Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Fekete szemöldökeimet összevonva ballagok az oldalán, ahogy nekiáll feltárni érzéseit. Értéktelenné tette? Csődöt mondott? Borzalmas, hogy az emberekből az ilyen történések efféle önmarcangolást váltanak ki. Elvesztik a magukba vetett hitüket. Borzalmas, de természetes. Sajnos.
- Ön értékes. - közlöm, lenézve rá, mélyen a szemébe. Mert ezt tudnia kell. Nem ő tehet róla, hogy megcsalták. Igaz, nem is egyedül a férfi. Ez kettőn áll. A párkapcsolatok mindig kettőn állnak. Egy, aki teszi, és egy, aki hagyja, vagy éppen túl vak ahhoz, hogy észrevegye. Persze, koránt sem azt mondom, hogy akárki is megérdemli, hogy a párja félrelépjen. De mindez elkerülhető, megoldható, kezelhető. Nekik ez nem sikerült és a férfi elárulta őt. Nessa ettől nem lett értéktelen. És még csak arról sincs szó, hogy kevesebb lenne annál a lánynál, akivel a vőlegénye félrelépett. Az ilyen dolgok soha nem erről szólnak. Hanem a tiltott gyümölcsről, a kalandról. Van, aki úgy méri fel, hogy érdemes emiatt kockára tenni mindazt, ami megadatott neki. Ez esetben viszont így jár. Most lehetne egy gyönyörű, okos, odaadó felesége. Erről lecsúszott. Valószínűleg úgysem való neki.
- Hogy érti, hogy végzett? - ráncolom homlokomat, enyhe megrökönyödéssel figyelve őt a kijelentése után. Nagy szavak ezek. Azzal semmi baj nincs, ha ki kell pihennie magát és egy ideig a varázslények társaságát élvezi inkább, ám el fog jönni az idő, amikor ismét egy mély, romantikus kapcsolatra vágyik majd.
- Mugli környezetben laktam. Úgyhogy csak mérsékelten ismerkedtem. - mesélek az Ausztriában töltött éveimről, a macskakövekre pislogva bakancsos lábaim előtt, aztán körbetekintve az utcarészen. A mostani társasági életem virágzó ahhoz képest, amilyen a szomszédos országban volt. Ezért szeretem váltogatni, hogy éppen varázstalan vagy mágikus településre költözöm. Egészen máshogy telik a létezés.
- A foglalatosságaim ugyanezek voltak. - vonok vállat. Lehet, a kérdéssel arról is érdeklődött, volt-e állásom. De hát nem szokott nekem olyan lenni. A bevételeim máshonnan származnak. Az most egy különleges eset, hogy bolttulajdonos vagyok.
Tánc. Ismét itt tartunk. Szeretek itt tartani. Eleinte csak hagyom, hogy a nő tegye magát a hangulatos zenére, forogva karom alatt, ám mikor ismét belém karolna, inkább magamhoz vonom, majd finoman eltolom, laza táncba kezdve így vele, kezeit csak éppen annyira engedve el néha, hogy megpördüljön. Szemeim jólesően csillognak, márványos vonásaim egészen elsimulnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Érzem, mennyit jelentenek neki szavaim. Érzem keze simításán, közelebb húzódásán, hangulatán. Szívverése kellemesen lódul meg, arcára mosoly ül. Szemem sarkából látom. Persze, nem azért mondtam, hogy ilyen hatást érjek el. Megesik, hogy azért beszélek, hogy reakciókat váltsak ki, ám a legtöbbször egyszerűen azért közlök dolgokat, mert úgy gondolom őket és szeretném a másik tudtára adni. Mint most.
Semmilyenül hallgatom a taglalását arról, hogy belefáradt a párkapcsolatokba. Mindig hiszek az aranyközépútban és a köztes megoldásokban, ez azonban egy olyan terület, amiben szerintem vagy csak ez, vagy csak az létezik. Vagy akar valaki párkapcsolatot, vagy nem. Olyan nincs, hogy kiszemezgetjük belőle a jót. Ilyen soha semmiben nincs. Amit vállalunk, azt vállaljuk mindenestül. Ha valaki együtt akar lenni valakivel, az sok mindennel jár. Ha kell, kell. Ha nem, akkor viszont ott van ezer más lehetőség, csak akkor nem szabad hiányolni a nagy holtomiglan-holtodiglant. Jó, ez nyilván az én számból hiteltelennek tűnhet. Mindig megkapom, hogy minek ártom én bele magam az emberek dolgába, mikor fogalmam sincs róla. Azért, amiért egy felnőtt adhat tanácsot egy gyereknek, hiába nőtt már ki rég abból a korból és hiába nem érzi már át azokat a hatalmas problémákat, amik egy ifjúban dúlnak. Hasonlóan egy csillagász is mondhat bölcsességeket bolygókról, ő maga hiába nem égitest.
Végül Nessa egy olyan kifejletig jut, amibe azonban már nem tudok és nem is akarok belekötni. Vonásaim lágyabbá lesznek. Igen, élni kell az életünk, tenni, amit jónak látunk, törődni azzal, aki fontos és örömünket lelni, amiben csak lehet. Így van. Nem kell ezt túlbonyolítani, főleg nem kell olyanokon tépelődni, amik úgyis vagy beütnek vagy nem. Megtörténik, aminek meg kell történnie.
- Bizonyos szempontból semennyire, más szempontból teljesen. - felelek a kérdésre, mennyire másak a muglik, mint a varázslók. Kissé elgondolkozva figyelem előttünk az utat. Kezeim még mindig zsebeimben, a nő pedig belém karolva. Letekintek rá magam mellé.
- De nekem csak egy világ létezik. - árulom el csöndesen.
- Igaz, beletelt pár évtizedbe, míg tudomást szereztem a varázsvilág létezéséről, ám onnantól kezdve sem tartoztam csak ide vagy csak oda. Mindenütt kívülálló vagyok úgyis. - vonok vállat egyszerűen. Hangsúlyomból és könnyedségemből tisztán kivehető, hogy ezt a kívülállóságot egyáltalán nem rossz értelemben mondom. Nem mondom én semmilyen értelemben, hanem puszta tényként közlöm. Elvegyülhetek bármennyire, részese lehetek akármilyen szinten a közösségi életnek, soha nem leszek egy közülük. Sehol. Se muglik közt, se varázslók közt, se halandók közt, se vámpírok közt. Ez pedig nekem tökéletesen megfelel így.
- Igazából de. - mosolyodom el a felvetésre, mely szerint én biztos nem olyan eszement bütykölgetésekkel foglalkozom, mint az apja a seprűvel és a kerékpárral. Pedig hát pontosan ilyenekkel, legfeljebb kicsit komolyan kivitelben.
- Majd megmutatom pár munkámat, ha szeretné. - ajánlom fel, lefelé nézve a mellettem ballagó nőre, régi szemeimben egy kis cinkos fénnyel, ami ki tudja, miért költözött most oda. Minden esetre bőven marad oka, hogy ott is maradjon, hiszen táncba kezdünk az esti utca közepén, a lámpák hangulatos fényében. Ez most nem olyan elmerült lassúzás, mint a házában volt. Ez most egy kifejezetten játékos, laza tánc, teletűzdelve latinos, mediterrán elemekkel. Valahogy ezt hozza magával a dallam. Mozgásom visszafogott bár, tetten érhető rajta, mennyire bennem van a zene és milyen könnyedén hangolódom rá teljes valómmal. Mikor aztán véget ér, az utolsó mozdulattal közel húzom Nessát, mindkét kezét fogva, jócskán lefelé nézve rá. Sötét hajam függönyként lóg lefelé arcom két oldalán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Amit használtam, egy szófordulat volt csupán, ami ettől függetlenül igaz ugyan, csak valahogy nem hittem, hogy ki kéne fejtenem. Éppen ezért csöndesen hümmögve elgondolkozom kissé, mielőtt megpróbálom kielégíteni a nő kíváncsiságát.
- A megoldásaik, a viszonyuk a természettel, az értékrendjük... - sorolok fel néhány olyan dolgot, amelyekben a muglik eltérnek a varázsvilág képviselőitől mind közösségben, mind egyénileg. Ezek azonban egyértelműen általánosítások, és példáim csak irányadásul szolgálnak, hogy mellettem ballagó társaságomnak kialakulhasson nagyjából egy képe arról, mire céloztam az imént.
