Tulajdonképpen nincs konkrét célja. Illetve konkrétnak konkrét, csak éppenséggel nem olyan sürgős. Ráérne akármikor, ahogyan eddig is ráért, hónapok óta nem kérdezett rá a fiúnál konkrétan. Pedig találkoztak, már csak abból kifolyólag is, hogy háztársak. Volt, hogy a könyvtárban, volt, hogy a folyosón vagy a rellonos klubhelyiségben.
Egészen szórakoztató a kölyök. Valamiért meg van győződve arról, talán még a kezdeti hetekben történt Mihaellel és a zaklatásaival kapcsolatos beszélgetés miatt, hogy Ethan egyáltalán nem érintett az irányultságát érintő gonosz megjegyzésekben, nem reagált rá szélsőségesen. Ahogy egyre komfortosabban érezte magát a közelében, úgy bátorodott fel. Ugyan, azt Ethan sem tudja megállapítani, hogy teljesen ösztönös, véletlen vagy szándékos a tény, mely szerint Aimé minden adandó alkalommal a személyes terébe mászik. Bizalmas közelségből tesz megjegyzéseket, amelyek nem ritkán félreérthetőek is.
Először meglepődött, az a reakciója valóban őszinte volt - azt hitte, a kölyök valamilyen úton-módon átlátott a szitán, és titkának teljes tudatában közeledik. Aztán rá kellett jönnie, hogy ilyesmiről szó sincs, egyszerűen ilyen. Ebből a meglepettségből aztán Aimé leszűrhetett valamit, elkönyvelhette zavartságnak és.. gonoszkás játékba kezdett. Illetve az lett volna, ha valóban egy teljesen egyenes fiú idegein táncolt volna az elejtett félmondatokkal, váratlan helyzetekben vállra pakolt kezeivel, közeli és hosszú szemkontaktusaival.
Ethan világ életében nem volt semmi jónak az elrontója, belement a játékba és minden alkalommal "zavarba jött" egy kicsit, amikor úgy érezte, hogy Aimének pozitív visszajelzésre van szüksége. Láthatóan a fiú jól is érezte magát. Hát még ő. Régen szórakoztatta valami ennyire, mint ez, és mély elégedettséggel töltötte el az a tény is, hogy végtére végig kézben tarthatta az egész szituációt. Már amennyire. Amikor ennyire tisztán ott van az ember előtt a kísértés, akkor nehéz gúzsba kötni a kezeit: de nyert a kíváncsiság, mivel rukkol elő vajon Aimé legközelebb? Addig is pedig a trükkös közeledésre minden alkalommal visszafogottan, de nem udvariatlanul elutasítóan viselkedett, pont úgy, mint akinek fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel - arra viszont figyelt, hogy szóban soha egyetlen alkalommal se állítson valótlanságot, vagy ejtsen ki hazugságot a száján.
Nem nehéz kitalálni, hova megy először, ha a szobájában nem találja a fiút. Ahol festeni tud. Ez lehet a művészeti terem és a kívánságok terme is, de az előbbit sokkal valószínűbbnek gondolta, így kötött hát ki itt, az ajtóban. Egy pillanatra ugyan megtorpan, mikor megpillantja a gondolataiban és munkájában teljesen elmélyült Aimét. Ám ez mindössze egy-két másodperc, aztán már valamivel határozottabban köszörüli meg a torkát, és a nyitott ajtólapon jelzésértékűen kopog kettőt.
- Helló, remélem nem zavarlak. - A mosolya már-már bocsánatkérő, de azért máris beljebb engedi magát. Nem örülne, ha feleslegesen tette volna meg az utat idáig.
Egészen szórakoztató a kölyök. Valamiért meg van győződve arról, talán még a kezdeti hetekben történt Mihaellel és a zaklatásaival kapcsolatos beszélgetés miatt, hogy Ethan egyáltalán nem érintett az irányultságát érintő gonosz megjegyzésekben, nem reagált rá szélsőségesen. Ahogy egyre komfortosabban érezte magát a közelében, úgy bátorodott fel. Ugyan, azt Ethan sem tudja megállapítani, hogy teljesen ösztönös, véletlen vagy szándékos a tény, mely szerint Aimé minden adandó alkalommal a személyes terébe mászik. Bizalmas közelségből tesz megjegyzéseket, amelyek nem ritkán félreérthetőek is.
Először meglepődött, az a reakciója valóban őszinte volt - azt hitte, a kölyök valamilyen úton-módon átlátott a szitán, és titkának teljes tudatában közeledik. Aztán rá kellett jönnie, hogy ilyesmiről szó sincs, egyszerűen ilyen. Ebből a meglepettségből aztán Aimé leszűrhetett valamit, elkönyvelhette zavartságnak és.. gonoszkás játékba kezdett. Illetve az lett volna, ha valóban egy teljesen egyenes fiú idegein táncolt volna az elejtett félmondatokkal, váratlan helyzetekben vállra pakolt kezeivel, közeli és hosszú szemkontaktusaival.
Ethan világ életében nem volt semmi jónak az elrontója, belement a játékba és minden alkalommal "zavarba jött" egy kicsit, amikor úgy érezte, hogy Aimének pozitív visszajelzésre van szüksége. Láthatóan a fiú jól is érezte magát. Hát még ő. Régen szórakoztatta valami ennyire, mint ez, és mély elégedettséggel töltötte el az a tény is, hogy végtére végig kézben tarthatta az egész szituációt. Már amennyire. Amikor ennyire tisztán ott van az ember előtt a kísértés, akkor nehéz gúzsba kötni a kezeit: de nyert a kíváncsiság, mivel rukkol elő vajon Aimé legközelebb? Addig is pedig a trükkös közeledésre minden alkalommal visszafogottan, de nem udvariatlanul elutasítóan viselkedett, pont úgy, mint akinek fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel - arra viszont figyelt, hogy szóban soha egyetlen alkalommal se állítson valótlanságot, vagy ejtsen ki hazugságot a száján.
Nem nehéz kitalálni, hova megy először, ha a szobájában nem találja a fiút. Ahol festeni tud. Ez lehet a művészeti terem és a kívánságok terme is, de az előbbit sokkal valószínűbbnek gondolta, így kötött hát ki itt, az ajtóban. Egy pillanatra ugyan megtorpan, mikor megpillantja a gondolataiban és munkájában teljesen elmélyült Aimét. Ám ez mindössze egy-két másodperc, aztán már valamivel határozottabban köszörüli meg a torkát, és a nyitott ajtólapon jelzésértékűen kopog kettőt.
- Helló, remélem nem zavarlak. - A mosolya már-már bocsánatkérő, de azért máris beljebb engedi magát. Nem örülne, ha feleslegesen tette volna meg az utat idáig.