Juli-huligán. *.*

Tökike ideges. Jó, na, nem kell semmi túlzottan súlyos dologra gondolni, csak felhúzták a kis agyát a cuncivirágnak. Már megint piszkálta Zizit az a buta kislány, az a kis izéke, amelyik a rokona. Az sose hagyja békén, mindig csak veszekedni tud vele, és ez elképesztően idegesíti Renée-t. Ilyenkor legszívesebben kikapná az egyik kését az övére erősített tokból és menne és vágna egy jó 20 centit a lányka hajából. Vagy esetleg ijesztésképpen felé hajítaná az egész fegyverarzenálját. Az egyiket teljesen véletlenül a csinos kis pofikája irányába küldené meg teljes sebességgel. De szíve szerint akár a vajazókést is szívesen mellé vágná a falba. Jól van na, nem kell ám félni Tökitől, nem az a vérszomjas fajta kislány, csak az tudja kifejezetten forráspont körülire állítani az agyvizét, ha bántják a barátait. Izzyre különösen érzékeny, ő volt az első, akivel beszélgetni tudott itt a nővérén kívül (hálistennek, hogy karattyol spanyolul a kisebbik Bánkúti), vele lóg feszt suli után, kicsit olyan neki a lány, mint egy másik fél, egy testvér. Furcsa számára, egyke gyerek volt 12 évig, aztán előkerült a nővére, utána pedig szépen Zizi is beszivárgott az életébe. Mondjuk hálás az ismeretségért, szó se róla.
Mikor eldurran az agya (ami hangsúlyozzuk még egyszer: nem gyakori dolog), akkor fel szokott szökni a kastélyba mindenki tudta nélkül és ott csámborog mindenfelé. Múltkor az egyik portréhölgy még jobban felhúzta az alapállapotnál is, aztán nekivágta az egyik kését a vászonnak, az meg visongatva a 4. szomszédos keretbe menekült. Betoji egy népség. Akkor gyorsan fogta a szerszámot és már ott sem volt, nincs kedve hozzá, hogy elkapják visítozó festett alakok miatt. Még mindig nem szokott hozzá teljesen, hogy itt a képek mozognak és csacsognak, ha megkéred rá őket, ha nem. Ő inkább a hallgatást kérné, de hát az élet nem kívánságműsor...
Most nem megy be a kastélyba, most inkább kint marad, nem akar túl sok emberrel találkozni, utálja, ha idegesen látják, mert ő nem ilyen. Ő aranyos és cuki és... És lobbanékony, naná. Ideg rulz. Sétál, sétál, sétál, viszi a lába eszeveszett módon, csak azt nem tudja, hova. Egy idő után felpillant, mert fák közé ért, és nincs kedve lefejelni egyet sem. Fák. Nagyszerű, jó hely lesz. Halad tovább, keresi a tökéletes alanyt, de még nem találja. Aztán egyszer csak előtte áll. Jó nagy dög, még egy házat is rittyentettek rá, príma. Nem mászik fel, neki csak a fa kell, a házikó hidegen hagyja. Megáll úgy nagyjából 5 méterre a vastag törzstől, kicsatolja a tokot, előhúz egy kést, és teljes erőből belevágja a fába. Aztán szép lassan előkerül a többi fegyver is.

Juli. *.*

Sorra veszi elő a baloldalán levő kis tokból a szerszámokat, és először csak szépen egyesével állítja bele a fába őket. Nem követ semmiféle formációt, most éppen amolyan "ahogy esik, úgy puffan" kategóriás a hajigálása elsőre. Mikorra eldobálta mind a 6 kést, odaballag a vastag törzshöz és kihúzkodja belőle az eszközeit. Egyik lábával ki kell magát támasztania a fán, mert egyszerűen olyan erővel vágta bele a vágóeszközt, hogy alig akarja elereszteni a növény. Végül egy hátrabukfences mutatvánnyal sikerül csak kitépni a tulajdonát, majd kicsit bosszúsan visszaballag oda, ahol eddig is állt és újfent nekikezd a dobálózásnak. Ötágú csillag, a közepére hajítva a hatodik kés, átlós alakzat, függőlegesen egymás alatt elhelyezkedő kések. Most jön a kedvence, ezt nagyon szerette régen is csinálni. Feldobja a vágóeszközt pörögve a levegőbe, megfordul a tengelye körül, a kés a háta mögött lévő kezébe érkezik, aztán úgy dobja el a célpontja felé. Ezért mindig nagyon megtapsolták a cirkuszban is, sokat is kellett hozzá gyakorolnia, eleinte vajazókéssel próbálkozott, azért az kevésbé fáj, ha a "hegyével" érkezik meg a tenyerébe, mint a normális. Pontosan tudja, hogy milyen erővel, milyen magasra, merrefelé pörgetve kell feldobnia a célszerszámot, hogy a nyelével érkezzen a tenyerébe, és lehetőleg ne kaszabolja szanaszét a húsát. Lehet, hogy akkor itt helyben elsírja magát, még varázsolni se tud, hogy vész esetén esetleg megoldja a felmerülő problémáit. De nincs semmi baj, repül a kés, ő fordul, visszaesik a fém a kezébe és már hajít is. Azzal azonban marhára nem számol, hogy vannak olyan gyökerek errefelé, akik képtelenek normális úton közlekedni, avagy legalább jelezni, ha a közelben vannak.
- ¡Cuidado! - sikít rá szerencsétlen Eridonosra, és nem tudja eldönteni, hogy mitől ijedt meg jobban: hogy majdnem kivégzett egy ártatlan embert, vagy Julien visításától. Mert bizony mind a kettő belé verte az infit. Mikor váratlanul kell beszélnie, még mindig nem a magyar kapcsol be nála, hanem a spanyol, ezzel egyelőre még nem tud mit kezdeni.
Füleli, hogy Juli mi a retket beszél, érti, érti szerencsétlen, mert hát testvérnyelve a portugál az övének, alig különbözik szerinte a két nyelv egymástól, de azért csak meglepetten pislog a fiúra, hogy ez meg mi volt. A normális-e kérdésre csak összeráncolja az orrát, és a kezében levő még öt kést elhajigálja az Eridonos mellett a fába.
- Sí - feleli dacosan, sérti még a feltételezés is, hogy neki lóg a széldeszkája.

