Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Alapítványnak? Felröhögtem... Nem kértem tanácsot. Az a pénz nem azért van, hogy másokra bízzam. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor mestertanonci éveim utolsó, vizsga előtti napjaiban jöttek értem az aurorok, hogy bevigyenek egy kis elbeszélgetésre. Emiatt csúsztam a végzéssel. Akkor még nem a Minisztériumban dolgoztam. Nem aurorok voltak a kirendelt munkatársaim, de még a svájci gyakorlati éveimről se álmodtam. Mit tudtam én, hogy milyen ez az egész, törvénytisztelő, becsületes aranyvérűként. Aztán ott találtam magam a söpredékkel, aljas és nevetséges vádakkal. Mit tudott ez a szerencsétlen fiú a Romberg Alapítványról. Nem mai ügy, ez tény, s nyilván kevés olyan ember van itt rajtam kívül, akinek beleégett volna a tudatába. A nemzetközi sajtóban nagyobb volt a visszhangja, talán ezért kötött később is annyi kedves emlék ehhez a kelet-európai országhoz, hogy a skandináv tanulóévek után, amíg az egész cirkusz elült, visszatérjek. Ejtették a vádat, és bár biztos vagyok benne, hogy volt vaj a füle mögött, s jó viszonyt apámmal előtte sem ápoltam, azért mégiscsak az utolsó szög volt viharos kapcsolatunk koporsójába, ami az utolsó, formaiságokon alapuló találkozásoknak is véget vetett. A levelekre se válaszolok. Az én felfogásom szerint gyanúba kevert, ami megbocsáthatatlan bűnnek számít.
Csak bámultam magam elé. Mert végül is, mi kellett a boldogságomhoz? Tudás, információ, kapcsolatok. Siker. Azt tenné, amit mondok. Igen, azt hiszem ez állt volna a legközelebb az igazsághoz. De olyan régen gondolkodtam el ezen utoljára... Gyerekként még könnyű volt, az alpesi levegőt szívva. Tudtam, hogy el akarok onnan kerülni, változtatni a környezetemen. Most, elnézve Tobit és a kialakított itteni életemet, néha fel kellett tegyem azt a kérdést, hogy jól van-e így minden körülöttem...
- Hát, jó próbálkozást - és azzal idegesen megigazítottam a galléromat. Nem azért válaszoltam sejtelmesen, mert ehhez volt kedvem, hanem egyszerűen nem tudtam jobbat mondani. Őszintén reméltem, hogy képes beszerezni egy ilyet, s úgy fogtam fel, hogy legalább többet beszélgethettem vele. Érdeklődve nyújtogattam a nyakam az imént említett hátsó részleg felé, mintha bármit is láthattam volna a pulttól, de nem akartam odavezettetni magam, mert az már túlment volna az általában elvárható magatartásformán. - Soha... Akkor ezt itt teljesen a saját erődből hoztad létre? - most, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő a tulajdonosa is egyben, ámulattal és elismeréssel mértem végig a helyet magamnak. Mindenkit saját magához képest mérek, és természetesen tekintettel vagyok a körülményeire, hisz nem egyenlő feltételekkel indulunk. Már pedig jól tudom, milyen az, ha mindenki ellened dolgozik, de neked továbbra is előre fele kell törnöd. Elsápadtam a közeledésétől, mégis derekasan húztam ki magam előtte. Nem sokban különbözött a magasságunk, ahogy mellém érve jobban összemérhettem. A kezemben lévő könyv borítóját készségesen felé fordítottam, majd engedtem, hogy kivegye a kezemből. Helyette elvettem tőle az általa ajánlottat úgy, hogy ujjam egy pillanatra véletlenül hozzáért az övéhez. Bősz lapozgatásba kezdtem, mint akit tényleg érdekel, és ért hozzá. Igenlően hümmögtem és bólogattam, hogy ezt hangosan is a tudtára adjam, mintegy megköszönve a javaslatát. De persze rajta tartottam a szemem, nem tudván elvonatkoztatni attól, hogy ki-mi mellett is álltam.
- Hallottam ezt-azt, hogy létezel. Mármint a falunkban. Csak biztosra akartam menni - beszéltem félre, hisz valószínűleg nem ismertem volna fel egykönnyen, majd egy nagyot sóhajtva lehajtottam a fejem. Talán most először láthatott szomorúnak. - Ne haragudj. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni... - ezt a hazugságomból is összerakhatta talán.
- Magam sem tudom, hogy miért érdekelt, de nem azért, amiért gondolnád. Ez csak... bonyolultabb ennél - túrtam bele a hajamba. Ritkán beszélek őszintén valamiről, most mégis megtettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Tudtam, hogy nem érthet meg, és hogy valószínűleg ezzel a kis ösztönös reakciómmal csúnyán lejárathattam magam előtte, de minimum félreismerve elkönyvelt valami kapzsi aranyvérűnek. Holott egyáltalán nem erről volt szó. De nem fordult meg a fejemben, hogy az életemről kezdjek neki hosszas magyarázkodásokba. Tudtam volna, hogy ha akar, bele tud kötni, a kellemetlen kérdéseiből pedig már így is elég volt. Egy bizonyos kép, akármit is teszünk, de kialakul az emberben a másikról. Nem volt mit tennem, hiszen az se volt biztos, hogy hitt volna nekem.
- Szívesen? - vágtam rá utána bizonytalanul. Csak mert úgy gondoltam, hogy legalább nem voltam hallgatag, és szépíthettem nála a szándékaimon. Valóban levett volna a lábamról, ha időben beszerzi azt a hőn áhított tárgyat, de nem volt szabad, hogy idő közben fény derüljön a valós szándékomra, ami a faj rajta keresztüli bővebb megismerése volt. Egy ilyen tárgyat, ha nagyon akartam volna, már jóval korábban kézre keríthettem volna a gyűjteményembe. Szerencse, hogy ez a része nem esett le neki. Ahhoz már ő se volt elég okos, hogy továbbgondolja. Mert nem ismert még, és nem tudhatta, hogy mit tudok megtenni a cél érdekében.
- Vagy úgy... - húztam el a szám egy kissé csalódottan. Szóval az ölébe pottyant minden, ő pedig a haszonélvezője a sok jónak. Hát igen, így is lehet. Elmondhatatlanul zavartak az ilyen emberek, akiknek csak megszületni volt nehéz. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a következő olyan információ magáról, amivel sokkolni tudott volna.
- Egyszerűbb lenne elköltözni egy olyan helyre, ami nem számít pletykafészeknek - mosolyodtam el gúnyosan, ahogy felé fordultam, a kezemben azonban még mindig az általa ajánlott könyvet szorongattam egy szimpatikusnak vélt fejezetnél kinyílva. - De biztosan szar lehet. Ezért is mondtam, hogy nem akarok beléd rúgni - pislogtam szomorúan, miközben a vonásait fürkésztem tovább.
- Az előbb utaltam arra, hogy magam sem értem teljesen... - emeltem fel a hangomat ingerülten. Úgy tűnt számomra, mintha a falhoz beszéltem volna. Ez rettentően zavaró, és akkor még vájkálni merészelne a lelkemben. Hajszál híján, hogy nem csattantam fel mérgemben, de lelki szemeim előtt már rég a földhöz vágtam volna a hülye könyvét, ha nem hozzá. Mit nem lehet ezen megérteni? Megforgattam a szemem, aztán lenyugodva folytattam.
- Amúgy meg, mostanában elgondolkodtam azon, hogy a különleges lényekre specializálódnék a régészeten és az ereklyekutatáson belül. Nekiálltam külföldi szakirodalmat fordítani az általuk használt varázstárgyakról, mert a hazai irodalom meglehetősen szegényes e tekintetben. De vannak tervben önálló munkák is. Otthoni, gépelős munka. Csend és magány, amíg egyedül vagyok hagyva - utaltam önkéntelenül az elmúlt időszakra, amit Tobival kellett átvészeljek. Ezek után pláne azt gondolhatta, hogy csak kihasználni akartam. És akkor még valóban nem láttam őt személyesen, hogy hogyan néz ki élőben. Becsuktam a könyvet, összefontam magam előtt a karjaimat, s úgy néztem vele farkasszemet, hogy vajon ehhez mit fog szólni. Valóban olyan-e, amit hallani akart, vagy csalódott lesz és kivág innen?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Szemeim elkerekedtek, az a gúnyos mosoly pedig az arcomra fagyott váratlan kijelentésétől. Nem véletlenül költöztem erre a helyre. Talán sokan azt hiszik a faluból, hogy a bagolyköves iskolaévek iránti nosztalgia támadt fel bennem oly mértékben, hogy végül ehhez a néhány utcából álló, aprócska településhez láncolt, pedig akik ismernek, azok pontosan tudják, hogy számtalan helyen megfordultam már, bőven volt lehetőségem válogatni. Keletre tény, hogy a magányért menekültem nagykorúságom elején, hogy elszakadjak a hagyományos, mondhatni európai elitnek is nevezhető aranyvérű klánok forgatagából, mert hát Svájcban számos vidékről megfordulnak a híres és hírhedt alakok, de hogy miért választottam végül mégis ezt a helyzet, az talán egy bizonyos személy hatásának köszönhető leginkább. Talán Ő mélyebb benyomást keltett bennem, mint a madagaszkári kényszerpihenővel tarkított szűk három év. Persze sokszor fejtegettem már, hogy mit láttam meg a helyben, hogy magával ragadott. De tény, hogy pénz és lehetőségek terén is el voltam eresztve, s azóta is szeretek néha arról álmodozni, hogy milyen lenne most az életem egy nyüzsgő nagyvárosban. Válaszából amúgy arra is következtettem, hogy itt se a legjobb neki, de hát nem igazán érdekelt az egyéni véleménye.
- Az azért volt, mert nem ismerlek. De azért valld be, hogy nem sikerült olyan rosszul az a felvezető - vakargattam meg az orrom, kissé megemelt fejtartással. Nem tudhattam, hogy miként fog reagálni, ha ajtóstul rontok a házba. És lényegében nem hazudtam, csupán ürügyet kerestem arra, hogy keressem a társaságát. Kellemeset a hasznossal összekötve, munkámnak és a kíváncsiságomnak élve, féligazságokat használva fel. Bocsánatos bűn.
- Mennyi mindenhez értesz? - kérdeztem tőle gyanakvóan, ahogy jobb szemöldököm felszaladt. Nem tudhatta, és még én sem talán, hogy elkezdtem a lassú tesztelgetésébe, vizsgáztatásába. Fránya rossz tulajdonság ez, de más út nem vezet a bizalmamhoz. Hálásan pislogtam rá, amikor nekiállt szakirodalmat keresni, mintha egy kutatóközpontban jártam volna, s nem egy helyi kellékes üzletben. - Inkább akkor a román, igen. Magyarul biztos van, de az nem itt. Nem mindent szeretnek kiadni - védtem meg magamat, némi töprengés után. Nem itt születtem, de a történelemről eleget hallottam ahhoz, hogy a határok módosulása viszonylag hamar eszembe juttassa, hogy miért érvelt az imént ezzel. Lényegében ez azt jelenti, hogy Erdélybe, netán Bukarestig kell utaznia annak, aki ezekre a magyar írásokra kíváncsi, hiába él egy másik országban. Odáig ritkán jutottak el, hogy átengedjék az írásokat, hisz féltve őrzik a méltán híres Drakula-anyagokat. Olyasmi ez, mint a Vatikán, az ottani levéltár pergamenjeit se másoltatják le ezrével, hát még az ilyen specifikus szakirodalomét.
- Gondolom könnyű dolgod van a kínaival - jegyeztem meg szerényen, ahogy álmélkodva figyeltem rutinos és végtelenül segítőkész gyűjtését. Zavarba hozott vele, mert rég tapasztaltam már ennyi kedvességet egy idegentől, aki még csak nem is ellenérték fejében viselkedett így. - Le vagyok nyűgözve. Már csak az a kérdés, hogyan hálálhatnám meg... - és itt tartottam attól, hogy netán kiszámlázza a szolgáltatását, de reméltem legalábbis, hogy kiugrasztom a nyulat a bokorból. Ha volt valami, amit kért cserébe, most kellett kiböknie. Közben magam elé tartottam a listáját, és döbbenten bújtam végig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Kihallottam némi szarkazmust a hangjából, ezúttal viszont mégsem háborodhattam fel rajta, hiszen kivételesen meg tudtam érteni, hogy miért volt ez a véleménye a belépőmről. Szorult belém annyi, hogy nem hajoltam meg előtte büszkén, inkább nagyra értékeltem azt, hogy még ezek után is a kedvemben akart járni. Elismerősen pillantottam rajta végig, még ha meg is voltam róla győződve, hogy egyszerűen csak az agyára ment a vásárlók iránti tisztelete. Egészen addig, amíg le nem vett a lábamról ez a "rejtett polihisztor", aki egészen idáig megbújt itt a pult mögött, ameddig az utcáról nehezen lehetett ellátni, ha a kirakatot kezdte megbámulni az erre tévedő.
Szúrós szemem után nem hagyta, hogy pillanatnyi értetlenkedéséből fakadóan pontosítsak magamon, amit amúgy is utálok. Mielőtt kihozhatott volna a sodromból, korrigálta magát, ami gyors tanulékonyságra vallott az ő részéről. Több ilyen emberrel kellett volna összefussak korábban, és már nem az a nyers Martin lennék, mint akit sokan ismerhetnek, de még többen nem. Hozzátehetném persze, hogy amióta kiszakadtam a szigorú családi kötelékemből, azóta rengeteget puhult a stílusom, de mégsem teszem.
- Ez elég... jól hangzik - gondolkodtam el, ahogy megforgattam a szemeim, miközben a megfelelő, még nem túl dicsérő szót kerestem. Láthatta rajtam, hogy egészen másképp álltam hozzá ezentúl. Nem azért persze, mert olyan durva különbséget tettem volna emberek között a műveltségük alapján, mégis nagyon meghatározza számomra a személyiség, hogy kivel mennyire lehet beszélgetni, na meg persze miről. Van, aki annyira beszűkült érdeklődésű, hogy nem is érdemes vele mélyebb témák felé is nyitni. - Akkor gyakorlatilag együtt járunk egyetemre is, csak én levelezőn tanulok harmadéven átoktörést - szükségét éreztem bizonygatni műveltségemnek és képzettségemnek, de megálltam, hogy ne fontoskodjak. Majd megkérdezi, ha akarja. Elég kalandos élete lehetett neki is, mégsem bombáztam le a kérdéseimmel. Az azonban felvillanyozott, hogy a vártnál sokoldalúbb személyiségbe botlottam.
- Ami azt illeti, kísérleteztem a keleti nyelvekkel, de egy ilyen szakirodalomnak azért nem vágnék neki - jegyeztem meg szerényen, kissé meghökkenve a kérdésén. Először nem is értettem persze, hogy miért kapta ki a kezemből a papírt, s csak aztán esett le a dolog. - Hát jó. Mennyi az annyi? - vágtam keserű képet, hiszen teljesen úgy értelmeztem, hogy akkor egyrészt hülyét csinál belőlem, mert ki akar röhögni a festőtudásomon, másrészt rám akarja sózni a drága bóvliját. De kicsengetem, ha erről van szó, a papírka megért ennyit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Furcsálltam, hogy a bókomra, amitől azt reméltem, hogy majd meghozza a nagy áttörést, csak holmi szájhúzással reagált. Pedig érezhette, hogy többre tartottam őt azoknál, akiknek a mindennapjuk a boltban sertepertélésből állt csupán, hogy meglegyen a napi betevőjük, s hó végén nullán legyenek. Az ilyen ember középszerű életében kár bármi érdekfeszítőt keresni. Biztosan vannak értékeik, de ha valamiben nem törekszenek arra, hogy kiemelkedőek legyenek, vagy jobb emberré váljanak, akkor nagyon messze állnak az én perspektíváimtól. Ahogy a magyarok is mondják, nem egy húron pendülünk. És ez nyilvánvalóan nem annak az esete, amikor valaki szeretne valamit, de nincs rá lehetősége. Hiszen bőven volt rá példa az én esetemben is, hogy valami nem úgy sikerült, ahogyan azt vártam. De mégis ki tudtam törni valahogy, és kemény munka árán, de kiharcoltam magamnak azt, amit szerettem volna, legyen szó munkáról, tanulásról, bármiről. A kivételek persze erősítik a szabályt. Nyitott vagyok mindenkire, de van egy réteg, amelyik hamar le tudja írni magát nálam, s a második esély után végérvényesen könyvelem el őket olyannak, amilyenek.
- Ebbe bele se gondoltam - görbítettem le a számat, ami meglehetősen szokatlan viselkedésnek tűnhetett a részemről, mégis a szívemen tudom viselni az ilyen helyzeteket. - Azért remélem, hogy beválik majd. Sok sikert kívánok - biccentettem, s egy bátorító mosolyt is megengedtem hozzá, mert szükségét éreztem, hogy valamiképpen megvigasztaljam, még ha nem is feltétlenül volt rá szüksége. Aztán csak egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, így hát megköszörültem a torkomat, s a polcokon található rajzeszközök szemrevételezésével folytattam a bolt tüzetesebb felderítését. Mintha bármit is tudtam volna arról, hogy mik is vannak ott, de mégis sztoikus nyugalommal az arcomon méregettem végig a tárgyakat, fenntartva a hozzáértés látszatát. A fülem természetesen az eladóé volt, ahogy a tekintetemmel is sűrűn találkozhatott, ahogy oda-odapillantgattam.
- És tényleg. Kicsi a világ. Kár, hogy nem találkoztunk korábban - vallottam be őszintén, hiszen az egyetemre általában tanulni jártam, míg a szocializálódásra kevesebb időt szenteltem, így második diploma révén. Viszont bíztam abban, hogy később még összefuthatunk akár ott is, ha ezentúl nyitottabb szemmel járok az épületben.
- Japán és hagyományos kínai. Amennyire az időm engedte persze... Szeretem a kihívásokat - vontam meg a vállam. - Persze utólag kár, hogy nem a koreaival kezdtem - tettem hozzá, már kissé hízelgően is. Felsorolni sem könnyű, hogy hány nyelvhez értek, még ha nem is azonos szinten. Ha valamire, akkor a nyelvérzékemre büszke vagyok. Egy olyan svájci családban nőttem fel, majd olyan iskolába jártam, ahol a kantonok és népek fúziójából könnyedén elsajátíthattam e készséget, s ha már untam az európai nyelvek kihívásait, keletre kezdtem el kacsintgatni, főleg a gazdag kultúrájuk miatt. Zseni persze nem vagyok. Könyvet nem olvasok, de felismerek ezt-azt.
