Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Ágyban fekve éppen mímeltem az alvó embert, mert a megbeszélt találka ideje vészesen közeledett. Előre kikészített ruhám magamra kaptam, majd elindultam az éjszaka közepén, hogy a temető kapujánál találkozzak a többiekkel.
Kitérőként öt percet szántam, kerestem Netty-t, de semerre sem leltem.
Kénytelen voltam nélküle indulni. Kicsit aggódva léptem ki az iskola kapuján, majd elindultam a falu irányába. Reméltem, hogy Netty-nek nem esett baja. Félve indultam a falu határába, hiszen a temetőbe sosem jártam, azt se tudtam merre van. Áldom az eszem, hogy hamarabb indultam el.
Hirtelen megtorpantam, hiszen kettő alakot láttam a kapuban. Páni félelem fogott el. ~Lebuktam~ gondoltam hirtelen. Majd valami hangot hallottam, mintha Lulu hangja lenne.
A másik fél is kezdett ismerős lenni. Hirtelen ráébredtem, hogy Lulu és Hanka már itt vannak. Kicsit megkönnyebbültem, viszont Netty hiánya kicsit aggasztott.
odaléptem a lányokhoz.
- Sziasztok! Csak ketten? Netty-t nem láttátok?-
Aggódva körbe is pillantottam, majd a lányok felé fordultam.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Izgalmamban kicsit remegtem, meg éreztem, ahogy a tenyerem izzad, mint minden alkalommal, mikor az adrenalin szintem megemelkedik. Mindenesetre közelebb léptem a temető bejáratához és valami azt súgta, nézzek le a földre, egy papírlap volt ott. Felvetem, majd elolvastam a tartalmát. A lényege azt volt, hogy keressek egy régebbi területet a temetőben, azon belül pedig füves területet.
- Csajok, mikor indulunk? - Kérdeztem akkora önbizalommal, hogy saját magam is megleptem. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell csinálnunk. Már mehetnékem volt, szinte toporzékolni lett volna kedvem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belépjek. Szinte hívogatott a temető.
- Csajok, mehetnékem van. Ki indul el elsőnek? - kérdeztem izgalommal a hangomban.

Levita csapatépítő tréning és bátorság próba


Még mindig alig bírtam felfogni, hogy vajon hova vezethet engem ez a darab papír, kínomban legszívesebben elnevettem volna magam. Aztán felnéztem és  meglepődtem, helyesebben szólva, megijedtem, hogy egymagam vagyok jelen. Dasha dallamos hangját még hallottam, de kicsit mintha halkabb lett volna, mintha egészen messziről jött volna. Körülöttem egy árva lélek sem volt jelen. Parázni kezdtem. Mázli, hogy egyedül vagyok, para helyzetben bizony kezd a kezem kissé remegni, szaporábban veszem a levegőt. A papírra néztem, még mindig azt írta, hogy keressek egy füves területet. Nevettem.
- Jó vicc, temetőben füves terület? Vannak olyan sírok, ahol már csak a fű nő. - Mondtam magamnak. Mindenesetre bátorságot merítettem és elindultam, vélt célállomásom felé. Utam során láttam szellemeket, fekete macskát, mely épp egy sírkőn pihent és mikor az avar neszezett lábam alatt felkapta a fejét és villogó szempárja engem fixírozott. Azt hittem mentem kiugrok a bőrömből, annyira hátborzongató volt a látványa. Legyürkőztem félelmem és folytattam utam. Sírok halma volt még előttem, volt ami tömegsír volt. Volt előre kiásott sír, friss halott lehet. Ahogy haladtam, néha farkasvonyítást hallottam, egy két denevér a fejem felett repült el, baglyok huhogtak az éjszakában. Kicsit ködös területre tértem, attól féltem, kikerültem a temetőből és valami mocsaras helyre kerültem. Találtam egy helyet ahol alig volt sír, viszont jókora füves placc állt ott. Gondoltam ez az a hely, így a közepére állva, ránéztem a papírra. Reménykedtem, hogy ad valami támpontot. Lelkem mélyén úgy éreztem jó helyen járok.

