- Akkor ezt összehoztuk. - nyugtázza elismerően a filckészletüket, amivel egy kisebb óvodát is el tudnának látni egy rövidebb ideig. Pedig hogy odavolt ő attól, hogy ezzel a filccel majd itt menőzni fog. Oda se neki, majd ha hazakerül egyszer az életben, az összes unokahúga őt fogja majd lesni. Innen is köszöni a nyúlnak még egyszer.

 - Nem tudom.. én valami csinosabbra gondoltam, valami szép színesre. - hirtelen akkor itt most rájön, hogy ugye ő itt csak egy lány, akit úgyse vesznek majd komolyan, meg rábízzák majd a lényegtelen díszítéseket, meg úgy egyáltalán, nem veszik majd emberszámba. A falusi beidegződések. Mindegy is, gondolja aztán magában, ha lesajnálják érte, ha nem, ő óriási ronda virágot fog alkotni majd ide. Ő ehhez nagyon ért, a ronda virágokhoz, akár tipikusan lányos, akár nem. - De felőlem festhetünk valami színes halálfejet is. - ezzel azt akarta jelezni, hogy neki egyrészt nincs konkrét ötlete, másrészt meg mindegy, hogy mi lesz a művük, de ahogy kimondta, meg is tetszett neki az ötlet. Van itt egy csomó színük, most komolyan, halálfej a szivárvány minden színében, ez milyen jó dolog már, modern kalózok meg szelíd metálarcok, gyűljünk össze.

 - Mindenesetre nem lesz unikornis meg szignó, az biztos. - az egyetlen kikötései hangzottak el. Unikornist nem hajlandó, annyit lát a házban, hogy semmilyen kémiai anyag nem képes ennyi egyszarvút a gyanútlan fogyasztó szeme elé varázsolni. A szignó meg olyan unalmas. Meg mondjuk ugye elmondja, hogy ki rajzolgatott ide ilyen rondán.

 - Én mindenesetre nekiállok egy kis nyimnyamnak.. méghozzá ide, ha gondolod. - nézi ki a próbafelületet egy eldugottabb falrészen. Egyrészt próba, hogy hogy működik a filc nem papíron, másrészt meg ide kerülnek a rondább kis kalocsai motívumai is.

Vizsgák! Madagaszkár! Repülés! Ez is meg az is meg amaz is! Minden, érted, mnden!
Na, szóval röviden annyi mindenen tud gondolkodni egyszerre, főleg persze olyasmin, ami még messze van, de nyomasztó - vizsgák -, már megvolt, de azért nyomasztó - Madagaszkár -, folyamatban van és nem nyomasztó - repülésmagánórák -, kilátásban sincs, de azért elég nyomasztó - mi lesz vele, ha megdöglik a kanárija -, hogy úgy gondolta, a csapongó és buta gondolatait lefoglalja valami könyvvel. Valami sajáttal, mert nincs jóban a könyvtárszabályzattal, különös tekintettel a kölcsönzési határidőkre. És amúgy is, a saját könyvet nyugodtan le lehet enni; onnan ismerni meg az ő könyveit, hoy minimum egy lapon van tükörtojás-nyom. De általában többön is.

A saját könyvre a legjobb hely pedig ez a poros kis könyvesbolt, mert itt minden van. Valami könnyedebb olvasmányra gondolt, és mugli életében ilyenkor valami közepes krimi szokott eszébe jutni. Örömmel látja, hogy a varázsvilágban is vannak rossz, egyszer olvasható könyvek, mint a Bűbájos gyilkosok, meg a Teafűvel csinálják, meg a Jósgömb meghasadt. Leveszi az Egy üstnyi méreg nevezetű, viharvert és címe alapján nagyon rossz könyvet, és igyekszik beleélni magát a csinos gyanúsított borzalmas helyzetébe.

Nem kifejezetten megy, na.

Már csak egy vizsgája van, és azt majdnem rendesen tudja is, úgyhogy itt az ideje egy kis kikapcsolódásnak. És mivel az agya az elmúlt hetek alatt először lyukassá, majd kukacossá, végül porrá vált, nagyobb lelkifurdalás nélkül áll neki annak, amit már nagyon szeretne egy ideje, igazság szerint, csak szégyellte, met ő hangsúlyozottan nem kislány, és nagylányok ilyet már nem csinálnak. Nem babázásra gondolt, bár egy sírósbabára nem biztos, hogy nemet mondana, ő egyszerűen csak homokozni akar. És homokozik is.

Az meg, hogy időközben olyanok jönnek ki a száján, mint hogy I'm a barbie girl.. figyelj, a homokozás visszaröppenti a gyerekkorába, és ez a sláger mndig népszerű marad. Ha mondjuk nem is sütöget tortát homokból, mindenféle figurát szívesen kikisérletez. Ez tehát a következőképpen zajlik le:

 - á-á-á-je
 - elmélyült tapicskolás
 - uóu-uóu
 - modern művészet nedves homokból

Arra ugyan még nem gondolt, hogy hogy fog ő talpig mocskosan hazalavírozni, de az amúgy is még arrébb van. Egyelőre csendesen felsikít, a megfelelő résznél, mert valaki - jé, sötétedik - a háta mögül ráhuhogott.

 - I'm a barbie gIIIIIRL, a jó élet... szia. - megszeppent hang, miközben elegánsan mocskos mancsát a szívéhez szorítja, és térdeplő helyzetben, kifacsarodva pislog a baglyos lányra. Aki vagy kiröhögi, vagy nem. Igazából teljesen mindegy. á-á-á-je.

 - Öhm.. nem. - néz a szétszórodott szotyira búsan, mert ő aztán föl nem szedegeti a földről. Ebbe a belegyalogolós dologba kezd már beleszokni, rendszeresen előfordul a kastélyban, de a szotyit kicsit sajnálja. - Megvagyok, kösz.

Szóval az úgy volt, hogy ő mindig imádta a madarakat. A piciket, mert ő is pici madárra hasonlít, épp annyi a különbség, hogy ő nem tud senkit kedve szerint megjelölni a vállán, ahogy a galambok szokták. És tél van, és hideg, és hó, és olyankor etetni kell szegénykéket, és ő megy, hát naná, nincs annak ahhoz semmi köze, hogy két nap múlva le kéne adnia egy hosszú esszét, aminek még neki se állt, és nem is tervezi, hogy valaha is neki fog.

