Szombat délután van, bogolyfalvi kimenő, hol is lenne a lányka másutt, mint a cukrászdában? Ez kötelező program, a nap során valamikor mindenképpen beugrik a megszokott tea-prósza kombójára. Az se volt semmi, mire ezt kikísérletezte, de mint kiderült, a sok fenszi cukros-habos süticsoda a nyomába se ér egy szerény, színtelen aludttejes prószának. Azzal senki nem lőhet mellé, hacsak nem utálja a szilvalekvárt. Időnként, nem mondja, kér mellé mást is, de ez, és a tea, az mindig marad. Ez egy szolid pont a szombatokban: negyed óra nyugis üldögélés a zsúfolt cukrászdában a kis sütijével.

A sarokasztalnál, a legrosszabb helyen, mert oda senki se akar nagyon ülni, és legalább békén hagyják. Időnként felbukkannak emberek, és elkérik az összes szabad széket, de felőle vihetik, neki egy is elég. Sose jön vele senki sem, és ezt csak ritkán bánja. A hangzavar nagy, a forgalom rettenetes, valami kis botrány mindig akad, ha pedig nem, akkor ő csendben el van magában is. A stresszes részt, a pincérrel való kommunikálást igyekszik hamar lerendezni, és akkor utána békesség van.

Igen ám, de csak akkor, ha sorra kerül még ebben az életben. Persze mindig hosszú a sor, ehhez hozzászokott már, az is megesik, hogy szimplán elévágnak, azzal meg nem tud mit kezdeni. De most tényleg mérges lett, mert előtte két emberrel egy felnőtt szórakozik. Hol feltartja a sort, hol meg előreengedi a szemfüles tolakodókat, és még mindig hezitál. A kislány nem tolakszik, ő ráér, és nem az előretesékelteket irigyli, egyszerűen csak zavarja ez a ráérősség. Van az a helyzet, amikor valami teljesen érdemtelen dolog dühíti föl az embert, de egyre jobban; na, ez most éppen az igazgató úr kedélyessége. A kis navinés egyre mérgesebb lesz, mert csak, pedig azt se tudja még, hogy az igazgató úr ácsorog előtte immáron csak eggyel. Ha az majd kiderül, valószínűleg még mérgesebb lesz. Szép csillár lóg a plafonon, a változatosság kedvéért most az eshetne rá esetleg, nem egy méretes utazóláda.

És még mindig ott áll, ezt nem hiszi el. Már ott tart, hogy a mozdulatai is idegesítik; ez a hirtelen jött méreg teljesen ok nélküli, és úgy fog elmúlni majd, ahogy jött, egy pillanat alatt. Addig azonban teljes erőből fúrja a kis navinést, aki éppen kéket-zöldet kezdene látni, mikor az előtte levőt is elengedik, és neki is utat adnak. De most miért, könyörgöm, hát válasszon már, ne keringőzzön a sor szélén, mint egy.. hupsz. Ez az igazgató úr.

Egy pillanatra megijedt - nem szórakozunk a feljebb levőkkel, ez alap -, de aztán tényleg csak mérgesebb lesz. Már majdnem azon gondolkozott, hogy elmegy - ami szentségtörés lenne, de majd' felrobban már -, amikor kiderül, hogy az igazgató úr ácsorog előtte. Csak egy pillanatra ijedt meg, aztán úgy dönt, ennyi erővel fel is robbanhat akár.

 - Nem, tessék csak menni, egyszer csak sikerül majd választani. - utasítja el az udvarias gesztust szörnyen affektálva. Nem úgy, hogy nagyon affektál, hanem úgy, ahogy cicaharc előtt szokás. Olyan nagyon rosszul. De cserébe mérgesen. Várjál, mi is volt azzal a ne szórakozz a feljebb levőkkel-dologgal? Úgy tűnik, vannak kivételek. - Igazából kíváncsi vagyok, mit tetszik majd végre kérni. - és ezzel a lendülettel lecövekel az igazgató úr mellé, és látványosan nézi ő is a kínálatot. Szeme sarkából meg a másikat, hogy erre mit szól. Remélhetőleg valami süteményt, aztán meg elköszön, de nem lesz neki ekkora szerencséje úgy sem.

Undok, ez az. Ezt a szót kerestem. Ami azért is meglepő, mert ő egy nyuszi; idősebbekkel meg pláne semmilyen, mert ahhoz is túl félénk, hogy rendesen udvarias legyen. De ismeritek a mondást, hogy lassú víz partot mos. Időnként nem tud tovább életképtelen szende leányka lenni, és úgy dönt, lesz inkább undok életképtelen leányka. Csúnya dolog, de előfordul.

Az igazgató úr az a fajta típus lehet, aki tényleg tud nevelni, és nem csak padot csapkodva ordítozni nevelés címszó alatt. Először is, majdnem egyenrangúként bánik az ember lányával, aztán egy nézéssel jelzi, hogy ez így talán nem a legmegfelelőbb viselkedés, kisasszonyka. Ez az igazi pedagógia. Mert a kisasszonyka ezt felfogja; igaz, kell neki attól még pár perc, hogy foganatosítsa is, és mondjuk egy kicsit elszégyellje magát. Addigra már ő van soron, és annyira belefeledkezett az előbbi jelenetbe, hogy kétszer is nekiáll, mire egyszer le tudja adni a szokásos rendelését.

Mire eljut az asztaláig, ahol már csak egy szék maradt a sajátján kívül, mert szépen elhordták a többit, már majdnem a megfelelő mértékben el is szégyelli magát. Most is mérges, de kevésbé a tanárra, és inkább magára, hogy nem tud egy sorban állást se rendesen végigvárni, neki ugrálnia kell, és kész. Nagyon szívesen ülne úgy, hogy az igazgató urat, mert persze itt van egy köpésre, ne lássa szemből, de ő most törleszt. Úgyhogy leül, vacakol a teájával kicsit, aztán inkább megadja magát, és a tanár felé fordul ültében.

 - Ne tessék haragudni olyan nagyon. - hú, ez a tetszikelés de nem hangzik jól, de hát már mindegy. Néz ő mindenfele, csak a tanárra nem, ahogy sete-sután folytatja azzal, ami éppen eszébe jut. - Nehéz időnként végigvárni  sorokat. Kimenőkor mindig mindenhol olyan sokan vagyunk diákok, az idő meg drága, ha az ember sütit is akar enni még a faluban. - ez elég mesterkéletlen egy bocsánatkérés lett, de két zavart ficánkolás közben ennyire futotta. A szándék megvolt, a formán még van mit csiszolni.

