Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Na, menjél Ricsi, mindjárt hozzuk a barátod! - még mindig ez a felkiáltás visszhangzott a fejemben, ahogy ültem egy szekrényben kuporogva. Miért kell ezt csinálniuk?! És kire gondolhattak egyáltalán?!
Egyre sápadtabb voltam. Gyűlölöm a szűk helyeket, mindig attól félek, hogy megfulladok - Erik, Viktor és Aaron pedig pontosan ezt használták ki, bár valószínűleg nem tudtak a dologról. Sosem láthattak még szűk helyen, fogalmuk sem lehet, hogyan viselkedek. Pedig szörnyű. A remegés, ami már két pillanat után jelentkezett, nem lepett meg, de az a tény, hogy tíz percen belül kapkodni kezdtem a levegőt, már annál inkább. Próbáltam nagyokat lélegezni, hogy megállítsam a közelgő pánikrohamot. Szívdobogás. Ne. Ne, ne. A szívritmuszavar most igazán nem hiányzik. Bár a gyógyszereim itt vannak nálam (hiszen a hátizsákot még akkor sem engedtem el, mikor bedobtak ide), azért mégsem örülnék neki, ha használnom kéne őket.
Mit is kell ilyenkor csinálni? Belégzés... 1, 2, 3, 4... kilégzés... 1, 2, 3, 4, 5, 6... Belégzés... 1, 2...
Nem értem a végére, nyílt az ajtó. Próbáltam kitörni onnan, de visszalöktek, sőt, egy rabtársat is mellékeltek. Ránk zárták az ajtót, majd egy "legyetek kettesben, mi nem zavarunk!" felkiáltással becsapták a szertár ajtaját.
Ahogy balra néztem, Jared Nightingalet alakját vettem ki a sötétben. K*** jó! Lehunytam a szemem, és elfordultam. Nem szólok hozzá. Hiszen olyan kedvesen megkért rá. Folytattam a remegést és a levegőkapkodást. Nem. Nyugi.
Próbáltam ki-be lélegezni, de nem ment lassított tempóban. El fog fogyni a levegőnk. Meg fogunk fulladni.
- Hogy a francba jussunk ki innen? - Félretettem a büszkeségem, s remegő hangon kérdeztem meg drága mostohatestvéremet, hogy tud-e valami épkézláb tervet. Mert nekem a pániktól egy se jutott eszembe. - Kérlek... mondd, hogy van ötleted...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

A kinti könyörgés, bár ismerős volt, ebben az állapotban mégsem tudtam arcot párosítani a hanghoz. Remegve készültem rá, hogy megpróbáljak kitörni innen, de természetesen nem sikerült. Mert miért menne.
A térdeimet felhúztam a sikertelen próbálkozás után. Itt fogok meghalni, erre gondoltam, miközben szinte elkezdtem előre-hátra dülöngélni. Szinte. Ennyi önkontrollom még volt, egyelőre, de sejtettem, hogyha nem találunk ki gyorsan valamit, akkor nekem lőttek.
Jared remegős hangja alapján rájöttem, hogy nem csak én félek zárt helyeken. Remegős sóhaj szaladt ki a számon, ugyanis nem voltam képes mást csinálni, csak sóhajtozni, azzal is oxigént nyertem. Vajon meddig lesz elég? Vajon ki fogunk szabadulni?
Elhaló kérdésére nyeltem egyet, s egyel több okom volt rá, hogy pánikszerű sírógörcsben törjek ki. Szemeim könnyesek lettek, még összébb húztam magam, és a lehető legtávolabb húzódtam Jaredtől.
- Meleg vagyok. - nyögtem ki, mert nem voltam képes hazugságokat gyártani ilyen helyzetekben. Ahogy ezt kimondtam, egy kő esett le a szívemről, de egyúttal tele is lettem feszültséggel, ami abban mutatkozott meg, hogy egy jó **** módjára sírni kezdtem, ezzel még jobban kapkodva a levegőt. A saját szavaim, bár alig voltak többek, mint suttogás, mégis ott visszhangoztak a fülemben, a szekrény mintha visszaverte volna a hangot, ezáltal még inkább sírásra késztetve engem. Bezártak, azért, mert meleg vagyok. Gyűlölöm ezt. Nem akarom. Utálom. Félek tőle.
