Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Valahogy úgy.
Már régen mindenkinek – a Nagy Könyv szerint – ágyban a helye és álmok szigetén, mégis, talán most érzem azt, hogy a legjobban élnek. De kit lehet hibáztatni, amikor ilyenkor olyan mély a csend, muszáj megzavarni és felkelteni. Azonban, mégis, olyan eseménytelen minden, hogy akik épp rosszat tesznek, most máshol vannak. És én?
Otthon kellene lennem, ha nem is ágyban, viszont azon falak között. Azonban nem és ennek csak annyi oka akad, hogy itt rekedtem. Egy, hozzám hasonlóan a művészetekben jártam háztársam szobáján ücsörögtem eddig, zsibbadtra ültem minden tagom és elmélyültem vitatkoztunk vagy épp osztottuk egymást abban, ami épp elénk került. Kerültük a politikát, mert az minden beszélgetés, társaság gyilkosa, és a sport, ezeken vesznek össze és esnek egymásnak szerintem a legtöbb esetben; azonban, minden más, még talán az annyira „divatos” iskolai pletykák egy-egy szeletét is átvettük. A legutóbbi iskolaújság hasábjain szerepelt a nevem, amit megmosolyogtam, mert mindig aranyos, hogy mennyire azzal törődnek, kik simulnak épp egymáshoz, de egyben bosszantó is, hogy valóban mindenről van tudomásuk, bármit is lép az ember. Valahogy örülök, hogy a vad tinédzser éveket, amikor a hormon dübörgött agyamban a józanság helyett, nem itt töltöttem, mert akkor úgy járnék, mint azok, akiknek neve folyamatosan vissza-visszatér a hasábokra. Nem lennék dühös, csak valahogy, van valami kellemetlen is az egészben. De aztán, elengedtem és itt ragadtam.
Valahogy úgy.
Nem néztem időt, ahogy se szentet, se senkit, csak elindultam. Ha az ő ágyában alszom, akkor bizonyára még több anyagot szolgáltatok a lapnak, a falaknak, amúgy is jobban preferálom a testvérem, a többiek közelségét és a saját helyem, azonban álmot, arra hajlamot nem érzek magamban. Így, az üres kastéllyal körbeölelve, megengedem magamnak a kifelé vezető út hosszabb változatát. Szinte már-már a fülnek fájó az, ahogy betölt az üresség, mégis, kellemes borzongással lépkedem a hűs falak között. Fordulok, hogy újabb folyosón keljek át, azonban, itt mégis van élet. Szinte nem is fogja vissza magát a két alak, akik keretbe zárva élik életüket, és a többi, itt-ott még helyet kapó portréalak rosszalló, vagy épp igen durva fenyegetéseik ellenére sem hagyják abba az acsarkodást. Épphogy megállok, hogy csendes bámészkodója legyek az egésznek, úgy csúszik meg lábam alatt a szőnyeg, vagy remélem, hogy valami olyasmi, de egyensúlyom ki sem billen. Azt hiszem, tudom hol vagyok. Nem figyelek arra, van-e valaki még erre, csupán leeresztett pálcával, annak minimális fényével értek egyet az agg boszorkánnyal, aki sérelmeit újra és újra elsorolja, bár inkább az ismeretlen művész stílusát és ecsetvonásait fejtegetem mögötte. Még nem bűvöltem el egyetlen portrét sem, fogalmam sincs, hogyan kell, de valahogy egyre jobban kezd érdekelni. Lépések? Arra süket vagyok.
Valahogy úgy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Ez az egész mókás, mert valóban már rég kint kellene lennem. Nem mintha annyira zavarna a benti levegő, de mégis, valahogy már a kabátom is nálam van, de még mindig a karomon pihen, pedig a falakból bőven árad a hideg és meg-megborzongok. De ez még kellemes, kellemes annyira, hogy a hátamon, oldalamon felkúszva bizsergessen, no nem a rossz értelemben, hanem úgy, mint mikor valaki kedveskedve ér hozzád és a bőr szinte felsikolt az örömtől. Semmi több, és sosem tudni, lehet láthatatlan kezek érnek hozzám, hogy maradjak vagy menjek, az jó kérdés. Egyszeriben érzek késztetést, hogy beleszólva javítsam ki a vita kiváltóját, de már így is megkaptam azt, hogy mit keresek itt, ne üssem bele az orromat és valami szitokszót, ami vagy valami ismeretlen nyelv, vagy túl régi és nem értem. Mégis, ugyanúgy állok és bólintok néha, fejem kissé oldalra döntöm és nem moccanok. Senki sem zavar semerre.