Eris.

talárhoz melegnek véltem az időt, így egy póló és egy farmer kollekciót vettem fel. Gondoltam lesétálok megnézem milyen a tó partja. Szépen gondozott résznek láttam, a fákon és a bokrokon madarak csiripeltek. Haladok a tóhoz, megnézném, hogy milyen a víz. Bandukolok, gondolatomban a természet szépségének adózok. Nem is veszem észre, de megbotlok az egyik fa, földből kicsit kiálló gyökerében. Elterülök, majd hirtelen felállok, körbenézek, ki látta. Senki nincs itt, kivéve egy fekete taláros személyt, amint valamit olvas. Leporolom magam, elindulok. Megint elgondolkodok és most a pad szélébe verem be a lábam, a fájdalomtól könny szökik a szemembe és a földre rogyok, kis híján lesodorva a padról az ismeretlent. Pechemre így is jócskán meglöktem. Ilyen a formám, a természet szépsége szinte mindig elveszi az eszem és sajnos emiatt nem egyszer galibába kerültem. Feltápászkodok, majd hozzá fordulok.

 Elnézését kérem, amiért meglöktem. Nem vettem észre a padot, a tó vizét néztem, így magát is meglöktem. Remélem nem haragszik. Kilt Zoltán vagyok, ide járok iskolába, a Levita házba.

Hirtelen ráeszmélek, hogy valami rossz fog még ebből kisülni, de nem tudok neki hátat fordítani, legalábbis addig nem, amíg valami reakciót nem csikartam ki "áldozatomból". Kicsit remegve az izgalomtól és ilyen stresszhelyzetben pár csepp izzadságcsepp gördül le homlokomon.

Eris.

Hallom amint dörmögi a szavakat. Igaza van. Kit érdekel, jogos. Én bénázok. Tényleg el kellett volna mennem. Csodás, ismét magamra haragítottam valakit. Mindig ez van. Takarom még a fényt is. Összehúzva magam, elindulok, mert ha még egy fél percig maradok is, lehet, hogy még rosszabbra fordul a helyzet. Elindulok hát a tó partja felé, kínosan ügyelve, hogy ne csapjak zajt, meg lehetőleg ne essek hasra.
Odaérvén a tóhoz, leülök a partra és egy bottal, mely mellettem hevert a földön, elkezdem halkan piszkálni a tavat. Ahogy a víz tükörsima felülete fodrozódik, azt látom, hogy a táj tükörképe remeg. Pont úgy, olyan mint a lelkem, az imént történt affér miatt. Néha hátra sandítok, figyelvén a lányt. Felismertem a hangjából, hogy lány volt. Remek, ha ezt megtudják, hogy kis híján egy lányra estem, még ha véletlen is volt, ebből akkora patália lesz. Azt fogják hinni nyomulok. Pedig az az átkozott nem odafigyelésem. Szívem szerint odamennék, kiengesztelném, de nem merek. Nem akarom még jobban magamra haragítani.
Ahogy ülök, egyszer egy kicsit hangosat sóhajtok. Körbe is nézek, miközben a számra tapasztom a kezem. Nem akarom, hogy meghallja és még ezzel is zavarjam.
Visszafordulok a vízhez. Magam nézem az ismét tükörsima felületen.
Büszke lehet magadra. Nézd meg mit teszel. Azt hiszed jó vagy, de nézd csak meg. Ismét galibát okoztál. Ennek is te vagy az oka. A vizsgáid is mint éppen, hogy sikerültek. Te szerencsétlen.
Korholtam magam végig gondolatban.
Felhúzom térdeim, karom rárakom a térdekre, fejem pedig a karomra, majd becsukom a szemem és elgondolkodok. Majd elnyom az álom.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Egy jókora ütést érzek a lábamon, mintha valami csontos láb rúgott volna meg. Felkapom a fájó tagom és ugrálva próbálok egyensúlyozni, illetve megkeresni az ütés forrását. Hallom amint beszél, tehát ez valami manó lehet, elvégre ezért érzem alacsonyan a csapásokat.
-Elnézést!
Nem győzöm az ütéseket hárítani. Érzem, hogy ezek holnapra be fognak kékülni.
-Tudja, egy pergamen küldött ide. Ne haragudjon! Lehet, hogy nem kellett volna idejönnöm, sajnálom.próbálom elkapni a botot, de apró termete miatt fürgébb mint én. Hirtelen abbamarad a támadás, hallom ahogy szegény pára szuszog, majd észreveszem, mit korábban nem. Ellenszenvvel néz rám, botját végig rám szegezve. Nem tudom mire vélni.
-Kérem! - emelem fel kezeim, megadóan.
-Ne haragudjon, amiért megzavartam. Nem volt szándékos. Egyébként jól van?
próbálok óvatosan közelíteni, barátságosan. Elvégre nem áll szándékomban ártani neki, hisz látszik rajta, hogy nincs jól. Hogy ebből mi sül ki? Kérdezem magamtól.
- Mit értett az alatt, hogy az összes?
Kérdezem kíváncsian, közben nem törődve a ruhám épségével, letérdelek elé, így is magasabb vagyok, de máris minimálisra csökkent a magasságkülönbség köztünk, de így is a tisztes három lépés távolságot igyekszem megtartani.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Ahogy a manó bök felém, hirtelen nem tudok felállni, helyette csak annyi reakcióm marad, hogy leülök a földre. Jobb is így, állni nem nagyon szeretek, inkább ülök, pihentetem a lábam. Hirtelen a papír izzani kezd, ezért ránézek, majd izgalom fog el. A manóval kell maradnom! De ő ezt nem akarja.