Fölszerelkezett szotyival meg azokkal a fura golyóbisokkal, sok zsebkendővel és több réteg ruhával, illetve fontolgatta a szalonnát is, de valahogy nem volt kedve a zsebébe gyömöszölni egy csinos darab zsírt, úgyhogy az most nincs. És elindult, be a hideg erdőbe, mert minden, de minden jobb, mint tanulni. És akkor valaki belegyalogolt, és az összes maradék szotyija kihullt a kezéből, szóval ide érdemes jönnötök, madarak, itt van kaja.

 - Jé, te is madarat etetsz? - veszi észre a másikat végre, és egy enyhén eszelős mosollyal nyugtázza a másik szotyikészletét, mert madarak, érted, és kicsit túl lekesen kapja elő a zsebéből a golyóbisait.

 - Van ilyenem is, kérsz? - kérdi a kiszóródott zsebkendők felszedegetése közben, mert ő mindent a zsebébe gyömöszölt, és az nem volt okos dolog.

 - De jó! - hm, ez rövid lelkendezés lett, de legalább szívből jött. Ez a nagyapás madáretetés igazán jól hangzik. Ő ilyennel nem szolgálhat, de erdő szélén lakni jó dolog. A téli etetés náluk is megszokott dolog volt, na, nem mintha a lányka felismerne egyebet a cinkén meg a vörösbegyen kívül. Jó, a tyúkot se mondja kacsának, és azt is kell etetni télen, szóóóval..

 - De aranyosak! - ez ilyen tőmondatos nap lesz, úgy tűnik, minden mondat mellé jár pedig egy széles mosolygás, mert imádja madarakat, a színes tollukat, a pici csőrüket, imádja elgondolni, hogyha megkopasztaná és kipucolná a madarakat, mégis mennyi hús jönne ki egy cinkéből, és összességében, ennyi elég is a gondolataiból. Jelenleg a lábait nézi szegény cinegéknek, hogy mégis mekkorák lehetnek a kisujjához képest. Az anatómia érdekes egy dolog.

 - Vannak ilyen izéim is - ha megfeszül se tudja, mi a nevük a golyóbisoknak -, gondoltam, felakasztom valami fára. Az alsó ágakra kell tenni, igaz? - mert hogy fogalma sincs róluk. Neki azt mondták, ez madáreleség, ő meg megvette. Nem az a tudatos vásárló.

Kop-kop-kop, majd félig ideges, félig fagyoskodós toporgás van az ajtó előtt.

Mert ugyan neki itt nincs semmi keresnivalója, de. De karácsonykor mindent szabad, és cserébe nem szabad kidobni az embert. Legalábbis elméletileg. Feltételezi, ha Adam-nek kedve szottyan valakit kihajítani az ablakán, akkor karácsony ide vagy oda, igyekszik valami köves helyre célozni.

A karácsony egy rettenetes valami, amiben benne foglaltatik az is, hogy reggel héttől este tízig akármikor jöhet valaki, és neked fogadnod kell, miközben a ház ragyog, és a gyerekek a konyhakőről eszik a bejglit, annyira tiszta. Szóval a kis navinés anyukája nem rajongott túlzottan ezért az időszakért. Cserébe a lánya sem - az viszont nagyjából rendben van, ha ő megy látogatóba. Akkor semmiképpen se szólnak rá, hogy takaríts össze a szobádban, pedig oda senki se megy be soha. A kastélyban meg aztán pláne nem.

Így nagyjából a fentiekkel tölti az időt, amíg esetleg kinyitják az ajtót. A nagykabátja meleg, de attól még fázik, és amúgy is ideges egy picit. Mert szép karácsonyt szabad kívánni meg minden, de itt még sose járt. Ő már csak ilyen izgulós lélek.

Kinyitják az ajtót. És akkor szembenéz végre barátja nem feltétlenül rendezett külsején, és bólint, hogy így van, ez a karácsony. Mert legyünk együtt meg a szeretet ünnepe meg miegyéb, de igazából mindenki döglik, ha éppen nem mosogat, és az utóbbit nehezére esik elképzelni Adam-ről, aki így félálomból felébresztve - abban marad magában, hogy felébresztette, kicsi ő még a valósághoz - kinézve is fess rocker lehetne. Most mit csináljon, Adam az ideális kísérő egy jó koncerthez, na.

 - Nem akartam ám zavarni. - néz bocsánatkérően a házigazdára, mert ez az ünnep, a hívatlan és zavaró látogatók, de hát már úgyis mindegy, és akkor belép a házba. Mert olyat is lehet, hogy nem akart zavarni, és ezzel a lendülettel vissza is fordulna, de az azért kicsit durva lenne.

 - Csak.. boldog karácsonyt jöttem kívánni. - közli az előtérben a levegővel, mert a szokásos toporgás van ilyenkor még, amíg a házigazda becsukja az ajtót, és mellé ér. Olyankor az ember felméri a friss, ismeretlen környezetet, megállapodik magában, hogy ide se most kellett volna jönni - ez akkor is érvényes, ha időpontra jött - és általában nem tud mit kezdeni egyik végtagjával sem és fogalma sincs, hogy most miért is jött, azon kívül, hogy a vendéglátójával föltetessen főni egy teát vagy kávét, ki mit. Az utóbbi pont ebben az esetben lehetséges, de nem valószínű, mindenesetre a kis navinés is el van veszve egy picit.

Amíg álldogál az előtérben, és minden porcikája haza akar menni - ez általános érzés, ha zavarban van, nem kell törődni vele -, addig nincs is baj. Mikor Adam megjelenik, és enyhén szétesve viszont kívánja a szép ünnepeket - még az sincs kizárva, hogy ő komolyan is gondolja, Adam fura egy eset -, akkor a kis navinés is észreveszi a nyilvánvalót, és megállapodik magában, hogy.. hogy és akkor mi van. Ez valami olyasmi lehet, jut dűlőre magában, mint amikor őt ugrasztják fel reggel hétkor minden reggel a szobatársai, hogy igazából már reggeliznie kéne, nem minél kisebbre összegömbölyödni a takaró alatt, és ő olyankor még nem evilágra való. Hát most na, ő a lassan ébredő típus, úgy néz ki, Adam is. Ilyenkor rendes ember hagy időt arra, hogy a másik agya beinduljon. Rendes szobatárs meg hagyja visszaaludni a kis navinést, csak úgy mondom.