Végzett a vizsgáival. Mi több, gyaníthatóan át is ment rajtuk. Mármint nem két lábbal tiporva, mint azt már sokszor és tüzetesen elképzelte hajnali kettő felé még tankönyvet olvasva, hanem sikeresen teljesítette őket. Az utolsó vizsgájáról kiszédelegve, csapzottan és félig öntudatlanul támolygott az ágya felé, hogy ő most aztán istenesen kialussza magát, ha törik, ha szakad - ez mondjuk messze nem ment ilyen egyszerűen -, de másnap késő délutánra azért felébredt, és.. és rászakadt a semmittevés ideje, az érzésé, hogy egyrészt az összes tankönyvet tűzre, most azonnal, másrészt meg az, hogy ez nem csak egy sima vizsgaidőszak volt - van olyan egyáltalán? -, hanem a záróvizsga ideje, érted, szabad, szabad, SZABAAAAD...!!! Ennek örömére végigtántorogta a kastélyt, majd amikor már felébredt és megfésülködött, akkor pedig a falu következett. Végigtáncikálta a Fő utczát nagy boldogságában, és most egy padon kucorog és figyeli az esti jövés-menést. Boldogan, gondtalanul, nagyon könnyű aggyal (természetesen az összes tudás huss, eltűnt. majd megdolgozik érte megint). Olyan problémák, hogy most mégis mi legyen, neki kell eldöntenie, hogyan tovább, egyelőre még nem érték el a zen állapotát. Ücsörög a padon ronda, görnyedt háttal és törökülésben, és nézi, ahogy mások járnak-kelnek előtte. Jelen pillanatban igazán nagyon elégedett úgy mindennel, és nem pánikol, nincs kisebbségérzete, és nem is mérges, és olyan gyakorlatilag sosincs. Úgyhogy ssssh, hadd élvezze ki, amíg tart.

A kis navinés annyira elmerült a.. nos, az egészen biztos, hogy nem a gondolataiban; mi, hogy még dolgoztassa az agyát, ugyan, kérlek. Az agya rég valamelyik útszéli kocsmában hempereg tökrészegen, amihez egy záróvizsga után minden joga meg is van. A kis navinés többi része azonban itt maradt, és gondolattalanul csak úgy van. Úgy nagyon nem vsz észre semmit; azt se, hogy ebből öreguras hátfájás lesz, ha valaki nem szól rá, és mért szólna rá; azt se, hogy egy kisgyerek nemrég odajött megbámulni - szerencsére csak azt, ennyi erővel egy fél nyalókát is beledughatott volna a kis navinés hajába, azt se vette volna észre -, azt meg pláne nem, hogy egyetlenegy barátja feltűnésmentesen leült mellé. Amúgy se könnyű észrevenni, ha nem akarja. És a kis navinés amúgy se lenne képes olyasmire, hogy meglepődés meg megijedés, ahhoz többek között agy is kéne. Nem mllesleg meg, egyiket se nagyon szokta csinálni Adam társaságában. Minek.

Nos, igen, ez találó leírása a kis navinésnek. Egyszerű, mint az egyszeregy, buta, mint a tök, rosszindulatú és hisztis, de legalább igyekszik kedves lenni, ha már egyszer olyan, amilyen. Ilyen ember is kell, nem? Nem..?

(De mindegy is, mert okosabb már nem lesz, érettebb se, úgyhogy tökmindegy. Ez van. Ezt kell szeretni.)

 - Ó. Fogalmam sincs. - gondolkozik el a kérdésen, mert ez eddig eszébe se jutott. De tényleg nem is gondolt erre még. Pedig valamit kezdenie kell ezután is... így pillanatnyilag nem lát maga előtt semmi jövőképet sem, akármennyire erőlteti is az agyát, de javára szóljon, hogy nem este kil4enckor kell ilyesmiről dönteni, még mindig kicsit fáradtan. Vagy ha mégis, az se változtat sokat; így is, úgy is a legkisebb ellenállás felé fog mozdulni, azaz marad majd az iskolában. Kiválaszt valamit, aminek jól csengő neve van, és kész. További pár évig megint nem kell majd azzal törődnie, mit is kezdjen magával. Ő így csinálja. Mert, mint mondám, buta is meg életképtelen is. Ez van.

 - Gondolom, majd maradok az iskolában. Mármint, mi egyebet csináljak? - von vállat tanácstalanul, de nagyon nem is érdekli a dolog. Lesz, ami lesz. Felelősségteljes jövőtervezés? Hű, az nagyon felnőttesen hangzik, van egy tábla csokid meg egy könyved inkább..?

Azt szereti, hogy tényleg képesek úgy zökkenőmentesen beszélgetéseket folytatni, hogy közben hetekig nem is találkoznak. Meg hogy nem kell úgy tennie, mintha értene bármihez is. Adam ismeri a képességeit. Többek között a képességét arra, hogy úgy örüljön mint egy gyerek a legkisebb dolgoknak is, egyszerűen azért, mert még gyerek is.

 - De képzeld el, átmentem az összes vizsgán! Ebben majdnem biztos vagyok! Hát ki gondolta volna? - az se lehetne nagyobb hír számára, mintha egybetartanák a karácsonyt, a húsvétot meg a születésnapját. Ő most kérlek, büszke magára. Tekintve, hogy egyszer bukott is, teljesen jogosan az, tegyük hozzá.

 - Ugye? Köszönöm! - örömködik itt fülig érő szájjal, mert, nos, ez egy húzós vizsgaidőszak volt, és ő megdolgozott a reménybeli továbbjutásért, sőt, olyannyira megdolgozott érte, hogy arra, hogy mit is kezdjen utána, se ideje, se energiája nem maradt.
 
 - De tényleg, szerinted mit csináljak? - néz tétován a másikra. Persze, ő tudja jól, hogy Adamnek sincs se ideje, se energiája ezzel foglalkozni, csak kíváncsi a véleményére. Nagyra tartja a barátja minden megnyilvánulását, a teljesen jogosan várható vállrándítást is. Így a semmiből elérakták a nagy problémát, hogy valamihez kezdenie kell, és ez akkora nagy probléma, hogy gyorsan áthárítja másra.  Az sokkal egyszerűbb. Ha mások gondolkodnak helyetted. Pláne, ha azok a mások okosabbak is nálad. (De mivel okosabbak is,nem biztos, hogy vállalják, és akkor megint ott vagy, ahol a part szakad.)

