A mai nap sem volt unalmas számára, hiszen folytatta a kis felfedezőkalandját, hiszen más dolga úgy sem volt, most nem veszélyeztette az a csúnyaság, hogy órára kell mennie, vagy, hogy épp, könyvet kell fogjon a kezébe. Ezért, a tizenegy óráig tartó alvás után, és kiadós ebéd elfogyasztása után, most már sokkalta kellemesebb színekben látja a világot. Legszívesebben aludna még, de hát akkor estére – fenéket, éjjelre – nem maradna semmi, és hajnalig azért igencsak unalmas egyedül, vagy épp, a nagy csendben, horkolásokkal díszítve. Lemond hát erről, hogy esélyt adjon valami újnak, valami másnak is a mai nap életében, de arra nem tud mit mondani, hogy pontosan mi is lesz az.
Ebből a „nem tudom” állapotból jutott el a Bagolyházba elsőre, ahol kiszörnyülködte magát, no nem is a mocsok miatt, még inkább azért, mert mennyi madarat pakoltak oda. Elgondolkodott azon is, még odafönt, hogy vajon mikor lázadnak fel a madarak, mikor kérnek két marékkal több csemegét, és több szabadnapot, levélmentesen. Túl káosz-fűtötte aggyal rendelkezik így, teli gyomorral, és inkább nem gondol bele jobban semmibe, nehogy már egy egyszerű, barátságos ujjcsippentésbe is belelássa azt, hogy meg akarják gyilkolni a bagolymaffia által. El is hagyja hamar a bagolyházat, tovább is indul, de nem a falu felé, hiszen ma nem akar kerítést bontani, a birtokon marad, hogy a nemrégiben megejtett sétán kihagyott dolgokat pótolja. Sötétben amúgy sem látott volna túl sok mindent, most viszont nagyon is jók a fényviszonyok ahhoz, hogy minden fűszálat, fatörzset jól megvizsgáljon, szemügyre vegyen. A piknikező tisztáson csak áthalad, de máris szerelem volt első látásra a hely, hiszen a kosarak, és azok varázsa megfogta őt, és leláncolta, de mivel túlságosan teli volt még bendője, fájó szívvel intett búcsút a lehetőségnek. Milyen hely lehet biztosan az, amely leköti, nem kell ennie, csak néznie, de lehetőleg nem három fűszál, és két pad alkotja? Persze, hogy Makikirályunk a fák közé veti magát, noha senki ne várjon ágyékkötőt, és indákat, két lábon lépked be az ösvényre, és szemléki meg az odvas fákat, amelyek mintha kiáltozó alakok lennének néhol, vagy épp egy kidőlt törzset szökkenjen át. Ez persze még nem az az erdőrész, ahova nem szabad bemennie, mert „szörnyű halált hal” táblákat érez maga körül, ez a békés kis természet, ahol inkább móka, mintsem sikoltás vár rá.
Egy ideje már sétálgat, lábai lassanként jelzik, hogy ideje lenne már megpihennie, nem pedig körbe-körbe, bokrokon keresztül mászkálnia. Elég vicces látványt nyújt elsőre: szakadt farmere térdmutogató stílusban feszítenek rajta, kissé elnagyolt fekete trikója, és kócos haja még egészen normális figurát mutat, de mivel nem egy jámbor teremtésről beszélünk, így hajában díszeleg némi lehullott levél, amelyet a szűkösebb bokrok közti átpréselődéskor szedett össze, és nemigen foglalkozik azóta sem vele. Dzsungel George immáron pihenőre kíván térni, szerencsére, távolabbról kiszúrja már a faházikót, amelyet nagy lelkesedéssel fogad, hisz neki is volt kölökkorában, imádta is, csak amikor nagy szamár fejével ment fel, az már nemigen bírta, és beszakadt alatta a korhadt léc. Rohamtempóban lépdel meg hát az irányba, most hirtelen már nem is érzi, hogy fáradt, és készül kitörni azon a tisztább részen, ahol fel lehet vonulni a házikóba. Igen ám, de azzal nem törődik, hogy más is lehet ott, vagy épp tanyát vert valahogy, így, mikor kiront a fák közül, igaz, nem centikre, de látható távon húz el előtte a fába repülő kés, ő pedig – lányos zavarában – egyszerűen felsikít. Jó, inkább ordít, de ez más tészta. Olyannyira meglepte e helyzet, hogy zavarodottságában portugálul nyomja le a fél perces káromkodás sorozatát, majd nagy levegőt véve, a kislányra pillant.
