Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Állott, dohos szag terjeng a számomra kinevezett irodában. Leginkább egy elhagyatott dolgozószobának néz ki, de most ez érdekel a legkevésbé, hiszen az a lényeg, hogy van. Sőt leginkább egy a nem használt székek számára fenntartott raktárhelyiségnek tűnik, ami indokolatlanul sok könyvet tartalmaz. Egy fényforrással rendelkezik, ami a helyiség közepére helyezett asztal fölött helyezkedik el, ám a fénye eléggé gyér. S most az ablakon beszűrődő napfényre sem számíthatunk, hiszen odakinn az ég acélszürke, a Napnak semmi nyoma, de legalább zuhog az eső. Fantasztikus. Gondterhelt arccal ácsorgok a maszatos ablaküveg előtt, miközben hallgatom, ahogyan az esőcseppek meg-megkoppannak a nyílászárón. Hajamat némiképp hátra fésültem és komor, szürkeszín öltönyömet is magamra kaptam, elvégre ma is munka van. Sok fülest kaptam innen-onnan. Azonban nem kell azt gondolni, hogy előítéletekkel telin hívogatok be magamhoz boldog-boldogtalant. Ez nem erről szól. Csupán elsőkézből szeretnék értesült lenni bizonyos dolgokban. Mély sóhaj távozik tüdőmből, majd egy kelletlen fintorral öltönynadrágom zsebébe dugom hatalmas kezeimet, s lehajtott fejjel, akkurátus léptekkel sétálok a dolgozóasztal mellé. Azon egy akta pihen, ami ijesztően hivatalosnak látszódhat. A gondolatra apró mosoly jelenik meg szám szélében. Szeretem a hivatalos dolgokat, de arra is gondolnom kell, hogy egy fiatalember érkezik hozzám, akit már bizonyára így is megrágott, és kiköpött az élet. Nem szeretné látni ezt a hivatalos formátumot, ezért kiveszem jobb kezem a zsebből, és ujjaim közé veszem a dossziét.
– Helvey Belián – suttogom a levegőbe, majd csücsörítve veszem ki a dossziéból a lapokat, és inkább az asztal fiókjába teszem ideiglenesen. Remélhetőleg nem kell használnom, s enélkül is komolyan fogja venni a beszélgetésünket a fiú. Nincsen jogom feltételezni, hogy veszélyes fiatalról beszélünk, hiszen valakinek csak kellett engedélyt adnia arra, hogy a tanodában tanulhasson. Noha az van feltüntetve, hogy magántanuló. Érdemes lesz erről is kérdezgetni őt, azonban semmi felülbíráló szándék nincs bennem. Valaki fentről meghozta ezt a döntést, én pedig fejet hajtok előtte. Természetesen egy incifincit próbálom megfejteni a dolgokat a magam módján. Az üres asztalon kopogtatok kettőt hosszú középsőujjam körmével, majd ismét zsebembe mélyesztem kézfejem, úgy sétálok vissza az ablakhoz, háttal ácsorogva az ajtónak. Ezt a szar időt…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az eső nem hogy egy picit könyörülne a kint járókon, még jobban rákezd. Kezeimet kiveszem zsebemből, és hátam mögött kulcsolom össze ujjaimat, miközben néhány el-elsiető alakot figyelek, akik mihamarabb fedél alá szeretnének kerülni. Senki nem olvas időjárás jelentést? Ezek szerint. Szinte egyiknél sincsen esernyő, habár az idősebbek egy Leperex-szel megoldják, azonban úgy látom, hogy a fiatalok perverz módon szeretnek elázni. Egy halk felhorkanás után egy fiatal srácon áll meg a tekintetem. Ismerős arc. A testfelépítéséről nem tudom ugyanezt elmondani, de annyi szent, hogy ez a mai beszélgetőpartnerem lesz. Az aktájában természetesen van róla egy fotó, így nem nehéz beazonosítani. Az arcfelismerésem profi. Ezzel a munkával jár, ezért máris beletúrok barna, zselézett tincseim közé, és várakozó tekintettel fordulok az ajtó irányába. Az asztal fölötti lámpa fénye meg-megvillan, amire megforgatom zöldes szemeimet, majd az ajtó kilincsét kezdem szuggerálni. Nem feltétlen lenne jó indítás, ha komornyik módjára már nyitnám is az ajtót, ezért tisztes távolságban, ám az ablaktól némiképp távolodva várom a kopogást. Ez kis várakozás után meg is történik, én pedig mély, öblös hangomon megszólalok végre, a szoba csendjébe mély lyukat vágva.
– Szabad! – kezeimet még mindig hátam mögött tartva figyelem, ahogyan lenyomódik a kilincs a másik oldalról, s valóban az imént látott fiú alakja jelenik meg benne. Hahó? Összehúzom vastag szemöldökömet, majd a megfelelő köszöntésre először csak biccentek, majd szóban is viszonzom azt. – Jó napot magának is – szavaimat lágyan intézem a csuromvizes srác felé, azonban ezt a magam kimért, mosolymentes módján teszem. Nem gondolnám, hogy ijesztő alak vagyok, habár sokan megjegyezték már, hogy a magasságom és testalkatom igencsak fenyegetőn hatnak másokra.
– Belián, igaz? – lépek végül néhány lépést hétmérföldes bőrcipőmben a srác irányába, s hosszú karomat nyújtom felé, hogy kezet rázhassunk. – Szigethy Sándor – markolok rá finoman kezére, majd az asztal és a hozzá tartozó két szék felé mutatok. – Foglaljon helyet – azzal én magam is elindulok azok irányába. – Köszönöm, hogy eljött. Sokan tartanak az ilyen hivatalos megjelenésektől – teszem hozzá búgón, majd megvárom, amíg Belián helyet foglal, csak azután teszem le magam én is a székre. Szemeim mosolyognak, azonban érdekes, hogy ez ajkaimon egyáltalán nem mutatkozik. Szakmai ártalom, hogy pofátlanul vizsgálgatni kezdem vonásait, miközben ujjaimat összefonom az asztal lapján, és nyitottságom jeleként előre dőlök.
– Nem szárítja meg magát? – kérdésem mögött hátsószándék lapul. Szeretném megtudni, hogy mégis mennyire varázstalan a varázslótanonc. Miközben a választ várom, végre egy apró mosoly megjelenik széles szájam szegletében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Vaskos ujjaim csápszerűn fonódnak Belián tenyere köré, miközben szigorúan szemkontaktust próbálok tartani, amit meglepően jól visel. Az esőtől nedves kéz nyirkos érzést hagy az enyémen, amit nagy önuralmamnak köszönhetően nem törlök pánikszerűn öltönyöm nadrágjába, habár legbelül torkom szakadtából üvöltök. Így indulok el az asztal felé. Nem szabad azt hagynom, hogy gondolataim és a nyirkos érzéstől való undorodásom miatt elvesszen a profizmusom, ezért a legjobb ilyenkor a nyugtató mosolygás, amit leginkább most magamnak szánok, nem is a fiúnak. Hallgatom reflektálását, és már tényleg a szakadék szélén egyensúlyozok negyvenötös lábaimmal, amikor végre leülhetek székembe. Látványosan emelkedik meg mellkasom a megnyugvástól, majd kiskacsaszerű pihegéssé szelídül, miközben pókerarccal meredek Belián arcába. Közben kihúzom a bal alsó fiókot, amiben néhány gondosan összehajtott fehér kendő pihen. Kiveszem a legfelsőt, és akkurátusan megtörlöm mindkét kezemet, amire meg-megrezzen mindkét szemhéjam a kielégült érzéstől. A kezem kényelme és tisztasága a legfontosabb számomra. I am a neat monster.
Az asztal mellett egy kuka pihen, amibe elegánsan beledobom az anyagtörlőkendőt, majd lágyan mosolyogva fordulok újra a fiatal srác felé. Fejemet oldalra döntöm.
– Hajszárítót? – teszem fel kurtán a kérdést, miközben hátra dőlök a székben, és legyintek egyet. – Semmi gond, az eső már csak ilyen – közben bal lábszáramhoz nyúlok, és előveszem feketediófa pálcámat. Egy suhintással megszárítom őt, hiszen azt nem szeretném, hogy megfázzon. Nem vagyok egy érzéketlen tuskó. Elégedetten biccentek hatalmas csodatettemen, majd visszahelyezem a pálcát a helyére. Vastag szemöldököm lassan kúszik homlokom közepére kíváncsiságom jeleként, majd rezdületlen arccal meredek a srácra, miközben felteszem a kérdést.
– Tanácsos mindig magunknál hordani a pálcánkat – hangom mély, de mégis fület simogatón búgó. Annak, aki ezt szereti. Habár nem gondolnám, hogy ez most annyira jó hatással lenne Belián idegeire. De persze honnan is tudnám, hogy mi jár a fiatal koponyában. – Gyakran használ mugli eszközöket varázslat helyett?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az esőcseppek erősebben, szinte jajveszékelve vernék az ablaküveget, mintha be szeretnének jutni a kellemesen meleg helyiségbe. Csupán szemem sarkából tekintek a nyílászáró irányába, nem szeretnék több figyelmet szentelni rá, elvégre egy igazán érdekes diák ül most velem szemben. Zöldjeim így hamarosan visszakúsznak Beliánra, akiknek értetlen arckifejezése egy pillanatra komorabbá varázsolja eddig bíztató ábrázatomat. Annyira természetes az a bizonyos „igen” a hajszárítós kérdésre, hogy még én magam is leplezetlen meglepettséggel nyelek két hatalmasat. Ezek után döntök úgy, hogy segítek rajta, hiszen egyértelműen nem szerzett még pálcát magának vagy csak nem hozta magával, nem tudja használni. Egyre csak gyűlnek és gyűlnek a kérdések a fejemben, de próbálom nem mutatni egyetlen szikráját sem ennek a mérhetetlen kíváncsiságnak. Profi vagyok, menni fog.
– Nyugalom – mondom végül lágyan, amikor Belián ficánkolni kezd a rá szegezett varázspálca látványára. Természetesen szólhattam volna, hogy „akkor most én szépen megszárítom magát egy bűbájjal”, de nem tettem, így nem csoda, hogy úgy néz ki most a fiú, mint aki előtt lepergett az egész élete néhány másodperc alatt. A köszönetnyilvánításra kimérten biccentek egyet, majd miután visszatettem a pálcát a helyére, hátra dőlök, s előhozakodok a többi kérdésnek még több izgalmas válasz reményében. Ám ekkor Belián furcsán reagál a pálcatartással kapcsolatos érdeklődésemre. S amikor azt hallom, hogy még félre is lettem informálva, ideges előember módjára morgok egyet. Nem szeretek ilyen dolgokat hallani.
Egy hirtelen mozdulattal kihúzom az asztal jobb oldali fiókját, majd pergament, tintát és pennát varázsolok elő belőle. Az asztalon pihennek majd, amikor beszélni kezdek magam mellett intek jobb kezemmel, s a penna – miután belemártotta magát a tintába – máris dolgozni kezd a pergamenlapon.
– Milyen bájitalokról beszélünk pontosan? – kényelmesebben dőlök hátra. Ám a kemény fatámla nem nyújtja azt a fajta komfortérzést, amire számítottam. Lapockám alá vág, amire kicsit ficánkolni kezdek, majd folytatom az érdeklődést, miközben a penna szorgosan járni kezd a papíroson. – Belián – kezdem már kimértebben. Kissé megbántotta az egómat azzal, hogy az információim nem helyesek. – Egy olyan varázstalan kölyök, mint maga – kezdem, majd ajkaimat megnedvesítem nyelvemmel, s folytatom. – Hogyan kerülhet egy szigorú felvételi követelményekkel rendelkező mágustanodába? – szívem máris hevesebben ver.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A mai azok közé a napok közé tartozik, amikor inkább egy pohár skótwhiskyvel ücsörögnék a dohos kis nappalimban. Azonban mégsem ezt választottam, hiszen abban örömömet lelném, s a mai nap után úgy érzem, hogy nem érdemlem meg azt. Ezért adtam inkább futásra a fejemet. Hogy mégis merre? Amerre mérföldes lábaim visznek. És meddig? Ameddig össze nem csuklik alattam mindkét lábam.