Hm. Köszi. Mindenki másra, jogosan vagy jogtalanul, mérges lenne, hogy csak ennyit segít, de Adam sose próbált meg érdeklődőnek és segítőkésznek tűnni, ha igazából abszolút nem érdekelte az adott dolog, és ezt a kis navinés becsüli. Belé persze azt verték bele, hogy érdeklődj a mások problémái iránt és légy segítőkész és kedves és még mennyi minden, akár érdekel a téma és a másik személy, de főleg akkor, ha cseppet se érdekel, és, röviden, érdekeljen más jobban, mint te saját magad. Na, Adam ilyesmivel nem szórakozik. Egyszer talán majd a kis navinés is eljut odáig.

 - Mindenki ezt mondja, tudom, de tényleg így van? Egyelőre azt tudom, mi nem érdekel meg mi nem akarok lenni, azt nem, hogy mi igen. - nyavalyog egy kicsit a szentem a szokásos szabatos és könnyen érthető stílusában. Ez a kérdés picit letörte a fene nagy jókedvét, és habár világosan tudja, hogy most idegesítő és rajta kívül ez a kutyát se érdekli, egyelőre nem képes elengedni a témát. Biztos mással is van olyan, hogy ő maga unja a saját beszédét, de csak nem tudja abbahagyni, és csak mondja és mondja.. ugye mással is előfordul az ilyen...?

- És amúgy is hogy lehet kiválasztani csak egy valamit, mikor annyi minden lehetőség van.. - morogja ezt már tényleg csak magának, mert mindennek olyan jól hangzó neve van, és olyan érdekesnek tűnik - aztán vagy kiderül, hogy unalmas és hasztalan, vagy jó lesz, de fúrja az ember máját a keserűség, hogy a többiről viszont meg lemaradt. Á, nehéz dolog ez. Írni kell egy listát, rá kell bökni valamelyikre csukott szemmel, oszt jóvan.

 - Áh, mindegy. - rázza meg a fejét lemondóan, hogy mintegy fizikailag is elsöpörje a problémát a mentális szőnyeg irányába. Majd lesz valahogy. Nem egy fényes és irigylésre méltó életfilozófia, de legalább elég stresszes. Mert amíg valahogy nem lesz, mindig azon izgul, hogy hogyan is lesz pontosan, és hogyan kellene lennie, és hogyan nem lesz képes elérni azt, aminek lennie kellene. Igazából, simán sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha kiválasztana valamit, és ahhoz ragaszkodna, de az nem, az túl értelmes egy filozófia. - Van neked jobb dolgod is ennél, bocsánat. - mert Adam egy angyal, elég fura egy angyal, oké, de simán kedvesebb vele bárkinél, és az angyalok ritkán akarnak emberi nyavalygást hallgatni. Teljes joggal, tegyük hozzá. Ha a kis navinés is inkább arrébb rugdossa a problémáját, mit foglalkozzon vele egy... angyalvámpír? Ezt most visszakaptam. Nesze neked, hülye metaforák.

 - De legalább átmentem! Gondolom, legalábbis. Fogalmam sincs, mi újság a kastélyban, mert találtam egy koszos, poros lyukat a tetőtérben, ott tanultam, de mindegy is, megvan! - kellett egy hely, ahol időnként nagyobb feltűnés nélkül megtaposhatta a jegyzeteit meg csúnyán beszélhetett, oké? Nem ítélkezünk. - Ezért minimum megérdemlek egy csokitortát. Vagy valamit. - mondja csak úgy magának, és már látja is, ahogy a konyhán befal két tortát meg három tálca sütit. Nem csokitortát, mert attól kijönnek a pattanásai, és most már ilyenekre is ügyel. De valami teljesen egészségtelent, az biztos. Mer az neki jár, és kész.

Egy kis könnyű olvasmányért ugrott csak be, de tényleg. Szüksége van valami agykikapcsoló, agyzsongító, faék egyszerűségű ponyvaregényre, ahol nem kell gondolkodni. Plusz pont, ha a könyv viseltes (de azért még olvasható), mert a használat jele megnyugtató. Látszik, hogy más is tükörtojás mellett olvasott, vagy kiburult a tea, vagy valami, de kis otthonosan zsibbasztotta az agyát. Az új könyv ilyen szempontból kicsit lutri, mert ki tudja, milyen lesz a minősége - a tükörtojásfoltok jelzik, hogy több kézen is átment a könyv, és talán nem is olyan rossz. A lényeg a lényeg, egyszerű legyen. Nem romantikus, nem nyálas, de egyszerű.

Idejövet kis híján nekiszaladt az ajtónak, annyira lekötötte a figyelmét az a pár alak, aki itt lófrált szép öltönyben és sokatmondó mogorva arckifejezéssel. Nem illenek ide ilyen hivatalosféle emberek - lepukkant, hipster környékre olyan igénytelen (de nem akkor, ha könyvről van szó! legalábbis nem annyira...), selejt emberek járjanak, mint a kis navinés. Ez a törvény. Szóval, csak kicsin múlt az az ajtófélfa, de most éppen szerencséje volt.

Induljon tehát a böngészés a sok használt könyv között valami Agatha Christie-szerű krimi után. A tanév még csak most kezdődött, de már most szüksége van valami lehetetlen csavarokkal operáló, színpadias agyzsibbasztásra. Arra pedig ki lenne alkalmasabb, mint a tojásfejű belga detektív?

Volt az a szerencse-dolog az ajtóval - na, eddig tartott, mert juszt se talál semmi AC-t. Van Maigret meg Nora Roberts, de azt még piszkavassal se, köszi. Ahogy vándorol a polcok között, egyszer csak meghallja, hogy valószínűsíthetően neki szólnak - de olyan finoman, és a kis navinés annyira süket, hogy feltételezhetően nem először. Bután bólogat meg mosolyog, hogy persze, köszöni szépen a figyelmeztetést, majd odafigyel, de nem igazán fogja fel a hallottakat. Csökkent értelmű medvebocsként csak egy dologra tud koncentrálni, és az jelen pillanatban egy ponyvaregény megkaparintása, bármi áron. Szóval, ahogy illik, megy le a pincébe, hát hogynemár.

És nem is figyel oda. Azt mondták, nincs baj, akkor nem is kell izgulni, ennek a könyvnek nincs meg a borítója, eh. Véletlenül esik a látóterébe a földön kuporgó alak, és kell pár másodperc, hogy leessen neki, ki is az. A prioritások átrendeződnek, el is felejti, hogy van valami a kezében (de mesebeli lenne, ha pont valami Poirot lenne), hanem tesz pár bizonytalan lépést Adam felé, lehajol, és csendesen megkérdezi a csökkent medvebocshoz illő elmés kérdést, mert nyilván minden jel az ellenkezőjére utal: - Jól vagy?

