Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437392#post437392][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.15. 23:19[/b][/url]

Sötétedik. Bár nem kellene erre császkálnom, és megfogadtam magamnak, hogy a kastélyban maradok, mégsem tettem. Igaz, még nincs annyira késő, de az én helyen már a kastély falai között lenne. Mégis pokróccal a karomon sétálok végig a falun, ezúttal kihagyva a vásárt, a korcsolyapályát és a fényeket. Helyette inkább valami sokkal csöndesebb vágyom. Bár még nem voltam erre, a nagyteremben hallottam, hogy néhány diák a stégről beszél, ami a faluban van, hosszan belóg a tó fölé és remekül lehet ott lazítani, távol minden zajtól. Amint meghallottam, pontosan tudtam, hogy erre van szükségem. Mióta idejöttem sok dolog történt velem, sok mindent le kellett tisztáznom magamban, na meg amúgy is vágytam már egy kis magányra. Hiányzott a privát szféra. Nekem szükségem volt egy helyre, ami csak az enyém, ahol azt csinálhatok amit akarok és nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Itt viszont mindig volt valaki a közelemben, bárhová is mentem. Osztoznom kellett a szobán, nem ehettem egyedül és délután a folyosók is zajosak voltak. Hiába jöttem le a faluba, ott sem volt sokkal jobb, mert itt is körülvettek az emberek. Ahogy távolodom a zajoktól és a fényektől, egyre inkább úgy érzem, hogy a lelkem megkönnyebbül. Sokáig szerettem volna itt lenni, így alaposan beöltöztem. Fehér szövegkabá, sapka, sál, jó vastag csizma. Legszívesebben még teát és valami harapnivalót is hoztam volna, de már túlzásnak éreztem, hiszen nem piknikezni jöttem, hanem csak úgy lógni. Amint a fények halványulnak kezdem egyre jobban érezni magamat, úgy érzem, a sötét engem is elrejt. Hát még amikor meglátom a stéget! Azonnal megszaporázom a lépteimet, a végére már szaladok, és amikor meghallom a cipőm és a fa első találkozósát jólesően felnevetek. Egy újabb hely, amit kipipálhatok a listáról. Elmegyek egészen a stég végéig, leterítem a pokrócot és lefekszem rá, miközben a lábamat a víz fölé lógatom. Így fekszem, szép csöndben a felhős ég alatt. Pedig szívesen megnézném a csillagokat!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437404#post437404][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 00:00[/b][/url]

Továbbra is csöndesen szemlélődöm, jobban mondva erőlködöm. Fohászkodom, hogy legalább csak egy csillagot láthassak...csak egyetlen egyet! Nem szoktam meg, hogy itt sötét az ég, hiszen otthon ebben az időben egy darab felhő sem szokott lenni az égen, csillag viszont annál több! Hiányzott! Annyira, hogy hisztizni tudtam volna érte, úgy, mint egy óvodás. A kezeim ökölbe is szorultak, de aztán rájöttem, hogy hiába csapom ki a műbalhét, senki nem hallja meg, ráadásul nem is érek el vele semmit. Felnőttem. Régen annyival könnyebb volt, azt hittem, ha sírok, és követelőzőm majd minden megváltozik, mert a szüleim így intézték. De a csillagokat senki nem fogja tudni visszahozni nekem, kár értünk. Mérgesen fújtatok egy sort, majd úgy döntöm, hogy helyette inkább a felhőket próbálom kibogarászni, közben figyeltem a leheletemet, ami csinos kis füstben szállt fölfelé, amíg bele nem veszett a levegőbe.
Aztán meghallottam. Készülnöm kellett volna rá? Talán. Mégsem hittem abban, hogy megint megtalál. De ez az ő hangja, határozottan az. Vagy csak képzelődöm? Nem kapom fel rögtön a fejemet, még mindig a sötét eget bámulom, mintha csak ahhoz beszélnék.
- Nem is szeretem.
Válaszolok én is angolul, ha már így kezdte meg a beszélgetést, akkor maradjunk ezen a vonalon. Igen, a hideg takarón feküdtem, a tó partján, ahol pár fokkal hűvösebb a levegő, mint bárhol máshol. Az élet tele van ellentmondásokkal, így ahelyett, hogy megkérdőjelezném a saját tetteimet, elfordítom a fejemet és lassan felnézek rá. Végignézek a magas alakján, végül a tekintetem megállapodik az arcán, egy ideig nézem őt, majd beleharapok az ajkamba és visszafordítom az ég felé a pillantásomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437412#post437412][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 00:25[/b][/url]

