A legjobb barátnőm - velem ellentétben - álomvilágát bármin életre tudja kelteni két keze által. Nem is akárhogy! Még mindig elképedek, visszagondolva arra a pávára, amit a bálon faragott a tökre még az ősszel, amikor az anyukája házi süteményével lepett meg, hiszen tudja, mennyire szeretem a hasamat. Liza megérdemli, hogy megerőltessem magam és kedvére való karácsonyi ajándékot vadásszak neki. Így kerültem a szitáló esőről abba a bagolyfalvi üzletbe, ahova ezelőtt még sosem tettem be a lábam. Most kénytelen vagyok. Emlékszem, első utamon eltévedtem a városban, és jelenleg hasonló érzések vesznek hatalmába. A kirakat tele volt eszközökkel és kiegészítőkkel, de odabent a helyzet sokkal komolyabb. Teljesen tanácstalanul lépdelek a sorok között éppen csak pillantást vetve a termékekre, nehogy hozzá nem értő kezem nyomán katasztrófába torkolljon ajándékkereső tervem. Csípőre tett kézzel ácsorgok először az ecsetek előtt, elámulva figyelem a sarokban dolgozó elvarázsolt tollat, majd öklömmel államat támasztva hajolok a színesebbnél színesebb festékek és tinták felé. Legyintve lépdelek tovább, a nyakamat melegítő sálat ívesen átlendítve fejemen, de a kötött anyag beleakad az egyik festőállványba, ami nyikorogva dőlni kezd. Elnyújtott léptemmel állítom vissza stabil állapotba, és lopva az eladóra nézek. Rám se bagózik, valamin ügyködik. Történetesen kérhetnék segítséget, de nem teszem, hiába töltök ott már hosszú perceket. Pedig nem kaphat tőlem sniccert! Nem is biztos, hogy itt van olyan, elég mugli dolognak tűnik, amit a mágusok seperc alatt helyettesítenek bűbájjal. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok váltják egymást, amint leguggolok egy vastag stóchoz. Pauszpapír, írja a jelölő címke. – Ó, meg a moszkvai nénikédet… – fájdalmasan szelíd káromkodásomat halkan motyogom az orrom alatt. Tekintetem tétován esik az alsó polcra. Rakoncátlan hajam előre omlik fülem mögül, így nem is látok mást, csak a bőr naplót, amin óvatosan végigsimítok halkan hümmögve. Na, az pont olyan lenne, amit magamnak vennék. Unalmas, hasznos, csakhogy éppen művészibb ösztönökre kell hallgatnom, nekem, aki pálcikaembert is felismerhetetlenül rajzolok.

Tétován emelem meg az állam a csendet megtörő, ismerős hangra. - Tökfej –nem lehet palástolni a meglepettséget hangomban. Hajamat fülem mögé simítva nézek fel rá, pontosabban szemtelen vigyorára, ami szinte kitölti a látóteremet. Fejjemmel újra a naplókhoz fordulok.
 A kékség találkozása világos, szinte szürke pillantásommal, teljesen össze tud zavarni. Vegyük azt a rellonos talárt a komódom aljába, amiben aznap este ruhástul aludtam el, azzal a keserű ténnyel ébredve, hogy a megnyílás eredménye mindössze némi szerencsesütibe íródott idézet. Majd szétment a fejem, ahogy a gyűrött takaróm alá rejtőzve, arra az ügyefogyott ölelésre gondoltam. Tökfej kínjában a kisujját nyújtotta, én pedig kétségbeesésemben az egész karját – törzsét – vittem. Kapaszkodtam belé, mintha az lenne a megoldás. Innen nézve, én figyelemelterelésként akartam használni őt és az alkoholt, aztán a fagyi vissza is nyalt, amikor pont előtte érzékenyültem el. Ki nem állhatom az érzést, amikor utólag gondolom ki a jó reakciót, amihez törvényszerűen társul a mi lett volna ha… Mi lett volna ha miután átkarol megkérdezem, mi a fenét művel? Teljesen mindegy. Hangyányit sem érdeklem. Érthető, hogy kínjában nem tudott mit kezdeni velem. Még ha köztünk is maradt, azt tettem, amit az ösztönöm súgott, és pajzsot emeltem a szívem köré.