- Köszönöm, még egyszer. Nesze - kotortam elő a zsebemből egy galleont, hogy a kezébe nyomhassam. Sarló sincs nálam, hát még knút. De reméltem, hogy elfogadta tőlem, én pedig megígértem neki, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálom a legjobbat kihozni magamból. A megfigyelőképességem jó, hát majd maximum lemásolok valamit.
- Akkor még visszajövök... Szia! - tettem zsebre az összehajtott papírost, s némi habozás után, mintha még dolgom lett volna itt, de fájó búcsút intettem Min Jongnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Ha egy hét múlva visszajövök, boldoggá fog tenni - Na nem egy sikátorbéli rongyos utcalány szájából hangzottak el ezek a szavak, hanem a művészeti bolt tulajdonos-eladójától, egészen pontosan hét nappal ezelőtt. Hogy a boldogságomat miként érheti el, arra roppant kíváncsi lettem, tekintve hogy sokszor magam se tudom a kulcsát, de az tény, hogy nagyon szeretek másokat kihívás elé állítani. És ilyen szempontból persze boldoggá tett volna, ha kudarcot vall a próbálkozásaiban, esetleges sikere pedig meg sem fordult a fejemben. Ártatlan mosolya viszont, amely szinte mindig az arcán virított, már annál inkább felidéződött bennem azokon a kimerült napokon, amikor a hajnali órákban álomra hunytam a szemem. Minden egyes éjszaka így telik nálam. Aztán azon kaptam magam, hogy napközben is egyre többször idéztem fel magamban a találkozást, a dialógusunkat, s sokszor annyira ismerősen csengtek a szavai, hogy már a fejem is oldalra fordítottam, hátha ott áll mellettem az egyébként üres szobában. A zsebemhez kaptam ekkor, amelyben az agyonnyűtt cetli a kézírását őrizte számomra, s ilyenkor mindig elcsodálkoztam az idegen kedvességén. Tekintve, hogy Tobi még mindig nem érkezett haza a munkából, s a baglyomra se válaszolt azóta - vagy csak eltévedt a tollas, hisz végül is miért ne ringathattam volna magam ebben a hitben -, végül egyre türelmetlenebbül kezdtem el várni a találkozásunkat, amely múltkor a festéken túlmenően is színt vitt szürke hétköznapjaimba. Hogy elhittem-e, hogy bármivel is meg tud lepni majd? Aligha. De már haragudni se akartam érte azért, ha mégis üres kézzel várna.
Az a vázlatfüzet napokig porosodott a kávézóasztalon, a ceruzáival együtt. Akárhányszor elmentem mellette, mindig egy aprócskát nőtt bennem a bűntudat. Komolyan gondolta volna? Fessek? Én?! Mondhattam volna persze, hogy csak gúnyt űz belőlem, de úgy éreztem, mégis tartoztam neki ennyivel, ha már kiírta a szakirodalmat, megjegyzem elég alaposan, hiszen a könyvtári kutakodásaimat siker koronázta. Leültem hát egy délután, s uccu neki, ceruza nélkül dobtam össze egy olyan rondaságot, amitől majdnem agyvérzést kaptam. Minek erőlködni, ha valami nem megy? Aztán próbáltam arra gondolni, hogy ő hogy csinálja. Eleinte egyszerűbbre terveztem, mégis eltököltem vele, s egész megnyugtatott a végeredmény.
Kiöltözve, a hajamat gondosan megigazgatva léptem be újra az üzlet ajtaján. A torkomban dobogott a szívem, ám még mielőtt alaposan szemügyre vehettem volna a festményt, ijedten hátrahőköltem annak közeledtétől. Vagy talán Min Jong gyors reflexeitől.
- Szerencséd, hogy nem találtál el. Igencsak érdekes módja ez a vásárlók köszöntésének. Máskor lehetnél egy kissé figyelmesebb, és nem hajigálsz semmit a bejárat felé - kezdtem bele monoton hangon a boltos rideg kioktatásába, el is felejtve azt, hogy köszönt. Szemöldököm csak még jobban felszaladt a megjegyzésére. - Ezt kár volt mondanod. Ezek szerint hiba volt jönnöm... - haragosan a mellkasomhoz szorítottam a vázlatfüzetet, amit az előbb még szégyellősen, de mégis örömmel készültem megmutatni neki. Legközelebb majd a vonásokon fog így nevetni, s elmormogja talán azt is, hogy ezt se nézte volna ki belőlem. Mindenesetre izgatott lettem a gyorsaságától, s kíváncsivá váltam, miket is tudhat még.
- Szóval szégyelled előlem? - próbáltam a vászon egy-egy részletét elcsípni, több-kevesebb sikerrel, mialatt elrejtette a raktárban. - Egyre jobban... - feleltem neki gúnyosan, ha már ennyi inger ért az első percekben. Kissé értetlenkedve vettem el tőle a dobozt, s igencsak csodálkoztam volna, ha valami eljegyzési gyűrűt rejtene. Úgy néztem rá, mintha csak azt kérdeztem volna tőle, hogy mégis mi a franc ez a felhajtás. Körbepillantottam gyorsan, látja-e valaki ezt az egészet, vagy kamerát rejtett el valahol esetleg, aztán türelmetlenül nyitottam ki a dobozt.
- Menj a... Tényleg? De hogy? És... köszönöm - enyhültem meg végre, mérhetetlen mosollyal az arcomon. - Itt meg a fizetséged. Sajnos csak ennyire futotta - nyújtottam át neki a füzetet, benne a művel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Kénytelen voltam elmosolyodni a válaszán, amely a vásárlók szűk létszámára vonatkozott. Kezdtem megérteni, hogy Min Jong számára az üzlete sokkal többet jelentett annál, mint az átlagos tulajdonosoknak. A profit helyett valami másra utazhat. Az egyik forgatókönyv lenne, amire az ajándéka is alapos okot adhatna, hogy valamilyen tiltott tevékenységet próbál leplezni ezzel a kereskedelmi egységgel, míg a másik, s egyben valószínűbb sejtésem volt, hogy ezt az egészet szimpla kedvtelésből csinálja. Még az is elképzelhető, hogy direkt fordította az utca népének a vásznat, hátha ezzel is hirdetheti a művészet szeretetét. Ha műhelyre lett volna szüksége, könnyedén elvonulhatott volna a raktárba, oda hátra, ahova dugdosni készült a dolgait, s még ki tudja miket. Min Jong talán mégsem akart teljesen elszakadni az emberektől, hogy a betévedők előtt nyitva álló területen kezdett festegetésbe. Odáig már én sem megyek egy feltételezésben, hogy ez egy szándékosan megrendezett koreográfia lett volna a részéről, hiszen amennyire tudtam, a dráma iránt nem érdeklődött ilyen mélységekben azon kívül, hogy majdnem mindenhez is ért, ami tiszteletre méltó. Felkaphattam volna a vizet azon, ahogy egy laza vállvonással közölte, ő bizony otthon van, aztán be kellett látnom, hogy végül is igaza volt.
- Örülsz? - szaladt ki a számon a kérdés a meglepettségtől, de egyelőre elraktároztam magamban a gondolataimat. Igencsak furcsálltam persze, hogy ennyire hamar lett közvetlen velem, amit szemmel láthatóan nem tudtam hova tenni. - Pedig távolról nem nézett ki rosszul, jobb testvér lehetsz te annál, hogy pont rá kend. Kivételesen nem kritizálhatlak, hiszen majd látni fogod, hogy mennyivel jobban értesz hozzá - harangoztam be előre a hozományomat, amit így már egyre növekvő félelemmel készültem átadni. Ő azonban megelőzött a fiúkérésnek vélt masnis dobozával, amit persze csírájában kívántam rögtön elfojtani, mielőtt tovább szövődhetett volna a viszonyunk. Sietve csukta vissza a dobozt, mielőtt tovább ámuldozhattam volna. Még sosem szólt rám ilyen hirtelen, össze is rezzentem tőle egy pillanatra. Arra számítottam, hogy hidegebb lesz a bőre, ami jelezte számomra, ő sokkal jobban ember, mint azt először gondoltam. Jelentőségteljesen pillantottam fel rá, majd egy nagy levegővétel után kiböktem, hogy mi zavart a legjobban, még ha a lábaim még mindig remegtek is.
- De hiszen alig ismersz... - próbáltam meg rávilágítani arra, hogy mi is volt a bajom ezzel az egésszel. Az ázsiai vendégszeretet lenne a titok, netán valami furcsa, bolond beidegződés, vagy valamit nagyon félreértek? Tudtam magamról régóta, hogy meggyőző személyiség tudok lenni, na de hogy ennyire? Ráadásul most különösebb manipuláció nélkül...
- Neked se kell? De biztos? Mert akkor elviszem. Jelentenem kellene, de gondoskodni fogok arról, hogy ne legyen baj a birtoklásából - forgattam kezeim között a dobozkát, majd óvatosan betettem a táskámba, amiben a vázlatfüzetet is tároltam a megérkezésemig. - Köszi... azt nem sajnos, mégis honnan? - Ökölbe szorított kézzel, néma vigyázzállásban hallgattam végig dicséretét, s vagy négyszer elismételtem megszeppenve, hogy köszi-köszönöm. Magam sem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta. Ha egy síró hangulatjelet festettem volna le vázlatosan, azt is az egekig dicsérte volna szerintem. Ismerem, átlátok az ilyen embereken.
- Ki mondta, hogy lesz legközelebb? - csóváltam meg a fejem lassú mozdulatokkal, s kénytelen voltam elnevetni magam, ezúttal vele, s nem rajta. - Feltűnően vidám vagy. Csak tudnám, miért - jegyeztem meg erre a sok mosolygásra gyanakvóan, de hallhatta, hogy a hangomba szorult némi irigység is. Mintha nem találtam volna a helyem ebben a pozitív környezetben, s meg is néztem párszor, hogy ez nem valami terápiás hely-e.
Míg ő a raktárig suhant, nekem jutott idő arra, hogy eltegyem a füzetet, méghozzá nagy megkönnyebbüléssel, hiszen ezen is túl voltam. Aztán a pult irányába sétáltam, bár hiányolni kezdtem valami ülőhelyet is, a készlet nem sokat változott.
- Nem vagyok éhes - legyintettem, mikor visszajött. És tényleg narancsot akart zabálni? Jól jött volna persze a gyümölcs, de kinéztem volna belőle, hogy a kezéből fog etetni, ezért inkább nem éltem a lehetőséggel. - Ó, ezt most őszintén mondom, de gyönyörű. Tényleg te csináltad? Na, egy ilyet már elnézegetnék a nappalimban, úgy órákig - amennyire kényelmetlenül fészkelődtem eddig az üzletben, most annyira felszabadultan guggoltam le szemügyre venni az alkotását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Mondhatni világossá vált számomra, hogy mi nyomta ezzel kapcsolatban Min Jong lelkét, mikor a magyarázkodásába kezdett. Muszáj volt megértően bólintanom egyet az általa mondottakra, hiszen ha valóban úgy állt a dolog, ahogy azt a félmondatos megjegyzéséből leszűrtem, akkor nagyon is hasonló személyeknek számítunk ilyen tekintetben. Tökéletességre törekvő, magukkal sosem elégedett lelkek, akik számára fontos a fejlődés és az érték, ugyanakkor több lábon állunk egyszerre, csak éppen az a furcsa, amit végül ő választott. Másnak meg a télen-nyáron át történő tapicskolás, turkálás a földben, a hosszas laborvizsgálatok és könyvtári kutakodások azok, amik kiverik a biztosítékot. A művészeket egyébként meg nem értett embereknek gondolom többnyire, akik állandóan vívódnak belül valamivel, míg végül az alkotásban találnak nyugalmat, menedéket. Nem kellett sokáig járatnom az agyamat azon, hogy a fiúnál mi lehetett az a töréspont, ami végleg elindíthatta őt ezen a pályán, legalábbis az alapján, amit eddig megtudtam róla. Nem találkoztam még korábban félvámpírral. Nem tudtam, hogy milyenek ők valójában. A szakkönyvek persze, hogy a rémisztő, különleges oldalukat emelték ki eddig. De volt benne valami emberi, amiből még a megtévesztés szikráját se vettem észre, hogy netán ősi reflexeket követett volna, mint bizonyos vámpírok, akik színészeket megszégyenítően imitálják az emberi mozdulatokat, hogy emlékezzenek egykori voltukra. Hiába persze, hogy ő csak lassabban öregszik, de ahogy ránéztem, megesett rajta a szívem, s a saját illúzióimat se szerettem volna lerombolni azzal, ha megkérdezve elárulja, hány éves is valójában. Szerettem volna azt hinni valamiért, ha korban és tudásban nagyjából egy szintben, egy hullámhosszon voltunk. Arra lehet építkezni, a különbségek ellenére. Ru érkezésével megtudtam, hogy milyen teret adni valakinek, addig egyedüli gyerekként is korlátlan hatalmam volt.
- És ugyan min múlik? - tettem fel a bugyuta kérdést, mert lázba hozott a mosolyával. Tudni akartam, mire vár, s mit szeretne tőlem. Célzás volt-e, s ha igen, meddig jelölhettem ki a határaimat. Hosszasan néztem a szemébe, mint aki azokból készült kiolvasni a választ. Mindenesetre elborította arcomat a pír, amilyen bátran kezelte a szituációt.
Már majdnem rávágtam, hogy bánom is én, de végtére is az ő fajtájához tartozik, ám ez mégsem lett volna valami szép tőlem. Olyan dolgokat ritkán vágok valaki fejéhez, amiről tényleg nem tehet, vagy nem változtathatna valahogyan. Tudtommal erre nincs ellenszer. Varázsoltam volna vissza az eredeti méretére? Ehelyett felvont szemöldökkel hallgattam érdeklődően az indoklását, az illegális tárgy eltusolásának helyeslésére is csak mosolyogni tudtam. Nem úgy a szemrevételezésére.
- Nahát, jól gondolod - vetettem oda gúnyosan, mert sértésnek vettem a megjegyzését. Tudnám magamról, hogy mihez értek, s mi okoz örömöt, ha segítség nélkül ontanám magamból a csendéleteket. Persze, hogy akadt otthon egy-két kép, amiről puskázhattam. - Fojtogató ez a festékszag... - legyeztem meg magam előtt a levegőt, ha már így rákérdezett a bajomra. Tudtam, hogy ha visszajövök, megint ezernyi inger ér majd, s most, hogy feszülten figyeltem, amíg a damfír mellettem állt, közelségétől úgy éreztem, mintha rám ragadt volna az aurája. Azon törtem a fejem, hogy vajon tudnak-e gondolatot olvasni, netán megidézni másokat, mint például a vélák, de a festmény miatti lámpalázamtól se tudtam racionálisan felidézni az olvasott ismeretanyagot. Helyette megköszörültem a torkomat, s próbáltam ellazulni, amennyire lehetett.
- Elhiheted, hogy nem most fogok pályát váltani. Jó vicc. De köszönöm, hogy így gondolod. Ami azt illeti, nem is volt annyira vészes összedobni. Akkor ezek szerint az öcséd is festő? Amolyan művészcsalád lehettek - fordultam körbe az üzletben, hogy még egyszer szemügyre vehessem a helyiséget, amit úgy tudom, örökölt, tehát jogosnak véltem a feltételezéseimet.
Túl kedves, túl türelmes. Lassan már úgy tűnt, nem maradt semmi, amivel kihozhattam volna a sodrából. Még a kezdeti incselkedéseimre sem kapta fel a vizet, kár lett volna kést döfni a szívébe a fajbéli faggatózásaimmal. Arra ott vannak a könyvek, ez viszont éles kísérlet inkább, aminek tanúja lehetek. Az empirikus módszert választottam tehát. Orromat megcsapta a friss narancs illata, amit így pláne megkívántam, kérni viszont nem mertem.
- Tehát a helyszínen festetted? - fordítottam felé a fejem, s őt követve letérdeltem a földre, mert guggolva a lábaim remegésbe kezdtek. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz fizikailag. Zakatolt a szívem, de próbáltam semleges arcot vágni, mégis komolyan szólni hozzá. - Nem akarom megvonni tőled, hogy gyönyörködhess benne. Az túl önző lenne a részemről. A színe amúgy sem illene a bútorokhoz - hazudtam, csak hogy nála tarthassam, mert túl sokkal tartoztam volna neki, amit nem pénzben kellett volna viszonozzak.
- Hagyd meg itt, és akkor majd többször eljövök megnézni. A többivel együtt. Már ha szabad persze. Mennyi a belépőjegy a "kiállításra"? Apropó, pont arra lenne szükséged. Beszéljek a polgármesterrel? Bérelt helyed lenne a művelődési házban, mit szólsz? A bevételt pedig fordíthatjuk jótékony célra is - lelkesedtem a hirtelen ötlettől, de gyorsan leállítottam magamat, mikor rájöttem, mennyire túllendültem, holott abszolút az ő döntése kellett, hogy legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

A kedv jön és megy, változékony és kiszámíthatatlan, akárcsak az időjárás. Egyesek hajlamosak különösen szeszélyes hangulatvilággal bírni, ezért ezt mindig egy olyan dolognak tartottam, amire nem volt érdemes túlságosan alapozni. Számomra elhatározás kérdése, hogy kitől és mit akarok. A józan ész harca az érzelmek felett, hogy még véletlenül se csináljak olyat, amit később megbánnék. Azt már tudtam, hogy a mércét megütötte, ha nem át is ugrotta könnyedén, de hogy az ígéretes szavak, félreérthető félmondatok mögött vajon valóban az az ember bújt-e meg, aki az eddig kialakult képzetemben élt, azt szintén egészen biztos, hogy csak úgy tudtam a legkönnyebben kideríteni, ha beleegyeztem az ajánlatába. Amit persze első hallásra nem is akartam elhinni. Megállt a szívverésem, s elfogott a bűntudat. Ismerősek voltak ezek a szavak. Nem olyanok, mint amiket másoktól szoktam hallani, akik a felszínes témáknál maradtak, mert lelki igényük nem volt az ismerkedésre. Ők kevesebbet akartak, ő most talán többet. Ugyanúgy, a középiskolai csalódásom óta betartattam magammal, hogy semmibe nem élem bele magam jobban, mint kellene. Utálom, ha elbizonytalanítanak. Szilárd jellem vagyok, s a jégréteg megrepedni látszik.
Nehezen találtam a helyem a visszatérésem óta, mintha hamar hiú ábránddá lett volna, hogy a kimaradt időt már nem lehet sem helyreállítani, sem bepótolni. Az utódom jelenléte átszőtte mindennapjaimat, de nem akartam másodszor is hátat fordítani. Tudtam már, hogy félig az övé vagyok, de a másik felem nem kaphatta meg a jövevény miatt, s így azóta is üresen lógott a levegőben, keresve azt, amit betölthet jelenlétével.
