Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Csupán néhány hete élek ebben a testben, mégis úgy érzem, mintha évezredeket szenvedtem volna már el. Hasadni látszik olykor az elmém, pedig próbálom – magamhoz képest – a legóvatosabban, a legnagyobb körültekintéssel és tudatossággal végig vinni a tervet. Azonban már nem tudom, hogy mi a fontosabb; az ügy felgöngyölítése vagy az iskolai teendőim. Elveszek néha Karsában és kezd olyan lenni, mintha ő lenne a főszemélyiségem. Bolondság? Minden bizonnyal kezdem elveszíteni a józan eszemet. Miután Zsófi segített az új papírokkal – ugyan nem tudta, hogy én az vagyok, aki – kicsit magamba roskadtam. Rudolfnak és Teodornak próbáltam kiadni magamból mindent, de sajnos csak rosszabbra fordult a helyzet. Ezért nem is mozdultam ki a héten a házból. A fiúkhoz nem nagyon jött senki, s ha jött is, én jó nevelt gyermek módjára fennmaradtam a szobámban és ki sem dugtam az orromat, amíg tiszta nem volt a terep. Nem szabad sok időt töltenem ebben a Karsa-kosztümben, ezért próbálom meghúzni a határaimat. Az éjszaka viszont szörnyű álmom volt. Hiába voltam bent délelőtt, most így, ebéd után kénytelen voltam ismét felölteni a vörös bundámat, hogy meglátogassam… a saját síromat. Beteges még maga a gondolat is, nem még az, hogy valóban eljövök ide. Fekete, kitaposott sportcipőt viselek, egy fekete farmernadrágot és egy kék kötöttpulóvert. Nincsen az a nagyon hideg, ám melegnek sem mondanám semmiféleképpen. Zsebre tett kézzel állok a sírhant fölött, és azon veszem észre magam, hogy megállás nélkül csóválom a fejemet; mintha nem akarnék hinni a szememnek. Már pedig itt van, hogy „Hegedüsh Marcell Vilmos”. Itt van a sír. Itt vannak a virágok, amiket emberek hoztak ide, hogy elsirassanak. Belenyilall halántékomba a fájdalom, így frissen vágott körmeimmel homlokomba marok, hogy másféle fájdalomba vezessem át a hirtelen érkezett kínt. Külső szemlélőnek éppen csak egy szerettét sirató ember alakjának tűnhetek. Annyira szürreális minden…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Akkurátusan engedem le kezemet magam mellé, hogy finoman nadrágom zsebébe csúsztassam azokat. Megfogalmazhatatlan az élmény, amit ez az egész szituáció hordoz magában. Könnycseppek serkennek mindkét szemem sarkából és elfog a tanácstalanság. Ugyan a formám megvan, de Otília titokzatos ügyét még mindig nem sikerült felgöngyölíteni. A kórházat nem hívhatom, elvégre ott sem a saját lábamon távoztam, hiszen… meghaltam, nem? És mi is lenne igazabb bizonyíték, mint a márvány, amibe a nevemet vésték. Végig szánt hátamon a hideg, s hátra hajtott fejjel szippantok egy mélyet a levegőbe. Azonban a műveletet nem tudom teljes mértékben végig csinálni; meghallom A hangot. Máris kiforrósodik a testem, majd kerül fagypont alá, végül lehunyom a szemeim, ahogyan elsétál mögöttem. Érzem az illatát. Nem parfüm. Nem, ez nem az. Ez Elektra bőrének az illata, amit ezer közül is felismernék. Néhány másodperc telik el csupán. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok fakókék szemeimmel az övéibe tekinteni. Nem akarom, hogy nem engem lásson, hanem ezt az alakot, aki… zakatol a szívem. Csaponganak a gondolataim. Érzem, ahogyan beszűkül a tér, majd fejet rázva, egy halvány mosollyal fordulok a nő irányába.