Csak szelíden megrázom a fejem. Valóban nem telt el olyan nagyon sok idő, mire ráeszméltem a varázsvilág létezésére, ám kétség kívül beletelt pár évtizedbe, ugyanis fiatal vámpírként mindennel el voltam foglalva, csak azzal nem, van-e mágikus képessége annak, akit meg szeretnék csapolni vagy sem. Ez persze inkább csak hangzatos, semmint valós ok. Ám közel áll az igazsághoz, amely nagyjából az, amit Nessa is feltételez. A Teremtőm nem a világot tárta elém, hanem a helyemet mutatta meg benne. Mivel pedig az átváltozásom előtt mugli voltam, megmaradtam azokban a körökben, azoknál a szokásoknál. Aztán persze, amikor már nagyjából képes voltam kezelni az érzékeimet, hamar felfedeztem azokat a mágikus jelenségeket, amelyek elvezettek a varázsvilághoz.
- Minden bizonnyal. - bólintok a gondolatra, hogy az édesapjával meg lett volna a közös témánk. Mosolyogni pedig valóban mosolygok, igen. Ez tényleg nem mindennapi, de azért előfordul. Ettől persze nem biztos, hogy jobban érzem magam, mint olyankor, mikor nem ül ilyen kifejezés az arcomra. Ám mindenképpen azt jelenti, hogy kiváltképp kellemes a hangulatom.
Pörgések, egymásra pillantások, lépések, érintések váltják egymást könnyed táncunkban. A dicséretre mély főhajtással felelek. Mikor pedig megállunk, hosszú perceken át nem teszünk egyebet, mint fürkésszük egymás derűs vonásait így, egészen közelről. Csöndes a környék, csöndes a falu. Az otthonok neszeit, a szórakozóhelyek zajait hozza csupán magával a tavaszi fuvallat. Nem telik bele sokba és minket is magával visz, ahogy haladunk tovább az esti utcán, egymásba karolva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Egyedül az üzletben éjjel. Az elmúlt hetekben hozzászoktam ehhez. Ennek előtte Kinseyvel folytattuk itt közös bütyköléseinket ilyenkor, csak hát közbejött ez a madagaszkári nyaralás. Ilosvai úr és Szilvia főleg csak nap közben tartózkodik a boltban. Ritkán találkozunk. Az újdonsült gyakornokunk, Alex szintén a trópusokon süttette a hasát. A napokban visszatértek ugyan a tengerpart mellől, ám a ritmust nem sikerült még felvenniük. Ez az egyedüllétem oka. De nem bánom. Szeretem.
Kaptunk néhány új mágikus rádiót. Kiváló a vételük, a világ összes varázsadóját képesek fogni. Nagy a kísértés, hogy szétszedjem az egyiket és megnézzem belül. Azonban tudom, mit fogok találni benne: semmi olyat, amit technikus szemmel értelmezhetnék. Hiszen varázslat hajtja. Az alkatrészei megbűvöltek. Látszatra nem képesek arra, amire ténylegesen igen. Erejük a mágiában áll, amivel én önmagamban nem rendelkezem. Varázslény vagyok, de nem varázstudó.
Elég az hozzá, éppen tekergetem a készüléket, keresgetve az adások között, amikor odakintről egy dübörgő szívverésre és kellemes illatra leszek figyelmes. A pult mögött állok, lehajolva, előttem a rádió. Fekete tincseim aláhullva arcom mellett, némileg el is fedve azt. Vonásaim egy része akkor válik láthatóvá csupán, amikor kék szemeimmel lassan a bejárat felé tekintek. Egy fiatal férfi áll ott. Szinte a negatívom. Neki fehér inge világít, a sötétbe veszejtve ábrázatát, nekem pedig sápadt bőröm fénylik szinte és alkot kontrasztot fekete ruházatommal. Lassan felegyenesedem az asztalról és az ajtón lévő kiírás felé pillantok, amely arra buzdítja az őt elolvasót, hogy bármikor, ha lát valakit a boltban, nyugodtan fáradjon be, ha szeretne.
Elengedem közben a szerkezetet, amelyből éppen klasszikus zene, egy versenymű szól csöndesen. Hosszú kezeimet magam mellé lógatom. Nyurga alakom a vevőpult mögött magasodik. Fekete ingem lazán gombolt nyakánál koponyát formázó medálom most éppen középre simul mellkasomon. Fejem finoman oldalra biccentem. Így figyelem a jövevényt, nyugodt várakozással.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Sajnálom, hogy nincsen rajtam napszemüvegem. Máskor abban járom az utcákat, azt viselve létezem az éjszakában. Pontosan azért, ami most ezzel a fiatalemberrel történik. A legtöbbekre nincs olyan nagy hatással, legalábbis nem igazán veszik észre. Csak valami különös érzés keríti őket hatalmába. Másokat azonban letaglóz. Akad, akit megvisel vagy megilletődik tőle. Ez a valami nem más, mint bizarr személyem, vámpíri mivoltom és maga a korom. Ezek összessége ül a térre, hatja át a környékem és -legfőképpen- tükröződik kék tekintetemben. Ez az, ami elől a férfiú elfordítja pillantását, és ez az, ami engem arra sarkall, hogy napszemüveget hordjak. Az, hogy nem akarom megviselni őket. Meg persze tagadhatatlanul jól is áll.
- Nekem mindkettő. - állapítom meg rekedtes, békés hangomon.
- Nekem minden. - pontosítok bólintva, és szintén, ezt mintha mondhattam volna csak saját magamnak. Nem kellett volna fennhangon szólnom. Külső szemlélőnek több, mint furcsa lehet ez a társalgás. Feltételeznék, hogy ismerjük egymást, és egy félbe hagyott beszélgetést folytatunk. Gyakorlatilag ez természetesen nincs így, ám elméletben nem áll messze a valóságtól.
- Hát önnek? - emelem meg sötét szemöldökömet és visszafogottan figyelem az üzletünkbe betért, érdekes alakot. Inkább visszatérek kicsit a rádióval való babráláshoz, hogy kevésbé hozzam zavarba. Azért, hogy ne feltétlen kelljen őt néznem. Nem mintha ne akarnám, csak látom rajta, ez feszültté teszi. Állítgatom a készüléket, a hangját pedig még lejjebb veszem.
Újdonsült társaságomról természetesen már most sok mindent leszűrtem. Túl rég létezem már az emberek között ahhoz, hogy ne lássam át őket viszonylag könnyedén. Az ösztön persze mindennél előbb elemez, így az elsők közt egy részt azt állapítom meg róla, hogy pazar a vére, más részről azt, hogy valószínűleg akadályba ütköznék, ha akár csak egy cseppet magamhoz akarnék venni belőle. Nem mintha kezdeményeznék ilyesmit. Meg szoktam várni, míg felajánlják. Ő azonban -nagy bánatomra- minden bizonnyal nem fogja. Legalábbis kockázatos lenne. Úgyhogy az ilyen vágyképeket rögtön elrejtem saját magam elől. Mestere vagyok már ennek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Valahogy gondoltam. Éreztem a férfiún, már amikor belépett, hogy ugyanúgy, ahogy az éjszaka a számára minden és semmi, úgy különben ő maga is ez a kettő együtt. Akárcsak jómagam, ha már itt tartunk. Ám koránt sem olyan sok ember vagy egyéb lény sajátja ez. Szóval már a puszta jelenlétünkkel valamiféle elit klubot alkotunk.
- Miben segíthetek? - teszi fel az egér, vagyis jómagam a figyelmes kérdést, és ismét rátekintek a rádióról, egyúttal felhagyva a babrálásával, felegyenesedve. Most sem nézem olyan lélekbehatóan, mint alapvetően tenném. Igyekszem inkább vonásait fürkészni, semmint egy az egyben a szemébe nézni, hiszen ódzkodom tőle, hogy ráhelyezzem halhatatlanságom súlyát.
Visszatérve az egérhez: akkor már mondjuk stílszerűen és egyben humortalan humorosan, hogy bőregér. Noha természetesen nem tudok denevérré változni. Ez is ugyanolyan tévhit, mint még sok más. Szóval legyen inkább magát egérnek álcázó kígyó, a szelíd, visszafogott fajtából. Még a rejtett fogak is stimmelnek.