Igazából azért illene megijednie egy kicsit - mégiscsak egy vámpír kalauzolja vértől csöpögő fogakkal -, de a szentem túl buta hozzá. Karácsony van, elvégre. Két rémesen unalmas nap, amikor már minden mindegy, és ezen az se változtat, hogy napközben sütit kínál a néptelen bejárati csarnokban. Szóval igazából, ha lenne is oka megijedni, el van ő már csigázva ehhez. Nem szereti az ünnepeket. És ez a kastély, itt mindig vannak cifra dolgok. A rendes, iskolán túli élet nagyon szürke lesz ezek után.

Azért tiszteli ő a másik fogait, azt nem mondja, hogy nem. Távol essen tőle az összehasonlítás, de akármennyire is megbízol mondjuk a kutyádban, önként nem mész oda hozzá evés közben. Legalábbis, nincs jogod megharagudni rá, ha olyankor megharap. Vannak határok, amit illik tisztelni, és ezt még egy olyan egyszerű lélek is tudja, mint a kis navinés.

Úgyhogy erőteljesen szemügyre veszi inkább a lakást, és megállapítja magában, hogy ezt nevezi ő a neki való ízlésnek. Minden, ami a ház tulajdonosámak tetszik, látszólag válogatás nélkül egybe van hordva. Ő is ilyen, azzal a különbséggel, hogy ő elég trehány módon, szemet bántóan teszi ezt. És többnyire a sarokba vagy a szekrény tetejére hordja a dolgait.

Ő illedelmesen szemügyre veszi a karácsonyfát, habár komoly fejtörést okoz neki a fa megléte. Mármint, erre éppen nem számított - de a gondolkozás nem erőssége, nem sokáig néz gyanakodva szegény fenyőre. A fenyő erre nem könnyebbül meg, mert edzett, elvégre egy vámpír házát diszíti. A kis navinés a fallal is össze tud barátkozni, miért ne próbálná meg ezt egy fával is? Élénk képzelete van, és nincs azzal semmi baj.

Kis terülj-terülj asztalkámat varázsolnak elé, vendéglátója igazán kiváló házigazda, ahogy ezt eddig is sejtettük. Lezser, még egy igazán hanyagul magára vett köntösben is stílusos, és még rendes vendéglátó is, hát mit nem lehet szeretni rajta? És még mosogat is. A nők álma. Többnyire addig, míg meg nem tudják, mit is mosogatott el éppen, de mindig akadnak kivételek. Na nem mintha a kis navinés számítana.

A mézeskalácsokkal elszemez egy ideig, mindegyik igazi költemény, majd köszönettel elfogad egy rosszul járt gyilkos karácsonyfát (katt), de nincs szíve megenni. Ki enne meg egy alkotást? Meg egy rémült fát. Szóval inkább lerakja maga elé az asztalra, azzal a szándékkal, ogy elviszi, és minimum megnyugtatja szegényt, és inkább a szemével megkérdi a házigazdáját, hogy úgy általában mi újság van vele. Valahogy a beszélgetést nem szokta meg, ha kettejükről van szó. Mármint a hangos fajtát.

Most eleve, letegezhet-e ő egy hatszázakárhány évvel idősebb valakit? A magázás meg kicsit nehézkes lenne a rémisztően őszinte levelei után, ugye.

Egészen természetesnek érzi, hogy ő akkor most feláll, egy pillantással megígéri a mézeskalácsnak, hogy nem hagyja itt, és elindul szépen előre, az első útba eső szobába. Mint sokszor említve lett, a kis navinés buta, mint a tök, igazából nem kell semmi praktika, hogy rávedd arra, amire akarod - és amúgy is, ki ne akarna körülpislogni kicsit egy vámpír kiskastélyában? A józan emberek, azok.

Mindenhol ez a szétszórtság, amit ő is lelkesen művel. Egyszer majd biztos képes lesz rendet rakni, de valljuk be, a kastély kiszolgálásos mószere nem éppen háziasszony-nevelde, bár az is igaz, hogy ha innen kikerülsz, van esély rá, hogy ne neked kelljen port törölni. Mindenesetre ezt nevezik otthonos rendetlenségnek - édesanyja számára ismeretlen ez a fogalom, de a kis navinésnek ez bizony tetszik. Kis nyugis. Nagyobb lelkifurdalás nélkül végigfekhetne a padlón, már ahol van rá hely, mert még az is kis otthonos.

Nem szokott benne felmerülni a saját lakás lehetősége, egyelőre nem kell ilyeneken gondolkoznia, de ha egyszer lesz rá esély, hogy olyan helyen lakjon, amit maga rendezhet be, akor biztos, hogy nem hagyja ki belőle az asztalnyi sakktáblát. Igaz, őneki szüksége lesz majd a konyhára, úgyhogy nem ott fogja tartani, de neki az kell, és pont.

El tudna itt tölteni egy kis időt. Jó, igazából sokat is, csak nem egyszerre. Nyilvánvaló okokból itt nincs sok fény, pláne nem napfény, amit kamasz lévén azért tud nélkülözni egy darabig - hát még ha számítógépe is lenne - de úgx érzi, ha itt bennt kéne töltenie akár egy napot is úgy, hogy nem mehet ki kicsit a rendes fényre, úgy érezné, ráomlik a ház. Otthonos és nyugodt, igen, de nem hiába kiskastély - azért nyomasztó is egy kicsit. Kezdi érteni a mézeskalácst.

Leragadt a sakktáblánál. Nyomasztó atmoszféra ide vagy oda, ez mégis csak egy gigantikus sakktábla, amin ráadásul játék is folyik - vagy csak oda lettek rakosgatva a bábuk, hogy ez se legyen szigorú rendben. Mindenesetre a kis navinés kiválasztja a fekete oldalt, és nagyban méri fel az esélyeket a tisztes döntetlenre, amikor hegedűszót hal.

Egy pillanat alatt ott is terem. Szereti a zenét, hogyne, hát még az élő zenét, hát még, ha valaki túl van már a diákok többségére jellemző prüttyögési szinten, hát még, ha ehhez hegedű járul. A hegedűvel mindössze az a baj, hogy nincsen átmenet; vagy nagyon rosszul játszanak rajta (katt) vagy nagyon jól (katt). Nincs olyan, mint a gitárnál, hogy jó-jó, elmegy. Ez, kérem szépen, hegedű.

Adam-nek jól áll a hegedű. Valószínűsíthetően jól állna neki a tambura vagy a tuba is, de a hegedűnek is annyiféle ismeretlen oldala van, mint annak, aki éppen játszik rajta. Legalábbis, így az ajtófélfában ácsorgó navinés reményei szerint, arra is sor kerül esetleg. Valahogy a hegedűvel is úgy van, mint az énekesekkel: a bemelegítés, a skálázás nem igazán a közönségnek való. Hanem ami aztán jön..

