Máltai Ramóna Emese

Olyan voltam, mint a frissen főzött kávé: körbevesz egy vonzó és misztikus gőz, lelkem földies színekben kavarog, keserű, füstös ízével. Még bennem élt a gyász emléke szeretett hangszerem iránt és tátongott bennem egy lyuk, mint a kifeszített lepedőn, ha tűz éri, majd egy nagy körben kiég az anyag. Ez az érzés aztán keveredett a sötét űr mélységével. Vissza akartam menni Hozzá, még egyszer darabjait látni, szimbolikus búcsút venni tőle és kitalálni, hova tovább. Az ajtónál megtorpantam egy fél pillanatra, kellemes zene ütötte meg fülemet. Már csak az ismerős ütemre is muszáj volt belépnem! A színjátszókör próbatermében elcsíptem egy alakot, aki éppen a meglévő húrokat tépkedte le,így valószínű előadásának végére sikerült megérkeznem. Na nem mintha tettével kárt tudott volna okozni valamiben, ami már egyébként is romhalmazzá lett. Inkább a továbbra is a tárgyhoz engem kötő érzelmek miatt lettem hirtelen oltári dühös, hát hogy merte csakúgy tépkedni úgy az én húrjaimat, mint udvaron a füvet?! Erőltetett nyugalommal léptem oda a tőlem sokkal alacsonyabb lányhoz.
- Elnézést - szólítottam meg nyájasan, monotabb hangszínben, mint terveztem, de jó volt ez. Legalább ha figyelt, árnyalanyi szomorúságot is kivehetett és nem a dühöm csattant rajta, ami belül égetett - Megkérdezhetem, hogy miért szedted le a maradék húrokat?
Nonó javítási kísérletének hála a fej elvált a nyaktól, talán épp csak töredékek tarthatták. Nem láttam teljesen jól és furcsán felkavaró volt a törött gitáromnál állni úgy, hogy épp más tanúja lehetett gyors hangulatingadozásaimnak. Mivel az előbb zenélt, így persze elég vádló lett volna csak itt megállni, valamit még mondanom kellett.
- Hallottalak az előbb. Egész jó volt, bár mondjuk csak a végére sikerült beérni – mosolyogtam rá, de csak a perifériámból figyeltem – Jó szar látvány, mi?
Még a jó zene se kötött le teljesen. Azt hiszem kicsit én is eltörtem.