Így, mivel annyira ezen a festett világon pihentetem a szemem, észre se veszem, hogy végigfuttatom az ujjam a már rég kiszáradt, érdes vásznon, a festéken, majd visszahúzva a kezem, nem piszkálom azt, mivel már így is eléggé morognak felém, de érezni akartam. Régi, már-már a por takarta be és óvja mindentől, vagy épp a mágia, hiszen szinte érezni rajta azt, amivel megbűvölték és életre keltették. Bambulok, kicsit a magam világában vagyok, másutt, így nem hallom, hogy nem csak a festék alatt, a festékben élők mozognak és léteznek, hanem hús vér ember is akad, aki ezen az órán nem az ágyában, a körletében, hanem idekint lófrál. Már csak akkor eszmélek erre, amikor érintését érzem meg a vállamon. Aprót rezdülnek tagjaim, majd fejem kapom fel és meglepve pillantok rá, mintha nem hinném el, hogy létezik valaki más is ezen a világon, nem csak én, meg a portrék.
- Szia Bogi – köszönök felé, majd elfordulva a festett párbeszédtől, inkább rá fókuszálok. – Persze, miért ne lenne? – nem értem a kérdést, jól érzem magam, talán a fények, vagy az alvás hiánya. De nem érzek rosszat. – Téged küldtek ki ma éjjel vadászni? Mert akkor elkaptál – tudomásom szerint nem büntethet, de ki tudja, ő ebben az okosabb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Nekem ez nem újdonság, nem kell füldugó és némító bűbáj ahhoz, hogy kizárjam a külvilágot, úgy teljesen. Koncentráció, meg persze hajlam, mert erre nem lehet csak úgy „tanulással” könnyedén felkészülni. Az ember kíváncsi, érdekli mi megy körülötte, ezért van az, hogy sokszor, sokan, felpillantanak a könyvlapról, a sorokról, amit épp bújnak, egyedül, némán, de attól még minden érzékük aktív. Olvasáskor nekem is kalandosabb a figyelmem, azonban, ha alkotok, már más. Olyankor nem létezik nagyon más az ecseten, a vásznon és a fejemben élő kész képen kívül. Most másét csodáltam, a lány sem volt hangos, könnyedén megesett, hogy meglepett.
- Nevezhetjük így is. Elvesztem a művészetben és egy értelmetlen vitában – poénkodom el a választ, mintha muszáj lenne és valóban. Lehet így is történt, mert magam sem tudom, miért és mikor álltam meg pontosan, csak megtörtént és én hagytam, mert az egyszerű dolgokat hagyni kell, úgy a legegyszerűbb.
- Pedig arra kíváncsi vagyok amúgy, hogy mit tervelnél ki. Elmondhatod, hátha kreatív és megteszem – nem hinném, hogy a „fesd ki az egyik falat” feladat lenne, de szoktak esszét íratni, az kreatív dolog, nekem meg gyakorolnom kell a szavakkal bánást amúgy is, nem rossz az, megvagyunk egymással és szép is, de nem az, ami nekem a legjobb eszköz az önkifejezésre. Valahogy nem elég, a betűk hiába szépek és kerekednek úgy, ahogy én akarom, nem annyira részletesek. Nincs annyi szó, nem fér bele néha mondatba annyi, amennyit én közölni szeretnék, ahogy én, mert vagy nem érzem odaillőnek, vagy talán nincs is rá szó. Mindegy is, maradok az ecsetnél, mondanám, hogy Bogi a jelvényénél, de ez sem igaz. Valahol büntethetne, mint aki hivatalosan nem él itt és nem való ide, de nem vitázok vele, elfogadom és örülök a döntésnek, hogy inkább még két ismerős, mint diák és prefektus találkoztunk. Én ezt, mindenhol, ahova jártam, roppant túlzónak érzem és mégis, megértem. Kell a rend és a fegyelem, legalább látszatra.
- Ez egy jó kérdés egy filozófusnak. Attól függ, honnan nézem – somolygok felé egy sort, direkt kicsit titokzatosra és csavartra hagyva a választ. Aztán persze, aprót nevetek, nem akarom kínozni. – Kifelé indultam, de ha gondolod, egy darabig, ideig, leszek a társad. Úgy tudom, párban kellene járnotok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Már én sem tudom, hogy mit kerestem és mégis, hiszen megannyi dolgot lehet, kell szinte, csak éppen a több dolog között szép lassan elveszik, beleolvad és egy nagy massza lesz belőle, amelyből szedje ki az az információt, aki akarja. Én nem, nekem elég lesz a katyvasz, ami ott van. Lehet mégse olyan jó dolog, hogy hagyom – hagyom a fenéket, megtörténik csak úgy -, hogy a hátam mögé „lopóddzanak” és hát, most szerencsére csak leszólítottak. Halkan, de mégis jó ízűen nevetek fel a szavakra.
- Miért, olyan kiemelkedő az a fenék? – húzom fel a szemöldökömet, szinte már-már pajkosan, hogy mit hagyhattam ki ha felmerül, mint pletyka. Nem megyek olyannyira férfi fenekek után, de a szépet, a szép formákat igenis nagyon értékelem. – Nem volt amúgy pletyka, valamin összeszólalkoztak, gyanítom, évekkel ezelőtt és most már minden baj – ha jól vettem le a szavakból, de lehet, hogy őket úgy alkotta meg valami névtelen, ismeretlen művész, hogy örökkön örökké, az első perctől kezdve ez legyen. Sosem tudni magyarázat nélkül, hogy mi van mögötte. Talán ezt akartam megfejteni, azért álltam meg. Most pedig a lány miatt nem indulok tovább, akinek hallatán ingatom meg a fejem szórakozottan.
