Babóca

Egész nyugis délutánra érkezik a csárda újdonsült vezető helyettese. Főnökcsere és egyéb ideiglenes ügyletek miatt lett kinevezve, ami olyan szintű elégedettséggel töltötte el, hogy napok óta látszik rajta ez a jókedv és pozitív kisugárzás.
Belépést követően rákacsint és mosolyog a bejárathoz legközelebb ülő lányok fekete hajú tagjára és oda is köszön, majd megy hátra, hogy pulóverét levetve felkösse a fehérített, szépen vasalt kötényét derekára. Hosszú perceket tölt még hátul, intézi a megrendeléseket és a fizetéssel kapcsolatos papírokat. Egyelőre csak tanulja a vezetést, jegyzetei vannak arra, mit és hogyan kell csinálni, de a rendelés leadása egyáltalán nem nehéz. Többször is belemártja pennáját a tintába mielőtt írni kezdene. A tőle telhető legformásabb betűket veti papírra, hogy olvasható és kivehető legyen minden, ezzel azt akarja elkerülni, ami néhányszor már megesett; hogy hoztak három üveg lángnyelv whiskey helyett három élő csirkét, más esetben olcsó palackozott vajsört.
Fütyörészve bukkan fel a pult mögött. Fél füllel hallgatja a vendégeket, ám mielőtt beszállna a kiszolgálásba, feltekeri a zenegép hangerejét. Nem túlzottan, éppen csak annyira, hogy a vendéglátó részen mindenhol hallható legyen.
A mosogató peremének támaszkodik, és végignéz a vendégeken. Keresi a jelzést, akihez mehet rendelést felvenni, vagy fizetne, de helyette egy kislányt pillant meg. Vörös hajzuhataga és szeplős arca nem hétköznapi, nem lehet összekeverni más lányokéval. A Navinés lány.
Ellöki magát a pulttól, és kitölt egy pohár almalevet. Azt az egy szem poharat tálcán tartva lépdel a lány asztalához és széles mosollyal néz le rá.
- Hozhatok valamit, hölgyem? Magamon kívül, persze.

Babóca

Ha bőrdzseki lenne a sárkányhercegen és némi tánccal meg ugrálással, esetleg magas hangok kipréselésével a torkán közeledne a Navinés lány felé, egészen olyan lenne a szituáció, mintha egy klisés mugli filmből vágtak volna csak ki egy jelenetet. Hol is lehetne romantikusabb az első, szemtől szemben, közelről történő pillantás ha nem egy csárdában.
- Almalevet hoztam, az nem jó kezdetnek? - összevonja szemöldökét kérdezés közben.
Képzeletbeli listájára felírja, hogy előbb kérdezz, aztán itasd, majd levágja magát a lánnyal szemben álló székre. A tálcát melyen megutaztatta a poharat ujjai között forgatja, majd úgy helyezkedik, hogy az jobbjával eltűnjön az asztal alatt. Előre dől, megtámaszkodik az asztalon és hosszas gondolkodásba kezd.
- Nekem a hortobágyi húsos palacsinta a kedvencem. Ettél már? Vagy vegetáriánus vagy? - ajánlatát követően észrevétlenül nagyot nyel, ő maga is megéhezett kedvenc ételét említve.
Sajnálatos, hogy nem képes magára főzni. Otthon a manók, a kastélyban a manók, meg még a csárdában is ezek a lények látják el, és próbálja Emmát rávenni, hogy gyakorolja a krumplipucolást mielőtt még ott lenne, hogy tényleg szüksége van a húgára ahhoz, hogy telhetetlen férfigyomrát elhallgattassa.