- Azt hiszem, látták, ahogy feljöttem veletek a pályaudvarról. A szobatársaim. Rasszisták. - hangom elhalt, a szavak leginkább suttogás formájában jöttek ki, mintha attól félnék, hogy Jareden kívül bárki is meghallja. Pedig tök mindegy. Már biztosan tudja a fél Rellon, ha nem az egész. Erre a gondolatra nyüszítős hangot adtam, nem tudtam fegyelmezni magam. Ó, tök mindegy. Tuti mindjárt meghalunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Zokogni kezdtem, Jared pedig csak bosszankodni tudott. Nyeltem egyet, s próbáltam visszafojtani a könnyeket. Gusztustalan, amit művelek, gondoltam. Szörnyű.
Nem tudja, milyen ez. Ez akkor vált számomra világossá, mikor másodszor is megszólalt. Jared, nem tudod, milyen, mikor minden egyes nap úgy kell bemenned a szobádba, hogy attól tartasz, meg fognak verni. Csak azért, amilyen vagy, ami ellen még csak tenni sem tudsz. Nyeltem egyet, s bár nagyjából elcsendesedtem, azért néha még így is feltört belőlem egy-egy sírós hang. Gyűlölöm ezt.
Kezdett halálfélelmem lenni, azt hiszem, ez a meleg-téma még inkább rátett a pánikolásomra. Jared hangja egy hangyányival nyugodtabbnak tűnt, mintha egészen elterelte volna a figyelmét a coming out. Legalább egyvalaki túléli. Király!
Arra, amit mondott, abbahagytam a sírást. Meglepetten néztem szekrénytársamra, megpróbáltam kivenni a vonásait, de ebben a sötétben nem nagyon láttam az arcát. Pedig igazán kíváncsi lettem volna. Magamban őszintén drukkoltam Jarednek, hogy rájöjjön, hogy csak a lányokat szereti, akkor kevésbé stresszes az élet. Meg lehet nézni; még csak válságban van, de már bedobják egy szekrénybe. Tény, hogy nagy részben miattam, de... érthető, amire célzok, azt hiszem.
- Hát, figyelj... végül is, ráérsz rájönni. - motyogtam halkan. Szépvölgyi Richárd önismereti tanácsai, első rész. Fantasztikus. Sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok idáig; az a tény, hogy éppen Jarednek próbáltam valamiféle jó választ adni erre, csak még irreálisabbá tette a szituációt. Könyörgöm, három napja még állon vágott. - Nem kell... siettetni. - Minél később jössz rá, hogy esetleg meleg vagy, annál jobb, e logika alapján mondtam ezt.
Felnéztem, és ismét realizáltam, hogy egy szekrényben vagyunk, azonban ennek hatására kitisztult egy kicsit az elmém, s bár még mindig nagyokat lélegeztem, megpróbáltam kiötölni valami megoldást. Nem ment.
- Egy, kettő, három, négy... - kezdtem, s belélegeztem. - Egy, kettő, három, négy, öt, hat...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Számolásom ismét félbeszakadt, de egyúttal a lélegzésem is. Úgy gondoltam, hogy amit az imént hallottam, biztosan hallucináció volt, mert Jared "mégjóhogynemegyházbanvagyunk" Nightingale éppen azt kérte tőlem, hogy csókoljam meg. Bár szívem irtózatosan dobogni kezdett, mégis próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak hallucináció volt, és a pánikrohamom miatt hallottam ezt a kérést, azonban Jared folytatta, én pedig leizzadtam. Homlokomon gyöngyözni kezdtek a cseppek, ahogy bámultam magam elé.
Egy majdnem zokogó srácot komolyan arra akar felhasználni, hogy megtudja, melyik nemhez vonzódik? Még mindig remegtem, most már nem a pániktól, hanem a félelemtől. Az a tényező, hogy egy szekrényben vagyunk, jelentéktelenné vált számomra.
Eszembe jutott, amikor Lilla megcsókolt Madagaszkáron. Megborzongtam, s egy csapásra felkavarodott tőle a gyomrom. Az első, zsigeri gondolatom az volt, hogy fúj. Már, nem a csók miatt. Lilla miatt. (Bár, azt mondják, szép lány, de ez engem nem hat meg, ugye.)
- Jared... - kiszáradt a szám. - Jared, én nem foglak megcsókolni téged. - közöltem vele halkan, agyam pedig kattogott. Komolyan képes lennék beleegyezni ebbe?! Mármint, hogy ő engem?! Nem, jézusom, Szépvölgyi, akkor aztán tényleg lenne okuk megverni Erikéknek, már így is elég rossz a helyzet.
