Annelie Freya Blomqvist

Zsebre dugott kézzel sétálgat valahol Bagolyfalva környékén. Leheletének fehér pára felhője az orra előtt gomolyog, majd eltűnik, hogy aztán a következő lélegzetvétel után újra feltűnjön. Már jó ideje sétálgat csak úgy, semmi cél nélkül, mikor megpillant egy stéget. Feléje veszi hát az irányt, s ha már ott van, kisétál a végébe. A víz majdnem tükörsima, csak néhol fodrozódik az enyhe szél miatt, mely viszont a hőérzetét vagy még öt fokkal lejjebb viszi. Talán lassan vissza kéne mennie, de most annyira élvezi a körülötte lévő csöndet. A kastélyban erre úgy sincs nagyon lehetősége. Ott valaki mindig beszélni akar vagy legalább is beszélgetni. Legalább egy kis tekintélyt szerzett már magának az elsősök között. Eltűnődve néz a távolba. Hallgatja, ahogy a víz veri a stég szélét és ahogy a békák hangosan lármáznak. A hideg ellenére kabátjának cipzára le van húzva, de legalább sál van rajta. Úgy ahogy.

Annelie Freya Blomqvist

Zsebre dugott kézzel sétálgat valahol Bagolyfalva környékén. Leheletének fehér pára felhője az orra előtt gomolyog, majd eltűnik, hogy aztán a következő lélegzetvétel után újra feltűnjön. Már jó ideje sétálgat csak úgy, semmi cél nélkül, mikor megpillant egy stéget. Feléje veszi hát az irányt, s ha már ott van, kisétál a végébe. A víz majdnem tükörsima, csak néhol fodrozódik az enyhe szél miatt, mely viszont a hőérzetét vagy még öt fokkal lejjebb viszi. Talán lassan vissza kéne mennie, de most annyira élvezi a körülötte lévő csöndet. A kastélyban erre úgy sincs nagyon lehetősége. Ott valaki mindig beszélni akar vagy legalább is beszélgetni. Legalább egy kis tekintélyt szerzett már magának az elsősök között. Eltűnődve néz a távolba. Hallgatja, ahogy a víz veri a stég szélét és ahogy a békák hangosan lármáznak. A hideg ellenére kabátjának cipzára le van húzva, de legalább sál van rajta. Úgy ahogy.

Erdőjáró

Figyel, vár, céloz, lő, és talál! Noak holnap esti vacsorája kisebb puffanással adta meg magát, lezuttyant a fa tetejéről, egyenesen Hestia mellé, aki sértődötten ingatta farkát amiért gazdája nem vette figyelembe, hogy ő éppenséggel ott szaglássza a talajt. Anne vigyorogva kuszálta össze a maine coon hátán a szőrt, aztán bedobta a kisebb madarat a zsákjába. Ugyanonnan előhúzott egy kis bájitalos üvegcsét, és ivott a benne levő kék löttyből két kortyot. Saját készítésű melegen tartó bájital volt az, ami a téli hideg estéken nagy segítség a lánynak. Most is elég volt egy pulcsit felvennie a pólójára, mert ennek köszönhetően nem fázott. Kapucniját megigazította a fején, aztán a közelből jövő hangok hallatán Hestiát hazaküldte, fusson Mátéhoz, és vigyázzon, nehogy az éjfúria megint lyukat égessen a bőrébe amíg ő még szétnéz.
Persze nem a hangok irányába ment, volt már kellemetlen élménye ellenszenvesebb bestiákkal, inkább a tavacska felé sétálgatott a fák alatt, íját biztonsági okokból folyamatosan a kezében tartva.
Még bőven a fák között járt amikor a ködön át megpillantott egy magas, sötét alakot a stégen állni, ám nem tudta, mi az. Próbált fókuszálni, de az valahogy nem ment ilyen látási viszonyok között. Tudta jól, hogy már nagyon rég lejárt a takarodó ideje, épeszű ember meg nem járkálna itt az éjszaka közepén, még ha falusi, akkor sem.
Aztán a csendet egy hangos, morgó, vagy üvöltő hang törte meg, ami Annie-ből egy hirtelen ijedtséget váltott ki, nem is csoda, hogy ellőtte a készenlétben levő nyilat, ami egyenesen a cél"személy" felé suhant, és nagy valószínűséggel talált is. Egy fa tövébe guggolt le még a találat előtti pillanatokban, és lélegzetét visszafojtva nézte az alakot. Ne ember legyél, ne ember legyél...