A havi jelentésem rosszul sikerült. Nem is rosszul, inkább katasztrofálisnak nevezném. Minden hónapban összesítenem kell, hogy mi történt az iskolában, kikkel beszéltem és miről, hogyan működik, hogyan alakul át a rendszer. Igazság szerint azt sem tudom, hogy mit rontottam el pontosan. Mindent szorgosan jegyzeteltem és úgy éreztem, hogy jó munkát végzek. Igaz, hogy a Helvey fiú profilján alakítottam néhány dolgot, így nem lett annyira szaftos, mint amennyire a főnökség megkívánta volna.
Gondterhelten, hangosan fújtatva futok a kastélyból vezető úton. Néhány visszafelé haladó diák sétál el mellettem; kik gúnyos megjegyzéseket tesznek, kik kislányosan összesúgnak és kacarásznak. Még szerencse, hogy ezeket is csupán egy pillanatra hallottam, amíg eltelt az a pár másodperc a két zeneszám között, hiszen csodával határos módon zsinórok lógnak a fülemből, és fekete futónadrágom zsebében egy hordozható zenelejátszó bújik meg. Amióta a kaszinóban jártam gondolkodom azon, hogy zenét kellene hallgatnom, s Belián varázstalansága is elvarázsolt egy kissé.
A tó felé haladva egy vékony alakot pillantok meg magam előtt. Eleinte nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, hiszen szabad országban élünk, bárki futhat errefelé. Azonban néhány méter – s némi messzi vizsgálat – után eléri agyamat a felismerés. Egyelőre csak sejtem, hogy ki is lehet a csinos alak, de ha valóban ő az, akkor mihamarabb utol szeretném érni, így belehúzok. No, de ekkor a nőalak is begyorsít, mintha versenyezne szeretne velem. Mélyet szívok a levegőből, majd mindent beleadva kezdek futni tovább a tó irányába. Mikor már majdnem utolérem, megbizonyosodok róla, hogy valóban ő az. Lihegve állok meg s dőlök előre, tenyeremmel térdeimen támaszkodva.
– Jules – szólok a nő után karcos hangomon. – Nem is tudtam, hogy futsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Miután a nő nevét kiáltom, kirántom fülemből a fülhallgatót, és azt csavargatva kezd el járni az agyam. Elsősorban azért ráncolom össze komoran magas homlokomat – így leplezetlen mutatva, hogy én magam is öregszem –, mert jó bunkó húzás volt utána kiáltani. Már bizonyára repülne is apám méretes tenyere orcám felé. A gondolatra szinte automatikusan behúzom nyakamat, de Jules megfordul, és szokásos derűjével indul meg felém, miközben egy ötletes riposzttal meg is mosolyogtat engem. Fejemet csóválva és szélesen vigyorogva kötöm az utolsó hurkot a fülhallgatóra, majd a nadrág apró zsebébe rejtem. A nő megjátszott komolysága már közel sem úgy rajzolódik ki előttem, mint a találkozásaink elején, amikor nem tudtam eldönteni, hogy mi is járhat a fejékben. Egyrészt azért, mert valljuk be; férfiként sokszor nem tudjuk hová tenni, hogy az ellentétes nem fejében mi játszódhat. És ez ugyanígy igaz fordítva is.
– Egy pár méterrel ez előttig én sem – vonom meg a vállamat, s tekintetemet el sem szakítva a nőétől figyelem, ahogyan csípőre tett kézzel megáll előttem. Ilyenkor kényszeresen kihúzom magam. Nem mintha nem magasodnék így is eléggé bármelyik nő vagy férfi kolléga fölé, mégis így teszek. Egy bizonyos távolságnál. Azonban ez a messziség közel sem olyan, mint amilyenekben megszeppennék. Érdekes.
– Tell me about it – mondom teljesen együtt érezve, zöld szemeimet látványosan megforgatva. Mivel eszembe jut, hogy miért kezdtem a futást, a már majdnem beállt megszeppent érzésem semmissé válik. Gondterhelt arccal kapom le sapkámat fejemről, így kócos, izzadt, legkevésbé sem makulátlan hajkoronámat villantva meg Jules előtt. Még egy pár mélyebb lélegzetvétel után mellkasom kezd nyugalmi állapotba kerülni, így sapkámba törlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot, miközben az egyik közeli padhoz sétálok. Feldobom rá hosszú jobb lábamat, és a futás utáni nyújtásomba kezdek. Néhány fáradt nyögdösés után újra Julesra emelem megviselt szempáromat.
– Szerinted hogyan végzem a munkámat? – teszem fel végül a kérdést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az, hogy kissé sikerült felhúzni magam eléggé sok mindent elárulhat rólam. És ezek a dolgok lehetnek pozitív és negatív tulajdonságok egyszerre, azonban ez most tudom, hogy nem az a helyzet, amikor azt kellene előtérbe helyeznem, hogy mennyire is vagyok szimpatikus vagy éppen antipatikus az előttem ülő fiúnak. Mégis Belián minden egyes mozdulata minimális, görcsszerű lüktetést eredményez a gyomromban, ami néha egészen torkomig merészkedik, s azt kezdi megszorongatni. Valóban nem Beliánon múlt, hogy ki milyen információval ír tele egy aktát, amivel szerencsésen be lehet skatulyázni bárkit és bármit. A bocsánatkérésre nyugtatóan mosolyoghatnék is, azonban inkább csak bosszúsan legyintek egyet. Jól szeretném végezni a munkámat. Tényleg. Szeretném, hogy valamit le tudjak tenni az asztalra, hogy egy megbízható tagja lehessek a Minisztériumnak és a társadalomnak, de minden egyes alkalommal olyan falakba ütközök, amik merőben szemben állnak az elveimmel. Ezekre mondta mindig apám, hogy le kell vetkőznöm, különben nagyon boldogtalan leszek.
– Hogyan… - lehet az, hogy bájitalt szed és nem tudja a nevét? Tenném fel a kérdést, de Belián folytatja, s egészen a farkasölőfű-főzetig jutunk. Egy időre csend telepedik az irodára. Gyepálhatnám még a fiú lelkét azzal is, hogy ugyan miért kellett nyugtatónak megfelelő kedélyjavító-főzetet innia, hogyha ártalmatlan, de nem teszem. Elképedve, pótcselekvés szerűn kezdem ajkaimat piszkálni, miközben tovább hallgatom Belián történetét. Odaszúrnék, hogy szoruljon a hurok, hiszen erre van szüksége a Minisztériumnak. Jó sztorikat akarnak, amikből megtudhatjuk, hogy mégis milyen ez a félig bentlakásos mágustanoda. Zöld szemeimet szűkítve fordulok a fiúhoz.
– Tehát a felvételi – kezdem, s ő folytatja is. Magát kihúzva, érezhetően megbántva a kölyök megszólítással. Azt hiszem kvittek vagyunk ego-bántalomban. Felsőajkam közepét nyalogatom vöröslő nyelvem hegyével, miközben egy hümmögés nem hagyja el a szájamat. Kérdeznem kell majd még, de nem az aktának, nem a Minisztériumnak. Saját kíváncsiságomat kell oltanom ezekkel, ezért miután Belián befejezte mélyet sóhajtok. Szemeimmel a pergamenre sandítok, majd egy legyintéssel arra kényszerítem a pennát, hogy a fiú legutóbbi vallomását satírozza ki. Hangosan sír fel a pergamen az íróeszköz hasításaira, majd tompa puffanással éri a tölgyfaasztal lapját.
– Ha eddig sem tudott a főnökségem erről az ügyről, akkor bizonyára ezek után is ellesznek nélküle – teszem hozzá tettemhez magyarázatként. Az igazgató kezeskedik Beliánért és egy minisztériumi alkalmazott is. Ugyan nem kellene feltétlenül megbíznom a fiúban, mégsem követelem azonnal a sztorit igazoló okmányokat.
– Egyáltalán nem tud varázslatot végrehajtani? – érdeklődöm, miközben felállok a székből, és az ablakhoz sétálok. Cipőm sarkának kopogása töri meg a kérdés után beállt csendet. – Hogyan képzeljem el az Ön mágikus oktatását a tanodában?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A nők, akikkel általában találkozom mind kimértek és komolyak; teljesen felnőttek. Többek között ezért is kellemes számomra Jules társasága, mert ő nem ebbe a kategóriába tartozik. Tud komoly lenni, persze. Alapos és magabiztos. De ezek a tulajdonságok mégis valami gyermekin pimasz bájjal társulnak. Ugyan nem tudom sokszor, hogyan reagáljak sok dologra, amit mond, mégis próbálok emberin és nem a megszokott robot módjára viselkedni. Az aurorképző megmutatta, hogy nekem, a mágusvilág igazságtalanságaival szemben küzdő erőnek mindennek, csak emberinek nem szabad maradnia. Túl sokszor van eszemben és volt is az elmúlt tíz évemben, és megfeledkeztem arról, hogy én hogyan szeretném a dolgaimat intézni. Ezért is tartok ott jelenleg, ahol… megindult bennem valami emberi, ami miatt a karrierem bőrét viszem vásárra. A megfontolt robotszerű komorság lenne a jó irány mégis?
– Hosszú a visszaút a kastélyig – mondom egy infantilis kacajjal, aztán rá kell jönnöm, hogy ez nem feltétlen volt jó vicc egy egyedül futkározó hölgy számára. Egy bocsánatkérő pillantást után lépdelek végül a padhoz, ahol a nyújtásnak nekiállva teszem fel a kérdést, majd kis szünet után a választ is hallom. Megállok egy igen kényelmetlennek tűnő pozícióban – szinte teljesen jobb lábamra hajolva, arcomat Jules felé fordítva –, és úgy hallgatom a szavakat. A rengeteg küzdősportnak köszönhetően rendkívül hajlékony vagyok férfi létemre, így nem tűnnek fel a nyakatekert pózok.
– Hm – hümmögök elgondolkodón, s nézem, ahogyan Jules a padra ül. Hátra hajtja a fejét, és mélyeket szippant a levegőből. Zöld szemeim a napfény-megvilágított nyakra csúsznak majd, amikor Jules újfent az én tekintetemet keresi, gyorsan felveszem a szemkontaktust. Nagyot sóhajtok. Lábamat leemelem a padról, és a nyújtást félbeszakítva huppanok le a nő mellé. Először hátra szeretnék dőlni, hogy lássa, mennyire laza vagyok még egy ilyen témában is, de most nem kívánom a színjátszást. Előre dőlök, térdeimen támasztom könyökeimet, és nedves tincseim közé túrok.
– Le kellett adnom a havi jelentésemet – mondom félhangosan, közben a tó felszínen pihentetem szemeimet. – A főnököm szerint egy kalap szart nem ér – nevetek fel egy szomorkás fintorral. Kiszáradt alsó ajkamat megnedvesítem nyelvemmel, majd egy mély sóhajjal beleharapok, s csendesen folytatom. – El kell gondolkodniuk azon, hogy én vagyok-e a megfelelő ember erre a posztra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Meg sem fordult a fejemben, hogy Julest egyedül hagyom majd visszamenni a kastélyhoz. Egyébiránt, nem tudhatjuk, hogy meddig fogunk a padon ücsörögni. Ha a ma reggeli időjárásjelentésből indulok ki, akkor azt mondom, hogy akár éjfélig is maradnék itt, miközben hallgatom a szelet, a ki-kiugró halakat, a falu távoli zsibongását. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és egy félmosollyal arcomon bólogatok a nő szavaira. – Egyértelmű, hogy visszakísérlek – nem is fordult meg más szcenárió letargikus gondolataimban. Maximum ránézek majd még a kastélyban az éjszakai járőrözést tartó prefektusokra, mielőtt visszamennék a Holdfény utcába. Természetesen, ha egy mód van rá, akkor nem szeretnék abba a szőke rellonosba futni, mert nem igen tartottam még a harmincöt évem alatt gyerektől, de tőle szabályszerűen ráz a hideg, és úgy érzem, hogy mihamarabb menedékbe kell húzódnom.