- Elnézést uram! Azt írja a pergamen, hogy magával kell maradjak, mert önnel fogom csak megtalálni a kincset!

Szólok kedvesen a manóhoz, igyekezvén engesztelni szegényt.

- Nem tud valamit egy kincsről itt a közelben?

Kérdezem, abban reménykedve, hátha ez közelebb visz a megtalálásához. Körbenézek, de kettőnkön kívül senkit nem látok. Kezd hűvösödni, még jó, hogy van meleg ruhám.

- Nem fázik?

Kérdezem készen arra, ha mégis, akkor átadjam neki valamelyik ruhám, hogy ne fagyjon meg szegény.
Míg a manóra várok, elkezdem tapogatni a zsebem. Lopva a pergamenre nézek, hátha ad valami támpontot. Majd megint körbenézek, nem szeretném, ha valaki más is itt lenne, főleg akkor mikor megszerzem a kincset!

Ria

Már több napja terveztem, hogy kinézek a kis tavacskához. Csak sajnos annyi tanulni való felhalmozódott, hogy soha nem jutottam oda. Pedig megfordult a fejemben, hogy bizony nem ártana kimenni, hátha nyugodtabban tudnék tanulni. Bár a könyvtárat tanulás szempontjából jobbnak véltem, a szellemi információ serkentő hatással lehet az ember gondolkodására. Most azonban nem kötött semmi tanulással kapcsolatos dolog. Éppen ezért gondoltam itt az idő kinézni arra a helyre, ahova már nem egyszer vágytam.
Elindulok szépen lassan, figyelem a madarak csiripelését, ahogy a fák ágain a levelek susognak a kellemes szellő hatására. Ahogy sétálok, és közben elmélkedek, amit annyira nem szeretek mégis megtörténik, mert attól félek, nehogy valakinek nekimenjek. Már közeledek, amikor észreveszem, hogy valaki már ott van. Látom, ahogy óvatosan kapaszkodik és egyensúlyoz, miközben a másik kezében valami pohárféleség van. Megköszörülöm a torkom, elvégre el van foglalva és nem szeretném megijeszteni.

-  Khm. Segítsek valamiben?

Kinyújtom a kezem, hátha engedi, hogy segítsek neki. Ekkor esik le, hogy egy hölgy az. Ahogy rálesek a cipőjére, megállapítom, hogy sajnos nem a terepnek megfelelő lábbelit választott. Határozottan elmosolyodok, nem a látványon, hanem azért, hogy még kedvesebb benyomást keltsek benne.