Annelie Freya Blomqvist

Sokáig álldogál. Igazából nem tudja, hogy mire vagy esetleg kire vát. Oly mindegy ez ebből a szempontból. Még is azt veszi észre, hogy kezd sötétedni és hogy a köd szép lassan ráül a környékre. Kedve lenne belehajítania egy követ a vízbe vagy csak egyszerűen kacsázni, hogy megtörje azt a túlontúl sima felületet, de sehol sem lát követ, a stéget meg csak emiatt nem fogja elhagyni. Ha innen egyszer elindul, akkor már vissza megy a kastélyba.
Sőt, lehet már most indulnia kéne... Tesz is pár lépést a szárazföld felé, mikor hangos üvöltés üti meg a fülét, melyet sziszegő hang követ. Alig kapja fel rá a fejét, mikor éles fájdalom hasít a bal combjába. A következő, mély kiáltás tőle származik, mivel bal lába megrogy alatta. Nem néz az esetleges sebre, inkább leveti magát a födre, s zsebéből előhúzza pálcáját. Így kémleli tovább a sötét, homályos helyet, ahonnan a vessző jött. Egy rohadt vessző. Jól érzi ezt szabad kezével, mely automatikusan a fájdalom irányába tapogatózik. Még soha sem fájt ennyire semmi, de most nem foglalkozhat vele. Bármi lehet ott a sötétben. Amint meglát egy mozgó árnyat, pálcáját felé tartja, s kimondja az első varázsigét, ami eszébe jut.
-Visiostrello!
A denevérhad ekkor az árny felé veti magát, s Jake megpróbál elinalni, de bal lába nem engedelmeskedik, így újra a stég fadeszkáin találja magát. Tehetetlen kínjában erősen szitkozódik, persze csak magának. Pálcáját újra az ismeretlen felé irányítja. Nem igazán lát semmit. Fránya köd!

Erdőjáró

Nem látta pontosan, hogy hol talált be a nyila, de az ordításból biztosra vette, hogy fájdalmas lövés volt, és nem éppen vadállat volt az áldozat, főleg mivel aztán egy csapat denevért küldött a nyakába.
Gyorsan húzott elő újabb nyilat, de mielőtt ellőtte volna, kellett rá valami, amitől a felé repülő...denevérek, igen, denevérek megállnak.
- Piroinitio! - még jó, hogy Máté sokat gyakorolta vele ezt a kis hasznos varázslatot, és így egy égő végű nyilacska repült a szárnyas dögök közé, amitől azok szépen szétszéledtek, az pedig a tavacskáig repült, és belefúródott a földbe.
Igazából nem tudta, hogy mit kellene csinálnia. Nem igazán szokott emberekre lövöldözni, eltalálni őket meg aztán pláne... De volt nála még pár bájital, talán eltudják simítani.
Az íjat most háttérbe szorította, a hátán volt, míg ő a pálcáját előre tartva lassan sétált a stég felé, kapucniját gondosan a fejébe húzva, hogy ha nem muszáj, ne ismerjék fel.
Egy szó nélkül sétált oda a sráchoz, kezeit felemelve, hogy akkor talán nem kap valami újabb átkot a nyakába. Nem nézte az arcát, csak a lábát ami megsebesült, és letérdelt hozzá, hogy megnézze rendesen, de ekkor már nem kerülte el az arcára való pillantást sem.
- Te?! - tört ki belőle a kérdés a legújabb mentoráltja láttán. A nevére nem emlékezett hirtelen, valami Josh talán. Kapucniját kicsit hátrébb húzta, hogy lássák egymást, gyanúsan méregette a fiút. Azután, hogy meglőtte, nem csodálná, ha új mentort kérne a vezetőségtől...

Annie Freya Blomqvist

Ha varázsigéje másra nem is, de arra tökéletes volt, hogy csodálkozva meredjen a megszólaló hang irányába. Egy lány? Most komolyan egy lány találta el? Ráadásul a hangja is nagyon ismerős. Mozdulatlanul követi tekintetével az égő vesszőt, míg az földet nem ér. Ha nem fájna ennyire a lába, most nevethetnékje támadna ettől a helyzettől. Ez gáz.
Ekkor azonban megjelenik a hang gazdája, s Jake szinte azonnal rászegezi pálcáját. Még csak a keze sem remeg, inkább gyanakvóan méregeti a feltett kezű alakot. Fegverét ugyan leereszti egy kicsit, de nem rakja el teljesen, hogy azonnal használni tudja, ha szükség lenne rá.
A lány letérdel mellé és rögtön a sérült lábát kezdi el vizsgálgatni.
Szuper, tehát még csak nem is direkt volt...de valahogy annyira ismerős neki!
Ekkor néz fel rá a kapucni alól a két ragyogó, de döbbent tekintet.
-Mi a...?
Jake visszonozza a meglepett pillantást, de hamar eltűnteti arcáról az ilyesfajta érzelmeket, s fanyar mosolyra húzza a száját.
-Kezdem értékelni a kastély vendégszeretetét!
Vizslató tekintetét kedves mentora tekintetébe fúrja, majd pillantása átsiklik vérző lábára. A hideg miatt már kezd is rászáradni a vér. Talán ki kéne húzni, de lehet jobban járna, ha itt most csak egyszerűen letörné a vesszőt.
-Mondanám, hogy szép találat... De lassan nem érzem a lábamat.
Céloz a seb körül terjengő zsibbadásra, s az egyre hidegebb körülményekre, melyet a vessző körülbelüli helyén érez. Nem gondolja, hogy a szőkeségtől tartania kéne. Végtére ez nagyrészt az ő hibája.