Szemem sarkából sandítok a nő pozícióváltására, majd a szavaira mélyet szippantok a levegőből, és inkább lefelé menő Napba tekintek. A rózsaszín és lila keveréke úgy vonzza a szemem, akár méhet a méz. A kérdésre felhorkanok és engedem fejemet lefelé esni, hogy arcomat az alattunk elterülő por felé tudhassam. Nem is tudom, hogyan válaszolhatnék erre a kérdésre. Kezdjük ott, hogy már ennyit sem lett volna szabad mondanom, de valakivel meg kell osztanom, és erre ő a legalkalmasabb személy.
– Az igazat – nagyrészt. Nem írtam rosszat, csupán néhány pletykával tudtam előhozakodni, mert ebben a hónapban nem bizonyosodott olyan fertőnek ez a hely, mint ahogyan a küldetésem elején leírták nekem. – A jelentésem egy tinimagazin szerelem rovatába illik szerinte. Mert mindenféle pletyka van benne. Egyedül felhasználható információ nincsen – semmi olyan, amiért egy szaftos büntetést tudnának a kastélyra varrni. Arról azonban, hogy Belián vallomásából töröltem ki részeket, egyelőre nem szeretnék beszélni.
– Te hogyan kerültél ebbe a pozícióba? – érdekes, hogy ezt még nem kérdeztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy lábaink felé haladó szarvasbogarat pillantok meg a homokban. Érdekes látvány. Alapvetően egyre kevesebbet látni ebből az állatból, de homokos talajon még talán soha nem láttam eddig. Zöldjeimmel figyelem őt, egy pillanatra minden tompán cseng a fülemben, miközben szemmel kísérem küzdelmét a homokszemek között. Végül fejemet bambán megrázva fordulok vissza Jules felé. Mennyi időre bambultam el megint? Az alváshiány egyre inkább kezdi megmutatni károsságának foga fehérjét az utóbbi időben. Zavartan torkomat köszörülöm, és egy halvány félmosollyal nyitom újra szólásra szájamat. Kényelmesen hátra dőlök, bal karomat a pad háttámlájának a tetején pihentetem, köztem és Jules között.
– Tudom – hogy dönteni kell. Akármennyire is harcolok az ellen, hogy én legyek a jó fiú, mégis a mérleg azon oldalán kötök ki. Szeretem a rossz fiú szerepet, szeretem a hatalmat. De csak egy bizonyos szintig. Nem okoz gondot „rossz embereket” bírálni, elítélni, megfélemlíteni. Azonban vannak olyanok, akiket egy akta alapján rosszként skatulyáznék be, aztán a beszélgetés alatt – lásd Helvey Belián – kiderül, hogy semmi rosszat nem tesz, csak éli az életét. A Minisztérium persze azt várja el, hogy megbüntessem, hogy címlap sztori legyen belőle, s Bogolyfalva főterén kövezzék halálra. – Nem lehetek jó zsaru a Minisztériumnál – vonom le a következtetést Jules szavai után. Szerintem döntened kell, cseng a fülemben szüntelen a nő mondata.
Tetszik, ahogyan beszél. Tetszik, hogy ő egy erős nő, akinek senki fiú-borja nem mondhatja meg, hogy mit kezdjen az életével. Ránézek. Szemeim a szavakat formáló ajkakra csúsznak egy pillanatra, noha hátsószándék nem lapul mögöttük. Szeretem figyelni az embereket, s van, hogy egészen feltűnően teszem mindezt.
– Mi a családi vállalkozás? – érdeklődök oldalra döntve barna hajkoronával borított fejemet, szemeimet némiképp hunyorítom. A kérdésére mélyet sóhajtok, egy keserédes mosoly jelenik meg széles ajkaimon. Megnedvesítem azokat, majd a Nap felé nézek. Már afelé, ami még maradt belőle. Nem is olyan csúnya ez a naplemente.
– Alapvetően tanárember volnék – búgom félhangosan a mindenféle színben úszó égalját bámulva. – Aztán elvégeztem az aurorképzést – lehajtom fejemet egy nagy szusszanás kíséretében. – Lázadni akartam apám ellen – mosolygok elvarázsolt arccal. – Nálunk a tanárság a family business.
Néhány perc csend után a semmiből fogalmazódik meg bennem egy kérdés, és…
– Van kedved később egy vacsorához? – emelem zöld szemeimet Julesra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Úgy érzem, hogy a beszélgetésen kezd eluralkodni a gyengeségem. Mint mindig. Erős indítás, sármos és magabiztos félmosoly, tökéletesen megkötött nyakkendő és lágyan zselézett haj. A testbeszédem egyértelműen arról árulkodik, hogy velem igazán nem kellene ujjat húznia senkinek sem. Aztán eljutunk ismét arra a pontra, amikor igazán meghallom a másikat. Nem csak automatikus jegyzetelés és hümmögés van, hanem valóban hallom és értem őt. Amit mond. Nyelek egyet, és Belián enyhe indulatára csak érdeklődően összehúzom szemhéjaimat. Reflektálás nélkül hagyom, hogy nem emlékszik a gyógyszerek neveire, nem akarok még olajat a tűzre. El akarom nyerni a bizalmát, s ha nem kell, akkor segíteni. Istenem, Sándor… gyenge vagy.
Igazán kivételes eset a Beliáné. Nem is igazán hallottam még ilyenről, pedig az utóbbi pár évben jó pár aktát át kellett nyálaznom. Hirtelen nem is tudom, hogy vajon mivel foglalhatja el magát? Hogyan tudja elsajátítani a mágusvilág tanait, hogyha nem képes varázslatok végrehajtására? Rengeteg kérdés kering összezavarodott koponyámban. Azonban érzem, hogy össze kell szednem magam, elvégre nem veszíthetem el a „gyeplőt”. A továbbiakban is arra van szükség, hogy én irányítsam a beszélgetést.
– Vagy úgy – motyogom orrom alatt. – És ezt hogyan lehetett hivatalossá tenni? – hiszen bizonyára nem hétköznapi, hogy egy ennyire varázslatmentes világból felvegyenek valaki a Tanodába. Mélyet szippantok a terem dohos levegőjéből, majd előre dőlök. Az asztalon kulcsolom össze ujjaimat és ajkamba harapva tekintek az előttem elterülő asztallapra. Ekkor döntök úgy, hogy törlöm az előző vallomást. Nem akarom, hogy a Minisztérium igazságtalan ítéletet hozhasson, hogy beleavatkozzon az iskola ügyeibe. Bizonyára csodálatos címlap sztori lenne belőle. Pontosan ilyeneket várnak tőlem a jelentésemben, de az igazságérzetem nem engedi, hogy megtegyem. Nem adom el a lelkem az Ördögnek, akármi is múljon rajta.
– Ne törődjön vele – legyintek tettem legalitására, miközben zöldjeimet mélyen Belián lélektükreibe fúrom. Ekkor ismét felegyenesedek, és kiskutya módjára, kíváncsian döntöm oldalra fejemet. – Az incidensig… vagyis a vérfarkas-támadásig? – bizonyára erre gondol, de szeretném, ha a témában mindent tisztán kezelnénk. – Hogyan történt? – kérdem lágyan, ám hangom mégis reszelősen cseng. Alapvető tulajdonsága orgánumomnak. Lábam egyet-kettőt ráng az asztal alatt, amit még csírájában elfojtok, hiszen nekem úgy kell itt ülnöm, mint egy szobor.
– Á – mondom halkan, amikor a tanulmányokra terelődik a téma. – Így értettem – mondom kurtán. – Tehát a varázsvilág alapjait, ami pálcát és varázslatot nem igényel azt tanulhatja – foglalom össze hangosan, Belián szemeibe nézve, hogy valóban jól értettem-e, amit szeretne nekem mondani. – Részt vesz az iskola életében vagy az órákon kívül nem szívesen tölti idejét a kastélyban? – itt újra intek a pennának, hogy jegyzetelhet. Barátságosabb vizeken evezünk tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Természetesen látom szemem sarkából a nő keserű mosolyát, amire én is hasonlót engedek meg magamnak, egyenesen a lemenő Nap közepébe bámulva. Eddig nem gondolkodtam, nem moralizáltam, azonban az utóbbi héten sok minden fordult meg a fejemben. Főképpen azóta, hogy ezt a felettébb önpusztító életmódot folytatom. Minden nap éjszakákig dolgozok, közben elfogy egy-két-három… négy sör vagy akár egy fél üveg whisky, vagy annyit próbálok edzeni, hogy annyira elfáradjak, ne akarjak gondolkodni. A mosolyom immáron keserűbb, mint percekkel ezelőtt volt, ezért mélyet sóhajtok, és úgy fordulok ismét Jules felé. Ainsley&Co. Hát, persze.
– A tavalyi évetek után igazán megérdemelnétek egy Év vállalkozása címet – mondom elismerően bólogatva. Noha nem tudom, hogy volt-e már erre precedens, az elnyert díjakat ritkán követem, azonban a pénzügyi dolgok annál inkább érdekelnek.
Szeretek tudni a piac állásáról, cikkekbe bújni vagy éppen azzal a kevéske pénzemmel játszani a megérzések és tapasztalatok alapján. Volt ugyan egyszer egy nagyobb bukásom, még évekkel ezelőtt. Persze azóta sokkal óvatosabban fektetek be.
Egyre sötétedik, kezd élénkülni az esti élet. Nyugtató a tücsökciripelés és a víz csobogása, ahogyan meg-megfújja az éjszakai szellő és a partnak csapódik.
Mosolyomat próbálom elrejteni, miközben ajkamba harapok, mert érzékelem én, hogy Julesnak felkeltette az érdeklődését a tanári végzettségem. Valójában nem is maga a téma, hanem az, hogy bizonyára nem nézte ki belőlem, sőt ez mindig egy olyan terület, amivel lehet a másik vérét szívni. Játékos rosszallással csóválom meg fejemet, és a némiképp felém forduló nő felé kanyarodik az én felsőtestem is. Szólásra nyitom szájamat, de ő folytatja az incselkedést, amire beszívom alsó ajkam és ránézek.
– Ha ennyire tudni szeretné, Miss Ainsley – váltok vissza megjátszott hivatalosságba. – A rúnák és a számmisztika a szakterületem – felelem, majd ismét mosolyra kényszerít a helyzet. Zavartan meredek a közöttünk lévő tíz néhány centire a pad felpattogzott festékrétegén, majd felkapom a fejem Jules javaslatára.
– Nem tudom, hogy van-e szabad pozíció erre a két tárgyra, de… - apám milyen büszke lenne. – Mindenképpen utána nézek – mondom bólogatva.
Aztán felteszem a kérdést. Érzem a levegőben, hogy sok mindenre számított partnerem, csak erre nem. Bevallom férfiasan, hogy többször is eljátszottam a gondolattal, de mindig a szakmai profizmust tartottam a szemem előtt. Ezért a kérdés megváratta magát. S milyen jól tettem, tette ezt. Most már tudom, hogy valóban szeretném.
„Szívesen”, hallom a válasz kezdetét, amire megkönnyebbülten hullik az alattunk elterülő homokos talajra az a bizonyos kő a szívemről. Végül a magasba reppen vastag, kissé bozontos bal szemöldököm. Ismét el kell nevetnem magam. – Őrültséget? – kérdezek vissza hitetlen hanglejtéssel. Ennyi idő alatt már Jules is rájöhetett, hogy nem kifejezetten vagyok az nyitott típus. Bizonyára ezért is kíváncsi. Kölyök koromban is ez a megmagyarázhatatlan merev viselkedés jellemzett, miközben azt próbáltam mutatni a világnak, hogy én vagyok a komolyság mintapéldánya. – Legyen.
Ha ő van olyan őrült, hogy eljön a Minisztérium által kinevezett tanfelügyelővel egy vacsorára, akkor én miért ne próbálhatnék meg felszabadulni egy kicsit?
