Dávid
Jóval takarodó után

Szörnyű, egyszerűen még nem bírta megemészteni azt, hogy a napnak csak bizonyos szakában bújhat elő, mintha csak valami közveszélyes bűnöző lenne. Pedig nem. Olivia még így... most sem lenne képes ártani senkinek, hiába elkerülhetetlen néha.
Most, hogy már minden csendes, és csak pár kósza lélek szaladgál, az eridonos is nyugodtabban bújik elő, nem kockáztatva egy esetleges balesetet. Pedig éhes, de még mennyire, viszont még mindig nem annyira, hogy olyas valamire vetemedjen, ami miatt ki nem állhatja magát.
Ezért is veszi a rét felé az irányt, naivan hisz abban, hogy a levegő segít majd neki "kijózanodni", mintha az annyira egyszerűen menne az ő esetében. Nem figyel arra, mi zajlik körülötte, különböző megbotránkoztató képek lepik el az agyát, és nehezen akarja elismerni, az a szörnyeteg, ami "rémálmai" során kíséri, valójában ő maga. Pedig ott volt, ő volt, és megtette. A legborzasztóbb, azóta se érezte, annyira.... élőnek magát. Mintha az összes kő, amit napok óta cipelt, egyszerre omlott volna le a szívéről, jól lakott, de még mennyire...
Csak most, hogy sikerült beleütköznie valakibe, veszi csak észre, gyorsabban ment a kelleténél. Az agya tisztul is ki, ha rá is készült telepedni az a bizonyos vörös köd, ez az ütközés nagyon is jól jött most.
- Úristen, ne haragudj, minden rendben?- kérdi zaklatottan a srácot, aztán lép is hátrébb egyből.
Több okból kifolyólag is, ez a találkozás nem épp a legjobb időpontban történik, még így se, hogy végül is neki köszönheti, hogy nem cél irányosan a falu felé vette az irányt, viszont ez az illat. Oliv nem mer levegőt venni, tartása is megfeszül, mégis aggódva pillog a srácra, remélve, nem esett neki semmi baja.

Noel

Szinte bemenekül a szobájába. Egyenesen a tükre felé veszi az irányt, amibe belenézve, egy zavarodott, remegő lányt lát, aki kétségben van esve, mégis megmagyarázhatatlan kín miatt, meg-meg rándul az alapból bájos arca.
Aztán pillanatok alatt keményednek meg a vonásai. Az arca merev maszkká válik, a szemeiből köddé válik minden érzelem, egy rideg szobor néz vissza rá. Kész, elege lett, belefáradt már, hogy olyasmi ellen harcoljon, amit úgyse tud elkerülni, Az éhség már minden porcikáját kínozza, és ha nem tesz valamit ellene, félő, nem lesz sokáig életben, nem mintha most élne...

