Juli-huligán. *.*

Tökike ideges. Jó, na, nem kell semmi túlzottan súlyos dologra gondolni, csak felhúzták a kis agyát a cuncivirágnak. Már megint piszkálta Zizit az a buta kislány, az a kis izéke, amelyik a rokona. Az sose hagyja békén, mindig csak veszekedni tud vele, és ez elképesztően idegesíti Renée-t. Ilyenkor legszívesebben kikapná az egyik kését az övére erősített tokból és menne és vágna egy jó 20 centit a lányka hajából. Vagy esetleg ijesztésképpen felé hajítaná az egész fegyverarzenálját. Az egyiket teljesen véletlenül a csinos kis pofikája irányába küldené meg teljes sebességgel. De szíve szerint akár a vajazókést is szívesen mellé vágná a falba. Jól van na, nem kell ám félni Tökitől, nem az a vérszomjas fajta kislány, csak az tudja kifejezetten forráspont körülire állítani az agyvizét, ha bántják a barátait. Izzyre különösen érzékeny, ő volt az első, akivel beszélgetni tudott itt a nővérén kívül (hálistennek, hogy karattyol spanyolul a kisebbik Bánkúti), vele lóg feszt suli után, kicsit olyan neki a lány, mint egy másik fél, egy testvér. Furcsa számára, egyke gyerek volt 12 évig, aztán előkerült a nővére, utána pedig szépen Zizi is beszivárgott az életébe. Mondjuk hálás az ismeretségért, szó se róla.
Mikor eldurran az agya (ami hangsúlyozzuk még egyszer: nem gyakori dolog), akkor fel szokott szökni a kastélyba mindenki tudta nélkül és ott csámborog mindenfelé. Múltkor az egyik portréhölgy még jobban felhúzta az alapállapotnál is, aztán nekivágta az egyik kését a vászonnak, az meg visongatva a 4. szomszédos keretbe menekült. Betoji egy népség. Akkor gyorsan fogta a szerszámot és már ott sem volt, nincs kedve hozzá, hogy elkapják visítozó festett alakok miatt. Még mindig nem szokott hozzá teljesen, hogy itt a képek mozognak és csacsognak, ha megkéred rá őket, ha nem. Ő inkább a hallgatást kérné, de hát az élet nem kívánságműsor...
Most nem megy be a kastélyba, most inkább kint marad, nem akar túl sok emberrel találkozni, utálja, ha idegesen látják, mert ő nem ilyen. Ő aranyos és cuki és... És lobbanékony, naná. Ideg rulz. Sétál, sétál, sétál, viszi a lába eszeveszett módon, csak azt nem tudja, hova. Egy idő után felpillant, mert fák közé ért, és nincs kedve lefejelni egyet sem. Fák. Nagyszerű, jó hely lesz. Halad tovább, keresi a tökéletes alanyt, de még nem találja. Aztán egyszer csak előtte áll. Jó nagy dög, még egy házat is rittyentettek rá, príma. Nem mászik fel, neki csak a fa kell, a házikó hidegen hagyja. Megáll úgy nagyjából 5 méterre a vastag törzstől, kicsatolja a tokot, előhúz egy kést, és teljes erőből belevágja a fába. Aztán szép lassan előkerül a többi fegyver is.

Juli-huligán. *.*

Tökike ideges. Jó, na, nem kell semmi túlzottan súlyos dologra gondolni, csak felhúzták a kis agyát a cuncivirágnak. Már megint piszkálta Zizit az a buta kislány, az a kis izéke, amelyik a rokona. Az sose hagyja békén, mindig csak veszekedni tud vele, és ez elképesztően idegesíti Renée-t. Ilyenkor legszívesebben kikapná az egyik kését az övére erősített tokból és menne és vágna egy jó 20 centit a lányka hajából. Vagy esetleg ijesztésképpen felé hajítaná az egész fegyverarzenálját. Az egyiket teljesen véletlenül a csinos kis pofikája irányába küldené meg teljes sebességgel. De szíve szerint akár a vajazókést is szívesen mellé vágná a falba. Jól van na, nem kell ám félni Tökitől, nem az a vérszomjas fajta kislány, csak az tudja kifejezetten forráspont körülire állítani az agyvizét, ha bántják a barátait. Izzyre különösen érzékeny, ő volt az első, akivel beszélgetni tudott itt a nővérén kívül (hálistennek, hogy karattyol spanyolul a kisebbik Bánkúti), vele lóg feszt suli után, kicsit olyan neki a lány, mint egy másik fél, egy testvér. Furcsa számára, egyke gyerek volt 12 évig, aztán előkerült a nővére, utána pedig szépen Zizi is beszivárgott az életébe. Mondjuk hálás az ismeretségért, szó se róla.