- Ahh, az alap csomag. Hozzá járna a mágiát használni tilos és minimum fogkefével esni neki művelet. Mindent értek, de akkor, ha nem gond, kihagynám – még szinte szépen is nézek rá, hogy enyhüljön meg a szíve, nem mintha tényleg meg akarná tenni, csak egyes prefektusok lelik rémes örömüket abban, hogy kiszabják a lehetetlent szinte és el is várják. Ezt sem angol honban, sem itt nem értem, de kinek mi a jó.
- Pontosan, pontosan. Kiváló – mintha valami professzor lennék, úgy dícsérem meg, hogy milyen jó hasonlatot talált erre, bár a válasz sosem egyszerű. Vannak dolgok, amikre nem lehet, meg vannak olyanok, amikre lehet, de minek. Itt inkább komolytalanság folyik.
- Vagy úgy. Teljesen megértem. Egy hülyét elviselni egész éjjel, hát még én sem, pedig aztán én mindenkinek adok egy esélyt – vonok vállát, hogy nem is rejtegetem, felőlem lehet bárki, van egy húzás, aztán ha az nem jön be, akkor nincs miről tovább beszélni.
- Nem hangzott annak, nyugi. De akkor a jobb a ritkább, értem – bólintok egyet, majd pillanatok felé. – Én is hülye vagyok kíséretnek? Nincs kedvem az álmok hoz még, csatlakoznék, hátha jobban tele lenne az a pohár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Kinek mi a szokásos, hiszen mások a szomszédjaikat hallgatják ezen okból, idegeneket valahol, mert hiába nem tudják miért és miről van szó, attól még ugyanúgy ott maradnak, megállnak és fülelnek. Tudni akarják miért, de akkor sem bánják, ha sosem derül ki. Csak megtörténik. Erre, ebben a kastélyban elég sokszor, elég alkalommal van mit hallgatni.
- Nekik nincs jobb dolguk, olyan ez, mint valami sok részes történet – csak éppen az egészet nem látja senki, mert senkinek nincs ideje állandóan ezeket figyelni, a keretekben lakók életét követni. Szép is lenne, annyi szabadidővel könnyen lehet bánni, viszont ritkább is, mint az a bizonyos holló. Kérdésére aprót nevetek, nem azon, hogy úgy gondolja, a rendszer ellenségeként mindent tapasztalat útját ismertem meg. Ez olyan általános, majdnem mindenhol bevett szokás, hiszen mást, a valódi büntetés, erőszak meg hasonlók tiltottak. Ki tudja, van-e olyan hely, ahol fájdalom a jussa, a világnak sok sötét pontja akad.
- Nem sokszor, igazából. Többnyire pont azért, amit most csinálok; kint maradtam éjjel és elkaptak. A többit hallottam és könnyű összetenni, hogy senki se arra kíváncsi, hogyan vagyok képes bűbájjal rendet tenni – vonok vállat, rég volt, hogy ilyen miatt két kezemet kellett használni. Ide már nagykorúként, a mestertanoncok közé érkeztem, rájuk is vonatkozik ugyan a házirend, máshogy, másképp, ahogy sikerül. Nem büntettek meg, nem is élek itt ugyebár, nem tudom milyen az, amikor itt valójában „büntetnek”, csak sejtem. De könnyű eladni úgy, hogy már átéltem.
- Akkor még szerencsés is vagy – bólintok mosolyt engedve, a problémás alakokkal nem veri a sort olyan sűrűn, mint talán eltévedt, festményeket bámuló diákokkal. – Kivel vagy milyen volt a legrosszabb járőrözésed? – érdeklődöm, persze nem kell nevet mondania, nem az a célom, hogy tudjam, X vagy Y a rossz, hanem inkább az élmény, amely miatt ennyire hálásabb annak, hogy nem hozza össze a sors hasonlóval. Érdekel, érdekes ő, mint mindenki a maga módján, beszélni pedig jól esik.
- Ohh, mindent értek – hogy ez simogatja az egóm? Nem, kedves szavak, legalább tudom, nem tart annak. Így, lassan indulok el vele, lassú, ráérős léptekkel és irammal. Ráérünk.
