Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

Sötétedik. Bár nem kellene erre császkálnom, és megfogadtam magamnak, hogy a kastélyban maradok, mégsem tettem. Igaz, még nincs annyira késő, de az én helyen már a kastély falai között lenne. Mégis pokróccal a karomon sétálok végig a falun, ezúttal kihagyva a vásárt, a korcsolyapályát és a fényeket. Helyette inkább valami sokkal csöndesebb vágyom. Bár még nem voltam erre, a nagyteremben hallottam, hogy néhány diák a stégről beszél, ami a faluban van, hosszan belóg a tó fölé és remekül lehet ott lazítani, távol minden zajtól. Amint meghallottam, pontosan tudtam, hogy erre van szükségem. Mióta idejöttem sok dolog történt velem, sok mindent le kellett tisztáznom magamban, na meg amúgy is vágytam már egy kis magányra. Hiányzott a privát szféra. Nekem szükségem volt egy helyre, ami csak az enyém, ahol azt csinálhatok amit akarok és nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Itt viszont mindig volt valaki a közelemben, bárhová is mentem. Osztoznom kellett a szobán, nem ehettem egyedül és délután a folyosók is zajosak voltak. Hiába jöttem le a faluba, ott sem volt sokkal jobb, mert itt is körülvettek az emberek. Ahogy távolodom a zajoktól és a fényektől, egyre inkább úgy érzem, hogy a lelkem megkönnyebbül. Sokáig szerettem volna itt lenni, így alaposan beöltöztem. Fehér szövegkabá, sapka, sál, jó vastag csizma. Legszívesebben még teát és valami harapnivalót is hoztam volna, de már túlzásnak éreztem, hiszen nem piknikezni jöttem, hanem csak úgy lógni. Amint a fények halványulnak kezdem egyre jobban érezni magamat, úgy érzem, a sötét engem is elrejt. Hát még amikor meglátom a stéget! Azonnal megszaporázom a lépteimet, a végére már szaladok, és amikor meghallom a cipőm és a fa első találkozósát jólesően felnevetek. Egy újabb hely, amit kipipálhatok a listáról. Elmegyek egészen a stég végéig, leterítem a pokrócot és lefekszem rá, miközben a lábamat a víz fölé lógatom. Így fekszem, szép csöndben a felhős ég alatt. Pedig szívesen megnézném a csillagokat!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437392#post437392][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.15. 23:19[/b][/url]

Sötétedik. Bár nem kellene erre császkálnom, és megfogadtam magamnak, hogy a kastélyban maradok, mégsem tettem. Igaz, még nincs annyira késő, de az én helyen már a kastély falai között lenne. Mégis pokróccal a karomon sétálok végig a falun, ezúttal kihagyva a vásárt, a korcsolyapályát és a fényeket. Helyette inkább valami sokkal csöndesebb vágyom. Bár még nem voltam erre, a nagyteremben hallottam, hogy néhány diák a stégről beszél, ami a faluban van, hosszan belóg a tó fölé és remekül lehet ott lazítani, távol minden zajtól. Amint meghallottam, pontosan tudtam, hogy erre van szükségem. Mióta idejöttem sok dolog történt velem, sok mindent le kellett tisztáznom magamban, na meg amúgy is vágytam már egy kis magányra. Hiányzott a privát szféra. Nekem szükségem volt egy helyre, ami csak az enyém, ahol azt csinálhatok amit akarok és nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Itt viszont mindig volt valaki a közelemben, bárhová is mentem. Osztoznom kellett a szobán, nem ehettem egyedül és délután a folyosók is zajosak voltak. Hiába jöttem le a faluba, ott sem volt sokkal jobb, mert itt is körülvettek az emberek. Ahogy távolodom a zajoktól és a fényektől, egyre inkább úgy érzem, hogy a lelkem megkönnyebbül. Sokáig szerettem volna itt lenni, így alaposan beöltöztem. Fehér szövegkabá, sapka, sál, jó vastag csizma. Legszívesebben még teát és valami harapnivalót is hoztam volna, de már túlzásnak éreztem, hiszen nem piknikezni jöttem, hanem csak úgy lógni. Amint a fények halványulnak kezdem egyre jobban érezni magamat, úgy érzem, a sötét engem is elrejt. Hát még amikor meglátom a stéget! Azonnal megszaporázom a lépteimet, a végére már szaladok, és amikor meghallom a cipőm és a fa első találkozósát jólesően felnevetek. Egy újabb hely, amit kipipálhatok a listáról. Elmegyek egészen a stég végéig, leterítem a pokrócot és lefekszem rá, miközben a lábamat a víz fölé lógatom. Így fekszem, szép csöndben a felhős ég alatt. Pedig szívesen megnézném a csillagokat!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437397#post437397][b]Adam Kensington - 2014.12.15. 23:45[/b][/url]