Mindennek már több napja. Azóta az eridonos éjszakánként eltűnik a kastélyból, és random helyeken tűnik fel, hol mostanság egyre felkapottabbak a megmagyarázhatatlan halálesetek. De nem zavarja, az érzés... jól lakott, és valami felsőbbrendűség érzet is belé költözött, de ez cseppet sem zavarja. Jól érzi magát így, mintha az összes béklyó hirtelen hullott volna le róla, felszabadult, már nincs is kedve harcolni önmaga ellen, hisz ő nem ember, már nem, mi végre kéne úgy viselkednie, mintha a vacsorái közé tartozna? Drake jól mondta, ezek a lények nem többek holmi nasinál, nem érdemes az energiát pazarolni rájuk.
Annak ellenére, hogy nem is olyan rég még mindent megtett azért, hogy elfogadják, elég kirívóan viselkedik. A folyosón felszegett állal meg, a léptei magabiztosak, mintha csak el akarná hitetni az ott lévőkkel, hogy már csak ránézni is megtiszteltetés, hisz Oliv nem sokszor bukkan fel, főleg nem akkor, mikor a bajkeverők krémje még szabályt szeg a kint létével. De most is vadászni indul, és ebben még maga az igazgató sem gátolhatja meg.
Elhagyva a kastélyt, máris száguldana valamerre, de ebben meggátolják.
A vér illata az orrába kúszik, és ő nagyot szippant a levegőbe, mint valami plázamacska, aki álmai parfümét találta volna meg. Arcára ragadozó vigyor ül ki, és nem törődve semmivel, követni kezdi az illatot, hogy megtalálja azt, akitől származik. Egy diáktársa az, ebben biztos, már meg bírja különböztetni az emberek vérét az állatétól, ami azt illeti, jobban is szereti.
Ahogy meglátja a sziluettet, szinte hangtalanul halad egyenesen a srác háta mögé. Valahol a tudata mélyén rájön, hogy Noel az, a második ember, aki elfogadja, úgy, ahogy van, de efelett most szemet huny. Sőt, inkább kíváncsi, hogy a srácot vajon tényleg nem zavarja-e, hogy Oliv... önmaga, ugyanis jelenleg teljes mértékben az.
- Nem szerencsés ilyen állapotban és ilyenkor, egyedül sétálgatni- búgja a srác fülébe, teljesen kifordulva magából, miközben egyre csak a nyakát fixírozza. Egy pillanatába telne belemélyeszteni a fogait, Noel nem is tudna tenni ellene semmit, de mégis... hol marad az élvezet? Nem szereti a könnyű prédákat, unalmasak.
- Mondd, hogy nem a gyógyító kötötte be, meghazudtolná magát, hisz állítólag annyira érti a dolgát- a hangja teli szarkazmussal, ahogy hátrál, és a rellonos elé lép, ő is észreveheti, nem azzal az Olivval került egy légtérbe, akit "ismer".

Noel

Annyira egyszerű lenne. Egyetlen kecses mozdulat, és Noel feje szépen megválna a testétől, de nem.... még korai, és mint már mondta, élvezi, ha evés előtt játszhat egy kicsit. Persze dühíti, hogy a srác meg se rezzen, nem ehhez van szokva, főleg úgy, hogy léptei szinte hangtalanok.
- Én abban nem lennék olyan biztos- közli hűvösen. A mindjárt talán nem is annyira mindjárt. Vérzik, egyedül van, a lánynak meg egyáltalán nem áll szándékában karon ragadni, és hazakísérni, holott normális esetben talán ezt tenné. Sőt, nem is talán, amennyire nagy a nem létező szíve, biztos segítene. Csakhogy most teljesen más a felállás, Noel pechére épp nem érez késztetést az iránt, hogy megváltsa a világot, épp az ellenkezője. Igen, felettébb elkeserítő ez.
- Ha te mondod- húzza el a száját. Szakértelemnek közel sem nevezné, de ez már csak az ő baja. Nehéz épp eszűen gondolkozni, mikor a vámpír torka egyre csak kapar, és minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy ne helyben csócsálja meg diáktársát, de a türelem... szóval igen, Oliv türelmes... még.
- Fel sem érnek a te véred illatához- húzza el a száját tettetett morcossággal, majd kissé oldalra dönti a fejét, úgy fürkészi tovább a rellonost.
- Kíváncsi volnék, az íze vajon milyen- ezzel burkoltan ugyan, de Noel tudtára adja, nem biztos, hogy olyan kimenetele lesz ennek a találkozásnak, amilyet a srác elképzelt, de az élet már csak ilyen... kiszámíthatatlan, és eszméletlen fekete humorral rendelkezik.
Megvillannak a szemei, és játékos mosoly kúszik a szájára, ahogy végigkíséri a másik mozzanatát.
- Na, legalább a túlélési ösztön nem veszett ki belőled- konstatálja elégedetten, mert ez az emberek többségének hatalmas hiánya, meg is isszák a levét... általában.
- De nem értem. Úgy érzed védened kell magad? De hát csak én vagyok, tudod az, akit elfogadsz olyannak, amilyen, legalább is mintha ezt mondtad volna. Hát mégse? Pedig most én vagyok- minden megnyilvánulása hűvös, idő közben lassan tesz egy kört a srác körül, mint a keselyűk szokták, s mihelyst újra elé ér, megragadja a másik bekötött karját, és leszedi róla kötést.
- Nem fog fájni..... annyira- gúnyos mosoly terül szét az arcán, és ha idő közben Noel nem talál ki valami frappánsat, a csuklójába mélyeszti a fogát. Egyenlőre ennyivel is beéri... egyenlőre. Nagyokat kortyol, nem törődve a srác lelki, vagy épp fizikai állapotával, most felettébb önző.

