Egyelőre Emcy

Hát, eljött végre ez a nap is az évben, a Halloween napja. Őszintén szólva én nem tartom igazi ünnepnek, mert mégis mi a frászt ünnepelnek azzal, hogy egy csomó srác beöltözve szaladgál házról-házra és azt mondják, hogy csokit vagy csalunk. Na mindegy, ezt az én agyam nem tudja felérni sajnos, vagy lehet inkább szerencsére.
A szobáinkban magunkra cuccoltuk a jelmezeinket Emyvel, majd együtt szépen komótosan elindultunk lefelé a rétre, mert állítólag ott lesz valami érdemleges történés. Hát majd kiderül hogy érdemes volt e ezt a méhecske cuccot felvennem. Egyelőre kicsit viszolygok a dologtól, nem igazán szoktam magamat ennyire mutogatni, viszont van kis fullánkom, ami tökre szimpi, az nagyon bejön.
Menet közben beszélgetünk mindenféléről, főként én bombázom kérdésekkel a társnőmet, mivel ő már mestertanonc és végigmászta úgymond az osztályokat itt az iskolában, szóval van nem kevés kérdésem.
-De hogy a fenébe bírtad ki? Nem is mentél haza soha? Nem tudom, most már nekem is ildomos lenne kezdenem valamit magammal 19 évesen. Ciki hogy még mindig csak másodikos vagyok.
Megvakarom a tarkómat és kicsit felnevetek. Tényleg nagyon gáz a dolog, de megfogadtam magamnak hogy jövőre tényleg becsületesen levizsgázok.
Időközben elértük a célállomást, vagyis kiértünk a rétre. Vannak egy páran, de szerencsére fele akkora a tolongás, mint amire számítottam. Az Eridonban nagyobb partikat tartottunk anno...
-Merre tovább Emy? Sátor, vagy inkább szeretnél velem elveszni az erdőben?
Kérdezem egy méhecskéhez nem méltó ördögi vigyor kíséretében. Jó, persze, nem akarom kinyírni magunkat, de ezzel szerintem ő is tisztában van.

Emy

Egy picit fázok, ezt egy hangos tüsszentéssel meg is erősítem. De a hang mintha nem is egy lányból szakadt volna ki, hanem inkább egy trollból. Hiába, apuféle.
-Bocsi. Van egy zsebkendőd?
Kérdezem alig érthetően Emytől, mert a kezem közben a szám és az orrom előtt van. Inkább megkímélem a környezetemet, nagyon rendes vagyok a mai napon.
-Értem. Hát, én örülök, hogy visszatértél közénk Em, nélküled üresebb lenne az iskola. Meg a kviddicscsapat is.
Mondom miközben jó hangosan nevetek. Tényleg hiányérzetem lenne, ha ez a dilis csaj nem lenne itt közöttünk. Van pár szép és kevésbé szép emlékünk együtt, talán ő az egyetlen ember, aki a régi ismerősi körömből még itt maradt. Emiatt pedig különösképpen ragaszkodok hozzá.
-Pedokiva az öreganyád Emy. Tudom, hogy nehezen vagyok képes már vegyülni, de azért nem ennyire.
Küldök egy szemforgatást is mellé, de aztán elvigyorodok, természetesen nem vettem komolyan amit mondott. Nem is igazán lehet mindig komolyan venni ezt a lányt, maximum akkor, hogyha egy véres baltával áll a kezében és közli veled, hogy megölt valakit. Na akkor lehet. Meg különben is, ez a Piroska szerkó... egy nagyra nőtt gyerek benne.
-Akkor gyere szépen, megyünk erdőt járni.
Belekarolok és elhúzom az erdő felé. Közben a háttérben valamelyik gyógyegér kopogószellem csinálja a hisztit, mindenki szalad kifelé a sátorból.
~Úgy nézem jól döntöttünk. Csak nehogy erre jöjjön. ~ A második mondatot már félve gondolom ki, mert ilyenkor szokott a gondolat életre kelni, nekem meg Hektor óta nem volt dolgom szellemekkel, amit annyira nem is bánok, hogy őszintén megmondjam.
Mikor elérünk a "sötétség széléhez", két manóval találkozunk. AZ egyik valami bohócféle lehet, a másik pedig úgy nézem valami inas. Kérdőn tekintek Dorie-ra.
-És most merre menjünk?

