Annelie Freya Blomqvist

Zsebre dugott kézzel sétálgat valahol Bagolyfalva környékén. Leheletének fehér pára felhője az orra előtt gomolyog, majd eltűnik, hogy aztán a következő lélegzetvétel után újra feltűnjön. Már jó ideje sétálgat csak úgy, semmi cél nélkül, mikor megpillant egy stéget. Feléje veszi hát az irányt, s ha már ott van, kisétál a végébe. A víz majdnem tükörsima, csak néhol fodrozódik az enyhe szél miatt, mely viszont a hőérzetét vagy még öt fokkal lejjebb viszi. Talán lassan vissza kéne mennie, de most annyira élvezi a körülötte lévő csöndet. A kastélyban erre úgy sincs nagyon lehetősége. Ott valaki mindig beszélni akar vagy legalább is beszélgetni. Legalább egy kis tekintélyt szerzett már magának az elsősök között. Eltűnődve néz a távolba. Hallgatja, ahogy a víz veri a stég szélét és ahogy a békák hangosan lármáznak. A hideg ellenére kabátjának cipzára le van húzva, de legalább sál van rajta. Úgy ahogy.

Annelie Freya Blomqvist

Sokáig álldogál. Igazából nem tudja, hogy mire vagy esetleg kire vát. Oly mindegy ez ebből a szempontból. Még is azt veszi észre, hogy kezd sötétedni és hogy a köd szép lassan ráül a környékre. Kedve lenne belehajítania egy követ a vízbe vagy csak egyszerűen kacsázni, hogy megtörje azt a túlontúl sima felületet, de sehol sem lát követ, a stéget meg csak emiatt nem fogja elhagyni. Ha innen egyszer elindul, akkor már vissza megy a kastélyba.
Sőt, lehet már most indulnia kéne... Tesz is pár lépést a szárazföld felé, mikor hangos üvöltés üti meg a fülét, melyet sziszegő hang követ. Alig kapja fel rá a fejét, mikor éles fájdalom hasít a bal combjába. A következő, mély kiáltás tőle származik, mivel bal lába megrogy alatta. Nem néz az esetleges sebre, inkább leveti magát a födre, s zsebéből előhúzza pálcáját. Így kémleli tovább a sötét, homályos helyet, ahonnan a vessző jött. Egy rohadt vessző. Jól érzi ezt szabad kezével, mely automatikusan a fájdalom irányába tapogatózik. Még soha sem fájt ennyire semmi, de most nem foglalkozhat vele. Bármi lehet ott a sötétben. Amint meglát egy mozgó árnyat, pálcáját felé tartja, s kimondja az első varázsigét, ami eszébe jut.
-Visiostrello!
A denevérhad ekkor az árny felé veti magát, s Jake megpróbál elinalni, de bal lába nem engedelmeskedik, így újra a stég fadeszkáin találja magát. Tehetetlen kínjában erősen szitkozódik, persze csak magának. Pálcáját újra az ismeretlen felé irányítja. Nem igazán lát semmit. Fránya köd!

Annie Freya Blomqvist

Ha varázsigéje másra nem is, de arra tökéletes volt, hogy csodálkozva meredjen a megszólaló hang irányába. Egy lány? Most komolyan egy lány találta el? Ráadásul a hangja is nagyon ismerős. Mozdulatlanul követi tekintetével az égő vesszőt, míg az földet nem ér. Ha nem fájna ennyire a lába, most nevethetnékje támadna ettől a helyzettől. Ez gáz.
Ekkor azonban megjelenik a hang gazdája, s Jake szinte azonnal rászegezi pálcáját. Még csak a keze sem remeg, inkább gyanakvóan méregeti a feltett kezű alakot. Fegverét ugyan leereszti egy kicsit, de nem rakja el teljesen, hogy azonnal használni tudja, ha szükség lenne rá.
A lány letérdel mellé és rögtön a sérült lábát kezdi el vizsgálgatni.
Szuper, tehát még csak nem is direkt volt...de valahogy annyira ismerős neki!
Ekkor néz fel rá a kapucni alól a két ragyogó, de döbbent tekintet.
-Mi a...?
Jake visszonozza a meglepett pillantást, de hamar eltűnteti arcáról az ilyesfajta érzelmeket, s fanyar mosolyra húzza a száját.
-Kezdem értékelni a kastély vendégszeretetét!
Vizslató tekintetét kedves mentora tekintetébe fúrja, majd pillantása átsiklik vérző lábára. A hideg miatt már kezd is rászáradni a vér. Talán ki kéne húzni, de lehet jobban járna, ha itt most csak egyszerűen letörné a vesszőt.
-Mondanám, hogy szép találat... De lassan nem érzem a lábamat.
Céloz a seb körül terjengő zsibbadásra, s az egyre hidegebb körülményekre, melyet a vessző körülbelüli helyén érez. Nem gondolja, hogy a szőkeségtől tartania kéne. Végtére ez nagyrészt az ő hibája.

