Krisztián

Ma szörnyű álmom volt. Vagyis, egy külső szemlélő számára talán nem olyan szörnyű, de engem mélyen érintett az egész. Azt hittem, hogy már túltettem magam Attin, de úgy tűnik nem. És most már az álmaimba is beférkőzik. És igazából nem is tudom, hogy miért reagálok rá így, hisz csak egy egyszerű álom volt, amiben Atti is szerepelt. Meg egy másik lány. Ez egy teljesen normális álom volt. De akkor mégis miért zaklatott fel ennyire az egész? Hisz már nincs köztünk semmi. És nem is lesz soha. Bele kéne már törődnöm, hogy elment, és talán már más lánnyal van együtt, és másnak mondja, hogy szereti. De akkor miért nem megy? Egy időre persze mintha sikerült volna elfelejtenem őt, de ismét visszatért a gondolataimba, és nem hagy egy perc nyugtot se. De ez így nem mehet tovább. Újra felejteni akarok, felejteni akarom őt, csak épp még nem tudom mi módon tehetném ezt.
Valahova mennem kell, ahol nyugodtan tudok lenni, és kicsit ki tudom szellőztetni a fejem. Először az erdőre gondoltam, és el is indulok abba az irányba, kezemben egy köteg papírral, és néhány ceruzával, még persze radírral. A falun hamar végigmegyek, nem állok meg sehol, és nem nézek senkire, csak a macskaköves utat figyelem. Végül aztán nem az erdő felé veszem az irányt, hanem a tó felé kanyarodom el, remélve, hogy nincs ott senki. És szerencsére tényleg egy árva lélek sincs itt, mondjuk ez lehet annak köszönhető, hogy hideg van, és a hideg szél, még rátesz egy lapáttal.
Most itt vagyok a stégen, és egy kis havat elsöprök, hogy le tudjak ülni. Egy pár percig csak nézem a tó vizének tükrét, majd a papírokat, és a ceruzát az ölembe veszem, és elkezdek rajzolni. Egy tájképet, pontosabban a tavat, és környékét.


Mikor kicsit didergősebbre fordult az idő, én is jobbnak láttam odabent lenni, mint ahogy azt mások is teszik. Összekaptam magam és bementem a kastélyba.