Egy ideig még ellófráltam a házamban, összepakolva néhány ketyerét, amit a boltunkból hoztam haza, bütykölgetni kicsit. Ha az üzletünkben művelem ezt, mindig elvonom Kinsey figyelmét a rúnázás gyakorlásáról, pedig tudom, mennyire szeretne haladni benne. Úgyhogy a holmik egy részével inkább itthon szórakozom, aztán viszem szépen vissza a kereskedésbe vagy alkatrészeire szedve, vagy valami egészen új formában. Mikor megvagyok a dobozba tételükkel, félrerakom őket, az előtérbe megyek és magamra dobom bőrdzsekimet, miközben az emelet felé pillantok, egész pontosan a háló felé...
Kíra betoppant kora este, ide-oda cikázott a szobákban, csak úgy pörgött és közben elmondta ugyan, milyen eseménydúsan töltötte a napját, de igazából a felét, ha értettem a lelkes magyarázatnak, mígnem végül alva találtam Őt a kanapén. Szóval azt nem tudtam meg, milyen ténykedés fárasztotta ki ennyire, azonban az eredmény szemmel látható volt. Az is lehet, hogy egyszerűen csak egész nap ilyen megállíthatatlanul csinált mindent, attól merült ki. Nem lehet nála tudni. Minden esetre ölbe kaptam, felvittem az emeletre és befektettem az ágyamba.
Merengek még egy pillanatig a szeleburdi lányon, aztán kilépek a házamból. Csak bandukolok céltalanul, nem sietek sehová, így néhány perc múlva érek ki az erdei ösvényről a faluba, máris feltérképezve a környéket fejlett érzékeimmel. Hamar lassítok könnyed lépteimen, ahogy ismerős illatra leszek figyelmes. Elnézek a tó felé és arra veszem utamat. Mire a stéghez érek, már pontosan látom, nem tévedtem. A fekete leányzó hever egy leterített pokrócon. Egy ideig csak szemlélem, aztán rálépek a deszkákra lazán bekötött bakancsommal és indulok a rellonos felé, nesztelenül. Hamarosan odaérek és megállok mellette laza terpeszemben.
- Azt hittem, nem bírod a hideget... - vetem fel ezt köszönés helyett, csöndes baritonomon, elitnek tetsző angol akcentusommal szólva anyanyelvemen, és bár hirtelen érkeznek szavaim, hangom valahogy a környék, a természet neszeibe olvad, hasonló tónust ütve meg. Kezeimet a zsebembe csúsztatom és csak nézek el a távolba a fagyos vizű tavon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437404#post437404][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 00:00[/b][/url]

Továbbra is csöndesen szemlélődöm, jobban mondva erőlködöm. Fohászkodom, hogy legalább csak egy csillagot láthassak...csak egyetlen egyet! Nem szoktam meg, hogy itt sötét az ég, hiszen otthon ebben az időben egy darab felhő sem szokott lenni az égen, csillag viszont annál több! Hiányzott! Annyira, hogy hisztizni tudtam volna érte, úgy, mint egy óvodás. A kezeim ökölbe is szorultak, de aztán rájöttem, hogy hiába csapom ki a műbalhét, senki nem hallja meg, ráadásul nem is érek el vele semmit. Felnőttem. Régen annyival könnyebb volt, azt hittem, ha sírok, és követelőzőm majd minden megváltozik, mert a szüleim így intézték. De a csillagokat senki nem fogja tudni visszahozni nekem, kár értünk. Mérgesen fújtatok egy sort, majd úgy döntöm, hogy helyette inkább a felhőket próbálom kibogarászni, közben figyeltem a leheletemet, ami csinos kis füstben szállt fölfelé, amíg bele nem veszett a levegőbe.
Aztán meghallottam. Készülnöm kellett volna rá? Talán. Mégsem hittem abban, hogy megint megtalál. De ez az ő hangja, határozottan az. Vagy csak képzelődöm? Nem kapom fel rögtön a fejemet, még mindig a sötét eget bámulom, mintha csak ahhoz beszélnék.
- Nem is szeretem.
Válaszolok én is angolul, ha már így kezdte meg a beszélgetést, akkor maradjunk ezen a vonalon. Igen, a hideg takarón feküdtem, a tó partján, ahol pár fokkal hűvösebb a levegő, mint bárhol máshol. Az élet tele van ellentmondásokkal, így ahelyett, hogy megkérdőjelezném a saját tetteimet, elfordítom a fejemet és lassan felnézek rá. Végignézek a magas alakján, végül a tekintetem megállapodik az arcán, egy ideig nézem őt, majd beleharapok az ajkamba és visszafordítom az ég felé a pillantásomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437408#post437408][b]Adam Kensington - 2014.12.16. 00:15[/b][/url]