De nincs ám, dehogy van. Nagyon amatőr a szentem, és habár füle nincs a zenéhez, lelkesedése annál több van. Nem tudja még, ha tudja majd egyszer egyáltalán, mit is keres és szeret pontosan, így bármit szívesen fogad - Adam viszont olyan valaki, aki zeneileg is tudja, mit akar. A kis navinés megy utána szívesen - így az ajtóban ácsorogva, az ajtófélfának támaszkodva, behunyt szemmel hallgatja a játékot.

A klasszikus zene, erről ő sokáig meg volt győződve, valami olyan, amihez ő túlságosanbis egyszerű lélek. Mint most kiderült, minden a tálaláson múlik - kinek van kedve, aki olyan szeleburdi és egyszerű, mint a kis navinés, felvételről végighallgatni azt a rengeteg sok hangot, igaz? De így, hogy előtte játsszák, szó szerint és élőn, így odafigyel. Így utána fog nézni, így majd keresni fogja, és nagyjából ennyi kell, hogy elkezdjen érdeklődni Schubert és a többi zeneszerző után. Tizenhat évesen minden olyan egyszerű. Pedig nem tűnik annak, egyáltalán nem.

Egy idő után kinyitja a szemét, és figyeli, ahogy a másik játszik. Csendesen irigyli magában, mert lám, mennyire bele tudja magát élni a ritmusba, mennyire együtt tud mozogni a zenével, mennyire természetes neki az, amihez a kis navinés sohasem fog érteni. Lélek, ez kell a zenéhez, és ebben Adam-ben több van, mint bármelyik emberi lényben.

Lám, a darab fél órás, és fel se tűnik. A kis navinés élvezi a cifrázást, a mélyebb dallamokat, a játékos utolsó részt. Azért, amikor elhallgat a hegedű, megpihen egy picit ő is, elvégre egy helyben ácsorgott eddig, és a kis vézna lányka kis megmozgatást kíván. Egy picit kinyújtóztatja a tagjait, és már folytatódik is a koncert.

A kis navinés az év nagy részét olyan helyen tölti, ahol nincs mozgókép, csak mozgó kép van (kac-kac). Eleinte, az első évben nyáron behozta a lemaradását otthon, azaz fél nyarat filmet nézve töltött, de ma már elfogadta, hogy itt már hegyeket kellene pótolnia, és nem is érdekli annyira, hogy az idejét erre fecsérelje. Úgyhogy a dallam ismeretlen számára.

És szerencsére rövid is, mert elég sűrű és tömény. Vannak olyan dallamok, amik fogják az embert, és érzelmileg annyira kimerítik, mint egy kórházi látogatóban töltött nap, amikor az ember mindenről beszél, csak arról nem, miért is vannak ott, ahol vannak. Ez a melódia is valami hasonló, és habár ennél különbözőbb Schuberttől már csak a hegedűvel kísért rap lehetne, Adam összepasszintotta a kettőt. Ki tudja választani, miben van tartalom, és azt játssza, mindenféle aggály nélkül.

A kis navinés pedig, nos, ő pedig kiváló hallgatóság, be kell vallani.

A koncertnek vége, és jól is van ez így. A jóból is megárt a sok, pláne, ha az a jó az a típusú jó, ami beleszi magát a húsodba, és a sejtjeiddel táncol. Mire vége a dalnak, a hallgató teljesen ki tud fáradni benne, ahogy a dallam, a szöveg, a játék kiforgatja és viszaforgatja megint. Elég volt ennyi, így van.

Picit pihennek, és habár ez nem olyan fáradtság, amiben megéhezik az ember, nem fizikai, de ugyan ki utasítana vissza egy süteményt, ha megkínálják vele? A kis navinés ugyan nem, az biztos. Vesz hát egyet, és bele is harap - és hopp, volt világítás, van töksötét. Oké. Azért ennyire nem volt ez a sütemény fontos, na.

Elég bután pislog a sötétbe, ami olyan sötét, hogy nyugodtan be is hunyhatná a szemét, az se lenne más. Váratlan volt, na. Éppen megijedni nem ijed meg, elvégre ilyen előfordul - majd jönnek az okos férfiak, oszt kezdenek vele valamit, ők erre valók. Ha meg gond van - hát, a kis navinésnek van a kezében még egy kis süti, szóval neki édesmindegy.

Adam fogja, és kalauzolja. A kis navinésnek ez teljesen rendben van, megy ő szívesen, amerre a másik viszi. Harap még egyet, és vakon pislogva a sötétbe, óvatosan megy utána. Egészen biztos, hogy megbotlik majd két kanapéban és valami olyanban, aminek igazából nem is ott a helye, de majd Adam megtartja, szóval nincsen itt baj.

Kedélyesen megeszi a maradék süteményét is, amíg ki nem érnek valami olyan helyre, ahol nem megy neki a kanapénak vagy sétál bele a falba. Nem bánja, mondjuk. Kap egy csinos kis fejlámpát is, amit féltő gonddal adnak rá, hát nem izgalmas? A féltő gond amúgy teljesen felesleges, ő reggelente megtépi a haját, mintsem fésülje, jóvanazúgy így is.

Az öltözködés kicsit bajos a vaksötétben, de megvan vele, és irány a külvilág, amiről időközben el is feledkezett. Figyelemreméltóan hideg van és hó és fagy és halál, de legalább világít a hó. A kis navinést a generátor és miegyéb bizony nem tudja meghatni, őneki itt annyi haszna van, hogy ha kell, meg tud fogni valamit. Mindenesetre erősen hasonlít egy álmatag, valamiért szőke, öt év körüli kislányra, akit anyukája kézen fogott, és bevitt a cukorboltba. Annyi minden izgalmas dolog történik, hogy ha tízfele osztódna, se tudna mindent megnézni. És most egy áramszünetről van szó. De máguséknál. Illetve hát, vámpíréknál.

A hideg diszkréten kirázza a kicsi lányt, mikor társa nagyobb körülményeskedés nélkül beletérdel a hóba, és nekiáll felmérni a terepet. Tisztában van vele, hogy neki nem árt a hideg, de azért nem egy átlagos látvány ez az egész köntösös-havas dolog. Azért ő is leguggol mellé, de nem sok pillantást pazarol a szerkezetre - a másikat figyeli, hogy az arcáról olvassa le, mennyire nagy a gond.