– Ugyan… ki szereti? – szólalok fel reszelős baritonon, majd torkot köszörülve ácsorgok tovább. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Észre sem veszem, hogy tekintetem le sem tudom venni róla. Figyelem a csizmát, a formás combokat, majd a fekete pólót és… nem látom tisztán az arcát és a szemeit. – Régen volt szerencsém akárkit is kendőben látni – így, ismeretlenként nem könyöröghetek az arcáért, de mégis megpróbálom megtudakolni, hogy minek köszönhető a lepel. Ujjam meg-megremeg testem mellett, szemeim remegni kezdenek. Több önuralomra lenne szükségem. De hát… megölelném. Arcomat a nyakába fúrva ereszteném ki az elmúlt hónapok keserűségét, stresszét és fájdalmát. Ám csak ácsorgok, mint egy idióta, és egy-egy apróbb mosolyt küldök felé. Lassan fordulok irányába felsőtestemmel. – Elnézést, be sem mutatkoztam. Petrovics Karsa, ideiglenesen én viszem az Eridon házvezető-helyettesi pozícióját – nyelek egy hatalmasat. Érinteni akarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Ahogyan Elektra mellett ácsorgok érzem, ahogyan izgatottságom egy tinédzserfiú izgalmával kezd vetekedni. Szívem kalimpál, tenyerem izzadni kezd és még a szavam is elakad. Világos szemeim csak a „Hegedüsh Marcell Vilmos” feliratot figyelik, miközben szívem ritmikátlan dobolása zeng koponyámban. Szótlan nézzük ezt egyként egy jó ideig. Nem tudom, hogy mit mondhatnék Karsa-bőrben, de valami megmagyarázhatatlan nyugodtság kezd megtelepedni a hirtelen jött feszültség után. Hiszen itt van Ő. Itt áll mellettem, és most már vehetek egy felszabadult, mély lélegzetet, hiszen látom, hogy jól van. Mármint… a helyzethez képest. Rudolf merengője ugyan adott egy kis irányvonalat, hogy miben is ügyködik a két szívemnek kedves nő, ám nem ástam bele magam mélyebben. Megzavart valami és… abbahagytam. Így csupán annyit tudok, hogy nem adták/adják fel, hogy felkutassanak. Farkasházy azt javasolta, hogy gyorsan járjak az ügy végére vagy fedjem fel magam Elektra és Zsófi előtt, mert nagyon… nagyon-nagyon elszántan keresnek engem. Tanácstalan vagyok. Nem akarom veszélybe sodorni őket, de olybá tűnik, hogy ezt ők elintézik maguknak. És ezt sem hagyhatom. A hang felé fordítom idősödő, ám annál megnyugtatóbb ábrázatomat. Bal, halvány vörösszín szemöldököm a magasba reppen. Felsőtestemmel felé fordulok. Ha jót akar másoknak… ez mégis mit… jelent. Tagolódik a mondat fejemben, miközben figyelem, ahogyan a kendő távozik Elektra arcáról, és feltárja előttem hegeit. Eddig sem tetszelegtem a szószátyár szerepben, azonban most érzem, hogy jelentősen csökken a szókincsem a látványtól. Nincsen rajta undor vagy rosszullét. Csupán a mély döbbenet és egy olyasfajta aggodalom, amit ismeretlen arcán nem láthat az ember. Fejemet kezdem csóválni és a sokktól megindítom kezeimet arcának irányába, ám még mielőtt hozzáérnék tudatosul bennem mit akartam tenni. Így visszahúzom az idősödéssel járó szeplőkkel teli kézfejemet. Fejemet lehajtom.
– Ne haragudjon – csóválom meg vörös üstökömet. Nem akartam ilyen módon reagálni, de ez még mindig jobb, mintha „ismeretlenként” magamhoz ölelném és becsókolnám az összes sebhelyet, ami arcát borítja. Lassan tekintek vissza a nőre, szememben még mindig mélyreható aggodalom ül. – Megkérdezhetem, hogy mi történt? – maximum egy nemleges választ kapok, de… végig kellett volna néznem a merengőt. Ugyan rémlik belőle, hogy Rudolf mindenféle gyógykenőcsöt ad neki, de valahogy teljesen kimaradt, hogy ezekre miért is volt szükség. Ez a kétarcúság már a memóriámra is rá fog menni. Néha nem tudom, hogy Hege vagy Karsa vagyok, ezért leginkább az utóbbiként viselkedek, amikor tehetem. Tudom… csak óvatosan.
A neve hallatára lágy mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között.