– Lassan visszakísérlek – mondom a naplemente maradék fényjátékába bámulva, majd visszaemelem tekintetemet a nőre. – Pénteken pedig érted megyek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Figyelem őt. Nem titokban, hanem leplezetlen fürkészem a finom arcot, amit meg-megvilág a lemenő Nap fénye. Mondatát követő sejtelmes mosolyára újfent akaratlanul az ajkaira tekintek. Azonban ez csak a szépen szelíd ívnek szól, ami az én arckifejezésemet is barátságosabbá varázsolja. Pupillám összeszűkül, ahogyan szemeim is hasonlóan záródnak, amíg néhány másodpercig Juleson tartom zöldjeimet. Fene sem gondolta volna, hogy egy kedves barátra lelek a kastély falai között. Fapofámat is mosolyogva gúnyolja olykor, aztán végül az én ajkaim is felfelé ívelnek néhány perc beszélgetés után. Érdekes. De egyáltalán nem bánom. Idejét sem tudom, hogy mikor nevezhettem valakit a barátomnak.
A tanári végzettségemmel kapcsolatos gyermeteg, mégis bájos piszkálásra fészkelődni kezdek a padon. Jobb könyökömet leveszem a támláról, s annak ujjait a még mindig a támlán támasztott bal kezem ujjaiba fonom. Fejemet hátra hajtom, s egy rejteni kívánt mosoly miatt próbálom rendezni ábrázatomat, miközben megnyalom ajkaimat. Az esti szellő megcirógatja csupasz, kissé nedves nyakamat, amire látványosan kiráz a hideg, majd előre hajtom végre fejemet, és Julesra tekintek. Azonban mintha meg sem akarná várni a választ egészíti ki azzal az információval, hogy a rúnatan már foglalt.
– Igazából – kezdem egy apró vállrándítással. – Mindkét tárgy ugyanannyira kedves – felelem visszafogottan, amolyan tőlem már megszokott módon. Mindig is menekültem a tanári pálya elől; szüleimnek köszönhetően. Ám most, miközben a lehetséges tanerői pozíciómról beszélgetünk, már nem tűnik annyira rémesnek. Teljesen mindegy, hogy azt hallom-e apámtól, hogy „miért nem vagy büszke a családi hagyatékra?” vagy azt, hogy „tudtam, hogy nem fog menni neked ez az aurorosdi, fiam”. Teljesen lényegtelen, ezért… mi veszteni valóm van? Ugyan. Semmi.
– Kíváncsian várom – mondom fejemet oldalra döntve, szokatlanul mélyen fúrva szemeimet Jules kékjeibe. Nem bátorság kellett ehhez, hanem egy megfelelő pillanat, a megfelelő érzéssel. Az a fajta férfi vagyok, aki meggondoltam tesz mindent, nincsen köze ahhoz a bizonyos spontaneitáshoz, mint ami Julesban is megvan. Gyakorlatias, merev és fapofa tudok lenni. Hihetetlenül kínos udvariassággal és kimértséggel. Azonban a vacsorán megpróbálok emberin viselkedni. Ígérem.
A következő percekben viszont felpattan a semmiből, én pedig hatalmasat pislogva nézek utána, hiszen úgy neki iramodott, mintha puskából lőtték volna ki. Ajkamba harapott mosollyal csóválok fejet, majd felpattanok, felkapom sötét sapkámat a padról, s azt szorongatva ujjaim közt kezdek futni Jules után. A félhomály már leszállt a kastélyt körülvevő vidékre, ahogyan a falura is ráhúzta éjszakai leplét. Élednek az éjjeli állatok, mindenféle zajt hallani innen-onnan. Mi pedig lassan elérjük a kastélyt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Szeretnék emberin viselkedni. Ó, de még mennyire szívesen elbeszélgetnék ezzel a fiúval az élet dolgairól. De nem tehetem, mert ez most nem az szakkör, ahol lelkizni lehetne. Egyébként sem vagyok az a fajta. Csendes vagyok és megfontolt. Legalábbis este tízig. Utána szokott megfoganni bennem a gondolat és az érzés, hogy nagyon nem nekem méretezték bogolyfalvi kis bérleményemet. Szorít a légkör, az apró amerikai konyhás nappali, a kis lyuk, amit hálószobának csúfolok, és a fürdőszobában sem tudok venni egy pihentető fürdőt, hiszen egy zuhanykabinból áll szinte az egész.
Beliánt figyelve azonban teljesen messzire szállnak a gondjaim, s ugyan nem profi hozzáállás, amit most tanúsítok fejben, mégis érzem, hogy nekem nem kellene panaszkodnom magamnak semmiért. Van egy jól fizető állásom, van egy lakás, amiben álomra tudom hajtani gondterhelt fejemet, és néhány jó ismerősre is szert tettem ennek a munkának köszönhetően. Ez az ifjú pedig itt van előttem életem legszebb éveiben, millió teherrel vállain, és mindent elmond nekem. Látszólag őszintén. A szemei többet beszélnek hozzám, mint bármelyik szava, ami eddig elhagyta idegesen remegő ajkait.
– Igen – helyeslek a feltett, megerősítésre váró kérdésre, majd csendességbe burkolódzok. Érdekes. Egy vizsga, egy felmérés. – Mégis hogyan lehet felmérni valakit, aki nem ebben a világban nevelkedett? – nem szeretném, hogy támadó, gáncsoskodó kérdések hagyják el szájamat, de őszinte érdeklődés lapul minden egyes feltett kérdés mögött. Hivatalos volt, de ki kellett egészítenie a „dolgaival”. Milyen dolgokkal? Volt már dolgom zűrös kölykökkel, akik egyik iskoláról járták a másikat, és felül kellett bírálnom a kérelmeket, azonban Belián ügye – mint már többször említettem – több szempontból is speciális. Nem fér a fejembe, hogyan kerülhet így valaki a varázstársadalomba, amikor a bizonyos traumáig semmi köze nem volt hozzá.
És itt is tartunk; a támadásnál. Próbálom visszatartani a bennem rejtőző kíváncsiságot, de ahogyan egy hatalmas nyeléstől megemelkedik ádámcsutkám, már érzem, hogy ezt a leplezés-próbálkozás már többszörösen elveszítettem a mai napon.
Rosszkor, rossz helyen. Erre csak együttérzésemnek hangot adva horkanok fel, mintha tudnám, hogy miről beszél. Hasonló érzések bennem is voltak rengetegszer, mégsem tudom azt állítani, hogy teljesen értem, miről beszél nekem a fiú.
– A többiekkel mi történt? – dőlök ismét előre, két kezem mutatóujjait tartva ajkaim előtt. – Tartja velük a kapcsolatot vagy minden neműt megszüntetett velük? – kíváncsiságom egyre csak fokozódik, de érzem, hogy erről nem szeretne még többet. S mivel nem fogom a jelentésembe írni, ezért nem erősködök. Ő is tudja már a penna leállításának köszönhetően, hogy ezek sehova nem fognak bekerülni. Csupán az én éhségemet kívánják csillapítani. Biccentek mondandója végén, majd ismét intek az írószerszámnak, hogy folytathatja, hiszen most már pennatintát tűrő téma lesz.
– A faluban lakik? – teszem fel a kérdést, majd a tisztségre apró, nosztalgikus mosoly jelenik meg színtelen ajkam szegletében. – Én magam is prefektusként kezdtem itt a pályafutásomat – teszem hozzá, hogy ő is tudja hová tenni somolygásomat. „Nem kürtöltem világgá mi vagyok”, csapja meg a fülemet, mire vonásaim ismét elkomorodnak a profizmus megkövetelése végett, majd bólintok egyet.
– Amit arról beszéltünk – intek közben ismét a pennának. – Az itt is marad – halkan puffan a tollas írószerszám, majd hátra dőlök az egyre kényelmetlenebb székben. – Köszönöm, hogy időt szakított rám – emelem tisztán csillogó zöldjeimet Beliánra. – Amennyiben nincsen más mondanivalója… végeztünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Aznap este értetlenül álltam a nő előtt. A csók után minden a feje tetejére állt, és a korábbi jóleső társaság bizsergését felváltotta az értetlenség keserű, sötétszín leple, amitől a kapcsolatunk elvesztette a régi fényét. Elviccelve, azonnal tessékelt ki a lakásból, még az irataimat is ott felejtettem, ezért néhány nap múlva levélben kértem arra, hogy juttassa vissza hozzám. Igen, levélben. Gyáva voltam hívatlanul felbukkanni a Holdfény utczában, és ahhoz is gyáva voltam, hogy felhozzam a témát. Beszéljünk róla? Van egyáltalán miről beszélni? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a kellemetlen érzés hetek óta nyomja a mellkasomat, annak ellenére, hogy rengeteg változás van az életemben, ami elvehetné a figyelmemet. A napfény kezd veszíteni erejéből, noha csalókán fénylik az égbolton. Hunyorítva, kezemet napellenzőként tartva homlokom előtt tekintek az égre. Az iskola végre hivatalossá tette tanári posztomat, és a körbevezetésre, tanáriba költözésre mentem be ma. Azonban ez is véget ért, és úgy döntöttem, most sétálni fogok hazáig ebben az érdekesen kellemes időben. Nem nagy táv. Ma este többet fogok futni bizonyára, mint a Bagolykő és Bogolyfalva közti disztancia. Futnom kell, tisztulnom kell. Az új poszt – természetesen – újabb stresszfaktorként szerepel életemben, ezért ismét jobban kell odafigyelnem magamra, mielőtt még ez is felemészt. Nem viselem jól a változásokat, és azt sem, hogyha valami sokáig kellemetlen érzést hagy maga után.
A Boglyas térre lépve futok egy régi ismerősbe, akivel ugyan évek óta nem találkoztam, most mégsem vagyok rá kíváncsi, ezért a kézfogás és bájcsevely után, egy átlátszó hazugsággal tovább is állok. Zsebre vágom kezeimet, s ajkamat összeszorítva intek vissza az egykori iskolatársnak, majd tovább folytatom utamat. Hamarosan elérem a játszóteret is, hiszen már messziről hozza a szél a boldog gyermekkacajokat, miközben én mélyet sóhajtva, fejemet lehajtva sétálok tovább. A kerítés mellett elhaladva ismerős hang üti meg a fülemet, ezért fejemet azonnal felkapom, hogy azonosíthassam annak tulajdonosát. Szívem idegesen kezd verni feszengősen kihúzott mellkasomban, s amikor a kislány előtt guggoló Elektrát meglátom, hirtelen meg is áll az.
Figyelem, ahogyan megigazgatja a kis kabátot a maga odaadó édesanya módján. Fájdalmas fintorra húzom ajkaimat. Mélyet szippantok a levegőbe, majd folytatom tovább a sétámat. Millió meg egy gondolat zakatol a fejemben. Harminchat éves férfi létemre, inkább tovább sétálok az egyik legfontosabb embertől, mert… miért? Félek? Nem sok lépést teszek még, de grimaszolva torpanok meg. Ajkaimat elgondolkodó csücsörítéssel torzítom, majd egy amolyan „a fenébe is” morgással vissza fordulok.
Akkurátus, szinte csoszogó léptekkel közelítem meg a már padon üldögélő Elektrát. Mélyet sóhajtok, majd komolyan, mégis lágyan megszólalok. – Szia!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A köszönésem után beállt csend szinte fullasztó. A hűvös szélben majd’ felgyulladok, és érzem, ahogyan a halántékomon egyre dudorodik az ér a mellkasomat szorító idegességtől. Nem is próbálom palástolni, hogy máshogy éreznék, mert alapvetően nem magasszintű a színjátszási képességem – mint már oly’ sokszor megbizonyosodhattunk róla. Csupán egy pillanat töredéke, amíg elkapom a fekete szempárt, ám ez vajmi kevés idő arra, hogy kiolvassak belőle akármit is. Valójában éppen elég az, hogy a nő inkább úgy dönt, rám sem néz. Arról már nem is beszélve, hogy egy hang sem hagyja el a torkát. Megpróbálnék zavaromban a hideg kerítésvasra fogni, de félúton, mesébe illő szerencsétlenkedés után felhagyok vele, hiszen alig ér combomig, és még esetlenebbnek tűnnék úgy. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen, de mégis úgy érzem, hogy ez volt a helyes lépés.