Mary.
egy ráérős délután

Úgy érzem, hogy az utóbbi időben megfeledkeztem valami olyasmiről, amiről talán soha nem lett volna szabad. Elfelejtettem azt, hogy a repülés nem mindig a küzdelemről és a versengésről szól, elfelejtettem, hogy a repülést élvezni kell, mert anélkül nem lehetséges a kviddics sem. A csapatkapitányság némileg átformálta az agyam és a gondolkodásom ezen részét, sokkal realisztikusabban állok az egész témához, mint kellene. Pedig a sport szórakozás, csak én valahol, valahogyan erről megfeledkeztem. Miután mélyen magamba néztem ezzel kapcsolatban, hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy vissza kellene szereznem a seprűmbe és a magamba vetett hitemet, hogy még mindig tudom élvezni azt, amit csinálok.
Ezekkel a nem éppen vidám, sőt inkább kissé nyomasztó gondolatokkal és a régi jó barátommal, a Tűzvillámommal a kezemben bandukolok ki a pályára. Kora délután van, az idő enyhén szeles, de nem dermesztően hideg. Egész optimális egy kis repüléshez.
Nem végzek valami hű de komoly bemelegítést, nem terveztem semmi komolyat mára, de természetesen azt nem akarom, hogy bármim meghúzódjon. A láb- és bordatörés sem tartozik a kedvenc sportágaim közé, de a rándulást vagy a ficamot is nehezen viselem el. Kicsit kocogok, néhány karkörzés, kis hajolgatás és talán ennyi meg is teszi bemelegítésnek.
Felveszem a földről a kis pajtásomat és néhány pillanatig csak állok csukott szemmel, némán és hagyom, hogy a gyenge szellő kicsit megfújjon. Egyszerűen csak jó érzés. Miután kiesek a révületből, a két lábam közé kapom a seprűmet és finoman elrugaszkodok a talajtól. Kicsit csak lebegek egy helyben, majd megindulok felfelé, a pálya távolabbi részébe.

Mary.

Egészen elképesztő, hogy most mennyivel másképpen tudok tekinteni erre az egész dologra. Nem feszengek, nem szorongok, mint általában ilyenkor szoktam, most tudom, hogy nem az lesz a dolgom, hogy minden áron védelmezzem a pálya egyik végében álló gyűrűket és ez valahogy felszabadít. Tényleg úgy tűnik, hogy az utóbbi időben teherré vált számomra az egyébként szórakozásnak számító sport.
Nem teketóriázok túl sokat, azonnal ráhasalok az öreg fára és teljes sebességgel megindulok felfelé, a pálya bal felébe. Igazából az se érdekelne, ha kifújná a szél a szememet a helyéről, perpillanat nem tud más érdekelni, csak az, hogy minél gyorsabban menjek. Egy normális ember ezen a ponton azt gondolná, hogy ez már elég, sőt, egy kicsit sok is, vegyek vissza, de nem, megrázom a fejemet és ezzel együtt a gondolatokat is kirázom belőle. Nem akarok mással foglalkozni, csak és kizárólag ezzel.
Nem tudom, hogy mugli számítással vajon milyen gyorsan mehetek, de szerintem olyan 60-70 km/h-val biztos haladok, ami azért lássuk be, védőfelszerelés nélkül cseppet sem veszélytelen. Oké, racionális gondolkodás viszlát, Kiva balra el. És mikor ezt gondolom, tényleg balra fordulok és őrült gyorsan átszlalomozok a gyűrűkön. Ezek után pedig megkezdem életem egyik kedvenc mutatványát, a műbukást. Nyílegyenest lefelé fordulok, mint egy gerely, ami éppen beleállni készül a földbe és mielőtt még az anyaföld széttrancsírozná a kis buksimat, hirtelen felrántom a seprűmet, a talajtól nagyjából másfél méterre és folytatom tovább a magam kis ámokfutását a pálya másik végébe. Majdnem elgányolok egy szegény lányt, akit eddig észre sem vettem és alig tudom kikerülni szerencsétlent.
- Bocsi! - üvöltöm a hátam mögé és haladok tovább a pálya másik részére, de kicsit feljebb húzom a seprűmet. Némileg lelassítok és egy hirtelen mozdulattal felrántom a fa elejét és fejjel lefelé elindulok visszafelé a lányhoz. Szerencsétlenre biztos ráhoztam a gyenge frászt, mégis kéne valamit tenni. Még mielőtt megérkezek elé, visszafordulok normális helyzetbe és hirtelen lefékezek előtte.
- Ő ne haragudj, nem az volt a cél, hogy elüsselek. Csak kijöttem egy kicsit vadulni. - vigyorgom teljesen vörös fejjel. A testemben lévő vér nagyrésze most a fejemet célozta meg, szóval a színelváltozás érthető.