Adam arca, az ilyenkor szokásos módon, nem mond sokat. Ami többnyire nem jelent jó dolgokat, illetve hosszas mütyörészés szokta követni ezt a semmitmondó arckifejezést, meg csúnya motyogások, ideges eszközhasználat, és hosszú, hosszú percek, mialatt a kis navinés áll, és figyeli, mikor szeretnék megütni egy csavarkulccsal, csak úgy, ha már ott van. Félreértés ne essék, sose ütötték még meg csavarkulccsal, de egy idő után az ember ideges lesz, és szeretne megtenni dolgokat. Szóval a kis navinés nem kifejezetten van oda a műszaki problémákért.

A helyzet itt se nagyon különbözik a szokásostól: a férfiemberek csinálják azokat a rejtélyes dolgaikat, ő meg esetlenül vár a háttérben. A csavarkulcs már előkerült. A helyzet nem javul. És akkor szólnak neki, hogy gyere, segítsél egy kicsit, amiben ő persze segít, szívesen, csak ilyenkor a segítőt lehet hibáztatni amiatt, hogy az adott probléma nem akar megjavulni. Szóval megteszi, amit kérnek tőle, bizonytalan arckifejezéssel, hogy ugye jó lesz-e ez így, és vár, hogy instruálják, hogy nem jó, vagy hogy ez egyáltalán nem jó,  illetve hogy, menjél már innen, egy antennát se tudsz kezelni.

Amikor sikerül megoldani a problémát, valahogy csodálkozni szoktak, hogy a kis, akkor még nem navinés nem dicséri meg őket. Nem tudni, miért, de tényleg.

Működik a ketyere, és közben még csak nem is néztek rá csúnyán. Ettől nem javul a műszerekkel való felemás viszonya, de a napja szebb lesz. Rápislog a kattogó szerkezetre, majd összekészülődik, hogy visszakísérje házigazdáját a házába, és visszaadja a csinos kis fejlámpáját neki.

Na, ilyen egy jó karácsonyi látogatás, látod. Közösen tevékenykedtek is, és még csak nem is fulladt az egész a szokásos, már rég nincs mit mondanom de még túl korai elmenni-féle, lélekölően unalmas beszélgetésbe, amikor ugyanazt elmondják százszor, még csak nem is máshogy megfogalmazva. Mondjuk, ők ketten eleve nem az a beszélgetős páros, de azért így jobb volt.

Szépen elköszön, miután elkérte szerencsétlen megnyomorított fenyőfás mézeskalácsot, és miközben fagyoskodva visszatrappol a kastélyba, nyugtatgatja a süteményt, hogy szép karácsonya lesz majd nála, a kanári ketrece mellett. Olyan kis nyugis, otthonos, mint a mai látogatás volt.

A kis navinés imád piacozni. Mármint, nem árulni, bár ki tudja, olyat még sose csinált, hanem nézelődni, válogatni, embereket taposni, és úgy általában minden hétvégén rácsodálkozni arra, hogy mi minden van a piacon, és hogy azt a sok mindent valaki meg is veszi, úgy tűnik. Mármint, most komolyan, ki a fene szeretne félig zöld tatuepét? És van, aki olyat árul. Ő ezt sose fogja megérteni, de hát nem is ő a célközönség. A kislány ugyanis nem olyan buta, mint amilyennek időnként kinéz, és éppen csak annyi pénzt visz magával, amiből egy csokira futja. Nincs szüksége arra a rengeteg sok lim-lomra, amit egy jó piacon összevehet az ember. Mondjuk, ehhez a bölcsességhez sok idő kellett, és még több pénz. De megtanulta a leckét.

Éppen megcsodálta a kismacskákat, mikor valaki belekönyökölt az oldalába. Oda se neki, egy gyakorlott piaclátogató ilyet fel se vesz. Időnként átgázolnak a lábán, nekilökik a másik embernek, vagy szimplán árusnak nézik, megesik. Észrevesz azonban a földön egy zsebkendőt, nem újat, és cselekszik. Annál is fürgébben, mert megfordulva a zöld tatuepés standot látja, és azt nem szereti nézni.

Ő szeret egyedül lenni, olyankor pedig mindenféle történetet talál ki. Most éppen ő a nagy zöld, a környezetszennyezést megállító hős, aki olyan meggyőzően alázza meg a gondatlan, szemetelő piacjárót, hogy mindenki rögest elszégyelli magát, és a semmiből előtermő kukákba szedik a szemetet. Mert hogy nincs itt kuka. De mindegy is, nem ez a lényeg; egy saját zsebkendőbe csavarja a használtat, és céltudatosan, időként mást is oldalba könyökölve - többek között ezért is szeret ide járni, büntetlen erőszak is kell néha a szelíd lelkének - odacsörtet a feltételezett szemetelőhöz, megkocogtatja a vállát és a kezébe nyomja a csomagját.

 - Nem fér el a zsebedben talán? - úgy érzi, vele van az erő, és mit neki bármilyen ellenséges szándék. Ő itt a hős, és ezt persze mindenki tudja, hiszen erélyes és meggyőző.

Most mit csináljon, magányos a lelkem, szórakozni meg neki is kell valahogy.

A kis navinés nem ér rá elküldeni senkit, mert éppen teli van a szája, és egy fél paprikával birkózik hősiesen. Felpillant a nagy elfoglaltságából, és futólag biccent, hogy persze, gyere csak, de gyorsan vissza is tér a paprika ütemes és gyors elfogyasztásához. Utálja a paprikát, a téliszalámival együtt, mert az meg gusztustalan, de az alufóliába csomagolt paprikás-szalámis szendvics generációkon átívelő hagyomány, és miért éppen ő törné meg, ugye. Arra most nem ért rá, hogy még indulás előtt nekiálljon, pedig arról ismerszik meg a magyar, hogy már indulás előtt rág valamit, de lefoglalta a csomagja. Teli van ugyanis ilyenkor otthoni kajával, hiába rutinos utazó így tizenhét évesen; egy csomó süteményt meg szottyos szendvicst szuszakol be az anyja a táskájába, mert csak. Persze a szendvics olyankor még nem szottyadt, de mire a kis navinés az utolsót is kihalássza a harmadik tanítási napon a ruhái közül, már nem lesznek frissek. Mindegy is, egyelőre még a paprikát csócsálja, és nemhiába volt egész nyáron a kecskéivel a kertben; gyanúsan kérődző mozdulatokkal igyekszik mihamarabb letolni a zöldséget. Csak nem olyan gázok közepette, és nem csámcsog annyira. Te jó isten, a kecskék ebben utolérhetetlenek.