 Belátom, a némajáték még a tizenöt évemmel is gyerekes és gyenge megoldás a bajaimra, így hát belekezdtem. – Mire célozgatsz, mitől kellene félnem? Nem tették el az éles tárgyakat, amikor beléptél? - tettetett kétségbeeséssel kérdezem, ahogy ajkam széle mosolyra görbül, végül kiábrándultan legyintek egyet a polcot nyomó kínálat felé. – Mellesleg, errefelé gyakran alkalmazzák ezt a dolgot – morzsolom az ujjaimat, ahogy talpra emelkedem, kinyújtva elzsibbadt végtagjaimat, majd csettintek egyet – úgy hívják mágia. Tehát, nincs kizárva, hogy visszasimogat, de sajnálom, ha te ennyiből ilyesmire asszociálsz. Ha magányos vagy ajánlhatok pár horror filmet, ami mellett úgy érzed majd van veled valaki, vagy tégy próbát az egyik tollon, hátha megcsiklandoz, engem pedig hagyjál szépen tengeni, mint egy megcímzetlen borítékot. Köszi. – remélem, hogy igyekvő közömbösségemtől magamra hagy. Nem nézek rá, akkor már inkább pásztázom a lehetőségeimet és az árcímkéket. Megfordulok, egy illatosított toll kerül elém, aminek a rugós végét megpöccintve figyelem az ugráló hippogriffet. – Giccsparádé – szemforgatásomat követően sóhajtok fel.

A polcot figyeld. A kiírásokat. Így teszek, közben a szemem megrebben Tökfej hanyagon elejtett szavain, amire inkább nem is mondok semmit. Helyette korábbi megjegyzésére térek vissza, miközben talpra ereszkedem. Várom, hogy fesztelen módon kigúnyoljon, már előre el is fordulok a másik irányba, de meglepetésemre nem ragadja meg az alkalmat. Nem szavakkal. Inkább cselekszik, olyan Tökfejesen, és nagy hévvel a tollakra veti magát. Kis termetemmel automatikusan lépek arrébb.
  Sokszor hallom Móric a testvére nevét Marina szoros kíséretében, sőt, lassan az egész rellon házzal tisztában leszek mire megtudom őt hogyan nevezik az állami szervek. Az agyam ráharapna egy kirajzolódó gondolatra, de kérdése visszaránt. Ujjaim a polc szélét birizgálják, miközben számat válaszra nyitom – Nnn… - ahogy közbeszól pillantásom a mellkasára suhan. A szám belsejébe harapok. Bunkó. Meg sem érdemli a rendes válaszom. Úgy tesz, ahogy kértem és elsétál. Én sem teszek másképp, csak a másik irányba.
 Azt hiszem meg voltam rá sértődve. Nem most kezdődött, csak az érzés megütközött ismeretlen társaival, így a szünet maradt az egyedüli reményem, hogy helyre rázzam a dolgaim. Ez a hozzáállássom kitart egészen a sor végéig. Azon kapom magam, hogy felé sandítok. Tényleg a pergameneknél áll, kockás kabátja széles vállán és hátán gyűrődik, ahogy mozog. Annyira kíváncsivá tud tenni a morzsákkal, amiket elejt magáról, nem is... inkább amiket megfigyelek rajta. Szeretném megismerni, tudni, mire fel ez a viselkedés, miért fogja azokat a tintákat a kezében, mert rossz májam azt súgja valami flancos csínytevést fontolgatva szorongatja, közben mégis arra jutok, illik hozzá. Nem véletlen van sok idióta a világhírű művészlelkek között. Ott van rögtön Dali, na ő is elég szürreális egy figura, jóban lettek volna Tökfejjel. Elhessegetem a váratlan gondolatokat és halkan motyogva emlékeztetem magam – Bunkó. – Megjegyzésem más fülekre talál. A mellettem álló nagydarab fiú, mérgesen néz le rám, egyedüli szerencsém, hogy telefonál tehát egy halk magyarázkodás közepette suhannék el mellette. Ha elférnék. Félek, hangos reakciómat érthette arra is… bármit is mondott a telefonba. Így csak tenyeremet megemelve megfordulok és elslisszolok, arra kénnyszerülve, hogy elsétáljak a Tökfej mögött. Alsó ajkamat rágcsálva vacillálok, majd sarkon fordulok – Ezek neked lesznek? - biccentek a kezei felé, mielőtt rátévednék a kék tekintetre. Zavarban érzem magam, mintha kiolvashatná belőlük mire föl ez a csapongás, pedig nyilvánvalóan újra csak házhoz megyek a beszólásért, ahogy megjelenése óta se a dolgomra koncentrálok. Haragszom magamra, tudtam, ha a kékekre tévedek, azonnal: hókusz pókusz, viszlát fókusz.