Rendetlen kölykök

A mai napom olyan eszeveszettül átlagosnak indult, hogy az valami kriminális. Valamikor 10 óra környékén dobott ki az ágy, szóval órára menésről már szó sem lehetett ilyen kései időpontban. Így van, járjunk elől a jó példával mint prefektus, gratulálok kisasszony.
Gondoltam elindulok körbe a kastélyban, ha már órákra nem mentem be, megpróbálok nyakoncsípni néhány csirkefogót, had gyűljenek a strigulák a szobám falán. Pontosabban az éjjeliszekrény oldalán. Viszonylag gyors ütemben sikerült végigjárnom a nyugati szárny két emeletét, néhány lógóst is beküldtem órára, majd kifelé vettem az irányt, pontosabban a kviddicspálya felé. Itt mindig kitűnőeket lehet mulatni az elsősök szerencsétlenkedésén, én meg mint jószándékú vénróka kicsücsülök nézelődni. Pontosabban ülnék, ha nem látnám hogy egy srác éppen leájulni készül a seprűjéről. Megszaporázom a lépteimet, majd futásba váltok át és közben matatok a talárom zsebében a pálcám után.
- Mobilicorpus! - mondom, miközben a srácra szegezem az eszközt. Annyira ügyes vagyok, hogy szegény gyerek helyett a seprűt éri a varázslat, szóval azt biztonságban a földre tudom helyezni, amit a srácról már nem lehet elmondani. Néhány méterrel a föld felett elengedi a járgányt és a "mélybe ájul". Egy viszonylag hangos reccsenés következik az érkezése következtében és nagyon remélem, hogy nincs nyílt törése, mert akkor rám lehet mondani az áment. De mivel semmi sem meredezik ki a srác karjából, megnyugszom, legalább nem vérez össze mindent. A haverja a levegőből kiabál neki, hogy oké van e, nekem nincs kedvem visszaszólni, hogy hármat tippelhetsz, ha ennyire betorzult szerencsétlen.
- Ferula! - térdelek a gyerek mellé és a karjának szegezem a pálcámat. A varázslat következtében egy sínpólya jelenik meg a törött végtagon, rögzítve azt.
Elteszem a pálcámat vissza a zsebembe, felállok, majd a srácot az ép végtagjánál fogva felhúzom a földről.
- Máskor egy kicsit körültekintőbben lehetőleg.