Noel

Tipikus olyan arccal mered rá, ami azt sugallja, most nem vevő a poénokra. Éhes, és nem szereti, ha az áldozata járatja a száját. Sikolyokhoz van szokva, meg könyörgésekhez, ez a felállás merőben új neki.
- Nincsenek olyan szükségleteim, mint az embereknek, a szervezetem már rég összeomlott, a szívem nem dobog, tehát egy kis cukor se fog betenni- határozott, holott ez igazán a gyenge pontjai közé tartozik. Normális esetben utál erről beszélni, de most mindenképp meg akarja mutatni a másiknak, úgy is az lesz, amit ő akar.
- A francokat nem- csattan fel ő is, szemei megvillannak, és ökölbe kell szorítania a kezét, hogy ne csapja le a rellonost, mint egy taxiórát.
- Nem lehetsz ekkora idióta. Tudod, hogy két pillanatomba telne megölni? Hogy nem tehetnél ellene semmit? Ne, mond, hogy cseppet sem zavar ez az erőfölény. Már pedig a vámpírok túlnyomó többsége ilyen. Én még egy tünemény vagyok, mert ahelyett, hogy szimplán átharapnám a torkod, leállok veled csevegni, de az én türelmem is véges- és őt nem lehet hitegetni. Ó, ugyan már, mégis ki érezne bármilyen nemű empátiát egy lelketlen dög iránt? De nem is várja el, féljenek csak, van is okuk rá.
- Pontosan ez a felállás- közli vele a száraz tényt, hogy márpedig ha tetszik neki, ha nem, belőle most vacsi lesz. Nem igazán lehet hatni az eridonosra jelenleg. A jelleme szikla szilárd, és az elhatározásairól még akkor se mondana le, ha kényszerítenék. Nem mellesleg egy időzített bomba, ami talán nem a legjobb dolog.
- Nem hat meg a heg, a történetére se vagyok kíváncsi, te meg hálát adhatsz az égnek, hogy még így mászkálhatsz. Azt várod tőlem, sajnáljak? Miért kéne? Csak mert lehet, nem te tettél róla? Ugyan már, engem megöltek, időm se, lélekjelenlétem se volt védekezni. Ezzel akarsz hatni rám? Egy heggel? Neked legalább dobog a szíved- a végét talán kicsit hangosabban mondja, de elragadták az indulatok. Utálja mikor az emberek sanyargatják magukat, holott mindenük megvan, csak későn jönnek rá erre.
El is kapja a kezét, és belemélyeszti fogait a csuklóba. Nem törődik semmivel. Behunyt szemekkel élvezi a sűrű "folyadékot", ami végigszalad a torkán.
Oldalra kapja a fejét, és kissé meglepődve veszi tudomásul a tüzet. Közben áldozata meg is szökik, ami igencsak felpaprikázza az alapból is ingerült lányt.
Utána ered, közben megannyi lehetőséget vázol fel magában, amivel megkínozhatja kicsit a rellonost. Talán az indulat miatt veszi olyan könnyen az elé zúdoló akadályokat, vagy mert túl gyors, mindenesetre, meg nem áll, néha ugyan megbotlik, de kiváló reflexekkel rendelkezik, így elkerüli az esést.
Be is éri Noelt, és megragadva a pólóját, egyenesen a fához vágja, már ha a srác nem lepi meg újfent.
- Mondták már neked, hogy ne húzz fel egy vámpírt? Főleg ne evés közben?- ingatja rosszallóan a fejét, aztán megáll közel hozzá, és tipikus olyan tekintettel mered rá, ami szinte ordibálja a kérdést " most mit kezdjek veled?".