- Esetleg holnap ötkor, az megfelel? - vakartam meg az állam. Talán el tudom kérni magam korábban, ha jobban belehúzok. Fel akartam erre készülni, de természetesen rugalmas lettem volna, ha másképp alakul. Egy ideig még úgyis egyedül leszek otthon, s bár motoszkált bennem a bűntudat, tudtam, hogy mi az új rendszer, s hogy ebben ez nem kivetnivaló. Mégis hozzátettem magamban, hogy ez valóban egy kötetlen beszélgetésnek készült, lesz ami lesz alapon. Kellett, hogy egy ilyen meglátásba kapaszkodjak.
- Van elég hobbim, de köszi. Majd meglátom. Nagyon is kedvelem a művészeteket, csak éppen szemlélőnek gondoltam megmaradni - intéztem el a dolgot ennyivel, mikor már kissé járni kezdett a levegő, köszönhetően a Min Jong által kialakított kereszthuzatnak. Kezdtem magam jobban érezni, s minden egyes gondolatomban felkészítettem magam arra, hogy mi várhat rám a boltossal kapcsolatban.
- Én egyedül voltam... - köszörültem meg a torkomat, s hogy ne úgy tűnjön, mint aki elérzékenyült volna ezen, gyorsan pontosítottam. - Nincs testvérem, csak a könyvek voltak. És a családi birtokon kívüli nagyvilág. Mondhatni nagy reményeket fűztek hozzám, hogy majd tovább viszem azt, amit ők elkezdtek, de aztán... másképp alakult. A saját utamat akartam járni, s még most is azt teszem - többször megálltam a mondataim között, egyúttal lassan és átélve meséltem el neki rövid történetem, amit annyiszor hallhattak már, mert nem titkolom különösebben. Monológom utolsó része kifejezetten büszkén csengett, ahogy kihúztam magam, előtte viszont tettem néhány lépést a sorok között, hogy otthonosabban érezzem magam. Erősnek akartam látszani, belül viszont gyenge voltam. Még mindig kísértettek a gyerekkori sebek, s a hátránytól való félelem.
- Valóban tehetséges vagy. Rosszabbra számítottam - néztem a szemébe őszintén, halványan elmosolyodva. A festményt mintha még órákig tudtam volna bámulni, ha nem vált át olyan nyerssé. Egy kis lépést tettem felé, csak egy kicsit vettem vissza a saját komorságomból, s máris ellenem fordította a viselkedésével, és ő akarta eljátszani ugyanezt. - Akkor szívesen megvenném az egyik képed, ha nem bánod - ajánlkoztam tovább. Fizetni akartam, mert ingyen túl sok lett volna ennyi jó. Ingerült lettem, mert nem értettem, mi baja lett hirtelen. Segíteni akartam, ő pedig szerintem bunkó lett, s ez megijesztett. De az is, hogy ezt most sajnáltam.
- Jól van, csak egy ötlet volt. Bár nem értelek, de mindegy - húztam el a szám, s még meg is ráztam a fejem. Csalódtam benne. - Énekelsz is? Nem gondoltam volna. Kezdem elszégyellni magam, hogy engem csak mindenféle írott dolgok érdekelnek, meg a nyelvek, s a varázstárgyak. Nincs semmi meglepetés benne - vontam meg a vállam unottan, mikor végleg feltápászkodtam onnan, s végül mellette álltam meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Egyből szemet szúrt, hogy milyen modern eszközöket használt, s milyen rutinosan kapta elő az okostelefonját, mintha még nálam is elfoglaltabb személy lett volna. Egyre többen lófrálnak varázstalan kütyükkel a zsebükben, de ez többnyire az új generációs betelepülőkre igaz, akik felhagytak a tradíciókkal. Én jól ismerem ezeket az eszközöket, mégsem állt rá az agyam, hogy bevonjam őket a mindennapjaimba, főleg mert eddig is feltaláltam magam nélkülük, s gazdagság ide vagy oda, a költségvonzatuk hosszú távon kiábrándító. Azért is néztem furcsán a jelenetet, de aztán hamar észbe kaptam, hogy mi lehetett az oka, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Szeretem azt a helyet. Amúgy is rég voltam - adtam meg a választ szerényen. Úgy gondolom, hogy nem lett volna jó tudtára adnom a vágyakozásomat, lelkesedésemet, magyarán szólva a pillanatnyi kedvemet, pontosan a nem sokkal ezelőtti okfejtésem miatt. Az ugyanis bármikor megváltozhat, ezért bizonytalannak éreztem, hogy félrevezető jeleket mutassak, amikor a hirtelen felbukkanását is rendeznem kellett magamban. Azt azért láthatta, hogy nem ő erőltette rám az elhívást, már ha nem valami alantas mágiával befolyásolt. Sokkal inkább adta magát a helyzet, hogy ha már ennyi mindenről el tudtunk beszélgetni, vagy épp megvillantottunk a személyiségünkből egy-egy szeletet, akkor nyugodtabb környezetben is kibontakozhassunk a másiknak. Persze a maga nemében egy zsúfolt teaház nem lesz annyira meghitt, mint az üres bolt, de itt mégiscsak a munkahelyén is voltunk, és attól tartottam, hogy esetleg túlságosan leköti őt a munkája. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen az, amikor egy kicsit jobban elengedte magát.
- Talán nehéz elhinni, hogy más is több mindennel foglalkozik? - fanyalogtam. - A hobbim gyakorlatilag a munkám is félig. Régészet, kutatások. Nyelvtanulás, mindenféle művelődés. Van egy kis kertem, amit művelek otthon például, szóval mindig valami olyan, ami hasznos és fejleszt - soroltam fel kurtán, a teljesség igénye nélkül. Arra azért kezdtem allergiás lenni, hogy még mindig rám akarta tukmálni ezt a festészetet, pedig meg kellett volna értenie, hogy mindenben azért nem hasonlítunk. S ha esetleg elfogadását akarta a pingálásainak, akkor ahhoz nem kellett volna, hogy erőlködjön, győzködjön, mint a Jehova tanúi.
- Majd meglátom. De ha mégis azért hajtogatod, hogy fellendítsem a boltod forgalmát, ha kell az egész kócerájt felvásárolom - csak hallgatott volna el végre, de ezt már nem tettem hozzá. Meglehetősen elszórakoztam magamon, így történhetett, hogy szigorú nézés helyett elmosolyodtam, mintha viccnek szántam volna, pedig valahol komolyan gondoltam a kérésemet, amit nem először közöltem vele finoman, hiába. Mégis, szerettem volna teázni vele, elnézni a vonásait, a mosolyát, s elhallgatni a sztorijait, hogy aztán egész nap vidám hangja járjon a fejem, amíg el nem nyom az álom, s még ott is kísért talán. Ezért hát, nem ugorhattam a nyakának, de amibe kértem se tudott belekötni.
- Nem tudtam, hogy csak egy van. De ha nem eladó, nem kell - zártam le ennyivel a jelentőségteljes mosolyom után, amit a bóknak vélt kijelentésére kaptam, miszerint járjam csak a saját utamat. Örültem nagyon, hogy így gondolja, s annak is, hogy ő ugyanúgy csinálta, mint én. Rabszolgákra nincs szükségem, gondolkodó és érző emberekre viszont annál inkább. - Ó, bocsánat... Azt hiszem értem, de csak talán. Ne haragudj  - sóhajtottam fel, miután némán a számhoz kellett kapjak szégyenemben. Szomorúan néztem rajta végig, ahogy összekötöttem a fejemben a lehetséges okokat. Talán elégedetlen a műveivel, esetleg igazi lényét kívánja leplezni a támadásoktól, valami ilyesmi lehetett a dologban. De az biztos, hogy nem holmi hülyeségbe trafáltam bele, és reméltem megbocsát.
- Utóbbi nem tudom mit jelent, de ha esetleg megmutatnád majd, a többivel együtt... - léptem hozzá közelebb kihívóan, mintha csak azt akartam volna sugallni, hogy gyakoroljon rajtam nyugodtan, még ha egy nagyot nyeltem is közben, mert nem tudhattam, hogy hova üt, rúg, ránt és ugrik, mert koreai lévén a szabad kezes harcokba kategorizálnám, már ha valóban olyanról volt szó. A zongorára és az énekre is kíváncsi lettem, hogy nem csak a levegőbe beszélt-e. - Így látod? Kevesen gondolják... Bárcsak többen érdeklődnének iránta! Mondjuk akkor alig lenne munkám - tártam szét a karomat szerényen.
Ismét kényelmetlenül éreztem magam, ahogy előtte szobroztam. Mintha kifogytunk volna a témákból, pedig szerintem korántsem volt így, ezt mindketten tudhattuk. Arra gondoltam, hogy talán feltartom őt valamivel, és csak szimplán túl udvarias volt ahhoz, hogy elküldjön, vagy talán még mindig a festményeivel sértettem meg, de nagyon elbizonytalanított. Megvakartam a tarkómat, sóhajtottam egy nagyot, aztán jelentőségteljesen a szemeibe néztem.
- Nos, akkor... talán jobb, ha most megyek, még ha fájó szívvel is. Holnap ötkor várlak. Szia! - biccentettem a fejemmel, majd sejtelmesen elmosolyodtam, még mielőtt elhagytam volna a helyiséget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Természetesen már háromnegyedkor ott toporogtam a bejárattól nagyjából húsz méteres távolságban, hogy megfelelő rálátásom legyen a keresztforgalomra, egyúttal kivonjam magam a tetves dohányosok füstfelhőitől. Így még véletlenül sem tudtak azok közé sorolni, akiknek, hogy úgy mondjam, dolguk akadt a teaházban. Nagyon szerettem ezt a helyet, szép emlékek fűztek hozzá a diákéveimből. Ezért sem értettem, hogy mi a francnak kellett a közel évtizedes állandóságot kínáló, már-már hagyományossá vált, így számomra szent hellyé avanzsált helyet egy jöttment tulajdonosnak kóros és hirtelen vállalkozási szellemétől átfűtve tönkrebasznia, de megszoktam már ebben az országban, hogy szeretik elereszteni magukat a hitelből orrukat fennhordó, különféle sznob rétegek, akik nem tehetik meg, hogy Budanekeresd előkelő utcáiban vásároljanak ingatlant, helyette várost faragnak ebből a valaha csendesnek vélt településből. Amint egy kicsit lejjebb ment a vérnyomásom, bemehettem végre helyet foglalni. Sikerült elintéznem, hogy egy eldugott asztalt kapjunk két főre, hiszen más is tudta, mikor van teaidő. Mégsem éreztem úgy, hogy tömve volt a hely. Fintorral az arcomon, de igénybe vettem az ingyenes ruhatárt, s még a kedvessége ellenére sem részesítettem borravalóban a ficsúrt. Megköszönve hát a szolgáltatást, bevédtem a tökéletesnek vélt helyet, s bőszen az itallapot bújva próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy kivel is készültem egy asztalhoz ülni. Izgalmamban durván elhessegettem egy körülöttem repkedő pillangót, mire egy távoli asztaltól igencsak megbámult az egyik kedves vendég. Gúnyosan elmosolyodtam, majd az itallapot feljebb tartva, arcom teljes takarásával élvezhettem tovább a választék böngészését, amiről tudtam, hogy ha még fél órát várat Min Jong, akkor sem sikerül döntenem. Vagyis persze már akkor tudtam, hogy gyümölcs teát fogok kérni, amikor átléptem a küszöböt. Elegánsan, hajamat alaposan megigazítva ültem, zakómat a széktámlára húzva. Hamar szemet szúrt a boltos, előbb a szemüvegére, majd a karórámra pillantva megállapítottam, hogy pontosan érkezett. Vonásaim kisimultak, arcomra széles mosoly ült, mikor megláttam. Persze nagyon zavarban voltam, mert a falnak is füle van, s noha nem kellett, hogy a falu népe egyből rosszra gondoljon, azért...
- Azt fogják hinni, hogy egy maffiózóval találkozom, ha nem veszed le azt a szemü... - emelkedtem meg a székemből, hogy az eljöveteléből adódóan hálás arckifejezéssel fogjak vele kezet, de nem fejeztem be a mondatot, mert a pozicionálásának hála nem volt több szüksége rá, holott többnyire én szoktam a bejárattal szemben ülni. Így végre viszontláthattam azokat az élénk szemeket. Tenyereink puhán csúsztak össze, az enyém kissé megizzadt az itallap markolásában, s eszembe is jutott, hogy eddig még sosem érintkeztünk ténylegesen. - Senkit nem szeretek megváratni - adtam tudtára sejtelmesen, s közben azon járt a fejem, hogy ezt meg miért mondta. Talán zavarta, hogy pontos vagyok? Végigmértem az öltözékét, szerencsére nem égtem be a megjelenésemmel, jól mutatott.
- Úgy látom, ez már nem az a szokásos festő hacuka - bókoltam neki, már ha ezt annak lehetett nevezni. Mindenesetre élveztem, hogy kimondhattam a hacuka szót, mert nem olyan rég hallottam először, vagy ha hallottam is korábban, elfelejtettem a jelentését. - Hm, talán, de segíthetsz dönteni. Gyümölcstea, zöld tea, esetleg earl grey? Persze tejjel. Aztán van itt a ház specialitása, ahhoz legalább sütemény is jár - újságoltam neki, miközben az ujjammal a megfelelő sorra bökve elé toltam a saját itallapomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Mondhatja persze, hogy megrémültem attól, ahogy próbálta magára vonni a figyelmet a kisebb jelenetével. Inkább csak elképedtem egy picit, annyira váratlanul ért. Megfeszülten mocorogtam székemben kényelmetlenül, kissé el is süllyedve benne a szégyentől. Nem gondoltam volna, hogy a színészetben is otthonosan mozog, de ezek szerint bőven tele volt még meglepetésekkel. Mikor tudatosult, hogy viccnek szánta mindezt, idétlen mosollyal próbáltam leplezni elvörösödött arcomat, s hogy újra kordában tartsam cikázó gondolataimat, inkább visszatértem a teaválasztás problematikájára.
- Hát, ami azt illeti, a múltkori mutatványod után őszintén kíváncsi lettem a módszereidre. De van egy olyan érzésem, hogy talán sosem fogom megtudni - kulcsoltam össze két kezem, s próbáltam kérlelő pillantásokat vetni felé, hátha megesett rajtam a szíve. Tegnap óta nem sok időm volt foglalkozni a tárggyal, egyelőre visszavarázsolni se mertem a méretét, gondosan lapul a pincémben található mágikus széfben, a többi relikviával egyetemben.
- Tényleg? Nem gondoltam volna. Mármint nem azért, ne értsd félre... Csak például a könyvtárban nem kényelmesebb enélkül? - mosolyodtam el, ahogy kimagyaráztam a megjegyzésemet. - Hm, amikor én jártam a Bagolykőbe, már nem is tudom, hogy ki volt éppen. Tilda talán? Róla nem tudsz valamit? Vagy csak úgy általánosságban az iskoláról... Szerintem évek óta nem jártam fenn, szóval kimaradtak a hírek - sóhajtottam mély nosztalgiával a hangomban, miközben a távolba néztem, mintha csak ott láthattam volna a kastély tornyait. Aztán újra rátapadtam Min Jong ruhájára, mert valóban jobban állt neki ez a fajta elegancia, és abszolút pozitív csalódás volt, hogy így toppant be. Nem mintha olyan hülyén nézett volna ki korábban, csak már elkönyveltem őt egy tipikus festőnek.
- Az alkalomhoz mérve, igen - adtam meg a választ kérdésére, hogy aztán dönthessek a teáról. - Akkor gyümölcsöst fogok. Mondjuk epreset. De a tiéd is jól hangzik - dőltem hátra a székemben. Alapvetően a gyümölcsteákat gondoltam a legjobbnak ilyenkor, fogalmam sincs, hogy miért. Nem úgy tűnt, mintha ő is gondolkodott volna süteményekben, de nem feltételeztem, hogy spórolni akart volna a fogyasztás összegén. Ezért elvetettem, hogy a teán kívül mást is kérjek, nem akartam kilógni.
- Változó. Miért? - néha még kiütközött, hogy mennyire el voltam zárva évekig szociálisan, többek között egy ilyen visszakérdezéssel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Hiába kíséreltem meg kicsikarni belőle, hogy mégis honnan tudott egy hét alatt előkeríteni egy olyan varázstárgyat, a válasza alapján úgy tűnt, nem ma fogom megtudni. Lesütöttem a szemeim, még a szám is lekonyult egy kicsit, de nem keseredtem el túlságosan, hiszen nagyjából erre a válaszra számítottam.
- Túl szép is lett volna - állapítottam meg keserédes mosollyal végül. Összességében elégedetten ültem vele szemben, hiszen megkaptam, amit akartam. Még többet is. Jóval többet. Egy találkozás kellős közepén kötöttem ki, a szándékaival pedig még mindig nem voltam tisztában. Tudta, hogy miért szúrt szemet. Gondolom megszokta már, hogy emiatt felfigyelnek rá. Utalt is erre. De nem hiszem, hogy a többi érdeklődőt is meghívta volna teázni, vagy hogy ugyanannyira érdekesnek találta volna őket, mint a kíváncsi fürkészők a félvámpírt. Azon kívül, hogy büszkén, magamat kiemeltnek érezve élvezhettem társaságát, a fejemben motoszkálni kezdtek egyéb gondolatok is. Ő mit gondol rólam? Miért mondtam igent az ismerkedésre? És mivel magyarázható az, hogy eddig vajmi kevés témánk volt a fajbéli sajátosságokról, helyette különféle ruházkodási szokásainkat ecseteljük egymásnak? Hümmögve hagytam rá, hogy végül milyen nadrágot fog hordani. Jól tud kinézni, mégsem kirívó, jómódú varázslók benyomását keltettük mindketten.
- Akkor hogy jött, hogy végül könyvtárosnak jelentkezel? Megleptél, hogy ennyi szabadidőd maradt - magyaráztam meg a kérdésem, ahogy egy pillanatra az asztalra könyököltem úgy, hogy tenyerembe támasszam az arcomat. - Ilyenkor azt se tudom, ki viszi a boltot - gondolkodtam hangosan, mert Tilda személye sokkal kevésbé érdekelt, s én egyébként ugyanolyan bizonytalan voltam már ebben, mint ő. Ezt a vállvonásomból is megállapíthatta, mielőtt szabad kezemmel legyintettem egyet, hogy hagyjuk inkább a dolgot a francba. Rég volt már, nem is az a lényeg.