Tele van ez a helyiség üres, megtöltetlen lapokkal. A szivárvány minden színében és még azon is túl, vastag, vékony, csíkos, kockás, pöttyözött, olyannyira különböztek, mégis volt bennük valami közös: a sorsuk beteljesülésére vártak és semmiképpen sem az én kezeim által. Szívesebben lettek volna műalkotások, mint kukában végzett összegyűrt galacsinok.
 Szemeiből lesüt, hogy mit gondolhat a kék tekintete mögött, de bármi is legyen az: bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Félre biccentem a fejem és ujjaim zavartan a polcra tett tintáinak formáját követik. Mennyire nem akartam semmihez sem nyúlni korábban, ehelyett most zavaromban mindent is birizgálok.
Egy pillanatra elképzelem, amint homlokát ráncolva koncentrál, miközben ráhajol a feladatára. Tehát, tényleg bujkál benne egy művészlélek. Megkérdezném pontosan miről beszél, de nem akarom megzavarni, látszik, hogy Tökfej nagyon benne van valamiben ezekkel a… pergamenekkel? Éppen nagyokat pislogva jár tekintetem közte és a polcsor között, amikor rám vigyorog, miközben eléri, hogy szegény, magányos szívem bukfencezzen egyet. – Szuper, – igyekszem vele örülni, még ha nem is tudom minek – te meg tudod ezeket különböztetni? – kérdezem némi csodálkozással. Visszapillantok rá, de lentebb találom meg.
 Nem vehette észre, mivel sokáig magam sem tettem, de minden porcikám beleremegett, amikor ezelőtt a keze finoman megérintette az enyémet, vagy ha túl közel került, mint most a kabátjával. Logikusan persze tudom, hogy Mórocz nem sejtheti, hogyan érzek, fogalma sincs, hogy azt gondolom, hogy ő más, és különleges, egy egészen új szintet képviselve az idiotizmusban vagy, hogy a figyelmen kívül hagyására tett próbám és a zavarom nem tette kevésbé kínossá az ott ácsorgásomat. Kezdem megbánni, hogy engedtem a láthatatlan erőnek, ami újra mellé húzott. Arrébb lépek kicsit, az egyik tintáját le is emelve a polcról. Várom hátha kiszökik belőle egy dzsinn és megmondja mivel lepjem meg legjobb barátomat. Lehet maga a tinta a válasz? Netán… lapok? Attól, mert a Tökfej örül neki, ez másnál nem jelent semmit.
 Tétován emelem rá tekintetemet. Szabad tenyeremmel megdörzsölöm a szememet és sóhajtok egyet, mielőtt elmosolyodnék.– Szóval, mire kell a feladat? – kíváncsiskodom tovább. – Remélem nincs köze a halálos sebhez, meg a papírlaphoz. – utalok vissza a korábbi megjegyzésére, hogy ugrassam. Aztán csillan valami a szememben. – Az már a rajzóráim epilógusa is lehetne –nevetek magamban, ami egy nagy gondterhes sóhajjal elhal. Fülem mögé simítok egy tincset, úgy nézek fel rá, várva a válaszát. Kicsit még jobb szemöldököm is feljebb szökik.

Nézőpont kérdése - mondja nekem. Én pedig egyet kell, hogy értsek vele. Kifejezetten érdekesnek mondanám ezt a mai találkozásunkat itt, a művészboltban. Civakodás és csipkelődések ide vagy oda, egy elveszett gyereken - mert, hogy tagadhatatlanul ez volnék én - segített az a gyerek - avagy srác, hiszen azért idősebb nálam, - aki még ezekhez a vonalrajzokhoz is úgy ért, mintha kalligráfia szakon ezt is oktaták. Hacsak nem elfogult vagyok… De nézőpont kérdése ugyebár. Akárhonnan is tekintünk rá abban egyet kell értenünk, hogy legközelebb akkor jövök ide, ha bekergetnek. Komolyan vicces, hogy azt állítja én rajzoltam, amikor a bakancslistámon helyet kapott egy “megtanulni rendesen virágot rajzolni” pont. Mindig csáléra szaladnak a vonalak és idétlenre sikerül, de ez a kolibri most tetszik. Ezért sem mondom ki hangosan, hogy úgy vélem benyelt valami ócska reklámszöveget az egyszerűségről. Nem, tényleg nem értek vele egyet, de éppen azon vagyok merjek e rákérdezni, hogy a rajza/om/unk nálam maradhat e? A válasszal együtt húzom is magamhoz közelebb a madarat.- Köszönöm -  mondom, majd szemöldököm emelkedik kissé, ahogy a Tökfejre pillantok, amint felkel. Mellette még mindig megannyi holmi vár arra, hogy kigondoljam mit veszek ajándékba.