- Akkor vezess kérlek, merre és meddig – igaz én indultam el, az irányt rá bízom, ő tudja csak, melyik részt kell átnéznie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

- Na, azokról hallottam eleget – többet is, mint szerettem volna. Nem akarok én semmit sem becsmérelni, de sok is volt, amit hallottam. Nem tudnám rávenni magam, hogy leüljek és nézzem is, ne pedig bealudjak rajta. Szerencsére, nem is vagyok nagyon oda a mozgóképes világért, az enyéim pillanatot ragadnak ki, semmi többet. Nem is kell több, nem is szeretnék. De láttam egy-két filmet, így tudom legalább, mikre számolhatok. Nem szeretném, ha az a megjelenés bezavarva abba, ahogy látom a világot. - És jó gagyi. Mármint, lényegében mindenhol egy a séma. Egy szegény, egy gazdag, egy gonosz és sok dráma. Eltaláltam? - bár itt, a portréknál vicces lenne ezeket a „szereplőket” megkeresni és beazonosítani, hogy hogyan is működnek a dolgok. Szerencsére, nem vagyok egyedül, hogy az egész éjjelem azzal töltsem, hogy na, ki a gonosz, ki az ártatlan.
Fecsegek helyette neki, szóval tartom, mintha muszáj lenne. Ellenben, rendet nem bontok, nem kell fognia a fejét, mert letépkedem a portrékat, bár volt, hogy valamelyiket legszívesebben megtettem volna, vagy azért, mert nem tetszik az, ahogy készült, vagy túl jó és én is azt akarom.
- Ó, jól kezdődik – nevetek fel. A rellonos prefektusi gárda igencsak… érdekes bagázs. Szemnek jó látvány, no de jobb elkerülni őket. Kit miért, az már más kérdés, mindegyik megéri a pénzt. Egyedül a kislány lóg ki a sorból, aki ha jól tudom. Theon-t váltotta. Ő is csendben van, lehet megjavult? Vagy valaki végre elrendezte úgy, hogy több ember ne kelljen neki? És a vicces, hogy én is hallottam róla ki ő, mi ő, pedig keveset vagyok erre.
- Ez valahogy nem lep meg – sóhajtok fel, amint visszatérek és hallom, mi a történet vége. Mentik egymást és a kivételezés sem új, amit hallok. Remek. - Nem is azért válogatják őket össze, hogy nagy büntetés legyen. Bezzeg, ha levitások lettek volna… már elnézést, de mint tudjuk, rajtuk leverték volna a port – ellenszenvek, amik gyökeresen közöttünk vannak. Valahogy ki sem lehet gyomlálni őket, mert mindig van új és friss utánpótlás annak bizonyosságára. Bár nem tudom honnan ered ez az egész, nem is fogom megtudni, de értelmetlen. Én szerintük béna vagyok, ha a házamat nézik, pedig ha kell, pálcával, ököllel is meg tudom védeni magam. Na meg, alkosssanak jobbak.
- De én is találtam bájitalfőzőket. Meg általában piálnak vagy cigiznek. Egyszer muszáj volt a női mosdóba mennem, mert kizavartak. Rendes löködtek, hogy húzzak már. Jó, lehet kicsit állba vágtam érte de na, érted – csak azért nem lett belőle verekedés, mert jól rájuk is zártam az ajtót, majd mentem a dolgomra. Mindegy.
- Lefelé, kifelé, igen – fordulok irányba és lépkedem kényelmesen mellette. - És mi volt a meglepőbb, amit éjjel találtál idekint? - ha már téma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Lehetett volna sokkal kellemetlenebb közös pont, mint olyasmi képsorok emlegetése, amelyeket titokban biztos mindenki néz, aki olyan közegből jön. Tipikus, mikor tagadva van, aztán mégis, kiderül, hogy mégis minden történéssel tökéletesen tisztában vannak. Mondjuk ha most mondana egyet, nem lennék, nagyon rég és nagyon kicsit kóstoltam csak bele, így örülök, hogy más vizekre evezünk. Egyikünk sem erről híres és a művészetem sem erre alapoztam szerencsére. Így aztán, könnyebb arról beszélni, amit valóban ismerünk.
- Akkor kérlek, te vagy a szigor – mosollyal jegyzem meg, semennyire sem sértésként, mert azt végképp nem szeretném, ha annak venné. - Így kellene, ahova jártam, ott sem volt mégsem másképp. Egészen addig mondja valaki igazságosnak magát, ameddig nem kap valamennyi „hatalmat”, aztán ugyan azt teszi, amit előtte köpködött. Ez már csak természetes emberi viselkedés – vagy a másik véglet, aki senkinek sem könyörül és zsarnokká válik. Vannak olyan emberek, akik nem elég érettek egy-egy feladathoz, nemhogy bármi máshoz. Kezelni sem tudják, ahogy addig semmit, úgy mindent irányítani akarnak. Pedig nem lettek erősebbek, sőt, szerintem még viccesebbek is, egyenesen szánalmasak. De ez csak az én nézőpontom. Ahogy neki az, hogy nem kivételez. Őt nem látom viccesnek, egyszerűen csak rendet szeretne tartani, ami, valljuk be, itt egyre nehezebb.