Sokszor teszünk olyasmit, ami alapvetően nincsen talán ínyünkre, ám elszámolunk előnyökkel és hátrányokkal, így rájövünk, hogy megéri. Valahogy eképpen lehet a lány is ezzel a pokrócon ejtőzéssel a hideg, decemberi éjszakában. Részemről alig emlékszem már rá, milyen az, fázni. Ez már nincs meg, de sok mindent -amit meg tudtam őrizni- megőriztem halandó életemből, amit a fajtámbeliek rég elhagytak. Ilyen többek között a lélegzetvétel. Szeretek mély levegőket venni, vagy éppen zihálni, ha a helyzet megkívánja. Attól minden annyival valóságosabb.
Szemem sarkából látom, hogy a rellonos felnéz rám, azonban én akkor engedem csak le rá pillantásomat, mikor már ismét az eget kémleli. Végigtekintek fehér kabátos, kellemesen heverésző alakján, majd leereszkedem a deszkákra a takaró mellé. Felhúzom hosszú lábaimat, karjaimat térdeimre dobom és az egyikkel kezemmel megfogom a másikat, lógatva előre. Finoman lesütöm a szemem.
- Hogy vagy? - kérdezem szelíden. Egészen lassan nézek közben oldalra a leányzóra, érdeklődő fényű, sokatmondó szemekkel. Jól tudja, miért érdeklődöm erről. Míg válaszát várom türelemmel, addig visszafogottan fürkészem Őt. Nem tolakodón, nem udvariatlanul. Hanem amolyan figyelmes szemlélődőn.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437412#post437412][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 00:25[/b][/url]

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beszélgeti kezdünk. Rövid ismeretségünk alatt nem beszélgettünk sokat, vagy ha beszélgettünk is, akkor az nagyon lassan indult be. Nem volt a szavak embere, én pedig nem erőltettem a dolgot, ha nem akar, hát nem beszél. Az idő nagy részében úgyis inkább csak egymást néztük, már amikor. Nem volt lételemem a felesleges beszéd, erre hamar rájött, így hát most nem törtem meg a csöndet. Tudtam róla, hogy itt van, éreztem a közelségét, de mégsem szóltam hozzá. Amúgy sem tudtam volna neki mit mondani, túl sok dolog járt vele kapcsolatban az eszemben, illetve, a legtöbbször ő járt az eszembe, mert rövid idő alatt amit itt töltöttem, ő tett rám igazán mély benyomást, pusztán a létezésével. Különleges volt és tudott róla, kilógott innen, talán ebben hasonlítottunk is.
- Mond meg te. Hallod a szívverésem, azt hiszem még élek.
Talán kissé túl korán csúszott ki a számon a csípős megjegyzés. Nem kellett volna. Fel is szisszenek, nem akartam gerincből ennyire leutasító lenni, főleg nem vele.
- Bocsáss meg, én csak...fáradt vagyok. De egyébként megvagyok, köszönöm.
Nem mondhatnám, hogy jól vagyok. Nem akarom neki hazudni, így nem teszem. Helyette őszintén felelek, de csak nagy vonalakban, a többit úgyis tudja ő, nem kell ehhez feltétlenül kikérdeznie. A szemem sarkából látom, ahogy pozíciót változtat és leül mellém, igyekszem nem végigkövetni a mozdulatot, meredten nézek az ég felé, de kisvártatva elmosolyodom, és elejtem azt a megjegyzést, amivel a beszélgetésink kezdődni szoktak.
- Nézel...
Lassan felé fordítom a fejemet, de nem ülök fel, nem változtatok a helyzetem, nem érzem magamat kényelmetlenül azért, mert így lát, így nincs miért megerőltetnem magamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437414#post437414][b]Adam Kensington - 2014.12.16. 00:40[/b][/url]