Feszült vonásokkal magaslok továbbra is az ülő Elektra felett, aki még mindig csendesen nézelődik. Egészen addig, amíg az apró lány közénk nem áll. Erőteljes megjelenésével úgy érzem, hogy ő az, aki engem jelentéktelen pondróvá varázsol, s miközben éppen megfogalmaznék valamit a fejemben, már ér is a hidegzuhany. Miattam szomorú. A mondat késként hasítja fel mellemet, szinte oda is kell nyúlnom az éles, szúró fájdalomtól, ám végül mélyet sóhajtok, és egy erős grimasszal tekintek a még mindig szótlan nőre. Aztán folytatja. Ahogyan formálja az piciny lányka a szavakat, úgy forgatja meg bennem a kést, s a hasonlat maga szebb és fájdalmasabb nem is lehetne egyszerre. Zavartan húzom ki magam, így még inkább meggátolva a napfény takaróját a másik kettőn, így torkomat köszörülve szólalnék meg ismét, amikor a kislány aggodalmát kifejezve fordul anyja felé. Zöldjeim kidüllednek, és nyakamat nyújtogatni kezdem, hogy valahogy találkozzon szempáron a nőével, de esélytelen. Rám sem néz.
– Jól… - tenném fel én is a kérdést, mire Elektra a vércukorszintjére hivatkozva belém fojtja a szót. A kislány elmegy a süteményekért, én pedig szüntelen a nő arcát vizslatom. Alsó ajkamat megnyalom, majd beharapom tanácstalanságomban. Úgy érzem, mintha évszázadok telnének el ebben a csendben, de Elektra némasága rám is rám telepszik. Hosszú karjaimat feszülten tartom magam mellett. A kerítésen ugranék át legszívesebben, hogy a nő mellé telepedve bizonyosodjak meg arról, hogy jól van. Azonban semmi kétség, hogy inkább elhajtana onnan, ezért…
– Nekem? – fordulok végül Imola felé, aki a süteményes dobozt tartja irányomba. – Én… - sandítok Elektrára egy pillanatra, és éppen visszautasítanám, de milyen szörnyetegnek gondolna ezután. Már ha lehet ezt az érzését fokozni… ezért végül halvány mosolyt erőltetek megfáradt vonásaim közé, és vaskos ujjaim közé veszek egy linzert. – Köszönöm – mondom, s mutatom felé a magasba az édességet, mintha koccintani próbálnék. Nem tudok bánni a gyerekekkel…
– Biztos, hogy – kezdem karcos hangon, ezért torkomat köszörülöm, majd áthajolok a kerítésen, hátha végre elkapom a nő tekintetét. – Jól vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Valami nincsen rendben. Hát, persze, hogy nincsen. Elvégre a legutóbbi személyes találkozó alkalmával teljesen megváltozott az univerzum, ahol eddig az Elektrával közös emlékeinket is a kapcsolatunkat tároltam. Az elcsattant csók emlékére és a nő mostani viselkedésére szinte lángolni bűntudatában felső- és alsóajkam, ezért zavartan ráharapva próbálom elrejteni fájdalmas grimaszomat. Megáll az idő, amikor Imola felém nyújtja a kis dobozt, én pedig a legmamlaszabb formámat elővéve állok előtte szótlanul. Úgy látszik, hogy ez ma ragadós. Nem tudom, hogy lehetséges-e az, hogy még az előzőtől is nagyobb lelkiismeret-furdalással álljak a kerítés mellett, de úgy érzem, hogy a kislány tekintete kimaxolta nálam ezt a szívet markoló érzést. A süteményt végül elvéve „koccintunk” a levegőben, miközben szemem sarkából Elektrára tekintek, akinek végre megmozdul az ajka és szép ívű mosolyra húzódik. Zöldjeim felcsillannak, és – ugyan mosolyogni szeretnék – szájam szeglete meg is rándul erre a boldog érzésre. Így emelem a süteményt egyre száradó ajkaimhoz, majd elismerően bólintok az ízvilágra. Nem lenne jellemző, ha feleslegesen meg is jegyezném ezt. Úgy gondolom, hogy elég az elismerő tekintetem, hiszen nem is gondolnám, hogy a gyerekeknek esetleg szóban is illene valamilyen visszacsatolást adni. Ellenben nagyon látványosan élvezem az édességet. Reméljük, hogy ez is elég ahhoz, hogy talán máskor is megkínáljanak majd. Alig hallhatóan horkanok fel egy apró mosollyal, és fejet rázok. Ezt az Elektrát szeretem. Aki csípős nyelvű, jókedélyű és magabiztos. Mellettem nem tudna ez megmaradni. Vagy csak egyáltalán megmaradni. De miért is gondolkodom ezen? Mosolyogva biccentek, majd óvatosan, könnyedén lépek át a kerítés felett, hogy a pad háttámlájának dőlve figyeljem a nőt és kislányát. Utoljára állapítom meg, hogy jó most így együtt, ám mégsem látom, hogy beleillenék abba a képbe, amit próbálok képzeletben magam elé képzelni. – Nem is állna szándékomban – felelek a tűzvész-Sándor párhuzamra, ami ugyan nem is fájhatna jobban, most mégis inkább mosolyogva keresztezem lábaimat a homokban, és fonom össze karjaimat széles mellkasom előtt.
– Ennek pedig nagyon örülök. Jobban áll – bólintok, és mélyen Elektra szemeibe fúrom sajátjaimat. Keserves görbére húzom ajkaimat, ahogyan elfog az érzés; már semmi nem lesz a régi. Az is lehet, hogy ez az utolsó ilyen jellegű beszélgetésünk. Finomkodok és feszengek a minimális társalgás közepette. Nem szeretném az egész szótlanságot a kislányra kenni, de nem könnyíti meg az „óriás bácsi” helyzetét. Noha tekintetem beszél helyettem. Torkot köszörülök, majd egy mély sóhaj után nyitom ismét néhány szóra ajkaimat. – Nem is szeretnék sokáig zavarni, csak – vonom meg a vállam kisfiúsan. – Tudod – engedem szét karjaimat egy pillanatra, majd ismét összefonom őket. – Tudni szerettem volna, hogy jól vagy – dőlök kicsit előre, hogy megtaláljam a fekete szempárt. Teljesen megértem, hogy elküldött aznap este. A hirtelenséggel kapcsolatban volt némi kifogásom, de megértem. Ha szeretne róla beszélni, akkor partner leszek benne, de azt sem bánom, ha a szőnyeg alá söpörjük a témát mérhetetlen kellemetlensége miatt. Szeretném, ha nem változna semmi. De egyrészt tudom, hogy ez lehetetlen és az elvárás borzasztó önző lenne részemről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kérlelőn húzom össze, amolyan kiskutyamód szemöldökeimet, hogy zöld szemeimmel mélyen a másikéba tudjak nézni. Hallgatok, nem sürgetem. Ha nem akar róla beszélni, azzal sincsen probléma. Csak mosolyogni lássam. Utoljára? Lehet. Valószínű. Szemeim szűkülnek, a ráncok meggyötörten gyűlnek körülöttük, miközben alsó fogsorommal harapok felső ajkamba zavartságom egyértelmű jelenként. Borzasztó nehezen engedem el a dolgokat. Érzéketlen, esetlen óriásnak tűnhetek, de valahol mélyen megráznak az ilyen jellegű dolgok. Sosem voltak kapcsolataim, barátaim. Még a családom is inkább úgy döntött, hogy köszönik szépen. S ez – minden mártírkodás nélkül – mind az én hibám. Én nem láttam meg a fényt egy-egy lányban, nem adtam esélyt a barátoknak és a szüleimmel sem veszem fel a kapcsolatot. Ennyi év után sem. Azonban minden hanyag tettem fáj. De el kell engednem ezeket az érzéseket, mert így döntöttem. Így döntöttünk. Nekem nem ez az élet kell, pedig fáj elengednem a nőt. Nem látom magam előtt a képet, miszerint gyerekkel a karomban sétálgatok a nappaliban. Iskolába íratjuk, megsiratjuk a szobaajtóban, hogy elköltözött. Aztán együtt élek valakivel. Én még ezt nem látom. Elektrának pedig nem rám van szüksége. De vajon el tudom vajon teljesen engedni ezt? Nem. Nem hiszem. Még pedig azért nem, mert képtelen vagyok az ilyenre. Még annak a gondolatára is összerezzenek, hogy a második évfolyamos gyógynövénytan záróvizsgán véletlenül mangóliát írtam magnólia helyett. Vagy azt, hogy az egyetem első napján nem mosolyogtam vissza egy lányra a reggeli közben. Így nem várom el magamtól, hogy ez az érzés elillanjon. Marni fog mindig is a lelkiismeret, hogy miattam szakad meg a kapcsolatunk. Mert nincs mit szépíteni ezen; vége.
Mikor Elektra megszólal kitágulnak pupilláim, s érdeklődőn fordulok felé. Nem szeretnék belemenni, és angolosan hozzátenni, hogy „nem, az én hibám”. Kedves tőle, hogy próbál menteni a felelősség alól, pedig mindketten tudjuk, hogy ez Szigethy sara. Csendesen, fájdalmasan hümmögök, hogy megértettem, amit mond, de nem teszek hozzá semmit sem. Nem tudok érdemében. S ilyenkor bölcsen hallgatok.
– Igen? – szólal meg mély baritonom a nő kérésére. Ellököm magam a padtól, majd a nő fölé magasodva teszem zsebre kezeimet, miközben lágy, fintorszerű mosollyal megcsóválom a fejem. – Ezt nem tudom megígérni – felelem őszintén. Jobb kezem megrándul zsebemben, amint majdnem előveszem onnan megsimíthassam a nő vállát, de végül nagyot nyelek, és visszafogom magam. Azt hiszem, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten, és megnehezíteném az elválást. Csak nézünk egymásra, és mindketten tudjuk, hogyan tovább. Barátságos mosolyt erőltetek kreolszín vonásaim közé, miközben tovább haladásom irányába tekintek. – Én… - mutatok esetlenül a Mennydörgő utca felé. – Megyek is – fejezem be némi késéssel a megkezdett mondatot. Ezután, mintha várnék valamit állok még néhány másodpercet szeretett riporternőm előtt, majd egy pillanatra Imolára tekintek, intek neki. Végül vissza az édesanyára. – Vigyázz magadra! – szorítom össze ajkaimat, ahogyan először szemeibe, majd a földre, aztán újfent szemeibe tekintek. Nem mondom, hogy „majd beszélünk” vagy „majd látjuk egymást”, mert nem tudom megígérni, hogy így lesz. Lassan kezdek hátrálni, hogy most a kapun keresztül távozhassak. Nyikorogva hajt fejet akaratom előtt a bejárat, amit gondosan bezárok magam után. Még egyszer a Rothstein család felé fordulok, félszegen intek egyet, majd dzsekimet összehúzva, a nap felé hunyorogva sétálok tovább, miközben zsebem mélyére rejtem kezeimet. Megkönnyebbültem? Aligha. Mindenesetre, magamban megköszönve az elmúlt időszakot szedem komótosan hosszú lábaimat. Még mielőtt teljesen elnyelne az utca, vállam fölött pillantok vissza, és egy halvány mosollyal biccentek a játszótér felé. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy eltűnjek a szemük elől. Ég veled, Rothstein Elektra!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Bakancsos lábam a megszokott, erőteljes zajszerű lépteket hagyja maga után. A Nap éppen lemenő félben, én pedig kifejezetten szeretem erről a környékről megközelíteni otthonomat. Közel sem merném melegnek vagy akár langyosnak nevezni a nyakamat és némiképp mellkasomat érő szellőt, de nem is annyira esik most rosszul ez a hűvös érzet. Barna bőrbakancsot viselek, egy egyszerű farmernadrággal párosítva, ami már régen kimehetett a divatból, mert nem az a szűk fazon, amiben mostanság sétálgatnak a férfiak. Inkább nézek ki egy óriásira nőtt ácsnak, mint a Bagolykő egyik tanárának, hiszen ingem is a megszokott kockás darab, de nem a flanel fajta mégsem, hanem az a jó műszálas, ami után órákig irritált marad az ember bőre. Elvégre csak boltba szaladtam ki, nem pedig a párizsi divathetet szerettem volna felrobbantani szerelésemmel. Vagy az Milánó? Nem értek hozzá. Mindenesetre – mivel már nincsen nyár, sőt lassan az ősz is mögöttünk lóbálja a zsebkendőt – magamra kaptam egy vékonyka, kékszín dzsekit, aminek a váll részére varrt gombos rész miatt még szélesebbnek hatnak vállaim a félhomályban, mint amilyenek valójában. Hosszú ujjaim egy papírzacskót szorongatnak, így az minden lépésemnél megcsörren, és ahogyan mellkasom előtt fogom azt, még olykor egy-egy sörösüveg is összekoccan. Vagy éppen a boros, hiszen Jules inkább azt kedveli, ezért nem árt, hogy azt is tartok mennydörgő utcai lakásomban. Fejemet lehajtom, lépteimen lassítok és halvány mosoly szánt végig ajkaimon, amikor megérzem a zsebemben rezgő mobilkészüléket. Nehezen barátkoztam meg azzal, hogy mugli kütyüket használjak, de már annyira beszőtték magunkat a világunkba, hogy már arra nézek furcsállva, aki nem birtokol egyet sem. Megállok a stégtől nem is oly’ messze, bal kezem ujjaival kapok a nehéz csomag alá, és alkaromon támasztom, miközben előveszem a telefont. Julianne üzenetét elolvasva csak halkan horkanok egyet. Nem kell semmi olyanra gondolni, csupán iskolai sztorik, amiket általában, napközben szeretünk megosztani egymással. Az aprócskának ható telefon szinte elveszik hatalmas tenyeremben, és vastag ujjaimmal nem tudok így pötyögni sem. Körbe nézek egy kelletlen sóhajjal, majd éppen tovább futna a stégen zöldszín szempárom, amikor megpillantom az ücsörgő alakot. Ilyen távolból, ezer közül is felismerném, ezért gyomrom megilletődötten rándul össze. Szabad? Vállai reszketnek, én pedig áldozatot becserkésző vadként lépkedek felé óvatosan, s kíváncsi érzés folyik végig torkomon. Felsőtestem is összébb húzom az akció közben, a telefon képernyőjét lezárom, és zsebembe vágom. Amikor már megfelelő távolságban vagyok, a jellegzetes, összehúzott szemöldökkel és aggódó szempárral meredek a pokrócon pityergő nőre.