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beszélgeti kezdünk. Rövid ismeretségünk alatt nem beszélgettünk sokat, vagy ha beszélgettünk is, akkor az nagyon lassan indult be. Nem volt a szavak embere, én pedig nem erőltettem a dolgot, ha nem akar, hát nem beszél. Az idő nagy részében úgyis inkább csak egymást néztük, már amikor. Nem volt lételemem a felesleges beszéd, erre hamar rájött, így hát most nem törtem meg a csöndet. Tudtam róla, hogy itt van, éreztem a közelségét, de mégsem szóltam hozzá. Amúgy sem tudtam volna neki mit mondani, túl sok dolog járt vele kapcsolatban az eszemben, illetve, a legtöbbször ő járt az eszembe, mert rövid idő alatt amit itt töltöttem, ő tett rám igazán mély benyomást, pusztán a létezésével. Különleges volt és tudott róla, kilógott innen, talán ebben hasonlítottunk is.
- Mond meg te. Hallod a szívverésem, azt hiszem még élek.
Talán kissé túl korán csúszott ki a számon a csípős megjegyzés. Nem kellett volna. Fel is szisszenek, nem akartam gerincből ennyire leutasító lenni, főleg nem vele.
- Bocsáss meg, én csak...fáradt vagyok. De egyébként megvagyok, köszönöm.
Nem mondhatnám, hogy jól vagyok. Nem akarom neki hazudni, így nem teszem. Helyette őszintén felelek, de csak nagy vonalakban, a többit úgyis tudja ő, nem kell ehhez feltétlenül kikérdeznie. A szemem sarkából látom, ahogy pozíciót változtat és leül mellém, igyekszem nem végigkövetni a mozdulatot, meredten nézek az ég felé, de kisvártatva elmosolyodom, és elejtem azt a megjegyzést, amivel a beszélgetésink kezdődni szoktak.
- Nézel...
Lassan felé fordítom a fejemet, de nem ülök fel, nem változtatok a helyzetem, nem érzem magamat kényelmetlenül azért, mert így lát, így nincs miért megerőltetnem magamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437417#post437417][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 00:50[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy hasonló helyzetben hogy illendő viselkedni, mert még soha nem voltam hasonló helyzetben. Frusztrált, hogy olyan távol ült tőlem, úgy éreztem magamat, mint aki leprás, de mégsem tettem szóvá, csupán nyeltem egyet és túltettem magamat a dolgon. Visszafordítottam az ég felé a tekintetemet, továbbra sem adva fel a reményt, hogy ma látok egy csillagot, a tekintetem átkutatta a széles égboltot, se mindenfelől csak az egyre gomolygó sötétség sejlett fel, amitől rosszul éreztem magamat. Hirtelen egész közel éreztem magamhoz az eget, tétován felemeltem a kezemet, mintha megakarnék ragadni egy felhőt, de hiába szorítom össze a tenyeremet, csak a levegőt markolom, semmi mást.
- Nem, nem zavar.
Szokásomhoz híven felnevetek, csöndesen és titokzatosan, mintha sokkal több lenne a megjegyezés mögött, valamit, amit csak Ő és én érhetünk, aztán rájöttem, hogy tényleg így van. Azt viszont nem akart az eszembe jutni, hogy mi következik ezután, így hát hallgattam és néztem a vizet, az eget, a környező dombokat, még a hátam mögé is néztem, hátha megpillantok néhány kósza fénycsóvát. A kastélyt rögtön kiszúrtam, ott magaslott, az ablakaiban pislákolt a fény, kirázott tőle a hideg, nem akartam visszamenni. Végül aztán elegem lesz mindenből és úgy döntök, hogyha ő nézhet engem, akkor én nézhetem őt. Legalább megint megszemlélhetem, bár koránt sem olyan alaposan, mint legutóbb, de legalább nézhetem, úgy és azért, ahogy és amiért ő néz engem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437501#post437501][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 12:04[/b][/url]

Szívesen elmondanám neki, hogy ki kellett jönnöm a kastélyból, mert megőrjített a tömeg, a tény, hogy folyamatosan volt körülöttem valaki. Hogy mennyire szeretnék már egy kicsit egyedül lenni, hogy zavar a tömeg. Ugyanakkor mégis magányosnak éreztem fent magamat, bár, még csak két hete vagyok itt, de akkor is kilógtam. Aki pedig közeledni akartam, azt én löktem el magamtól, mert nem ismertem a szándékait. Micsoda kettősség! Magam is belezavarodtam. De mégsem mondok neki semmit, valamilyen furcsa elképzelés miatt, úgy érezem, csak untatnám és nem akarok unalmas lenni, pláne nem az Ő számára. Pedig tudtam, hogy szívesen meghallgatja a gondolataimat, még akkor is, ha azok inkább a koromhoz mértek. Nem találkoztam még nála türelmesebb emberrel, ha ilyesmiről van szó és mostanra már azt is tudtam, hogy miért ilyen, hosszúra nyúlt élete alatt megtanulta, hogyan kezelje ezt az egészet. De mégis úgy éreztem, hogy gyerekesnek tűnne most nekiállni nyafogni, főleg egy ilyen témáról és nem akartam, hogy gyerekesnek tartson.
Engedélyt kér. Furcsa volt hallanom, holott valahol pontosan tudtam, hogy szeretném ha közelebb lenne hozzám. Mintha hallotta volna a gondolataimat és arra reagál volna így. Nem akartam egyből rávágni a nagyon is magától értetődő választ, így visszafordítottam az ég felé a tekintetemet, hogy ne lássa az ajkaim remegését.
- Persze.
Láttam, ahogy megmozdul, valamilyen beteg elképzelés miatt az agyam lassított felvételbe mutatta nekem, alig bírtam megállni, hogy odanézzek. Helyette én is odébb húzódtam kicsit, ami fekvő állapotban nevetségesen nézhetett ki, de továbbra sem szerettem volna fölkelni. A szememet az égre meresztettem, a gondolataim ádáz csatát vívtak odabent, de végül veszített a józan ész, így rátaláltam a barnáimmal Adam kék szemére.
- Elmondod mire gondolsz most?
Mindig is érdekeltek a gondolatai, szerettem tudni, hogy mi jár épp a fejében, mert sok férfival ellentétben az ö gondolatai kifürkészhetetlenek voltak és csak ritkán ültek ki az arcára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437764#post437764][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 21:00[/b][/url]