Jeremy
szombat délután

Lassacskán véget ér ez a tanév is - amit annyira nem bánok - szóval ügyesen-okosan lehet majd menni vizsgázni. Jesus... Talán ez az egyetlen pontja az évnek, amit valahogy sohasem tudok örömmel várni - nem egy karácsony, azért lássuk be. Bár ajándékok vannak, csak azokat nem fogadjuk szeretettel, mert vizsgáknak hívják őket.
Elvetemült gondolataimra szokás szerint csak sóhajtok egy nagyot, lehet lassan meg kellene látogatnom a pszichológus nénit, mert nem biztos, hogy minden klappol  fejben. Majdnem felborítok egy szegény kis manót a folyosón, séta közben, nem győzök bocsánatot kérni szegénytől, hogy nem akartam bántani, csak rettenetesen béna vagyok. Ja igen, mi a francot tekergek én már megint a kastélyban, káoszt és pusztulást előidézve? Hát kérem szépen megyek edzést tartani. Olyan repülős, labda hajigálósat. Kviddicsest. Ezúttal azonban nem a csapatomnak szándékozok fájdalmat és szenvedést okozni, hanem egy Levitás kis srácnak, Jeremynek. Jó, a "kis" jelző eléggé relatív, de mivel bő 5 év lehet közöttünk, bátran ki merem ezt jelenteni. És hogy miért gyurmázok meg valakit, aki nem a csapat tagja? Mert szépen megkért rá. Bizony. Egyik reggelinél egyszer csak a nagy büdös semmiből toppant oda mögém, enyhe szívinfarktust okozva, majd félre hívott és megkérdezte, hogy nem mutatnám-e meg neki, hogyan kell repülni. Teljesen értelmes pillantásokat vetve a gyerekre végül gyorsan igent mondtam és egy szombat délutáni időpontban egyeztünk meg. Ide igyekszem most.
Szokásosan a kviddicstalárom van rajtam, másban nem igazán preferálom a repülést, bár néha van, hogy minden felszerelés nélkül seprűre pattanok és száguldozok néhány kört odafent. Sietve szedem a lábaimat, szeretnék még a srác előtt odaérni és előkészülni. A pályára kilépve azonban gyorsan rájövök, hogy nem igazán sikerült nekem hamarabb odaérni, mivel Jeremy már kit áll a pálya szélén. Nagyon remélem, hogy nem várakoztattam sokáig.
- Helló. Bocsi, akadtak problémáim út közben - köszöntöm némileg zavartan a Levitást. Sajnos az időérzék nem olyan dolog, amit gyorsan rendbe lehet szedni.
Gyors helyzet felmérés után intek Jeremynek, hogy várjon, én magam pedig a szertár felé veszem az irányt, hogy járgányt szerezzek magunknak. Ah, a jó öreg iskolai vackok! Némelyikkel szinte már lehetetlen a repülés, igyekszem két jobb állapotban lévő darabot kiválasztani magunknak. Nem szeretném, ha leállna alatta a seprű, abszolút kellemetlen lenne a dolog mindkettőnknek. Nem akarok gyenguszozni a mutatványunk végén. Szerintem ő se.
- Kapd el! - és ezzel a bájos mondattal Jeremy kezébe hajítom jövendőbeli járművét. Remélem meg tudja fogni, nem célom, hogy tönkre tegyük az iskolai felszerelést.
- Első és legfontosabb kérdés: láttál már seprűt életedben? Úgy értem, ültél már rajta? - szegezem neki a srácnak a kérdést. Nekem sem árt tudni, hogy mégis honnan kell elkezdeni az oktatást.

Halloween
mókás kék Robi.

Miután sikeresen rászabadítottam néhány denevért az Eridonra és megszeretgettem Ginnie kis tragopánját, úgy döntöttem, hogy ideje kirándulni menni, elvégre még fiatal az idő és nem akarok egész éjjel a kh-ban kuksolni. Bár elég mókás lett ott a helyzet, mégis inkább arra voksolok, hogy lenézek a rétre, állítólag ott is lesz/van valami érdekes dolog. Vagy több is.
Amúgy egyszerűen, pizsamában indulok meg lefelé a toronyból, nem hinném, hogy ma éjjel én lennék a legfeltűnőbb egyén az öltözékemmel. A pálca biztos, ami biztos alapon lapul a zsebemben, sosem lehet tudni, hogy ki akar majd megtámadni a folyosón... Szerencsére azonban zökkenőmentesen jutok el a rétig, ahol egy hatalmas kapu áll. Mi van, itt teljes átalakítás volt? Szerintem ma túlságosan sokáig aludtam... A nagy vason áthaladva valami wc papírba tekert fószer a kezembe tol egy töklámpást, én meg csak pillogok rá bambán, hogy ezzel most mégis mi az atyaúristent kezdjek. Végül csak megrántom a vállamat és elkezdek befelé haladni a temetővé avanzsált réten. Nem kell túl sokáig bóklásznom, hogy ismerősbe botoljak. Egy furcsán kellemes, idióta hang üti meg a fülemet, ami párbajozni szólítja a vállalkozó szelleműeket. Na, erre benevezek, lássuk tényleg olyan jó-e mint mondja, vagy csak a szája nagy. Egy könnyed mozdulattal előkapom a pálcámat a zsebemből és egy Mobilicorpust elrebegve leszállítom Robikát a magas sírkőről. Igyekszem nem nagyon földhöz verni a srácot miközben leteszem, bár eddig még senki nem panaszkodott (egyre gyakrabban reptetek meg embereket...). Közelebb sétálok hozzá - nagyon remélem hogy menet közben nem átkozza szanaszét a fejemet meglepetésében - majd széles vigyorral megállok előtte.
- Tudod mit Robi? Leszek én a párbaj ellenfeled. Jövőre a pályán már egyébként is ellenfélként lépünk majd fel... - semmi ingerültség nincs a hangomban, csupán egy baráti megmérettetésre szeretném kihívni. Remélem hogy ő nem szeretné megváltoztatni az arcberendezésemet. Nekem tetszik így...