– Nagyon örülök, Elektra – a neve kiejtésére hatalmasat dobban a szívem. A fehérszín rózsára sandítok kék szemeimet összehúzva. A kérdés után bambán figyelem a szimbolikus jelentéssel bíró virágot, és összeszorult szívvel fordulok vissza a nő felé. – Nem – búgom kettőnk közé halkan. – Nem ismertem, csak – Merlinre, de furcsa ez az egész! – Részvétemet szerettem volna kifejezni. Elvégre az ő munkásságát viszem tovább – fúrom sokatmondón kékjeimet a csodás fekete szempárba. Nem tudom nem megállni, de… ne kérdezd meg, Hegedüsh. Ne döfjél mindkettőtök szívébe. Fogd vissza magad! – Ön? A kedvese? – te egy idióta vagy, Marcell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A színészkedés – mint olyan – nem feltétlen áll tőlem távol; amikor a megszokott karaktert kell hoznom, persze. Most ez kényszerhelyzet és éppen egy olyan emberrel szemben állok, aki minden, csak nem közömbös számomra. Nagyon veszélyes játékot űzök, ezzel nem tudok vitatkozni, de mindennek eljön a maga ideje, és akkor minden kártyát kiterítek az asztalra. Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett volna szóba elegyednem Elektrával. Veszélybe fogom sodorni őt és az egész akciót, amit már igazán nem kellene elbaltázni, ha egy mód van rá. Édes Elektrám… tekintetem mélyen fúrom sötét, örvénylő tekintetébe. Annyira erősen akart valamit. Túllőtt a célon. Mit akarhatott? Az igazságot. Mi mást, te marha? Tudhattam volna, hogy ez sem hagyja őt nyugton. Akkor már nem ő lenne. Ilyen fejlett igazságérzettel évezredenként egyszer találkozhat az ember. A gondolatra nagyot nyelek. Arcomra semlegességet próbálok varázsolni, azonban úgy érzem, hogy már késő. Elragadtak az érzelmeim, és jelenleg mindkét kezemet idegesen szorítom ökölbe magam mellett, hogy parancsolni tudjak magamnak. Tenyereim közé fognám arcát, hogy megcsókoljam, de… nem tehetem. Borzasztó ötlet volt ez. Mégsem engedem a szomorkásan csillogó lélektükröket.
Csendesen figyelem őt. Nem szólok. Ő sem szól. A szél feltámad és próbálna tündérmesébe illően egymáshoz sodorni bennünket, de csak állunk és felismerünk. Alig láthatóan kezdek bólogatni, mintha azt akarnám mondani, hogy „tudom, hogy tudod”. Sajnálom. Bizonyára ezt is tudja, de nem szólok. Ennek kell történnie, hogy később mindenki biztonságban legyen. Nem várom el, hogy megértsék. Nem várom el, hogy utána a karjaimba omoljanak, hogy mennyire vártak már engem. Az sem érdekel, ha soha többé nem szólnak hozzám, de biztonságban akarom tudni őket. Arcunk elkomorodik. Kék szemeim ide-oda cikáznak a nő sötétjei között. „Igen”, hallom a választ, amire fájdalmas, mosolyszerű grimasz suhan át egy másodperc töredéke alatt jóságos vonásaim között. Akkurátusan engedek ujjaim szorításán és teszek egy lépést a nő felé. Letekintek mellkasán pihenő kezére, majd oldalra döntött fejjel és kissé szűkített szemekkel hajolok közelebb, dörmögő karcossággal hangomban.