A kezeimet amiket eddig magam mellett pihentettem összefűztem a hasamon, így adva neki még több helyet. Na meg, nem is akartam hozzáérni, több okból sem. Tudtam, hogy az olyan dolgokat váltana ki belőlem, amik nem helyesek, nem lehettek azok, ahogy ez az egész sem volt egészen helyes, vagy ha helyes is volt, nem éreztem annak. Természetesnek viszont természetes volt, hiszen attól, hogy én visszakozom ő még az marad ami, egy egyszerű ember számára vonzó és érdekes teremtmény, kár lett volna tagadnom, hogy engem is vonzott, hiszen magától értetődő volt. Valamilyen furcsa okból kifolyólag ez a vonzalom nem marat viszonzatlan. Nem tudtam, hogy talán az újat a más, vagy az érdekeset látta benne, de kezdtem elhinni, hogy tényleg így volt. Bár, ez nehezebb volt, mint elhinni azt, hogy egy diáktársamnak tetszhetek. Mikor lefeküdt mellém, felé fordítottam a fejemet, és érdeklődve hallgattam, ugyanis megszólalt, kisvártatva de megtette! Arra számítottam, hogy kitérő, rövid választ fogok kapni, meglepetés volt, hogy egy egészen hosszú kifejtést hallhattam róla. Engedte, hogy meghallgassam a gondolatait és ez nagyon sokat jelentett nekem.
- Túl sok minden jár egyszerre a fejedben...
Mondtam a monológ közben, aztán, amikor kibökte a második rám vonatkozó részt hirtelen elhallgattam. Tisztában voltam vele, hogy szeretett nézni, valamilyen okból kifolyólag így fejezte ki, hogy szépnek tart engem, tudtam ezt már egy ideje, pont ezért volt megrendítő hallani, amit mond. Nem gondolkodtam, a karjaimat letéve magam mellé, felkönyököltem magam mellett és ráhajolva az ajakira megcsókoltam. Nem tartott sokáig, de pont elég volt, hogy kifejezzem magamat. Ezzel többet mondtam el, mintha percekig beszéltem volna, és tudtam, hogy ő mindezt megfogja érteni.
- Nézhetsz, ameddig akarsz, nem megyek sehová.
Sóhajtok fel fáradtan, miközben visszafekszem a pokrócra. Valahol szomorúság csengett ki a hangomból, mert a lényemnek egy része el akart innen menni, ugyanakkor egy jelzés volt számára, a jövőre nézve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=437823#post437823][b]Zephyrine Sabra Iweala - 2014.12.16. 22:00[/b][/url]

Miután visszafeküdtem, néhány másodpercre becsuktam a szememet és hagytam, hogy végigfusson rajtam az áramütésszerű érzés, ami elfogott abban a pillanatban, ahogy az ajkai az ajkamhoz értek. Nem tehettem róla, vonzott a lénye, a személyisége és ő maga. Ettől függetlenül nem voltam belé szerelmes, nem képzeltem többet a dologba, mint ami volt. De ettől az egész (nevezzük élménynek) nem volt jobb, vagy rosszabb, olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, csak egy kicsivel fokozottabb, vagy inkább sokkal. Nem voltam az a nagy pasizó típus, de mindig voltak körülöttem fiúk, akiket ügyesen használtam, tudtam, hogy kezeljem őket és ebbe előbb-utóbb bele is untam. Adam viszont teljesen más lapra tartozott, nem említhető senkivel sem egy mondatban.
- Rendben, de szeretnék még egy picit maradni.
Hát lehet neki nemet mondani? Lehet, hogy valaki tud, de az nem én vagyok. Úgy érzem, hogy soha nem tudnék neki nemet mondani, legyen a kérés bármi. Most viszont egyelőre nem gondoltam erre, hanem felnéztem az égre és próbáltam relaxálni, nem szólaltam meg. Tudtam, hogy hagyni fog engem néhány percig, amíg gyenge lehetek, aztán szépen összeszedem magamat, eltűnik minden ami eddig volt, felépül a máz és megint olyan leszek, amilyen voltam. Eltelik húsz perc, mire összeszedem magam annyira, hogy megtudjak szólalni, talán titokban még néhány könnycseppet is elmorzsolok. Aztán felülök és megigazítom a hajamat.
- Rendben, mehetünk.
Mivel beleegyezett, így felkeltünk, összehajtottam a pokrócot és elindultunk a csárda felé, mi ketten.