- Abból nem tanulnak – vágom rá rögtön. Elröhögik, túlélik, majd csinálják tovább. Mármint, nemigen láttam olyat, hogy valaki azért ne gyújtson rá, mert jaj, le fog bukni és megbüntetik. - De máskor is szívesen nevelek, még ha nem is nagyon az én asztalom az erőszak. Viszont abból tanult és amennyire arcoskodott utána még egy kicsit, most már ajtót is nyit nekem – nem mintha szükségem lenne rá, de ez is olyan nevelés kérdése dolog. Előbb vagy utóbb minden berögzül. Tényleg nem szeretek verekedni, nem is nagyon nézik ki belőlem, hogy ilyesmiket teszek vagy mert jaj, a művészgyerek. Pedig, meg tudom védeni magam.
- Szerintem az aranyos. Mármint a rókák. Angliában is van rengeteg, némely elég szelíd, pedig nem veszett általában. Csak megszokták az embert. Lehet az is, aztán ennyi. De akkor úgy értelmezem, elég nyugodalmas dolog idekint. Lehet mégis jelentkeznem kellett volna prefektusnak? - nem nekem való, elunnám hamar. Máshol járna az agyam vagy leülnék éjszakai sötétséget alkotni és sziluetteket festegetni rá. - Leszek nagymama. Hogy állsz az udvarlókkal? - mintha közöm lenne hozzá, de ki tudja, lehet mennem kell majd pár pofont arra is kiosztani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Szigorúság. Nem nagyon találkoztam itt vele, nem abban az értelemben, amit nekem ez a szó jelent. Nem szabályos sorokban közlekednek, nem minden szabályra ügyelnek annyira, mint kellene. Van egy egészséges vagy már kicsit egészségtelenebb káosz abban, ami itt uralkodik és mászik a diákság között, illetve a tanári kar soraiban. Nem mondom, hogy ez akkora hiba, hogy ez rossz. Nem minden hely egyforma. Azt hiszem, messze a hideg hegyekben, egy zord országban teljesen más a helyzet, ott bizony uralkodik ez a szó és merev háttal sétálva, szemükben rendíthetetlenséggel néznek szembe a világgal.
- Itt azzal nehezen jutsz bármire – mosolygom meg a dolgot. Nem teljesen igaz, mert van, akiken fog, van, akik nagyon szabadon értelmeznek mindent és nevetnek csupán. Nyilván, valahogy mindent meg lehet oldani. Nekem ilyen dolgom nincs, nem is adnék rá sok időt. A türelmem sok, szinte végtelen, de amikor elszakad, onnantól mindennek vége.
- Nem mindenki. De nem magam mentem, fogalmam sincs, mi lenne ha hatalmat adnának. Ott állnék és hallgatnám, ahogy a két felem veszekedne. Megpróbálnék igazságos lenni, azonban olyan nincs, mert bármely döntés valamelyik felet csorbítja. Az a legjobb, ha ezt sosem kapom meg és csak a vászon felett van, annak mindegy, mit alkotok rá – csak nekem nem. Az már más, hogy én döntök arról is, hogy eltüntetem, átalakítom, szeretem vagy épp szégyellem. Egy jelvény egy iskolában nem akkora hatalom, mint azt hiszik. Birtokolják, majd amikor lekerül róluk, tudják, hogy semmi sem volt ahhoz képest, ami odakint várja őket. Legalábbis én így látom. Hogy Bogi hogyan, az az ő véleménye. Talán felelősséget lát benne, amit amúgy sem árt gyakorolni.
- Persze, mert akkor azt hiszik, más fejében ez nem fordul meg. De a legjámborabbnak is, mindig az a kérdés, ki meddig megy el. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene, úgy fogják majd lefeszegetni rólad, mert… úgy hallom, sorban sem állnak érte – mármint, a navinés diákok között is ha feljött, hogy mekkora nyűg és reméli az illető, aki beszélt, hogy sose kerül rá a sor. Kinek mi. Alkalom, átok, vagy csak még egy dolog, amit meg kell tenni.
- Valahol hallottam, nem az én gondolatom: inkább mi nem vagyunk idevalók, a természet előbb volt itt – mosolygok a dologra. Nem értek teljesen egyet vele, mert itt még békés az összhang, míg egy városban már nem. Ki mit lát és hogyan, minek és mikor van helye. Nem vagyok nagy védő, nem fröcsög a nyálam, hogy védjek mindent. Amit tudok megteszek. Megmosolygom a pillantását, mert tényleg éles a váltás. Viszont nem tolakodó és rámenős, nem azért, mert én akarok a valaki lenni. Talán velem van a baj és nem keresek, mert van és dédelgetem. De Annát manapság keveset látom, keveset érintem. Mintha másoknak lenne több ideje és érezném, néha jól jönne az érintés.