Izabella

Remek idő lenne, ha nem fújna a szél. Pulóver nélkül hideg van, ezért egy amolyan kellemes viseletű farmert, edzőcipőt, egy fehér pólót és egy kötött pulóvert veszek fel. Egy plédet magammal viszek, majd miután elkészülök, elindulok le a kastélyból, egészen a temetőig. Tökéletes hely arra, hogy elmélkedjek.
Ahogy ballagok a célállomásom felé, egyre kevesebb emberrel találkozok. Nem is baj, most pont jót fog tenni egy kis magány, de szerencsére, ha valaki ide jönne, nem lelne rossz társaságra bennem. Ezt mosollyal arcomon konstatálom.
No, megérkezek és keresek egy remek helyet, ahol letáborozok. Egy fa tövét választom, és leterítem a plédet. Hátamat nekivetem a fának és gondolkozni kezdek. Nem telik el sok idő és elbóbiskolok.
Álmomban a temetőbe merészkedek és hirtelen besötétedik. Azt érzem, mintha valaki üldözne. Futok, ahogy bírok, és most veszem észre, hogy egyre beljebb futok a temetőben. Az üldözőmnek szerencséje van, hiszen minél közelebb kerülök a centrumhoz, annál nehezebben bírok mozogni.
Mély zihálásomra és egy ág reccsenésére riadok fel. Patakokban folyik rólam a víz, nem győzöm magam törölni. Kicsiny félelemmel nézek körbe.
Úgy látom, valaki közeledik irányomba. Remélem, hogy nem szellem és nem szeretne nekem ártani. A pálcám most is a kastélyban. Hol is lehetne jobb helyen?

Izabella

Ahogy felriadok, rájövök, hogy bizony kellően kezd esteledni. Valaki motoszkál a kapunál, ennyi amit még fátyolos szemekkel felfogok, majd azon nyomban elvész a szemem elől. Megdörzsölöm álmos szemem és feltápászkodok. A plédemet felveszem és az avar koszát lerázom róla. Összehajtom, aztán a hónom alá csapom.
Elindulok a kapu felé. Torkomban dobog a szívem, nem sűrűn járok én temetőbe főleg nem estefelé, leszámítva azon helyzetet, mikor csapatépítő tréningen voltam és bizony az bátorság próba is volt.
Ki itt belép, nagy bátor lesz - mondom magamban, majd belököm a kaput és óvatosan belesek. Pár lebegő szellemet látok, meg valaki egy kicsit távoli padon ülni.
Odalépek hozzá, igyekezve nem a legcsendesebben, de azért ne is ijedjen meg tőlem.

- Szia! Leülhetek? Nem fázol?

Látom rajta, hogy kicsit mintha vacogna. Fogom a plédet és óvatosan rá terítem, ha nem tetszik neki, vagy nem fázok, akkor lerakja. Végigmértem a lányt.

- Kilt Zoltán vagyok. De azt hiszem már találkoztunk!

Mondom nevetve a friss partnernek.
Felmérem a terepet. Több a lélek itt, mint az élő. Remélem nem félős, mert én inkább izgulok, nehogy egy szellem pont az orrom előtt találjon előbukkanni. Megborzongok, hiszen enyhe szellő fújt végig a temetőn és közrejátszott az a kicsiny félelem is, ami bennem van.

Izabella

Mire odaérek arra a helyre ahol látni vélem a lányt, meglepetésemre nincs ott, megijedek.
Hirtelen ledermedek, majd erőtlenül szólni kezdek.

- Hahó! Itt vagy?

Átfut az agyamon, esetleg szellemet látok? A lepedőt lerakom, ez nem fog akadályozni. Persze megint eszembe jut, hogy a pálca remek helyen, a kastélyban van. Minden erőmet összeszedem, hiszen ha tanár vagy prefektus, nekem lőttek.

- Csak szimpla diák vagyok! Nem tudok ártani, hisz a pálcám a kastélyban maradt.

Remélem elhiszi, hogy nem hazudok. Előrelépek, de megbotlok, így beverem a térdem és még a farmerom is sáros lesz. Csodás! De most már csak azért is a végére járok a dolognak. Felállok, leporolom magam amennyire tudom, a sáros folttal igyekszem nem törődni. Majd kimosom belőle valahogy.

- Kérlek, búj elő! Nem harapok.

Hátborzongató a hely. Sok ember ilyenkor már nem is jár erre, nem is csoda. Bár a sok szellem lehet, nem örül a látogatóknak. Mégis úgy gondolom, ha békét hagyunk nekik, akkor ők is hagynak minket.