 - Gyere csak, szia. - nyögi ki nagyokat nyelve végre; nem eszik éppen undorítóan, de azért olyan szépen se. Mindegy, a mumus, a paprika már megvolt, de van még két szelet téliszalámi és hát maga a száraz, szétesős bolti zsemle. Uh. Nem leányálom az élet, ugye.

Szegény lány áll a járda szélén, és könyékig elmerül a táskájában. Papírzsebkendő a földön, most esett ki, a táska tartalma épphogy nem követi. Csak egy apróka cédulát keres, amire felírta, mit kéne venni, de hát egy női táskával állunk szemben. Hozzá képest a Bermuda-háromszög kutyafüle, mint tudjuk.

Jó, boldogulna nagyjából a lista nélkül is, de sokkal jobb, ha nála van. Főleg írószerek kellenek, mert egyrészt nem mindent vett meg, másrészt az első héten is simán el tudja hagyni a dolgait, szóval mindig kell nála lenni mindenféle tollnak és füzetnek és kiskutya farkának. Az évek alatt megszeretett márkákat és színeket, és fogfájása lesz, ha nem azzal írhat. Már ha ír, de mindegy is. És gyönyörűen eltervezte, milyen színben és milyen vastagságban és milyen mintában kell neki az a maroknyi toll és radír és miegyéb, és azt nem tudja mind megjegyezni - meg minek ugye, mikor ott a cetli -, és most nincs meg a cetli. Szeret írószereket vásárolni, olyan, mintha produktív lenne, hasznos és szorgalmas - többnyire viszont előbb hagyja el vagy adja kölcsön őket, minthogy kifogynának.

Szóval áll és turkálja a táskáját. Már harmadszorra néz át mindent, azt a kiszakadt zsebet is az oldalán, és akkor beugrik a lehetőség, hogy esetleg el se tette azt a papírfecnit. Nem kezd káromkodni, csak fejhangon sálálázik kicsit, és kétségbeesetten nekifut még egyszer a keresésnek. Útban is van, vagy három csatja is kiesett az előbb - tudod, csak azért, hogy legközelebb meg az ne legyen meg, és tudjon csúnyán lálálázni is.

Éppen mérges mormogással fogadná el a tényt, hogy a cetlit azt bizony jól otthon hagyta, mikor kisebb karambol alakul ki körülötte. Még eléggé el van foglalva a maga bajával, szóval a legkevésbé se érdekli, de éppen mellette viharzanak el. Ez se lenne baj, ha a találkozás nem sodorná ki a táskáját a kezéből. És borulna ki  a cucca egy része. Mert csak, tudod.

Legszívesebben keresne egy sarkot, lekuporodna, és elsírná magát amúgy félszívvel, de ez csak egy kósza kívánság. Inkább rezignáltan lehajol,és szedegetni kezdi a szétszóródott papírzsebkendőit; továbbá a cukrospapírjait, ami minden táskában mindig megtalálható, hiába gondolja azt, hogy most kidobta a kukába és nem begyűrte megint; valamint a hajcsatjait is összekapirgálja, már ami maradt belőlük. A kár igazán nem nagy, nem esett ki semmi fontos, és pláne nem semmisült meg semmi, de most mérges és kicsit fáradt, és ilyenkor az ember mindenen fel tudja húzni magát. Ha meg már kiadta a mérgét, mint ő az előbb az énekelgetéssel, hirtelen nagyon fáradt lesz, és legszívesebben aludna egyet itt a járdán. Ehelyett inkább lassan, nagyon lassan feláll, hóna alá csapja a táskáját, és fáradtan nézeget körbe, hogy most merre is induljon. Ez a fáradtság elszivárog öt percen beül, ha békében hagyják, de egyelőre annyi tettvágy van benne, mint egy marék döglött molylepkében.

Volt délelőtt egy nehézségekbe ütköző bevásárlása, amit lista nélkül kellett elvégeznie, és emiatt sokat stresszelt azon, hogy vajon milyen árnyalatú kék tollat is akar ő eredetileg. Hangzik, ahogy hangzik, de ez igenis fontos; ő lusta és buta és rossz diák, tehát minden apróságot, ami reggel elindítja a tantermek felé, becsülni kell. És szereti a ceruzákat meg tollakat meg füzeteket. Csak nem mindegy, hogy milyet. Igazából ebben is nagyon gyerek maradt még, mert csábítja a színes-szagos-csilámporos füzet, egész addig, amíg használni nem kell.

Mindegy is; elég jól elfáradt ebben a huzavonában, és gondolta, üsse kő a további terveit, ő most pihen. Szerzett magának vizet meg kekszet, és elindult a tavacska mellé, mert mert. Mert könyveket venni tud a következő falusi kimenő alkalmából is, de a tóparton lopni a napot már nem biztos; szeptember van, nem fog sokáig így sütni a nap. Tehát így, ahogy van, táskástul-utcai ruhástul lezuttyan a partra, majszolja a kekszet, ami nem is finom, de cserébe legalább nagyon édes - ugye aki a manók főztjéhez van szokva, ugye -, és élvezi a napsütést. Meg a csendet. Még nincsenek szerelmespárok, az a pár magányos ember meg csendben van, ahogy kell. Idill, kérlek szépen, ez most tiszta idill.

Menjünk a bolt felé.. áh, de minek, most komolyan, hát nem tök mindegy? Zümmm, zümmm, zümmm. Az agy éppen újratölt, kérjük, várjon türelemmel. Amúgy se nagyon tehet mást, amúgy meg.

Éppen rebootol a rendszer, mikor eléállnak. Reflexből válaszol, hogy
 - Nem történt semmi baj.
meg hogy
 - Uh.. fogalmam sincs, ne haragudjon.

de ekkor helyreálltak az áramkörök, visszamenőleg is, sőt, már fel is fogja, hogy áll előtte valaki úgy egyáltalán. Gyorsan elkezd beszélni, hogy bizonyítsa, nem egy robot, és közben gondolkozik, hol is látott egy olyan izét, takarítószeres szekrényt. Arra hasonlít leginkább a seprűtároló, nem? Lapszéli jegyzet: amúgy meg a söprűvel söpörni szokás, hát nem is csoda a hasonlóság.