Noel

- Nem ismersz- ragadozó vigyor ül ki az ajkaira. Még csak nem is hazudott, hisz a rellonos vajmi keveset tudott róla eddig is. Persze alapvetően többet, mint sokan mások, nem mindig hangoztatja, hogy nem ember.
- Te tényleg nagyon hülye vagy- von vállat, mégis mihez kezdhetne ezzel? Nem, itt korántsem fölényeskedésről volt szó, a tényt közölte, de ha a másik erre tojik, az már nem az ő baja.
- Nem ijesztgetlek, egy. Kettő, nem magamból indulok ki, és három... pofátlanul könnyen veszed a dolgokat, ami nem mindig előny- unottan forgatja a szemét, most nincs olyan hangulatban, hogy prédikáljon. Pedig megtenné, ha nem lenne épp eszméletlenül éhes. Azért valamilyen szinten furcsa, hogy bár kedveli a srácot... minden bizonnyal, gondolkodás nélkül képes a vérét venni, és meg is fogja tenni. Persze Oliv nincs abban az állapotban, hogy ilyesmin agyaljon, sőt, nem agyal, a vörös köd ellepte, és kedve sincs szabadulni belőle.
Az eridonos már egyre kevésbé élvezi ezt, kezd egyre dühösebb lenni, ami semmi jót nem jelent, de a világért se hagyná, hogy az áldozata elfusson, annál azért sokkal büszkébb. Az akadályokat könnyen veszi, többnyire, de épp elég pipa ahhoz, hogy megragadva Noelt, egyenesen a fának vágja. Nem érez semmit, nem érzi, hogy bánnia kéne, maximum azt bánhatná, hogy nem többször teszi egymás után.
- Rád nézve semmi jó- sziszegi kiesve a szerepéből. Engedi, hogy a másik lássa, mennyire sikerült kihoznia a béketűrésből, így legalább számíthat mindenre, csak jóra nem, és ez a lényeg. Oliv sejti, hogy mostanra már sikerült felfognia, vagy megértenie, jelenleg nem az, aki eddig volt, ennek ellenére mégse érzi, hogy szorul a nyaka körül az a bizonyos hurok. Na, ez az, ami ellen már ő sem tud mit kezdeni, na nem mintha akarna.
Őszintén nem számít arra, hogy a rellonos még így is visszavág, ezért elkerekedett szemekkel konstatálja, hogy összeragadt a szája. De ez az állapot is csak pillanatokig tart, az arcát elönti a düh, és gondolkodás nélkül ragadja meg a másik még ép karját, és addig csavarja egészen hátra, míg Noel nem tanul meg testbeszédből olvasni, és nem szüneti meg az átkot, vagy amíg ki nem ugrik a válla helyéről, neki aztán édes mindegy. Mivel félvér, és jó ideig ő is varázspálcával közlekedett, így tudja, nem maradandó az átok, viszont böki a csőrét, hogy valaki egyszerűen felül kerekedett rajta.
Ha nem tesz semmit a srác, Oliv is egyre dühösebb lesz - igen, lehet ezt még tetézni-, ki is tépi az egyik fát, és a srác lábára dobja, nem kímélve meg a láthatóan ropi szerkezetét.
Hidegen méregeti a srácot, aki láthatólag teljesen tehetetlen. Igen, vár, már csak topognia kéne a lábával, hogy meglegyen  a kellő hatás, de nem, azt azért mégse.
Az idő csak telik és telik, majd miután megszűnik az átok hatása, leveszi a fát a lábáról,  a srác felé kerekedik. Persze, ez egy idillikus szerelmi jelenetnek is elmenne, ha nem vesszük figyelembe, hogy a világ talán legnagyobb kínját készül rászabadítani. Ő a harapást így élte meg, bár csak egyszer volt Noel helyében. Nem, nem áll szándékában átváltoztatni, azt semmilyen körülmények között nem tenné.
Még egy pillanatig rávillannak a srácra a szemei, majd mindenféle bevezetés nélkül a nyakába mélyeszti a fogait. Köztudott, hogy egy vámpír harapása lehet maga a pokol is, ha ő azt úgy akarja, már pedig az eridonosnak más vágya sincs, plusz még jól is lakik. Úgy iszik Noelből, mint aki ki tudja, mikor tette ezt utoljára, persze annyira még nem borult el az agya, hogy megölje. Bár szívesen megtenné, nem szabad. Mégis egy diákról van szó, akit, ha nem is azonnal, de egy idő után hiányolnának, tehát mihelyst a srác az ájulás határán van - miért is adná meg neki azt az örömöt, hogy végigaludja a fájdalmakat?-,  ő feltápászkodik, megtörli a száját, és visszamegy a kastélyba, rábízva az erdőben sündörgő vadakra a többit.