Izabella

Lassan már az orrom hegyéig sem látok. Tapogatózok, mint a vak, meglelem a padot, amire leraktam a plédet és letelepedek. Fülelek, de a szellő hangján kívül csak a fák enyhe recsegését hallom. Enyhén remeg a hangom mikor megszólalok.

-Nézd! Akárki is vagy, én Kilt Zoltán vagyok, Levitás diák, másodikos. Tudom dilisnek tartasz, mert a kastélyban hagytam a pálcám. De tudod sárvérű vagyok és tizennégy éves koromig nem is tanultam varázsolni, így megszokottá vált számomra.

Kezdek vacogni, egyre hidegebb lett az idő, mintha a halál közelegne. Még rágondolni is borzalom. Csak sejtem hogy még itt van az idegen, mivel a kaput nem hallottam nyikorogni. Blöffölök, hisz ha kiment akkor feleslegesen koptatom a szám.

- Csak sejtem, hogy még itt vagy valahol. Érzem, hogy kezd hűlni a levegő. Gyanítom te is fázol, ha előjössz, becsületszavamra, nem bántalak, sőt, még talán a plédemmel fel is tudnálak melegíteni.

Mire kimondom, átfut agyamon az a kósza gondolat, hogy esetleg ennek ellenére sem mer előjönni. Ha nem jön elő, akkor kénytelen leszek visszamenni a kastélyba, még akkor is, ha egyedül nem biztonságos az épület falai között sem. Prefektusok és tanárok figyelik minden négyzetcentijét az épületnek, főleg ilyen kései órán.

- Ha nem jössz elő, akkor egymagam megyek fel. Mivel nem tudom ki vagy, ezért nem köplek be. Bár ha tudnám ki leledzik álarcod mögött, akkor sem mondanék semmit, még ha jómagam le is buknék.

Sajnálnám itt hagyni a hidegben. Nem venném a lelkemre, ha azért esne baja, mert én ráhoztam a frászt. Elkomorodottan fürkészek körbe, hallgatózom a neszek után. Nem vagyok jó megfigyelő, így látásom sem és hallásom sem a legjobb. Ráadásul még el is kalandozik a gondolatom. Ennek köszönhetően elvesztem a külvilággal a kapcsolatot és csak agyamba kreált álomvilágban térek magamhoz.

Izabella

Az álomvilágomban, ahova most csöppentem, kellemes nyári idő van, még csak esni se esik az eső. Azt még érzékelem, hogy testem nem fázik. Hm, kellemes tengerpart közelében látom magam. Ahogy lassan elkezdek a tenger felé sétálni, az gondolkodok, vajon mennyire lesz kellemes a víz. Meztelen lábaimhoz lassan oda-odaér a tenger, konstatálom, hogy a szokottnál hidegebb. Ekkor egy hang térít vissza a valóságba. Felpattanok, de hangom bent reked az ijedtségtől. Megköszörülöm torkom és megszólalok, bár az illető körvonalát látom csak. Egy biztos diákkal állok szemben. Hangjából ítélve egy lány.

- Szia! Már azt hittem egymagam megyek fel. Tessék itt van.

Odalépek hozzá és ráterítem a meleget adó, ajándékba kapott plédem. Kezdek jómagam is fázni, de nem zavar. Főleg azért sem, mert a tudat, hogy egy lánynak nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

- Ha szeretnéd, elindulhatunk vissza, vagy ha gondolod, maradhatunk és beszélgethetünk.

Adom a választás lehetőségét partneremnek. Ha a helyében lennék, tuti, hogy ilyen kései időben inkább a kastélyba vonulást választanám, hiszen ott bent melegebb van. Míg válaszát várom, nyújtom felé kezem, bármit mond is, ezzel tudatom vele, hogy kész vagyok segíteni neki bármiben. Igaz, ha el is indulunk, pálca nélkül tökéletes célpont válik belőlem. Csakhogy nem adom ám magam olyan könnyen. Ha arról van szó, bizony képes leszek verekedni, csakhogy megvédjek egy lányt.