- Oh, ők szigorúak lehetnek - tűnődtem el. Rémlettek innen-onnan, pláne az igazgató, hiszen az osztályomon keresztül nagyon sok aurorral kerültem kapcsolatba. Többet tudok az említett személyekről, mint elsőre hinné, de idegen még ahhoz, hogy kifejtsem a véleményemet róluk, és nem is biztos, hogy érdekelte volna. Inkább csak elhúztam a számat, igaz kissé zavarba hozott azzal, hogy Várffyról nyilatkozott, hiszen nem nagyon tudtam mire vélni. Meg is vakartam a fejem. - Hm, elég régen már, mikor is? Olyan hét-nyolc éve. Rohan az idő. Akkor kezdtem, amikor rögtön el is kellett költözni Madagaszkárra. Borzasztó időszak volt - háborogtam neki szenvedélyesen. Te jó ég, mennyi idő eltelt azóta... Ha tudtam volna, hogy ez vár rám, lehet máshova költözök. De már mindegy, így alakult. Megcsóváltam a fejem, aztán szerényen elmosolyodtam, mikor végignéztem magunkon.
- Abból adódóan? - puhatolóztam nála óvatosan. Egészen felkeltette az érdeklődésemet a jelenség, szemeim csillogóan fürkészték arcát, de a tapintatosságra továbbra is törekedtem. - Az is jól hangzik. Rendeljünk hozzá valamit, vagy jó lesz így? Nekem mindegy - közöltem vele egykedvűen, mégis volt a hangomban valami törődés, hogy megfeleljek a számára. Aztán súlyosan megvető pillantásokkal elemeztem végig magamban a megváltozott helyet. Jó sok pénzt kiadtak rá, de valóban hiba volt, mert nálam a teaházról más elképzeléseim voltak. Így hát egyet kellett értenem Min Jong kritikájával.
- Akkor majd legközelebb nem ide jövünk. Vagyis hát... Már ha... Na mindegy. Szóval, khm, bőven akad szerencsére más lehetőség is a faluban, ha menni akarsz valahová, na - zártam le az okfejtésem haragosan, majd megmakacsoltam magam, hogy jobban vigyázzak a szavaimra, és ne tegyek olyan megjegyzéseket, amiket félreérthet. Hiszen ki tudja, hogy akar-e folytatást. Éppen csak felpillantottam a társamra, hogy vajon akkor a rendelés részt melyikünk intézze, mikor ő számomra teátrálisnak vélten kinyújtotta a kezét, mintha apróért kuncsorgott volna az aluljáróban. Nagyokat pislogtam, majd homlokom összeráncolva húzódtam el a mozdulattól.
- Most mit csinálsz? Jaj, már megint itt van egy? Hessegesd el nyugodtan, ha zavarnak. Még az kell, hogy a teámba repüljenek... - morogtam nyugtalanul, mégis legbelül volt valami békét és nyugalmat árasztó abban, ahogy ezek a csodaszép lények repdestek körülöttünk. - Amúgy meg hogyhogy van piercinged? - kaptam észbe, s hozakodtam elő ezzel számon kérő hangon, ami egy ideje már érlelődött bennem, de az előbbi nyelvjátékára tekintettel nem kívántam tovább magamban tartani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Én azt hittem, hogy kompenzált valami új képesség  - vallottam be kissé elszégyellve magamat a székemben, amiért nem jutott előbb eszembe a varázserejének hiánya, mint életét hátrányosan befolyásoló, állandóvá lett tényező. Mindennapjai valamennyi szegmensére komoly hatással lehetett, amikor lassú leépüléssel búcsút kellett mondania a mágiának, furcsa módon mégsem tekintettem a velem szemben ülő Min Jongra úgy, mintha egy másik fajhoz tartozó lett volna. Sőt, némileg ellentmondásosan a megjelenésében és személyiségében az eddigiek alapján sokkal közelebb éreztem őt magamhoz, mint a legtöbb embert általánosságban. Jólesett hallani, hogy az olvasásra nagy hangsúlyt fektetett, ez az iskola könyvtárosaként abszolút hiteles kijelentés volt a szájából. - Megkérdezhetem, hogy miért? - próbáltam udvarias és tapintatos lenni, de úgy tűnt, mintha csak ő kínálta volna fel, hogy rákérdezzek erre. Ha arra gondolt, untatott volna a kifejtéssel, hát jeleztem neki, hogy ez nincs így. Kíváncsi voltam, hogyan találta fel magát az átváltozása óta, és egyúttal arra is, hogy milyen lehetett valójában. Nyilvánvaló lett, hogy bizonyos témákat érdemes volt elkerülnöm, tabunak vennem, és nem a kétes beszerzésére gondolok. Sokkal inkább olyan hétköznapi, másoknak természetesnek tűnő dolgokról volt szó, mint például a napfény, az utazások, kapcsolatok, beidegződött megszokások. Úgy tűnt, kiismernem őt nagyobb kihívás lesz, mint gondoltam.
Egyetértően bólogattam az alkalmazottai kapcsán, arcomra elégedett mosoly ült, mivel az ő helyében hasonlóan gondolkodnék. Nem akartam megkérdezni, hogy mégis mennyire nyereséges az üzlet, de az jött le, hogy legalább a dolgozókon igyekezett spórolni, na meg mivel ugyanúgy eladósdit játszott, könnyen lehet, hogy legrosszabb esetben is csak nullára jött ki hó végén. És hát, ha nagyon sok pénzed is van, ha valami tartósan veszteséges, akkor hiába minden jó szándék, előbb-utóbb váltani kell.
- Mert az iskola felének hasmenéses nyavalyája volt azt hiszem... Gondolj bele, én Kelet-Európában akartam tanulni, nem a negyven fokban. Elég nomád körülmények voltak, mondjuk anyám munkája révén utóbb már nem tűnik fel az ilyen - villantottam meg egy pillanatra, hogy olykor légvonalban nem is vagyok onnét olyan messze, ahonnét az itteni évemet kezdtem. Olyan felháborodottsággal, de mégis lelkesen meséltem neki az élményeimet, mintha nem érteném, hogy nem volt ez számára világos.
- Na, az meg a másik. Azon is voltam. Hányadikosnak jöttél? Érdekes, hogy sose láttuk egymást, vagyis hát látásból ismerős voltál eddig is, mert faluban lakunk, de akkor is - zártam le ennyivel a dolgot, ahogy tovább tűnődtem.
Bizonytalan válaszára annál magabiztosabban mosolyogtam rá, hogy ne érezze magát kellemetlenül előttem, aztán megráztam a fejem a süteményt illetően. Bőven elég, ha ugyanúgy csak egy teát iszom, esetleg hazafelé még beugorhatunk valamire a cukrászdába.
- Hangversenyen már viszonylag rég voltam. De nyílt egy új tárlat az egyik galériában is - pillantottam fel rá, mintha csak azt vártam volna, hogy a hír hallatán a nyakamba fog ugrani. Ennek ellenére próbáltam semleges arcot vágni, majd megköszörülve a torkomat folytattam a beszélgetést.
- Igazán? Akkor menjünk lepkeházba. Az állatkertben azt hiszem, viszonylag védve van a fénytől - vetettem sokkal kellemesebb pillantást a szárnyas lényekre, miután megtudtam, hogy nincs velük baja. De dicsérni már nem gondoltam őket. Szépnek szép, ennyi. A baromsága jobban érdekelt, hogy mégis miért kellett úgy elcsúfítania magát. A fülbevaló még hagyján, de ez... Szégyen, csupa nagybetűvel. Mint aki citromba harapott, olyan fejjel szemléltem végig, mikor kidugta előttem a nyelvét, s csak bólogatni tudtam, hogy arra. A válasza azonban meghökkentett. Már éppen megkérdeztem volna, hogy ugyan miféle hülyeségeket csinált, amikor meghatódva hallgattam a mexikói szappanoperára emlékeztető történetet. Mintha nem is a valóság lett volna. Ez igaz vajon? Vagy csak ő találta ki az imént, hogy valami hihető keretbe öltöztesse a lázadását.. Leadtam a rendelésemet, majd válaszoltam.
- Mi számít hülyeségnek? És miért mondod ezt, csak nem az van a homlokomra írva, hogy én vagyok a tökéletes mintaférfi? Ugyan... A szüleim szerint hülyeség volt régészetet tanulnom, vagy elmenekülni otthonról. De nem tudom... Talán hülyeség volt itt hagynom ezt a helyet, és azt hinnem, hogy a munka és tanulás fontosabb, mint egy bizonyos valaki - sóhajtottam fel szomorúan. - Viszont így már másképp fest rajtad az a piercing. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem - fontam össze magam előtt a karomat, miközben ő feltűnően nézni kezdett, szóval én is így tettem, mert még mindig szokatlan volt ebben a ruhában. Tekintetem az ujjaira, majd a kézfejére siklott, miközben próbáltam őt elképzelni, ahogy az ecsetet fogja, s a képeit alkotja vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Vagy úgy… - húztam el a szám sajnálkozóan. Az egyetlen dolog talán, amit a vámpírokban irigyelni lehet számomra, az a végtelennek tűnő koruk volt, semmi több. És neki még ennyi se juthatott, mert durván fogalmazva, neki csak félig sikerült átváltoznia. A vérivás undorító dolog. Kedvem támadt tőle megkérdezni, hogy mennyire érzi ellentmondásosnak a fogyasztását, mert bár rá van kényszerülve az ösztönei által, mégis a tudatának át kellene fognia, hogy mit művel olyankor valójában, és ezzel véleményem szerint nehéz lehet megbirkózni. De mégis hallgatag maradtam, mert ugyan kötetlen beszélgetésre hívott, a lelkébe azért nem akartam beletaposni. Sokkal jobban állt neki, amikor mosolygott, mintsem hogy ingerülten válaszolgatott, még ha eddig sosem nézett rám szúrós szemekkel, bármilyen bunkón is viselkedtem vele. A teaivás számomra szent dolog, a forró nedű ellazít, kikapcsol, feltölti a belsőmet. Alig vártam, hogy hamarosan megtapasztaljam az élményt, kinek volt kedve vériváson gondolkodni.
Bűntudatot éreztem, amiért érdekelni kezdett egy damfír. Aztán ez az érzés tovább erősödött bennem, amikor igent mondtam a találkozóra, holott nem voltam biztos benne, hogy készen álltam bárkit is közelről megismerni. A történeteit tovább hallgatva szégyelltem, de az iránta érzett sajnálatom kezdett eluralkodni bennem. Nem csak azért, mert olyan életformát élt, amilyet, hanem a kalandos fiatalkori beszámolója végett is, amit utána tovább tetéztek azok az információmorzsák, amiket lépésenként adagolt a magánéletéről, állítólagos baklövéseiről. Hamar világossá vált, hogy önző céljaim eléréséhez túlságosan segítőkész személyiség volt, s már másnapra kérhettem volna tőle egy többoldalas szakkönyv-listát a fajáról, ha akartam. Netán részletes élménybeszámolót arról, hogy hogyan érzi magát így. Nem tudtam biztosan, mert nem akartam belegondolni, sem elbízni magamat ilyen tekintetben. De tudtam, hogy fájdalmas lett volna neki ezekről beszélni, és azon is kaptam magam egyúttal, hogy már rég nem a tárgy, vagy a specifikus jellemzők hoznak lázba, hanem a nagy egész, aminek csak egy szelete az a sajátságos életvitel, amit épp felmértem, hogy mennyire kompatibilis az enyémmel.
- Nem teljesen értem. Miért nem engedtek olvasni a könyvesbolti kínálatból sem? – vagy ha igen, az miért nem volt elég a számára.  Csillogó szemeimmel álmélkodva figyeltem minden mozdulatát, ujjaimat imaszerűen kulcsoltam össze magam előtt az asztalon. Megálltam, hogy ne kommentáljam a kereskedésüket. Majd utánakeresek. De nem úgy tűnt már, mint aki hálás és jó viszonyt ápolt a családtagjaival, s az üzlet miatti rajongótáborához tartozónak se akartam érzékeltetni magamat. Megszoktam már, hogy rangos beszélgetőtársaim is akadtak olykor, talán azzal tudna igazán meglepni, ha azt közölte volna velem, hogy ő a dél-koreai elnök fia.
- Orvos, de most Afrikában vendégtanár. Idősebb korára elkapta valami humanitárius-trend. A karrier miatt csinálja, jól mutat az önéletrajzában – mosolyodtam el gúnyosan, némi haraggal a hangomban, amiért apámmal együtt még mindig megmaradtak karrieristáknak, mely gyerekkori sérelmeim fő kiváltója. Biztosan leordította volna a fejem, amiért így nyilatkoztam róluk egy idegennek, még ma már évek óta elváltak, amióta apám kétes ügyletekbe keveredett. Róla nem véletlenül nem akartam beszélni, azt meg már tudta, hogy egyke vagyok. Sajnáltam is persze, hogy a családomról én sem hozakodhattam elő vidám történetekkel, hogy oldjam a hangulatot, de hát ez van. – Igaz – engedtem el a közös iskolaéveket. Már nem számít, de legalább a Bagolykő közös pont volt a múltunkban.
- Kortárs válogatás. Főként akvarell – húztam el a mézesmadzagot. Direkt olyat kerestem korábban, amíg benne voltam az otthoni festegetésben, amibe frappánsan belekényszerített. Vagy csak szembejött velem a meghívó, ahogy a technikája után kutattam, már nem tudom. Önelégült vigyorral figyeltem Min Jong lelkesedését. Roppant könnyű megfogni egy művészlelket az ilyenekkel. – Majd rangsorolunk – jelentettem ki sejtelmesen. Nem bántam volna, ha több programon is velem tartott volna a jövőben, az eddigiek alapján remek társaság, csak néha nagyon zavarba tudott hozni, mert hozzám képest sokkal energikusabb jelenség.
Finoman végighúztam a mutatóujjam a homlokomon, amin mintha éreztem volna az ő forró érintését a levegőből. Nem tudom hogyan csinálta, de kísérteties nyugalmat éreztem, ami alatt ő viccesen próbálta kiolvasni onnét a mintaférfiségem. Amilyen jó volt elképzelni, olyannyira jólesett hallani, még ha tudtam is, hogy csak szórakozott velem. Vettem egy mély levegőt, s vártam, hátha beszívom a teaház illatával együtt az ő kölnijét is. Nem húzódtam el, inkább döbbenten ültem higgadtan, mintha transzba esett kisgyermek lettem volna egy szertartás alatt, s csak a hiánya térített észhez, mikor visszaült a helyére.
- Szóval te sokáig nem a saját utadat jártad? – törtem meg a pillanatnyi csendet. – Nem akarlak megsérteni – hintettem el a véleményem, de sokkal kevésbé zavart, mint korábban. A hosszas csendből, ami alatt a kezeit csodáltam, a kiérkező rendelésünk zökkentett ki, amit udvariasan megköszöntem a pincérnőnek. Immáron a gőzölgő teám felett ülve szóltam hozzá.
- Csak elbambultam, ne haragudj – hazudtam zavartan, s az asztal alatt, véletlenül vagy sem, de néhány pillanatig összeérintődött a térdünk, amíg az iváshoz készülődtem elő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Még mindig nem teljesen világos… De hiszen bármit el tudtál olvasni, amit csak akartál. Miért hiányzott mégis a könyvtár? – ráztam meg a fejem, még ha tudtam is, hogy ez egy fájó téma lehetett a számára. – És azt amúgy megkérdezhetem, hogy hogyan kötöttél ki Magyarországon? – talán nem sejthette a kérdéseimből, de egy kulcsmondatra voltam kíváncsi a részéről, amitől még függővé tettem, hogy mennyire jártunk hasonló, vagy éppen ugyanazon cipőben, ha összevetettük a múltunk stációit. Tudni akartam, hogy megvolt-e bennünk az a közös, amit elképzeltem, és ehhez bevállaltam azt is, hogy kissé egyenes kérdések felé kezdtem elmenni, ám abban a hitben ringattam magam, hogy Min Jong lelki sebei begyógyultak már annyira, hogy tudjon ezekről beszélni. Elvégre miért mosolyogna olyan bájosan, ha nem így lenne?
- Gyermekorvos – közöltem vele savanyúan és elhadarva. Számára ez akár üdítően is hangozhatott, vagy valami idilli személyiséggel ruháztatja fel anyámat. Ha jobban belegondoltam, apámhoz képest ő még a jobbik eset volt. A többi gyerekkel egész jól elboldogult, a sajátjával ment félre valami, amikor hatással lettek rá az aranyvérűekre jellemző rögeszmék, s rákapcsoltak a szándékos elkülönítésemre, hogy még véletlenül se kerüljek olyan társasága, ami nem illik az ő elképzeléseikhez. Aztán még sok más egyéb olyan döntés következett, amit hosszú lenne felsorolni, de mind lemondásokkal járt, utóbb pedig semmi hasznuk nem akadt. De összességében észhez tért, és így felnőttként jobb lett a kapcsolatunk. Évente többször meglátogatom őt, amióta a Romberg ággal mondhatni megszakította a kapcsolatát, és átmeneti jelleggel, de berendezkedett az afrikai mágusképző falai között. Hogy ebben az is közrejátszik-e, hogy ezáltal nekem is bejárásom adódik a helyre, és jobban tanulmányozhatom a helyi varázsvilágot, abban is biztos vagyok.
-  Majd beszéljünk meg egy időpontot – ajánlottam fel megoldásként, ha már nagyon is lelkes volt aziránt, hogy galériába mehessünk. Nyilvánvalóan elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy számára a galéria az első. Tudtam ezt jól, nem is terveztem másként. – Ezzel megleptél. Én azt hittem, sajnálod, hogy így alakult. Biztos nehéz lehet, mármint ez az egész… – mintha megindult volna a karom a keze felé, de aztán megtorpantam, ahogy mélyen a szemébe néztem. Egy kicsit rá akartam játszani arra, hogy együtt érzek vele, vagy inkább a valódi érzelmeimet akartam belekényszeríteni egy szerepbe, amit eljátszhattam, azzal ringatva magamat, hogy valójában nem gondoltam komolyan. Mégis egyre jobban tudni akartam az idekerülése kalandosnak ígérkező történetét, ahogy azt is el akartam érni, hogy indirekt módon kapjak beszámolót a félvámpír-létéről.
- Ha annyira zavarna, akkor már nem ülnék veled szemben – húztam ki magam a székemben, és még fel is nevettem egy pillanatra. Nem tettem hozzá, hogy ez még változhat, mert ha sokáig nyújtogatja felém, akkor kiüldözhet vele a világból, de akartam neki adni még egy esélyt. Általában mindenkinek van valami hibája, magamról pedig tudom, hogy válogatós tudok lenni, és roppant kritikus. Min Jong nagyon kedves volt, hogy elintézte a dolgokat, és odaadta azt a listát, úgyhogy nem érdemelte volna meg, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.