Ó, persze, nyilván, gondolhatta volna, hogy Adam nem az a panaszkodós típus. Nyilván akkor se ismerné be, ha valami probléma lenne, ha három nyilat eresztettek volna bele, mint Boromirba. Teljesen rendben van, kösz az aggódást. (Á, a navinés nem lett enyhén hisztériás mérgében, hogy így elhessegetik. Ő, ő aztán nem.)

 - Azok azok voltak? Igen, akkor még itt vannak a környéken. - mondja, miközben lenyelve az oktalan mérgét, mert hiszen ki szereti bevallani, ha valami nincs rednben (mondjuk a kis navinés), leguggol a másik mellé.  A könyvet még mindig tartja az egyik kezében, a másikkal meg nem meri megérinteni Adamet, mert ki tudja, mi baja van, és nem akar még rátenni egy lapáttal valami hülye mozdulattal.

 - Tudok valamit segíteni? - figyeli, ahogy Adam nyilvánvalóan éppen hogy csak megvan, de egy hajszálnyival se jobb a helyzet. Azon nem töpreng, hogy mi történt, illetve pontosabban, mit csinálhatott a barátja, hogy egy pincében, talán sebesülten bujkál az aurorok elől - mert a kis navinés első gondolata, hogy se egy vámpír, se a rendfenntartó erők nem szoktak teljesen ártatlanok lenni. Ez nem az ő gondja, kicsi ő ahhoz. Az ő gondja, hogy valahogy helyrepakolja a barátját.

Nézd, ő immár hetedik éve koptatja itt az iskolapadot (és lidérces álmai vannak, ha arra gondol, hogy mindjárt a saját lábára kell majd állnia, brr), és úgy általában véve is ebben a lehetetlen kastélyban tölti naptári évének vagy 75 százalékát, de időnként még most is kiütközik belőle a vérbeli mugli, aki nem hiszi el, hogy a bűvész tényleg varázsol, és drótokat keres meg rejtett szerkezeteket. Jelen pillanatban úgy érzi magát pár másodpercig, mintha valami sokadik kategóriás misztikus filmet nézne, mert vámpírvadások..? Holt vér..? Eleve, kezdjük ott, hogy mondok egy korcs latin szót meg hadonászok egy faággal, és valami cucc fog történni. Időnként ránéz a tankönyveire, és felvetődik benne a lehetőség, hogy vagy kómában van és ezeket álmodja össze, vagy elcsente valakinek a nem boltban vett cigijét. Ez itt abszurd, gyerekek.

De ha abszurd is, hát konstansan és megbízhatóan mindig abszurd marad a helyzet. Ráadásul, abszurd vagy sem, az egyetlen rendes barátjáról van szó - rendetlenről is, mert csak egy barátja van. Hogy ezek után se legyen egyedül, mint a kisujjam - mert jó tudni, hogy időnként ehetsz egy sütit valakivel (vagy ebben az esetben, te eszel, ő meg nézi), ha nem is beszéltek minden nap -  igyekszik a problémára fókuszálni. Ami.. eleve egy vámpírvadász jelenléte. Ez fura módon biztos fogódzó, mert elhivatott és veszélyes hülyék mindenhol vannak.

 - Milyen rendes a bácsi. - szalad ki a száján oda se figyelve a lényegi megállapítás, mert, nos, tényleg az. Ha nem ütközne ki a mugli része, most nagyban sopánkodna pár sort, hogy te jó Isten, jól vagy (nyilván nem); mit keresett itt egy vámpírvadász (na, vajon); te jó Isten (csak úgy általánosságban). Na, ettől most mindenki meg lett kímélve. Míg, ha nem is a megfelelő okokból ugyan, de enyhén sokkosan kuporog Adam mellett, automatikusan reagál a konkrét kérésre, és teljesen logikusan körülnéz a pincében, hátha talál egy pohár vizet. Mire észbe kap, hogy nagy valószínűséggel nem fog sikerrel járni, le is esik neki, hogy amúgy se kéne. Na, és akkor szépen kuporog tovább, csak nagyon, nagyon mozdulatlanul. Aha, érti ő a helyzetet. Nagyon csinos kis helyzet. De tényleg.

 - Ühüm. És abban is segítsek? - kérdi természetellenesen magas hangon, és továbbra is nagyon mozdulatlanul. Először tisztázzuk szépen a dolgokat, mert sose az eszéről volt híres. Hátha rosszul gondolja a dolgokat. Ha meg nem... akkor azzal majd akkor foglalkozik.

Nem mintha nem nyújtaná kezét, lábát, amit éppen kell készséggel Adamnek. Egyrészt azért, mert ez ebben a helyzetben így helyes, és mint a navinések általában, hacsak nem nagyon fáradtak vagy éhesek, ő is Igyekszik Azt Cselekedni, Amit Illik. Másrészt, Adam az egyetlen barátja, és máris úgy érzi, a kis navinésre pazarolt figyelmét még akkor se tudná kellően megfizetni neki, ha Adam mondabeli hosszú élete állna a rendelkezésére. Harmadrészt meg, van benne egy adag kalandvágy, fatalizmus, és nagyjából annyi önbizalom, mint egy marék döglött molylepkében. Szóval, ő egy szó nélkül megtenne itt nagyon sok mindent, csak előtte hagyjanak neki pár pillanatot, amikor szabadon felfoghatja, mire készül, és még szabadabban bepánikolhat emiatt. Utána úgy is előjön a fatalista önutáló énje, és mindenre hajlandó, csak az a pár pillanat előtte, az kell neki.

De azt se hallgatja el - mármint de, csak nagyon világosan látszik az arcán -, hogy azért nem feltétlenül bánja, hogy semmi ilyesmire nem kerül most sor. Nagyon... hm, kényelmetlen lenne a dolog. Meg bonyolult. Meg ugh. Meg még sok egyéb, amihez még kicsi.

 - Persze. - mondja második próbálkozásra, mert szüksége volt egy kis torokköszörülésre első alkalommal. A navinések Készségesek és esetleg Gyakorlatiasak is, ha olyan napjuk van, így gondolkozás nélkül kérdez rá az esetleges tudnivalókra. - Van kulcs, vagy valami, amiről tudnom kéne? - most őszintén, volt ugyan már Adamnél, de fene se tudja, van-e különbség akkor, ha a háztulajdonos nincs otthon. Mint régi Bagolyköves, szó szerint mindenre fel kell készülnie akkor is, ha csak keresztülmegy egy folyosón, nemhogy ha bemegy egy vámpír házába.