Máltai Ramóna Emese

Nem akartam megzavarni semmit, de a gitáromat látni akartam, hogy kipróbáljam, milyen lenne elengedni őt. Amikor nyílt az ajtó, egyúttal kinyílt bennem egy ólomkapu, amin lassan minden érzelmem keresztülfolyt és összekeveredett. Korábban még a színpad felől hallottam a lépteket, viszont amikor becsuktam és törött hangszeremhez fordultam, a leányzó már körülötte legyeskedett. Lehet fogalma se volt róla, mennyire kecsesnek tűnt, kicsit egy őzre emlékeztetett. Amikor kérdőre vontam, még úgy is viselkedett!
- Oóóh – Óvni egy törött tárgy darabjait? Kicsit megnyugtattak a lány szavai, illetve hogy látszólag nem nagyon érdekelte, hogy mi jár a fejemben – Köszönöm.
Feleltem halkan, továbbra is a gitárt nézve. Felvetülhet a kérdés, „Oké, de mit?” Hálás voltam, mert tiszteletreméltó módon bánt ezzel a hangszerrel. Láttam, hogy tulaja egynek, szóval mertem feltételezni, picit egy hajóban eveztünk és meg tudta érteni, miért nem néztem rá, amikor beszéltem.
Csendben maradtam, egyedül akkor szólaltam meg újra, amikor ő kérdezett. Kérdőn rápillantottam. Kék tekintetében kavargó zavart láttam, amitől ösztönösen is szélesebbre húzódtak ajkaim. Aztán észrevettem felém nyújtott kezét, mintha lett volna benne valami… Feszítő érzés lett úrrá mellkasomban, szívem darabjait tartotta selymes ujjai közt és nyújtotta felém.
- Igen – bólintottam, de nem vettem el a húrokat - Tartsd meg nyugodtan, nekem egyelőre… nem aktuális. Neked viszont jól jöhet még. Haa akarod, alaposabban is megnézheted a gitárt--, vagyis ami maradt belőle. Ez különben egy Gibson. Ismered a márkát?
Most vettem észre, mennyivel kisebb tőlem a másik. Mulattató volt. Kis méret, hozzá legalább kétszer akkorra zavar. Halkan kuncogtam ábrázatán, köszönetnyilvánítását pedig egy szívből jövő mosollyal fogadtam. Aranyosnak találtam.
Aztán ez a pöttöm lány meglepett; kitörő hangjának élén leplezetlen meglepődöttséget mutattam elkerekedett számmal. Lehet csak azért tűnt így, mert hangosabban beszélt az eddigiekhez képest, ám nekem az agyam ennek hatására másik csatornára kapcsolt és a saját képére formálta az eseményt. Kicsit a saját vádló hangsúlyommal kevertem az egészet, amit az Eridonosnak szegeztem, aki ezt tette Vele. Kezem enyhén ökölbe szorult, majd amilyen hirtelen ez történt, úgy elernyedt. az egész hátterében az állt, hogy haragudtam Nonóra, őt és magamat is vádoltam a történtek miatt; túlságosan friss volt ez a seb.
- Én a színpad szélén ültem, amikor jöttek a színjátszósok próbálni. Mondtam, hogy elmegyek, aztán erről a falról – léptem oda - mászott valami, gondolom egy pók, az egyik női tag arcához közel. Na most ő reflexből a hozzá legközelebbi dolgot használta, hogy leüsse… Ekkor vette el tőlem a gitárt és csapta szét a falon. Jéé, nézd! Még itt a kráter, amit hagyott!
Akkora volt majdnem, mint az öklöm. Még a póknak is ott maradt a falra száradva két lába és alvadt vértócsája. A helyzet beálltakor nem realizáltam, hogy ekkora dögöt loccsantott szét az Eridonos lány. Néztem a földet, de szerencsére más nem maradt az állatból.
- Vajon ez farkaspók lehetett? – kérdeztem félhangosan, kicsit elterelődve, de aztán hamar visszatértem eredeti témánk medrébe – Szóval betörte a csajszi a gitár fejét, elpattant úgy két húr és meglazult a nyak, én meg rárivalltam. Megpróbálta megcsinálni, de rossz varázsigét használt, és még tovább tört, úgyhogy itt vagyok rockerként hangszer nélkül!
Fortyogó dühöm kezdett ismét a felszínre törni, úgyhogy elmentem az ismeretlen mellől, fel-alá sétáltam egy pontban, majd vegyes érzésektől fűtve inkább leültem a színpad szélére, a tárgyra fókuszálva, hogy kifújjam magam. Kezeimet magam mellett tartottam, rájuk támaszkodtam. Remegtek.