Hosszasan néztem őt, amíg a teánk kihűlt. Hozzá hasonlóan a forró bögrét szorongattam az ujjaim között, s azon gondolkodtam, hogy vajon adjak-e hozzá cukrot, s ha igen, milyet. Kiraktak még citromot és egyebeket is, amikkel ízesíteni lehet, ha nem önmagában szerette volna fogyasztani a betévedő. Tej ehhez nem járt persze, szép is lett volna. Kissé közelebb hajolva beleszagoltam a gőzbe, hogy érezhessem az intenzív illatot, s összefusson tőle a nyál a számban. Mégiscsak valamiféle szertartásszerűség kellett volna, hogy ez legyen a teaházban, nem holmi limonádézásra hívott.
- Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy ma itt fogok veled ülni – nyögtem ki zavartan, csak hogy megtörjem a csendet. Eddig bírtam ugyanis, hogy aztán lesüssem a szemeim és a továbbiakban a teámra koncentráljak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Egy kicsit olyan volt, mintha nem is magáról beszélt volna. Vele ellentétben számomra nehéz nem elfogultnak lennem, ha a szüleimről, vagy gyerekkoromról kérdeznek. Próbálta humorosan elmagyarázni, ami ezáltal a napnál is világosabb volt előttem, mégis én másképp működöm. Nem rejtem véka alá a véleményemet, mert nem az a típus vagyok, aki szépít, inkább a nyers igazsággal szembesítem az illetőt, amihez bizony savanyú pofa, míg máskor keserédes mosoly társul, attól függ, hogy mennyire tartom mulattatónak a beteges gondolkodásukat. Számtalan abszurd szituációval példálózhatnék, hogy illusztráljam a káros neveltetésemet az érdeklődők előtt, noha általában megkímélem magamat attól, hogy utána sajnálkozó megmondó-emberek előadását kelljen hallgatnom.
- Indokolatlan szülői szigort sejtek – sóhajtottam fel, nagyon is tudva, hogy miről volt szó. Még mindig arra ment ki a játék a részemről, hogy azt a bizonyos megállapítást halljam, ami ennek a megerősítése, függetlenül attól, hogy látszólag teljesen beletörődött ebbe, és már nem haragszik úgy rájuk, hogy ez bármiféle lelki sebet ejtsen rajta. Ő úgy tűnt, megtalálta önmagát, még ebben a torz, belekényszerített testben is, és most minden problémát lepergetve képes velem homlokráncolás nélkül teázgatni, mintha csak az időjárás lenne terítéken. Belőlem viszont az indulatok beszéltek. Nagyon irigy voltam.
- Nahát, akkor mégse volt véletlen az a napszemüveg, tudtam én – viccelődtem tovább a magam módján. Teátrálisan, de elég halkan ahhoz, hogy más ne hallja, ami talán a helyiség mágiájából adódóan amúgy is lehetetlen. – Azért ez így ijesztően hangzott ám, de remélem nincsenek rosszakaróid. Elég sok aurort ismerek, szólj nyugodtan, ha védelemre van szükséged. Elintéznek bárkit, hidd el - hajoltam közelebb az utolsó mondatra, majd egy pillanatnyi gyilkos mosollyal az arcomon hátradőltem a székemben, és ismét egy kifejezéstelen ábrázattal nézhetett farkasszemet. Fontoskodónak tűntem, de nem nagyzoltam, mert valóban jelentős kapcsolati tőkével rendelkeztem már a Minisztériumban. Le akartam venni a lábamról az ismertségeimmel, amivel közvetítőként még egy kis anyagi haszonnal is megörvendezhetett volna, de a legfőbb célkitűzés persze az ok volt, amiért ez a befolyásos damfír ebben a porfészekben vert tanyát. Prózai lett volna persze, ha ő is az iskola utáni szerelemvágyból maradt volna a falu nyakán, de akkor meg az volt számomra homályos, hogy tanulni minek jött ide, s vajon hol változott át olyanná, amilyen most.
- Emiatt...? - ismételtem meg az utolsó mondatát, hátha ennek hatására kezdte folytatni. Türelmes voltam vele és megértő. Egy pillanatra mintha magamat láttam volna, ahogy küzdtem a szavakkal, ha kellemetlen helyzetbe hoztak. Volt valami élvezetes abban, ahogy szépen-lassan megbirkózott a szavakkal, és sikerült kimozgatnom a komfortzónájából. Kíváncsi voltam, hogyan reagált volna, de a szavai folytatását túl tágan értelmeztem. Pont emiatt az, aki. Azt hiszem, valami ilyesmit akarhatott mondani. – Ugyan, ne hízelegj. Ilyet se nagyon mondanak rám – pirultam el, de a hangom teljesen arról árulkodott, hogy nem gondoltam komolyan a szavait. Nem voltam kellemes társaság. És nem biztos, hogy jó lesz így a kiállításnézés. De talán mégis. Számomra az lesz. És csak arra kell majd ügyelnem, hogy ne legyek elviselhetetlen, mert akkor nem akar majd velem többször találkozni. Van egy határt, és azt nem szabad átlépnem. Egyelőre kerestem, hogy hol is húzódhatott. Elég rugalmasak voltak Min Jong idegei, bármennyire is játszottam velük, jól bírták a terhelést. De kikészíteni nem akartam, hiszen igazságtalan lett volna a részemről, vagyis hát övön aluli.
- Mert ritkán ismerkedem. Már ha érted, hogy mire gondolok – kíséreltem meg az első kortyot a megfelelő hőmérsékletűre hűlt teámból. Érthetett alatta barátságot, vagy többet, direkt úgy fogalmaztam talán, hogy ne legyen egyértelmű. Az imént azon kaptam magam, hogy nevetek a vigyorán, és mintha csak láttam volna rajta, hogy a piercingjét készül újból megmutatni. Ravasz húzás lett volna. – És mert valamennyire tényleg munkaügyben kerestelek fel az elején. De be kell vallanom, hogy kellemesen csalódtam a személyedben – ez minden, amit egyelőre felfedhettem vele kapcsolatban arról, ahogy gondoltam rá

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Kissé meghökkentem a visszakérdezésén, ugyanakkor gyanakodni is kezdtem, nehogy a végén még pont a saját fegyveremet fordítsa ellenem. Mindvégig nagyon éber maradt a párbeszédeink során, figyelt a szavaira, s ha bizonytalan volt valamiben, inkább nem mondott semmit, mintsem elszólja magát. Kíváncsi volt, és nem igazán engedte, hogy behúzzam a csőbe. Belül csalódott voltam, viszont őt nagyon is tisztelni kezdtem ezért a tulajdonságáért, hiszen általában könnyű valakit összezavarnom, aztán akár azon is kaphatja magát az óvatlan beszélgetőpartner, hogy az orránál fogva vezetem. Reméltem, hogy ha idővel jobban megismerjük egymást, és megnyílunk, akkor egyre több oldalát ismerhetem meg. Ez ugyanakkor azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy magamból is többet kell mutatnom, ami az egyik nagy gyengeségem. Nem biztos, hogy lesz türelme kivárni, amíg megnyílok, vagy hogy helyette a magatartásom és a mozdulataim rendszere alapján vonjon le következtetéseket. Hiszen nem csak a szavai alapján ismerheted meg a másikat, amik sokszor ki tudja, mennyire hamisak. A személyiséged akkor is beszél, ha te tartod a szádat.
- Szerinted milyen hátrányod származott volna abból, ha a könyvtárakba engednek? – tettem fel az újabb kérdést, hitetlenkedve és a fejemet rázva, mintha magától nem tudná a választ. Szeretem valahol, ha próbára tesznek, de most mintha direkt kísérletezett volna. Lehet, hogy rossz gyerek volt, de jelen kérdésben nem láttam megalapozottnak az intézkedést a szülők részéről, hacsak nem a felügyeletét lett volna bonyolult megoldani, amíg ők a vállalkozást vezették. És azzal, hogy Min Jong mintha vizsgáztatott volna, kezdtem egy kissé ingerült lenni.
Kellett az a nevetés. Egyrészt, mert jól állt neki, másrészt pedig mert oldotta köztünk a légkört. Nem ismertem még, és ő sem engem, de azt nem néztem volna ki, hogy maffiózó. Túl kedves volt hozzám. Mondjuk, ha a feketekereskedelemben utaztam volna, és el akartam volna tüntetni az illegálisan hozzám került ereklyéket, akkor pont egy olyan balekot ültettem volna fel, mint én voltam, hogy hazavittem a mágikus vértárolót.  De attól még szerettem volna azt hinni, hogy az asztal túloldalán ücsörgő életével, ha kusza múltja is volt, most minden rendben van. És nincs semmilyen összeférhetetlenségi akadálya annak, hogy egy minisztériumival teázgat. Ezért, ahogy a korát, ezt is elengedtem, és próbáltam teljesen elfelejteni.
Elnéztem, ahogy áthajolt az asztalon és a vállamra tette a kezét, amire egyébként is szemet vetettem. Először megrezzentem, mikor hozzám ért, aztán csak furcsállóan reagáltam arra a mély nyugalomra, ami akkor elárasztott. Attól féltem, hogy véletlenül feldönt valamit a mozdulatával, aztán hogy koszos az ingem, és csak le akart onnét söpörni valamit. De ahogy megszorította, még egy masszázsra is igényt tartottam volna. Kezem elindult megfogni a karját, de nem volt rá ideje elérni, mert addigra visszaereszkedett a székébe. Bennem erős hiányérzet maradt. Nem tudtam mást tenni, mint csendben, csalódottan magamra erőltetni egy műmosolyt, s bólintani.
- Tudni fogod, hol találsz – lengettem be, hogy később még jól jöhetek neki, meg amúgy is. Feszélyezve ültem, összezárt lábakkal, ugrásra készen, amit a véres megjegyzése csak tovább erősített bennem, hiszen az arckifejezését folyamatosan monitoroztam a beszélgetésünk alatt, és rögtön érzékeltem a pillanatnyi zavart. Még ha a véletlen elszólására is kenhettem, sosem lehet tudni, amíg ki nem ismerem. Persze felkínálkoztam volna szívesen, hogy igyon belőlem, ha akar, de azt nagyon más körülmények között.  – Az emberek magukkal vannak elfoglalva, nem érdekli őket egy magamfajta szerzet. Rég nem erőltetem ezt, mert csak csalódás a vége. Nagyon kevés az olyan ember, aki megérthetne, vagy azonosulni tudna a nézeteimmel, ízlésemmel, mindennapjaimmal. Aki jön, az jön, de nem akaszkodok senkire. Te is meg tudsz ismerni – érveltem mély megvetéssel és kiábrándultsággal a hangomban. Az utolsó mondatot végső mentegetőzésként hoztam fel, némi hatásszünet után, hogy megvilágosítsam a tévedéséről. Egyébként is sértve éreztem magam, hogy feltételezget és rólam spekulál. Hangulatomon csak a tea íze enyhített, neki is álltam fújogatni, hogy hűljön, aztán sűrűn, apránként kortyolni.
- Okos vagy – bólogattam gúnyosan, ha már rájött arra, hogy érdekesnek találtam. Olyan nehéz lenne végigmérnie magán? Mutatott volna egy olyat, aki ennyire sokrétű, titokzatos, művelt és jó kisugárzású a környéken, mint ő volt… Mondjuk én sem vagyok az önbizalom mintaképe. Hirtelen jött kérdésére hümmögtem egyet, mert éppen ittam, aztán hozzá hasonlóan letettem a csészét és egy torokköszörülés után belekezdtem abba, amit már kismilliószor előadtam.
- Világot akartam látni, és kiszúrni a szüleimmel. A kezemben fogni, amiről a könyvek csak mesélnek. Jól hangzott, csak nehéz projekteket találni. Ezt szerintem magadtól is ki tudtad volna találni rólam – vontam meg a vállam egykedvűen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Egyáltalán nem lettem okosabb. Sejtelmes mosolyával mintha örömét lelte volna abban, hogy az idegeimmel játszott. Oldalamat furdalni kezdte a kíváncsiság, mégis bele kellett törődnöm abba, hogy tudatlanul fogok távozni a teaházból, amit egyszerűen utálok. Ha már elkezdett valamit, akkor fejezze be normálisan, és ne a legizgalmasabb részénél akassza meg a történetet. Eldöntötte, hogy megoszt velem valamit, majd látszólag ok nélkül gondolta meg magát, csak hogy bosszantson. Szúrósan néztem rá ezért, és elégedetlenül. Megforgattam a szemeimet, míg végül eszembe jutott az egyetlen reális megoldás. Nagyon fiatalon változott át, a szülei pedig óvni akarták őt és a környezetét, ezért volt helye a szigorú intézkedéseknek.
Egy részem még mindig az érintésén kattogott. Bevillant az a jelenet a boltban, amikor véletlenül hozzáért az ujjam, ahogy átvettem tőle valamit, vagy amikor vészesen közel álltunk egymáshoz. Mintha szükségem lett volna ezekre a visszacsatolásokra, hogy ő valóban egy lélegző, érző lény, és a szíve is a helyén van. Dobog. Talán éppen zakatolt, ahogy az enyém tette. Kíváncsi voltam, ugyanakkor korlátozott, tehát szomorú. Azt hittem, hogy jobb hatással lesz rám a jelenléte. Mármint jól éreztem magam vele, nagyon is. De mintha megint többet várnék, és ez gyakran megesett velem, ha valakit először alá-, majd túlbecsültem. Nehezemre esett belőni, hogy mit is várhatok az adott személytől. Talán az irigyelt tulajdonságaitól reméltem, hogy majd valahogy átadja nekem őket a találkozásunk alkalmával, és akkor felszabadultan tudtam volna vele társalogni. Meg egy rövid időre felvenni azt a képzeletbeli szemüveget, amit ő viselt, hogy ne csak a szürke hétköznapokat láthassam, és ne egy vékony cérnából legyen a türelmem.
- Kicsit se tartod magad annak? – kaptam az alkalmon, hogy erre rákérdezhessek. Látszott rajtam, mennyire örültem annak, hogy szinte magától terelődött rá újra erre a beszélgetésünk, vagy csak amiatt volt szerencsés, hogy nem kellett tovább rágódnom a gondolataimon. – Ettől vagy olyan különleges – biccentettem felé mosolyogva, külső fülnek valami hihetetlenül nevetséges hízelgéssel a hangomban, mintha instant be akartam volna vágódni nála, pedig nem akartam ennyire nyíltan sugallni, hogy nálam ez mennyire pozitívum. Úgy véltem, hogy a félvámpírsága sok ember számára taszító lét, én pedig akár egy megmentő alak is lehetek a történetében, aki az árnyoldalai ellenére igenis értékeli és elismeri őt, és időt szán rá. Nem utolsó sorban teljesen emberinek tűnt előttem, csak ezt nem akartam elárulni neki. Bárcsak a szívére tehettem volna a kezem, hogy hallhassam a szívverését… Fránya szabályok.
- Szórakoztat a maró gúny és a sok negatívum, ami belőlem árad? – viccelődtem tovább felvont szemöldökkel, mikor már a teámból kortyoltam. Úgy tűnhetett, hogy egy soha ki nem fogyó csészéből ittam, pedig csak aprókat nyeltem és kiélveztem az ízeket. A tea minőségét legalább nem sínylette meg a tulajdonosváltás. Stílusváltása meglepett, le is csaptam kissé a porcelánt, olyan lendülettel tettem vissza a helyére, hogy aztán egyik karomat az asztallapra támasztva szintén közelebb hajoljak. –Talán azt gondolod, hogy hazudok? Tudod nem Jókai könyvek vagyunk, amit olvasgathatsz, nem kezdek dagályos elbeszélésekbe… De ha valóban érdekel, még kifejthetem. Csak nem itt terveztem. Mondjuk kicsit vicces, hogy az előbb még te voltál szűkszavú bizonyos témákban. Valamit valamiért… Vagy beszéljünk másról – sziszegtem, ahogy kioktattam őt, merre is van az arra. Kicsit haragudtam rá, amiért nem nyílt meg – bár miért is tette volna - , de ő még inkább szóvá tette, hogy én sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Tudtam, hogy jókat tudok kérdezni. Kárpótlás gyanánt öröm volt nézni az arcát, ahogy láttam miként gondolkodik el és szedi össze a gondolatait. Nem ér sokat agyalni a válaszokon, Min Jong… Ez egy olyan dolog, amit nagyon is tudnia kellett már. Főleg, ha valóban elfogadta magát olyannak, amilyennek a sors kényszerítette. Arra nem voltam felkészülve, hogy nekem kelljen helyrerakni az önbizalmát. Az már úgy tűnt, megvan. Szóval nagy baj nem lehet. Hagytam, hogy válaszoljon, közben magam elé nézve hümmögtem a kijelentésein, és húztam félmosolyra a számat, amikor kellett.
- Egyáltalán nincs szükséged éjszakai életmódra? Mi a helyzet a napfénnyel? – sandítottam az ablaküveg felé, ahol lassan az utolsó sugarak sütöttek be, mielőtt az égitest eltűnt volna a Mátra valamelyik vonulata mögött. – Minek írás, ha van kézzelfogható tapasztalat, nemde? – tettem fel a költői kérdést, ahogy ismét rápillantottam. – Emberré? Talán az ösztönök, s mindaz, amit most hiányolsz magadból – fontam össze magam előtt a karjaimat. Kezdtünk elég mély témákról beszélgetni, amiket általában egy pohár bor felhajtása után szoktam felhozni otthon, ha a tükörképemmel állok le vitatkozni. Így nem szívesen bontottam volna ki jobban, ha nem volt muszáj, hiszen a kérdése önmagában maratoni vitaestet eredményezhetett volna, én pedig rá, és nem általánosságokra voltam kíváncsi.
Elhúztam a szám, de bármilyen komoly arcot is igyekeztem vágni, egy hosszabb hatásszünet után mégis muszáj volt felnevetnem, a magam visszafogott módján. Üdítő társaság? Ugyan… Ezeket ő sem gondolhatta komolyan. Szinte kizárt, hogy valakinek ez tetszene, és az általános vélekedéseken túl ezt tapasztalatból mondom. Megráztam hát a fejem, és e halvány mosoly mindaddig megmaradt az arcomon, amíg számomra váratlanul fel nem állt a helyéről. Már megint mire készült? Valami lehetett a székével, hogy hajolgatni és mászkálnia kellett szinte folyamatosan. Talán vízhajtó hatású teát kért, és a mosdóba igyekezett… Szóra nyílt volna a szám, még egy kérlelő arcot is vágtam, hogy ugyan ne menjen el, mert annyira rosszat azért nem mondtam, ám ekkor helyette mellém tolta a székét, és mindenki előtt megalázott. Hosszasan bámultam a kezét, ami valamiért tűzforrón égett a combomon, miután megpaskolt, mint valami igásállatot, aztán rajtam hagyta, hogy vas helyett a tenyerével jelöljön meg.