- Vagy csak... szemlélődni jött? - kérdezem, susogva baritonomon. Direkt nem egyértelműen a ketyeretárlatra utaltam szavaimmal. Hiszen pontosan látom rajta, a vitrinek tartalmánál sokkal inkább érdekli az, ami a pult mögött található a maga szűk százkilencven centiméteres, hosszú hajú, lidércbőrű valójában. Nem mintha engem ne foglalkoztatna jobban boltba betért társaságom az itteni tárgyaknál. Pedig odavagyok ezekért a szerkezetekért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Honnan ered az érdeklődés? Honnan a vonzalom? Mind belénk vannak kódolva, vagy az idők során ivódtak a elménkbe, érzékeinkbe? Nyilván mindegyik és talán semelyik. Egy része biológia, egy része kémia, egy része fizika, egy része pszichológia, egy része filozófia, egy része teológia... felsorolhatnánk minden tudományágat, kutatva mindazt, amit nap mint nap tapasztalunk. Mindazt, amit nem tudunk igazán megérteni, mégis cselekedjük. Nem töprengünk működésén, nem keressük okát. Általában és adott pillanatban nem. A legtöbbünk nem. Részemről viszont igen. Ám ezeknek a mély elgondolkozásoknak, kutatásoknak a folyományaként valamit végleg megtanultam: elfogadni. Elfogadni azt, hogy ez van. Létezik. Akkor is, ha még nem jöttünk rá, pontosan miként létezhet. Ettől még tennünk kell a dolgunk. Ki kell elégítenünk a vágyainkat, legyenek azok bármilyen természetűek. Vagy ha kielégíteni nem tudjuk, ha nem áll módunkban, mert nem lehetséges vagy mert ütközik az elhatározásunkkal, elveinkkel, akkor uralnunk kell. Én főleg ezt teszem. Jelen pillanatban is. Minden pillanatban.
A fiú közel lép. Csak a pult választ el minket. Fehér ujjam végei lazán pihennek ott a szélén. Régi tekintetemet ilyen közelségben már furcsa volna arcán tartanom, úgyhogy a szemébe nézek. Úgy igazán most először. Fejemet finoman oldalra biccentem, ahogy az érdeklődő vadállatok. Végülis pontosan az vagyok.
- Megtalálta? - kérdezem csöndesen, lényegre törően. Láthatja rajtam, nem fogom zokon venni, bárhogyan felel, de valahogy sejtem, miképpen fog. Legalábbis, ami a tartalmát illeti. Szótlan figyelemmel várom, vajon csak esti társaságra lelt bennem ezen a kései órán, vagy egyenesen társra a csöndes este magányához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

- Ez elképzelhető. - értek egyet a válasznak szánt felvetéssel, és figyelem, amint társaságom immáron elfordítja rólam tekintetét, egy sóhaj közepette. Bizalmatlan velem. Ingatag talajon jár. Ez jó. Ez nagyon jó. Nem igazán rajongok érte, ha valaki egyből mindenét rám bízza. Vagy különben akárkire. Mármint nem is maga ez a cselekedet zavar, hanem az, amiért teszik. Azért szokták tenni, mert úgy döntenek, belém fektetik a bizalmukat. Úgy döntenek, hisznek nekem. Végülis mi baj lehet belőle, ha megsimogatunk egy sárkányt, ha kést adunk egy büntetését letöltött gyilkos kezébe, vagy ha nem félünk egy halhatatlan vérszívótól? Csak az életünket veszíthetjük. Amióta itt lakom, úgy veszem észre, az ittenieknek -főleg a bagolyköveseknek- nem túl drága az életük. Legalábbis nem vigyáznak rá igazán. Elvileg bátrak és közvetlenek, gyakorlatilag inkább merészek és naivak. Ám az előttem álló férfiú nem. Ő óvatos. Nagyon helyes. Az pedig mindegy, hogy azért teszi-e, mert már megtapasztalta, milyen ha nem óvatos, vagy egyébként is tenné.
- A képessége nem mágikus eredetű. - közlöm némi csönd után, teljesen szimplán, fürkésző tekintetemet finoman összeszűkítve. Ám kijelentésem sokkal inkább egyfajta kérdés, felütés, semmint egyszerű megállapítás. Ahogy a fiú rám néz, visszatükröződni látom magam. Ez nem azért nagy kunszt, mert egyébként ne látszanék a tükörben, hiszen látszom. Ez azért nagy dolog, mert ha valakinek a szemébe nézek -lett légyen az halandó vagy halhatatlan-, az esetek túlnyomó többségében őt magát látom, méghozzá olyan mélyen és átfogóan, ahogy ő magát soha nem fogja. Ugyanígy látom bár különleges vendégem személyét, közben én is ott derengek a lélektükrökben. Mintha nem sokkal kevésbé érezné és értené a lényegemet, mint amennyire én az övét. Ám nem hatja ezt a képességet át semmilyen bűvölet. Csak van. Csak úgy létezik, a maga nyers valójában. Nem varázslat. Ez egy adottság. De mi ez tulajdonképpen?
Belepillanthatnék az elméjébe és hamar előkutatnám, ami érdekel. Azonban engem nem ebből a fából faragtak. Rühellem megbabonázni az embereket. Nem akarom őket megfosztani a szabad akarattól. Csak végső esetben folyamodom ilyesmihez. Ezt szerintem már a fiú is látja. Nem kenyerem a halandókat igámba vonni. Tudom, ez nem épp a fajtám sajátja, dehát nem csak ebben különbözök a többiektől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Kora hajnalban értem haza az ispotályból. Már a sokadik heti gyógyítói gyakorlatomat töltöm ott. Immáron nem csak megfigyelek, vagy Lorelainak segédkezem, hanem önállóan kiveszem a részem a kapott esetekből. A kedves páciensek persze még mindig furcsállva állnak hozzám eleinte. Ez szerintem mindig is így lesz. Aztán, ahogy látják, hogy nem hogy nem harapok, de elég pontosan megállapítom nyavalyáikat és még a kezelésben is nagy szerepet töltök be, máris más szemmel néznek rám. Nekem pedig ez bőven elég.
Egy újabb sikeres éjszakai műszakot tudok tehát magam mögött és már éppen köntösben lófrálok a házamban, amikor felfigyelek valamire. Éppen a kórházi ruhámat hajtogatom a halószobámban, ám megállok a mozdulatban és elnézek a folyosó felé. Mintha... nem, az nem lehet... vagy mégis? Félrerakom a világos zöldes árnyalatú, puha anyagú nadrágot és elindulok, le az emeletről. Mintha... Kírát hallanám. Ahogy pedig összpontosítok rá, nem egyszerűen hallom, de érzem a közelségét. Itt van. Ő az. Megállok a lépcső aljában. Eszembe jut valami...
Hamarosan nyílik a házam ajtaja. Mezítláb, egy szál köntösömben lépek ki a verandámra. Kellemes, hajnali félhomály uralkodik az erdőn. A napnak még bőven van ideje felkelni. Mélyen szívom be a levegőt, ezzel együtt a lány édes, ismerős illatát. A lányét, aki ott üldögél a házam előtt a fűben és csöndesen dalol. Finoman, ám annál áthatóbban  mosolyodom el. Benyúlok zsebembe és előveszek egy kis tégelyt. Lecsavarom a tetejét és a számhoz emelem. A különleges, szappanos folyadék ott feszül a kis karikában, amibe csücsörítve fújok bele. Óvatosan, lassan. A buborék elválik a körtől és szépen Kíra felé száll. Ismét megmártom a fújót, miközben figyelem a lányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Sokan úgy érzik, ha velem beszélnek, önmagukkal beszélnek. Vagy csak az erdő csendjébe suttogják bele titkaikat. Hiszen amennyire hátborzongató vagyok nekik, egyben olyannyira természetes. Régóta vagyok már itt. A részévé váltam a létezésnek. Nem csoda hát, hogy a férfiú nyelve is megered, noha látszik rajta, hogy ez nem jellemző rá, és most is meglepi vele még saját magát is. Megértő türelemmel figyelem feszengését, és ugyanígy azt is, ahogy némileg felengedni látszik. Ám ez tényleg csak a látszat. Nem könnyedség, közvetlenség az, ami kiárad belőle. Inkább egy gondterhes sóhaj, ami keserű bár és kemény, mégis jól esik hagynia a felszínre kerülni. A tartalma pedig igen érdekes és egyben koránt sem váratlan a számomra. Már amint belépett, felfigyeltem az autisztikus, aspergeres jegyekre.
Bőven van különbség azok között a mentális állapotok között, amiket felsorol. Ránézésre persze kevésbé. Hozzá nemértő szemek gyakran keverik. Ez természetesen öreg hiba. Ami ebben a képletben viszont felettébb különleges, az az empátia, amit említ. Igen. Ez az. Erre gondoltam, mikor a képességre kérdeztem. Ilyennel még nem találkoztam. Csak hallottam róla. Végigpillantok rajta kicsit. Tekintetemben nyoma sincs idegenkedésnek. Ami benne ül, az visszafogott, barátságos érdeklődés.
