Melody
Horror tartalmú, én előre szólok. :-)
Egy átlagos napon reggel felkeltem és a szokásos módon kimentem edzeni a rétre. Köröket futottam és nyújtottam az izmaimat. Hirtelen feltámadt a szél. Nem tudtam, hogy mi lehet ez az orkán, hisz a nap szépen süt és még meleg is van. Pár másodperccel később megpillantom a Mesteremet előttem. Nem hittem szememnek. Hogy került ide, a Bagolykőre? Aztán felgyorsultak az események. Felkeresett személyesen és jól leszidott, amiért nem készültem eléggé keményen a közeledő bajnokságra. Próbáltam elmondani neki, hogy egyszerűen nem bírok annyi időt tölteni az edzéssel mint kiskoromban, de őt az én érzéseim nem érdekelték. Talán igaza van, de én akkor is igyekeztem mindent megtenni. Nagyon szíven ütött, hogy még csak meg sem próbált végighallgatni. Eddig ő volt az egyetlen ember, aki mindig segített nekem bármiben, ő hallgatta végig még a szerelmi gondjaimat is, de már nem. A távolság miatt eltávolodtunk egymástól. Miután elment én úgy éreztem, hogy összetört bennem a világ. Egy ideig csak tűrtem és tűrtem magamban, de pár óra után már nem bírtam koncentrálni még az evésre sem. A kezeim remegtek és a szobámban kötöttem ki.
...
Már napok óta nem vagyok hajlandó elhagyni a szobám. Akik ismernek és barátként tekintenek rám bizonyára már nagyon aggódnak értem, ugyanis a szobafogság nem jellemző rám. Normálisan mindig kimegyek a szabadba vagy sportolni, vagy csak egyet sétálni a természetben, de már több hete nem vagyok hajlandó elhagyni a börtönöm, csupán pár percekre, amíg ételt csempészek be magamnak, vagy amíg a fürdőszobában vagyok. Nagyon zárkózott lettem. A szobámban csak ülök az ágyamon és igyekszem elrejteni a könnyeimet. Ha valaki kopog, akkor úgy teszek, mintha nem lennék bent. Még villanyt sem kapcsolok.
És hogy miért is vagyok ilyen? Miért változott meg a személyiségem ennyire, egy ilyen leszidás után? A helyzet az, hogy engem az iskolában megismert emberek tettek mosolygóssá, előtte egyáltalán nem voltam beszédes, se jókedvű. Ők segítettek túllépni a múltamon, azonban egy kis ütés és visszazuhanok mély depressziómba. Ez a kis ütést nemrég megkaptam a taekwondo Mesteremtől.
Felélénkültek a kiskoromban szerzett negatív emlékeim és nem tudtam kiverni őket a fejemből, különösen nem esténként.
Kop, kop, kop. Léptek hangja visszhangzik a folyosón. A régi házunk folyosóján megyek a konyha felé. Pár lépés után megláttam a babámat a fal mellett üldögélni. Még én tettem oda valamikor, amikor játszottam vele. Felveszem, és szorosan magamhoz szorítom. Folytatom lépteimet a kivilágított helyiség felé. Hirtelen valami megcsillan a falon. Oldalra fordítom fejem. Csak egy tükör. Kisgyerek arc néz vissza rám. Megigazítom ruhácskámat és belépek a konyhába. Anya és apa már ott várt rám megterített asztallal. Mindig együtt vacsorázunk. Teli hassal, nevetve megyek a fürdőbe mosakodni, majd a szobámba. Mielőtt bebújnék a jó meleg takarómba még vetek egy pillantást a holdra és a csillagokra. Gyönyörűen ragyognak. Lassacskán szemeim becsukódnak és elnyom az álom. Bammm! Riadok fel a hangos zajra. Futkosásra leszek figyelmes, amire felugrok az ágyamból és kinyitom résnyire a szobám ajtaját. Fénycsóvák. Mi lehet ez? Eszemhez az ikertestvérem térített sikításával. Kirohanok a szobámból a testvéremet keresve. Meg is találom gyorsan, de nem foglalkozok vele, helyette a szüleimet bámulom rémült arccal. A folyosón három fekete ruhás idegen szegez pálcát a szüleinkre és varázsigéket szavalnak. Végtelennek tűnő párbaj. Fogamat összeszorítom, és csak állok tehetetlenül, de nem észrevehetetlenül. Az egyik idegen rámnéz és egy tiltott átokkal sújt. Felsikítok és próbálok mozdulni valamerre de már késő. Most végem! Utolsó reflexként hunyom be a szemem. Apám szavát hallom, de nem merem kinyitni a szemem. Aztán veszem csak érsze, hogy még élek. Tudatlanságban nyitom ki az egyik szemem, de csak egy kicsit. Egy nő…..aa.aaz anyám…az én édesanyám fekszik előttem….és…. Apámra nézek, aki még utolsó erejével megöli az idegeneket, majd ő is a földre esik. Anyámat ölelve fordulok hozzá. Sírok, reszketek és…….
Rúgok egyet és rántva nyitom ki a szemem. Összerezzenek. Szememből könny folyik. Szétnézek, hogy felfogjam, hogy hol is hol vagyok. A hold ezüstös fénye nyugodtságot áraszt. Nyitva van az ablakom, amin befújó lágy szellőcske meglengeti fehér függönyöm. A szobámban vagyok, jövök rá. Felülök az ágyamból és megtörlöm az arcom. Már két napja folyton ezt álmodom, a múltam. Így igaz, ez megtörtént. A szüleim valóban meghaltak és tényleg ilyen módon.
Ez így nem mehet tovább, kell valami, ami eltereli a figyelmem. Talán mégis jó lenne meglátogatni azt a lélekszobát.
Este már nem tudtam visszaaludni, így hulla fáradtan indulok el a célpontom felé. Arcomon látszik az elkeseredés, a kisírt szemek és az álmatlanság. Belépek az ajtón és meglepődve veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy másik lány is a szobában van. Megállok az ajtóban és elgondolkozok, hogy van-e értelme bejönnöm ide. Mindenesetre nem vagyok bunkó, ezért köszönök a lánynak.
- Szia! – Nyögöm ki halkan. Hangomon kicsit érződik, hogy nem vagyok túl jól.