- Az jól hangzik – tehát vagy semmi, vagy nagyon titkos. Értem én. - Nem. Én örök és reménytelen vagyok. Ha akad is, hamar elillan, mint valami parázs. Megszoktam. Majd egyszer belép valaki, akit nem akarok ereszteni, de az sem gond, ha enyém a világ és addig azzal táncolok, akivel nem szégyellek – nem rejtem véka alá, hogy az alkalmi dolgok azok, amik rám illenek ezen a téren jelenleg. Ez van. - Inkább rágom magam azon, ha ennek a fejezetnek vége, melyik oldalra lapozzak. Lehetetlennek látom még egy galéria látványát előttem, talán meg kell tanulnom előtte két kézzel munkálkodni. De ehh… ki akar?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Riley hírének igencsak sok formája és fajtája akad, azonban nekem egyiket sincs se jogom, se akaratom megkérdőjelezni vagy épp rosszba forgatni. Hiszen nekem is ezer meg ezer arcom van, csak éppenséggel én azokat vászonra festem, nem pedig arcom helyébe húzom. Mégsem emiatt tartok most felé, még ha a késztetés meg is van rá. Vannak bennem kérdések, igazából minden, és ebben ő sokat segíthet vagy csak egy kellemes délutánt töltünk el kellemes szavakkal. Nekem más a szemléletem, a gondolkodásom, mint a világé, mégis néha muszáj az, hogy kiadjam magamból az aggályokat. Testvérem már korábban hazaköltözött, nem bírta tovább az itteni tömeget, a nyomást talán, ezzel együtt elvitte azt, aki iránt szívem nyitott volt. Nem váltunk el kedvesen, nem tudom, talán összetörtem bent vagy csak továbbléptem. Tudom, hogy nem volt a legegészségesebb, hogy nem volt a leghelyesebb és mégsem ártott senkinek sem. Nem tudom, hogy ha itt maradok, az az utam vagy utána kellene mennem és csakis vele. Remélem, ha beszélek róla, segít válaszokat lelni.
Rövid egyeztetés után, már szinte egy üresjáratú nap délutánján tartok felé. Tudom hol találom, azt már korábban néztem és figyeltem, azonban akkoriban nem volt szükségem rá. Most, hogy talán másnak kezdek, akaródzok segíteni, nekem is szükség van a biztos talapzatra, a nyugodt gondolatokra. Nem tudom, hogy emiatt nem mennék el vagy mert megszerettem itt lenni. Az, hogy Lilla szavai gondolva, kellene még kezdenem valamit. A jóslás sosem lesz a mesterségem, már tudom, ismerem mi lakik bennem, de az erősebb nem lesz, sosem nyílik ki teljesen a harmadik szem. Kicsit most nekem kell kapaszkodó.
Sóhajtok egy nagyot, mert először csinálok ilyet. Mindig testvéremnek öntöttem ki mindent, könnyeket akár vagy a hangos szavakat, de ő messze van. Haza fogok repülni a szünetben, azonban akkor lehet már késő lesz, elillan a szándék, a pillanat. Lehet látni sem kíván. Nem tudhatom, amíg vele nem beszélek, mégis, most itt vagyok. Kezemben két gőzölgő papírpohár, melybe kávét kértem, igazi különlegességeket a faluból, a pohár bűbája pedig melegen tartja apró gesztusomat. Szabad kezem emelem meg hát és kopogtatva várok bebocsátásra. Hiába, véremben az illem, amely nem enged berontani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Az első lépések mindig nehezek. Emlékszem, amikor először fogtam ecsetet úgy a kezembe, hogy nem csak valami iskolai feladatot másoltam vagy hajtottam végre, hanem éppen mert ki akartam engedni azt, ami odabent megrekedt. Amikor először közöltem, hogy merre akarok tovább menni, vagy amikor először indultam el ebbe az országba. Azóta rengeteg minden történt és valahol mégsem álltam meg igazán ott és arra, hogy kicsit átgondoljam, átrágjam és átdolgozzam a történteket. Valahogy ez… elmaradt. Vagy nem is tudom, inkább nem volt rá idő?
Befejeztem egy szakot az iskolában, amely inkább nyitottam fel a szemem arról, mi van bennem és mi az, amit talán nem jól döntöttem el. Nem tudok vele mit kezdeni, ahogy a képességnek csúfolt valamivel sem. Csak van, létezik, mint jelenleg én is kicsit ezen a vidéken. Hiszem, hogy azokkal, amiket teszek, segítek valakin és közben lehet, hogy nem találom az utam. Mármint semmit sem akarok Zsófira terhelni, semminek sem hiszek, amit hallani, leginkább az a problémám, hogy közben mihez kezdjek. Ekkor kezdtem el keresni egy olyan szakot, ami talán utat ad. Mégsem hagytam időt magamra úgy, ahogy kell. Ezért is vagyok itt, többek között. Hogy mit segít majd? Az jó kérdés, hiszen hamarost kiderül. Az ajtó nyílik.
- Üdv, Riley – köszöntöm és hamar beljebb is térek. Gyors varázsolom szabaddá a kezem, hogy kezet tudjak nyújtani a férfinek – hiszen most ebben a formában fogad. Valamennyit tudok róla, a képességét bőven, de nekem ez nem akadály. Én is azt az arcom hoztam, ami ide való.