Máltai Ramóna Emese

A lány bólintott kérdésemre, ami oldotta egy picit dühömet. Nem vártam el tőle, hogy teljesen ismerje a márkát, hacsak nagyjából sejtette miről van szó, örültem, mert így kevésbé éreztem azt vele, hogy a sötétben tapogatóznék. Kék íriszeim még egy ideig a gitárt pásztázták, majd szemem sarkából a lány gesztusait figyeltem. Miként elmeséltem a hangszer tragikus történetét, időnként éreztem, hogy arcomat vizslatja és kifejezetten értékeltem, hogy nem próbált szemkontaktust létesíteni velem. Most még inkább dühített volna és úgy éreztem, ha képes lennék rá, megolvasztanám vele a mellettem lévőt, vagy a falakat… Először adtam hálát az égnek, hogy nem elemi mágusnak születtem, ha miattam kell tüzet oltani és evakuálni egy diáksereget, lelkiekben tuti nem élném túl.
- Hmm, te sokkal jobban ismered őket, mint én - állapítottam meg felé sandítva - Én nem igazán vagyok jó pókok felismerésében.
Szórakozott nevetés hagyta el tüdőmet. Nem néztem a szemébe, mivel korábban ő se tette; egyértelműen másnak tűnt a testbeszéde az eddig tapasztaltakhoz képest. Volt már tapasztalatom félénk lánnyal is, nem tudtam megmondani pontosan, a mellettem levő annak számít -e. Lehet csak feszélyeztem volna, hogyha bámulom, szóval inkább udvariasságból hanyagoltam, mintsem gyerekes féltésből vagy félénkségből tenném. Miután ledobtam magam a színpad jobb szélére, hajamba túrtam mindkét kezemmel majd nyújtóztam egyet. Próbáltam valahogy konstruktívan levezetni dühömet, de a feszültség túl nagynak bizonyult. Magamtól nem tudtam igazán lenyugodni. Azt hittem felkeresem ezután a Levitás konditermet aztán ott lemozgom a többit, ám azelőtt, hogy felálltam és elhúztam volna, a lány leült pár méterre tőlem s halk gitározgatásba kezdett. Legalább annyira halk produkció, mint amennyire először beszélt hozzám a kiscsaj, ugyanakkor hülye lettem volna, ha nem ismerném fel még így is. Meglepődve fordítottam fejemet a szorgosan mozgó kézpár felé, aztán óvatosan a lányra néztem. Igyekeztem hamar elkapni a tekintetemet, mielőtt zavarba hoztam volna és megáll fél úton.
Heh. Micsoda jó választás.
Most már nem csak azt tudtam a kishölgyről, hogy a gitárjátéka klassz, hanem megtaláltam a suliban azt aki Beatles számokat tanulmányozhatott szabadidejében. Ha már játszott, összekötöttem kellemest a hasznossal. Saját, törött hangszeremre néztem. Kvázi kinyírták a társamat akivel először átléptem a határon, aki megannyi könnyemet elnyelte, miután volt lehetőségem kiadni mindazt ami történt a családban… A gitárom története egyszeriben balladává változott, már csak azért is, mert nem a bűbájtan az erősségem és magamtól képtelen lettem volna megjavítani. Találnom kellett valakit, bárkit, aki meg tudja csináltatni és nem iskola társam, különben mindenki rajtam röhögött volna.
„Úristen, mestertanonc de a saját gitárját nem tudja rendbe rakatni!”
„De hát azt már másodikban tanultuk!”
Fejemet csóváltam, legalább úgy, mintha egy bogár repült volna bele és azt próbálnám lerázni magamról. Kezeimet ölemben pihentettem, majd amikor véget ért a produkció, halk tapsokkal illettem a lányt, határozottan őt nézve. Észre sem vettem, hogy miután befejezte játékát, mosolyogtam.
- Nem tudom milyen gitárod van, de jól szól. Szép volt a játékod is - dicsértem. Kicsit trükköztem, először direkt a hangszert emeltem ki, talán így kevésbé akart hanyatt-homlok menekülni beszélgetőpartnerem - Köszönöm. Mióta játszol így?