Halloween
nemes penészes kéksajt és tanárnő

Nem olyan kellemes érzés, mikor egy ember kb 70 centiről lekiabálja a hajadat, de az meg végképp rossz, mikor ezt felerősített hanggal teszi. Hallottam már ennél rosszabbat is, szóval csittben tűröm, míg Robi leveszi a hangerőt. Tudom, hogy nem mérges rám - túlzás, úgy érzem -, mert ellenkező esetben már rég az egyik sírkő tövében feküdnék, kiütve, szétszaggatott ruhákkal. Vagyis valahogy így tudnám vizuálni azt, mikor ideges.
A hirtelen kis akcióm közben nem is volt időm-alkalmam végignézni Robin, így ezt most megtettem. A külső szemlélődő azt hihetné, hogy másodpercek és milliméterek választanak el attól, hogy kiessenek a szemeim és kocsányon csüngjenek. Nyugodjunk meg, ez nem fog bekövetkezni, ahhoz azért nagyobb dolgot kellett volna tennie ennél. Bár ez is eléggé durva, főleg tőle. Ez az öltözék... Röhejesen néz ki rajta, mindjárt elvágom magam a földön és röhögőgörcsben török ki.
A felügyeletünket nem kell túl sokáig keresgélnünk, ugyanis rövidesen felbukkan az újdonsült Gemmológia tanárnő és önként ajánlkozik fel arra a nemes feladatra, hogy gondoskodjon a párbajunk zökkenőmentességéről. Ennek igazán örülök, legalább nem kell végignyalni az összes jelenlévő tanár talpát, hogy ugyan felügyeljen már ránk. Rubya tanárnő varázsol nekünk ügyesen egy kis ilyen, nem is tudom minek tudnám nevezni... Valami asztal félét. Gyorsan felpattanok a körrel jelölt végére, miközben sikeresen kiszakítom a pizsmámat a combomnál. Lemondóan felsóhajtok és inkább nem akarok a dologgal foglalkozni. Megvárom míg az ellenfelem is felugrik a kis asztalszerűségre, majd pozícióba állok.
- Már csak azért is le foglak győzni, amiért képes voltál ilyen idiótán felöltözni... - vigyorgok még egyet, majd megvárom, hogy a tanárnő jelt adjon a kezdésre. Mikor ez megtörténik, elegánsan köszönök, ahogy azt egy párbajban illik, majd úgy gondolom, hogy mivel én vagyok a nő, én is kezdem a kört, szóval már szórom is Robira az első varázslatot, ami az eszembe jut.
- Planta Lubricus! - mondom ki a nem túl kedves bűbájt, ami - ha minden jól megy - a kis kékséget a földre dobja és kénytelen-kelletlen fetrengésbe fog kezdeni, még mielőtt ő maga valamilyen varázslatot kimondott volna. Bár nem hiszek abban, hogy ennyire lassú lenne, szóval ahogy kilőttem a drága kis átkomat, azonnal követi egy pajzsbűbáj.
- Protego!
Remélem hogy nem sikerül már az első körben kiütnie, azért az eléggé csúnya lenne.