Egyáltalán nem hajtott engem a vágy, hogy segítsek Jared önismereti tépelődésén, mindazonáltal jelenleg igencsak kihasználható állapotban voltam (a levegőkapkodás, a sírós coming out és a zavarodottság is rátett egy lapáttal); gyakorlatilag egy döntéshozatalra képtelen, sokkos, meleg kamasz fiú. Na igen.
- De... te... - ezt egyáltalán nem azzal a célzattal dadogtam, hogy "te megcsókolhatsz engem", a mondat vége tulajdonképpen az lett volna hogy "de te mi az istenért csókolnál meg pont engem?!", viszont ezt már nem nagyon voltam képes kinyögni, ugyanis úgy remegtem, mint a nyárfalevél.
Persze, a kérdésre tudtam a logikus választ valahol mélyen. Én voltam kéznél, és én voltam az, akit ezek után tovább gyűlölhet teljes lelki nyugalommal. Remek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Csak akkor ha... mi? Ha akarom? Közelebb húzódott hozzám, én pedig megfeszültem, mármint, ha valaki most látott volna, szerintem azt hihette volna, hogy Jared éppen ebben a pillanatban küldött rám egy Perifericus Totalust.
Keze a vállamhoz ért, én összerezzentem egy kicsit, de nem húzódtam távolabb, egyrészt azért, mert leblokkoltam, másrészt azért, mert fizikailag képtelen lettem volna rá, ugyanis már így is eggyé váltam a szekrény falával. Jared közelebb araszolt hozzám, én pedig lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam legalább annyira, hogy ne ájuljak el, illetve hogy ne teljesítsen túl az így is hihetetlen tempóban verdeső szívem.
Nyeltem egyet, hiszen már csak centik voltak köztünk, amikor kinyíltak a szemeim. Megéreztem Jared kezeit az arcomon, ahogy felé fordította a fejemet. Gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva vártam, de a határozatlanság, vagy épp a szívatás kedvéért Jared irtózatosan lassan jött felém. Szám kiszáradt, orromon izzadtsággyöngyök jelentek meg. Megfordult a fejemben, hogy ezt Erikék tervelték ki, de akkor már mindegy volt, ez a gondolat kiesett a fejemből, ahogy megéreztem Jared száját az enyémen. És pár pillanat múlva az enyémben.
Az érzékeim teljesen kikapcsoltak, mintha errort jelzett volna a rendszer és ennyi. Agyam racionális része már rég feladta a küzdelmet, úgyhogy most csak a megérzéseimre támaszkodhattam, amik pedig jó pár pillanatig tüntetőleg hallgattak a pillecukor ízét érezve. Aztán rájöttem, hogy itt olyasmi is van, hogy "visszacsókolni", bár fogalmam sem volt, hogyan kell, és hogy egyáltalán merjem-e, de valahogy automatikusan megpróbáltam leutánozni Jared mozgását. Nem ment kifejezetten mesésen. Karjaim bénán lógtak mellettem, s amikor tudatosult bennem, hogy jelen pillanatban tényleg egy fiúval csókolózom - de tényleg -, megremegtem.
Kezeimet megpróbáltam kimozdítani ebből a lehetelten, zsibbadt állapotból, de csak annyit értem el vele, hogy bénán Jared nyaka köré kulcsoltam őket, amitől a legkevésbé sem éreztem jobban magam. Sőt. Iszonyatosan félni kezdtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ő is átkarolt, s ekkor megéreztem a remegést, s ráébredtem, hogy Jared valószínűleg még nálam is jobban félt. Hiszen neki ez teljesen más volt, mármint, ő még nálam is határozatlanabb minden a témához kapcsolódó szempontból.
Remegett, nagyon, főleg, amikor közelebb kerültünk egymáshoz az átkarolás nyomán, úgyhogy saját félelmemet megpróbáltam lecsillapítani, hogy ő is megnyugodjon kicsit. Csodával határos módon remegésem szinte teljesen alábbhagyott, ahogy megfegyelmeztem magam. Viccesen hangzik, de megszoktam a szituációt. Mármint, rájöttem, hogy számomra ez ezerszer természetesebb, mint egy lánnyal smárolni (még akkor is, hogyha az alany jelen esetben a mostohatesóm volt, aki állon vágott nemrég), és jelen esetben nincs nagyon mitől tartanom, mert neki is ez az első, meg nekem is, és erről úgysem beszélünk soha többet.
Magabiztosabb lettem egy nagyon kicsit, a kezeim is biztosabbá váltak Jared nyaka körül, noha egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez szabályos, vagyis hogy így kell-e, de akkor tök mindegy volt.