Erdőjáró

Az nem izgatta, hogy lelőtt valakit, de az már inkább, hogy simán kinyomozzák, hogy ő találta el, és akkor elég nagy bajban lesz. Inkább válna meg a bátyjától, mint az íjától.
Persze kíváncsi volt, kivel akadt össze, de azt nem várta, hogy ismerik egymást. Igaz, nem régóta, éppen csak fogadta amikor megérkezett, és körbevezette, de a munkájuk még itt nem ért véget.
Pár másodpercig még farkasszemet néztek, aztán mindkettejük tekintete a sérülésre vándorolt. Anne zsákjában volt rá gyógymód, az viszont, hogy ellássa a sebet, kellett valami cserébe.
- Diffindo! - emelte a fiú nadrágjához pálcáját, amitől az szépen végigszakadt, ezzel jobb hozzáférést adva a vérző területhez.
- Erről soha nem beszélhetsz senkinek - tekintete komoly volt, és kissé harapós. Ha ez nem lett volna eléggé meggyőző, ráadásként nem a legfinomabban, erősebb rántással húzta ki a nyilat a lábából. Amíg ott folyt ki a vér, zsákjából három kicsi üvegcsét emelt ki, meg egy rongydarabot. Utóbbival letörölte a vért az érintett területről, majd ráöntötte a rózsaszín löttyöt, ami füstölögni kezdett, nagyjából tíz másodperccel később pedig elállította a vérzést.
- Ez fájni fog - figyelmeztette időt hagyva arra, hogy visszatartsa a hangját. A zöld bájital fertőtlenítő, és borzasztóan csíp. Itt várt egy kicsit, és közben félmosolyra húzódott ajka.
- Ja, amúgy dupla büntetést kapsz amiért a faluban vagy, és amiért takarodó után. Nem zsarolhatsz ezzel - mutatott a lábára -, mert legközelebb megetetlek a sárkányommal.
Noaknak biztos ízlene a rellonos hús, és jó ideig jól lakna vele...
Az utolsó bájitalt is lassan ráöntötte, de csak cseppenként, amitől a mély seb lassacskán elkezdett összeforrni. Mivel nem tökéletes még, ezért a felületi seb megmaradt, de az napokon belül begyógyul.

Annelie Freya Blomqvist

Őt különösképpen nem zavarja az incidens. Annyira rosszul nem igazán jöhet ki belőle, bár lehet a későbbiekben ebben majd tévedni fog. Csak nézi, ahogy az anyag végighasad a nadrágján, így a sérült rész most jobban látszik. Kicsit még sajnálja is ezt a nadrágját. Kényelmes volt, jól állt neki, most meg mehet majd a kukába. Vagy majd megcsinálja magának néhány pálca legyintéssel...Egyáltalán miért jutott az eszébe a kidobás lehetősége? A figyelmeztető szavakra féloldalasan felpillant a lányra, majd vissza a lábára.
-Jó.
Mondja nemes egyszerűséggel, mintha csak éppen vacsorára hívnák. Egyébként neki sem áll érdekében erről beszélni. Nem is értené, hogy miért ilyen pipa a lány, ha nem lenne...
Összeszorítja fogait, de a kezelés nem éppen a legfinomabb. Hangot azonban csak azért sem ad ki magából, legfeljebb az arcán lévő grimasz adhat képet arról, hogy hogyan is esett neki a vessző gyors eltávolítása. Csendben figyeli a szöszke minden további ügyködését. Az első folyadék nem vált ki belőle semmilyen hatást, de látja, hogy a vérzés szép lassan eláll. Figyelme most már mindinkább mentorára vándorol, így a seb helyett őt figyeli, még akkor is, mikor a második fiola tartalma érinti a bőrét. Ugyan figyelmeztetve lett, defeje most még is lába felé fordul egy pillanatra, ahogy összeszorítja fogait. Azt viszont, amit eközben, ez után hall, alig akarja elhinni. Immár másodszorra néznek farkasszemet igen rövid idő alatt.
-Eltévedtem.
Végül is csak elsős. Nem kell mindennel tisztában lennie. Hangja alapán nem úgy tűnhet, mint aki megijedt ettől.
-Nem szokásom senkit sem megzsarolni, de gondolom ha sárkányod van, nyilván ő morgott az előbb is.
Nem. Nem felejtette el azt a hangot, mely a nyílvessző becsapódása előtt keltette fel a figyelmét. Azt a lánynak is hallania kellett...
Közben az utolsó bájital is használatba kerül, s a fájdalom szép lassan megszűnik szerencsés bal lábából.

