Volt délelőtt egy nehézségekbe ütköző bevásárlása, amit lista nélkül kellett elvégeznie, és emiatt sokat stresszelt azon, hogy vajon milyen árnyalatú kék tollat is akar ő eredetileg. Hangzik, ahogy hangzik, de ez igenis fontos; ő lusta és buta és rossz diák, tehát minden apróságot, ami reggel elindítja a tantermek felé, becsülni kell. És szereti a ceruzákat meg tollakat meg füzeteket. Csak nem mindegy, hogy milyet. Igazából ebben is nagyon gyerek maradt még, mert csábítja a színes-szagos-csilámporos füzet, egész addig, amíg használni nem kell.

Mindegy is; elég jól elfáradt ebben a huzavonában, és gondolta, üsse kő a további terveit, ő most pihen. Szerzett magának vizet meg kekszet, és elindult a tavacska mellé, mert mert. Mert könyveket venni tud a következő falusi kimenő alkalmából is, de a tóparton lopni a napot már nem biztos; szeptember van, nem fog sokáig így sütni a nap. Tehát így, ahogy van, táskástul-utcai ruhástul lezuttyan a partra, majszolja a kekszet, ami nem is finom, de cserébe legalább nagyon édes - ugye aki a manók főztjéhez van szokva, ugye -, és élvezi a napsütést. Meg a csendet. Még nincsenek szerelmespárok, az a pár magányos ember meg csendben van, ahogy kell. Idill, kérlek szépen, ez most tiszta idill.

Már éppen elbólintana, mikor kutyacsaholás, - lihegés, és rengeteg farokcsóválás zavarja meg. Csak abban, hogy aludjon, amúgy meg, látva, milyen boldogok a kis korcsok, kit érdekel az alvás, kutyák, érted, boldog kutyák. Nem veszélyes boldog kutyák. Kell ennél több néznivaló? Mindjárt úsznak is egyet, és a kutyaúszásnál nincs aranyosabb látvány. Az a szerencsétlen kapálózás meg a víz fröcsögése meg... a kislány olyan szélesen mosolyog, mintha fizetnének érte, és boldogság van. Ha egy kutya boldog, ő is boldog, ez ilyen egyszerű.

Ó, persze, nem kóbor kutyák, jön a gazdájuk is. Nem egy aggodalmaskodó fajta gazdi,ha hagyja, hogy a kutyái szétszóródjanak a négy égtáj felé és ezt becsüli. Nincs annál rosszabb, mint mikor sétáltatni viszik a kis dögöt, és közben esélye sincs jól éreznie magát. Na, itt van. Integet egyet Lars-nak, helló, csodaszépek ám a kutyáid.

 - Csónakot még nem festettem. - tápászkodik fel rögtön, kicsit szerencsétlenül mondjuk, de sokat ült és berozsdásodott. A kétkezi munka mumus, mert ő ügyetlen, mert mindig számonkérik, és ő buta, mint a tök - na de itt csak nem küldik el a lóherésbe, és amúgy is, ez most nem vérre megy. És amúgy is, közben ott lesznek a kutyák, egye a szívüket. Hát naná, hogy megy. Táska marad a parton, szemmel tudja tartani innen, és tartja is a kezét egy ecsetért. Valószínűleg jól összefestékezi majd az utcai szép ruháját, de érdekli őt ez most?

 - Uh, köszi. - rázza meg magát ő is kicsit, mikor a kutyák visszaadják minden rossz szóért és sarokba parancsolásért a kölcsönt a gazdinak, azaz lefröcskölnek mindenkit, akit érnek, és tudják, hogy az ember ezért úgyse haragszik. Ő se. Majd megszárad. És már parfümre se kellene költenie, ezt az átható vizeskutya-szagot semmi el nem fedi. De nem baj, ő szereti, mert kutyák. Vészesen kutyabarát. Mert ők szeretik, ha fejre áll is, ha ügyetlen is, ha hülye is. Ilyen egyszerű.

Fogja hát az ecsetet, és fest. Először nézi, Lars hogy csinálja, aztán látva, hogy nagyobb tudatosság nélkül dolgozik ő is, a kis navinés is belefeledkezik. Szimpla, egyszerű, monoton munka, és mégis van látszata, nem csomagolás, és nem takarítás; ennek haszna is van, és közben arra gondol, amire nem szégyell. Először persze a kutyákra, akik tüzetesen végigszagolgatják, majd játszanak, mint az őrültek; de később lustán gondolgat mindenfélére, mert semmire se kell koncentrálnia. A madarak csipegnek, a kutyák csaholnak, a víz csobban néha, ennyi. Nem kell rohanni, vizsgákra készülődni, bezárva lenni a kastélyban. Nem kell mindenáron beszélgetni; Lars megint az a típus, akivel lehet hallgatni, és nem a kényelmetlen módon. Akkor hallgat vele egy kicsit. És fest.

Kicsit megrezzen, amikor Lars megszólal; már majdnem el is felejtette, hogy nincs egyedül. Hirtelen jó hangosnak tűnt az a pár szó, de ahogy ránéz a mellettük vidáman döglő, nyelvüket lógató négylábú bandára, nem tud nem egyetérteni. - Az már biztos. - mondja tömören, de jó sok érzést belesűrítve, és rákacsint a legközelebbi négylábúra, aki éberen figyeli, mit csinálnak az emberek. Mire gondolhat ilyenkor egy kutya? Itt fekszik, vigyázza a gazdit, és vagy azon töpreng, hogy nem jó színt választottak, vagy azon, hogy az emberek már megint valami fura ember-dolgot csinálnak, nincs mese, most várnom kell kicsit, amíg megint játszhatunk. Vagy valamire teljesen másra. Időnként úgy megnézné, mit gondolnak az állatok az emberekről.