– Csak ez számít – halkabban intézem felé szavaimat. Lassan egyenesedek fel ismét, miközben kezeimet zsebembe dugom. Hátrálva teszek két lépést, hogy újfent tisztes távolságban találkozzon két szempárunk. – És az mennyire számít, hogy soha nem titkolnék el semmit, csak akkor, ha nyomós indokom van rá? – még mindig nem mondjuk ki, pedig már tudjuk. Szégyen, nem szégyen; sokszor tartok Elektra reakcióitól. És ez ezekben a pillanatokban sincsen másképpen. Nem tudja, nem tudhatja az egész történetet, ezért nem kergetek álmokat azzal kapcsolatban, hogy nem kapom meg a magamét tőle. Ha ad rá esélyt, akkor talán megérthetjük, hogy mi is történt az elmúlt időszakban. Igaza volt Rudolfnak; ez kell, hogy ne történjen több baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Papírzacskó csörgése és bakancsos lépteim egyenletes puffanása töri meg az éjszaka csendjét a tó ezen oldalán. A föld kissé nedves, a levegő nyirkos. Nem bánom, elvégre eléggé száraz nyarunk volt, s az ősz ezen pontjáig sem volt hajlandó megkönyörülni az ég a megrepedezett talajon. Azonban az „átok” most megtörni látszik, én pedig cuppogó léptekkel érkezem meg a stéghez. Nem olyan érdekes, hogy nincsen itt senki; már majdnem hajnali két óra van, és én még mindig nem meleg ágyamban töltöm az éjszakát. Jár az agyam. Valami munka kellene. Megtehettem volna, hogy most felhozom a témát Rudolfnak, de… olyan ciki. Inkább legurítottunk néhány sört – csak módjával –, majd amikor ő úgy döntött, hogy ideje hazamenni „cicázni”, akkor én még magamhoz vettem egy üveges lágert, három darab hamburgert, és most itt vagyok. Lépteimbe fájdalmasan nyikorognak a stég ódon deszkái. Ám meg sem állok a legvégéig, ahol egy halk bűbáj elmormolása után minden csont szárazzá válik, és lábaimat lógatva – éppen nem ér bele bakancsom a vízbe – veszem elő a zacskóból az egyik burgert, majd egy méretes harapás után mélyet sóhajtok. Félhangosan, nem túl udvarias módon táplálkozom éppen, de ki látja? Senki az ég egyadta világon. És kinek tartozom bármivel is, ha éppen kis disznó módjára van kedvem enni? Senkinek. Senkinek…
Halkan, kelletlenül morgok egyet, majd ahogyan újabb harapásra nyitom ajkaimat, szöszmötölést hallok a nádasból. Odasandítok, és egy kacsa pár úszik ki onnan, hogy aztán körülöttem legyeskedve/kacsáskodva kunyeráljanak tőlem néhány morzsát a hamburger bucijából. – Hess! – mondom halkan. – Hess már innen!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Akár egy galambokkal körbe vett öregúr hessegetem zsémbesen a kacsákat, amik igazából azt sem tudom, hogy mi a fenét keresnek itt hajnali két órakor. Már csak egy járóbot kellene a kezembe, és teljesen hiteles lenne a kép. Hamburgeremet jobb kezemben tartva emelem a magasba, ami igazából nem a legjobb ötlet, de végül egy darabot lecsípek a buciból, és megpróbálom minél messzebb hajítani. A kacsák meg sem mozdulnak, csak bután néznek rám. Arcom értetlen és fáradt, de az egyik csak hápog egyet, mint egy mesehős, aki társának jelet ad a tovább vonulásra. Olyan emberi volt az egész. Hmmm. Hirtelen tágulnak ki szemeim, hogy a páros után tekintsek; lehet, hogy animágusokkal volt dolgom. Udvariatlan egy bagázs. De végül vállamat vonom, gyermeteg módon lóbálok egyet, majd még egyet bakancsos lábaimmal a víztükör felett, s egy nagyot kortyolok a söritalból. Leteszem magam mellé, újabb nagyobb harapás a burgerből, mire… finom anyag éri ajkaim szélét, a levegő bennem akad. Bambán tátom szájamat, miközben feketéim felveszik a kontaktust a mellettem termő női alak tekintetével. Suttog. Ajkaira csúsznak szemeim, hogy aztán lassan és szaggatottan visszaemeljem azokat a nőalak átható tekintetébe.