Mikor eldurran az agya (ami hangsúlyozzuk még egyszer: nem gyakori dolog), akkor fel szokott szökni a kastélyba mindenki tudta nélkül és ott csámborog mindenfelé. Múltkor az egyik portréhölgy még jobban felhúzta az alapállapotnál is, aztán nekivágta az egyik kését a vászonnak, az meg visongatva a 4. szomszédos keretbe menekült. Betoji egy népség. Akkor gyorsan fogta a szerszámot és már ott sem volt, nincs kedve hozzá, hogy elkapják visítozó festett alakok miatt. Még mindig nem szokott hozzá teljesen, hogy itt a képek mozognak és csacsognak, ha megkéred rá őket, ha nem. Ő inkább a hallgatást kérné, de hát az élet nem kívánságműsor...
Most nem megy be a kastélyba, most inkább kint marad, nem akar túl sok emberrel találkozni, utálja, ha idegesen látják, mert ő nem ilyen. Ő aranyos és cuki és... És lobbanékony, naná. Ideg rulz. Sétál, sétál, sétál, viszi a lába eszeveszett módon, csak azt nem tudja, hova. Egy idő után felpillant, mert fák közé ért, és nincs kedve lefejelni egyet sem. Fák. Nagyszerű, jó hely lesz. Halad tovább, keresi a tökéletes alanyt, de még nem találja. Aztán egyszer csak előtte áll. Jó nagy dög, még egy házat is rittyentettek rá, príma. Nem mászik fel, neki csak a fa kell, a házikó hidegen hagyja. Megáll úgy nagyjából 5 méterre a vastag törzstől, kicsatolja a tokot, előhúz egy kést, és teljes erőből belevágja a fába. Aztán szép lassan előkerül a többi fegyver is.

A mai nap sem volt unalmas számára, hiszen folytatta a kis felfedezőkalandját, hiszen más dolga úgy sem volt, most nem veszélyeztette az a csúnyaság, hogy órára kell mennie, vagy, hogy épp, könyvet kell fogjon a kezébe. Ezért, a tizenegy óráig tartó alvás után, és kiadós ebéd elfogyasztása után, most már sokkalta kellemesebb színekben látja a világot. Legszívesebben aludna még, de hát akkor estére – fenéket, éjjelre – nem maradna semmi, és hajnalig azért igencsak unalmas egyedül, vagy épp, a nagy csendben, horkolásokkal díszítve. Lemond hát erről, hogy esélyt adjon valami újnak, valami másnak is a mai nap életében, de arra nem tud mit mondani, hogy pontosan mi is lesz az.
Ebből a „nem tudom” állapotból jutott el a Bagolyházba elsőre, ahol kiszörnyülködte magát, no nem is a mocsok miatt, még inkább azért, mert mennyi madarat pakoltak oda. Elgondolkodott azon is, még odafönt, hogy vajon mikor lázadnak fel a madarak, mikor kérnek két marékkal több csemegét, és több szabadnapot, levélmentesen. Túl káosz-fűtötte aggyal rendelkezik így, teli gyomorral, és inkább nem gondol bele jobban semmibe, nehogy már egy egyszerű, barátságos ujjcsippentésbe is belelássa azt, hogy meg akarják gyilkolni a bagolymaffia által. El is hagyja hamar a bagolyházat, tovább is indul, de nem a falu felé, hiszen ma nem akar kerítést bontani, a birtokon marad, hogy a nemrégiben megejtett sétán kihagyott dolgokat pótolja. Sötétben amúgy sem látott volna túl sok mindent, most viszont nagyon is jók a fényviszonyok ahhoz, hogy minden fűszálat, fatörzset jól megvizsgáljon, szemügyre vegyen. A piknikező tisztáson csak áthalad, de máris szerelem volt első látásra a hely, hiszen a kosarak, és azok varázsa megfogta őt, és leláncolta, de mivel túlságosan teli volt még bendője, fájó szívvel intett búcsút a lehetőségnek. Milyen hely lehet biztosan az, amely leköti, nem kell ennie, csak néznie, de lehetőleg nem három fűszál, és két pad alkotja? Persze, hogy Makikirályunk a fák közé veti magát, noha senki ne várjon ágyékkötőt, és indákat, két lábon lépked be az ösvényre, és szemléki meg az odvas fákat, amelyek mintha kiáltozó alakok lennének néhol, vagy épp egy kidőlt törzset szökkenjen át. Ez persze még nem az az erdőrész, ahova nem szabad bemennie, mert „szörnyű halált hal” táblákat érez maga körül, ez a békés kis természet, ahol inkább móka, mintsem sikoltás vár rá.