Izabella

Nyúzott arcán nincs a szokásos jókedvű vigyora, csak egy félmosoly a szája sarkában. Látszik az arcán a hosszú műszak, és hogy napok óta szinte semmit nem aludt, mert neki is vizsgaidőszak van. Az év közben történő nem tanulást ilyenkor pótolja. Gyorsan, egyszerre töm a fejébe mindent, de a magolással nem igazán halad előre. Mintha csak részeg lenne, egyet lép fel a lépcsőn, majd kettőt vissza.
Legszívesebben kihagyná, az iskolából is kilépne, de nem teheti meg, mert három alap osztállyal és a nevelőben töltött két évvel a minimálisnál is minimálisabb az esélye arra, hogy valaha az életben normális munkát kapjon és jobb élete lehessen.
Unja már, hogy a csárda koszos szobájában tanyázik és nem bérelhet lakást, holott arra vágyik. Nem arról van szó, hogy ne szeretne a csárdában dolgozni, és vezetni azt szinte felső irányítás nélkül, inkább csak a vizsgaidőszak miatt érzi, hogy percről percre jobban szeretne elmenni.
Úgy bele van feledkezve a munkába, hogy arról is elfeledkezik, hogy a pult mögül néha ő is kilépjen. Mikor felemeli a fejét, meglátja, hogy egy csinos lány egymagában ücsörög. Ez a jelenség nem mondható gyakorinak, de nem lepődik meg rajta. Körbenéz Samu után, aki ott kóvályog az asztalok között és úgy gondolja, felveszi a rendelését, nem kell neki mennie.
Ám mielőtt a férfi eljutott volna a hölgyhöz, visszafordul a teli tálcával. Nikonak nincs ellenére, hogy kezét a kötényébe törölje, majd határozott léptekkel meginduljon a lány felé. Csakhogy eltelik egy perc mire tovább tud menni anélkül, hogy ne állítaná meg valaki, és mire odaér, a szőke melletti székre egy cseppet sem kívánt társaság nemesebbik fele csapódik le. Nikolai mögötte torpan meg, hallja, hogy a férfi kelletlen szavakkal  próbál közeledni a lány felé.
- Haver, illene megkérdezni a hölgyet, hogy kér-e a társaságodból, mielőtt ide hányod az ocsmány stílusod - mondja normál hangon, miközben a férfi vállára rakja a kezét.

Szofi

Egy napot beáldozott kettejükre. Erre a napra lefoglalta a csárda legalsó szintjét, a VIp részt, kitakarított néhány felbérelt személy segítségével és vacsorát rendelt. Utóbbit úgy oldotta meg, hogy felment a kastélyba, és a konyhán a manókkal rakatott össze mindenből egy-egy nagyobb adagot.
Vacsorára hívta meg Szofit, mert szinte nulla romantika nem volt még a kapcsolatukban, ezt pedig pótolni akarta. Miközben a gyertyákkal bajlódott, rájött, hogy a húsz éve alatt egyetlen randija se volt. Semmi vacsora, semmi virág, csak ami utána jön.
Túl élete első randiján, fáradtan és feszengve fogja kézen kedvesét, hogy átvigye a hálószobába. Minden vágya, hogy kettesben legyen vele, azzal is teljesen megelégedne, ha most csak összebújnának és elaludnának a finom vacsora után.
- Látod? Olyan, mintha nem is az emeleti szobában laknék - mondja a tarkóját vakarva.
Becsukja maga mögött az ajtót, és kigombolja ingének felső gombját. A nagy estére finoman kiöltözött. Fekete farmerjába betűrte a kék inget, lábára is elegánsabb cipőt húzott. Úgy érzi, mindent megtett azért, hogy jól alakuljon az este, de hiányosnak érzi, vagy Szofi az, aki miatt feszült. Mintha titkolna valamit.

Szofi

Mikor egy férfi odáig van egy nőért, pontosan ezeket a dolgokat valósítja meg a kedvéért. Nikolai pedig teljesen odáig van a lányért, akivel kapcsolatuk lassacskán körvonalazódik, de csiga lassúsággal teljesedik ki.
A vacsora végezetével úgy érzi magát, mint egy jóllakott óvodás. Pocakja is kidudorodik, mintha legalább három hónapos terhes kismama lenne. Kicsit sem törődik vele, még meg is simogatja miközben Szofit hallgatja. Elmosolyodik, majd a cipőjéhez hajol, hogy megszabaduljon a fogságából.
- Szeretnélek egyszer tényleg hazavinni. Nem oda fel. Saját lakásba, ahol ketten vagyunk. Nem értem miért vagy még velem - mintha minden önbizalma elszállna, ha erről a témáról van szó.
Saját magát hergeli azzal, hogy teljesen feleslegesen előhozakodik újra és újra ezzel a témával, az erkélyen egyszer már kifakadt, gyengének mutatta magát, nem akarja újra.
- Egyébként te...te meg rohadt szexi vagy ebben a szerelésben - férfisóhaj hagyja el száját.
Vacsora közben is megakadt a szeme a nőcin, meg a ruha kivágottabb, minibb részein, csakhogy a kaja mindenek előtt áll. Előbb a gyomor, aztán a többi.
- Nem bámultak meg sokan idefelé?