– Minden rendben? – szakít a levegőbe karakteres baritonom, bakancsom a stég deszkáján szemérmeskedőn puffan, így keservesen megrecsegtetve azt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Kíváncsiskodó zöldjeimen megcsillan a városból érkező fények pompája, ahogyan irányukba fordítom kivételesen majdnem teljesen sima arcomat. Egészen addig teszek így, amíg Elektra felém nem fordítja arcát, ezért azon nyomban letekintek a szomorkásan magányosnak tűnő nőalakra. Szájam szigorúan zárva tartom, de nincsen ajkaimon feszültség nyoma. Egyszerűen meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy minden rendben, elvégre – akárhogyan is alakultak a dolgok az utóbbi időben – az igazságra szomjas riporternő fontos szerepet töltött be az életemben. Botorság lett volna tovább sétálni, amikor ez a látvány fogad a stégre tekintve. A felfelé kelő Hold fénye tündöklő aurát rajzol körénk, s a víz tükre is álmosabban kezd csillogni. Óvatosan nyelek egyet, miközben a vonásait rendező nőre tekintek. Egy szavát nem hiszem, de nem vagyok az a fajta, aki erőlteti a dolgokat. Nem szeretne beszélni róla; ez több, mint nyilvánvaló. Sokatmondó pillantásomat fúrom a vöröslő szemekbe, majd mélyet sóhajtva rendezem arckifejezésemet, miközben ajkaimat sután összeszorítva emelem meg a papírzacskót, és mutatom Elektra felé magyarázatképpen.
– Vásárolni voltam – szűkszavúságom mit sem változott, amióta nem keressük egymás társaságát, de úgy gondolom, hogy ez így van jól. Mármint a szűkszavúság. Hosszú másodpercek telnek el, amíg ismét megszólalunk, én pedig kifejezetten szeretem ezeket a hosszú hallgatásokat. Most mégsem érzem azt, amit szoktam. A bálon elkapott jelenet ugrik elő elmém varázsdobozából, hogy vonásaimat megváltozhassa, és megfogalmazódhasson egy-két kérdés a fejemben. Valami történt a munkájában? A lányával? Esetleg nem minden olyan szép és jó a házvezető-helyettessel sem, mint ahogyan azt az ember elképzelné? Semmi közöm egyikhez sem, de összeszorul a szívem, miként jégszoborként állok vele szemben, és figyelem a bánatos vonásokat. – Leülhetek? – mutatok a pokróc szélére, majd óvatosan és tisztes távolságban foglalok helyet mellette. Elektra bal oldalamon, jobbomra pedig a papírzacskót helyezem, s némi gondolkodás után előkapok belőle két üveges sört, hogy az egyiket a nő felé nyújthassam, miközben hosszú lábaimat felhúzom, és a felé tartott kéz alkarját azon támasztom meg. Tekintetem kérdő, hogy ugyan elfogadja-e. Vagy esetleg lelök a stégről túlzottan magabiztos helyet foglalásom miatt. – Egyébként erre szeretek mostanában hazasétálni. A Mennydörgő utcába költöztem egy ideje.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Mélyet szusszanva foglalok helyet Elektra mellett, hogy kicsit babrálhassak a zacskóval, s végül előkerüljön a két üveg sör. Egy könnyed mozdulattal szisszentem le róla a kupakot, és a nő is hamarosan eltalálja magát, amire csak halványan elmosolyodok. Elfogadom a felém tartott üveget, hogy azok harsányan csilingeljenek az egyre csak közeledő, ránk telepedő éjszakában. Fejemmel bólintok, amolyan „ez a legkevesebb” módon, és figyelem, ahogyan a nő szájához emeli a palackot, meghúzva annak kesernyés tartalmát. Egyszerű alsó erjesztésű lager, hiszen sörben nem vagyok egy nagy ínyenc. Világos legyen, sok buborékkal és – ami a legfontosabb – még télen is jéghidegre legyen hűtve. Eszembe sem jut most, hogy ez a hűvös érzet talán nem felel meg az így is kissé reszkető nőnek, ezért újabbat kortyolok, majd megosztom vele, hogy elköltöztem. „Tudom”, hallom a választ, amire halkan kuncogok egyet. Miért is nem lep meg. Mindkét alkarom térdemen egyensúlyozik, a jobb csak akkor mozdít helyzetén, amikor iszom az üvegből. Mosolygós tekintetem a vízfelszínt figyeli. Újfent fel kell nevetnem az „elektrás” megjegyzésre. – Igen – hangom jókedéllyel csend a levegőben. – Igen, valamivel nagyobb – folytatom szemem sarkából a nőre tekintve. Mit sem vesztett megszokott, frappáns riposztjaiból, amit halkan hümmögve raktározok el fejemben. Annak ellenére, hogy minden ilyen természetes a külső szemlélő számára, engedném megjegyezni, hogy igencsak görcsben van a gyomrom. Tőle tartok? A szavaitól? Hogy olyat tesz, ami visszaránt a múltba? Én magam sem tudom pontosan, de abnormális módon a félelmem jóleső kényelemmel párosul, hiszen valahol mégis minden természetes és egyszerű. Azonban mindketten tudjuk, hogy sok mindent fojtunk el fejünkben. Ám elrontani nem kívánom a kedves pillanatot.
– Nahát – nevetek fel ismét arra, hogy tanárságom sem maradt titok előtte. Féloldalasan, éppen a felé eső bal oldalamon mosolygok, hogy a szemem körül kirajzolódó kezdetleges szarkalábak, és jellegzetes nevetőgödröm is megjelenjen ott. – Így van. Számmisztika – teszem hozzá, habár kétségem sincsen afelől, hogy ez is ismeretes már előtte. A második, harmadik és negyedik évfolyam egészen jól fogadott annak ellenére, hogy néhány hónappal korábban még büntetni kívántam őket a folyosón. És én sem érzem már annyira távol magam a kölyköktől. Legalábbis a másétól nem. Az én esetemben még mindig nem alakult ki a saját utáni vágyódás. Megbánom később? Lehet. – Egészen megkedveltem – mondom felsőtestemet kissé kicsavarva, és Elektra felé fordulva. – Nem is annyira szörnyű hivatás ez – teszem hozzá, és ismét a víz felé fordulok, hogy öblös kortyot vegyem a sörösüvegből. Picit újfent beáll a csend, én pedig a vízen cikázó szemeimet vezetem vissza Elektra sötét szempárjára – már ha sikerül találkoznia az én smaragdszín szemeimmel. – Neked hogy’ megy a sorod? – kérdem puhatolózón. Valóban érdekel, hogy mi történik, de úgy érzem, hogy nincsen jogom ahhoz, hogy konkrétabban kérdezzek bármire is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem mondom, hogy nem furcsa a helyzet, de mégis megnyugtató egy barát mellett tölteni. Nincsen túl sok, ám akik vannak, mindig eszembe juttatják, hogy mi hiányzott nekem évekig a masszív egyedüllétben. Figyelem Bogolyfalva felgyúló fényeit, és mély sóhaj távozik orromon. Egészen sokat mozdulok már ki otthonról, és egyre inkább békés képekkel találkoznak gondolataim, amikor azon agyalok, hogy ennyi idő után visszaköltöztem a városba. Szeretem az érzést, szeretem a fényeit, szeretem a nyugalmát. Soha nem tudnék egy nagyobb városban lakni már. Sajátomnak érzem, és már csak az a furcsa, hogy eddig nem így gondoltam. A gyerekek gondolatára csak lágyan elmosolyodok, és lehajtom fejemet, így vállamat is kissé megmozdítva, majdhogynem behúzva nyakamat. Megszeretnek engem. Azt mondjuk, erősen kétlem, mert annak ellenére, hogy próbálom magamból a legtöbbet kihozni, még így is eléggé satnya tanerőnek tűnök az égetni való fajta előtt. Nem tudom kezelni a helyzeteket, és nem is merek annyira szigorúnak tűnni, ezért az évben egyelőre én vezetem azon órák listáját, amiről a diákok előszeretettel lógnak el. Ezt persze nem a tantárgy szárazságának tudom be – pedig egyébként az –, mert én szenvedélyesen szeretem a számmisztikát, és mindent, ami azzal jár. Hiszek a számok törvényeiben, és abban, hogy minden okkal történik az univerzumban. Azonban erre csak a tanításom óta jöttem rá igazán, és ezért is engedem a most történő pillanatokat. Félreértés ne essék; nem lettem hippi, ugyanolyan karót nyelt módon tudok hozzáállni a dolgokhoz, de nyilvánvaló, hogy van némi jellemfejlődésnek helye harminchat éves kobakomban is.
– Elvarázsol néhány kölyök eszessége, ez tény – teszem hozzá diplomatikus módon, mert azért be nem vallanám, hogy valóban kedvelem őket. Elvégre én felnőtt vagyok, ők pedig… oktondi kölykök, akik életvidámsága olykor elveszi az enyémet, de ez éppen így van jól. Előttük az élet, és úgy érzem, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy a varázsvilágban később jobban megállják a helyüket. Fura… nem gondoltam volna.
Bőrszín ajkaimhoz emelem a sörösüveget egy újabb kortyért kiáltva, amikor szemöldökömet összehúzva kell Elektra felé fordulnom. Az üveg ugyan még a mozdulat közben szájamon pihen, de fejemet is meg kell ráznom, mert nem igazán értek egyet azzal, amit mond. Vagyis… inkább csak nem teljesen értem a hallottakat.
– Mint megérdemled? – kérdezek vissza, és hangsúlyom egyértelműen árulkodik arról, hogy ezt nem érzem helytállónak. – Mert mit érdemelsz szerinted?
Az ilyen jellegű kérdések – a diákok miatt – ösztönössé váltak, és gondolatban már ütöm fejemet, amiért nem tudtam zárva tartani szájamat. Azonban nem értem, hogy miről beszél. Mi nem működik? Mi bántja? Mit tudnék tenni, hogy jobb legyen?