- Egy pillanat – emelem fel az egyik poharat és nyújtom felé. - Csak, hogy ne igyak egyedül, mint az ökör – mintha alkohol lenne, azonban köze sincs hozzá és csak egy kedves gesztus. A szoba végül – meglepetésemre ugyan, de nagy hangot nem adok neki – hozzám idomul. Így hamar egy kissé homályos, behatárolhatatlan galériában foglalunk helyet. A képek falon nem konkrétak, pont olyan sötétek és titokzatosak, mintha direkt fedték fel őket, azonban a csalfa, tágasnak mutató térben hamar helyet foglalok egy fehérre festett fotelben. Ennek párja velem szemben foglal helyet, a főfalra nézve.
- Gondolom, egy kicsit izgulni előtte teljesen normális – kortyolok bele az italomba, majd ölembe fektetem a kezem. Fogalmam sincs mikor és hogyan kezdjem így egyelőre úgy ülök a székben, mint egy korholásra váró elsős kisfiú.
- Remélem eltaláltam az ízvilágot - mutatok végül a másik pohár felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Itt vagyok, ismét. Még, már. Ezer és egy jelzőt aggathatnék a helyzetre, a jelenre, azonban nem teszem. Felesleges, hiszen attól még semmi sem változik, nem mintha éppen akarnám. Egy más és egy saját döntés miatt jutottam arra, hogy maradok még, hiszen ha engedik, akkor egy második, talán élhetőbb szakot végezzek. Emlékszem, amikor engem kértek fel modellnek és állhattam a lencse egyik oldalán. Furcsa volt, más, mint amit megszoktam, az ismertebb, hogy most én tartom majd a lencsét és mások lesznek előtte. Festékkel alkotni több idő, mint a pillanattal, egy géppel, amelyet nem én alkottam, nem én bűvöltem meg, mégis, közben az én kezem munkája. Beszereztem egy egyszerű, mugli készüléket és egyet a mi világunk terméke közül, apróságokat, álványt, bármit, ami kellhet, és ha nincs még, akkor majd út közben szerzem be. Ráérek. Nagyon az eleje ez, a végét talán sosem fogom látni. Nem tettem le azonban az ecsetet, ami már a kezem, az ujjaim része. Ugyanúgy alkotok, ugyanúgy lefoglal, csak közben másfelé is nyitok. Ez valami haladás talán, nem tudhatom, azt viszont igen, hogy eddig egészen tetszik a választás.
És ennek a választásnak az eredménye, az, hogy megkerestek. Nem hiszem, hogy ne lenne más, aki erre megfelelne, mégis hozzám hozta a sors, és nekem állított kihívást. Azt már régóta tudom, hogy van az iskolának színjátszó köre, azonban sosem láttam őket, nem éreztem késztetést, hogy be is lépjek. Ma befogok, az ajtón legalábbis, hiszen felkértek, hogy a következő előadásukra segítsek díszleteket alkotni. Mágiával is lehetne, ők azonban festett hátteret szeretnének, azonban tudásuk vagy nem elég, vagy nem elégedettek vele. Kreatív feladat, mit ne mondjak, még ha semmisnek is tűnik. Mégis, megmozgat, hiszen ha sikerül, ha nekem is tetszik és elkezdődik az előadás, akkor majd beülök, hozom a masinám és megörökítem. Kellemeset a hasznossal.
Lenyomva a kilincset, besétálok. Egy székre pakolom le a holmijaim, hoztam egy vázlatfüzetbe terveket, amiket meg tudok majd mutatni neki, addig viszont, míg egyedül vagyok, a színpad elé állok. Csendben, türelmetlen várakozás és bármi nélkül vizualizálom magam elé a képet, ami majd kikerekedik belőle. Remélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A kávéval a legtöbb esetben nem lehet melléfogni, már azért sem, mert igencsak népszerű „doppingszer”, amellett pedig, szerencsére, már igencsak finom ízekben léteznek. Van már minden mentes is, csak az íznek, vagy olyan erős, amelytől akár egész éjjel csak meredt szemekkel bámul maga elé az illető, bár ott lehet más is szerepet játszik. A kávé, amit hoztam, mondjuk átlagosnak, semmi olyan nincs benne, amelytől egyesek a fejüket csóválnák és a mögöttes tartalomban sincs. Egy jó beszélgetés kelléke, nekem pedig amúgy is szükségem volt egyre, egyedül iszogatni viszont számomra illetlenség lenne. Mióta itt élek, jobbára átszoktam a kávéra, hiszen kevés hely tartogat angol teákat a fiókjában, de azokból is akad otthon, így ha csak vágyom rá, összedobok egyet.
- Ugyan, semmiség. Ez kihagyhatatlan íz – adom át, miközben a sajátomat tartom magamnál, miközben a helyiség változik. Otthonosabbá válik, nekem pedig néma elismerésem a bűbáj ügyességén, hiszen valóban, egy tipikus, rendelő-szerű beállításban nehezebben nyílik meg az ember, mint mondjuk kedvenc fotelja és falikárpitja mellett. Nekem más ugyan, nem is tudtam, hogy ennyire más, de elfogadom, nem érzem magam kényelmetlen. Elhelyezkedve kortyolok egy aprót, csak kóstolásképp, hogy kell-e valamit pótolni, mivel én már ott helyben kértem bele mindent, ami kellhet, de el lettek találva az arányok.