- Azt hiszed azzal, hogy mindenki előtt letaperolsz, majd jobb kedvre derülök, netán feloldódom? – horkantottam fel, és még a gyomrom is megremegett a gondolattól, hogy mennyire illetlen viselkedésnek véltem ezt, pláne amikor a sok szerelmes suhancot láttam egymást nyalfi-falni úton, útfélen. Amint megszabadultam tőle, arrébb húztam a széket az asztal oldalsó sarkáig, majd folytattam. - Mit is mondtál az előbb? Ja, türelmes, persze. Igyekszem, hidd el. Azért vagyok még itt veled. Na és mondd csak, másoknál beválik ez a taktikád? – arcom vörös volt, nem tudom, hogy a zavartságtól, vagy az izgalomtól, hisz nem az érintése zavart, hanem a tiszteletlensége, a hátsó szándéka, hogy majd néhány érintéstől, legyen az baráti vagy több, megnyerhet magának. Ilyen módszerekkel még én is csak ritkán élek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Nagyjából értem – állapítottam meg. Tekintve, hogy eddig mindannyiszor nappal találkoztunk, nem hiszem, hogy a bioritmusa olyan nagyon eltért volna az enyémtől. Ha tehetem, sokáig fenn vagyok, és viszonylag keveset alszom. Nehezen jön az álom a szememre, kivéve amikor kiütöm magam a hajnalig tartó olvasással. Fogom a könyvet az ágyamban fekve, aztán egyszer csak arra kelek, hogy valami nyomja a hátamat, vagy puffan egy nagyot, ahogy lelököm a forgolódásaim közepette. A munkám miatt van, hogy korán kell kelnem, ugyanakkor a terepen is szigorú ébresztő vonatkozott rám. Megszoktam tehát a zordabb körülményeket, azt hiszem, de nem ápolok vele nagy barátságot. Ha Min Jong alapból olyan természet volt, aki napnyugta után is sokáig virrasztott, biztosan fel sem tűnt már neki, hogy mihez kell igazítania a napirendjét. Amint a napszemüvegtok megveregetésére is csak egy széles mosollyal reagáltam, az elismerésem jeleként.
- Nézzük csak… Szóval minden megvan benned, ami egy emberben is. Tehát éppen ellenkezőleg. Nem hiányzik semmi, hanem pont, hogy több rejlik benned. Plusz tulajdonságok, persze akad egy-két gyengeség – böktem diszkréten a napsugarak, majd a szemüveg irányába. -  De olyanja mindenkinek van. Különleges vagy, és kész – mosolyogtam rá, hogy végre átérezze a helyzete súlyát, és ha már eddig nem panaszkodott, legalább átérezze, hogy nem tekintek rá alacsonyabb rendűként. Más kérdés, hogy a varázslók ugyanúgy többek a varázstalanoknál, nem véletlen az aranyvérűekben a tartás, ami valahol még bennem is megtalálható. De mégis, a mágia ellenére, ő egy olyan különleges lénynek tekinthető, ami ugyanúgy a varázslótársadalmat gazdagítja.
Láttam, hogy mennyire derült égből jött neki az ellenkezésem, és még egy kicsit rosszul is kezdtem magam érezni emiatt, úgyhogy elérte vele a célját. Mégis, félve pillantottam újból körbe, hogy vajon mennyire szégyenültem meg a többiek előtt. Mit fogok mondani, ha egyszer Tobi fülébe visszajut egy pletyka, hogy nyilvánosan mutatkozom a szeretőmmel, vagy valami ilyesmi? Még jó, hogy az Edictum szennyfirkászainak látóköréből kikerültem, valami rémlik, hogy egyszer le merték írni a nevem anno, amiatt is tiszta ideg voltam.
- Most meg ne csinálj úgy, mintha nem értenéd. Nekem nincs szükségem számító alakokra, akik ki akarják használni az adottságaikat, csak hogy megismerjenek – zárkóztam el, megigazítva a galléromat. Úgy gondoltam, hogy megsejthetett valamit, és a kis ajándéka, meghívása, meg az érintése mind arra ment ki, hogy ne én tudjak meg róla dolgokat, hanem ő rólam. Ilyet nem voltam hajlandó játszani. Féltem felfedni magam, és megnyílni neki. Mert nem hittem el, hogy valóban érdekeltem. Biztosan a kapcsolatai kérték meg, hogy nyomozzon utánam. A minisztériumi, aki ritka tárgyak után érdeklődik. Ha pedig megnyíltam volna, ugyanúgy elnevette volna magát, vagy nem hitt volna nekem. Elég volt a csalódásokból.
- Örülök, ha még mindig ilyen jól szórakozol. Mindenesetre maradok, ne aggódj. Ennyivel nem üldözöl el. Még – ráztam meg újból a fejem, majd elmosolyodtam, mert az se volt jó megoldás, ha túl sokáig pattogtam volna egy valóban apró érintésen. Amit annyira nem is bántam már. Mikor már visszafészkelte magát, elhallgattam a magyarázkodását, amiből ki tudja, mi volt igaz, s mi hazugság. Kértem egy ugyanilyen teát én is, mert nem akartam tétlenül ülni, amíg ő az újabb adagját fogyasztja, egyúttal nyugtáztam, hogy még itt fogunk ülni egy darabig.
- Még, hogy nehezemre esik ellazulni… - duzzogtam. – Nagyon titkosan fogalmazol. Ezek után szerintem nem csoda, ha nem teljesen értelek. De akkor mindegy. Inkább elmesélem, hogy a nyáron Kanadában voltam egy ásatáson, és majdnem eltévedtem az erdőben. Állítólag egy régi indián temető környékén voltunk, és valóban megmagyarázhatatlan dolgok történtek velünk. Érdekes ez a mágia, nemde? Meg amúgy lehet, hogy kellene otthonra egy háziállat. De most egyelőre növényeket termesztek. Ezt gondoltad volna rólam? – enyhültem meg, hogy csak azért is megmutassam neki, mennyire laza tudtam lenni, ha kellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Na igen, ez az előbb egy kicsit kocsmai megszólalás volt a részemről, pedig csak teázni jöttünk. De azért abba én se mentem bele, hogy a különlegesség, vagy az a bizonyos plusz, ami benned van, most összességében miként értékelhető – negatívumok, vagy pozitívumok vannak-e túlsúlyban. Rávilágítottam a lényegre, mielőtt úgy érezte volna, hogy kivételesen nem nekem volt igazam.  Ezúttal is szükségét éreztem, hogy megvédjem az álláspontomat. Továbbra is nagyon érdekelt, hogy milyennek értékeli magát a damfírsága szempontjából. Volt, amivel látszólag megbékélt, míg bizonyos kérdésekre indokolatlanul mogorván reagált, ha jól vettem ki.
- Talán bánod, hogy forgalmat generáltam a boltodnak? – szúrtam oda a csöppet sem ártatlan megjegyzésemet. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy örült nekem. – Különben is, egyáltalán nem volt random szöveg – emeltem fel a mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a számára, mennyire mesterkélt is voltam a megkeresésemmel, hiszen többnapos kutatómunka volt, mire a nyomára akadtam, s a megfelelő szándékkal összepárosítottam a megismerkedést. Egy félvámpírhoz készültem, nem bíztam magam a véletlenre. Újra felelevenítettem az ismereteimet a fajról, hogy megpróbáljak felkészülni a váratlan meglepetésekre. Sajnos képet nem találtam róla semmilyen nyilvántartásban, a közösségi médiához meg béna vagyok ilyen szinten, a türelmetlenségem amúgy is hamar úrrá lett rajtam. Úgyhogy döntöttem, felkerestem őt, és azóta tessék, rávett arra, hogy új hobbit próbáljak ki. Ecsetet ragadtam, képet festettem neki. Állítólag egész értek hozzá, legalábbis ezt mondta, vagy épp hazudta. Csak hogy most újból egymással szemben lehessünk. De hogy miért volt ilyen feszült köztünk a hangulat, azt magam sem tudtam. Irigy voltam rá. És valami nagyon zavart, ami nem a félvámpírsága volt. Még nem jöttem rá, hogy mi bökte a csőrömet. Annyit tudtam, hogy fel akartam oldódni, és érezni valami olyat, amit rég éreztem már, s a legjobb az lett volna, ha át tudtam volna adni magam ennek az ösztönnek. Egyelőre olyanok voltunk, mint két kisgyerek. Rossz óvodások, akik mindenre képesek voltak megsértődni. Eszembe jutott, hogy még mindig sokkal tartoztam neki. Óvatosan tehát, de megpróbáltam nyitni felé. Még akkor is, ha számoltam azzal, hogy a kapcsolatai megbízásából hívott ide.
- Mondd csak, miért érdekellek, ha nem ezért? – hörpintettem a csészém aljából. A szakmám, a faja iránti érdeklődésem, netán a kérésemből fakadóan, azt ráhagytam. Itt volt az ideje, hogy valamivel meggyőzzön arról, hogy valóban rám kíváncsi. Nem érdekelt, hogy kérdeztem-e már. Azzal nem elégedtem volna meg még egyszer, hogy boldoggá akart tenni, és kész. Hiszen azt már megtette, a viselkedésével pedig egyelőre nem mindig ezt érte el. Már-már epekedve vártam, hogy válaszoljon. De valami frappáns módon, mert Min Jongból ezt néztem ki. Nem akartam csalódni benne. Azt akartam, hogy lenyűgözzön. Hogy azzal-e, amit hallani akartam? Ki tudja… Vagy éreztetett, sugallt volna valami olyat, amit más még soha, vagy nem ennyire nyíltan.
- A kezeiddel amúgy nem volt baj – vontam meg a vállam. – Nélkülük nem festhetted volna azt a lenyűgöző képet. Örülök, hogy figyelsz. Nos, igazából csak azt hittem, hogy eltévedtem, de aztán valami csoda folytán kikeveredtem onnan. És hát… ne nézz hülyének, de a növényzet mintha… életre kelt volna. Nem tudom megfogalmazni. A hely kisugárzása volt megmagyarázhatatlan. Talán a mágia műve. Valamit tudtak ezek a régiek. – tűnődtem el az asztalra könyökölve, amíg az én teámat is kihozták. Vetettem egy féltékeny pillantást arra, ahogy Min Jong nézett a kiszolgálónkra, majd próbáltam közömbös arcot vágni, s a válaszát emésztettem, miszerint patkánya van. Elmosolyodtam ezen, de inkább nem gúnyolódtam rajta.
- Még mindig nem tudom, hogy mi illik hozzám. Passz – vallottam be neki őszintén, ahogy rámarkoltam a csészére egy pillanatra, hogy lássam mennyire volt forró. Eléggé, úgyhogy vártam vele. – Lehet, hogy mostanában tényleg túl elfoglalt vagyok. De nem tudom, hogyan lazíthatnék magamon… Most viszont te jössz. Amit akarsz. Nem akarok kényelmetlen kérdéseket feltenni – dőltem hátra a székemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Elgondolkodott, szóval legalább nem hiába koptattam a számat. Felcsillant a szemem, s némán hagytam, hogy érlelje magában az általam mondottakat. Idő kell, hogy leülepedjen benne, hogy elraktározza a szavakat. Akkor majd akarva-akaratlan beugranak neki a legváratlanabb pillanataiban, aztán kezd velük valamit. Hogy mit fog leszűrni, az jó kérdés. De azt legalább tisztáztam szerintem, hogy nem néztem le őt, s hogy szerintem nem volt oka szégyenkeznie, vagy meghúznia magát. Pont attól lesz sármos és titokzatos, ha magabiztos és hű marad a karakteréhez. Ha nem rá is játszik még egy kicsit. Elvégre kivételesnek érezhettem magam, hogy egy asztalnál ülhettem a falu félvámpírjával. Ennél jobban csak akkor néztek volna meg, már ha tudták, kivel volt dolgom, ha azzal a Kensingtonnal fújt volna össze a szél, na de tőle már jobban tartottam.
- Nem tudsz mit kezdeni az örökséggel? – tanakodtam, mintha csak hangosan gondolkodtam volna. Kicsit bántó volt a hangom, de még egész tűrhető ahhoz képest, ahogy oda szoktam szúrni másokhoz. Tudni akartam, mennyire szórja el a pénzét. Gondoltam, hogy a drága festékekre egy csomót elver, de legalább jól néz ki, amit csinál. Talán megéri. Rendezhetne kiállításokat, árulhatná galériákon. De a múltkor nagyon csúnyán lehurrogta ezt az ötletemet. Valósággal kikelt magából. Tudom is én pontosan, hogy miért, de az nem tetszett tőle. Szóval jobb volt vele vigyáznom, mert tudtam, hogy nem mindig olyan bájosan mosolygós ő sem, mint ahogy azt egy-egy érintése közben tettetni akarta, hogy tudja fene mit érjen el nálam. - Na látod – hajoltam meg, miután végre beismerte, vagyis inkább rám hagyta a dolgot. – Viszont szerintem jó ötlet lenne nagyobb nyilvánosságot engedned a képeidnek. Elismert festő lehetnél, akiknek ismerik a nevét az aukciósházakban is. Akkor még egy kis pénz is jönne, bár tudom, nem ez a fő szempont – nyugtattam meg a végén feltartott kezeimmel, mielőtt feldühödött volna a javaslatomon. Igazán próbáltam visszafogottan és kedvesen javasolni neki, meglátjuk, mennyire sikerült. Lehet, hogy ezúttal is fel kellett hagynom az erőlködésemmel.
Hallgattam, döbbenettel, elkerekedett szempárral. Mintha az összes vér kitódult volna a fejemből, s most falfehéren ültem volna egy vallatószékben. Egészen abszurd volt, ahogy elemezni kezdett. Valami ilyesmire vágytam, de nem gondoltam volna, hogy belekezd. Hátradőltem és úgy ültem tovább, kritikusan hallgatva a megjegyzéseit, amelyek után mindig nyeltem egy nagyot, ahogy a szívem is hatalmasat dobbant a jelzőkre.
- Naplemente? – csettintettem a nyelvemmel, s majdnem elröhögtem magam. – Akkor olyan vagyok, mint az a festmény? Ugyan… - mentegetőztem szerényen. Tekintetét szkeptikusan fürkészve hamar rá kellett jöjjek, hogy nem viccelt a megjegyzéseivel. Nagyon is komolyan gondolta azokat. A homlokomhoz nyúltam, mintha el akartam volna takarni az arcomat, de már késő. Nem lepődtem volna meg, ha az otthonában titokban már megörökített volna. Aztán megcsíptem magam, hogy álmodtam-e, de nem. Ez a valóság volt.
- Hát, ezt… jó tudni. Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat – hümmögtem zavartan, szemeimmel ide-oda ugrálva a helyiségen. – Te is roppant érdekes vagy ugye, mint azt mondtam, na meg persze nagyon… kedves. És pozitív, többnyire – enyhültem meg, amikor már újra mosolyogtam. Erőt véve magamon, leküzdve a lámpalázat, de ennyit sikerült kipréselnem magamból róla. Reméltem, hogy átjött, mennyire nehezen találtam meg ezeket a szavakat, de nagyjából sikerült megfogalmaznom, hogy miként vélekedtem róla.
- Minden bizonnyal így volt. A felhalmozódott mágia nyomot hagy maga körül egy idő után a környezetében. Vagy a növények voltak mágikusak. De ugye az volt az érdekes, hogy az ásatástól jóval arrébb voltunk, szóval nem gondoltam volna, hogy ennyire átjárja majd a helyet a varázslat – reagáltam a meglátásaira, miközben elismerősen bólogattam a gondolatmenetére. A festményt nem fogadtam el, szimplán elengedtem a fülem mellett a mondatot. Azt akartam, hogy ő válasszon egyet, amit kifejezetten nekem szánt. Így olyan érzésem volt, mintha csak úgy mellékesen oda akarta volna dobni. Meg ha zavarta vele valami, akkor se valami megtisztelő, hogy szabadulni akart és épp rám tudta sózni. Ha már különlegesnek tart, bánjon is úgy velem. Még ha ezt elég nagyképűség is kijelenteni az adománya után.
- Sündisznó, ez jó – böktem Min Jongra vigyorogva, majd egy újabb korty következett a teámból. Érleltem magamban az ötletet, és egész szimpatikusnak találtam, hogy a kertben elkerítve nevelgessek egyet, bár nem sok mindent tudtam róluk. Hálás voltam neki, hogy egy ilyen állatot mondott, korábban talán a lajhárt mondták, az nagyobb macera. Közben belekezdett a lényegbe. Közelebb hajoltam hozzá, hogy láthassa csupa fül voltam, és izgatottan hallgattam a beszámolóját. Szinte alig bírtam megülni egy helyben, pláne azt, hogy ne vágjak közbe egy-egy levegővétele után. Egészen elszomorodtam a történet végére, amit oldalra döntött fejjel hallgattam, s talán hasonlíthattam a jövendőbeli diákjaira. Vagy még azok se kísérték végig ekkora fegyelemmel és epekedéssel a beszámolóját, mondjuk ők biztosan unalmasabb témákat fognak venni, mint az iménti. – Nézd, az én életem se volt egy habostorta, még ha a tiéd, ha úgy vesszük, nagyobb nyomot hagyott benned. Nekem többé nem kell titkolóznom, remélem egyszer neked se kell majd. Megleptél, azt kell mondjam. De nem ábrándultam ki. Inkább megtisztelve érzem magam, hogy elmondtad ezeket, mármint őszintén. Köszönöm – pillantottam fel rá, és mélyen a szemébe néztem. – És miért akartak kirakni a suliból? Ennyire rossz tanuló voltál? Nem nézném ki belőled – ráncoltam össze kétkedve a homlokomat, ahogy ismét kissé visszaereszkedtem a székemben, és a teámból kortyolgattam, mert eddig szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam a kalandos történetet. Most pótolnom kellett, hogy ne száradjon ki a szám. – És akkor a lány… szóval most akkor hogy is van? Mármint mindegy, a lényeg, hogy… Én jövök – fújtam ki a levegőt, mert azt a részt még ugyan nem raktam össze fejben, ahogy az előbbi nézése is fura volt a kiszolgálónkra, én meg nem akartam, hogy félreértsem a szándékait. Kicsit gondolkodtam, hogy ezért az információért cserébe mit is oszthatnék meg vele, amit nem bántam, majd nagy nehezen kinyögtem.