Úgy éreztem, az utolsó találkozásunk után illendő megszólalnom most. Legalább ennyit. Legalább, hogy tudjam, rendben van. Persze, látom rajta, hogy semmi baja és hogy még él, ám nyilvánvalóan én nem az egészségére céloztam. Vagyis hát nem a testire. Bár belegondolva... de, arra is. És igen, a képességeimnek köszönhetően hamar leszűrhetem, milyen állapotban van, akár mentálisan, akár fizikailag, azonban ezzel ugyanaz van, mint a lélegzetvétellel: attól leszek kevésbé vadállat, hogy beszélgetek. Hogy udvarias vagyok. Hogy törődök. Éppen azért nem értem ezt a kissé goromba választ, hiszen én barátságosan nyitottam, amit viszont Tőle kapok, az nem annyira barátságos. A megjegyzése nyomán szépen elnézek hát róla másfelé. De nem kell sokat várnom, hogy a bocsánatomat kérje. Jól van. Mondjuk ez a "megvagyok" viszont nem túl biztató egyébként.
- Zavar? - kérdezem a megállapítása nyomán azt, amit azt hiszem, már legutóbb is kérdeztem, és ha minden igaz, még a válaszára is emlékszem. Lágyan fénylő szemekkel figyelem a lányt, aztán körbenézek a tó partján és a sötét vízen. Nem fogom erőltetni, hogy beszélgessünk, vagy hogy bármit mondjon nekem arról az éjszakáról. Mindössze azért érdeklődtem Tőle, hogy tudja, megteheti. Semmit nem fogok ráerőszakolni. Nekem bárhogy jó.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437417#post437417][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 00:50[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy hasonló helyzetben hogy illendő viselkedni, mert még soha nem voltam hasonló helyzetben. Frusztrált, hogy olyan távol ült tőlem, úgy éreztem magamat, mint aki leprás, de mégsem tettem szóvá, csupán nyeltem egyet és túltettem magamat a dolgon. Visszafordítottam az ég felé a tekintetemet, továbbra sem adva fel a reményt, hogy ma látok egy csillagot, a tekintetem átkutatta a széles égboltot, se mindenfelől csak az egyre gomolygó sötétség sejlett fel, amitől rosszul éreztem magamat. Hirtelen egész közel éreztem magamhoz az eget, tétován felemeltem a kezemet, mintha megakarnék ragadni egy felhőt, de hiába szorítom össze a tenyeremet, csak a levegőt markolom, semmi mást.
- Nem, nem zavar.
Szokásomhoz híven felnevetek, csöndesen és titokzatosan, mintha sokkal több lenne a megjegyezés mögött, valamit, amit csak Ő és én érhetünk, aztán rájöttem, hogy tényleg így van. Azt viszont nem akart az eszembe jutni, hogy mi következik ezután, így hát hallgattam és néztem a vizet, az eget, a környező dombokat, még a hátam mögé is néztem, hátha megpillantok néhány kósza fénycsóvát. A kastélyt rögtön kiszúrtam, ott magaslott, az ablakaiban pislákolt a fény, kirázott tőle a hideg, nem akartam visszamenni. Végül aztán elegem lesz mindenből és úgy döntök, hogyha ő nézhet engem, akkor én nézhetem őt. Legalább megint megszemlélhetem, bár koránt sem olyan alaposan, mint legutóbb, de legalább nézhetem, úgy és azért, ahogy és amiért ő néz engem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437454#post437454][b]Adam Kensington - 2014.12.16. 09:46[/b][/url]