Amikor vége lett ennek az egésznek, még fel sem fogtam, hogy mellékesen teljesen kipirultam, és iszonyú melegem lett, hiszen arra kellett eszmélnem, hogy Jared a vállamra hajtja a fejét, levegőért kapkod, és remeg. Nem mintha az én légzésem nem lett volna egyenetlen és remegős, mégis úgy gondoltam, hogy ha már én tudom magamról, hogy meleg vagyok, akkor nekem kéne lennie annak, aki segít Jarednek egy ilyen dolog után, nem pedig fordítva. Pedig abban a szituációban rám is bőven rám fért volna egy (nem feltétlen lelki) fröccs.
- Öhh... - krákogtam egyet. - Öhm... jól vagy? - nyögtem ki, és ahogy kivettem remegő hátát a sötétben, egy nagyon tétova mozdulattal rásimítottam a tenyerem, hátha ettől talán lenyugszik. Oké, ha én sírok, az is gáz, de fordított esetben nem tudnék mit kezdeni a szituációval...
Persze, közben én is sokkban voltam, csak én éppen a dermedős fázisban voltam, nem pedig a remegős-sírósban, bár sejtettem, hogy hamarosan az is elérkezik.
Jézusom, én most tényleg smároltam Jared Nightingalelel. Hát én nem vagyok ép.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Sóhajtott, én pedig kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, miközben kezemet a hátán pihentettem. Jared Nightingalet nyugtatom épp. Igazán... fenomenális.
Azt mondta, jól van, én pedig tétován otthagytam a kezem a hátán, mert még mindig be voltunk zárva, és tudtam, hogy ez előbb-utóbb az ő agyába is bevillan. Nyeltem egyet. Komolyan, ez volt az első csókom? Mármint, úgy az igazi. Vagy. Nem? Elvégre Lilla... bár... nem tudom...
Hogy merre tovább? Szívesen elmondtam neki, hogy rám mi várt ez után a felismerés után; terrorban tartó szobatársak, szégyenletes megnyilvánulások, félelem az emberektől, dac, keserűség, depresszió. Tény, hogy ez nem lett volna épp a legmegnyugtatóbb dolog, úgyhogy inkább mást tanácsoltam.
- Mondd el Garethnek. Neked legalább nem kell bájitalt itatnod vele. - motyogtam halkan. Reméltem, hogy ebből már meg fogja érteni, miért "pazarolta el" Gareth azt a bájitalt.
Igyekeztem lassan lélegezni, lassan és mélyen. Semmi baj. A pánikroham, amit a csók alatt gyakorlatilag elfelejtettem, ismét eszembe jutott, s lassan kúszott vissza a tudatomba, hogy megpróbáljon helyet szakítani magának. Egy, kettő, három, négy. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Mindeközben Jared hátán nyugtattam a kezem, ahogy ő (ha minden igaz) még mindig a vállamon feküdt. Talán még végig is simítottam a hátán, mindezzel magamat próbálván nyugtatni.
Kérdésére akaratlanul is felnevettem, bár nem azzal a vidám kacagással, sokkal inkább sötét és keserű nevetésnek mondanám.
- Ezt? Nehogy megköszönd. - Nehogy megköszönd, hogy miattam rájöttél, hogy vonzódsz a fiúkhoz, gondoltam. Szerencsétlen. Most ugyanazon fog keresztül menni, mint én...
Igaz, talán egy Garethtel könnyebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

A kis herceg bocsánatot kért! Gyakorlatilag tátott szájjal hallgattam végig, szinte még arról a tényről is elfeledkeztem, hogy egy szekrényben vagyunk, és fogy a levegőnk - persze, csak kis időre. De amíg ez a csoda tartott, gyakorlatilag eszembe se jutott. Az eridonos herceg bocsánatot kért! Ejjha!
- Nem mondom, hogy semmi baj... de nem haragszom. - nyögtem ki. - Engem is... elkapott az ideg, mikor azt mondtam. Öhh... - S íme, ez történik, amikor Szépvölgyi Richárd találkozik a bocsánatkérés rejtette csodákkal. Zavar. - Hát, én is bocs.
Azt nem mondtam, hogy sajnálom, mert igazság szerint ez egyáltalán nem így volt, de legalább mondtam valami bocsánatkérésfélét. Nekem ez sosem ment. Mármint, eddig sem gyakoroltam az ilyesmit túl sokat.
Eszembe jutott, hogy Jared hangja miért remeg. Fejemet felemeltem, hogy tekintetem találkozzon a szűk szekrény falaival. Nyeltem egyet. Már nem igazán tudtam megnyugodni, ugyanis elég sok ideje voltunk bezárva ide, s a légzésgyakorlatok, mint olyanok, egyáltalán nem voltak már hasznomra. Próbálkoztam, de nem ment. Meg fogok fulladni.