- Nehéz lehet. - véleményezem az elém tárt sajátosságát, amely megmagyarázza, miért ilyen visszahúzódó. Ő nem attól tart, mint én, hogy milyen hatással leszek másokra, hanem pont attól, ők milyen hatással lesznek rá. Alapvetően sem könnyű elviselnie az embereknek a többi ember gondolatait, nyűgjeit. Erre itt van valaki, akinek még csak valódi lehetősége sincs ezt kizárni. Hiszen egyből megérzi, egyből átlátja. Míg mások egy csukott könyvnek csak a borítóját szemlélhetik, addig ő egyből olvasni kényszerül és már tudja is a tartalmát. Mit tudja? Hirtelen már ő maga a kötet a maga minden belsőségével.
Az én könyvem borítója sötét. Régi kiadás, mégsem kopott. Oldalain számtalan történet sorakozik bár, a leírás tiszta és egyszerű. Mély és nyugodt. Békésen letargikus. Még a számtalan iszonyat és borzalom is, amely lapjait tarkítja, mind a helyén van és tanulsággal szolgál. Az olvasmány semmit nem tagad, ám semmit nem is bán. Mindent a maga helyén kezel és mindent tökéletesen átlát. Egyensúlyban tartja az ösztönt és a gondolatokat. Melankóliája ebből az önmegtartóztatásból ered, ám nem bánja ezt sem. Hiszen így kell lennie. Így döntött. Nem hagyja eltompulni elméjét, elveszni a lényét. Mindenek fölött hű magához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Élvezi a helyzetet. Ezzel magam sem vagyok másként. Egy kívülálló számára persze úgy tűnhetne, hogy két alvajáró akadt össze a sötétben és csak méregetik egymást, vajon a másik is alszik-e épp, mint ő. Ilyennek tűnhetünk. Hiszen nem vigyorgunk, nem nevetünk, nem lelkendezünk. Mintha élni se igazán élnénk, legalábbis nem úgy, mint azt elvárnák. Mondjuk engem eleve sokan halottnak tekintenek, amit igazából nehezményezek is.
Számunkra viszont ezek a pillanatok kellemesek. Igazán azok. Nem minden nap nézhet valaki így a másik szemébe. Így, hogy bár elhangzik néhány szó, azok sem feltétlen szükségesek. Csak fokozzák az élményt. Az újabb hasonlatra magam is elmosolyodom, ám én nem az ajkaimmal, hanem tekintetem fényével, sápadt vonásaim formálódásával. Végül ráérősen kilépek a pult mögül, a fiúhoz húzódva és felé nyújtom hosszú, hűs kezem.
- Adam Kensington. - mutatkozik be bársonyos hangon a róka a nyúlnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Na aztán most megkapom a magamét. Rosszul fújok buborékot. Szégyen és gyalázat. Egyben pedig igen furcsa is, hiszen akitől kaptam, azt mondta, ezzel a folyadékkal nagyon stramm példányokat lehet alkotni, lévén, hogy varázsfőzetről beszélünk. Rendesen össze is vonom sötét szemöldökömet, amikor az első művem rövid úton kipukkad és a lány rám ripakodik, teljes joggal.
- Egy rózsaszín plüssnyúltól kaptam. - árulom el Kírának nemes egyszerűséggel a bizarr tényt a tégellyel kapcsolatban, ami az én rekedtes hangomon és úgy egyáltalán az én számból még inkább furán hangzik. Különösen, hogy úgy közlöm ezt, mintha ezzel akarnám megmagyarázni kudarcomat.
Megpróbálom újra. A fűben ülő kedves kívánsága szerint most úgy tolom ki a levegőt finoman csücsörítő ajkaim közül, hogy sok kis apró meg közepes buborék röppenjen ki a karikából. Meg is teszik és immáron nem válik köddé egyik sem. Egy egész csapat száll tova verandámtól, hogy némelyikük máris az erdőbe vegye az irányt, a lombok felé haladva, míg más részük Kírához lebeg. Még akkor sem foszlanak a semmibe, amikor célba érnek. Ráülnek a fűszálakra, a faágakra, a lány ruhájára, orrára és egyszerűen ott maradnak. Valószínűnek tartom, hogy nem a fújási technikámmal volt a gond, hanem varázsszer lévén megvan a maga szeszélyessége. Persze, ezt a házam előtt üldögélő szépségnek nem adom elő, mert biztosan felháborodna rajta. Inkább bizonyítom. Fújok megint egy nagyot, ami ugyanolyan jól sikerül, mint az iménti kicsik. Elreppen az ég felé lassan, ráérősen. Figyelem egy ideig, majd lenézek Kírára.
Hát itt van. Újra itt. Persze, ki tudja, mennyi időre jött. Talán csak épp ideugrott látogatóba. Talán hosszabban marad. Nála sosem lehet tudni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Nem bírok nem elmosolyodni, amikor a lány kikéri magának, hogy ilyen magyarázattal állok elő. Ez a társalgás most több, mint mulatságos. Ennek pedig főleg az az oka, hogy ezúttal én is hasonló indokolatlansággal vettem részt benne, mint ő szokott. Minden logikát nélkülözve dobtam be a beszélgetésbe a tényt, kitől származik a buborékfújó. Nem most volt az ideje közölni, én mégis megtettem. Valószínűleg mert tudtam, édes mindegy, mikor árulom ezt el kis ex-beszerzőmnek. Ugyanannyira nem lehet tudni, miként reagál rá.
Ha kipukkad, az a baj, ha nem pukkad ki, az a baj. Hatalmasat, lemondót sóhajtok és hosszan figyelem, ahogy a nagy buborék csak száll és száll felfelé, töretlenül. Kicsit emlékeztet magamra. Csak van, csak létezik, csak tart a maga útján. Állandó, természetfeletti, sebezhetetlennek tűnő és magányos.
- Majd eltűnnek. - legyintem le a masszív kis buborékokat, amik még mindig ott időznek, ahová megérkeztek. Visszacsavarom a fújó tetejét és elrakom. Két esélyes volt ez a kedveskedésem: vagy rajong majd érte a lány, vagy kiborul rajta. Mindennel így van. Persze, olykor megesik, hogy közömbösen áll valamihez, mert épp más nagyon fontos dolog köti le a figyelmét. De inkább a végletek a jellemzőek rá. Szóval most lehetnék csalódott is, amiért nem tetszik neki a meglepetésem, amit csak azért választottam - a Madagaszkárra fuvarozásáért Kumagoro által hálából kínált tárgyakból-, mert már akkor Kírára gondoltam. Hogy neki akarok buborékokat fújni. Elvárásaim viszont nem voltak azzal kapcsolatban, mit fog ehhez szólni. Csak reméltem, hogy kedvét leli majd bennük. Valamennyire talán tette is.
- Lassan felkel a nap. - állapítom meg csöndesen, miközben a tégelyt zsebre dugom és a fűben ücsörgő lányra pillantok. Végigmérem őt, majd sarkon fordulok és mezítlábas lépteimmel bevonulok a házamba. Az ajtót azonban nyitva hagyom, így jelezve, hogy nyugodtan kövessen, ha gondolja. Nem mintha ne engedné magát nyugodt szívvel bármikor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy az iménti kiborulás igazából nem jelent semmit. Jobban mondva, nem jelent többet önmagánál. Nem szól se a varázsbuborékok ellen, se semmi ellen, főleg nem ellenem. Ez egy egyszerű hangulat, egy érzéstömeg, ami ilyenkor magával ragadja a lányt, ám percek múlva már nyoma sem lesz, vagy éppen pont az ellentettjét fogja gondolni, érezni.
Ám azért akad olyasmi is Kírában, ami állandó. Ami komoly. Bármilyen hihetetlenül hangozzék is sokak számára. De van. Ilyen az is, ahogy átölel. Ez nem csak szeszély. Ez annál jóval mélyebb. Tudom, hogy az. Mikor tehát utánam ered és már von is magához, lehajolok hozzá, hosszú karjaim köré fonom és vállára szusszanok, lehunyt szemmel. Pár hosszú pillanatnyi néma ölelkezést követően egy puszit nyomok füle tövébe, aztán pedig nyakához simogassam orromat.
- Kérsz valamit? Enni? Inni? - érdeklődöm meg, fejemet éppen csak annyira emelve fel, hogy a szemébe nézhessek. De maradok közel, fölé magasodva. Nem puszta udvariasságból kínálom őt, hanem mert pontosan tudom, hogy nem feltétlenül szokott hozzájutni a napi betevőjéhez. Itt viszont mindig talál valami harapnivalót. Ez azóta se változott, hogy elment. Igazából alig változott itt nálam bármi. Ez pedig most fontos lehet, tekintve Kíra állapotát az elmúlt időkben. Kell neki valami, ami biztos. Lehetőleg minél több dolog. Lehetőleg nem csak én magam, hanem a szokásaim, a környezetem, az otthonom.