A kifinomult, gyönyörű, különleges nők és lányok átka, hogy az emberek nehezen közelednek feléjük. Feszültek lesznek a gondolattól és valami olyan átugorhatatlan, képzeletbeli mércét állítanak maguk elé, amivel nem tudnak megbirkózni. Nekem ilyen gondom már régóta nincs. Több korral ezelőtt elhagytam bármiféle görcsölést. A halandókat azonban annyira képes ez eluralni, hogy végül falat emelnek vele maguk és társaik közé. Ezt látom a mellettem heverőn. A magányt, amit a szofisztikáltsága, szépsége és egyedisége okoz, amely még akkor is akadály lehet számára, ha éppen a másik fél felülemelkedik rajta. Ő maga talán nem mindig tud.
Ezek a gondolatok keringenek bennem, ahogy fürkészem Őt, jó egy méterre üldögélve Tőle a deszkákon. Részemről nem azért tartom a távolságot, mert leprás volna, vagy mert én ne mernék közeledni. Nálam soha sem ezek befolyásolnak. Hanem, ami általában: meghagyom az embereknek a teret, hogy ne érezzék magukat fenyegetve tőlem. Viszont, amint azt tapasztalom, hogy nem ezt váltaná ki belőlük a közeledés, megteszem a magam lépéseit. Mint most...
- Szabad? - intek aprót fejemmel a pokróc felé, engedélyt kérve rá, hogy csatlakozzam. Amíg ezt meg nem kapok, ücsörgök tovább, felhúzott lábakkal, sötét tincseim mögül pislogva lefelé az ében lánykára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437501#post437501][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 12:04[/b][/url]

Szívesen elmondanám neki, hogy ki kellett jönnöm a kastélyból, mert megőrjített a tömeg, a tény, hogy folyamatosan volt körülöttem valaki. Hogy mennyire szeretnék már egy kicsit egyedül lenni, hogy zavar a tömeg. Ugyanakkor mégis magányosnak éreztem fent magamat, bár, még csak két hete vagyok itt, de akkor is kilógtam. Aki pedig közeledni akartam, azt én löktem el magamtól, mert nem ismertem a szándékait. Micsoda kettősség! Magam is belezavarodtam. De mégsem mondok neki semmit, valamilyen furcsa elképzelés miatt, úgy érezem, csak untatnám és nem akarok unalmas lenni, pláne nem az Ő számára. Pedig tudtam, hogy szívesen meghallgatja a gondolataimat, még akkor is, ha azok inkább a koromhoz mértek. Nem találkoztam még nála türelmesebb emberrel, ha ilyesmiről van szó és mostanra már azt is tudtam, hogy miért ilyen, hosszúra nyúlt élete alatt megtanulta, hogyan kezelje ezt az egészet. De mégis úgy éreztem, hogy gyerekesnek tűnne most nekiállni nyafogni, főleg egy ilyen témáról és nem akartam, hogy gyerekesnek tartson.
Engedélyt kér. Furcsa volt hallanom, holott valahol pontosan tudtam, hogy szeretném ha közelebb lenne hozzám. Mintha hallotta volna a gondolataimat és arra reagál volna így. Nem akartam egyből rávágni a nagyon is magától értetődő választ, így visszafordítottam az ég felé a tekintetemet, hogy ne lássa az ajkaim remegését.
- Persze.
Láttam, ahogy megmozdul, valamilyen beteg elképzelés miatt az agyam lassított felvételbe mutatta nekem, alig bírtam megállni, hogy odanézzek. Helyette én is odébb húzódtam kicsit, ami fekvő állapotban nevetségesen nézhetett ki, de továbbra sem szerettem volna fölkelni. A szememet az égre meresztettem, a gondolataim ádáz csatát vívtak odabent, de végül veszített a józan ész, így rátaláltam a barnáimmal Adam kék szemére.
- Elmondod mire gondolsz most?
Mindig is érdekeltek a gondolatai, szerettem tudni, hogy mi jár épp a fejében, mert sok férfival ellentétben az ö gondolatai kifürkészhetetlenek voltak és csak ritkán ültek ki az arcára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437724#post437724][b]Adam Kensington - 2014.12.16. 20:21[/b][/url]