Szekrénytársam kiváló érzékkel tapogatta ki a gyenge pontjaim, a pánikroham előtti pillanatokban keze a hátamra tévedt, amitől úgy összerezzentem, hogy államat esélyesen bevertem Jared vállába. A hátamon nem bírom elviselni az érintéseket. Máshol se nagyon, de a hátam...
Mégis, derekasan tűrtem, hogy Jared végigfuttatta hátamon az ujja hegyét, többször, különböző mintákat rajzolva. Mert az nem volt elég eddig, hogy a nyakamba szuszogott. Mondanom sem kell, hogy a mintákra egy pillanatig se tudtam figyelni, csak azt éreztem, ahogy egyre vörösebb és vörösebb leszek, szívem pedig egyre gyorsabban ver. Remek! K*** jó!
A megjegyzésével, amit úgyszintén a nyakamba motyogott, azt hiszem, direkt akart kikészíteni. Nem elég a pánikroham, a zárt hely, hogy most csókolóztam életemben először egy sráccal, aki ráadásul Jared Nightingale, még a nyakamba is fújtat, és azt motyogja, hogy nem akar elengedni. Igazán remek, Jared, köszönöm szépen! Én is téged.
Nem tudom, erre egyáltalán mit válaszoltam volna, ugyanis lépteket hallottam  meg. Tagjaim megfeszültek, s már kezdtem a mozdulatot, hogy ellökjem Jaredet; hiszen ha Erikék jönnek, akkor azzal a lendülettel fognak úgy megverni, hogy a büdös életben többet nem kelek fel, főleg, hogy a gyanújuk "beigazolódna", ha így látnának minket.
Már nem volt időm ellökni. Nyílt az ajtó, egy pillanatra behunytam a szemem, várva a rúgást vagy az ütést, de csak annyit hallottam, hogy "Se...". És ez nem a szobatársaim hangja volt.
Ahogy szemeim kipattantak, Garethet pillantottam meg. Egy pillanatra lefagytam, s arcom az eddiginél is vörösebb lett; aztán ráeszméltem, hogy jelenleg éppen a testvérével ölelkezem gyakorlatilag, aminek hatására elhúzódtam Jaredtől, ezzel gyakorlatilag beleépülve a szekrény falába. Hát, nem így terveztem a családi coming outot. A csillagnézős-Madagaszkáros verzió szimpibb volt.
Gareth kinyitotta a száját, és ennek nyomán egyszerre támadt kedvem röhögni, és akartam elsüllyedni a föld alá. Kérdése Jaredhez szólt, úgyhogy úgy döntöttem, okosabb lesz, ha szépen elfordítom az egyre vörösödő fejem, és úgy teszek, mintha nem léteznék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Habár az utóbbi időben minden apró energiamorzsám felélte, hogy két mestertanonci szakra jártam egyszerre, emellett pedig az aeromágiával is haladnom kellett, arra mégis tudtam időt szakítani, hogy eljöjjek a párbajszakköre - habár a legtöbben, akik ismernek, valószínűleg értetlenül állnának e döntésem felett, mivel általában minden párbajhelyzetet messziről elkerülök, csak hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Hiszen - a Sethtel való gyakorláson kívül - gyakorlatilag egyszer párbajoztam életemben, s akkor is egy heti büntetőmunkát érdemeltem ki magamnak azzal, hogy kiálltam magamért. Remek volt.
Mindenesetre úgy gondoltam, nem árthat a gyakorlás, ha már egyszer aurornak (is) tanulok, így felszabadítottam ezt a délutánt, hogy részt tudjak venni a szakkörön.
Ahogy beléptem a terembe, konstatáltam, hogy nem jelentek meg kifejezetten sokan, amiért igazán nagy kár.
- Sziasztok - köszöntem a diákoknak halkan; nem igazán láttam ismerős arcokat, aminek tulajdonképpen örültem. Még csak egy Kara Zoltán kéne.
A termen körbefutó tekintetem pedig a többieken kívül nem egy, hanem rögtön két szőke Selwyn-fejet szúrt ki, amin talán meglepődtem kissé, de végtére is, valahol érthető a dolog.