Egy ideje már sétálgat, lábai lassanként jelzik, hogy ideje lenne már megpihennie, nem pedig körbe-körbe, bokrokon keresztül mászkálnia. Elég vicces látványt nyújt elsőre: szakadt farmere térdmutogató stílusban feszítenek rajta, kissé elnagyolt fekete trikója, és kócos haja még egészen normális figurát mutat, de mivel nem egy jámbor teremtésről beszélünk, így hajában díszeleg némi lehullott levél, amelyet a szűkösebb bokrok közti átpréselődéskor szedett össze, és nemigen foglalkozik azóta sem vele. Dzsungel George immáron pihenőre kíván térni, szerencsére, távolabbról kiszúrja már a faházikót, amelyet nagy lelkesedéssel fogad, hisz neki is volt kölökkorában, imádta is, csak amikor nagy szamár fejével ment fel, az már nemigen bírta, és beszakadt alatta a korhadt léc. Rohamtempóban lépdel meg hát az irányba, most hirtelen már nem is érzi, hogy fáradt, és készül kitörni azon a tisztább részen, ahol fel lehet vonulni a házikóba. Igen ám, de azzal nem törődik, hogy más is lehet ott, vagy épp tanyát vert valahogy, így, mikor kiront a fák közül, igaz, nem centikre, de látható távon húz el előtte a fába repülő kés, ő pedig – lányos zavarában – egyszerűen felsikít. Jó, inkább ordít, de ez más tészta. Olyannyira meglepte e helyzet, hogy zavarodottságában portugálul nyomja le a fél perces káromkodás sorozatát, majd nagy levegőt véve, a kislányra pillant.
- Normáliiis? – rázza meg kezét saját arca előtt, miközben utal arra, hogy süsü dolog csak úgy kés dobálgatni az erdőben. Nem, véletlen sem az, hogy az ösvényt kikerülve a fák rejtekéből ugrál elő, aaz tök normális.

Juli. *.*

Sorra veszi elő a baloldalán levő kis tokból a szerszámokat, és először csak szépen egyesével állítja bele a fába őket. Nem követ semmiféle formációt, most éppen amolyan "ahogy esik, úgy puffan" kategóriás a hajigálása elsőre. Mikorra eldobálta mind a 6 kést, odaballag a vastag törzshöz és kihúzkodja belőle az eszközeit. Egyik lábával ki kell magát támasztania a fán, mert egyszerűen olyan erővel vágta bele a vágóeszközt, hogy alig akarja elereszteni a növény. Végül egy hátrabukfences mutatvánnyal sikerül csak kitépni a tulajdonát, majd kicsit bosszúsan visszaballag oda, ahol eddig is állt és újfent nekikezd a dobálózásnak. Ötágú csillag, a közepére hajítva a hatodik kés, átlós alakzat, függőlegesen egymás alatt elhelyezkedő kések. Most jön a kedvence, ezt nagyon szerette régen is csinálni. Feldobja a vágóeszközt pörögve a levegőbe, megfordul a tengelye körül, a kés a háta mögött lévő kezébe érkezik, aztán úgy dobja el a célpontja felé. Ezért mindig nagyon megtapsolták a cirkuszban is, sokat is kellett hozzá gyakorolnia, eleinte vajazókéssel próbálkozott, azért az kevésbé fáj, ha a "hegyével" érkezik meg a tenyerébe, mint a normális. Pontosan tudja, hogy milyen erővel, milyen magasra, merrefelé pörgetve kell feldobnia a célszerszámot, hogy a nyelével érkezzen a tenyerébe, és lehetőleg ne kaszabolja szanaszét a húsát. Lehet, hogy akkor itt helyben elsírja magát, még varázsolni se tud, hogy vész esetén esetleg megoldja a felmerülő problémáit. De nincs semmi baj, repül a kés, ő fordul, visszaesik a fém a kezébe és már hajít is. Azzal azonban marhára nem számol, hogy vannak olyan gyökerek errefelé, akik képtelenek normális úton közlekedni, avagy legalább jelezni, ha a közelben vannak.