Nyugovóra kéne térnem. Nálam valóban nem döntés kérdése, óhajtok-e részesülni a nappalban és annak minden velejárójában. Ha ki se teszem az orrom, akkor is maga alá gyűr. Érzem, milyen sebesen közeledik. Valószínűleg vonásaimon, tekintetem is látszik, ahogyan rám nehezedik a súlya. Ahogyan fáradok. Azonban most nincsen még kedvem ágyba bújni. Egyedül legalábbis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Engem nem igazán zavar a lány ziláltsága, sem az út pora rajta. Érzékelem  ugyan, azonban mindezeket rendezi a tudatom. Akadnak róla gondolataim, véleményezem magamban, az érzéseimet azonban nem befolyásolja. Jól tudhatja, ami engem legfőképp foglalkoztat, az a vére és bőrének természetes illata. Ezek pedig állandóak. Legalábbis nem függenek az olyan felszínes külső behatásoktól, mint hogy hány kilométert tett meg, mióta nem mosdott, vagy hány napja van rajta ugyanaz a ruha. Persze, nem mondom, hogy összhatásra nem kellemesebb egy üde, tiszta, illatos társaság, azonban egy részről nekem tényleg nem ez az elsődleges, már részről pedig úgyis mindjárt megkapom. Kíra bejelenti, hogy lezuhanyzik. Ráadásul nem csak lezuhanyzik, hanem aludni is szeretne...
Hála égnek. Lehet, önző dolog, de engedtessék meg nekem, hogy ez legyen az első gondolatom. Hogy örüljek annak, hogy le akar pihenni. Így nem kell választanom közte és az ágyam közt. Kap is ezért egy csókot az arcára, és elengedem, hadd menjen a fürdőszobába. Csak ezután üt szöget a fejembe költőiféle kérdése. Összevont szemöldökkel pislogok utána. Tehát nem nagyon figyel rá, mikor hajtja álomra a fejét. Az biztos, hogy nem olyankor, ha eljön az este vagy ha már fáradt, mint az normális lenne. Hanem teljesen rendszertelenül. Nem csodálkozom.
Szusszanok egyet, ellenőrzöm itt a földszinten a sötétítőfüggönyöket, majd megyek én is az emeletre. Hallani a víz csobogását. Lassan sétálok el a mosdó előtt, jólesően pillantva ajtajára, aztán ballagok tovább a hálószobámba. Lekapom a köntösöm, a székre dobom, és szokásom szerint egy szál semmiben bújok be az ágyba, magamra húzva csíkos paplanom. Hanyatt terülök, hagyva a balomon magam mellett bőségesen helyet a lánynak. Laposakat pislogok baldachinos ágyam teteje felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Már kel is fel a nap. Pompás színekkel telíti be a vidéket. Egészen káprázatos. Mindebből én persze semmit nem látok. Nem csak amiatt, mert nem tehetem, hanem mert a sötétítők behúzva és lassacskán a szemem is behunyva. Meg akarom várni a lányt. Ébren akarok még lenni. Azonban egyre ólmosabbnak érzem a szemhéjamat. Ez nálam természetesen nem az a köznapi értelemben vett kimerültség vagy álmosság. Hiszen nálam olyan nincs. Nem fáradok. Csak ezt idézi elő a nappal. Ezt teszi velem. Ha olyan vidéken élnék, ahol örök az éjszaka, igazából aludnom se kéne. De azt sajnálnám. Szeretek aludni.
Mintha már nem csobogna a víz és Kíra nem tevékenykedne olyan lelkesen. Hamarosan nyílik a fürdő ajtaja és édes illatok tömkelege áramlik ki belőle. Kék tekintetem felpattan és a hálószoba bejárata felé pillantok, ahol pontosan olyan eszményi látvány fogad, mint amire számítottam. A látvány tulajdonosa pedig hamarosan már bújik is be mellém az ágyba.
Fejemet oldalra fordítom a párnán. Lágy vonásokkal, csillogó szemekkel hallgatom a lány csacsogását, figyelem helyezkedését. Mikor a haját említi, odanyúlok és ujjaim közé veszek egy nedves tincset. Csak úgy, megtapintva. Egy ráérős pislogással fogadom a finom, meleg szájú csókot arcomra. Kíra eltájolt kívánságát és átfordulását követően már mozdulok is utána, hogy hátulról átkaroljam és magamhoz öleljem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Álmos képpel, szanaszét álló hajjal, köntösben botorkálok a házamban, hiszen nemrég ébredtem. Belépdelek a konyhába és magamhoz veszem a fémtartályt meg a röviditalos poharat. Jól megszokott mozdulatok már ezek. Az alvás utáni rutin. Átsétálok a nappaliba és a dohányzóasztalra teszem a holmikat. Már ülnék le a kanapémra, amikor figyelmes leszek valamire.
Barátom jellegzetes neszeit hallom a verandámhoz vezető, napelemes lámpákkal szegélyezett út felől. Azonban az ő félreismerhetetlen, karizmatikus szuszogásába most egy helyes, nyűglődő kis hang is vegyül. Kiegyenesedem, a folyosó felé pislogva és egy lélegzettel magamba szívom illatukat. Igen, ez Dwayne. Nem mintha ez nem lett volna eddig is bizonyos. Aki pedig vele van, nem más, mint egy nagyon-nagyon fiatal élet. A vére illata friss, átható. Tiszta, mint a forrásvíz. Ez Warren fia.
Elhozta hozzám a fiát.
Italos készleteimet és nappalimat hátrahagyva, már megyek is otthonom bejárata felé, amikor a kopogás érkezik. Villanyt gyújtok a folyosón, hosszú alakom sziluettje láthatóvá válik az üvegen át. Várok egy pillanatot, aztán ajtót nyitok. Barátom szemébe nézek, majd nyomban le, a karjában lévő kisdedre.
- Hello Sean... - köszöntöm egyenletes hangon a most megismert újabb Warrent, majd az apjára tekintek és jobban kitárom az ajtót. Félrehúzódom kissé, fejem lehajtom és lazán intek egyet, így hívva be őket magamhoz. Gondolom, nem a verandán akarnak szobrozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Nagy dolog az, ami most történik. Tisztában vagyok vele, hogy az. Tudom, hogy hiába a több év barátság, az auror még saját maga is tart tőlem, legalábbis munkál benne a természetes félelem, nem hogy még a csöppnyi gyermekét is elhozza az éjlény fészkébe. Most mégis itt vagyunk. Ez pedig nem semmi.
Becsukom mögöttük az ajtót és lépdelek utánuk a nappaliba, ahol... ott kínálja magát nekem a termosz és a pohár, mely utóbbinak tisztasága egyértelműen arról tanúskodik, hogy még nem használtam. Nem ittam még az ébredésem óta. Ahogy rádöbbenek a hibára, amit ejtettem, csak remélni merem, hogy barátom nem rohan ki lélekszakadva a csecsemővel a házamból, amint meglátja a vérkészletet, leszűrve az áruló jeleket és levonva következtetéseit. Úgy határozok, nemes egyszerűséggel a baj elébe megyek, mielőtt még a férfi azt hinné, szomjúságom okán hirtelen rájuk fanyalodom és házhoz hozott vacsorának tekintem a kölykét.
- Éppen inni készültem. - jelentem be bársonyos hangon, megelőzve a férfit és porontyát a nappali küszöbén, és már veszem is magamhoz a bejelentett tervhez szükséges kellékeket a dohányzóasztalról.
- Mindjárt jövök, addig helyezzétek magatokat kényelembe. - intek lazán a kanapé felé, és már távozom is a konyhába, hogy ott fogyasszam el azt a pohárka vért. Hiába látta már és tapasztalta a saját bőrén is Dwayne nem egyszer, hogyan iszom és milyen hatással van rám, maga a vörös, sűrű folyadék látványa és gondolata is undorítja, én pedig erre igyekszem tekintettel lenni. Különösen nem fogok egy kisbaba előtt vért kortyolgatni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Legördítem a torkomon a pohárka vért, és hagyom, hogy a mámor köde kicsit elszálljon a fejemről. Nem megyek még rögvest vissza. Néhány percet kint töltök a konyhában. Viszont amikor már úgy érzem, eléggé eloszlott a kábulat, gyorsan felmegyek még a hálóba, és magamra kapok egy pólót meg egy nadrágot. Felmegyek alatt persze azt értem, hogy felsuhanok. Vendégeim legalábbis ennyit érzékelhetnek belőlem. Nemsokára tehát felöltözve térek vissza a nappaliba. Nem mindenkit tisztelek meg ám azzal, hogy magamra húzok még néhány textilt.