Máltai Ramóna Emese

Szegény pók halálát én se értettem. Nem a kedvenc állataim, de az élethez való jog mindenkinek szól. Van ami egyszerűen elkerülhetetlen. A halál is rendszerint ilyen, viszont erre csak azt lehet mondani, hogy "szerencsétlen eset". Tekintetemmel továbbtanulmányoztam a lányt. Látszólag megtalálta mellettem a komfortot, bár szerény személyem betudja ezt a zene kapcsolatának, hiszen az illető egy gitárt fogott a kezében, én meg... Inkább csak gyászoltam ami az enyémből maradt. Nem sok időt töltöttem még a házvezetőmmel, de valahogy ide tudnám képzelni, hogy talán Huba is megpaskolná a vállam szimpátiából. Legalábbis szeretném, ha így tenne.
A dalválasztást ötletesnek tartottam. Búcsút venni az apró lélektől, meg egy hangszernek, ami csúfos végére lelt. Mi ez, ha nem tiszteletnyilvánítás? A végén még mosolyt is kaptam a másiktól.
- Szép márka - bólogattam elismerően - Majdnem vettem egyet annak idején.
Megnedvesítettem ajkaimat. Hosszú sztori lesz.
- Nagy gitárválasztásban voltam és közte meg a Gibsonok közt vonakodtam. Életem legelső hangszerét kerestem. Mindegynek tartottam, hogy mit tukmál rám az eladó, csak húros vagy vonós legyen és könnyen hordozható. Addig nézelődtünk, hogy a felső sorban jobbról a másodikat kiszúrtam: egy gyönyörű, fekete modellt. Megszólaltatott bennem valamit. Akkor tudtam, hogy Ő kell nekem. Ez mondjuk nem itt volt. Hanem még otthon. Svédben.
Ha már mesélt, akkor infóért cserébe infót kapott. Jelenleg szentimentális megközelítéssel éltem, ezért fel se tűnt, hogy koromat nem említem. Vagy hogy neki nem feltétlenül volt meg a bolt belső elrendezése. Vegyes érzésekkel teltem, ahogy visszaemlékeztem arra a forrón fűtött hangszerboltra. Halk rockzene szólt. Egy idióta átszúrta a kiállított dobszettet és fizethetett kártérítést. Ááh, igen. Régi, kedves emlékek ezek.
- Azt lehet tudni, hogy mennyi idős vagy most, vagy hogy... mi a neved? - Lassan leesett, hogy be se mutatkoztam. Rami, akiről még nem tudtam pontosan kicsoda, nem tűnt olyannak, aki ezért bunkónak tartana, de készen álltam a fejmosásra is. Mindegyik lány akinél megejtettem ezt a hibát, olyan kiosztásokkal reagált általában, hogy örülök, hogy még van hajam.
- Én Stephen vagyok, de a Stephet jobban szeretem. Ennek ellenére van aki csak Zimmermannak hív.
Nem folyamatosan néztem a lányt. Néha levettem róla tekintetemet és inkább a pók helyét néztem, mert az adott egy pontot amire fókuszálni lehet és könnyebben jöttek szavaim. Meg nem akartam rosszarcnak tűnni, hogy itt bámulom, hisz fordított esetben én tuti rossz néven venném. Reflexszerűen az ajtóra sandítottam, nem mintha ezekben az órákban sokan jártak volna erre felé. Kinéztem Venantból, hogy beront, vagy valamelyik szerencsétlenből, hogy ismét elengedi a Levita kabalakutyáját. Szerencsére csak mi ketten voltunk meg a csend ami éket vert közénk. Kellemes üresség szállt meg. Enyhült az a mardosó magány a szívemben, amit betudtam a mellettem lévő jótettének hatásaként.

Máltai Ramóna Emese

Sokan alábecsülik a csend erejét vagy piszkos dolgokra használja. A silent treatment szerintem az egyik legszemetebb dolog, legalább annyira szar, mint a ghosting. Előbbinél elszigeteled az összes kommunikációs csatornádat, megnehezítve a nyílt és őszinte beszélgetést. Nem véletlen becézik "Manipulátorok kedvencének". Mi okozhat nagyobb fejfájást, mint amikor még azon is agyalnod kell, hogy mi rosszat tettél, ami miatt a társad faképnél hagyott és elhallgatott a nap maradék részében? Út az önmarcangolásba. Persze ahhoz a ghosting vezet még inkább. Amikor szó nélkül eltűnik a másik hosszú időre, teljesen megszakítva az addigi kapcsolatot. Voltam már az akit ignoráltak így és én is kivágtam másokat vele az életemből. Lassú, de hatásos módszer. Számomra a csend, mely köztünk kullogott, ólom nehézségű volt. Mégis megnyugtatott. Itt tartott a valóságban. Nem hagyott túlságosan elkalandozni. Az előbb is csak azért sikerült, mert el kellett terelnem kicsit a fókuszt a törött fekete csodáról, miután róla meséltem a lánynak. Örültem, hogy nem mutatott hamis egyetértést, a reakcióját meglepően őszintének és nyíltnak gondoltam. Én se tudnék mit reagálni a gitár sztorira, de nem is tűnt úgy, hogy ignorálna.
- Nahát - suttogtam meglepődve - Egykorúak vagyunk akkor! Hmm... A Ramónát, vagy az Emesét használod inkább?
Nem mondhattam, hogy illik hozzá a neve, mert az kb. mindenkire igaz. Ha választani lehetett, én szerintem inkább "Ramisabb", mint "Emesés", az utóbbi olyan uuuuugh.
Óvatosan kérdeztem őt, mert észrevettem, hogy jobban szereti a csendet. Nekem is kellemesebb így. Nem kellett hülye ismerkedős kérdésekre válaszolni. Talán elmondhattam, hogy találtam az iskolában valakit, aki a lényemet nem csak egy névhez kapcsolta, és nem csak egy jellemvonásra limitálta le. Mégis, ha más erre szükséget látott, bemutatkoztam. Nagyon is tudtam csacsogni a magam limitált energiakészletével. Fel se tűnt, hogy míg ezeken gondolkodtam, ismételten gitáromat vizslattam. Darabokban volt, csakúgy, mint a tulajdonosa. Magát a zenélést nem akartam elengedni, de ha egyáltalán sikerül póthangszert találnni, egész biztosan más lesz.