- ¡Cuidado! - sikít rá szerencsétlen Eridonosra, és nem tudja eldönteni, hogy mitől ijedt meg jobban: hogy majdnem kivégzett egy ártatlan embert, vagy Julien visításától. Mert bizony mind a kettő belé verte az infit. Mikor váratlanul kell beszélnie, még mindig nem a magyar kapcsol be nála, hanem a spanyol, ezzel egyelőre még nem tud mit kezdeni.
Füleli, hogy Juli mi a retket beszél, érti, érti szerencsétlen, mert hát testvérnyelve a portugál az övének, alig különbözik szerinte a két nyelv egymástól, de azért csak meglepetten pislog a fiúra, hogy ez meg mi volt. A normális-e kérdésre csak összeráncolja az orrát, és a kezében levő még öt kést elhajigálja az Eridonos mellett a fába.
- Sí - feleli dacosan, sérti még a feltételezés is, hogy neki lóg a széldeszkája.

Honnan tudhatna ő bármi olyat is, hogy mik vannak erre. Igazándiból még akkor sem figyelt fel volna ilyesmire, ha nagy táblán hirdetnék az igét: Vigyázz, a helyi késdobálók ide járnak aprítani! Neem, neki az ilyenek nem tűnnek fel, mert folyton lefoglalja magát valami egészen mással, szokatlannal, vagy épp tök unalmas, átlagos dologgal, melybe többet lát bele, és felspannolja magát. Pedig, egy ilyen táblának most itt lenne a helye.. Azt nem tudja ugyan megmondani, hogy legközelebb is belefut-e ilyenbe, lehet, hogy akkor kígyóbűvölővel, és kobrájával találkozik, legközelebb pedig oroszlánidomárral, vagy épp síró bohócokkal. Utóbbinak nem örülne, eléggé nem kedveli azokat a fickókat, nem fél ugyan, de a hideg rázza, ha arra a hatalmas, festett műmosolyra kell néznie. Brrr..
Kis monológja után igyekszik fékezni mocskos nyelvét, bár, őszintén mondva, van még ott, ahonnan ez jött, de ő most jó lesz, és nem mond több mocskot. Egyelőre. Szíve azért kalapál, mint aki ki akarna törni onnan, de ez valószínűleg annak a hirtelen jött adrenalin löketnek a műve, amelyet az elrepülő vágóeszköz okozott nemrégiben. Csak áll, szusszan egy nagyot, azt pedig, hogy a kislány mit kajabált rá, értelmezni sem akarja, sejti csupán. Biztos nem azt, hogy „Egészségedre”, vagy azt, hogy „krumplistészta”. Lehet, hogy ha lustaságát legyűrné, és előszedné a rongyos nyelvkönyveit, amelyeket nem dobált ki, és amikből képes tényleg tanulni, akkor most okosabb lenne azzal, amit hallott, és könnyebben tudna kapcsolatokat teremteni. Majd holnap tanul.. mindig holnap.
- Dádó, dádó neked is. – morogja, miközben a fa felé pillant, pontosabban a késekre, amelyek ott sorakoznak. Ejha, egész készlet, konyhatündérek ölnének ilyesmiért, persze tudja ő, hogy ezzel nem krumplit kell pucolni, vagy húst vagdosni, de szépen mutatnak, ha az ember közelében vannak.
- Szí, szí, szí. – sziszeg, mint egy kígyó, majd, mikor az utolsó kés is a fába áll bele, hátrébb ugrik, biztos, ami biztos alapon, de azon nyomban mordul fel.