Ez a nagy segítőkészség amúgy arra is jó, hogy ne kelljen abba belegondolnia, hogy egy emberi vérrel teli tárolóban igyekszik turkálni, és azt még cipelni is fogja majd. Ne kelljen belegondolnia - még.

Jól van, ő megy. Otthagyja Adamet, aki fényesen megvan, ugye, nyilván, hát hogyne, és lendületes tempóban indul. Amíg az út tart, és pláne amíg ő visszafelé tart, tengernyi ideje van arra, hogy eltűnődjön, mi lesz a jövő heti ZH-ban, mégis miről szól igazából az a fura nevű tantárgy, milyen szép kék az ég, és mit fog enni vacsorára. Nem, az utóbbi lehet, hogy nem túl lényeges, tekintve, hogy jelen pillanatban emberi vért cipel. Mármint a saját öt literén kívül. Ez van annyira kényelmetlen, hogy esetleg ne vacsorázzék; ha meg nem arra gondol, hogy mi van a kezében, akkor meg arra kellene gondolnia, hogy mi a búbánat van, lesz, és időnként volt a barátjával. Mármint, emberek szakosodnak arra, hogy végezzenek vele, és majdnem sikerült is. A kis navinés elkötelezett híve a kényelmes életnek, és annak nem része a sötét gondolatokon való rágódás, tehát: jé, de szép az a bárányfelhő!

Szerencsésen visszatér, és határozottan nem számolgatja, mennyivel érkezett később, mint kellett volna, á, ő, olyat aztán nem. Miután bevizionálta, hogy Adam már minimum tíz perce halo.. akármi is, aminek nem kéne lennie, besiet a pincébe, zihál két sort, szörnyülködik kettőt, majd lekuporodik ismét, megrázza barátja vállát, és közben magában hisztérikusan nevet, mert nem hozott szívószálat. Micsoda jó vicc, nem? Ne szólj egy szót se, a kis navinés stresszhelyzetben van. Mondjuk humora amúgy se volt soha.

Adam nyilván nem tér magához, ne hogy má' ilyen egyszerű legyen a dolog. A kis navinés a sok, gyerekkorában letolt Vészhelyzet meg Harmadik műszak miatt berögzült szokásnak engedelmeskedve már nyúl is a másik csuklójáért, hogy ellenőrizze, van-e pulzusa, és istenuccse megijed egy miliszekundumra, hogy nincs. Igen, a navinés hótbuta, de meg még mindig kicsit nem hétköznapi a szitu. Bocsássunk meg neki, még most az egyszer, jó? Ő csak jót akar, csak túl hülye hozzá a szentem.

Kétségbeesetten és tehetetlenül körülnéz - ebben a kettőben viszont veszett jó ám -, és észre se veszi, hogy úgy szorongatja közben szegény Adam csuklóját, mint fuldokló az uszadékfát (???). Mondjuk Adamnek kisebb gondja is nagyobb most ennél, de azért később még fájhat, ha valami is fájhat a vámpír barátjának. De amire rá kell jönnie a kis navinésnek az az, hogy itt egyébre is szükség lesz most, mint az erősségeire (lásd fentebb).

Előveszi a csomagját, és olyan arckifejezéssel, ami csak nagyon keveseknek áll jól, kibontja. Itt most valószínűleg meg kell itatnia a barátját, és közben elviselnie, hogy más ember vére fog rácsöppenni. Mármint, a természetes póthaj is értetlen és iszonyodó visításra készteti, de ismeretlen emberek vére meg pláne. De ha kell, akkor kell. A navinések általában véve jó ápolónők lehetnének - erős bennük a megfelelni vágyás, mert soha senki nem veszi őket emberszámba, hiszen olyan kedvesek és ártatlanok és udvariasak. Valóban, ez mind igaz - elvégre az illem nem engedi, hogy késsel vagy a tíz körmünkkel essünk neki mindenkinek, akinek nem szimpatikus a képe (és az a többség). A navinések udvariasak és szelídek, hogy legyen mivel leplezni az igazi természetüket. De hogy ez most hogy jött ide.. ja, igen: a kis navinés megteszi, amit meg kell, mert Kell, kerüljön, amibe kerül.
 

Ez ceruzáért vagy szénért, vagy kinek mi a módszere, után kiált. Istenuccse (majd leszokok erről a szóról is) látom, milyen jó kis rajz lenne ebből a poros, könyvekkel telehányt pincében játszódó jelenetből, ahogy szép kettecskén kuporognak a földön, köztük mindenfelé valószínűtlenül piros vércseppek (kinek-kinek egyebén is), mindketten felváltva szorongatják a másik csuklóját szép barátságosan, és összességében meghitten vergődnek, ki a pánik szélén, ki meg az élőhalotti lét szokásos nehézségei közepette. Még az árnyékok is megvannak. Valaki tud rajzolni?

A kis navinés biztosan nem, de ő nem is látja ezt így kívülről. Ő most úgy figyel a barátjára, minden idegszálát megfeszítve, ahogy tanórákon várják tőle. Hamar magához tér, az jó. Hamar lesz nagyon ijesztő a helyzet, de a kis navinés egyrészt érzelmileg túl fáradt ahhoz, hogy igazán megijedjen, másrészt meg bízik a barátjában (de kezd felnőni. Felmerül benne a lehetőség, ahogy így Adam szépen szemügyre veszi, hogy esetleg ezt nem száz százalékosan kéne csinálnia. A kis navinés lassan, nagyon lassan növöget felfele, és azzal együtt jár a bizalmatlanság is. Nem kell sietni a felnövéssel, azt mondom. Már amennyit én tudok róla.) Végül van is oka rá, mert továbbra is más vére van itt mindenen, nem az övé, de ezzel még pár pillanatig nem törődik. Mikor a helyzet ténylegesen lenyugodott, ő is nekiveti a hátát a falnak, és megkönnyebbülten bámulja a szemben levő szétcsúszott, ócska könyvhalmot. Elfáradt, az az igazság. Megérdemel egy kis pihenést. Meg a tégely feltűnésmentes arrébb tolását a cipőjével, mert az viszont takarodj.

Időnként, ha nagyon ráért, vagy nagyon kivolt, el szokott tűnődni azon, hogy Adam van-e, amikor nem elegáns, meg rettenetesen távoli, meg az a típus, aki kihasználja az életet, de okosan, mértékkel, ráérősen. Főleg az utóbbi, mert hova siessen, ugye. Szóval időnként előveszi az a rosszindulatú irigység, amit általában érezni szokás valaki saját példaképe iránt (mármint, Adam nem a példaképe, mert ők ketten ég és föld, de felnéz rá, szó szerint is meg mindenhogy), csak hogy lássa-e, hogy ők is hibáznak-e, elkenődik-e a sminkjük, büdös-e a lábuk, szóval hogy esendőek-e. Hát, most látta, hogy Adam is tud olyan istenigazából kilenni. Tegyük hozzá, ezzel se Adamnek, se a kis navinésnek nem lett jobb.