A küszöbön állva mérem végig apát és fiát, aztán beljebb sétálok és leülök melléjük a kanapéra. Kék tekintetem a kiskölykön hagyom, aki szerencsére nem ijedezik sem tőlem, sem a helytől. Míg az állatok általában hisztérikussá válnak tőlem, a gyerekek valahogy inkább a koromat érzik meg, semmint ragadozó mivoltomat. Nekik inkább mintha az volna a lényegesebb. Az meg megnyugtatja őket. Biztonságérzetet nyújt. Feltéve, persze, ha egy olyan szelíd halhatatlanról beszélünk, mint amilyen én vagyok. Erről pedig eszembe jut, hogy ha a Teremtőm ülne most itt helyettem, Sean talán simán álomba is szenderülne attól a végtelen, ősi állandóságtól, amit ő áraszt magából. Erre a gondolatra finoman el kell mosolyodjak. Így most olybá tűnik, mintha a kis srácra mosolyognék. Mondjuk igazából így van.
- Kértek valamit? - érdeklődöm meg barátomtól. Ha csak egy maga állít be, nem kérdezgetek tőle ilyeneket, hiszen kiszolgálja magát, abban nincs hiba. Viszont most egy sós zsákot tart a karjaiban, úgyhogy egyszerűbb, ha felcsapok túlbuzgó házigazdának.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Távirányító? Nem rossz rágni való, de tudok én ennél még jobbat. Felkelek mellőlük és ismét kisétálok a szobából, ám pár pillanat múlva már itt is vagyok. Kezemben egy csavarhúzó műanyag markolata. Bármilyen fej illeszthető rá, most én nem nem tettem bele semmilyen. Persze, ha a kiskölyöknek szerelni támadna kedve, csak szólnia kell. Addig is visszatelepedek melléjük és figyelem, hogy tetszik neki, amit hoztam. Szerintem nem lesz rá panasza. Lazán előre dőlve ülök, így nézegetem őt, aztán barátomra tekintek, amikor megszólal.
- Rendes tőled. - reagálok csöndesen, ismét a porontyra pillantva.
- Kíváncsi voltam már rá, csak gondoltam, nem biztos, hogy a közelemben akarnád tudni. - mondom ki egyszerűen az eddig kimondatlan szavakat, amikkel azonban mindketten tisztában voltunk. Hangom teljesen megértően cseng. Nincs benne semmi sértettség, semmi neheztelés. Megértem. Tökéletesen megértem.
- De örülök, hogy eljöttetek. - bólintok, összenézve a műanyagon rágódó babával. Barátságosan pislogok rá, aztán ahogy látom, hogy már megint a hajam iránt érdeklődik, odahajtom neki a fejem, hogy elérjen. Ezeket a tincseket aztán nyugodtan rángathatja. Nem kell kímélnie.
Biztos egészen úgy festek, mint akinek már számtalanszor volt dolga csecsemővel. Mint aki otthonosan mozog ebben; mint, akinek ez olyan természetes, magától értetődő. Pedig nem az. Egyáltalán nem. Hiszen hogyan is kerülnék én ilyen kisbabák közelébe? Legfeljebb tévedésből, futólag. Vagy ha a barátom elhozza hozzám a fiát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Tény, ami tény, az újszülöttek elvileg nagyon helyesek a maguk apró, törékeny valójában, ám csak addig, amíg távolról figyeljük őket vagy éppen csak hozzájuk érünk. Ha már kézbe kell fogni őket, vagy vigyázni rájuk, onnantól kezdődik a horror. Hiszen olyan kicsik. Kicsik és értelmetlenek. Ahogyan barátom mondja. A fia ezt az említett kort már túllépte, és nekikezdett olyan érdekfeszítő tevékenységeknek, mint a figyelem, a környezet megismerni vágyása, mindenféle fura hangok kiadása, dolgok rágcsálása és markolászása.
A picike ujjak győzedelmes, ragaszkodó eréllyel fogják meg a hajamat. Arcomból most semmi nem látszik, ahogy így előre hajtott fejjel ülök, hiszen tincseim behúzott sötétítő függönyként omlanak elé. Hümmögök csak egy keveset Dwayne beszámolójára, aztán lassan felnézek Seanra, előtűnve hajam alól.
- Helyes kölyök. - állapítom meg, mélyen a kis srác szemébe nézve, akinek azonban kell némi idő, hogy megtalálja az én tekintetemet. Komolyan helyes. Nem az a tunya, málé, szétfolyós emberpalánta, ám nem is az a hiperaktív, hangulatingadozós, hisztizős fajta. Ő pont ideálisnak tűnik. Lehet, nem szép ilyenek szerint osztályozni egy babát. Egy szülőnek pedig igazából nem is szabad. Neki egyszerűen csak szeretni kell a gyerekét úgy, ahogy van. Barátom is ezt teszi a maga módján. Bár egyértelmű, hogy nem felhőtlenül. Ezzel azonban szerintem nincsen semmi baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Hetekkel ezelőtt tért vissza hozzám és olyan, mintha el sem ment volna. A jelenléte teljesen természetes, mégsem magától értetődő és semmiképpen sem unalmas. El-eltűnik olykor, hogy aztán valami furcsa állapotban betoppanjon az ajtón. Ilyenkor nem kérdezek. A hangulata, külseje és árulkodó jegyei általában magukért beszélnek. Ha mégsem igazán teszik, vagy pusztán csak akadnak kérdőjelek, akkor sem faggatom. Mesél, ha akar. De nem nagyon szokott. Lehet, most sem fog, ha visszaér. Már megint pár napja, hogy utoljára láttam. Ki tudja, hol kószál. Persze, tudnám, ha rákoncentrálnék, dehát nem akarom kifigyelni. Tudom, hogy nem szereti.
Úgy fél órája keltem. Hiába ment már le a nap, még mindig sugározza a föld, a vidék, a falak a tikkasztó meleget, amit magukba szívtak. Noha a hőmérséklet persze engem jelentősen mit sem befolyásol, olyasmit teszek most, amit ilyen időben a halandók is gyakorta szoktak: jégkrémet veszek magamhoz. Ez persze nem akármilyen fagylaltféle. Ez a mélyhűtőbe tett O negatív vér egy pálcikán. Ez előtt még nem próbáltam ilyesmit. Vehetjük tehát élvezettel egybekötött tudományos kísérletnek. Kellemest a hasznossal.
Leülök egy szál köntösömben a sakktáblás asztal mellé és először csak nézegetem, szagolgatom, tanulmányozom az elkészült finomságot. Ezután meg is ízlelem, számba véve. Igazán érdekes, és egyáltalán nem rossz. Persze, hogyan is lehetne, amikor a kedvenc vértípusomból készült. Csak éppen furcsa, hogy nem hogy nem meleg, de jeges. Azonban ez az egyediség így első tapasztalásra talán még dob is az élvezeti értékén. Tovább kóstolgatom, nyalogatom, előbújt szemfogakkal. Azt kell, hogy mondjam: ez egészen kiváló. Bizarr, de remek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

És itt van. Megérkezett. Már amikor belép az ajtón, összevonom sötét szemöldökömet, hiszen érzem a belőle áradó füstszagot, a rá száradt vér illatát és hallom a csipogást. Nyalok egy utolsót a jégkrémemen, és felpillantok a konyhába toppanó, szedett-vedett lányra. Alaposan végigtekintek rajta, mikor elhalad mellettem, majd kék szemeimet a táskájára függesztem.
- Mi a szándékod vele? - bökök a pálcikás vérfagylalttal a vékonyka hang irányába, amelynek tulajdonosát valamilyen fiatal baromfiként azonosítom. Szerencsétlen kis állat minden, a házamban töltött perccel egyre riadtabb lesz. Nem elég, hogy egy táskában hurcolták ide, a végállomás egy vámpír otthona. Ez nagyjából olyan megnyugtató lehet a számára, mintha belerakták volna egy macska szájába.