- De nem itt jó ez! Valaki jön, bumm, ide. – mutat a fejére, még el is játssza, hogy beleáll, és szép, nyelvkidugással mutatja a halált, majd leereszti kezét. Jó, annyira nem tojt ám be, de a mártírt is szereti játszani. Visszapillant azonban a késekre, majd a lánykára, majd megint a fába állított eszközökbe. Viszket ám a tenyere rendesen. Nem, nem bírja ki. Odamegy, azért is, és egy éles rántással húzza ki az egyiket, majd, mint az igazi gyerekek, másik kezének ujját a hegyének nyomja, tesztelve, hogy mennyire is éles az. A pontnyi helyen kibuggyanó vér a legjobb bizonyíték, be is kapja ujját, és ismét a lánykára pillant, immáron békésebb fejjel.
- Mutatni meg? – nyújtja neki a kést, bizony, azzal a szándékkal, hogy be akar szállni. Komolyan.. és az előbb még háborgott érte.

Julcsi. *-*

Hoh, nagyon nem számolt ám azzal, hogy bárkire is veszélyt jelent egy ilyesmi helyen, hát eléggé elhagyatott terepen van ez a házikó, életében nem gondolta volna, hogy valami emberfajzat csak úgy random kivágódik az egyik bokor mögül, aztán majdnem ledobja a fejét. Oké, rendezett ő már hajvágást a cirkuszban, lehet, hogy csak pár hajszálat sikerült lenyesnie vagy a nevelőszüleiről, vagy valaki másról, de azért ennyire közel még soha nem volt ahhoz, hogy kivégezzen valakit. És ez nem kicsit vágta bele az infarktust, nem áll szándékában 14 évesen gyilkossá válni. Szereti ő az embereket, nem akarja írtani őket, inkább végigölelgetne mindenkit, ha megtehetné.
Szépen kiszörnyülködik magukat egymáson és az egész helyzeten, Töki addig igyekszik megnyugodni, és nem elájulni, kicsit elfehéredett szerencsétlen azért, már látta a lelki szemei előtt, ahogyan az Eridonos fején keresztül száguld a kése. És nem esett neki jól a képzet. Hagyja, hogy Juli kigúnyolódja magát, fel se veszi a dolgot, nincs is mit, azt se érti, hogy vajon miről hadoválhat a srác, csak pislog rá, hogy most akkor mi van. Aztán egy óvatlan pillanatban elrugaszkodik a helyéről, és rácsatlakozik társára egy ölelés formájában. Jól megnyomorgatja szegény fiút, annak ellenére, hogy kicsi, erőset tud ám szorongatni.
- Bo... Bocsánat - relatíve sokáig tart neki, mire eszébe jut a szó, de igyekszik használni, gyakorolni a nyelvet, hogy mire a tanodába kerül, legalább valami alapszinten elmakogjon. Bár azért feltűnt már neki, hogy Juliennek sem megy annyira a magyar nyelv beszélése.
Hajlandó végre elereszteni a szerencsétlen fiút, és végignézi a rögtönzött balesetvédelmi oktatást, majd bőszen bólogat és örül titkon, hogy legalább felfogta azt, amit közölni szerettek volna vele. Legközelebb hoz magával valami szalagot, vagy akármit, amivel jelezni tudja a kedves közönsége felé, hogy ne sétálgassanak be a lőterére.
Türelmesen kivárja azt, ahogy Julien tekintete oda-vissza cikázik közte, és a fába hajított eszközei között, kíváncsi rá, hogy vajon mit akarhatnak tőle. Mert akar valamit, abban teljesen biztos. Végignézi egy helyben állva, ahogy a srác megmolesztálja az egyik kését, és majdnem magába állítja, majd a kérdésre felvillanyozott képpel a fához lépdel, és kirángatja a maradék eszközeit onnét. Karon ragadja Julcsit, és visszahúzza oda, ahol ő eddig állt és dobált. A srác kezébe adja a kést úgy, hogy a penge legyen a kezében, mögéáll, rákulcsolja az ujjait a másik kézfejére, és lendületet véve eldobatja vele. Az eszköz pörögve a fa felé repül, beleáll, de enyhén kicsúszik a helyéről, és félig lógva ott marad. Az első próbálkozások mindig nehezek.