Halloween
Robika-gyakás - a végső összecsapás

Érdekes dolog ez a párbajozás. Legalábbis számomra mindenképp az. Személy szerint nem mindig látom teljesen értelmét, hogy mi a jó abban, ha két ember egymásnak megy és minden emlékezetüket és erejüket latba vetve püfölik egymást, míg az egyik ki nem dől vagy fel nem adja. A barátok közötti párbaj nálam már más kategóriába tartozik, ott fel lehet mérni hogy az ismerősi körből kinek milyen a "harcmodora" és az agressziószintje ilyen helyzetekben, milyenek a technikái. Szóval felettébb hasznos tud lenni, hogy jobban megismerjük a többieket, még ha nem is teljesen a hétköznapi oldalukról. Talán efféle szociológiai hajlamok vezettek rá arra, hogy párbajra hívjam Robit. Nem láttam még ilyen élethelyzetben, őszintén szólva kíváncsi voltam rá, hogy tényleg olyan agresszív győzni akaró, mint ahogy mondják róla.
Sorban haladtak a párbajunk körei, váltakozó sikerekkel és találatokkal, de csak az lett a vége, hogy Rubya prof. szétlövést hirdetett köztünk, mert döntetlenre álltunk. Én jobban szerettem ezt a dolgot hirtelen halálnak nevezni, hiszen az győz, aki gyorsabban tud reagálni. Ez lesz a dolog legszebb része, érzem.
Figyelve a Tanárnő instrukcióira, hevesen bólogattam, hogy megértettem a dolgokat és visszaálltam harci helyzetbe. Két bűbáj is eszembe jutott hirtelen, amivel kiüthetem Robikát, de záros határidőn belül ki kellett ötölnöm, hogy melyiket vetem be.
Egy utolsó nagy levegőt veszek még, mielőtt a Gemmológia tanárnő számolni kezdene és egy pillanatra a szememet is lehunyom. Aztán ahogy meghallom az egyet, azonnal felpattannak a szemhéjaim, és felemelem a pálcámat. Már tudom mivel fogok harcba szállni. A következő másfél számig eszementül hosszú idő telik el nekem, pedig a prof nem számol lassan. Aztán ahogy az utolsó szótag elhagyja a száját, azonnal mondom is a saját átkomat.
- Stupor! - kiáltom végül és már az sem érdekel, hogy Robi egyáltalán lő-e felém valami varázslatot és az eltalál-e. Legalább kimondtam a saját átkomat és nekem most ez a legfontosabb.

Kirándulás - EM

A mai napon egy szokatlan dologra készültem. Az új tanerő vezetésével egy elemi mágia tanulmányi kirándulásra készültünk, amin én is részt tervezek venni. Egyrészt érdekel, hogy EM-ből mégis hogy lehet tanulmányi kirándulást tartani, másrészt mert ez hasznos lehet a képességem kis gyakorlására esetleg. Bár ez csak afféle kis mellékes álmodozás volt a részemről, hiszen ez most nem rólunk, gyakorlatisokról szólt, hanem főleg azokról, akik nem kaptak a sorstól ilyen kivételes adottságot.
Sóhajtva húzkodtam magamra korán reggel a gönceimet. Nem akartam én lenni a legutolsó, szóval önmagamhoz képest nagyon is korán hajlandó voltam felkelni a kényelmes ágyikóból és összeszedni magamat valami szalonképes állapotba. Ez egy fekete farmert, egy sötétkék pólót és egy kardigánt jelentett jelen esetben. Magam rendbetétele után következhetett a napra szánt kaja felhajtása a konyhában néhány manó segítségével. Miközben összeválogattam különböző ételeket (gyümölcs, szendvics) arra is maradt időm, hogy megreggelizzek. Az asztalra felpattanva majszoltam el egy vajas kenyeret, majd dolgom végeztével szépen elindultam lefelé, az iskola kapujához, ugyanis oda lett megbeszélve a találkozó.
Nem én voltam az első érkező, erre számítottam is, de nagyon remélem, hogy nem is az utolsó leszek. Ádámmal együtt már négyen várakoztak a kapunál, mikor megérkeztem.
- Hola! - ejtem ki játszi könnyedséggel, enyhe argentin akcentussal a szót, ami az egyik legtermészetesebb köszönési forma nálam a "Szia" után. Ugyan nem túl sűrűn szorulok rá a másik anyanyelvem használatára itt az iskolában, de néha nagyon is jól tud esni.
Egy kicsit távolabb álltam a kis csoportosulástól, hogy rendesen fel tudjam mérni, hogy ismerek-e valakit Ádámon kívül, de egyelőre semmi.