 - Nem sietek sehova. - mondja egy olyan vállrándítással kísérve, amit jelenlegi testhelyzete megenged, szóval egy jelzésértékűvel. Mert tényleg ráér. Mert ugyan hova menne. És főleg, mert esze ágában sincs itt hagyni a barátját, rögtön azután, hogy nem feltétlenül szükséges a jelenléte. Az pofátlanság. Meg tiszteletlenség. Meg ilyet nem csinál az ember az egyetlen valakivel, aki időnként elviseli a társaságát, érted. Amúgy se illik, mellesleg. És tudjuk, hogy vannak a navinések az etikettel.

Kicsit elveszetten nyit be az üzletbe, mert hiába lakik itt hét éve, akkor se járt még itt. Ha már úgy hozta a sors, hogy varázsló lett belőle, akkor igenis az lesz, és nem fog fülhallgatóval a fülében begubózni magába egész nap - nem mintha nem szeretne. Ő elkötelezetten boszorkány lesz, és csönd - gondolja ritka dacos pillanataiban, pedig ezt a harcot nyilvánvalóan már az elején elvesztette. Időnként még ma is szemügyre veszi a pálcáját, ami csak egy darab bot, és igazából titkon meg van győződve arról, hogy ő most vagy kómában van, vagy betépett, mert ez itt szürreális. Ez a bolt is.

De szürreális vagy sem, ő itt van; a boltban is, ebben az életben is, és mint elkötelezett és általában véve elkeseredett leendő mugliviselkedés-elemző, interjúkat kell készítenie. Ami nem egyszerű feladat, mert kommunikálnia kell az emberekkel. Még jó, hogy van pár olyan ember, akivel egyéb okból kifolyólag is muszáj időnként beszélnie, mert őket könnyebb volt megkérdezni, vállalnának-e egy kis válaszolgatást. És áldja meg az Isten őket, vállalták.

Szóval, benyit, becsukja az ajtót, kapkodva és idegesen - nem kell törődni vele, ő az a szorongós fajta - rápislant a pultra, és nyitja a száját, hogy köszönjön, mikor a szeme sarkából elkap egy okostelefont a vitrinben, és közelebb megy megbámulni. Nem mintha eddig nem látott volna ilyet, egyszerűen csak most eset le a lelkemnek, hogy ez a bolt maga a muglik viselkedését elemző osztály. Mert vegyük az egyszeri mugliszármazású varázslópalántát, akinek megadatott a tehetség, hogy egy faággal sündisznóvá változtassa a poharát - és mindezek ellenére sem hajlandó lemondani a saját lejátszási listáiról és a cicás videókról.

 - Ú, ne haragudj, szia! - pördül meg, mikor ráköszönnek, és eszébe jut, hogy ő most Udvariatlanul viselkedett. Navinés-komplexus, házzal jár. - Csak nyugodtan csináld a dolgod, addig én körülnézek. - legyint zavarában egy nagyot, villant egy bizonytalan mosolyt, és felfedezőútra indul.

Egészen elképesztő. Bizonyára csak neki új a felfedezés, de azért le van nyűgözve. Elképesztő, hogy a mugli világból jövők mennyire tudnak ragaszkodni a saját függőségeikhez még egy ilyen szó szerint korlátlan lehetőségekkel bíró helyen is; és az sem kevésbé elképesztő, hogy azok, akiknek mindig természetes volt, hogy rossz latinsággal és hadonászással két másodperc alatt elmosogassanak, mennyire érdeklődnek olyan tökéletlen megoldások iránt, mint mondjuk egy okostelefon. Felötlik a kis navinésben a lehetőség, hogy esetleg egyszer a két világ valahogy kiegyenlíti egymást, és egyik se tűnik majd nevetségesnek és korlátoltnak. Arra már nem veszi rá a pesszimista fantáziája, hogy azon tűnődjön, vajon a két oldal egyszer profitálhatna is akár a kölcsönös ismeretségből; teszem azt, betegségek gyógyításában vagy a közlekedés megreformálásában. A kis navinés udvarias, halk szavú és buta, mint a tyúk - tehát navinés -, de azért nem kifejezetten hülye. Időnként.

 - Köszönöm szépen, hogy elvállaltad ezt az interjút. - lép közelebb a pulthoz pár perc múlva, majd fellelkesült mosollyal hozzáteszi - Neked biztos lesz mit mondanod a témáról, ahogy így elnézem a boltot. Biztos akad egy-két furcsa eset, amikor a kezdő mágus bepislog a muglik világába, és fordítva.

 - Na igen, biztos furcsa lehet az idősebb mágusoknak ez a sok mugli kütyü. - bólogat egyetértően, és nem teszi hozzá, hogy neki is az. Itt tölti a napjait ebben a nagy hodályban, aminek minden köve teli van itatva mágiával, és habár a velejéig reménytelenül mugli a szentem, itt nincs lehetősége a mugli szerkentyűk használatára. Illetve, dehogynem, lenne, lásd a boltot, ahol éppen van, csak nincs rászorulva. Nincs internete? Na és akkor mi van? Nem tud folyton zenét hallgatni? Megszokta. Így nincs elárasztva egyfolytában információval, de nem is ő a legnaprakészebb mugli a mágusvilágban. Sokkal nyugisabb az élete. Nehézkesebb is, mint a modern varázslóknak a megbűvölt kütyüikkel, de az meg nem izgatja nagyon. Amit nem ismer, az nem is hiányzik.

 - És a fiatalabbak? A született varázslókra gondolok. Mennyire gyakori, hogy elvisznek valami rúnázott készüléket? Divatosak ezek mostanában? - teszi fel a következő kérdéseit, mert ami igaz, az igaz, kicsit zavarja, hogy ennyire csúnyán el van maradva a kortársaitól. Nem akar továbbra sem csatlakozni az új generációhoz, aminek maga is a része, de azért megkeseredett vénlánynak se nagy élmény lenni így húszévesen. Időnként teljesen biztos benne, hogy tíz macskával körülvéve fog megöregedni, pedig nem is szereti a macskákat. Ő már csak ilyen maradi és zárkózott. - Bocsánat, csak nem vagyok valami naprakész az ügyben. - mentegetőzik egy félénk mosollyal (ez de navinés egy félmondat volt), de azért van itt, hogy ezen változtasson, nem igaz?