Szofi

- Élvezném - vonja meg a vállát, és elvigyorodik.
Nehezen tudja elképzelni, milyen az agresszív Szofi, de eljátszott már a gondolattal, milyen lehet amikor belőle is kitör az állat. Niko már jó ideje nem ütött meg semmit élettelen tárgyakon kívül, és nem biztos, hogy egy számára ennyire fontos személyen szeretné újra kipróbálni, milyen erővel is bír.
Aztán a bókot saját formájába öntötte, formálta, és vette oda egy csavarral a kissé túl rövidbe bújt nőnek. Neki nem baj, egyáltalán, hisz minél kevesebb, annál kevesebbet kell megvarrni, ha netán elszakadna, de azt azért már nehezebben tűri, hogy az ő tulajdonát más is megbámulja.
Így a kérdésre érkező válaszra elkomorul az arca, majd felegyenesedik.
- Mi? - szemei összeszűkülnek.
- Nem értettem jól. Leálltál egy pasival dumálni ebben a ruhában? Na nem. Amíg az én barátnőm vagy, nem nézheti más...ezt - emeli fel jobbját, hogy egy lendítéssel végigmutasson a testén.
Karja visszaesik eredeti helyzetébe, majd ökölbe szorítja. Hosszan bent kell tartania a levegőt, mert különben eldurranna az agya.
- Tudod mit? Egész nyugodtan menj utána. Neki legalább van fedél a feje fölött - durrog tovább.

Szofi

Az erkélyen szóba került Nikolai számára néhány igencsak fontos dolog, főleg ami kettejük kapcsolatát illeti. És ebbe beletartozik az, hogy ha már kimondták, hogy egy párt alkotnak, akkor bizony az ő barátnője ne álljon le idegen férfiakkal trécselni a randijuk előtt, amire ő annyit készült, mintha maga Merlin érkezett volna vendégségbe.
- Az egy és ugyanaz! - emeli fel a hangját.
Át se gondolja, mit vág kedvese fejéhez, csak kiszakad belőle a dühös énje, azt pedig szinte képtelenség visszanyomni a helyére. Veszi a mély levegőket, hátha az lecsillapítja, de végül még magának szúr oda egy hatalmas tüskét.
Álla megfeszül fogai összepréselésében, szemében harag tüze gyúl. Követi tekintetével Sofia megmozdulását és a választ csak eközben dolgozza fel. Nem szól semmit, mert csak üvölteni tudna, de a keze lendül, amint a nő olyan távolságba ér, ahonnan könnyedén megfoghatja.
Finomságot mellőzve kapja el a lány csuklóját, könnyedén fonja át ujjaival. Kissé előre dönti fejét miközben tekintetét a lányéba fúrja és közelebb hajol hozzá. Szofinak esélye sincs rá, hogy meneküljön ha már tartja, sőt, a másik kezét is elkapja.
- Nem mész innen sehova - mély, agresszív hangja eddig bujkált a sok hazugság és titok alatt.
Csak az lebeg a szeme előtt, hogy ez a nő feldühítette, és csak az tartja kontrollban, hogy az apja lebeg lelki szemei előtt. Nem akar olyan lenni, sosem bántaná a párját.
- Az enyém vagy!
Csuklóinál fogva rántja oldalra, ahol a falnak löki, és saját testével szorítja oda. A lány karján már látszik Nikolai ujjainak lenyomata, a szorításból eredő fehérség, ezt azonban ő nem veszi észre. Tág pupillái feketén fénylenek, izmai belefeszülnek a szorításba, a tartásba. Mindkét kezével a feje fölött tartja, a falhoz szorítva, és szinte teljesen benne van az arcában.