Ármin.
június 1., valamikor éjfél előtt

Tudjátok milyen nap van ma? Őőő... Franc, én is elfelejtettem. Akkor most menjünk le Micimackó-alfába és gondolkozzunk egy kicsit. Gondol... Gondol... Gondol... Vasárnap. Oké, ez eddig rendben is volna. A vasárnapok buta napok, mert utánuk mindig hétfők jönnek és akkor újra be kell húznom magamat néhány teljesen unalmas tanórára. Nem baj, már csak ez az egyetlen év van, aztán mehetek a búsba, amerre csak szeretnék. Még nem tudom pontosan, hogy merre szeretném, hogy vigyen a jó szerencsém, de valami olyan helyre, ahol van kviddics és én is játszhatok. Erről jut eszembe... Mi is volt az eredeti probléma? Ó, igen, milyen nap van? Vasárnap. Dátum? A kalendárium ebben mindig is sokkal jobb játékos volt nálam, surranjunk hát oda elé, és lessük meg ügyesen, hogy melyik hónap melyik napját írjuk. Itt is van, június 1. Ajaj.. Azt hiszem dolgom van ebben az esetben. Soha nem látott sebességgel ugrok fel az ágyamból, de úgy, hogy Zephyr szegény akkorát nyekken a földön a lendületemtől, hogy belesajdul a szívem. Ő az állatkertem első kis tagja, kicsit jobban kellene vigyáznom rá. Pláne, hogy ő az egyetlen férfi játékos a csapatban. Végképp.
Kezem ügyébe kerítek még egy kardigánt és olyan csendesen és mégis villámgyorsan zúgok le az emeletről a bejárati ajtó irányába, hogy még a profi betörők is megirigyelnék. Nincs humorom hozzá, hogy akár Manda, akár töki észre vegye, hogy éppen angolosan távozok a tett színhelyéről. Oké, foghatnám arra is, hogy járőrözni megyek, na de seprűvel a kezemben? Ugye, rossz kifogás. Na, pontosan ezért nem baj, ha senki sem tudja, hogy egyáltalán elmentem. A kis lényeim természetesen totál értetlenül bámultak rám, hogy hova a halálba rohanok én ennyire, de egy nyikkot se szóltak. Hálás is vagyok érte.
Na, miközben megyek, elmesélem, hogy hova is ez a nagy rohanás. Csillaghullást megyek nézni. A seprű pedig azért kell, mert onnan fogom lesni a hullócsillagokat. Baró, mi? És hogy kinek jutnak eszébe mégis ilyen ötletek? Damjanovits Ármin személyében tisztelhetjük ezen embert. Ma állítólag egy nagyobb csillaghullás várható, az ég tiszta, az idő pont kellemes, bár egy kissé talán hűvös, de minden adott egy kellemes programhoz. Miért hagynám ki? Na, most pedig csaljunk. Kezdem elveszteni a lábaim felett a kontrollt, menjünk tovább seprűvel, azért van végül is. Meg könyörgöm, vasárnap éjjel van, senki sem olyan hülye, hogy ilyenkor kint tekeregjen az utcán, aki meg mégis, az ki van ütve az alkoholtól. Szóval a lábam közé kapom a több mint fél évtizedes Tűzvillámot és a maradék utat a kastély kapujáig ló... izé, seprűháton teszem meg. Innen pedig már nincs messze a kviddicspálya. Mert két kviddicsbolond mi más helyen is találkozhatna?
Kicsit normalizálom a légzésemet, mielőtt kilépek a gyepre, kifulladtam egy cseppet az úton, de olyan száz millió wattos mosoly van a fejemen, amit már büntetni kellene. Körbejáratom a pillantásom a látszólag teljesen üres füvön, majd valamivel arrébb kiszúrom Ármin alakját, a fűben ülve. Intek neki, és elindulok felé a zöldön keresztül.
- Bocsi, remélem nem vártál sokat.