Nem tartanám gyerekesnek. Nem igazán vannak ilyen skatulyáim. Szeretem az általánosításokat, azonban csak filozófiai szinten. Elgondolkodni a gyökereikről, igazságtartalmukról. Azonban a gyakorlatban nem élek ilyesmikkel. Egyszerre kezelek mindenkit egy csoport tagjaként és egyénként. De mindig attól függ, besorolom-e abba a csoportba, hogy illik-e rá az az összegzés. Úgyhogy igazából mondhatjuk, hogy teljes mértékben a személyt nézem. Különben pedig, ha esetleg gyerekes dolgokat mond, nem biztos, hogy en bloc gyerekesnek fogom tartani. Szóval a lényeg, hogy nyugodtan mondhatná. Nem fogom semmi miatt lenézni, semminek elkönyvelni. Lehet, néha lekezelően szólok, azonban a mögé sem kell különösebbet gondolni. Az csak szimpla morgás. A természetem része.
Ahogy engedélyt ad, hogy csatlakozzak hozzá, éppen csak feljebb emelkedem a deszkákról, kezemen támasztva, és odahúzódom a kellemesen heverő lányhoz. Ülök még pár pillanatig, de aztán hanyatt dőlök magam is, elfekve társaságom mellé. Fekete hajam szétterül a pléden. Sápadt, hosszú kezeimet mellkasomra, hasamra vonom. Fejem oldalra fordítom, és a mellettem pihenőre tekintek.
- Meglehetősen sok mindenre. - felelem csöndes, egyenletes hangon.
- Arra, hogy kikkel kötöttem ismeretséget itt a stégen. Arra, hogy milyen is volt fázni. Arra, hogy magányos lehetsz. Arra, hogy milyen szerkezetet vigyek haza legközelebb bütykölni a boltomból. Arra, hogy nagyon hangulatos a karácsonyi vásár. Arra, hogy sokáig tudnálak nézni... - sorolok fel mindössze néhányat a fejemen nemrég átsuhant gondolat közül, nyugodtan és egyszerűen hagyva kigördülni számon az ízes, angol szavakat. Valószínűleg a lány nem hallott még egyvégtében ennyit beszélni engem. De ez így van rendjén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437764#post437764][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 21:00[/b][/url]

A kezeimet amiket eddig magam mellett pihentettem összefűztem a hasamon, így adva neki még több helyet. Na meg, nem is akartam hozzáérni, több okból sem. Tudtam, hogy az olyan dolgokat váltana ki belőlem, amik nem helyesek, nem lehettek azok, ahogy ez az egész sem volt egészen helyes, vagy ha helyes is volt, nem éreztem annak. Természetesnek viszont természetes volt, hiszen attól, hogy én visszakozom ő még az marad ami, egy egyszerű ember számára vonzó és érdekes teremtmény, kár lett volna tagadnom, hogy engem is vonzott, hiszen magától értetődő volt. Valamilyen furcsa okból kifolyólag ez a vonzalom nem marat viszonzatlan. Nem tudtam, hogy talán az újat a más, vagy az érdekeset látta benne, de kezdtem elhinni, hogy tényleg így volt. Bár, ez nehezebb volt, mint elhinni azt, hogy egy diáktársamnak tetszhetek. Mikor lefeküdt mellém, felé fordítottam a fejemet, és érdeklődve hallgattam, ugyanis megszólalt, kisvártatva de megtette! Arra számítottam, hogy kitérő, rövid választ fogok kapni, meglepetés volt, hogy egy egészen hosszú kifejtést hallhattam róla. Engedte, hogy meghallgassam a gondolatait és ez nagyon sokat jelentett nekem.
- Túl sok minden jár egyszerre a fejedben...
Mondtam a monológ közben, aztán, amikor kibökte a második rám vonatkozó részt hirtelen elhallgattam. Tisztában voltam vele, hogy szeretett nézni, valamilyen okból kifolyólag így fejezte ki, hogy szépnek tart engem, tudtam ezt már egy ideje, pont ezért volt megrendítő hallani, amit mond. Nem gondolkodtam, a karjaimat letéve magam mellé, felkönyököltem magam mellett és ráhajolva az ajakira megcsókoltam. Nem tartott sokáig, de pont elég volt, hogy kifejezzem magamat. Ezzel többet mondtam el, mintha percekig beszéltem volna, és tudtam, hogy ő mindezt megfogja érteni.
- Nézhetsz, ameddig akarsz, nem megyek sehová.
Sóhajtok fel fáradtan, miközben visszafekszem a pokrócra. Valahol szomorúság csengett ki a hangomból, mert a lényemnek egy része el akart innen menni, ugyanakkor egy jelzés volt számára, a jövőre nézve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437790#post437790][b]Adam Kensington - 2014.12.16. 21:22[/b][/url]