Máltai Ramóna Emese

Egy hümmögéssel egybekötött bólintással lerendeztem a lány válaszát. Bizonyos fokig szükséges volt a név, ahhoz, hogy hivatkozni tudjunk valakire, mint egyén és emlékeket kötni hozzá. Kettőnk közt teljesen oké ez a fajta kiterjedt, kötetlen gondoskodásmód, de ha valaki tök ismeretlenül elém állna, nem mondhatom, hogy a levegővel próbáltam meg kommunikációt létesíteni. Nem mondhatom, hogy egy, a névnél sokkalta nagyobb dologgal, lénnyel, lélekkel beszéltem, mert az emberben kiveszőben van ez az elvont gondolkodási forma. Adott körben mozogva felettébb kínos is, ha legalább nem emelem ki, hogy egy hölggyel töltöttem az időmet. Szóval bármennyire éljük a gen-z "élj és ne bélyegezz meg másokat" filozófiáját, valamilyen szintű megkülönböztetés mindig lesz és szükség van rá, hogy a mondandónk közérthető legyen. Gondolataim igencsak furcsa, kanyargós ösvényen vándoroltak. Észre sem vettem, hogy egy sarkot kipécézve fixíroztam, miközben Ramóna gitárhúrjait megpendítette. Halkan énekelt. Ez a szám olyan szomorú. Egyszer amikor itt énekeltem az iskolában, beszóltak és megpróbáltak leköpni, mert a nagyokos szerint a dal a drog abuse-ról szól. Szerintem meg túl kéne látni a csőmentalitáson. Nem minden szól a függőségekről. Megvártam egy alkalmat és halkab becsatlakoztam a lány énekéhez, figyelve, hogy ne zökkentsem ki teljesen. Nem néztem rá, ugyanúgy két fal találkozását bámultam. Jó is volt átlépni a határt azzal a csodás hangszerrel. Bandát alapítani és azt gondolni, hogy majd én leszek a naaagy, méltán híres rock sztár. Léteznek álmok, és úgy tűnik, hogy a "Most múlik pontosan" lesz az én balladám.

Máltai Ramóna Emese

A zene segített megnyugodni sokszor, amikor ideges voltam. Amikor egyedül remegtem a paplan alatt éjszakánként, remélve, hogy vége szakad az epizódnak. Vagy ha csak arra volt energiám, hogy bambuljak magam elé, de továbblökni a váltót már nem tudtam. Ramónáról szentül hittem, egy remek melodimágus, aki zenével kommunikál. Nem csak valaki, hanem a tipikus lány, akit az ember óvni szeretne. Gitárjátékával karjaiba zárt, libabőrössé tett. Úgy éreztem, gyengéd szellő támad a helyiségben, és egy pillanatra leomlanak a falak és repülök. Huh, de jó illúzió. A szárnyakelésé! Észre sem vettem, hogy elvigyorodom mellette. Egyszerre voltam boldog, meg liftezett a gyomrom. Tudom, mi következett. Kivártam a dal végét.
- Hej - szóltam, előrecsúszva, majd ellöktem magam a színpadtól. Talpra egyenesedtem, kezeimet hanyagul zsebeimbe csúsztatva. A lánynak háttal álltam.
- Köszönöm a mait. Továbbra is úgy gondolom, hogy jól játszol - Enyhén fordultam csak meg, egy széket fixírozva. Láthatta, szétterülő, elégedett mosolyomat. Hangom frissebbnek, arcom kisimultnak tűnt, mint aki ledobta vállairól összes nehézségét.
- Most mennem kell, mert eszembe jutott, hogy nem csináltam meg az LLG beadandómat - üres duma fiam, üres duma - Legközelebb.
Laza intéssel búcsúztam, aztán kiléptem a színjátszósok terméből. Hallótávolságon belül lazán sétáltam, de már nagyon marta torkomat a gyomorsav. Egy bizonyos táv után sprintelve rohantam a legközelebbi mosdóig, ahol kiadhattam magamból a dolgokat.
Ó, hogy azokat a fránya lepkéket sütné meg a sárkány!
Nem Ramóna dalválasztásával volt bajom. Hiszen gyönyörűen játszotta. Inkább egy olyan személlyel, aki eszembe jutott róla...