- Borzasztóan szigorúan neveltek. Talán azért, mert tehetségesnek tartottak. Nagyon jól fogott az agyam gyerekként, és emiatt elég nehéz is volt közösségben lennem. Mindig külön utakon jártam… A családomtól is. Nem tetszett az otthoni felhajtás. A nagy elvárások. Egyszerű akartam lenni. Igazából csak… szeretetre vágytam, azt hiszem. Hogy úgy foglalkozzanak velem a szüleim, ahogy a többi gyerekkel, és ne a munka legyen az első. Aztán mégis ugyanolyan munkamániás lettem, mint ők. Csak azt hittem, hogy egy szabadabb hivatással, mint egy régész, majd kiszúrhatok velük. Mert persze eredetileg másra szántak… Azért is jöttem el. Direkt elszúrtam a felvételiket. A Bagolykőbe viszont majdnem mindenki bekerül valamilyen jó indokkal. Úgyhogy ide jártam, aztán a svédeknél folytattam, mert volt egy botrány az apám körül. Azóta nem is beszélek vele. Tudod, van vaj a füle mögött. Épp elég büntetés, hogy ugyanaz a családnevünk – kicsit talán csapongtam a végére, de hogy szaggatottan beszéltem, az biztos. A magánéletembe nem mentem bele, azt még én se értettem. Sóhajtottam egy nagyot, majd lesütött szemekkel a fejemet fogtam. Nem szoktam ennyire megnyílni, és most égett az arcom, hogy megtettem. Féltem, hogy mit mond, s csak kínosan mosolyogtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Szerényen vállat vontam, a mondandómat pedig ezúttal megtartottam magamnak. Szerettem volna azt hinni, hogy csak zavarba jött, de viccelni próbált, nem pedig szégyellte a vagyonát. Mert annak nem örültem volna, ha valóban egy tékozló fiúval ültem volna szemben, aki felelőtlen ilyen tekintetben, mert az jelentősen rontotta az esélyeit. Reméltem, hogy tud bánni a pénzzel, értékeli a megszerzésével járó munkát, vagy legalább értelmes dolgokra is költi. Nem voltam álszent, mert nekem is elég lett volna hátradőlnöm, és csak megszületnem volt nehéz ilyen szempontból, akkora vagyont halmozott fel a családom. Persze ottani mércével felső-középkategóriának számítottunk, csak innen nézve tűnik kiemelkedőnek a svájci aranyvérű életszínvonal. Szóval… Van egy elméletem, amire már utalgattam. Nekem is volt mihez nyúlnom, amit bőven nem a munkabéremből takarítottam meg. De legalább egyesek szemében mi voltunk a gazdagok, s a társadalmi különbségek nem vethettek gátat annak, hogy jobban azonosulni tudjunk a másikkal.
- Szerintem a többi is szép lehet. Még mindig érdekelnének, ha lenne rá mód… - hagytam félbe a mondatomat, miközben felpillantva rá, a reakcióját figyeltem. Egy kis ártatlan, mégis őszinte bók, és a korábbiak fenntartása, miszerint szívesen hátramennék a raktárba, hogy alaposabban is körülnézzek. A pult környéke, valamint a sorok már meglehetősen unalmassá váltak. Ha lehunytam a szemem, pontosan fel tudtam idézni, mit hova helyezett el. – És milyen gyakran festesz, illetve mennyi ideig egyhuzamban? – talán a napjainak a beosztását akartam jobban megtudni. Azt már tudtam, hogy nem mindig ő van a boltban, de hogy máskor mit csinált… Hallottam egy felsorolást, amiből lehet, hogy van amit évente néhányszor csinált, de azért megemlítette nekem, hogy hanyatt vágódjak. Ennél többre lenne szükségem, hogy tervezni tudjak majd, ha eljön az idő.
Elismerően rákacsintottam a büszkeségtől, amit a megjegyzésétől éreztem. Hát, valóban több és jobb voltam, mint egy festmény, de kár lett volna hangoztatnom, még rájött volna, hogy mennyire beképzelt tudok lenni általában. Inkább kicsit belemegyek a hülyéskedésbe, ahogy ő szokta. Nem nagyon, csak éppen annyit, hogy ne gondoljon teljesen fanyalgónak, akiről aztán azt feltételezné, hogy nem érzi jól magát a társaságában. Ehelyett biztosan egy kicsit kiismerhetetlennek fog gondolni, de nem baj, vállalom. Jót szórakoztam magamon. Mosolyogtunk egymásra, én idétlenül, az övé viszont egészen magával ragadó volt. Megint csak azt éreztem, hogy megbabonázott. Az asztalra könyököltem, államat a tenyerembe támasztva, ami nem volt éppen elegáns, de a teamennyiségtől elpilledtem már annyira, hogy megengedhessem magamnak, ahogy a kisugárzása is egyre nagyobb hatással lett rám. Olyan volt, mintha egy rettentően erős mágnes ült volna előttem, aki egyre intenzívebben vonzott volna magához, nekem pedig úgy éreztem, hogy kapaszkodnom kellett az asztalba, hogy uralkodni tudjak az érzéseimen. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam a beszélgetést.
- Hah, szeretsz utazni? Lehet, hogy egyszer olyat is találnék, ami neked is tetszene. Ez a kanadai erdőség volt, megpróbálhatok emlékezetből hoppanálni, de a pontos helyszín nincs előttem. A legközelebbi település is többórányira volt. Egy nemzetközi együttműködés keretében mehettünk, a mentoráltam pedig egy pécsi egyetemista növendék volt – ecseteltem, mert láttam a csillogást a szemeiben, hogy mennyire érdekelte, én pedig szívesen meséltem erről. A munkámmal kapcsolatban kifogyhatatlan vagyok. Aztán már a fiatalkorát boncolgattuk, tehát legalább annyit megtudtam, hogy nem gyermekként harapták meg. – Mikor változtattak át egyébként? – mármint azt kérdeztem, hány éves volt akkor, de ki tudja, jól fogalmaztam-e. – Na ne… ez durva történet. És gondolom te voltál a suli szívtiprója is. Okos és… helyes -  ámuldoztam, és nekem is nevetnem kellett, mintha csak valami alkohol került volna a teába, amiből az imént kortyoltam. A számhoz kaptam a kezem a fordulatos történetektől, az egész olyan volt, vagy még annál is durvább, mintha valami kalandregényt olvastam volna. Az én életem ennyire azért nem volt izgalmas szerintem. Voltak benne sorsfordító események, de hiányzott belőle az a nemtörődömség, vakmerőség és extremitás, mint ezekből a borsos és csavaros sztorikból, amikkel meg merte spékelni a helyzetét. – Egyébként nem csoda, hogy így viselkedtél ezek után, rosszul lettem volna, ha találnak nekem valakit a beleegyezésem nélkül – szörnyülködtem fintorogva. Hol élünk? És ez itt is divat az aranyvérűeknél, szerencsére nálunk valahogy kimaradt, pedig eléggé hagyományőrzőnek számítottunk.
- Semmi – hadartam lesütött szemekkel, s zártam le ennyivel. Akkor talán mégis félreértettem valamit. Vagy nem tudom. Minden szava arról árulkodott, hogy rám barátként tekintene, mégis volt egy-két nézése, vagy érintése, ami elgondolkodtatott, az én gondolataimról nem is beszélve. Felsejlett bennem, hogy jobb lett volna talán ragaszkodnom a jelenlegi felálláshoz, amiben csúnyán fogalmazva pótkerékféle voltam. De nem lettem volna képes végleg elengedni azt, amiben vagyok. Inkább megnyíltam előtte, mint korábban még soha, és ez elfeledtette velem, hogy min is gondolkodtam, de eszembe juttatott sokkal korábbi sérelmeket, aggályokat.
- Nem tudom, mire változtatnám. Megszoktam már, és így is ismertek meg. Nem szeretek variálni ezzel – szaladtak ki belőlem a magyarázatok, rögvest miután felvetette az opciót. -  Akkor… inkább nem kérdezek rá, hogy mi történt, de meghallgatom azt is, ha meg szeretnéd osztani velem – hajoltam kissé közelebb. Láttam, hogy az imént ismét megindult volna a keze. Ez már hiányzott. A tenyeremet az asztal középvonalánál pihentettem, így az alkarom merőlegesen végigsimult az asztallapon. Így kicsit mintha közelebb kerültem volna hozzá, és ez jó volt. – A maga nemében mindegyik nagyon érdekes, ezért nem tudok dönteni. Ez az adott kultúrától is erősen függ. De szeretem a kihívásokat – na jó, utóbbi félreérthetően hangzott. Ránéztem az üres csészémre, majd átpillantottam az övé felé is. Egy harmadik rendelés már nem fért volna belém, így is közeledett a mosdó látogatása. Pedig folytattam volna még a beszélgetést. Átnyújtottam a névjegykártyámat, amin a címem is szerepelt, így gondoltam talán majd meg tud látogatni, vagy először levelet küldeni, ha akart. – Szeretném, ha folytatnánk még ezt a beszélgetést valahol – préselem ki magamból a szavakat bátortalanul, nagyon sebezhetőnek érezve magam. Ha beleegyezett, akkor megbeszélhettük a részleteket, és időben elkezdhettem felkészülni az újbóli nagy találkozásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

A harapásnyomok gyógyulófélben voltak, mivel az elsőhöz képest kevésbé csúnya sebet hagytak az alkaromon. Sajnáltam, mert számomra magától értetődő volt, hogy a legújabb találkozásunk során újból meg fog kérni arra, hogy ihasson belőlem. Féltem az érzéstől, de úgy gondoltam, hogy ha ezentúl majd sűrű időközönként történik mindez, akkor előbb-utóbb eltompul a fájdalom, és csak a jó oldalát fogom látni ennek. Azt, ami kifejezi sajátos összetartozásunkat, ezen felül pedig eltölt valamiféle izgalommal. Magamnak se tudtam teljesen megmagyarázni, hogy miért tettem mindezt, de úgy tűnt, Min Jong előtt nem kellett beszélnem az okokról. Hagytam, hogy törődjön csak a maga szükségleteivel, és rettegtem attól az esetleges kérdéstől, hogy mégis miért egyezek bele az ivásba, miért asszisztálok a vágyai teljesítéséhez. Nem az ismertségünk tette, ahhoz túl keveset tudtam róla. Viszont annál többet éreztem, amikor vele voltam.
Idő volt. Úton kellett volna lennem. Ehelyett a tükör előtt állva néztem farkasszemet önmagammal. Mire mondtam igent? Mi fog történni? Lehet, hogy csak túlreagálom? – kérdések kavarogtam a fejemben, megfűszerezve találkozásaink félreérthető és félreérthetetlen emlékképeivel. Élénken éltek bennem, ahányszor csak lehunytam a szemem. A gyomrom kavargott, hányingerem lett. Remegtem, arcom elsápadt. A nevét ismételgettem magamban, aztán Tobiasét. Mintha megidézhettem volna bármelyiküket is. Utóbbinak megírtam, hogy ma egyedül szeretnék lenni. Lelkiekben a holnapra kellett volna készülnöm. Jön a hétfő. Kivasaltam a ruhám, persze mágikusan, pálcaintésekkel. Ilyenekre még én sem pazarlom az időm. A székre volt kikészítve, míg egy világoskék inget ezúttal az este alkalmából öltöttem magamra. A könyvespolcomhoz akartam rohanni, hogy beleolvassak a félvámpírokról szóló könyvembe, amit majd jó lesz eldugnom előle, mert máskülönben hülyének fog nézni miatta. Nem mintha ne tudtam volna fejből, hogy miről szóltak a fejezetek. Hetek óta szinte csak ezt forgattam a kezemben.  Megigazítottam a hajam, de nem vittem túlzásba. Egy raktárba készültem, ezzel nyugtattam magam. Nem számítottam semmilyen meglepetésre sem. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a késő délutáni fürdőzésem után nem fújom be magam semmivel. Szerettem volna, ha engem érez, és nem valami drága parfümöt. Nem voltam izzadt, sem büdös, egyszerűen csak a jellegzetes, minden embernek egyedi illat volt az, amit szerintem a legtöbbre értékelt volna, miközben újra megkíván. De hogy randira mentem-e, vagy csak a festményei megcsodálására, esetleg valami sokkal többre, azt nem tudtam, és nem is teljesen akartam elképzelni, mert a szívem egyre csak hevesebben kezdett el kalapálni, ha mégis így tettem.
Sietősen a bolthoz értem. A zárva tábla nem rémített meg, ugyanis fel voltam rá készülve. Még nem volt teljesen hét óra, de jobbnak láttam belépni. Hátulról, a raktár felől hangokat hallottam. Talán túl korán érkeztem, és még várnom kellett volna… Léptei sietősek voltak, mint aki folyamatosan pakolászott valamit. Még az is lehet, hogy elfelejtette az érkezésemet, és az utolsó pillanatban készült a fogadásomra. Megforgattam a szemem, és jobb híján elfoglaltam magam a sorok között sétálgatva, végezve egy összehasonlítást, hogy a legutóbbi látogatásom óta változott-e valami. Az első találkozásainkra gondoltam, meg arra, hogy vajon amikor diák voltam a kastélyban, mi állt az üzlet helyén, milyen bolt működött itt korábban, mielőtt ideérkezett volna. Még arra sem emlékszem már… Annyira nem érdekelt. És most mégis itt voltam. Felidéztem azt is, hogy melyikünk hol állt, ha a pult felé néztem, és elképzeltem őt a festményével, amit majdnem nekem vágott. Ezekre az emlékekre kénytelen voltam elmosolyodni. Be kellett látnom, hogy amióta csak megismertem, rengeteg színes emlékem kötődött hozzá. Olyan… ártatlan volt, és kedves. És mégis, ijesztő ez az egész. Nem tudtam rá annyira haragudni, amennyire először szerettem volna. Furcsa.
- Sokáig váratsz még idekinn? – csóváltam meg a fejem, miközben elhúztam a számat. Az órámra néztem, talán kicsivel több időt is hagytam neki, mint terveztem, de illett végre jelt adnom az érkezésemről. Bekopogtam, majd némi habozás után lenyomtam a kilincset, pont mikor ő is visszaért a helyiségbe. Vizes hajjal, de elegánsan kiöltözve. Nem aprózta el… Rögtön a fejére is böktem, amíg a homlokom ráncoltam, aztán gépiesen átnyújtottam neki a kezemben szorongatott, drágább évjáratú vörösbort. Célzás. – Végre bejöhetek ide – nevettem el a dolgot, ahogy türelmetlenül végigpásztáztam a meglehetősen romantikusan berendezett helyiségen, mintha csak megadtam volna a kezdőszót a tárlatvezetésre. Mondjuk lehet, hogy más jobban érdekelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Hallania kellett volna az ajtó mögül, hogy mondtam valamit, de mintha mi se történt volna, ártatlanul mosolygott és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Kihúztam magam, és próbáltam ellenállni a tekintetének. Egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint általában, mert elterelte a figyelmemet a vizes haja. De attól még résen kellett lennem, ha nem akartam rögtön engedni a csábításának, amivel úgy éreztem, hogy hosszú ideje kísért.
- Gondoltam – forgattam meg a szemem újból. – Biztos elfoglalt voltál. Azért remélem a kaját nem csaptad össze, ha még nem ment ki a fejedből véletlenül. Máskor összeszedettebb vagy – jegyeztem meg kritikusan, pedig nem igazán akartam bántani, egyszerűen csak aggódtam a vacsorámért, mert már kezdtem éhes lenni. Biztosan emiatt tűnhettem mogorvának, ha nem alapból meggondolatlanul bántam a szavakkal. Ahogy a gombjaival ügyködött, úgy én is megigazítottam az ingemet, mintha csak az ő mozdulatait utánoztam volna, annyira ösztönösen követtem a rezdüléseit. Gyakorlatilag az összeszedettségre való utalásommal is arra akartam célozni, hogy egyébként mennyire más képem alakult ki róla a korábbi találkozásaink alkalmával. Persze meglehet, hogy mindannyiszor szerencséje volt, de aki ennyire sokrétű, az kell, hogy konyítson az időbeosztáshoz. Kíváncsian vártam hát, hogy mi lesz a kifogása a sietségére. Nem hittem, hogy kiment volna a fejéből a ma estére megbeszélt találkozó, főleg amiért még ő hozta szóba ezt. Jól nézett ki, még vizes hajjal is. Különleges külső, ahogy sosem láttam eddig. Megnyaltam a szám szélét, s a továbbiakban a belső térre koncentráltam, de a festményeket szándékosan kikerültem a szememmel, mert nem akartam idő előtt megvilágosodni. Alig vártam, hogy maga Min Jong, az alkotó kalauzoljon el, hiszen tisztában voltam a különleges státuszommal.
- Korábban mintha még nem akartad volna, hogy lássam, de mindegy. Ahhoz képest, hogy raktárnak hívod, van itt minden – fordultam a többi ajtó irányába. – Hogyhogy nem itt laksz? – sokkal több dolgot rejtett a bolt hátsó fele, mint azt elsőre gondoltam, és ez különös izgalommal töltött el, ha még nem hoztak volna eléggé lázba a megtekintésre váró festmények, s maga Min Jong személye. Tetszett, ahogy magyarázott, de megint kicsit úgy tűnt, mintha mentegetőzésbe kezdett volna átcsapni a mondandója, és eszembe juttatta a pénteki aggályaimat az önbizalmáról. Fel kellene valamikor nyitnom a szemét, ha úgy alakul. Még nem ültem le, pedig nagyon hívogató volt a kanapé, helyette a helyiség közepén szobroztam, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Az időközben szabaddá váló karjaim összefontam magam előtt, s elégedett arccal néztem, ahogy a teakonyha jellegű szobából poharat kerített számomra. Nyugtáztam magamban, hogy a másik ajtó vezethetett a fürdőszoba felé. Próbáltam elképzelni őt egy-egy festéssel töltött napja után, ahogy lemossa magáról a festéktől befogott testrészeit, mígnem összerezzenve, nagyokat pislogva fogtam fel, hogy az imént hozzám szólt. Szerencsére tudtam figyelni, hallottam, hogy mit kért tőlem, eleget is kívántam neki tenni. Megköszörültem a torkomat, és egy gyakorlott mozdulattal változtattam át őket borospoharakká. A reakcióért, amit valamiféle hála formájában képzeltem el, türelmetlenül emeltem rá a tekintetemet. Helyette kínos csend. Talán most kellett volna szólnom, hogy próbáljon többet pihenni, és hogy ne értékelje annyira alul önmagát bizonyos dolgokban, mert velem ellentétben neki tényleg nincs ezekre semmilyen oka. A szavakat kerestem, mialatt a számat harapdáltam, de ő gyorsabban vágott közbe.