Erdőjáró

Nem sokat szólt hozzá, amúgy sem az a beszélgetős fajta, hát így meg pláne nem, hogy éppenséggel az általa okozott sérülést kell helyrehoznia. Bájitalait már tesztelte, és éppen azért hordozza magánál vadászatok alatt, hogy az ilyen balesetek könnyen helyrehozhatóak legyenek. Mennyi haszna van a titokban kotyvasztásnak...nem is érti, miért tiltott.
Újabb tűzzel égette el a véres rongyot ott a stég közepén, és automatikusan körbenézett, hogy valaki nem figyeli-e őket. Nem látott semmit a nagy ködben, remélhetőleg őket se látta senki. Vagy semmi.
- Szerinted ha ő lett volna, rád lövök? - szemöldökét összevonta, értetlenül csóválta meg a fejét. Persze arról nem kell tudnia a srácnak, hogy Noak még ekkora üvöltésre nem is képes a tenyérbe való méretével. Na de majd egy-két év múlva...
- Jó? - fejével a megmaradt sebre bökött miközben odacsusszant a stég széléhez és lemosta benne nyila végét. Ha nem muszáj, nem akar nyomokat hagyni. Kis idő alatt összepakolta cuccait, és visszatuszkolta a zsákba a félig kilógó madarat, amit még az erdőben lőtt vacsorának.
- Jobb lesz eltűnni, mert nem tudom mi ordított, de biztos nem egy kedves ismerős - határozottan, szinte parancsszerűen mondta ezt mentoráltjának, akinek a nevére még mindig nem jött rá. Kérdőn nézett rá, hogy indulnak-e vagy sem, de nem maradhat, ráadásul vissza is kéne vinnie a Rellonba...

Annelie Freya Blomqvist

A lány nem beszél, s ő sem igazán érez késztetést, hogy jártassa a száját. Eddig úgy látszik ebben az egy dologban értenek egyet tökéletesen. Legalábbis jelenleg.
Amíg a szöszi egy picivel arrébb újabb tüzet gyújt, hogy eltüntesse a szerencsétlen eset minden apró kis nyomát, addig Jake ellöki magát a stég deszkáitól és megpróbál ráállni meglőtt lábára. Nem érez semmit. Még billeg is rajta egy keveset, majd áthelyezi az egész testsúlyát a bal oldalára, de az enyhe bizsergésen kívül nem igazán zavarja a heg. Kezét zsebere vágja, s úgy figyeli mentora további tevékenységét. A nyomeltüntetésen kívül azért is cselekszik jól a lánnyal azzal, hogy elégeti a véres rongyot, mert így remélhetőleg egy vadállat sem fog a szag miatt idetévedni. Remélhetőleg.
- Nem tudhatom. Lehet. - vonja meg a vállát, de szája sarkában ott kunkorodik már egy mosoly. Végül is ilyen nem mindennap történik meg egy elsős diákkal se. Még akkor se, ha rellonos...
A kérdésre újra ránehezedik bal lábára, majd lóbál is egyet rajta.
- Túlélem. - ha fájna se panaszkodna. Azt meghagyja a lányoknak. Vagy a húgának.
Továbbra is figyelemmel kíséri a lány ügyködéseit, majd ha már eszébe jutott, előhúzza pálcáját és egy gyors intéssel nadrágja szálai újra összefonódnak. A szakadt gatya mondjuk ment volna a hátizsákból kilógó döglött madárfejhez és az íjászkodó mentorhoz, de a suliba még sem mehet így vissza.
- Igenis főnökasszony! - mondja szinte színpadiasan, s már el is indul a falu felé, még akkor is, ha a lányt beelőzi. Legalább nem egyedül kell visszamennie a kastélyba. Azért ez nagy előny! Ráadásul egy szőke-íjász-sárkányos-mentor kíséretében. A csend viszont túlságosan is csendes. Még a békákat se hallja. Vére lassan lüktet az ereiben, s közben rosszat sejtő pillantást küld gyorsan a lány felé.