„Volt már ennél rosszabb is”, hallom meg szavait, amire mellkasom összeszorul. Nem szabad megszólalnom. De nem tudom nem magamat okolni a szavai miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem kérdés, hogy a hallgatás, vagy – ahogyan Jules szokott nevezni néhány helyzetben – a szobanövény stílus mintapéldánya vagyok. Nem sokat szólok. Nem is szeretek igazán fecsegni. Főleg nem az olyan helyzetekben, amikor csak rontana néhány szavam a kialakult szituáción. Elég az, ha a sötét narrálásom hagyja maga után a hamuvá égő nyomokat, én pedig abba a hitbe kergetek minden partnert, hogy bennem akad a szó. Nem így van. Sokat tudnék beszélni. De ahogyan én nem szeretem a felesleges fecsegést, így másnak sem hagyom meg azt a mérhetetlen unalmat, amit nekem kell átélnem néhány helyzetben. Vagyis; hazudok. Nem az unalom a mérce, hanem az, hogy egyszerűen nem tudok kellőképpen reagálni, mert sokszor egy bólintás nem elég. Azt hiszik, hogy hidegen hagy a téma. Azonban mindent nagyon jól elraktározok elmém egy elzárt fiókjában, olyan aktákkal, amiket máshol azonnal, szemrebbenés nélkül tolnának a halott fájlok közé. Nagyon jól tudom, hogy olykor a hallgatás kincset ér. Mégis sokszor keveredek emiatt kellemetlen helyzetekbe. Szeretnék szószátyár macsó lenni, vagy aki ki meri mondani, amit gondol. De az nem én vagyok. Én nem csak hallgatok, hanem gyáva is vagyok, mert nem tudok mit kezdeni az emberi érzelmekkel. Hiszen azoknak én sem vagyok nagy ismerője. Elektra szavai bölcsek, mint mindig. És hasonlóképpen gondolkodok, de nekem nincsen erőm küzdeni az ellen, amiben akár egy cseppnyi fantáziát is látok. Ezért tartunk itt, ahol vagyunk? Nem tudom. És nem is akarok ezen elmélkedni. Elvégre az életem sínen van. Egy erős pályán, amiről már nem szeretnék meginogni. Persze, hogy nem. Noha megkérdőjelezhetetlen a kapocs, ami minket már lassan egy éve összeköt a riporternővel. Tudom, hogy helyrehozhatatlan. Ő többet kívánt az én, félreértelmezhető jeleimnek köszönhetően, én pedig… én pedig megint csak hallgatok, és felveszem a tanáriban növekvő leander álarcát. Ez áll jól.
– Kétségtelen – reagálok alig hallhatóan a nő szavaira, majd a számhoz emelem az üveget, amiben már nem lelek egy árva kortyra sem. Szívem szerint a tóba hajítanám azt, de végül nagyot sóhajtva teszem a papírzacskóba, hogy majd otthonom kukájában végezze. Még egy üveg van. És most jól esik. Ezért kihúzom hosszú felsőtestem, és nagyot szusszanva bontom le a kupakot az italról. Talán indulnom kellene lassan, de nem teszem. Nincsen kedvem. A fonál pedig – amit egymás között szőttünk – kiesik ujjaim szorításából, hogy már valahol a stég alatt gáncsoljon ki egy levelibékát.
Csendesen figyelem szemem sarkából Elektrát és hallom reflektálását, amire hitetlenkedőn csóválom meg sötétbarna fürtjeimet. Pont nem nekem kellene bölcselkednem, de a mondata nem hagy nekem más választást.
– Ha nem hagyod, hogy jó dolgok történjenek, akkor örökké ez lesz – szólal fel bölcsnek ható baritonom. Hiszen tapasztalatból tudom, hogyha ellenállsz minden jónak, ami az utadba kerül, akkor megkeseredett emberként fogod végig élni az életedet. Mindig van jobb. Mindig van új. De ezt akarjuk? Engem kirántottak a depresszív valóságból, és sokkal édesebb főzettel itat meg minden nap az, amit végül félve, de beengedtem. – Hé – engem el bal kezemet térdemről és félve ugyan, de Elektra vállára helyezem hatalmas tenyeremet. – Nem akarok beleszólni az életedbe – folytatom, miközben egyet simítok rajta, végül elengedem őt. Azonban túl fontos ahhoz, hogy ne oszthassam meg vele gondolataimat. – De nem vagyok benne biztos, hogy az önmarcangolás a legjobb megoldás… – keresem az elveszett sötétszín tekintetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A levegő hűvös, a szellő egyre erőszakosabb. A vízparton mindig gyorsabban száguld a szél, ami most eszelős lidércként karcolja a megfeszült, opálos víztükröt. Ujjaim erősen szorítják az üveg vékonyka nyakát, ám még időben engedem őket – magamat belülről nyugtatva – elernyedni, mert félő, hogy összetöröm és a szilánkok húsomba vájódnak. Ajkam kissé lefelé görbül, miközben biggyesztem azt, így végül úgy teszek, ahogyan Elektra is; nézem a víz felszínét, és halkan szuszogva veszek néha kortyot a sörből. Nem akarok okos lenni. Nem is tudok. Hiszen nem érezhetem, amit ő érez. Csupán körvonalakban tudom elképzelni, ezért is próbálok saját tapasztalatot megosztani vele. De nem sül el túl jól az akcióm. Ugyan egy végtelenül erőltetett mosollyal felém fordul, mégis érzem, hogy talán szíven ütötte, amit mondtam. Zavartan ráng meg vékony ajkam széle, és idegesen kezdek dobolni az üveg oldalán, miközben hallom a megfontolásra irányzott ígéretet, amire éppen nyitnám a szájamat, de a nő úgy pattan fel, hogy ösztönösen ugrok fel én is. Kissé meg is szédülök a légkörváltozástól. Nem tett jót vérnyomásomnak hirtelen művelet. Rosszullétem jeleként arcom kissé elsápad, és szemeimet összeszorítva csípem szabad kezem ujjai közé szikár orrnyergemet, de néhány másodperc után, amikor felnézek, már az előttem pipiskedő Elektrát pillantom meg. Automatikusan fogom meg vállát, és hagyom, hogy ajkai sima arcbőrömet érjék. Értetlenül cseng koponyámban a köszönet, majd a távozás. Megsemmisülten lógatom magam mellett mindkét kezemet. A jobb oldaliban szerencsétlen árválkodik az üveges sör, a másikkal pedig félszegen intek egyet a távozó nő után. Figyelem, ahogyan szélsebesen pakolja el a pokrócot, és villámgyorsan pattan a motorra, hogy onnan még egy pillantást vessen felém, mire egy mosolyszerű fintor szánt végig arcomon, s zöld szemeimben kialszik a fény. Utolsót biccentek hát felé, és végig követem szemeimmel, ahogyan sietve távozik a város felé. Ennyire rosszat mondtam volna?, csóválom meg a fejemet, hogy újabb kortyot vegyek a sörből. S annak ellenére, hogy jobb lett volna társaságban hallgatni, most hosszú lábaimat gyökérszerű stabilitással tartom a stég deszkáin, bal karomat mereven tartom magam mellett, a jobbat pedig néha meg-megemelem, hogy fogyasszak az italból. Aggódom Elektráért. Alapvetően sosem kiszámítható, de most rendkívül meglepett. Naivan azt gondoltam, hogy jót tesz nekünk egy őszinte beszélgetés, azonban ezt derékba törték kimondott gondolataim.
Nem is tudom, hogy mennyi időt töltök ebben a merev pozícióban. Csupán telefonom rezgése ránt vissza a valóságba. Kapkodva veszem elő zsebemből a készüléket, s a kijelzőre pillantva meglátom Jules nevét. Halvány mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között. Rányomok a fogadás gombra. – Végeztél? – kezdem, miközben az újfent kiürült sörösüveget a papírzacskóba dobom, lehajolok érte, majd a telefont fülem és vállam között tartva beszélek tovább, hogy elinduljak a Mennydörgő utca felé. – Akadt egy kis... egy kis dolgom, de máris ott vagyok – felelem kedveskedő rekedtséggel, miközben egyre távolabb kerülök a stégtől, ahol már csak a magunk után hagyott üresség marad kínzóan sajgó gondolataival.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A nap lemenőben, Belián és én pedig elérjük a stéget. Annyi minden történt itt az utóbbi években, hogy kifejezetten a szívemhez nőtt ez a hely. Lassan sétálunk a kitaposott ösvényen, amiben tisztán látszik mindenki más lépte. Erre szaladgáló és nevető tinédzserek, andalgó szerelmespárok, dulakodások… olvasni lehet ezen a kis részen, amit én most jól meg is vizsgálok, miközben hümmögve reagálok barátom – s most már újdonsült kollégám – szavaira. Jó újra együtt. Sok idő kimaradt, mert mindkettőnknek megvolt a maga dolga, gondja. De a jó barátok mindig egymásra találnak. Mintha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk. Szentimentális, tudom. Sokat tanultam Julestól.
– És hogyan tetszik az igazi tanár élet? – kérdem végül, amikor már érzem, hogy túl sok idő telt el, amióta érdemében megszólaltam. Furcsa lehet, hogy ennyire frissen kikerülve az iskolapadból azokat látod még diákokként, akik az előző évben alattad jártak. Én ezt nem tudhatom. Nem tapasztaltam. Nekem több idő, hosszú, hosszú idő telt el, miután ismét a tanodába kerültem. Csupán a velem együtt felnőtté cseperedő arcok fogadtak és végül ismertem meg még többet. Nagyon sokat köszönhetek Bogolyfalvának és a Bagolykőnek is. Azonban ma mégsem vagyok a toppon, ezért is hívtam fel Beliánt; dumáljunk egy kicsit. A tanévnyitón láttam rajta is, hogy nem teljesen van minden rendben. Annak ellenére, hogy nagyon is jól bírta az első megpróbáltatást. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam; nem sikerült úgy felépülnie az elmúlt időszak történéseiből, ahogyan kellett volna. Természetesen csupán arról a bizonyos, emlékezetes teliholdról beszélek, hiszen – akármennyire is jóban vagyunk – az életének bizonyos részeit még mindig homály fedi előttem. Talán majd ma kiderülnek dolgok…
Én nem fogom erőltetni. Nem az a fajta ember vagyok, aki mindenáron ki akarja húzni a másikból a baját. De hogyha szeretne róla beszélni, akkor meghallgatom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A stég deszkája fájdalmasan reccsen a száz kiló alatt, miközben féloldalasan Belián felé fordulok. Először a kezében füstölgő cigarettára tekintek, majd annak füstjét – s a mozdulatot követve – fúrom smaragdjaimat az ő kéken csillogó szempárjába. Még valóban furcsa ez az egész. Nem annyira, mint először gondoltam, de mégiscsak Helvey Belián professzor áll velem szemben. Halovány mosoly jelenik meg borostákkal tarkított arcomon, és picit elfog a nosztalgia. Hosszú idő lesz, amíg nem az lesz a fejemben megszólításképpen, hogy „kölyök”. Alapvetően nem szerette ezt a megnevezést. Tisztán emlékszem, hogy felhorkant rá első találkozásunkkor a Hivatalban, ezért ugyan szóban többször nem hívtam így, azonban a gondolataim között a mai napig így él.
A következőkre viszont megállok végre, hogy ismét szembe tudjak fordulni barátommal. Megingott a talaj. Szemeimet ösztönösen szűkítve meredek a kékekbe, hogy aztán egy kíváncsi szájnyitással magamba fojtsam a szót. Megingott, persze. A teliholdkor történtek igazán felbolygatták az életét, és… igazság szerint azóta nem is sokat találkoztunk, csupán néhány mondatra, aztán mintha elnyelte volna a föld. Nem tudtam, hogy merre lehetett, de ezekben a pillanatokban kiderül, hogy el kellett mennie valahová. További kezelések? Vagy csak egy kis mosás a léleknek és fejnek? Túl sok most a kérdés a fejemben, ám próbálom a legtöbbet megtartani magamnak. Annyira még én sem vagyok hülye az emberekhez, hogy ne lássam; ez a fiatalember most nem teljesen az a Belián, akivel az elmúlt évben találkoztam. Tekintete fáradt, olykor kissé fájdalmas is, még ha mosolyogni is próbál. Ismerem ezt. Mintha magamat látnám.