 - De várjon csak, ott a sarkon, az édességbolt felé mintha lenne egy, baloldalt, pár saroknyira. - mutatja is, hogy arra, ni, ottan lesz valami. De az sincs kizárva, hogy mondjuk nincs ott semmi. Mivel véleménye szerint a söprű roppant kényelmetlen utazóeszköz, mert nagyon szűk, sose érdekelte, merre lehet parkolni vele. Valami rémlik, de ez nem jelent semmit.

Mindjárt helyrerakja magát, egy pillanatot adjatok még neki.

Már éppen elbólintana, mikor kutyacsaholás, - lihegés, és rengeteg farokcsóválás zavarja meg. Csak abban, hogy aludjon, amúgy meg, látva, milyen boldogok a kis korcsok, kit érdekel az alvás, kutyák, érted, boldog kutyák. Nem veszélyes boldog kutyák. Kell ennél több néznivaló? Mindjárt úsznak is egyet, és a kutyaúszásnál nincs aranyosabb látvány. Az a szerencsétlen kapálózás meg a víz fröcsögése meg... a kislány olyan szélesen mosolyog, mintha fizetnének érte, és boldogság van. Ha egy kutya boldog, ő is boldog, ez ilyen egyszerű.

Ó, persze, nem kóbor kutyák, jön a gazdájuk is. Nem egy aggodalmaskodó fajta gazdi,ha hagyja, hogy a kutyái szétszóródjanak a négy égtáj felé és ezt becsüli. Nincs annál rosszabb, mint mikor sétáltatni viszik a kis dögöt, és közben esélye sincs jól éreznie magát. Na, itt van. Integet egyet Lars-nak, helló, csodaszépek ám a kutyáid.

 - Csónakot még nem festettem. - tápászkodik fel rögtön, kicsit szerencsétlenül mondjuk, de sokat ült és berozsdásodott. A kétkezi munka mumus, mert ő ügyetlen, mert mindig számonkérik, és ő buta, mint a tök - na de itt csak nem küldik el a lóherésbe, és amúgy is, ez most nem vérre megy. És amúgy is, közben ott lesznek a kutyák, egye a szívüket. Hát naná, hogy megy. Táska marad a parton, szemmel tudja tartani innen, és tartja is a kezét egy ecsetért. Valószínűleg jól összefestékezi majd az utcai szép ruháját, de érdekli őt ez most?

Na, megvan, betöltődött a rendszer. Hogy ezt honnan tudja? Hát elkezd utólagosan kételkedni abban, amit mondott, azon az alapon, hogy mivel ő mondta, azért hótziher, hogy nem is úgy van/ nem is balra lesz az, hanem jobbra/ szégyellje magát úgy általában / a fenének szólalt meg. A folyamatos önmagában kételkedés varázslatos csodája. Ha valamiben egyszer biztos lehet, akkor csak abban, hogy egy halom döglött, fejnélküli tyúk többet ér, mint ő. És hogy soha nincs igaza.

Ráadásul itt nézik, mintha még mondania kellett volna valamit. De mit? Tuti nem köszönt és udvariatlan volt, vagy az emberünk igazából valami rokon, akit utoljára három éves korában látott, de illenék felismernie, vagy valami. Jobb híján visszanéz rá, hátha az arcáról le tudja olvasni, mit is várnak tőle. Végül feladja, és tekintetét le nem véve a másik arcáról - bármikor beüthet az isteni szikra elvégre - kezével a mondott irányba mutat, és bizonytalanul felveti, hogy

 - Menjünk inkább, nézzük meg együtt, hátha van ott seprűtároló?

 - Ühüm. - mondja szofisztikáltan, és akkor elindul. Időnként, mi tagadás, kicsit sunyin nézeget a másikra a szeme sarkából, de nem tehet róla, a másik kicsit fura. Olyan ragaszkodós típus, ami nem veszi ki túl jól magát, ha az egyik egy harmatos diáklány, a másik meg.. nem, de nem érzi, hogy ez most baj lenne. Nem érzi tolakodónak a férfi viselkedését, csak nem érti. Na mindegy is, nem érti, de azért szimpatikus, dönti el magában, ahogy a seprűtároló felé bandukolnak.

Próbál visszaemlékezni, látott-e erre tényleg valami effélét, de hát szokás szerint, mennél jobban erőlteti, annál inkább fogalma sincs róla. Oda se neki, nem olyan nagy ügy, hát majd vállat von, hülyének nézik, és ketten kétfele mennek, mit érdekli ez őt. De azért kíváncsi, hogy csak zavarában odahalluciálta-e azt a tárolót, vagy sem, mennyire bízhat meg a saját agyában.

Jelentem, van igazság, hit és remény, mert tároló is van, nagyjából arra, amerre mondta. Olyan, de olyan ragyogó mosollyal prezentálja a takarítószeres szekrényt, mintha ő tervezte és két kezével rakta volna össze, mert egyszer az életben nem mondott hülyeséget. Neki ennyi kell a boldogsághoz. De ha éppen tökfőzelék van ebédre, az is jókedvre tudja deríteni. Szereti a tökfőzeléket, na.

 - Tessék, itt van. - mutatja szélesen, és olyat mosolyog, hogy ide egy reklámszerepet neki, most azonnal.

 - Uh, köszi. - rázza meg magát ő is kicsit, mikor a kutyák visszaadják minden rossz szóért és sarokba parancsolásért a kölcsönt a gazdinak, azaz lefröcskölnek mindenkit, akit érnek, és tudják, hogy az ember ezért úgyse haragszik. Ő se. Majd megszárad. És már parfümre se kellene költenie, ezt az átható vizeskutya-szagot semmi el nem fedi. De nem baj, ő szereti, mert kutyák. Vészesen kutyabarát. Mert ők szeretik, ha fejre áll is, ha ügyetlen is, ha hülye is. Ilyen egyszerű.

Fogja hát az ecsetet, és fest. Először nézi, Lars hogy csinálja, aztán látva, hogy nagyobb tudatosság nélkül dolgozik ő is, a kis navinés is belefeledkezik. Szimpla, egyszerű, monoton munka, és mégis van látszata, nem csomagolás, és nem takarítás; ennek haszna is van, és közben arra gondol, amire nem szégyell. Először persze a kutyákra, akik tüzetesen végigszagolgatják, majd játszanak, mint az őrültek; de később lustán gondolgat mindenfélére, mert semmire se kell koncentrálnia. A madarak csipegnek, a kutyák csaholnak, a víz csobban néha, ennyi. Nem kell rohanni, vizsgákra készülődni, bezárva lenni a kastélyban. Nem kell mindenáron beszélgetni; Lars megint az a típus, akivel lehet hallgatni, és nem a kényelmetlen módon. Akkor hallgat vele egy kicsit. És fest.