- Hát, nagyon kíváncsivá tettél – mosolyodtam el sejtelmesen. Ebből talán kitalálhatta, hogy a festményeket választottam, különben is izgult, és én is alig bírtam elfedni a remegésemet. Tudtam, hogy miért vagyok itt. Felidéztem a csalódottságomat, és hogy mennyire keresni kezdtem a biztonságot, a törődést. Oda mentem, ahol figyelmet kapok. Úgy éreztem, itt végre megkapom. Jobban, erősebben, mint valaha. Észrevettem a furcsa jelenetet a festménnyel, amit álmélkodva figyeltem a továbbiakban. – Mennyire tud kommunikálni? – nehéz a mágiával teljesen életre kelteni egy alakot, a nagy művészeknek is ritkán sikerül hitelesen visszaadni egy személyt. Biztos, ami biztos, zavartan visszaintegettem neki, de a továbbiakban az alkotójára néztem inkább, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy gyakorlatilag mégse ketten voltunk a helyiségben. – Furcsa, hogy megfestetted. De jó lett – dicsértem meg mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Na, ez már jó hír – csaptam össze elégedetten a tenyerem a rendelés szó hallatán. A nyál azonnal összefutott a számban, kis híján a gyomrom is halk korgásba kezdtem. Szerencsére nem ettem annyira régen. Ha először megyek valakihez vendégségbe, semmiképp se farkaséhesen teszem, hiszen sosem lehetek benne biztos, hogy jól főz-e az illető. Valószínűleg a Félszemű jöhetett szóba, mint legközelebbi pizzéria, talán az egyetlen is a faluban. Nem rossz választás. Külön öröm volt hallani, hogy az ananászt kihagyta a feltétek közül, így természetesen az elégedett pillantásom sem maradhatott el. – Alig várom, hogy legközelebb már magadtól főzz valamit. Inkább ezzel legyél elfoglalt, mint… nem is tudom – szétnéztem magam körül, aztán ismét a hajára. Kedvem támadt elsimítani a tincseket, hogy ne folyhasson a szemébe vízcsepp. Akármivel is foglalatoskodott ennyit, igazán nem kellett volna. Szerettem volna olyannak látni a helyet, amilyen valójában volt, ez tükrözte a legjobban Min Jong személyiségét. De nem kerülhette el azt sem, hogy ha egy felturbózott rántotta formájában is, de a saját főztjét kínálja fel nekem fogyasztásra. Mert szerettem volna őt is kihívások elé állítani. Az úgy nem ért, hogy én egyszer ecsetet ragadtam, hogy a kedvében járjak. Valamivel vissza kellett vágnom, amiben annyira nem jeleskedik, de mégis reális időn belül elsajátítható, legyen az egy finom fogás elkészítése. És akkor már csinálhatott volna valami olyat, ami a nemzeti ételük. Ha elrontja, se tudom róla megmondani, hogy melyik hozzávaló a ludas.
- Azért remélem, hogy nincs nagy baj… - léptem közelebb, hogy ne megint veszekedéssel indítsuk a találkozást. Nem akartam ezúttal feszültséget. Ha nem az ő hete volt, hát itt volt az ideje, hogy ez változzon. Hogy legalább innentől kezdve a jó dolgokra tudjon koncentrálni. Különben sem a nagy felhajtásokhoz voltam szokva. Minimalista megközelítésem van, bármennyire is nagyok az elvárásaim. Rég lemondtam róluk a csalódások végett, úgyhogy nekem szokatlannak számított, hogy efféle fogadtatásban részesített. Bőven megugrotta a mércét, és ezzel nem szeretném leminősíteni azt sem, aki eddig adott, eddig igyekezett, hiszen ő meg pont konyhaművész volt. Szerény, csendes, értve a dolgához. Új szelek fújnak már.
- Csak nem fontos vagyok? – nevettem fel, de cseppet sem humorizáltam, belül féltem a választól. Hallani akartam, hogy mit gondolt. Máskülönben miért akart volna jó benyomást kelteni. Zavarba jöttem, kénytelen voltam tenni néhány lépést a helyiségben, hogy szemügyre vegyem a bútorokat, és elképzeljem némileg tanakodva, hogy miként festhetett eredeti állapotában. – Impozáns – talán ez volt a jó szó rá. De tényleg nem kellett volna kitennie magáért. Még akkor sem, ha velem volt programja. Egy elégedett hümmögéssel nyugtáztam azt is, hogy miért lakik külön. Tetszett a hozzáállása. Hasonlóan vélekedtem a saját munkámmal kapcsolatban. Jobb, ha nem kísér hazáig, ami persze elkerülhetetlen a szakkönyvek halma miatt, de mint legrosszabb eshetőség, külön helyiségeket alakítottam ki a kacatoknak, ahová mindenképpen csak akkor megyek, amikor a hivatásommal kapcsolatban akad elintéznivalóm.
A festmény szavaira elismerően mosolyogtam. Még szép, hogy nem akarta megzavarni a kommentjeivel a kibontakozóban lévő beszélgetésünket, de még így is kellemetlenül éreztem magam, amiért vigyáznom kellett ezentúl, hogy mit mondok neki. A falnak is füle van, meg úgy mindennek. A francba is ezzel. De nem fordíthattam meg, főleg azért, mert Min Jong barátja volt, és így meg kellett adnom a tiszteletet. De akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam már eleget ezekből a bizonyos barátokból. Ru, meg ilyenek, aztán látható, hogy mi lett a vége. Nem kértem belőlük többé. Aztán azon kaptam magam, hogy féltékeny lettem egy festményre, így gyorsan megrázva a fejem, és inkább a kérdésére válaszoltam.
- Mert… Így olyan, mintha kettő lenne belőlük – vallottam be kényelmetlenül. Még arra se volt bátorságom, hogy részletesen megszemléljem őt, hiszen féltem, hogy sértésnek veszi. Valamennyi portré elhunyt személyről készült, s hogy ez kivételnek számított-e, arra inkább nem akartam rákérdezni. Helyette kezdetét vette a tárlatvezetés. – Legyen. Szép. Melyik festményedre vagy a legbüszkébb? Melyik a legkülönlegesebb? Mindet ugyanolyan technikával készítetted? – megálltam az erdő előtt, amelynek apró mozgásai mindvégig fenntartották az érdeklődésem, de természetesen az alkotójukra ugyanolyan lelkesen vetettem pillantásokat. A kérdéseim reméltem, hogy oldják a szorongását, mert bár én is zavarban voltam, őt szerettem volna újra határozottnak látni magam mellett. Akkor talán én is oldódni tudtam volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Örömmel hallottam, hogy beadta a derekát. Innentől kezdve biztosra vettem, hogy előbb-utóbb sikerül majd rávennem arra, hogy beizzítsa a tűzhelyét, és elkészítsen valamilyen fogást, és így a következő, talán nem is olyan távoli találkozásunk alkalmával már az ő otthonát is kihúzhatom a listáról. Egyelőre a boltjáról is vajmi keveset tudtam, a többi helyiség felfedezésre várt, nem mintha azok közé tartoztam volna, akikre ez az információ egyébként tartozott, de attól még mérhetetlenül szomjaztam a tudásra, amit az ő ismeretével szerezhettem. Fokozatosan akartam kiismerni, és minél észrevétlenebbül. Apránként lopózni be hozzá, hogy aztán elengedhetetlenné váljak. Mert kielégítő érzés volt, ha valaki ragaszkodott hozzám. Az ő részéről mégis ijesztőnek hatott, mert nem tudtam közömbösen hozzáállni. Ezért bár csillogott a szemem az elégedettségtől, azt is tudtam, hogy ahogy neki, úgy nekem is egyre nagyobb szükségem volt rá, egyre nőtt bennem az iránta érzett féltés, és a gondoskodás jeleként olyanokban is benne lettem volna, mint hogy például legközelebb az én házamba is bepillantást nyerjen. Tehát annyira azért nem akartam egyoldalúan gondolkodni. Még bűntudat ébredt volna bennem…
- Várni fogom – bólintottam, hogy a lehető legjobban nyomatékosítsam a vágyamat. – Akkor jó. Türelmesnek ismerlek. Te is annak gondolod magad? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Sosem sikerült még kihoznom a sodrából, nem láttam különösebben feszültnek, a múltkorihoz hasonló helyzetben se tudtam őt gyakran elképzelni. Nem hittem, hogy az országa egyik legnagyobb könyvesboltjának tulajdonosaként, ekkora vagyoni háttérrel gondja adódhatna, a legnagyobb dilemmáját még mindig a félvámpírságával kapcsolatos vívódásaiban láttam, ami gyakorlatilag a túlhajszoltságát, a félig-meddig struccpolitikáját és a tőlem való távolságtartását eredményezte. Ha valóban nem a családjáról szólt ez az ügy, akkor aligha lehetett olyan, ami valóban probléma. Hittem neki. Meg fogja tudni oldani. Túl sok mindenen ment keresztül. De ha mégis szüksége volt valakire, akkor azt is tudtam, hogy valamilyen módon a tudtomra fogja adni. Vagy annyira egyértelműek lesznek a jelek, hogy kiszedem belőle, ha kell, harapófogóval. Szerettem volna ezt a tudtára adni, így mikor mellém lépett, a vállára tettem a kezem és óvatosan megpaskoltam. Nagyot dobbant a szívem a válaszára, zavaromban még a tekintetét is kerülni kezdtem. Legszívesebben azt kértem volna, hogy éreztesse is, ahogy eddig még maximum a múltkori elbúcsúzásunkkor tette. De a meghatódottságom félre kellett tennem, az émelygő gyomrom közbeszólt. Talán túlságosan izgultam, vagy felkavart a jelenet, vagy éhes lettem.
Elhúztam a szám, egyébként csendben maradtam. Nem biztos, hogy kíváncsi voltam az exére, sem a vele kapcsolatos dolgaira, de kénytelen voltam egy vállvonással letudni a megjegyzését. Elhiszem, hogy megihlette, így szokott ez lenni. A portrékkal egyébként nincs bajom mégis zavart, hogy egy számára fontos személyt kellett volna górcső alá vennem, akit nem akartam tárgyiasítani, így hát szemérmesen a többiekre fókuszáltam. Még csak az kellett volna, hogy netán veszekedni is leálljak egy festékhalmazzal.  Megvártam, amíg aludni tért, a szerény búcsú alatt nem akartam megzavarni őket, aztán feltettem a kérdést. Láttam, mennyire óvja őket, mintha mindegyik a gyereke lenne. Nekem is hiányzott az ilyen gondoskodás.
- Miért nem emlékszik rád? – döntöttem oldalra a fejem. Tettem néhány lépést a festmények között, hogy jobban lássam a vásznat, s rajta azt a sok apró részletet, amit még képessége birtokában kanyarított rájuk, s közben próbáltam valami szakmai beszélgetésfélét kezdeményezni ezekről. – Nem tagadom, csalódott vagyok. De még jóváteheted – vontam meg a vállam komoran, mintha nem akartam volna, hogy bárminemű érzelmet kiolvasson az arcomról. Kíváncsian hallgattam a kifogását, ha volt. Azután is néma maradtam. Csodálattal szemléltem, ahogy elmutogatta nekem a képeket, csak néha szóltam közbe egy-egy hümmögéssel. Érdekes volt hallgatni hozzá a narrációját, és igazán lenyűgözött a magyarázataival. Attól, hogy a fő témája a természet volt, még nem vált unalmassá. Nem sok ehhez hasonlót láttam korábban, és a stílusa is igen kifinomult volt.
- Hm, értem… És ugye nem téged jelképez? – böktem a lepkére sanyarúan. Nyeltem egy nagyot, mert a gyanú attól még ott lapult bennem, hogy a hegyi beszédemnek most kell következnie. – Köszönöm, hogy megmutattad őket. Büszke lehetsz magadra, de persze nem csak emiatt – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az ének és tánctudása, aztán tovább sétáltam a festményei előtt, itt-ott közelebb hajolva a részletekhez, míg máshol direkt távolabb, hogy a színek és a kompozíció harmóniája ejtsen rabul. Mégis mindvégig a közelében akartam lenni, mintha meghatározott méteren túl nem mertem volna távolabb merészkedni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Türelmes, de még mennyire. Legalább e tekintetben fellélegezhettem, hogy tisztában van önmagával. Minden másban szüksége volt még némi iránymutatásra. De kevésnek, vagy éppen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy irányt mutassak neki. Egyúttal féltem, hogy ha befolyásolhatom, az bár sikerélmény lett volna abból a szempontból, hogy személyiségem meggyőző ereje ezúttal se vallott volna kudarcot, mégis, az ő esetében valamiért kivételesen azt szerettem volna, ha nem tudtam volna hatni rá. Addig érdekesebb, nagyobb kihívás volt a számomra. Függetlenül attól, hogy a kedvemben szeretett volna járni, és igyekezett bearanyozni a napjaimat a maga kis ártatlan, ügyetlen módján, azt már nem várhattam el tőle, hogy minden tökéletes legyen. Az időbeosztása, az olykori titkolózásai aggasztottak, kíváncsivá tettek. Valami, amibe bele akartam ütni az orromat, és kivételesen nem a munkámmal volt kapcsolatos. Bökte az oldalam, hogy mivel nem tudott megbirkózni ezúttal. Semmi olyan akadály nem gördülhetett elé, amin ne tudott volna felülkerekedni, ebben biztos voltam. Amíg rajta tartom a szemem, addig ez így is marad. Mert így kell maradnia. Ha megint eltűnik, majd újból felkeresem. Ha kell, a nyakára járok. Már tudom, hogy hol lakik. Megfogadtam magamban, hogy nem hagyom őt egyedül, ha lelki aggályai támadnának.
- Rám célzol? – vettem rögtön magamra a toldását. Gondoltam, talán túl sok mindent nézett el nekem eddig. És minden bizonnyal így volt, mert nem egy bunkó megjegyzésem volt már felé, amit előfordult, hogy utólag már másképpen fogalmaztam volna meg, azonban késő volt javítani, róla pedig lepergett, és azt hiszem azóta elfelejtette. Ő nagyon nehezen hozható ki a sodrából. A szépet próbálja meglátni. A festményein végignézve sem egy beteg ember alkotásai látszanak, aki mindenféle dekadens, elvont, sötét vagy épp értelmezhetetlen krikszkrakszot dob a vászonra. Ennek talán mégis van értelme, az ilyen fajta művészet mégiscsak érdemel helyet a szívemben. Megértettem, hogy miért csinálta.
- Mióta is festesz? – fordultam felé gyanakvóan. Mentsvára volt, egy remek kikapcsolódás, ahova a könyvekkel egyetemben menekülhetett a zűrös család elől. Minden bizonnyal valami ilyesmi lehetett. Élvezte, és a jóra koncentrálhatott. Neki talán nem jutottak a hófödte hegycsúcsok. De az erdőt nézve, gyakorlatilag ugyanazt láttam. Ő vászonra vitte, amit elképzelt, én fogtam magam, elszöktem otthonról, és kiültem a természetbe, hogy gyönyörködjek a csodáiban. Min Jong elméjében nem egy elborult, meg nem értett művész bújt meg, aki púpot és szakállat növesztve poshadt meg a saját kis zegzugában. Adott magára, megvolt a maga élete. Nem teljesen az a fajta alkotó, akit a lexikonban találnánk a jelentésmagyarázó illusztrációként.
Aztán tovább hallgattam a történetét, ami valósággal lesokkolt. Dermedten álltam mellette, s hirtelen elment a kedvem attól, hogy hozzáérjek. Mély megvetéssel mértem végig rajta, amolyan igazi pedagógushoz méltó szúrós szempárral, jelezvén, hogy most elszakadt a cérna, és éppen készülök kiosztani. Ehhez nagy levegőt vettem, s most ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét, próbáltam neki viszonylag higgadtan elmagyarázni, hogy mekkora bűnt követett el az én olvasatomban.
- Pff, te már csak tudod… A lényeg, hogy megadtad neki az esélyt, hogy megérthessen… Ja nem. Marha jó. Azért remélem, hogy helyettem sosem akarnád eldönteni, hogy nekem hogy lenne jobb. Önző vagy. Persze érthető, hogy miért csináltad, de ez akkor is szánalmas. Tőlem aztán nézhetsz rám könnyes szemekkel, csak tudod attól még nem kéne haragudnod a világra, amiért félvámpír lettél. Szerinted más nem tudna elviselni rajtam kívül? – a kiosztásom zárásaként azért akaratlanul is megejtettem egy ravasz mosolyt végül, ahogy körbe-körbe jártam a helyiségen, és a számat húzva, a hangsúllyal kellően drámaian játszadozva próbáltam lelkileg minél jobban megalázni beszélgetőtársamat. Jól tudhatta, hogy egyetlen célom nem is a megszégyenítés volt, hanem inkább azt akartam elsősorban kideríteni, hogy velem mit tenne. Hiszen, ha akkor nem küldi rá az átkot, még ma is a festményen szereplő alakkal lógna, van szemem az ilyesmihez.
- Ezek után? Sok szerencsét, hogy kitaláld. De talán tudod – morrantam fel. Biztosíték kell, hogy bízni tudjak benne. A múltkorinál több. Ne akarjon megvenni tárgyakkal, a lelkem nem galleonokban mérik, és a sajátos árfolyam miatt kevés emberrel ülhettem le eddig üzletelni róla. Elismerően vizsgáltam tovább a lepkéket, mintha csak a teaházban lettünk volna, s így már rájöttem arra is, hogy miért voltak számára olyan kedvesek, különösek, szeretni valóak az első megbeszélt találkozásunkon. A történetet, a mögöttes jelentést ismerve sokkal többre becsültem az alkotást, mint pusztán a látványából fakadóan.
Kérésére felé fordultam, majd egy vállvonással lerepítettem a dugót. Töltöttem is volna mágikusan, ha nem lett volna gyorsabb, s adta át volna a poharat személyesen. A koccintás alatt mélyen a szemébe néztem, majd viszont kívánva lehuppantam a kanapéra, mintha annyira elfáradtam volna. Ahogy kortyoltam párat, és az italt ízlelgettem, ismét felé fordultam.
- Folytasd, kérlek. Nem értek a festéshez, de ebben nem az a lényeg, hogy mozogjon. Önmagad kell, hogy kifejezd vele, és semmi nem veheti el a kedved – majdhogynem hánytam magamtól, hogy ekkora biztatásokba kezdtem, de szerintem szüksége volt rá. Éreztem, hogy min ment keresztül, és azt akartam, hogy megnyíljon nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?