 - És mit gondolsz, fel fogja váltani ez a sok félvér mugli kütyü a hagyományos varázslóeszközöket? Mármint, a gramofont a telefonok, a baglyokat az sms-ek, ilyesmire gondolok. Van rá annyira kereslet, divatosak annyira? - teszi fel a következő kérdését. - Vagy látsz arra esélyt, hogy ezekből új készüléktípusok alakulnak ki? - kezd belemelegedni a spekulálásba, és abból nehéz kirángatni, fedezékbe! - Mittudomén, a varázslók fejlesztenek valamit az okostelefonokon, mert mér ne, a mugliszármazásúak meg megpróbálják azt lekövetni muglieszközökkel, azok is fejlesztenek valamit, és így tovább, körbe-körbe? - fejezi be az agycsavarást csillogó szemekkel, mert ha egyszer beindul a fantáziája, akkor nincs megállás. Tényleg érdekes téma ez.

 - Nem, köszönöm. - lép közelebb a felajánlott eszközhöz, és pislog rá kicsit ellenségesen. - Mármint, ismerem ezeket, nyáron hazamegyek, és muglik között vagyok.. de az az igazság, hogy nincs erre szükségem. Mivel itt nem nagyon tudnék folyton fülhallgatóval a fülemben járkálni mindenhova - de, tudna, csak nem akar -, nem is nagyon hiányzik. - vonja meg a vállát tehetetlenül, mert ő ilyen kis mimóza zárkózott húsz évvel lemaradt kislányka. Nem irtózik kifejezetten a technikától, csak nem érdekli. - Amúgy is, biztos megfájdulna tőle a fejem. - teszi hozzá durcásan, majd az egészet megkoronázza egy gyönyörű öreges beismeréssel, hogy - Amúgy se tudnám, mit hallgassak, ha lenne is ilyenem. Nem vagyok az a nagy zenés, ami meg kell, az megvan gramofon az iskolában. - értsd: azt ismeri, ami megvan gramofonon. Meg a mugli nyári rádióslágereket, amiket nem lehet elkerülni, de őszintén szólva, azokkal nem szívesen sorvasztaná senki agyát sem.

Újra itt a nyár, hát zárjon be a gyár.. a kis navinés nem is tudna jobban egyetérteni a szöveggel (és kevésbé hamisabban énekelni a dallamot). A tanév viszont a legkevésbé sem ért vele egyet, és gőzerővel dübörög a vizsgák felé. Ez messze nem az első vizsgaidőszaka, még csak mestertanoncként sem, de ettől függetlenül még mindig ugyanolyan olthatatlan vágyat érez arra, hogy megtaposson, elégessen és iratmegsemmisítőbe dobáljon minden tankönyvet és tételt, amit meg kell tanulnia. Ugyanúgy meg van győződve arról, hogy nem tud semmit, illetve ha valamit véletlenül mégis, úgyse azt kérdik. A megnövelt stressz miatt persze juszt se tanul, mert a halogatás az egyetlen igazi erőssége, ezért még inkább pánikol, majd halogat, majd pánikol. Az ismerős körforgás. Ha a halogatás miatti stressztől és lelkiismeretfurdalástól már megfájdult a feje, akkor sétára indul; rosszabb kedveiben (ez a gyakoribb) pedig lelki támogatásért is. Van erre neki egy saját, külön vándorárusa, aki eddig még mindig meg tudta nyugtatni, és sose mondta neki, hogy takaroggyá' má' a hülyeségeiddel. Pedig megérdemelné.

Úgyhogy újra csak itt van egy kis ideiglenes nyugalomért Adam ajtajában, hátha kitart még barátjának a végtelen türelme és jóindulata. Kip-kop.

Hát, ha szabad, akkor nem is habozik. Többnyire megvárja, míg kinyitják neki az ajtót, mert a, azt úgy illik, b, Adam mindig egy jelenség, és még a jelenségekkel túlzsúfolt kastélyban is kitűnik. Senkinek esélye sincs túlszárnyalni azt a lezserséget, amivel Adam prezentálni tudja magát; minden úgy tűnik, hogy csak rá van hányva, és mégis minden jól áll neki. Minden. És Adam esetében ez a minden ténylegesen minden elképzelhetőt és időnként elképzelhetetlent is jelent.

Mikor megtalálja a barátját, nincs ideje panaszkodni. Pedig tervezett, mert ugyan nem illik, de Adamnek lehet - de nem jut el odáig, mert mikor megáll az ajtóban, a szokásos lezserség fogadja, aminek pillanatnyilag szerves részét képezi négy kismacska. Adam valahol alattuk található, és mintha pánikolna..? A kis navinés ez utóbbiban nem biztos, de amennyire szokatlan a jelenet, még az is beleférne.

 - Sziasztok..! - köszön bizonytalanul, mert egyelőre el van veszve, de határozott reményekkel egy alapos mosolygásra kismacskabundák agyonsimogatásával, mert, nos, kismacskák..!

 - Ó. - reagál szomorúan és felháborodottan arra a hírre, hogy csak úgy kidobták a cicákat, de ez még mindig sokkal jobb, mintha eltemették volna őket. Élve. Mert hagyni őket órákig szenvedni valamiért hagyomány, gyorsan kupán csapni viszont nem. - Szegénykéim... - lép közelebb a macskákhoz, és nyújtja a kezét, hogy megsimogassa a legközelebbit, de egyelőre még nem nyúl hozzájuk. Hátha megijednek -  amire ugyan kicsi az esély, ha egyszer egy vámpíron is hancúrozni van kedvük.

 - És, adtál nekik valamit enni? - néz körül hirtelen jött tettrekészséggel egy tejesüveg vagy - doboz után, bár a mozdulat közepén már rájött, hogy Adam valószínűleg nem az a tejivós fajta. - Hozzak egy kis tejet? - korrigálja gyorsan a hibát, és mutatja meg egyben azt is, hogy még mindig nagyobb mugli, mint varázsló, mert más a helyében csak elővenné a pálcáját. Neki az első gondolata betérni a kisboltba.

 - Gyere csak ide, nem bántalak, ne félj. - ígéri az egyik kismacskának, miközben leakasztja Adamről és felakasztja a saját karjára. Nekik ugyan sohasem volt macskájuk, és ő nem is macskás, de minden kisállatot nagyon szeret. Őneki sok-sok feltétlen szeretetre van szüksége, meg valakire, akit ugráltathat. A macska az olyat pedig nem tűri.

 - Persze, maximum felvizezzük. - jelenti ki megfellebbezhetetlenül, miközben fel sem néz a kismacska abajgatásából. Ez nyilvánvaló, nem? Kisállatot higított tejel etetünk. Egyszerű, nem?