- Jó napot, Selwyn professzor úr, és önnek is, Selwyn professzor úr - köszöntem oda Sethnek és Sebbynek, már csak a miheztartás végett is magázódva (bár ilyenkor rendszeresen hatalmas önfegyelmet kellett gyakorolnom, hogy ne kapjon el a röhögés). Persze, a tanársegéd rellonosnak is biccentettem (elvégre háztársak voltunk, látásból ismerjük egymást), majd oda is mentem a többiekhez.
- Hogy vagytok... pardon, hogy vannak, tanár urak? - kérdeztem a mostohatesóimnak címezve, ugyanis ilyesmi helyzetekben sosem tudtam megállni az ezzel való hülyéskedést.
Mindeközben pedig feltűrtem az ingujjam (elvégre már nem volt sok vissza a kezdésig); kényelmes ruhát húztam, amiben könnyű mozogni, főleg, hogy az elmúlt időszakban bele is nőttem az ingeimbe, és már nem húztam magam után palástot a folyosón, s az is előnyömre vált, hogy már nem kellett kettőt lépnem a nadrágjaimban, hogy egyet haladjak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A teába egy bólintás kíséretében kortyoltam bele, majd egy elmormogott "köszi" után csak figyeltem az érkezőket, majd, mielőtt még Seth beszélni kezdett volna, szépen beolvadtam a kőfalba, és lehetőleg láthatatlannak tűntem arra az időre, amíg fel nem villantak a szavak a párbajszőnyegek és a berendezett terek fölött.
- Mi? - szaladt ki belőlem önkéntelenül is a kérdés, ahogy megláttam a saját nevem... Sebbyé mellett. Arcom megnyúlt, ahogy mostohatestvéremre pillantottam, mert azért... azért tudvalevő, hogy akármennyire is készülök aurornak és gyakoroltam Sethtel, Sebby egy kicsit tán más súlycsoport, mint én. Bár, végül is, ebből tanul az ember.
Arcomon végül lassú mosoly kúszott szét, hisz a kezdeti döbbenetet felváltotta az izgalom és a kíváncsiság; hogy vajon mit tudok kezdeni a párbajtéren Sebbyvel. Igaz, hogy az a tény, hogy a másik nem használhatja a legilimenciát, gyakorlatilag megtízszerezte a százalékos esélyeimet, s ezzel az előnnyel már volt legalább... 10% esélyem, hogy nem szenvedek csúfos vereséget. Mindegy, kedvelem a nehéz kihívásokat.
Kezemmel hát "elegánsan" a párbajtér felé is intettem, mely egy függönnyel volt elválasztva az alsóbbévesekétől, s el is indultam arrafelé, immár a másik társaságában.
A terep valóban nem a hagyományos értelemben vett párbajterep volt: egy kisebb szobát imitált. Szőnyeg, amin el lehet csúszni, egy íróasztal a fal mellett, egy-két kisebb komód (egyértelműen nem természetes helyen; szinte csak rá kellett volna írni, hogy "FEDEZÉK")... sőt, még egy dohányzóasztal is volt a térben két székkel és egy sakktáblával (remek módon lehet majd egyensúlyozni a bábukon...), emellett pedig egy kanapé, könyvesszekrény... Na ne. Ez olyan... vagy legalábbis nagyon hasonlít a nappalinkhoz a pesti lakásban.
- Otthoni terep - motyogtam halkan, ahogy a tér bal oldali része felé kanyarodtam. Mikor a másik velem szembe ért, a pálcámat magam elé emelve hajoltam meg, majd egy halk sóhaj hagyta el a számat. Akkor hát... kezdjünk neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ahogy meghallottam Sebby hangját, reflexből mozdultam jobbra, rögtön az egyik komód felé, s igyekeztem kikerülni a felém reppenő fénycsóvát. Sebby pontos célzó, gondolom, elég gyors is a reakcióideje. Először le kell lassítanom, összezavarnom...
Tehát ha sikerült kikerülnöm a bűbájt (s valljuk be, életem legnagyobb szégyene lenne, ha az első ilyentől kiesnék a harcból, de hát bármi lehetséges), rögtön hallatszik is a hangom:
- Confundo! - Mondom, miközben ösztönösen haladok a kis tereptárgy felé. Őszintén remélem, hogy mostohatestvérem legalább két pillanatra elfelejti, mit is akart csinálni... na, persze, ha betalálok.
Arról pedig ne is beszéljünk, milyen kínos lenne, ha a pálca pár pillanattal ezelőtt kirepült volna a kezemből, én pedig hevességemben anélkül próbáltam volna összezagyválni Sebastian Selwynt. Igen, komikus, mondjuk. Mindenesetre azt hiszem, azzal a lendülettel mondanék le az aurorságról.