Igaz. Túl sok minden jár a fejemben. Általában úgy kell rávegyem magam, hogy kikapcsoljam. Többek közt ezért a sokféle elfoglaltság. Olyankor van mire koncentrálnom. Ha csak úgy létezem, ha nem teszek épp olyasmit, amire oda kell figyelni, akkor elindul egy folyam, aminek nem mindig jó a vége. Úgyhogy ha bárki azt hiszi, micsoda önzetlenség részemről az Edictum főszerkesztése, a ketyere kereskedés vezetése vagy éppen a Bogolyfalvi Mágustanácsban való szervezkedés, az téved. Persze, szép dolog, azonban önzetlennek egyáltalán nem önzetlen. Hiába tetszem végtelenül komótosnak, kell, hogy mindig legyen tennivalóm. Ez szükséges a fennmaradáshoz.
Feleletembe ágyazott bókom olyannyira könnyed és őszinte volt, amennyire a csók, amit érte kapok. Hamar rájövök, mire készül a lány, és nem teszek egyebet, mint szemem lehunyva fogadom, számat finoman belemozdítva ajkai érintésébe. Utána felnézek rá, és figyelem, ahogy visszahelyezkedik, közben vegyes érzésekkel szólva. Ahogy gondoltam. Nem tetszik neki igazán itt. Távol van mindentől, ami megszokott és mindenkitől, aki között Ő megszokott volna. Azonban ez nem feltétlen baj ám. Előnyére kovácsolhatja. Remélem, hamar rájön erre és elkezdi élvezni! Nem fogok neki lelki eligazítást tartani. Nem szokásom. Inkább meghallgatom az embereket és csak néha adok valamiféle tanácsot, vagy mondok bármilyen véleményt, mindig ügyelve rá, hogy ezzel soha ne utasítsak vagy kiokítsak, mindig csak tereljek. Most azonban a nagy bölcsesség elmarad, a fent említett okokból. Inkább...
- Ha végeztünk itt, meghívlak a csárdába valami meleg italra. - közlöm Vele szelíd, rekedtes baritonomon, ében vonásait figyelve. Ugyan a meghívásom nem kérdés formájában hangzott el, ettől még visszautasíthatja. Csak valószínűleg nem érdemes. Minden esetre arcomat a sötét, felhős ég felé fordítom, így jelezvén, hogy mi is az a dolog, amivel itt majd végzünk: a mennybolt lesés. Hogy meddig kíván nézelődni, csillagokat várni, az rajta múlik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437823#post437823][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 22:00[/b][/url]

Miután visszafeküdtem, néhány másodpercre becsuktam a szememet és hagytam, hogy végigfusson rajtam az áramütésszerű érzés, ami elfogott abban a pillanatban, ahogy az ajkai az ajkamhoz értek. Nem tehettem róla, vonzott a lénye, a személyisége és ő maga. Ettől függetlenül nem voltam belé szerelmes, nem képzeltem többet a dologba, mint ami volt. De ettől az egész (nevezzük élménynek) nem volt jobb, vagy rosszabb, olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, csak egy kicsivel fokozottabb, vagy inkább sokkal. Nem voltam az a nagy pasizó típus, de mindig voltak körülöttem fiúk, akiket ügyesen használtam, tudtam, hogy kezeljem őket és ebbe előbb-utóbb bele is untam. Adam viszont teljesen más lapra tartozott, nem említhető senkivel sem egy mondatban.
- Rendben, de szeretnék még egy picit maradni.
Hát lehet neki nemet mondani? Lehet, hogy valaki tud, de az nem én vagyok. Úgy érzem, hogy soha nem tudnék neki nemet mondani, legyen a kérés bármi. Most viszont egyelőre nem gondoltam erre, hanem felnéztem az égre és próbáltam relaxálni, nem szólaltam meg. Tudtam, hogy hagyni fog engem néhány percig, amíg gyenge lehetek, aztán szépen összeszedem magamat, eltűnik minden ami eddig volt, felépül a máz és megint olyan leszek, amilyen voltam. Eltelik húsz perc, mire összeszedem magam annyira, hogy megtudjak szólalni, talán titokban még néhány könnycseppet is elmorzsolok. Aztán felülök és megigazítom a hajamat.
- Rendben, mehetünk.
Mivel beleegyezett, így felkeltünk, összehajtottam a pokrócot és elindultunk a csárda felé, mi ketten.