Julcsi. *-*

Hoh, nagyon nem számolt ám azzal, hogy bárkire is veszélyt jelent egy ilyesmi helyen, hát eléggé elhagyatott terepen van ez a házikó, életében nem gondolta volna, hogy valami emberfajzat csak úgy random kivágódik az egyik bokor mögül, aztán majdnem ledobja a fejét. Oké, rendezett ő már hajvágást a cirkuszban, lehet, hogy csak pár hajszálat sikerült lenyesnie vagy a nevelőszüleiről, vagy valaki másról, de azért ennyire közel még soha nem volt ahhoz, hogy kivégezzen valakit. És ez nem kicsit vágta bele az infarktust, nem áll szándékában 14 évesen gyilkossá válni. Szereti ő az embereket, nem akarja írtani őket, inkább végigölelgetne mindenkit, ha megtehetné.
Szépen kiszörnyülködik magukat egymáson és az egész helyzeten, Töki addig igyekszik megnyugodni, és nem elájulni, kicsit elfehéredett szerencsétlen azért, már látta a lelki szemei előtt, ahogyan az Eridonos fején keresztül száguld a kése. És nem esett neki jól a képzet. Hagyja, hogy Juli kigúnyolódja magát, fel se veszi a dolgot, nincs is mit, azt se érti, hogy vajon miről hadoválhat a srác, csak pislog rá, hogy most akkor mi van. Aztán egy óvatlan pillanatban elrugaszkodik a helyéről, és rácsatlakozik társára egy ölelés formájában. Jól megnyomorgatja szegény fiút, annak ellenére, hogy kicsi, erőset tud ám szorongatni.
- Bo... Bocsánat - relatíve sokáig tart neki, mire eszébe jut a szó, de igyekszik használni, gyakorolni a nyelvet, hogy mire a tanodába kerül, legalább valami alapszinten elmakogjon. Bár azért feltűnt már neki, hogy Juliennek sem megy annyira a magyar nyelv beszélése.
Hajlandó végre elereszteni a szerencsétlen fiút, és végignézi a rögtönzött balesetvédelmi oktatást, majd bőszen bólogat és örül titkon, hogy legalább felfogta azt, amit közölni szerettek volna vele. Legközelebb hoz magával valami szalagot, vagy akármit, amivel jelezni tudja a kedves közönsége felé, hogy ne sétálgassanak be a lőterére.
Türelmesen kivárja azt, ahogy Julien tekintete oda-vissza cikázik közte, és a fába hajított eszközei között, kíváncsi rá, hogy vajon mit akarhatnak tőle. Mert akar valamit, abban teljesen biztos. Végignézi egy helyben állva, ahogy a srác megmolesztálja az egyik kését, és majdnem magába állítja, majd a kérdésre felvillanyozott képpel a fához lépdel, és kirángatja a maradék eszközeit onnét. Karon ragadja Julcsit, és visszahúzza oda, ahol ő eddig állt és dobált. A srác kezébe adja a kést úgy, hogy a penge legyen a kezében, mögéáll, rákulcsolja az ujjait a másik kézfejére, és lendületet véve eldobatja vele. Az eszköz pörögve a fa felé repül, beleáll, de enyhén kicsúszik a helyéről, és félig lógva ott marad. Az első próbálkozások mindig nehezek.