Nem igazán jövök zavarba a közelségtől, inkább meglepettnek nevezném magam. Szólnék, de a helyzet miatt inkább csak tátogok egyet-kettőt, miközben homlokom értetlenül ráncolom. Megmagyarázhatatlan bizsergés kezdi csiklandozni csalfán mellkasomat. – Hála Merlinnek! – suttogom elhaló hangon, majd látványosan rázom meg a fejemet. A sörök hatása és az eddig egyre hatalmasabb fáradtság elszállt, és nagyot nyelve emelem szabad kezem mutatóujját a magasba, hogy hunyorítva tegyem fel a „szellemalaknak” a kérdést. – Ismernem kellene Önt, Kisasszony?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A finom mozdulatokon lágyan siklik végig fekete tekintetem. Valami megmagyarázhatatlan borzongás szaladgál fel s alá hátamon. Hosszú perceken keresztül, akár egy véget nem érő hullámvasút. Nem igazán tudom minek betudni ezt a félelmetes vonzódást. Egyszerre fog el a rettegés, és ugyanilyen intenzíven élem meg a kíváncsiságot és a csodálatot. Sötét lélektükreim hunyorítva vizsgálják a nőt, miközben az ételt a papírzacskóba, a sört pedig magam mellé, a stég egyik deszkájára helyezem. Szimatol. Orrára csúsznak szemeim, miközben nekem is kissé oldalra biccen fejem. Ekkor hallom meg a nevét, amire kénytelen vagyok felrázni magam gondolataimból. Muszáj vagyok, hiszen miután kiejtette nevét, máris mellém pattan a stég deszkáira. Furcsállón hunyorogva tekintek le csupasz lábaira, majd óvatosan vissza a különleges teremtésre. – Hege… – kezdem halkan. – …düsh Marcell – valahol megtámad az érzés, hogy nem kellene teljes nevemen bemutatkozni, de már megtettem, így a hátam mögé is dobom a gondolatot.
– Valóban – suttogom kettőnk közé, s mélyet szippantok a hűvös levegőből. Hogy mire is értem ezt? Mindenki döntse el magának. Az éjszakai égbolt csodás, a légkör is kellemes, ahogyan Adelina megjelenése is. A város fényei… millió és egy dolgot tudnék felsorolni, ami éppen szememnek kedves. – Nem fázik? – teszem fel a kérdést, és óvatosan átnézek vállam felett, hogy látok-e eldobva egy pár cipőt esetleg. Van erre pszichiátria? Rengeteg minden megfordul a fejemben, mégsem távozok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

A mai Eridon-Rellon meccs egészen jól sikerült, azt kell mondjam. Nyert a házam, együtt ünnepelhettem a gyerekeimmel, és most ugyan látásom nem éppen a legtisztább, még ez sem ronthat az élményen. Nem, nem csak az a pár sütőtökös ízesítéssel megáldott feles az oka ennek – hiszen nem szokásom már annyit rövidezni –, hanem az a kretén Zalatnay fiú, és a vicces pora. Nem, ez sem olyan jellegű por, hogy rossz fiú legyek; a srác mindenféle „vicces” dologgal kísérletezik, amivel meg lehet viccelni másokat. Ennek pedig az volt a célja, hogy az Eridon csapatának egyik tagját szemen találja, és elhomályosítsa a látását. Szerencsére nem talált célba. Helyette az én lélektükreim kaptak belőle. Ezért minden kissé életlenné és homályossá vált. Sokat, rengeteget pislogok, mint akinek valami tikkje van, de már nem igazán érdekelnek az ilyen dolgok. Leginkább azért nem, mert a mérkőzést követően meghívást kaptam az after buliba, amit a csónakháznál rendeztek a főnixek. Minden a ház színeiben úszik, fiatalos – de gáz vagyok – zene szól, és ünnepeljük a ház győzelmét. Volt diákjaimtól elnézést kérve indulok meg az egyik csónakból kialakított pult felé, hogy valami kevésbé erős italt kérjek. Mosolyom széles, önfeledt. Végre. Az utóbbi időben nem adatott meg nekem ez az érzés, és most teljességében szeretném kiélvezni. Jellegzetes, rágózó vigyorommal fordulok hát a „pult” felé, de arra, akit látok, nem számítottam. A szemembe került por hatására – és az elfogyasztott néhány ital is közre játszik, persze – egy régen nem látott nőt vélek felfedezni. Zsófi? Hunyorítok. Azonban a félhomály és a többi közre játszó tényező… s természetesen a lelkiismeretemben játszódó csúnya játszma rá emlékeztet. Őt látom. Az ő sziluettjét. Ezért mellé lépek, és egy mély sóhaj után megszólal mély basszusom. Kissé remegő, de – tudjátok – játszom a magabiztost.