– Minden – búg mély baritonom, ahogyan zsebre vágom kezeimet a tóra tekintek. – A munka egyre több időmet lefoglalja, de azért akad idő másra is – Jules-szal szinte együtt élünk, s a testedzésről sem kellett lemondanom. De igaz, ami igaz; sokat elvesz ez a munkakör az életemből. A szünet leginkább a diákoknak szünet. A tanár ilyenkor is gőzerővel a dolgozik a következő év vagy éppen a szünet utáni időszak tanóráinak kidolgozásán. – Merre jártál? – bukik végül a kérdés, s újfent Belián felé fordulok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Tetszik az érzet, amit szájamban hagy arra irányuló válaszom, hogy minden rendben van-e. Mert valóban így van. Minden szuper, nincsen okom panaszra. Még ha sokszor a gondterhelt ábrázatomat kell bámulnia a velem szemben állóknak. Ez bizonyára, amolyan velem járó dolog, ilyen az arcberendezésem. Minta mindig aggódnék valamin. Szorongás? Persze. Ilyen a túlgondoló emberek világa. Valahol társítják ezt a tulajdonságot az intelligenciával. De akkor, kérem valaki mondja meg, hogy mégis miért érzem éppen ezekért a túlgondolásokért magamat ostobának és butának?
Automatikusan nyúlok kifogástalanul barna tincseim közé, amikor Belián megjegyzi, hogy még mindig egészen jól tartják magukat. Haloványan mosolyogva bólintok néhányat, hiszen tényleg nincsen semmi nagyobb gond a kölykökkel. Persze vannak olyan napok, amikor jobban kihúzzák a gyufát, de akkor én nagyon könnyen lesöpröm magamról a felelősséget és küldöm ahhoz a felelőshöz, akiknek a problémás gyermekekkel kell foglalkoznia. Büntetőmunka? Merlin óvjon tőle. Abból egyik sem tanul, csak még jobban megutálja a tárgyat. Arról már nem is beszélve, hogy ezen okból kiindulva nekem pedig nincsen már kedvem az időmet vesztegetni velük.
– Amerika? – fordulok felé tágra nyílt zöld szemeimmel, miközben ajkaimat elismerő-elgondolkodó módon húzom el arcom baljának irányába. Nem szokásom a kijelentések ismételgetése – köszönjük Captain Obvious –, de arra nem számítottam, hogy ilyen messzire keveredik a történtek után. Bár vannak a kontinensen olyan végtelenül megnyugtató helyek, ahol jól lehetett újra erőt gyűjteni. – Ott merre?
Újabb elismerő grimasz jelenik meg kisimult vonásaim között és egyet-kettőt bólogatva sétálok ki a stég szélére. Méretes kezeim még mindig zsebemben rejtőznek.
– Hogyan találtad meg azt az alapítványt? – fordulok vissza felé féloldalasan

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Bogolyfalva báját a nyüzsgés adja meg leginkább. Visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még tanulóként jártam ezt a települést, és egy árva hangot alig lehetett hallani. Fejlődik folyamatosan ez a hely, azonban én jobban szeretek a sarokban meghúzódni, minthogy a tömeg közepén élvezni a zsizsegést. Sőt, ha tehetem, akkor még a tömegen sem megyek át egymagam; a téren ezekben az órákban átkelni pedig kész öngyilkosság. Ezért döntöttem úgy, hogy beülök a kávézóba. Egy csendes sarkot kiválasztottam és belevetettem magam a mugli irodalomba. Azt mondta az egyik diákom – aki varázstalan származású –, hogyha klasszikus magyar regényeket szeretnék olvasni, ami egyszerre szórakoztat és agyat mozgat, akkor vegyem kezembe Rejtő Jenő regényeit. Így is tettem. Elmentem a könyvtár azon részébe, ahol talán tarthatnak ilyen jellegű irományokat, és csodák csodájára az iskola ismét beírhat magának egy piros pontot. Nincsen már ez a toxic-aranyvérűség, ami sok éven át jellemezte a társadalmunkat. Ezért is bújtam körülbelül két órán keresztül a Piszkos Fred, a kapitány című Rejtő művet, amit kifejezetten élvezettel olvastam. Noha minden jónak vége szakad egyszer, ezért elégedett félmosolyt varázsoltam arcomra, összecsaptam a könyv fedelét, fizettem, majd a kötetet a hónom alá csapva léptem ki a napfénybe. Hunyorogva nézem ki szemüveglencsémen keresztül, szinte – mondhatni – megvakultam egy pillanatra, de idővel visszanyerem egyébként is kifogásolható látásomat, és elindultam a Fő utcza köveit taposva száz kilómmal magam alá.
Félhosszú, barnaszín tincseim közé csap a langyos szél, én pedig éppen a Vöröskarom személyiségén kezdek el gondolkodni, amikor is megpillantok egy ismerős alakot. Megállok, és fejemet oldalra biccentve figyelem őt. Vöröskarom, kuncognék fejben, hiszen a szín számomra ismeretes gazdája éppen egy bőrkötetes noteszt olvasgat. Hogyan is írta Rejtő? „[…]gyönyörű, ám félelmetes nő.” Megrázom fejemet, majd teszek egy lépést felé, de mégis megtorpanok. Megzavarjam egyáltalán? Legutóbbi beszélgetésünk után úgy hallottam, hogy egy jó ideig színét sem látták a nőnek. Aztán… bekövetkezett a tragédia. Elment az eszem, ha odamegyek, de akkor is, hogyha nem érdeklődöm a hogyléte felől. A második férfit rabolta el mellőle a Sors. Azon csodálkozom, hogy mindezt ép ésszel még vinni tudja. Ajkamba harapok, majd egy halk, kelletlen nyögéssel megindulok felé. Arcomon zavartság uralkodik.
– Szervusz Elektra – szólalok meg karcos baritonomon. És újfent kitakarom a Napot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A várt kínos csend nem áll be kettőnk között. Ahelyett valami teljesen váratlan dolog történik; Elektra feltekint és közben szélesen mosolyog rám. Erre zavart boldogsággal remeg meg szájam széle, végül húzódik a jellegzetes papírvékony mosollyá. A köszöntésre szerényen biccentek egyet, majd a nő folytatja, én pedig pironkodón nyúlok szabad kezemmel tarkómhoz, hogy megvakarjam azt. Ez a mondat éles körmeivel szánt végig gerincem mentén, ahogyan kirajzolódik előttem az a nap a játszótérnél. Imola hangján visszhangzik néhányszor fejemben, majd a bambulásból megrázom fejem, és a mosollyal arcomon csak megvonom vállaimat, amolyan „hát igen” jelentéssel. Zavarban vagyok, hiszen idejét nem tudom, hogy mikor is láttam egyáltalán futólag a városban. Akkor sem gyakran láttuk egymást. Érdekes, hogy ennyi idő telt el és mégsem futottunk egymásba kettesben. Azonban felesleges is ezen elmélkedni; inkább egy kisfiús bájjal megfűszerezett kuncogás hagyja el torkomat. Még ennyi idősen is én vagyok az a bizonyos socially awkward barát. Nem tudok mit kezdeni ezekkel.
– Öö, köszönöm – dünnyögöm a hely felkínálására, majd ledobom magam a padra. Aminek szerencsésen a szélét találtam el, ezért az fájdalmasan megreccsen a rá nehezedő súlyom alatt. Egy keveset fészkelődni kényszerülök, majd a kötetet bal kezem ujjai közé veszem, könyökömmel a pad karfáján támaszkodok és játszani kezdek a könyvvel. Az utóbbi időben ezzel oldom magam; valami mindig van a kezemben, ami éppen annyira foglal le, hogy ne legyek teljesen megfeszülve. – Vizsgák, diákok – nevetek kellemetlenül. – Igazán nem történik felém semmi – szerényen vállat vonok, majd ujjaim között lebegtetve játszom tovább a regénnyel, miközben lassan Elektra felé fordítom kreolszín arcomat. Először csak hal módjára tátogok, aztán nyelek egyet, torkot köszörülök. Figyelem a vonásait, amik csillogása értetlenné varázsolja elmémet. Tudom, hogy erős nő. De… ennyire? Engem ez inkább aggaszt.
– Te hogy vagy? – nyomom meg kissé az első szót. Egyáltalán nem tudom, hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Érzem, ahogyan kezd kimelegedni a mellkasom. Vállaimat meg-megmozdítom kínomban, aztán robosztus ujjaimmal a szemüveg szárára fogok, egy pillanatra leemelem. Megnézegetem, aztán lágy karcossággal szólalok meg ismét, hogy válaszolhassak Elektra kérdésére.
– Mindig is az voltam, csak nem hordtam – húzom félmosolyra vékony ajkaimat. – Kizárólag olvasáshoz – helyezem vissza orrnyergemre az okulárét. Beletúrok tincseim közé, majd így tekintek vissza a nőre. – Mit olvasol? – bökök fejemmel a notesz felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A tanári pálya izgalmai. Fejemet előre hajtva villantom meg fogaimat, miközben meg is csóválom üstökömet. Barna tincseim arcom mindkét szélén belógnak, azonban így is tisztán kivehető jókedélyű, egészen széles mosolyom. Természetesen megtartja magában azt a csipetnyi letargiát, ami alaphangulatomat jellemzi. Félszeg és óvatos. Ő pedig csipkelődő, mint mindig. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire üdítően hathat néhány perc egy régi barát társaságában. A tanítás miatt az eddig sem igen pergős szociális életem a fagypont alá került. Nem bánom annyira, elvégre egyszerre egy dologra tudok teljesen koncentrálni. S ez most az iskola és a tanári pályával összefüggő tevékenységek. Az a fajta vagyok, aki, ha csinál valamit, azt a legnagyobb odaadással és odafigyeléssel teszi. Ez jelen helyzetben sincsen másképpen. Csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a könyv lefoglalja elmém háborgó részlegét. Ettől függetlenül smaragdszín szemeim a boldog szomorúsággal csillogó, barna szempárba vándorolnak vissza. Ajkaimat összeszorítva engedek meg egy zavart, együttérző mosolyt a következő mondatokra. A szívem szakad belé; és ugye ez nálam mind ki van írva az arcomra. Fájdalmas grimasz keveredik a „nem is tudom, mit mondhatnék” arckifejezéssel, miközben egy nagyot sóhajtok. A lebegtetett könyv puhán érkezik mellém a padra, miközben én kicsit jobban fordulok felsőtestemmel irányába.
– Nagyon sajnálom, ami Marcellel történt – húzom el ajkaimmal együtt kicsit orromat is, miközben tekintetemmel el sem engedem kedvenc riporternőmet. Felfoghatatlan, hogy egy olyan jókedélyű pasas, mint Hegedüsh végzett magával. Ugyan engem látványosan került minden iskolai megbeszélésen vagy rendezvényen, mégis ő volt sokszor a lelke mindegyiknek. Irigyeltem a kiállását, a folyamatos jókedvét. Nem hiába házvezető-helyettes. Nem hiába volt… Merlinre, de borzasztó ez.
Azonban Elektra máris taktikát vált és a csipkelődés mellett marad. Értem. Nem szeretne jobban erről beszélni, amit teljes mértékben tiszteletben is tartok, ezért csak zavartan mosolyogva veszek fel egy játékosan sértett hangnemet.
– Tűnök? Kikérem magamnak, Rothstein kisasszony – húzom össze bohókásan a szemeimet, majd ezzel a halványan zavart mosollyal dőlök vissza a pad támlájának. Ahonnan azonnal vissza is pattanok, mert hátamban érzem a nő kabátját, így inkább előre dőlve, könyökeimmel térdemen támaszkodva nézek a távolba, miközben minden külső zajt kizárva hallgatom Elektra hangját. Halk hümmögés szűrődik ki ajkaimon.
– Képregény? – fordítom a magyarázat végén arcomat felé. – Sajnálom – nyelek egyet, miközben hátra nyújtom felsőtestemmel kifordulva karomat, hogy simíthassak egyet a nő karján. – Befejezted vagy félbe maradt? – kérdem bátortalanul.