Aniella Sellő

Épp egy programom végén indulok vissza a kastélyba, mikor észreveszem, hogy a stégen ül egy illető, csupán a kontúrját látom, hosszú a haja, ebből azt sejtem, hogy lány lehet. Óvatosan közelebb osonok hozzá, kíváncsi vagyok ki lehet az. Majd a bujdosó helyzetem feladva, óvatosan kiléptem és elindultam felé, majd megszólaltam.

-Szia! Nem baj, ha ideülök melléd?

Mivel jól nevelt vagyok, megvárom mit válaszol, ha megengedi, leülök de lehet, hogy elküld, akkor sem haragszom, hisz már eléggé kezdett késő felé járni az óra és ha rajtakapnak, akkor bizony büntetőmunkára leszek ítélve, amihez nem sok kedvem van. Visszaemlékezek, mikor Hankának segítettem, aki büntetőmunkán volt, aztán én is kaptam belőle. Nem túl jó szórakozás az ilyen.

-Kilt Zoltán vagyok! Téged még nem láttalak, melyik házba vagy beosztva?

Mutatkozok be, majd rákérdezek, hogy egy ilyen tünemény lánnyal miért nem futottam még össze az iskolában. Olyan kellemes társaságnak vélem. Pont ennek az időnek megfelelő.

Miza


Az első kérdése váratlanul ért, de nem lepődtem meg rajta. Minden normális ember megkérdezi egy másik normálisnak tűnő embertől, aki éjjel a temetőben járkál. Hogy mit is keresek itt? Nem könnyű megfogalmazni, de én mégis megpróbáltam.

- Nos az az igazság, hogy a temető előtt van egy fa. Annak a tövében ültem, és olvastam. Azután megláttam, hogy valaki bement a temetőbe és már sötétedett. Gondoltam hogy remek társaság lesz, és vele mehetek vissza a kastélyba

Tömören ennyit tudtam mondani. Aztán hirtelen egy jeges kéz érintését éreztem a karomon, majd ez a hideg kéz húzni kezdett. hagytam magam, hiszen fülem érzékelte hogy a kapu nyikorgott. Azonnal hagytam, hogy biztonságos helyre húzzon. Majd hirtelen az érintését nem éreztem. Megijedtem, hogy lebukott volna? Az nem lehet, hiszen én voltam hátul, engem kellett, hogy észrevegyenek. Kis idő múlva a lány hozzám szólt. Sajnálja a pokrócot? Leesett. Míg biztonságos helyre mentünk, addig az említett tárgy maradt a helyén. Sebaj, nem ez a legfontosabb, hanem, hogy nem buktunk le.

- Várj egy kicsit! Te nagyon fázhatsz, hiszen hideg a kezed. Van egy ötletem, ha megengeded.

Reméltem, hogy még annyit engedett, hogy finoman átöleljem és kicsit fel tudjam így melegíteni. Ha azt nem is engedte, akkor sincs veszve minden, mert akkor meg a kezeit elkaptam és legalább abba csiholtam egy kis testhőmérsékletet. Amint a vész elhárult, az járt a fejemben, hogy ideje visszamenni a kastélyba. Reméltem ő is így gondolta.

Moondance

Csodás napra virradtunk. Kinyújtózok, majd felkapok valami tisztát magamra és nekilátok egy új szokásomnak. Igen, úgy határoztam reggelt mindig egy kis futással kezdem. Ez arra is jó, hogyha óra van, időben beérjek, de kondiban is tartom magam. Ahogy kiérve megcsap a friss levegő. A falu felé veszem utam. Ott elhatározom, hogy a határáig futok, aztán megiszok valahol valami frissítőt és visszafutok a kastélyba. Ahogy a stég felé pillantok, mintha valakinek a körvonalát látnám. Mélyen előre hajol, meg mintha valami szőrös jószág is lenne vele. Közeledek, kis szerencsétlenségemben egy kőben megbotlok. Az illető háta mögött érek földet, ráadásul hassal. Édesapám is mindig mondta, hogy soha ne ugorj a vízbe hasast. Hülyén is néz ki és fáj is. Hát ez a hasas is így festett. Óvatosan feltápászkodok, nehogy támadásnak vélje az állatka, majd letörlöm magamról a port.