Nem...? A navinés nem okos, és már megtanulta, hogy véletlenül ugyan ráhibázhat dolgokra, de ha valamiben igazán biztosnak gondolja magát, akkor az juszt se úgy van. Saját bizonyosságától elbizonytalanodva (erre varrjatok gombot!) inkább tanácstalanul pislogni kezd Adamre,és a kismacskát babusgatva néz rá egyszerűen, hogy - De tudod mit, inkább tényleg nézzük meg.

 - Te csak maradj szépen, nem bánt. - nyugtatgatja a kismacskát, miközben a laptopért nyúl, és esetlenül nyújtja Adamnek. Kis ügyeskedésre van szükség, hogy a számítógép is elférjen, és a kismacskák is megmaradjanak. - Te gyere csak ide hozzám egy kicsit, jó? Majd mindjárt visszaadlak, ne félj. - vigasztalgatja a barátjától frissiben ellopot kis vöröset is, mert míg Adamnek két kézre, neki meg minimum két kismacskára van szüksége. Minél több, annál jobb.

Ó. Na látod, mire nem jó, ha mégis inkább utánanézünk valaminek, legyünk akármilyen biztosak is benne. Kivéve persze, ha az a a típus vagyunk, aki akkora önbizalommal és köcsög viselkedéssel megy neki bárminek és bárkinek, hogy eszünkbe se jut megkérdőjelezni; ha mégis, hát bátorságunk nincs kétségbe vonni a szavát. Azoknak az embereknek úgyis mindig igazuk van.

 - Jó tudni. Nem akarlak én bántani titeket, csak butus vagyok. - simogatja meg a két kiscicát a kezében, és beleegyezően bólint, hogy hogyne maradna itt cicákra vigyázni. Azonnali elutasítás lenne a válasza, ha gyereket bíznának rá, de a macska könnyebb esetnek tűnik. - Persze, menj csak. Talán nem esznek meg ezek a kis vérengző fenevadak. Ugye? - fordul kérdően újra csak a cicákhoz. A magányos emberek ahhoz beszélnek, amikhez tudnak.

Adam köddé vált, de a kis navinés föl se veszi. Nyolcfelé kell osztódnia, hogy minden kismacskára figyelni tudjon; mindegyikhez beszélni is kell nyilván; számon kell tartani a nyekergő apróságokat, mert képesek mindenhonnan leesni és minden résben eltűnni; agyon kell őket simogatni, hadd szokják a szeretetet; el kell csodálkozni azon, hogy ilyen aprókán is meg van már minden apró karmuk, tappancsuk és bajuszszáluk - egyszóval a kis navinésnak akad dolga bőven.

Mikor Adam visszaér, igazi menő vámpírként, napszemüvegben, bőrdzsekiben és bakancsban, az igen figyelemre méltó összhatást rontja vagy talán emeli a macskaalom és -táp, amit a kezében hoz. Ki mondta, hogy a kemény emberek nem lehetnek gyöngédek? Főleg akkor a vámpírok.

 - Nézzétek, ki jött meg! - nem, még nem unt bele a macskákkal való társalgásba, bár nagyon régen beszélt ennyit, bár mondjuk értelmesebben nem is szokott. A magányos ember beszélhet akár a falnak is, de négy apró karmú kismacska azért ideálisabb. Úgyhogy hűen kommentálja a cicáknak az eseményeket. - Mindjárt kaptok valami ennivalót, jó? Megnézzük, mennyi fér ezekbe a kis pocakokba. - aztán meglátja a csokit, és lelkesen folytatja. - Ú, köszönöm szépen! De előbb a cicáknak kell enni; ez meg a gazdasszony jutalomfalatja lesz. - néz megint a kismacskákra, miközben átfut az agyán, hogy ennyi hülyeséget se mostanában hordott össze.

Vacsoraidő van. Mindenki olyan lelkesedéssel lefetyel, hogy az amúgy is bélpoklos kis navinés is megkívánja az evést - de jó, hogy van az a csoki! De nem most; először felügyelni kell, hogy egyik kis apróság se fulladjon meg evés közben, ami azért nem túl valószínű, és azt is szoros figyelemmel kell kísérni, ahogy azokkal a pici nyelvecskékkel küszködnek a rengeteg soknak tűnő étellel - és győznek! Nincs olyan mennyiségű étel, amit egy kis navinés meg egy kis cica el ne tudna tüntetni. És így is van ez jól.

Két aggódó-figyelő vizslatás között azért van ideje rápillantani Adamre is, és elnézni, ahogy a több száz éves vámpír féltő óvatossággal bánik a pár hetes kismacskákkal. Ez a kép rengeteg filozofálgatásra ad lehetőséget - de a kis navinésnek se esze, se tapasztalata, se kedve ezt mind végiggondolni. Ő csak azt érzi, hogy így van ez jól. És ebben, egyetlenegyszer, véletlenül, igaza is van.

 - Na, mindenkinek teli a pocakja? - rakja be az utolsó kismacskát a dobozba, és még mindig van hangja és kedve kommentálni az eseményeket. - Nagyon ügyesek voltatok mindannyian, bizony! - erősíti a kismacskák amúgy is hegynyi egóját, és a jól végzett munka örömével felbontja a saját csokiját.

 - Kérsz? - kínálja meg udvariasan a csoki beszerzőjét, mert, nos, azt úgy szokás. Akár van értelme és jogosultsága annak a szokásnak, akár nincs.

 - Tényleg? – pillant fel a kismacskabámulásból, időközben ugyanis letelepedett a doboz mellé, és oda hullatja bele a csoki morzsáit az alvó cicák közé. – Azt gondoltam, beviszed őket a menhelyre vagy elajándékozod. Biztos vagy benne? A macskák önző kis dögök. – jön ki belőle a falusi nevelés, ahol az állatok csúnya neveken való szólítása igazából azt jelenti, hogy nagyon szeretik a szóban forgó állatot. Csak Bodrinak hívod? Hát, oké. Úgy szólsz neki, hogy bundás mocsadék? Sokkal jobb.
 - Segítsek etetni? – jelentkezik segíteni, mert azért látja ő is, hogy a dolog logisztikája nem tökéletes. Mármint, a macskáknak, főleg az ilyen piciknek,  enni kell nappal is; mikor Adam éjjel felébred, ők meg akkor akarnak aludni. Vagy csavarogni menni.
 - Meg akkor el is kell nevezni őket. – és a kis navinés nem játszik olyan hagyományos macskanevekkel, mint Cirmi. A minimum a kis döglődék. Az okokért lásd fentebb.