Szofi

Abban a pillanatban kikapcsol minden ép észt kontrolláló kis érzéke, melyben Szofi túllépi a határait. Lehet, hogy alapból vicces lett volna, de most amilyen lelki állapotban Nikolai van a vizsgák és a lehetetlen jövőkép miatt, kicsit sem sikerült poénosra a helyzet. Nem tudja meghazudtolni önmagát. Agresszív, támadó, az is csoda, hogy egész idáig tartotta magát. Amit Szofi iránt érez, most jelentéktelenné válik. Úgy érzi, elárulta, úgy érzi, hazugság volt minden. Megtört egy nő előtt, engedte, hogy fontos legyen számára, melyet egész életében csak egy személynek engedett; a húgának.
Mélyebben veszi a levegőt, mellkasa magasan emelkedik. Könnyedén keni fel a falra párját, csuklóit béklyóként fonja körbe ujjaival. Érzi a szőke tartását, szavai azonban csak hergelik. Felbőszített bikaként viselkedik és nem lát semmit a saját gondolatain kívül. Bosszút akar állni, feltehetőleg a semmiért.
Szofi szemébe néz, arcizmai belefeszülnek abba, ahogy visszafogja magát. Felvillan a stop tábla lelki szemei előtt, az apja körül forognak gondolatai. Ő nem lehet az apja. Nem bánthat már senkit, különben ugyanolyan lenne...
Ha lehet, még egy fokkal erősebben szorít rá a nő kezére. Ezt azonban nem követi bántalmazás, sokkal inkább olyan szenvedély, melyet még nem élt át. Ajkait a másik ajkaira tapasztja, testével a másik testének simul. A mérhetetlen dühöt vágyak győzik le. Szofira vágyik.

Szofia

Állat módjára viselkedik azzal a nővel, akivel nem is olyan régen még kisgyerekként ácsorgott az erkélyen. A hideg idő, a félelmei és lelkének visszafogott darabkái akkor a gyenge arcát hozták elő. Képes volt a saját hülyesége miatt őrlődni.
Most is hasonló történt, de nem azt váltotta ki belőle, mint ott. Képtelen visszafogni dühét. Talán már az elején el kellett volna mondania a lánynak, hogy javítóba zárták és csak a felszínen javult meg. Belül ugyanaz az állat volt, és ha most Balázs látná, több, mint valószínű, hogy azonnal bezáratná. Csakhogy innen már nem a javítóba kerülne, hisz nagykorú.
Szerencsére egy kicsit észhez tér, lazít a szorításon, és ajkait Szofi ajkaira tapasztja. Szenvedéllyel csókolja, vérében dübörög az adrenalin, mely átjárja egész testét. Feje teteje is belesajdul.
Levegő után kapkodva, szabálytalan légzéssel húzódik el a nőtől. Lassan engedi el a kezeit, melyeken látja ujjainak nyomát. Hátratántorodik, egészen az ágyig lép, ahol leül. Arcát a tenyerébe temeti, kissé beletép sötétbarna hajába. Dühös morgás szakad fel a torkából.
- Gyűlölsz - nem lehet eldönteni, hogy kérdésnek szánja-e, vagy kijelenti, de inkább utóbbinak hat.
Szemében fájdalom látszik ahogy felnéz a szőkére. A szemébe akar nézni. Máshogy nem tudja elmondani, mennyire sajnálja amit tett.
- Szofi...