Richárd még épp idejében mozdul, a varázslat a bútort találja el helyette. Ezzel viszont elég időt nyer magának, hogy tökéletesen kivitelezze a saját átkát és célozzon, ráadásul bőven átlag feletti erejű varázslatot produkál. Sebastiannak villámgyorsan kell reagálnia, hacsak nem kíván másodpercekig bambán hápogni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Pontos varázslatnak ítéltem meg, amit az előbb elkövettem, s egyelőre a pálcám is a kezemben maradt (bár, ha így folytatjuk, ennek nem jósolok sok jövőt, mert csak egy hajszálon múlott). Természetesen Sebbyt nem lehet holmi zagyválással eltéríteni; ugyan, sokkal keményebb ellenfél ő ennél. Sőt, aztán hirtelen el is indult felém a fedezékem... A rohadt élet!
- Reducio! - Mozdulatom reflexszerű volt, a varázslat szinte önkéntelenül hagyta el a számat, pedig esküszöm, hogy amennyiben egy tesztlapon a "mit tennél, ha majdnem rád dőlne egy komód párbajhelyzetben" kérdés szerepelne, többet agyaltam volna a válaszon.
Ha sikerült a komódot legalább kisujjméretűvé varázsolnom (na jó, megteszi egy nagyobb macska is), arrébb is ugrok, mivel a fedezékem megszűnt... gyorsan kell cselekedni.
- Salvio hexia! - Próbálkoztam a láthatatlansággal, habár könnyen előfordulhatott, hogy mindezt már egy szekrény alól nyögdöstem. Na jó, nyilván nem, hiszen ha a komód zsugorítása nem sikerült a terveim szerint, kénytelen leszek azzal elfoglalni magamat, hogy hadakozzak a bútorral, és puszta fizikai erővel állítsam meg a támadást.

Richárd jól gondolkodik, ám sajnos nem elég gyorsan - a komód nagyot lök rajta és hosszan tolja maga előtt, mivel nem sikerül időben kicsinyítenie le, így alig pár centit veszít méreteiből.
A következő húzása viszont csaknem zseniális, szorult helyzetében sem veszíti el a fejét, ennek köszönhetően Sebastian hiába is meregeti a szemét, Ricsit mintha elnyelte volna a föld (pontosabban egy szekrény...már megint). Amíg azonban kikecmereg a bútor mögül/alól, nem kevés időt veszít.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mit tesz az ember, amikor a mostohatestvére egy szekrény alá szorítja, és neki csak három méter mozgástere marad? Nos, én is ezen filozofáltam ott, a komód alatt gubbasztva, remegő kezekkel tartva a bútort (mivelhogy hiába zsugorítottam, aligha bírtam a makacs bútordarabbal). Gyakorlatilag a végítéletet vártam ott, kuporogva, mert hogy ezt hogy oldom meg, arról fogalmam sincs...
És igen, amikor Selwyn professzor úr kimondta a második varázsigét, egészen biztos voltam benne, hogy amennyiben másfél pillanaton belül nem találok ki valamit, annyi a pálcámnak.
Csakhogy nem történt semmi. Továbbra is ott gubbasztottam az alatt a komód alatt, és... ennyi. Semmi fény, meg ilyesmi, semmi, ami elárulná, hogy hol vagyok. Jó, nyilván, az előző varázslat leszűkíti a kört...
Kikukkantottam a szekrény mellett, kihasználva a láthatatlanságom, s bemértem Sebby helyzetét valamelyest.
- Lejate! - kiáltottam hangosan, hogy ne csak valami halk hangot halljon egy pontosabban meghatározható forrásból, hanem lehetőleg visszhangozzon a teremben a varázsige. Reméltem, hogy a bútor, amivel mostanra sikerült szoros barátságot kötnöm, egyenesen mostohatestvérem felé reppen. Addig én megpróbálom kitalálni, hogy lépjek ki a három méteres körből. Nem tehettem mást; most időnyerésre játszottam.

Kétség kívül kínos szituáció ez - ha Sebastian varázslata sikerül, Ricsinek semmi esélye sem maradna kimászni a slamasztikából, így azonban némi remény csillan előtte. Úgy tűnik, kifejezetten jót tesz neki az éles helyzet, zsinórban újabb tökéletesen kivitelezett bűbájjal támad vissza, egyszersmind jókora tehertől szabadulva meg. A komód meglódul, nagyot ugorva a padlón előre, azonban míg az előző menetben lefelé csúszott a szőnyegről, most az ellenkező irányba tartva megakad a lába a perzsa szépség szélében - néhány "lépés" erejéig kiszámíthatatlanul táncol, mielőtt súlyos puffanással elterülne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szekrények. Miért? Csupán ennyit tudtam hozzáfűzni gondolatban, mint kérdést, mert sokkal inkább lefoglalt a bűbájom hatása: nevezetesen, hogy a bútordarab nem akart engem szolgálni, Sebbynek elég volt csak hátralépnie... De úgy néz ki, rosszul számított. A komód sarka ugyanis hallhatóan és láthatóan fájdalmat okozott neki valamelyest, ami bár nem volt célom (hisz figyelemelterelésnek szántam), mégis kapóra jött.