Ethan

Az eridonosnak legnagyobb szívfájdalma, hogy sokat kell várnia arra, hogy lenyugodjon  a nap, tudniillik, szikrázó nap sütésben ő nem járkálhat. Így mihelyst elmúlik a veszélye annak, hogy esetleg megpörkölődhet, már viharzik is ki, friss levegőt szívni.
Így került a Fénylő lelkek udvarára, mi emberként is az egyik kedvenc helye volt. Egy padon dúdolgat, miközben élvezi a kilátást. Most, hogy túljutott  a ponton, és a vele járó önmarcangoláson, kezdi élvezni ezt a létet, még annak ellenére is, hogy még mindig nem fűl a foga ahhoz, hogy másokat bántson, pedig ha életben akar maradni, elengedhetetlen. Egy könyv nyugszik az ölében, amit csak nem akaródzik kinyitni, pedig.... nem ártana kicsit tanulni is, na nem mintha az órái túlnyomó többségére bejárna... Vagy ha ott is van se veszik észre, ami ugyan nem zavarja, hisz mindig is "láthatatlan" volt, most meg... talán kicsit örül is annak, hogy egyesek nem figyelnek a vészcsengőre, pedig az ott csilingel, akárhányszor valaki közelébe kerül. Ösztönösen megérzik a veszélyt, és bár, Olivia egy tünemény, ha épp tiszta az agya, attól még veszélyes, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy barátját a gyengélkedőre küldte, nem is olyan rég.
Már messziről hallja a szív dobogást, mai arra engedi következtetni, lassan nem lesz egyedül, és be is igazolódik, mikor meglátja Ethant. A srác egyel felette jár, így evidens, látta már párszor, abban azért nem biztos, hogy beszéltek is... az emberi emlékei, nos... lekorlátozódtak a mérhetetlen fájdalomra, amit a harapás okozott.
- Szia, ne ijedj meg- "köszön" oda, mert mégse szeretné a frászt hozni rá, már pedig egy szobor épp hogy eltakarja.
- Téged is kivonzott a friss levegő?- kérdi kedves mosollyal az arcán, mert ha már nincs egyedül, igazán kihasználhatja az alkalmat egy kis beszélgetésre.

Ethan

Valahol mélyen örül, hogy akadt társasága, nem szeret huzamosabb ideig egyedül lenni, hisz arra lesz számtalan alkalma. Valahogy sose tud szemet hunyni a gondolat felett, hogy mikor jelenlegi iskolás társai meghalnak, ő még mindig ugyanígy néz ki, és ez elszomorítja. Az egyetlen vigasza, hogy az anyja, és Drake vele maradnak, hisz ők is vámpírok.
Kicsit feszeng, mert hiába háztársa Ethan, a röpke négy éve alatt, talán, ha pár szót váltott vele, ami kuriózumnak számít, főleg, mert háztársak.
- Igen, tudod a nevem?- vigyorog a srácra, mert azért jól esik neki. Sose volt hangadó személyiség, így tényleg elcsodálkozik azon, ha valaki a nevén szólítja. Nem is volt népszerűség hajhász, sőt borsódzott a háta az olyan alakoktól. Mélyeket szippant a levegőből, ami felettébb jól esik neki, főleg, mert fülledtség van a toronyban, amit még ő maga se bír tolerálni.
- Nem csodálom, meg lehet fulladni fent- mosolyodik el, ügyesen leplezve, hogy ő mulatságosnak találja ezt a szó fordulatot, tekintve, hogy ő már erre képtelen, nem mellesleg egyszer már meghalt.
- Hát... valamivel el kell ütni az időt, nem?- vigyorogva fordul a srác felé, aki már mellette ül. Fura, normál esetben feszélyezné ez a közelség, most viszont, mintha immúnis lenne rá, ami jó, meg tudná szokni, viszont tudja, hogy milyen csúnya dolognak  a következménye ez. Még most is gyűjti a bátorságot, hogy Noel elé merjen állni, akkor este... akkor este nem ő volt, a kérdés már csak az, hogy ezt a srác is megérti-e.
- Későn?- kacagja el magát, hisz mégse mondhatja, neki most olyan, mintha reggel lenne. Őszintén szólva, fogalma sincs arról, hogy Ethan mit szólna, ha random benyögné "más az értékrendem, haver, mert egy vámpír vagyok", biztos nem lenne kedve tovább barátkozni.
- Éjszakai bagoly vagyok, én ilyenkor bújok elő, szóval egyáltalán nem késő nekem ez az időpont- fixírozza a srác arcát, miközben beszél. Szereti alaposan megnézni az embereket.