- Félreértés és tévhit. Ez mondjuk igaz, mert mindenki azt hiszi, ha ide kell jönnie a beteg és gyenge. Pedig én úgy tudom, egy teljesen mentálisan egészséges embernek se árt néha, ha kicsit karban tartja magát. Mégis, ezt ha így is vélem, bennem van egy kis feszültség - teljes mértékben elhiszem, hogy engedni fog, csak idő kell hozzá. Nem is feszengek vagy éppen az órát nézegetem, mikor szabadulok innen. Elhelyezkedem, miközben a másik a kávéjába kortyol és arcomra mosoly kúszik, hogy sikeres volt a találat.
- Ennek örülök! És valóban. Ez az ízvilág valahogy nagyon bejött elsőre is – nem volt az olyan régen sem, mert mindig volt egyfajta tartás a különleges hangzású ital ellen, de aztán engedtem neki és tessék. Most már terjesztem, másokra is. Ennyi gond legyen, nem hiszem, hogy rosszat tettem.
- Ez ellen nem is volt kétségem, hogy nem jut ki innen. És rendben, csak őszintén, bár én általában abban mozgok, talán néha ezzel mások lelkébe tiporva, de mégis jobb. Akkor, kötetlenebb – legyek is az. Újabb korty, most már igencsak iható hőmérsékletű.
- Van elég erőm – bólintok, majd keresem magamban a fonalat, honnan akarom kezdeni. Sóhajtok egyet, majd végül elindulok. - Leginkább azért jöttem ide, mert úgy érzem, akadnak dolgok, amiket kiadnék, hogy ne menjen rá a művészetemre. Festek, és mivel sok minden kavarog bennem, néha úgy érzem, hogy belezavar. Leginkább a döntéseimben. Nem tudom, jól döntöttem-e, hogy maradtam, hogy fontolgatok egy igencsak erőteljes dolgot és mégis, közben elveszítek valaki fontosat. Azt hiszem, kicsit nem találom a jó utat – vezetem fel, elsőre ennyivel. Nagyobbat kortyolok, próbálom kibogozni addig is, hogyan legyen a folytatás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Szeretem a kihívásokat, a kreatív dolgokat, még ha azok kicsik is. Egy ilyen kis színpadról is indulhat el valaki az olyan nagy felé, ami előtt ezer ember ül és csak őt akarják látni. Nem egy történet kezdődik úgy, hogy az iskolai körökben kezdte, aztán egy szem jókor, jó időben pillantja meg és nincs megállás. Nem tudom, hogy innen van-e, volt-e valaki, aki hasonlóképp járt, nem is fontos. Az a fontos, hogy amire felkértek, az meglegyen. Egy művész mindenben vásznat lát, hát még a kimondott szavakban ne látná meg. Lehetnék sznob, aki elfordult volna, amikor a srác odalépett hozzá és elmondta, hogy mit szeretne megmutatni. Lehetnék az, aki ilyen kicsinyes dolgokra nem ad, de az nem én lennék. Nem ismerik a nevem világszerte, pontosan olyan kicsi vagyok és eldugott helyen, mint ez a színpad és ha ezzel sem bírok, magammal sem fogok. Ha ezt elutasítom, vagy később másokat, akkor azzal sem fogok tudni mit kezdeni, amikor nagy nevek vagy a nagy világ akar tőlem bármit is látni.
Ezért is, ahogy megállok és ahogy jobban figyelem, lassan felöltözik a színpad. Színekkel, formákkal, egy világgal, aminek részletei ott hevernek a lapokon, nem is olyan messze tőlem. Remek. Éppen elmélyülten hümmögök, amikor megjelenik Benett is. Elillannak a formák, a színek, minden és szép lassan a jelen áll a helyébe, az én tekintetem esik a srácra. Az ő arca is vászonra való, annyi szent, de erről nem szólok semmit, csak a szám szegletébe ül egy mosoly.
- Hello – biccentek fel, angol úriassággal. - Már miért ne jöttem volna el? Amit megígérek, azt be is tartom, ne aggódj – és ne szabadkozz, az az én dolgom, lenne, ha a helyzet azt kívánná. Finoman fogok rá a kezére majd rázom meg és engedem is el végül. Tartózkodó, bátortalan, látni rajta, el akar tűnni a világ elől szinte, de én látom és látni is fogom.
- Hoztam bizony, többet is – veszem fel a füzetet és nyújtom felé. - Vannak részletek, van összkép, többféle. A színek változtathatók, azokban nem vagyok a legjobb. De nézd át és kérdezz, ami nem érthető – jegyzeteltem is mellé, anyagok nevei, felállások, bármi, ami eszembe jutott, már csak az a kérdés, ő lát-e bármiben lehetőséget egyáltalán. Mert nos, benne van a pakliban, hogy nem egyre gondoltunk.