Annelie Freya Blomqvist

Őt különösképpen nem zavarja az incidens. Annyira rosszul nem igazán jöhet ki belőle, bár lehet a későbbiekben ebben majd tévedni fog. Csak nézi, ahogy az anyag végighasad a nadrágján, így a sérült rész most jobban látszik. Kicsit még sajnálja is ezt a nadrágját. Kényelmes volt, jól állt neki, most meg mehet majd a kukába. Vagy majd megcsinálja magának néhány pálca legyintéssel...Egyáltalán miért jutott az eszébe a kidobás lehetősége? A figyelmeztető szavakra féloldalasan felpillant a lányra, majd vissza a lábára.
-Jó.
Mondja nemes egyszerűséggel, mintha csak éppen vacsorára hívnák. Egyébként neki sem áll érdekében erről beszélni. Nem is értené, hogy miért ilyen pipa a lány, ha nem lenne...
Összeszorítja fogait, de a kezelés nem éppen a legfinomabb. Hangot azonban csak azért sem ad ki magából, legfeljebb az arcán lévő grimasz adhat képet arról, hogy hogyan is esett neki a vessző gyors eltávolítása. Csendben figyeli a szöszke minden további ügyködését. Az első folyadék nem vált ki belőle semmilyen hatást, de látja, hogy a vérzés szép lassan eláll. Figyelme most már mindinkább mentorára vándorol, így a seb helyett őt figyeli, még akkor is, mikor a második fiola tartalma érinti a bőrét. Ugyan figyelmeztetve lett, defeje most még is lába felé fordul egy pillanatra, ahogy összeszorítja fogait. Azt viszont, amit eközben, ez után hall, alig akarja elhinni. Immár másodszorra néznek farkasszemet igen rövid idő alatt.
-Eltévedtem.
Végül is csak elsős. Nem kell mindennel tisztában lennie. Hangja alapán nem úgy tűnhet, mint aki megijedt ettől.
-Nem szokásom senkit sem megzsarolni, de gondolom ha sárkányod van, nyilván ő morgott az előbb is.
Nem. Nem felejtette el azt a hangot, mely a nyílvessző becsapódása előtt keltette fel a figyelmét. Azt a lánynak is hallania kellett...
Közben az utolsó bájital is használatba kerül, s a fájdalom szép lassan megszűnik szerencsés bal lábából.

Annelie Freya Blomqvist

A lány nem beszél, s ő sem igazán érez késztetést, hogy jártassa a száját. Eddig úgy látszik ebben az egy dologban értenek egyet tökéletesen. Legalábbis jelenleg.
Amíg a szöszi egy picivel arrébb újabb tüzet gyújt, hogy eltüntesse a szerencsétlen eset minden apró kis nyomát, addig Jake ellöki magát a stég deszkáitól és megpróbál ráállni meglőtt lábára. Nem érez semmit. Még billeg is rajta egy keveset, majd áthelyezi az egész testsúlyát a bal oldalára, de az enyhe bizsergésen kívül nem igazán zavarja a heg. Kezét zsebere vágja, s úgy figyeli mentora további tevékenységét. A nyomeltüntetésen kívül azért is cselekszik jól a lánnyal azzal, hogy elégeti a véres rongyot, mert így remélhetőleg egy vadállat sem fog a szag miatt idetévedni. Remélhetőleg.
- Nem tudhatom. Lehet. - vonja meg a vállát, de szája sarkában ott kunkorodik már egy mosoly. Végül is ilyen nem mindennap történik meg egy elsős diákkal se. Még akkor se, ha rellonos...
A kérdésre újra ránehezedik bal lábára, majd lóbál is egyet rajta.
- Túlélem. - ha fájna se panaszkodna. Azt meghagyja a lányoknak. Vagy a húgának.
Továbbra is figyelemmel kíséri a lány ügyködéseit, majd ha már eszébe jutott, előhúzza pálcáját és egy gyors intéssel nadrágja szálai újra összefonódnak. A szakadt gatya mondjuk ment volna a hátizsákból kilógó döglött madárfejhez és az íjászkodó mentorhoz, de a suliba még sem mehet így vissza.
- Igenis főnökasszony! - mondja szinte színpadiasan, s már el is indul a falu felé, még akkor is, ha a lányt beelőzi. Legalább nem egyedül kell visszamennie a kastélyba. Azért ez nagy előny! Ráadásul egy szőke-íjász-sárkányos-mentor kíséretében. A csend viszont túlságosan is csendes. Még a békákat se hallja. Vére lassan lüktet az ereiben, s közben rosszat sejtő pillantást küld gyorsan a lány felé.