Idejét se tudja, mikor mutatta meg magát. Már amennyire ő képes erre, ugye. Az eridonos viszont imádja ezt az időt. Nem süt a nap, meleg sincs, nyugodt szívvel róhatja a folyosókat. Talán ennek is köszönheti, hogy aránylag nyugodtabb, mint annak előtte, de tisztában van azzal, hogy ez az állapot mulandó. Mihelyst megint hatalma alá keríti az éhség, nem lesz ugyanaz a lány.
De most nem gondol erre, a birtokot járja, csak úgy.... mindenféle cél nélkül, mert örül, hogy megadatik neki ez a lehetőség. Még ember korában is imádott kint sétálgatni, a különbség csak annyi, sose volt egyedül, most meg... mintha a magány egyik díszpéldánya lenne, pedig nem, csak... nehezen nyilvánul meg az emberek közelében.
A réthez érve pillantja meg a hosszú szőke hajzuhatagot, össze is vonja a szemöldökét, mikor rájön, hogy a tulaj viszont nem nő. Persze nem kéne ezen meglepődnie, mégis kuriózum ebben az iskolában a hosszú haj, már ami a pasikat illeti. Rajta kívül csak Nathet ismeri, aki majdnem ekkora hajkoronával büszkélkedhet, csak az övé vörös. El is húzza a száját, mert bevillan a cseppet sem kedves találkozásuk. Igen, határozottan meglett volna anélkül az élmény nélkül is.
- Klassz haj. Mű? - teszi fel a kérdést, ártatlan érdeklődéssel, mert mi másra gondolhatna? Azért bízik benne, nem fog rá megorrolni a srác, mert tényleg nem sértésnek szánta.

Damian

Alaposan megnézi magának a srácot, nem érez semmi kellemetlen érzést ezért. Emberként is az alapos megfigyelésről volt híres, magasról tett arra, hogy ez másokat esetleg zavarba hoz. Most se érdekli igazából. Persze az akkori számára létfontosságú jegyek elvesznek, most szimplán valami különlegeset próbál találni, valami olyat, amit eddig még sose. És ez minden bizonnyal a haj lesz, hisz nem sokszor látja, hogy egy férfinek hosszabb tincsei lennének az övénél.
- Mert lehetetlenség, hogy egy pasi annyi ideig el bírja viselni a hosszú hajat, hogy ennyire megnőjön - állítja komolyan, tényleg. Drake is sokat panaszkodik, pedig az övé csak a válláig ér.
- Rellonos vagy, ugye? Furcsa, hogy még mindig nem ragadsz pálcát, ez nem jellemző rátok - billenti oldalra a fejét, ahogy vizslatja. Persze már leszűrte, hogy újonc, nem okoz nagy gondot az ilyesmit megállapítani, így nem is éli bele magát, hogy a legközelebbi találkozásukkor se fog. Már ha persze találkoznak legközelebb... nagy a suli, sok az ember, így ez koránt sem biztos.
- Olivia vagyok, eridonból - és bár az illem megkövetelné, kezet nem nyújt, csupán biccent egyet, ezzel is letudva a kötelező köröket.
- Mit csinálsz itt kint? Nem valami jó az idő - vonja fel a szemöldökét. Hirtelen ered meg a nyelve, nem is igazán tudja, miért.