Szóval... egerek, remek. Ahogy figyeltem a három kicsi rágcsálót, csak pár pillanat múlva ugrott be, hogy ezen állatoknak bizony jó a szaglása, s mielőtt bármit is tehettem volna, a másik ellenem fordította őket. A fene vigye...
- Finite Incantatem! - suttogtam, hiszen ennek már itt volt az ideje; a körből ki kell ugyanis szabadulnom, nem állhatok ott tétlenül.
Amennyiben a bűbáj sikerült, hát elkezdtem kioldalazni a körből, lehetőleg hangtalanul, de azért mégsem túl lassan, s suttogva mondtam ki:
- Serpensortia! - Eztán pedig gyorsan indultam meg a kanapé felé, hogy aztán mögé bújjak, s lehetőleg Sebby bal oldalára kerüljek - hiszen, ha a kígyó kiszállt a pálcámból, láthatóvá vált a helyzetem, s pontosan ezt akartam elkerülni azzal, hogy az egereket megpróbáltam elijeszteni az állattal. Agyam közben lázasan zakatolt; már sejtettem is, mihez akarok most kezdeni...
Persze - amennyiben a Finitém nem sikerült, a kígyóidézést már lehetőleg a komód másik oldalán guggolva próbáltam meg.

A Finite sikerül, így Ricsi szabad, azonban a sok óvatoskodás rányomta a bélyegét, főleg a második varázslatra - Sebastiannak esélye sincs megállapítani, milyen irányból érkezett a Serpensortia, mert szemüveg nélkül aligha látja meg az alig arasznyi siklót, ami kipottyan a Levitás pálcájából. Jó, hogy mindenkit leköt a saját párbaja, mert igazán nem ezzel akar felkerülni az iskolai dicsőséglistára.
Valahogy így

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem volt túl sok választásom - a kanapé mögé mentem hát, onnan figyelve Sebbyt, azonban sajnálatos módon ez hamarosan ezt a lehetőséget elvágta tőlem. Mégpedig úgy, hogy... a saját fegyveremet vetette be ellenem.
A francba. Érzékeim kiélesedtek, így próbáltam figyelni a zajokat, de csend volt semmit sem hallottam. Mi a fene, talán ledisaudiozott volna? Á, nem, nonverbálisan nem lehet varázsolni.
Aztán megláttam a szikrafelhőt, ami felém közeledett - egyetlen eszközöm maradt, ez pedig a gyors fegyverforgatásom, amit a legnagyobb erősségemnek tartottam. Aurortanoncként nem is varázsolhatnék máshogy, csak gyorsan. A kanapé mögül kinézve emeltem pálcát.
- Finite Incantatem! Capitulatus! - kiáltottam, mert akkor már mindegy volt. Finitém viszont nem a Homenumra fókuszáltam, hanem Sebby láthatatlanságára; ha a Capitullatus nem találna (mert mondjuk az első varázslat nem sikerült) - nos, erre az volt a megoldásom, hogy megpróbáltam rögtön visszamenni a fedezékem mögé. Túl sokat kerülgettük már egymást, ideje volt, hogy valamelyikünk kezéből kirepüljön a pálca - s még ha én nem is reménykedtem benne, hogy végül én kerülök ki nyertesen a helyzetből (elvégre Sebastian egy másik mérce, mint mondjuk egy velem egy évfolyamos), akkor is megpróbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy legalább szégyen ne érjen akkora.

Ricsi varázslata sikeresen megtöri Sebastian álcáját és a gyors egymásutánban kilőtt igék közt nincs esélye elrejtőzni vagy védekezni, így telibe kapja a Levitás tökéletesen kivitelezett lefegyverző-bűbája. A szőke mestertanonc pálcája nagy ívben a magasba reppen, csak hogy Ricsi szabad kezében landoljon, így a másik kénytelen megadni magát (valld be, titokban mindig ezt a jelenetet képzelted el, amikor gyakoroltál...).