- Szia! Hatásosan érkeztem ugye? - nevetem el magam. - Kilt Zoli vagyok. Ugye nem ijesztettelek meg?

Remélem nem ijesztem el vagy nem teszek rossz benyomást rá. Furán érzem magam. Lehet, hogy a hasam fájása is hozzájárul? Legközelebb óvatos leszek.

Moon

Arra nem számítottam, hogy felismer. Valóban az edzésről ismerős a lány, majd mikor a nevét elmondja, akkor beugrik. Persze, hiszen tudom már. Valóban, késve értem oda. Mázlimra mégis éppen hogy elcsíptem őket.

- De igen, ott találkoztunk először. Valóban, igyekszem hozzászokni a futáshoz. Életet menthet, főleg ha késnék óráról, vagy ha épp az edzésről- a kutyára pillantok - Nem harap?

Óvatosan a kutyus felé nyújtom a kezem. Amint kiszaglássza magát megsimogatom a buksiját. Ekkor szemem a tokra téved. Nahát, Moon vagy zenész vagy pedig valami más lapul ott. Ha az utóbbi sejtésem igazolódik be, akkor a világ legnagyobb bajában vagyok. Köztudott hogy a maffia nem szereti ha sokat kérdeznek.

- A tokban mi van? Ugye csak szimpla gitár?

Izgalmas másodpercek következnek. Lelkem legmélyén reménykedtem, hogy az említett eszköz lapul a tokban. Én buta, hiszen a maffia az a mugliknál van. Ekkor homlokon csapom magam. Aztán elgondolkodok, vajon a maffia tagjai között vannak varázslók?

Moon

Nem siet, haha, jó vicc. Bár ha valóban mindenhova időben elindul, akkor oda is ér. Felajánlja a kutyust, amit nem fogok elfogadni. Elvégre nem az én tulajdonom, és ha egymagam futok, akkor az még jobb, mert közben szabadabban szárnyal a fantáziám. Sok filmet nézek? Ismét felnevetek magamban. Könyvet többet olvastam, mint ahány filmet láttam.

- Azt hittem hogy egy Thomson géppuska van nálad, vagy egy KGP-9-es - nevetem el magam, majd megtudom, hogy egy gitárt rejt a tok. - Te zenélsz? Mutass valamit, amit el tudsz játszani!

Megkérem, hogy játsszon nekem valamit. Közben nem hagy nyugodni a gondolat, hogy filmeket nézek, ezért a következő szavak, higgadtan hagyják el a számat.

- Ezekről csak azért tudok, mert a könyvekben olvastam. Illetve odahaza van internet, az olyan mugli dolog, hogy bármikor meg tudsz nézni rajta gyakorlatilag bármit. Nos, ott olvastam ezekről.

Leülök a lány mellé. Míg ő valamit játszik, addig én élvezem a zenéjét. Legalább kifújom magam egy kicsit, mielőtt visszamegyek a kastélyba. Mivel ilyen jó társaságom van, ezt kétszer is meggondolom.

Moon

Ahogy hallgatom a zenéjét, azon töröm a fejem, hogy én eddig ezt nem is hallottam. Tetszik ahogy játszik. Kis koromban sokszor ábrándoztam, hogy valaha hangszeren fogok játszani, de rájöttem, hogy nekem semmi érzékem hozzá. Ezért nem is voltam soha hangszer közelében.

- Ügyes vagy!

Dicsérem meg a végénél. Őstehetség a lány. Ilyenkor kicsit elszorul a szívem, hogy én béna vagyok a zenéhez. Aztán azt mondja, hogy sok jó regényt olvasott. Végre könyvek csillan fel lelki szemem.

- Imádok olvasni. Ha tehetném, mindig csak olvasnék. Csak a végén még ennyi barátom sem lenne mint akik most azok.

Elgondolkodok azon, vajon ha eddig a kimozdulás helyet a könyvolvasást választottam volna, hány könyvet is olvashattam volna ki? Megszámolni se lehetne, bár ha étel és ital fogyasztása nélkül tettem volna meg, akkor mér nem ülnék itt. Remélem nem zavarom a lányt.

- Szép a hely ugye?

Nézek körbe én is, majd szemem a tó közepén állapodik meg.