– Hát szia! – köszönök kedvesen a régen látott nőnek. – Ezer éve…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

A zene hangos. A diákok és tanárok – no, meg persze azok, akik csak úgy beestek a buliba – is hangosak. Így nem csupán látásom miatt élek jelenleg némi fogyatékossággal, hanem a hallásom sem az igazi. Ezért még a nő hangjára sem tudom azt mondani, hogy „ez bizony nem Zsófi”. Valami furcsa benne, ez nyilvánvaló. De annyira izgulok, hogy újra egymás mellett vagyunk. Le fogja harapni a fejem? Mellkasomat fogja ütlegelni? Vagy egyszerűen tudomást sem vesz rólam? Mindegyik lehetséges. És meg is érdemelném az összes feltételezhető reakciót. Azonban érdekes módon egyik sem történik. Meglepett köszöntés, majd egy kis csönd. Ekkor teszem hozzá, hogy milyen régen is találkoztunk. Hogy vagyok?
– Az igazat megvallva; így valamivel jobb, hogy látlak – bókolok neki, mint mindig, habár nálam és Zsófinál ez igen veszélyes játék. – Még ha nem is olyan tisztán – teszem hozzá félhangosan, aztán gyorsan hozzáteszem. – Tudod… a félhomály – nehogy annak tudja be, hogy túl sokat ittam, mert akkor aztán tényleg fej nélkül folytathatom az életemet. Nem szereti, sőt megtiltotta, hogy alkoholt fogyasszak függőségem után, azonban ez az ígéret is elszökött egy távolabbi bolygóra, mióta nincsen ki „felügyeljen”. Mit iszunk? Hollóvölgyi Zsófia velem szeretne inni?
– Ömmm – kezdem gyámoltalanul. – Mihez lenne kedved? – kérdem egy lágyszívű mosollyal, majd mély levegőt veszek, és egy lépéssel közelebb oldalazok hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Ahogyan kicsit közelebb lépek felé, megremeg a gyomrom. A vadul maró lelkiismeret rágcsál belülről, miközben – természetesen – többször is eszembe jut, hogy ami egyszer megtörtént közöttünk, az teljesen megváltoztatott mindent. Pedig megbeszéltük, hogy nem fog semmilyen nemű átalakulás bekövetkezni a kapcsolatunkban. Gyermeteg gondolat volt. Mindannyian tudhatjuk, hogy a testiség egy mérföldkő. És ha az ember lány és fia még fontos is egymásnak, akkor még ingoványosabb a talaj. Sokszor ösztönösen kerültem, nem akarattal. Például tudom, hogy hány órakor megy kis a verandára elfogyasztani a reggeli forró italát; akkor valahogy nem mentem az ablakomba. Onnan tiszta rálátásom lett volna varázslatosan gyönyörű barátomra. Ha még nevezhetem annak egyáltalán.
Közeledésem mindeközben nem talál visszautasításra. Bár – meg kell hagyni – nem is egy olyan feltűnő lépés ez részemről. – Igen – mondom ajkamba harapással elfojtott vigyorral, s először a pult végébe nézek, majd vissza Zsófira. – A félhomály – suttogom kettőnk közé – amit talán nem is hall –, hogy aztán halkan el is kuncogjam magam.
– Narancslé – húzom játékos grimaszra ajkaimat. – Óvatosabban, Tigris – mosolygok továbbra is. Bennem már így is van néhány löket. Teszteljem, hogy mennyire érdekli, hogy iszom-e ma? Miért ne? – Én szerintem egy sörbe nem halok még bele – vonok vállat, majd intek a fiúnak, ezzel le is adva a rendelésünket.
– Többnyire lábon – kezdem komolyan. – A meccsről jöttem amúgy – folytatom artikulálva és nagyokat pislogva, mert még mindig tiszta homály minden. Már lassan zavaró. De így, hogy alig merek Zsófira nézni, nem annyira veszek észre még semmit. – Hiányoztak a gyerekeim – bökök fejemmel az eridonos diákokra. – Ami azt illeti, te is hiányoztál. Ne haragudj, hogy… úgy mindenért… – tekintetét még mindig kerülöm, de jobb kezem hosszúkás mutatóujját elindítom karja felé, hogy bocsánatkérőn kettőt simíthassak rajta. Ajkaimat gyengéd mosolyra préselem.