-Miért állnék? Hasznosnak tartom az ilyesmihez - bólogatok. Tekintetem zizeg a Tökfej és a polcsor között és megengedek magamnak egy nevetést, ahogy a ceruza szetthez a kezembe nyomja a hegyezőt is. - Ez szuper -  forgatom, de igazából nem is tudom miért teszem.
-Ott találkozunk - mondom még mindig a holmikat vizsgálgatva, de rajzot tartó kezemmel intek neki vissza mielőtt még kilépne,  hogy aztán alig láthatóan sandítsak utána, amíg eltűnik szem elől. Pénztárcámat előkeresve lépek a kasszához és rándul meg ajkam széle, amikor közlik, hogy a papírt már rendezték. Aprót biccentek és mindennel felpakolva indulok tovább a könyvesboltba.

Orrom automatikusan moccan, mert még szép, hogy még szemtelenkedik, amikor mindezt magamban már lerendeztem, amit ő ki is mond. Ráadásul tudok én vigyázni magamra. Mégis mi vagyok én, tényleg valami madár, ami megijed ha víz éri a tollát? De közben meg vigyázna rám és ezzel a pompás kétes helyzettel egyensúlyozom közel egy éve. Az agyam és a szívem. Remek kombinációt nyújtanak és valahogy hirtelen összefogni látszanak, mert elindulok és azon gondolkodom mégis mivel tölthetnénk a mai napunkat a zseniális terve után? Kíváncsi vagyok mi történhet ma, az az igazság és az én kíváncsiságom egy túlságosan veszélyes hajtóerő. Kissé kikerekednek szemeim, ahogy ismét érzem, hogy elkapja a kezem, de ujjai fonódnak enyéim közé. Soha korábban nem fogta meg így a kezem, pedig rengetegszer rángatott már magával. Még akkor sem igazán ocsúdok fel, mikor a tóhoz érünk és Móric még mindig fogja a kezemet. Azt mondta nekem, hogy mostantól gondolkodik majd mellettem és valahogy most esik le, hogy szerencsére ez nem így történik.
Ez az. Végem van. - Üdv a paradicsomban, gondolom - Tekintetem pásztázza a környezetet, amíg követem és teszem le táskámat, hogy utána pillantásom azonnal ráessen, ahogy vetkőzni kezd. Ó, atyaisten! Igen, gondoltam, hogy nem ruhástul megyünk a vízbe, de zavartan nem tudok elpillantani a felsőtestéről. Semmi gond. Megy ő magától én meg végre kifújhatom a bent tartott levegőt, ahogy nézek utána. Hálát adok az égnek, amiért nem vagyok nem csak a nyárra való tekintettel, de sosem slampos, ráadásul nagyon sok kézenfekvő bűbáj van lányoknak, amit nem hangoztatnak eleget, de még így is kissé hezitálva gombolom ki a nadrágomat, majd kilépve belőle hajtom a levett cipőmre. A pólómat kötöm meg oldalasan a derekamon, amíg felé fordulva lépkedek a tóhoz, abban meg a sötétkék fehérneműben, amit viselek. Nem baj, úgysem foglalkozik vele - gondolattal harapok szám belsejébe. - Negyven fokban a nap megtette a dolgát. Plusz, ha hideg lenne a víz valami fatális véletlen folytán megállt volna a szíved, amikor beleugrottál, mint egy őrült - húzom meg szorosan a felsőt, mielőtt még kedve támadna kikötődni, és szkeptikusan mérem végig a partrészt. Nekem itt jobban tetszik. Határozottan. Hirtelen és őszintén nevetek fel a megszólalására, reagálnék, hogy azt lesheti, mikor kinyújtja a kezét. Idáig jöttem. Lógok - ezt írhatnám csupa nagybetűvel is. Akkor most már befelé a vízbe! Hosszasan fújom ki a levegőt, amíg behajlítom a térdem és Móric kezébe kapaszkodva minimálisan elrugaszkodom. A  lábam is leér, mikor aprót nyelek, mert megérzem hátamon a kezét. A szabad kezem mozdul a víz felszínén. - Oké. Várj - nézek rá, majd egy pillanatot várok, hevesen ver a mellkasomban a szívem, és jelenleg még cseppet sem élvezem a dolgom. Majd teszem, amit tanácsolt. Csak tényleg tartson. - Öhm, biztos vagy benne, hogy ezt így kell? - kérdezem, de ahogy megszólalok fogok rá a karjára, mert mindjárt beleesek a pocsolyába! Szusszanok. A hátamon fekve mozdul aprót a lábam, felettem a felhők kúsznak el és dübörög a mellkasom. Erre kérdez. Nem is akármit. Rá villan a pillantásom, mert ez nem volt szép. - Szerinted? - kérdezek vissza, bár lehet nem ez a legjobb ötlet, hogy szeszélyeskedjek vele, amikor össze-összeszorul a torkom, mert a víz felszínén lebegek. - Mert szeretem. Egy jó dal - válaszolok végül, szinte kimondva azt, amik a fejembe siklanak. - Tetszett, ahogy előadtad és nagyon jól éreztem magam aznap - remeg meg ismét a kapaszkodó kezem. Én tényleg nem vagyok normális! Összepréselem ajkaimat, mert már nagyon sok mindent bevallottam neki. Tudja, hogy kedvelem nem is értem miért kérdezi. Ráadásul tényleg nem tudtam, hogy el fogja olvasni azt a levelet!