- Normáliiis? – rázza meg kezét saját arca előtt, miközben utal arra, hogy süsü dolog csak úgy kés dobálgatni az erdőben. Nem, véletlen sem az, hogy az ösvényt kikerülve a fák rejtekéből ugrál elő, aaz tök normális.

Honnan tudhatna ő bármi olyat is, hogy mik vannak erre. Igazándiból még akkor sem figyelt fel volna ilyesmire, ha nagy táblán hirdetnék az igét: Vigyázz, a helyi késdobálók ide járnak aprítani! Neem, neki az ilyenek nem tűnnek fel, mert folyton lefoglalja magát valami egészen mással, szokatlannal, vagy épp tök unalmas, átlagos dologgal, melybe többet lát bele, és felspannolja magát. Pedig, egy ilyen táblának most itt lenne a helye.. Azt nem tudja ugyan megmondani, hogy legközelebb is belefut-e ilyenbe, lehet, hogy akkor kígyóbűvölővel, és kobrájával találkozik, legközelebb pedig oroszlánidomárral, vagy épp síró bohócokkal. Utóbbinak nem örülne, eléggé nem kedveli azokat a fickókat, nem fél ugyan, de a hideg rázza, ha arra a hatalmas, festett műmosolyra kell néznie. Brrr..
Kis monológja után igyekszik fékezni mocskos nyelvét, bár, őszintén mondva, van még ott, ahonnan ez jött, de ő most jó lesz, és nem mond több mocskot. Egyelőre. Szíve azért kalapál, mint aki ki akarna törni onnan, de ez valószínűleg annak a hirtelen jött adrenalin löketnek a műve, amelyet az elrepülő vágóeszköz okozott nemrégiben. Csak áll, szusszan egy nagyot, azt pedig, hogy a kislány mit kajabált rá, értelmezni sem akarja, sejti csupán. Biztos nem azt, hogy „Egészségedre”, vagy azt, hogy „krumplistészta”. Lehet, hogy ha lustaságát legyűrné, és előszedné a rongyos nyelvkönyveit, amelyeket nem dobált ki, és amikből képes tényleg tanulni, akkor most okosabb lenne azzal, amit hallott, és könnyebben tudna kapcsolatokat teremteni. Majd holnap tanul.. mindig holnap.
- Dádó, dádó neked is. – morogja, miközben a fa felé pillant, pontosabban a késekre, amelyek ott sorakoznak. Ejha, egész készlet, konyhatündérek ölnének ilyesmiért, persze tudja ő, hogy ezzel nem krumplit kell pucolni, vagy húst vagdosni, de szépen mutatnak, ha az ember közelében vannak.
- Szí, szí, szí. – sziszeg, mint egy kígyó, majd, mikor az utolsó kés is a fába áll bele, hátrébb ugrik, biztos, ami biztos alapon, de azon nyomban mordul fel.
- De nem itt jó ez! Valaki jön, bumm, ide. – mutat a fejére, még el is játssza, hogy beleáll, és szép, nyelvkidugással mutatja a halált, majd leereszti kezét. Jó, annyira nem tojt ám be, de a mártírt is szereti játszani. Visszapillant azonban a késekre, majd a lánykára, majd megint a fába állított eszközökbe. Viszket ám a tenyere rendesen. Nem, nem bírja ki. Odamegy, azért is, és egy éles rántással húzza ki az egyiket, majd, mint az igazi gyerekek, másik kezének ujját a hegyének nyomja, tesztelve, hogy mennyire is éles az. A pontnyi helyen kibuggyanó vér a legjobb bizonyíték, be is kapja ujját, és ismét a lánykára pillant, immáron békésebb fejjel.
- Mutatni meg? – nyújtja neki a kést, bizony, azzal a szándékkal, hogy be akar szállni. Komolyan.. és az előbb még háborgott érte.