Kicsit megrezzen, amikor Lars megszólal; már majdnem el is felejtette, hogy nincs egyedül. Hirtelen jó hangosnak tűnt az a pár szó, de ahogy ránéz a mellettük vidáman döglő, nyelvüket lógató négylábú bandára, nem tud nem egyetérteni. - Az már biztos. - mondja tömören, de jó sok érzést belesűrítve, és rákacsint a legközelebbi négylábúra, aki éberen figyeli, mit csinálnak az emberek. Mire gondolhat ilyenkor egy kutya? Itt fekszik, vigyázza a gazdit, és vagy azon töpreng, hogy nem jó színt választottak, vagy azon, hogy az emberek már megint valami fura ember-dolgot csinálnak, nincs mese, most várnom kell kicsit, amíg megint játszhatunk. Vagy valamire teljesen másra. Időnként úgy megnézné, mit gondolnak az állatok az emberekről.

Mindjárt végeznek a csónakkal. Kár. Mindenesetre nagy buzgalommal fest addig, amíg van mit, ebbe pedig beletartozik a stég is, a saját ruhája is, egy csöppnyi festék erejéig a legközelebb fekvő kutya füle is. Csöpögtet ő lelkesen, elvégre szép ez a szín, megy ez sok mindenhez. Látod, már belemerült a munkába - ezek a bíbor festéknyomok lehetnének vércseppek is, nem...? Egy kiránduló jelentette be a rendőrségen, és most a csapatnyi nyomozó körbeveszi a csónak hűlt helyét, és töpreng. Sajnos a kis navinés képtelen elszakadni az unalomig ismert sorozatos paneloktól, de attól még kiválóan szórakozik. És még csak nem is ő a vezető nyomozó. Egyre szerényebb lesz a képzeletében is, látod.

És megoldotta az ügyet, nem is kérdés, ki ha ő nem. Lustán kétszer is átfesti az utolsó féltenyérnyi területet, és közben azon gondolkozik, mennyi papírmunkával is járhat egy ilyen rendőrségi ügy. Biztos sokkal. Ő meg szereti a papírmunkát. Megnyugtató, monoton - ami belerondít a levesbe, hogy úgy érzi, követ rágcsál, mert annak sincs több értelme, mint a papírmunkának, de megbízható és monoton. Mint ez a csónakfestés. Egy utolsó mozdulattal, amire oda se figyel, még egyszer összefestékpöttyöz mindent, majd elgondolkozva bámulja a kész csónakot.

 - Nem tudom. - szép csónak, kicsi, rozoga, hétköznapi. Sose gondolt arra, hogy lehetne vagy egyáltalán kellene neki egy, de ha egyszer mégis lesz, ilyent akar. Semmi flanc. Egyszerű, megbízható. - Fogalmam sincs. - mondja, hogy mondjon valamit, erre se figyel oda egy cseppet sem. Csendesen irigykedik, nem is, inkább csodálja Lars-ot. Millió kutya, saját kis csónak, végtelen nyugalom. Nem csoda, ha ki se bújik a saját kis csigaházából; ebből a csigaházból ő se bújna ki.

 - Kiisseli. - neveti el magát, mert a csónak szép piros színéből beugrott az a gyümölcszselé, amit egyszer egy összejövetelen evett. És még olyan is a hangzása, mint egy kislánynévé. Szereti a pudingot is, a nevét is, meg a csónakot is. - Igazán nem tudom. - rázza meg a fejét nagy tanácstalanul, de olyan szép az idő, most ilyesmin nem rontja el a kedvét. Leteszi végre az ecsetet a festékesdoboz mellé, mert már amúgy sincs minek lecsöpögni róla, csípőre teszi a két kezét, és elégedetten nézi a csónakot. - Azért elég szép lett.

 - Jaj, nem kell ám, csak úgy mondtam! - kiált fel gyorsan, mikor ténylegesen elfogadják a sete-suta névjavaslatát, de csak úgy dagad a mája a büszkeségtől, mikor látja, hogy Lars nekigyürkőzik a név festésének. Már egy csónakot is elnevezett. És festett is. Ki itt a jani, kérem szépen, kinek van még ilyen szép csónakja közösbe egy Lars kaliberű emberrel? A csónak menő, a névadás menő, Lars pedig nagyon furcsa egy teremtés, de ő kedveli.

 - Köszönöm szépen. - igazán rendes dolog így kölcsönadni, de ha jobban belegondol, egyedül a világért sem használná. A víz fura és alattomos dolog, hiába tud hellyel-közzel úszni, nem érzi magát biztonságban rajta. - De inkább egyszer majd ha ráérsz, és úgy gondolod, akkor elmehetnénk együtt csónakázni. Esetleg. - javasolja szelíden; nem akar tolakodó lenni, de az ötlet bizony nagyon tetszik neki. Larshoz nagyon illik a természet és a nyugalom, a kis navinés meg egy istenátka nyughatatlan izé; ketten együtt kihoznának egy rendes átlagot és egy megbízható, csendes délutánt a tavon, hm?

 - Köszönöm szépen a festést, de lassan ideje visszamennem. - mosolyog hálás-udvariasan a másikra, mert eszébe jut, hogy talán tényleg ideje lenne elindulnia. Fogalma sincs, mennyi lehet az idő, az elmélyült festésben elvesztette az időérzékét. És ahogy így végignéz magán, át is kéne öltöznie. Enyhe ázottkutya, erőteljesebb festékszaga van, és nagyon modern ízlése ezekkel a random piros pöttyökkel ruhaszerte. Minden esetleges sietség dacára azért sorban végigjárja a kutyákat, és megpaskolja mindegyik fejét, mert mindenkitől illik rendesen elbúcsúzni, pláne, ha az illető négylábú és nagyon tud farkat csóválni.

 - Szia. - búcsúzik el aztán egy kis bólintással festőpartnerétől, integet a kutyáknak, és egy kis sóhajjal elbúcsúzik a csónaktól is. De ha egyszer olyan szép.. na jó, annyira talán azért nem, de egy kis darabka otthonos nyugalom. Akármennyire is fiatal, időnként tudja becsülni az ilyesmit.