Herlai Hélia

Minden tapintással kellemes hangzásba borítja a termet. Felsóhajtok. Érintése selymes. Csakúgy suhannak rajta az ujjaim... Szinte hozzá se kell érjek. Minden rezdülésével betölti a szívemet, azt a magányos és egyre mélyülő űrt... Jó vétel volt ez az új fémhúr csomag! Kicsit nehezebben megy vele a játék, mint a közepes erősségű társával, viszont szebben szól. Az ujjaimnak úgy is mindegy, olyan érdekesek, hogy Donovan odaadja a pálcatestet és ahogy rámarkolok,azon nyomban simára csiszolom! Érzem, hogy minden rezgéssel eggyé válok: a hátam beleborzong, talpam alatt összegyűlik az energia és forrón bizsereg. Armand csakúgy szeli a billentyűket! Az új számunkat megeszi reggelire! Misi is hozza a formáját. Most csak mi hárman tartjuk itt a frontot, épp egy próbakoncert közepén. Kínosan jön ki, mert ott mondogattam Noának, hogy mennyire jó lenne húsvét környékén a koncert. De betett Misinek, hogy még a nagyanyját is elvesztette frissen - két napja. Szegény pára! Gréta a gyakornoksága és magánélete közt libikókázik folyton. Somit meg csak sodorja az élete. Szokás szerint. Ennek ellenére találni elszórtan plakátokat az iskola falain belül: a legtöbb ismert terem mellett, annak ajtaján, a mosdó csempéin... "Próba koncert szerdán a Munka ünnepén - várunk szeretettel". Számítottam arra, hogy lesz mondjuk három nézőnk, mint eddig és azzal beérjük. Viszont rajtunk bandatagokon kívül vagyunk vagy tízen. És még mindig nyílik az ajtó!
- When i look at you, i hold my breath so long - éneklem pont, aztán megpillantom a szőkeséget. Nem ismerem, de akkor úgy is vehetnénk, hogy amit éneklek, innen, távolról, neki szólnak - Your icy blue feathers are truly beautiful.
Ilyenre időzíteni! A 'When i look at you" egy lassabb rock számunk. A későbbi sorokban benne van az őszinte, mélyen érzett szerelem, a szerelmünk lassú elvesztése és emiatt pár leheletnyi melankólia, amit a karizmámmal - aurámal - igyekszek egyensúlyban tartani. Már csak az kéne, hogy a közönségem sírva fakadjon. A szám egy maledictus történetét meséli el, ahol a férfi olyan nőbe szeret, aki egyre többször veszi fel az állat alakját, és lassan egybeforr vele elfelejtve, hogyan kell embernek lenni. Mondjuk ez már next level filozófia, hisz amúgy se tudjuk igazán, hogy kell azt csinálni. Mástól lessük el azokat a technikákat, amiket aztán gyakorlatba ültetünk.
- Tears falling down, life is over for you. Just because you don't know how to be human anymore... - A második versszak végét énekeltem az előbb és ez a refrén kezdete. A lány épp egy jégkék tollú madárrá változik, és könnyezik, mert minden egyes átváltozásnál attól tart, hogy többé nem tud visszaváltozni. Tekintetemmel keresem azt a lányt, aki nemrég mintha beljebb mászott volna, hogy az ezután következő, pörgősebb gitárszót neki ajándékozzam.