A kezdeti szívroham már el-elszáll, persze, azért még mindig elég erősen él benne a kép, amikor is a kés elszáguldott előtte, és a fába szaladt. Lehet, hogy ez meg is marad benne egy ideig, de nem azért, mert olyannyira félelmetes dolognak fogta fel, sőt, sokkal inkább olyannak, ami nagyon is tetszik neki, és szívesen játszadozna ilyennel. Na persze, ha a mama megtudná azt, hogy ilyen dolgokkal találkozik itt, biztosan a nyakába ülne, és nemigen engedné semerre sem, nehogy a legközelebbi találka alkalmával ténylegesen a fejébe álljon a vágószerszám. De nem is szokott ilyeneket megírni neki, maximum a véletlen, és a hatalmas lelkesedés, izgalom miatt szokta kinyögni véletlen a kulcsszavakat, amikor otthon van, és élménybeszámolót tart egy nagy tál kaja fölött. Akkor meg már mindegy, szerinte. Csak a mama szerint nem. Bár valamilyen szinten jogos a félelme, ha Julien-t nézzük..
 Na de nem akar ő leragadni azon, hogyan fogadnák otthon a tényt, hogy itt késdobálók is léteznek, és ő meg még jól bele is fut, persze csak az emberbe, inkább lapoz, és törődik azzal, ki is áll vele szemben. A nyelvi nehézségek leküzdése, no meg a káromkodáshad elcsöppentése után már csak néz a lánykára, aki nemrég még a fát kínozta pengéivel, most pedig, felé tart, nagyon határozottan. Reméli, hogy nem kap ő is olyat, mint a fa, de megnyugszik a kicsi lelke, amikor is kirajzolódik, hogy mit szeretne tőle. Nem fogja fel furán az ölelést, megszokta, hogy a lányok gyakran művelik ezt, ha valami gond van, van épp szeretetrohamuk van, így finoman kulcsolja át a másikon karjait, és viszonozza az ölelést. Amint kibújnak belőle, máris felkúszik arcára a szokványos vigyora, mintha mi sem történt volna nemrég, hanem igazándiból itt ült volna egész végig, és mozizgatta volna a lány próbálkozásait.
- Nincs gond, nem volt baj semmi. – legyint csak, tökéletesen bemutatva, hogy mindegyikük kezdő abban a nyelvben, amiben érvényesülniük kellene. Hallja, amit kell, bár nem tudná elsőre megmondani, hogy a z akcentus mire utal, viszont, nem is akad le rajta, olyannyira megszokott neki a dolog, miután a nap 24 órájában hallgatja magát. Mondjuk akkor lenne fura, ha csak ő lenne az egyedüli ember, aki ilyesmivel küzd. Valahol örül mégis, hogy nem.
A körök lefutása után viszont már olyannyira nem érdekli a nyelv, mint ahogy a többi tényező sem, csak az, hogy megfogdozhat mindent, amihez épp kedve van. Jelen esetben a kés az, és már várja a letolást, hogy hagyja szépen békén, de nem. Úgy néz ki, a lányka is vevő a dologra, másképp nem kezdené el kiszedegetni a késeket, bár, arra nem is gondol, hogy így simán leléphetne a vérbe, itt hagyva őt, de nem, bejött a sejtése, miszerint most kedvére kiszórakozhatja magát. Készségesen hagyja, hogy megragadják, és az előbbi lövő-pozícióba húzzák, és beállítsák úgy, ahogy kell. Kivételesen totál csendben figyeli, ahogy a kés a kezébe kerül, ami valljuk be, elég merész húzás volt a másiktól, de oda se neki. Irányítják jelenleg, de elsőnek ez is nagyon tökéletes, virul is a feje, amikor megemelik a kezét, és a dobásra kerül a sor. Repül a penge, majd megáll, persze, nem olyan szépen, mint ahogy neki, de hát.. neki ez volt az első. Elvesztette a késdobálás-szüzességét!
- Woaaaah! – lelkesedik ismét, hol lenézve rá, hol a fára, miközben már fogja is a következő kést, de még nem tesz semmit sem.
- Király! Csinálni ezt rég? – érdeklődik, mióta köti le magát így módon, majd, hogy lelkecskéje megnyugodjon, most maga próbálkozik a dologgal. Kéz emel, céloz, és már repül is, csak nem épp olyan lendülettel sikerült, amivel kellene, így a kés karcolja a fát, majd lehull mellé, az avarba. Na nem baj, megvonja a vállát, és már lépked is oda, hogy összeszedje.
- Majdnem. – nyugtatja magát, meg hát, na, a karcolás is jó. Neki.