Tanórán való figyelés helyett, vízben lebegek. A “nyugi” nálam sose adott elég okot a megnyugvásra. Nem értem azokat, akiknek esetleg igen. Miért nyugodnék meg annyitól, hogy valaki azt mondja nyugi? A nevetése más kérdés, aközben ujjaim engednek egy pillanatra, mert aztán folytatja és ott is a bizonyíték, hogy egy puszta “nyugi” miért nem elég érvnek. És csodálkozik, hogy merev vagyok? Megemelkedik a szemöldököm és mióta így tart először hagyom, hogy elkapja a tekintetem. Liának hív, ami valahogy inkább segít az aggodalmamat csillapítani. Tartani fog. Aprót sóhajtva engedem kissé hátrébb a fejemet, a hajam érzem, hogy hol elsüllyed, hol körülöttem lebeg, lábaim és szabad karom is aprót mozdul. A madarak nagyon magasan repkednek, a nap még éppen nem olyan szögben áll, hogy megvakuljak, mégis septibe hunyom le a szemem mikor kezét érzem meg a csípőmnél, ahova a pólóm már nem fed, mint a másik kezénél. A lepkék nagy szórakozásba kezdenek, én meg szinte félszavakkal válaszolom meg a kérdést, amit a végére el is felejtek mi volt. Ó, igen, karaoke. - Nem felejtem el neked, hogy nem ismered a Queen-t - csukott szemmel is biztosra veszem, hogy vigyorog, mégis kisandítok, majd rendesen rányitom kékjeimet. - Mondd - fürkészem kíváncsian vonásait, és csak még inkább az leszek mikor beszélni kezd, hogy végére lepődjek meg igencsak erőteljesen. - Hunor a legjobb barátom, nem pedig a haverom és nem fura - védem szinte azonnal és őszintén észre sem veszem, hogy minimálisan jobban a vízben vagyok, ő meg közelebb van. - Rendben, egy kicsit furcsa, ebben nem különbözünk az biztos - visszafogott mosollyal fordulok el fejemmel, lábaimat tovább mozgatva óvatosan. - Összevesztünk a tavaszi szünet után - ujjam a víz felszínére pöcköl, utána nézek vissza a Tökfejre. - Elmondtam neki valamit, amin nem tudok változtatni, és nem is akarok, erre megharagudott rám - azóta egymáshoz sem szólva megnéztük egy filmet, és vérremően megküzdöttünk a zászlókért a levitás kiránduláson. Mély levegőt veszek. - Érted, ő tényleg haragos - elég volt hallani, ahogy beszélt velem és ahogy kiábrándultan nézett rám szemeivel. Megpróbálok majd beszélni vele, mert ragaszkodom hozzá, hogy magyarázza meg érthetően mi történt akkor. Fogalmam sincs mikor sütöttem le a szememet, de hamar kipattan, ahogy figyelmem arra esik, hogy ki tudja hanyadjára elenged. Ha Móric nem tud semmit, akkor biztosan állhat más a háttérben. - Te nem vettél észre semmit? - kérdezem hirtelen, majd megingok és szorítok rá a karjára. Megköszörülöm a torkomat. - Figyelj, értem, hogy fogalmad sincs mit csinálunk tulajdonképpen, de szerintem kezdjük el, majd beszélek a parton még eleget, ne aggódj - hadarom el.