Mindjárt végeznek a csónakkal. Kár. Mindenesetre nagy buzgalommal fest addig, amíg van mit, ebbe pedig beletartozik a stég is, a saját ruhája is, egy csöppnyi festék erejéig a legközelebb fekvő kutya füle is. Csöpögtet ő lelkesen, elvégre szép ez a szín, megy ez sok mindenhez. Látod, már belemerült a munkába - ezek a bíbor festéknyomok lehetnének vércseppek is, nem...? Egy kiránduló jelentette be a rendőrségen, és most a csapatnyi nyomozó körbeveszi a csónak hűlt helyét, és töpreng. Sajnos a kis navinés képtelen elszakadni az unalomig ismert sorozatos paneloktól, de attól még kiválóan szórakozik. És még csak nem is ő a vezető nyomozó. Egyre szerényebb lesz a képzeletében is, látod.

És megoldotta az ügyet, nem is kérdés, ki ha ő nem. Lustán kétszer is átfesti az utolsó féltenyérnyi területet, és közben azon gondolkozik, mennyi papírmunkával is járhat egy ilyen rendőrségi ügy. Biztos sokkal. Ő meg szereti a papírmunkát. Megnyugtató, monoton - ami belerondít a levesbe, hogy úgy érzi, követ rágcsál, mert annak sincs több értelme, mint a papírmunkának, de megbízható és monoton. Mint ez a csónakfestés. Egy utolsó mozdulattal, amire oda se figyel, még egyszer összefestékpöttyöz mindent, majd elgondolkozva bámulja a kész csónakot.

 - Nem tudom. - szép csónak, kicsi, rozoga, hétköznapi. Sose gondolt arra, hogy lehetne vagy egyáltalán kellene neki egy, de ha egyszer mégis lesz, ilyent akar. Semmi flanc. Egyszerű, megbízható. - Fogalmam sincs. - mondja, hogy mondjon valamit, erre se figyel oda egy cseppet sem. Csendesen irigykedik, nem is, inkább csodálja Lars-ot. Millió kutya, saját kis csónak, végtelen nyugalom. Nem csoda, ha ki se bújik a saját kis csigaházából; ebből a csigaházból ő se bújna ki.

 - Kiisseli. - neveti el magát, mert a csónak szép piros színéből beugrott az a gyümölcszselé, amit egyszer egy összejövetelen evett. És még olyan is a hangzása, mint egy kislánynévé. Szereti a pudingot is, a nevét is, meg a csónakot is. - Igazán nem tudom. - rázza meg a fejét nagy tanácstalanul, de olyan szép az idő, most ilyesmin nem rontja el a kedvét. Leteszi végre az ecsetet a festékesdoboz mellé, mert már amúgy sincs minek lecsöpögni róla, csípőre teszi a két kezét, és elégedetten nézi a csónakot. - Azért elég szép lett.

 - Jaj, nem kell ám, csak úgy mondtam! - kiált fel gyorsan, mikor ténylegesen elfogadják a sete-suta névjavaslatát, de csak úgy dagad a mája a büszkeségtől, mikor látja, hogy Lars nekigyürkőzik a név festésének. Már egy csónakot is elnevezett. És festett is. Ki itt a jani, kérem szépen, kinek van még ilyen szép csónakja közösbe egy Lars kaliberű emberrel? A csónak menő, a névadás menő, Lars pedig nagyon furcsa egy teremtés, de ő kedveli.

 - Köszönöm szépen. - igazán rendes dolog így kölcsönadni, de ha jobban belegondol, egyedül a világért sem használná. A víz fura és alattomos dolog, hiába tud hellyel-közzel úszni, nem érzi magát biztonságban rajta. - De inkább egyszer majd ha ráérsz, és úgy gondolod, akkor elmehetnénk együtt csónakázni. Esetleg. - javasolja szelíden; nem akar tolakodó lenni, de az ötlet bizony nagyon tetszik neki. Larshoz nagyon illik a természet és a nyugalom, a kis navinés meg egy istenátka nyughatatlan izé; ketten együtt kihoznának egy rendes átlagot és egy megbízható, csendes délutánt a tavon, hm?

 - Köszönöm szépen a festést, de lassan ideje visszamennem. - mosolyog hálás-udvariasan a másikra, mert eszébe jut, hogy talán tényleg ideje lenne elindulnia. Fogalma sincs, mennyi lehet az idő, az elmélyült festésben elvesztette az időérzékét. És ahogy így végignéz magán, át is kéne öltöznie. Enyhe ázottkutya, erőteljesebb festékszaga van, és nagyon modern ízlése ezekkel a random piros pöttyökkel ruhaszerte. Minden esetleges sietség dacára azért sorban végigjárja a kutyákat, és megpaskolja mindegyik fejét, mert mindenkitől illik rendesen elbúcsúzni, pláne, ha az illető négylábú és nagyon tud farkat csóválni.

 - Szia. - búcsúzik el aztán egy kis bólintással festőpartnerétől, integet a kutyáknak, és egy kis sóhajjal elbúcsúzik a csónaktól is. De ha egyszer olyan szép.. na jó, annyira talán azért nem, de egy kis darabka otthonos nyugalom. Akármennyire is fiatal, időnként tudja becsülni az ilyesmit.