Ismét végignézek Kírán. Nem mondom, hogy repesek attól, ahogyan most látom, ám lényegi felháborodással vagy nehezményezéssel sem igazán tölt el. Talán csak egy egészen kevéssel. Talán csak fáj egy kicsit. Talán éppen hogy elégedetlenséggel tölt el kissé, ahogyan most visszatért hozzám. Szóra sem érdemes. Az már inkább, hogy vajon tényleg mi célja lehet a szegény csibével. Míg ezt meg nem tudom, csak lazán hátradőlök és tovább nézegetem, forgatgatom a jégkrémet a kezemben, bele-belenyalva egy kicsit olykor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A jégkrémem nyugodt tanulmányozásával felhagyva, a lányra pillantok magammal szemben, amikor előveszi a rettegő kis baromfit. Régi tekintetem a pelyhes madárkán nyugtatom, miközben hallgatom Kíra beszámolóját a terveiről, vágyairól. Olykor nyalok egyet vérfagylaltomon, hiszen az olvad közben. Egy vörös csíkot hagyva, már alá is gördült egy cseppje a kezemen.
- Sajnos ez nem fog menni. - ábrándítom ki a lányt mély, egyenletes hangon.
- Ugyanazért nem, amiért a kutyád sem jön be ide. - próbálom őt rávezetni a dologra, végigmérve közben kicsit. Nyalok párat a fagyott véren és folytatom. Szemfogaim közül búgom ki szavaimat, szinte monotonon.
- Kíra, ez az állat még pár percet bír ki idebenn és aztán... vége. - vázolom a komor valóságot és lepillantok a  -most éppen nyugodtnak tetsző- csibére, aminek azonban úgy kalapál apró szíve, hogy félő, mindjárt kirobban a mellkasából.
- Itt nem nevelheted. - rázom meg finoman a fejem. Ez nem tiltás, ez nem viszolygás, ez nem finnyáskodás, ez nem lenézés, ez ténykérdés. Ha nagyon ügyes, akkor is csak pár órán át tudná őt életben tartani a házamban. Aztán vagy szívrohamot kapna, vagy elgyengülne a félelemtől, és létezik még számtalan variáció, ám a vége egyiknek sem túl kecsegtető. Fürkészem a lányt, mit szól mindehhez. Közben lassan befejezem a 0 negatív elszopogatását. Kár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Dán. Érkeztekor hasonló tájékra lőttem be őt magamban, ahogy azonban kiejti nevét, egyértelművé válik a számomra. Alap szinten beszélem is a nyelvet, ahogyan a legtöbb európait meg még jó párat azokon kívül. Az ázsiaiak nehézkesebbek a számomra, hiszen jóval idegenebbek. Távol állnak tőlem. De szinte minden nyelven képes vagyok megszólalni, még ha a minőség hagy is kívánni valót maga után.
- Igen. - adom meg terjedelmes válaszomat a kérdésére, végtelen nyugalommal. Olybá tűnhet, feleletem nem jelent többet önmagánál, ám kétségem sincs afelől, hogy az előttem álló fiú pontosan tudja, hogy igenis többet jelent. Nem pusztán arra mondtam igent, milyenek itt Bogolyfalván az éjszakák, hanem en bloc arra, milyen az én halhatatlan életem. Ilyen. Amilyennek leírta. Egy végtelen, beletörődött, a helyzetét elfogadó, a világba olvadt létezés. Néha semmilyen, néha keserű, néha fásult, néha kellemes, néha kifejezetten élvezetes. Ám főleg mámoros. Kábult.
Fürkészem még a férfiút egy darabig, majd pakolni kezdek a pulton, eltéve onnan az eddig bütykölt rádiót, és rendet téve ott. Olyan békésen ténykedek, mintha egy magam volnék. Mintha nem kéne foglalkoznom senkivel magamon meg az üzleten kívül. Mintha nem állna itt mellettem egy látogató. Pedig áll. Azonban ő nem várja el a külön törődést. Érzi anélkül is, hogy figyelek rá. Hiába nem tűnik úgy.
Elsétálok a jobb oldalt nyíló ajtóhoz és eltűnök pár pillanatra a személyzeti helyiségben, hogy onnan egy termosszerű fémtartállyal lépjek elő. Ahogy a súlyán érzem, nem sok vevő adakozott a vérével az elmúlt napokban. Nem gond. Végül is elég jól állnak a készleteim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Tudom, hogy tudja, mi van a fémtartályban. Azt hiszem, ez a mi kapcsolatunk - ami mindössze pár perces eddig, mégis jóval többet ígér mind a múltba visszanyúlva, mint a jelenbe előre kapaszkodva-, ez egy ilyen tudom, hogy tudja viszony. Nem kell kimondani. Nem kell jelezni. Elég, ha a másik szemébe nézünk, vagy egyszerűen csak fogjuk a rezgéseit. Az én ez irányú érzékenységem fajomnak és koromnak tudható be, míg a fiúnál az ő különleges adottságának.
Éppen csak visszaérek a termosszal és lehelyezem az asztalra, amikor jön is a kérdés. Lassan emelem kék szemeimet a nem mindennapi nyúlra. A pult mellett állok, jobb kezem rajta pihentetem, ujjaim végei a lapjára simulnak. Egész testemben az előttem álló felé fordulok és végigpillantok rajta.
- Kell legyek valahol. - adom meg simulékony, mégis érdes hangú válaszomat, amely mindent magában foglal ismét. Mindenütt voltam már. Mindenütt éltem már. Bárhol lennék, jogos volna a kérdés, miért vagyok pont ott. A válasz mindig az lenne, amit most is megadtam. Persze, tudom, ez itt egy kiváltképp bizarr környezet egy magamfajta számára. Mintha egy svédasztal mellé költöztem volna, nem igaz?
Márványszín vonásaim megkeményednek némileg. Hiszen igazából akárhova megyek, mindig van valami ok, amiért az emberek szerint arcátlanság ott lennem. Még ha nem is mondják ki, így gondolják. Mit keresek egy nagyvárosban, emberekkel körülvéve? Több ott a csemege? Mit csinálok a pusztában, magányomban? Talán tervezek valamit? Miért költöztem gazdag negyedbe? Ki akarom fosztani őket? Mit csinálok a szegények között? Talán úgy hiszem, az ő eltűnésük kevésbé lenne megrázó? Mindig ugyanott tartunk. A szemükben a létemet vámpírságom határozza meg és annak is az a szeglete, hogy a vérükre szomjazom. Jellemző ez a beskatulyázás a halandókra. Úgy általában. De természetesen elismerem, az, ami vagyok, nem ugyanaz, mintha valaki fekete, vagy vegán, vagy muszlim, vagy rocker, vagy meleg. Az én bélyegem, az én címkém sztereotípiái sokkal valóságosabbak és okkal merülnek fel. Ahogy a tigris is lehet bár szelíd, nem igazán tudhatod, mikor ereszti ki a karmait, mikor csap le rád, az ösztöneitől vezérelve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Ezzel nem tudok vitatkozni. Talán csak annyit, hogy avatott szemeknek a szörnyek soha nem tűnnek ártatlannak. Ők tudják, hogy a látszat csal. Ők tudják, mit rejt a felszín és nem téveszti meg őket se modor, se küllem, se semmi más. Engem sem. Nem azért mert ilyen eszesnek, az összefüggéseket látónak, a dolgok mögé nézni képesnek születtem, hanem mert eleget éltem ahhoz, hogy ilyenné váljak. Tény, hogy nem esett nehezemre, de ilyen idős koromban, mint amilyen most az előttem álló fiú, én fele ennyit nem tudtam, mint ő. Fele ennyire nem tudtam kiismerni az embereket, vagy megfelelően következtetni abból, amit tapasztalok.
- A szörnyeknek nincs faja. - véleményezem második felvetését.
- A szörnyeknek csak tulajdonságaik vannak. Úgy mint öntudat és saját akarat. - fejtem ki álláspontomat. Úgy vélem, az a szörnyeteg, aki rémtetteit úgy hajtja végre, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, milyen borzalmat cselekszik, ennek ellenére mégis megteszi, noha képes lenne gátat szabni tetteinek. Ez a szörnyeteg ismérve. A tigris nem szörnyeteg. A tigris ragadozó. A vámpír, ha gyilkol, ő szörnyeteg. Hiszen módjában állna más utat választani. Ahogy gondolataim ide érnek, le is pillantok az asztalon álló fémtartályra. Az én utamra. Persze, ez csak egy része. Nem csak eképpen veszek magamhoz vért, de az esetek 80%-ában igen. Ez pedig olyan fokú önmegtartóztatást igényel, amit a fajtársaim többsége el se tud képzelni, és ennél fogva gyalázatosnak és meghunyászkodónak tartja. Mindezzel azt akarom-e mondani, hogy én nem vagyok szörnyeteg? Ó, nem. Az vagyok. Tehetek bármit. Az vagyok. Hiszen a múlton nem lehet változtatni, a jövőt pedig nem lehet előre látni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Míg a lányon érzelmek egész skálája söpör át, az ínycsiklandozó jégkrémemből csupán a pálcika marad. Lenyalogatom a kis vörös foltokban még rajta csillogó maradékot, közben pedig oda-odapillantok Kírára magammal szemben. Hiába a vér adta mámorom, közben én is gondolkozom azért. Mondjuk nem nagyon szokott úgy lenni, hogy ne így tennék. Elmélkedésem állandó, csak úgy tudom leállítani, ha összpontosítok. Ha kiürítem az agyam, mint a legilimentorok. Vagy azok az oklumentorok? Esetleg mindkettő? Mindegy, nem fontos. Miközben felkelek és kidobom a pálcikát, már éppen körvonalazódik bennem valami megoldásféle, ám a csibetulaj felpattan helyéről és egyszerűen hoppanál. Csak figyelem hűlt helyét és sóhajtok egy hatalmasat.
