Szofi
A vizsgaidőszak már itt van a nyakunkon, és ezt már a körülöttem lévőkön is érzem. Szinte mindenki már nagyon be van sózva a vizsgák miatt, és mindenki gőzerővel tanul. A levitában is. Talán én vagyok az egyetlen a kékek közül aki most nem egy könyv felett görnyed, és tanul szorgosan. Persze már én is várom a vizsgákat,várom, hogy minél hamarabb túllegyek rajta, és mehessek haza anyuhoz, apuhoz, és a kisöcsikémhez. Annyira szeretném már látni, és nem csak egy képről csodálni a gyönyörű kis pofiját. Igen, szerintem ő a legtündéribb kisgyerek akit valaha a Föld a hátán hordott, mondom ezt úgy, hogy még élőben nem láttam a kis csöppséget.
Viszont én már nem bírok meglenni a Levita toronyban, látva, hogy mindenki tanul, csak én nem, így inkább fogom magam, és megyek valamerre. Bármerre, csak legyen egy kis nyugtom. Természetesen a mókus, és a puffskein követ engem, de látom, hogy nem igazán tudják velem tartani a lépést, ezért kicsit megszánom őket, és hagyom, hogy kényelembe helyezkedjenek a vállamon. Hamar elérek az északi szárnyba, de ott már nem bírom tovább a képek fecsegését. Általában szeretek némelyikkel beszélgetni, de most valahogy zavar a jelenlétük, így rögtön az első szobába bemenekülök, amit meglátok. És amint becsukom magam mögött az ajtót halkan egy dal csendül fel, ami be kell valljam igen nyugtatóan hat rám, és eszembe juttatja a hazámat, Japánt. Szinte teljesen megnyugszom, és ehhez a kék szín nyugtató hatása, és a sakura fák virágának illata is hozzátesz még. Egy halvány mosoly jelenik meg ekkor az arcomon, majd levetem magam az egyik kanapéra, s szememet becsukva relaxálok. Mogyoró, és Mazsola pedig úgy látszik szintén átvette ezt a nyugodt hangulatot, mert a földön, összebújva szinte azonnal elalszanak.