A kezdeti szívroham már el-elszáll, persze, azért még mindig elég erősen él benne a kép, amikor is a kés elszáguldott előtte, és a fába szaladt. Lehet, hogy ez meg is marad benne egy ideig, de nem azért, mert olyannyira félelmetes dolognak fogta fel, sőt, sokkal inkább olyannak, ami nagyon is tetszik neki, és szívesen játszadozna ilyennel. Na persze, ha a mama megtudná azt, hogy ilyen dolgokkal találkozik itt, biztosan a nyakába ülne, és nemigen engedné semerre sem, nehogy a legközelebbi találka alkalmával ténylegesen a fejébe álljon a vágószerszám. De nem is szokott ilyeneket megírni neki, maximum a véletlen, és a hatalmas lelkesedés, izgalom miatt szokta kinyögni véletlen a kulcsszavakat, amikor otthon van, és élménybeszámolót tart egy nagy tál kaja fölött. Akkor meg már mindegy, szerinte. Csak a mama szerint nem. Bár valamilyen szinten jogos a félelme, ha Julien-t nézzük..
 Na de nem akar ő leragadni azon, hogyan fogadnák otthon a tényt, hogy itt késdobálók is léteznek, és ő meg még jól bele is fut, persze csak az emberbe, inkább lapoz, és törődik azzal, ki is áll vele szemben. A nyelvi nehézségek leküzdése, no meg a káromkodáshad elcsöppentése után már csak néz a lánykára, aki nemrég még a fát kínozta pengéivel, most pedig, felé tart, nagyon határozottan. Reméli, hogy nem kap ő is olyat, mint a fa, de megnyugszik a kicsi lelke, amikor is kirajzolódik, hogy mit szeretne tőle. Nem fogja fel furán az ölelést, megszokta, hogy a lányok gyakran művelik ezt, ha valami gond van, van épp szeretetrohamuk van, így finoman kulcsolja át a másikon karjait, és viszonozza az ölelést. Amint kibújnak belőle, máris felkúszik arcára a szokványos vigyora, mintha mi sem történt volna nemrég, hanem igazándiból itt ült volna egész végig, és mozizgatta volna a lány próbálkozásait.
- Nincs gond, nem volt baj semmi. – legyint csak, tökéletesen bemutatva, hogy mindegyikük kezdő abban a nyelvben, amiben érvényesülniük kellene. Hallja, amit kell, bár nem tudná elsőre megmondani, hogy a z akcentus mire utal, viszont, nem is akad le rajta, olyannyira megszokott neki a dolog, miután a nap 24 órájában hallgatja magát. Mondjuk akkor lenne fura, ha csak ő lenne az egyedüli ember, aki ilyesmivel küzd. Valahol örül mégis, hogy nem.
A körök lefutása után viszont már olyannyira nem érdekli a nyelv, mint ahogy a többi tényező sem, csak az, hogy megfogdozhat mindent, amihez épp kedve van. Jelen esetben a kés az, és már várja a letolást, hogy hagyja szépen békén, de nem. Úgy néz ki, a lányka is vevő a dologra, másképp nem kezdené el kiszedegetni a késeket, bár, arra nem is gondol, hogy így simán leléphetne a vérbe, itt hagyva őt, de nem, bejött a sejtése, miszerint most kedvére kiszórakozhatja magát. Készségesen hagyja, hogy megragadják, és az előbbi lövő-pozícióba húzzák, és beállítsák úgy, ahogy kell. Kivételesen totál csendben figyeli, ahogy a kés a kezébe kerül, ami valljuk be, elég merész húzás volt a másiktól, de oda se neki. Irányítják jelenleg, de elsőnek ez is nagyon tökéletes, virul is a feje, amikor megemelik a kezét, és a dobásra kerül a sor. Repül a penge, majd megáll, persze, nem olyan szépen, mint ahogy neki, de hát.. neki ez volt az első. Elvesztette a késdobálás-szüzességét!
- Woaaaah! – lelkesedik ismét, hol lenézve rá, hol a fára, miközben már fogja is a következő kést, de még nem tesz semmit sem.
- Király! Csinálni ezt rég? – érdeklődik, mióta köti le magát így módon, majd, hogy lelkecskéje megnyugodjon, most maga próbálkozik a dologgal. Kéz emel, céloz, és már repül is, csak nem épp olyan lendülettel sikerült, amivel kellene, így a kés karcolja a fát, majd lehull mellé, az avarba. Na nem baj, megvonja a vállát, és már lépked is oda, hogy összeszedje.
- Majdnem. – nyugtatja magát, meg hát, na, a karcolás is jó. Neki.