Bő fél óra múlva még mindig köntösben lébecolok otthonomban. Úgy döntöttem, kirakom a kertbe a folyosón álló, rozoga szekrényt, mert itt úgyis csak a helyet foglalja, kint meg pakolhatnék bele szerszámokat a kocsimhoz. Alányúlok hát és könnyedén felemelem a méretes bútort. A súlyával nem lenne gondom, csak a fogása kellemetlen, mivel nincs is neki úgy igazán. Sebaj, a kertig simán eljutok vele. Még arra is futja, hogy kicsit megtámasztva a falnak, fél kézzel elengedve, lenyomjam a kilincset és utat adjak magamnak. Valahogy kiügyeskedem az ajtón, erre az időre letéve a küszöbre, hiszen máshogy nem férne ki. Utána ismét ölbe kapom. Ám nem megyek vele még tovább, hiszen észreveszem a verandámon üldögélő lányt. Hallottam az előbbi pukkanást, ami az érkezését jelezte, csak éppen el voltam foglalva odabent a pakolással. Ráadásul olyan természetesnek tűnt mind a hang, mind az illető, akihez társult. Hiszen ő mindig köddé válik, majd ismét itt terem.
Szóval itt állok most az ajtóm előtt, egy szál köntösben, kezeimben a két méter magas szekrényt tartva rezzenéstelenül, és pislogok lefelé Kírára, aki csibementesen tért vissza hozzám. Végigtekintek rajta kicsit és lassan leteszem a bútort. Odasétálok hozzá és leülök mellé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Már az első mozdulatain érzem, hová terelődik majd a szó. Megfogalmazódni nem fogalmazódik meg még bennem, csak egyszerűen mindent átjár. Ahogy elhúzza tőlem, ahogy magához vonja, az nem pusztán egy féltő apa tette, ahogy óvja gyermekét. A lelkiismeret furdalás, az émelygő kavargás, a feszültség az, ami ráfonja ujjait a picinyke csuklóra és eltávolítja minden mástól, odaszorítva magához. Ahhoz, aki nagyobb kárt tett volna benne, mint akárki.
Felemelem a fejem, elhúzva fekete hajamat a felém nyúló gyerekről, és egyszersmind végigpillantva barátomon. A csavarhúzó marad a földön. Nem hajolok le érte én sem. Csak figyelem ezt a néma nyűglődést apa és fia között. Az egyik szabadulna, a másik maradna. Dwayne pedig pont arról kezd beszélni, hogy ez igazából fordítva volt. Vagy tán részint még mindig így van.
Mindaz, amit a kanapémon a kölykével üldögélő auror elém tár, az rémséges. Iszonyatos. Ez egyértelmű. Azonban ugyanolyan könnyedén bólogatok rá, mint ahogyan ő ejti szavait. Mintha csak arról mesélne, mi a helyzet a munkahelyén, vagy hogy mivel bosszantotta fel már megint Mina vagy akárki. Pedig ez a téma jóval mélyebb, jóval keményebb. Bűn. Elítélendő. De ki vagyok én, hogy elítéljem őt?
Lepillantok a masszív, mégis törékeny csöppségre, miközben barátom ecsetelgeti, mik merültek fel benne, milyen módokon végzett volna vele. Tekintetemben némi szomorúság ül bár, undornak vagy megvetésnek nyoma sincs. Bizonyos szinten még meg is értem a férfit, noha ilyen helyzetnek soha a közelében sem voltam. Elképzelni viszont tudom, és sok száz hasonlót láttam már. Ez igazából minden apában benne van. Ez az idegenkedés a gyerekétől. Hiszen nincsen olyan kapcsolatuk vele, mint az anyának. Nem az ő testükben növekszik. Ez az egész pedig zsigerből azt hozza magával, hogy a férfi egyszerre érez elvitathatatlan jogot arra, hogy ugyanúgy döntsön a gyereke sorsáról, hiszen az ő vére; miközben viszont fizikailag és így érzelmileg is kevésbé tartja mérvadónak magát ebben, hiszen a nőben van benne, neki kell határoznia. És ez az, amin minden elúszik. Amitől a férfi sarokba szorítva érzi magát. Amitől ilyen ocsmányságok merülnek fel benne végül. Nem mintha a nőknél ne volna egy hasonló jelenség, csak más indíttatásból. De ez most nem téma.
Lehajolok a csavarhúzó nyélért, letörölgetem pólómmal és visszanyújtom Seannak.
- Hát jó nem vagy tőle. - emelem meg szemöldököm egy bólintással.
- De ne emészd magad ezen szerintem... - folytatom csöndesebben. Tekintetem végig az ölelésében tartott, ártatlan kis lényen nyugtatom, aztán nagyon lassan barátom szemébe nézek. Fürkészem őt pár hosszú másodpercig, majd felemelem sápadt kezemet és Dwayne vállára teszem.
- Még mindig akarod, hogy meghaljon? - kérdezem suttogva, mintha bárki meghallhatná, pedig nincsen itt senki. Megértően, türelmesen nézem a férfi markáns vonásait, készen arra, hogy lehúzzam róla kezemet, ha esetleg zavarná az érintésem. Közben pedig remélem, nem érti félre kérdésemet. Hiszen hihetné azt, hogy mint több száz éves gyilkos, ajánlatot akarok tenni neki, hogy majd én eltüntetem a gyereket. Pedig ez eszemben sincs. Remélem, barátomnak sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Lehet, hogy belehalna. Mármint abba, ha rádobnám a szekrényt. Azonban tényleg eszem ágában sincsen ilyen. Nem mintha különben ne volnék képes ezt megtenni adott esetben bizonyos személyekkel. Nem mintha ne tettem volna már hasonlót. Dehát erről nem beszélünk. Nekem elég, hogy emlékszem rá; másoknak meg jobb, ha nem tudnak róla. Ha nem képzelnek el így. Hiszen ha akár csak egyetlen momentumot felfednék az életem hasonlóan sötét jeleneteiből, nagyjából leshetném, mikor maradna velem bárki kettesben. Bár igaz, ha sorra veszem azokat a személyeket, akik jelenleg fontosak a számomra, nem is olyan biztos, hogy eltávolodnának tőlem. Nem rajonganának a dologért, de nem is hagynának faképnél. Kíránál meg úgysem lehet tudni. Ahogy mást sem.
Azzal kezdeményeztem beszélgetést, hogy leültem mellé. Magával a tettemmel. S lám, meg is eredt a nyelve. Erről persze nem állok neki kioktatni őt. A felháborodása úgyis csak azért van, hogy valamin felháborodhasson. Öncélú. Nincsen benne logika, nincsen benne észérv vagy valós érzelem. Csak létezik.
- Pedig... - kezdek neki a reakciómnak azzal kapcsolatban, hogy visszavitte a kisállatot. Aztán hallgatok egy keveset, mert rájövök, talán ennyiben kéne hagyni a témát. Talán nem kéne feléleszteni a lelkesedését. De mindegy, már nekiálltam.
- Idekint barkácsolhattam volna a számára egy ketrecet vagy elkeríthettünk volna egy kis udvart az erdőszélen. - fedem fel nyugodt hangon, mikre gondoltam. Mindezek már akkor leperegtek a fejemben, amikor a szomorú igazságra ráébredve elkeseredett, hogy mégsem nevelgetheti a csibét.
- Különben... Kutyával mi a helyzet? - terelem el a szót egy olyan lény felé, akit egyszer már magához fogadott, aztán... hát... sorsára hagyott. A krup keverék meg azóta is itt kószál a környéken. Lehet, inkább vele kéne foglalkoznia valami új kiskedvenc helyett. Mindezt nem mondom ki, csak áthatóan fürkészem őt. Ha pedig már így felém fordult, egyszerűen odahajolok és lágyan megcsókolom.