Szofi

Hozzá képest Szofi tartja magát, úgy néz ki, kettejük közül ő az erősebb. Míg Niko meggyötörve, a bűntől elsötétült pillantással néz a párjára, a szőkeség tagadja, ami a másik szerint nyilvánvaló. Gyűlölnie kellene. Úgy kéne gyűlölnie, ahogy ő az apját, amiért kezet mert emelni anyjára és húgára. Az nem számít, hogy őrá is, de aki nőt bánt, az gerinctelen féreg a szemében. Erre... Saját szorításának nyomát látja viszont a csuklóin, melyeket bár próbál elrejteni a tulajuk, az ő figyelmét nem kerüli el.
Fáradt morgásba torkollik az a motyogás, amibe belekezd mikor a lány közeledik hozzá. Nagyot nyel, szíve kihagy egy ütemet a mostani finom érintkezésre. Jobb keze remeg, de Szofia hajába fúrja ujjait óvatosan. Szüksége van a kontaktra.
Tekintetét a szemközti fal alig látható repedésére szegezi, míg fejét megtöltik a gondolatok. Minden bizonnyal itt van az ideje annak, hogy beszéljenek olyan dolgokról, amiket már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Ő anno nem figyelt az asszonykára, mert egyszerűen nem érdekelte semmi, amihez neki nincs köze.
- Nagyon sajnálom, Szofi. Helyetted is gyűlölöm magam. Én... Titokban tartjuk, nem kell a közönség. Amikor ide kerültem, nem Svájcot untam meg. A javítóintézetben töltöttem két évet botrányos magaviselet miatt és itt helyezett el a Minisztérium. A család fekete foltja vagyok apám szerint. Fater alkoholista, és napi szinten vert minket. Engem, anyámat, a húgomat... Ezt nem hagytam egy idő után. Én ellenszegültem, Emmát védtem, azok meg elváltak és tartani kellett a család jó hírét. Javítósként ez k**va nehéz - mély levegőt vesz és nem érdekli, hogy nincs ablak a helyiségben, remegő kézzel húz elő egy szál cigarettát ingzsebéből és gyújt rá.
- Fater mindig mondta, hogy olyan vagyok mint ő, a vért nem tagadhatjuk meg. A suliban menő voltam, bandavezér. Megkaptam mindent meg mindenkit, csak csettinteni kellett. Alkohol, erősebb szerek... Balhéztunk. Sokat. Verekedtünk és nem fogtam vissza az átkokat. Nem tudom, mi tette be a kaput, de egy erősebb átok lehetett... Nem akartam olyan lenni, mint ő! - csattan fel és mélyen letüdőzve a cigaretta füstjét Szofira mered.
- Eddig ment, Emmáért. Ha balhéba keveredek, engem bezárnak, és onnan nem biztos, hogy kijövök, addig ő meg... Hozzá kerül...

Szofi

Rengeteg érzelem uralkodik most emberünkön. Szeretné visszaforgatni az idő kerekét legalább egy fél órával, de ami elmúlt, azon nem lehet segíteni. Csak az lebeg a szeme előtt, hogy egy szemétláda, aki egy fikarcnyit sem érdemli meg azt a csodálatos nőt, aki annak ellenére amit vele tett, most is ott ül, és nem fél az érintkezéstől.
Sötét múltjáról most beszél először. Most érzi úgy, hogy képes szavakká formálni gondolatait, képes bevonni a szőkét abba a káoszba, ami az ő élete címszó alatt fut.
Tömör próbál lenni, minél előbb túl akar esni rajta. Szofi szavait szinte meg se hallja, csak őrlődik és várja a végét, a kiutat. A cigaretta segítség, némiképp megnyugtatja ezerrel kalapáló szívét.
Beszámolója végeztével nem törődik a tisztasággal, a padlóra dobja cigicsikkjét, cipőjével elnyomva azt. Nagyot nyel kedvese szavaira. Annyi férfiasság van még benne, hogy ne hagyja eluralkodni fájó érzelmeit, egy könnycseppet sem enged szemeibe.
- Nem akartalak bántani. Soha nem fog ez többet előfordulni...bízz bennem - sóhajtja remegő hangon.
Jobbjával óvatosan Szofi karja után nyúl. Úgy veszi kezeibe a megszorított végtagot, mintha egy újszülöttet tartani. Gyengéden fedi fel ujjainak nyomát.
- Aludj ma itt. Én felmegyek, és majd találkozunk...valamikor.
Halkan szól, elengedi a lányt. Pár pillanatig a szemébe néz, majd feláll, farzsebéből előveszi a kulcsokat, és az éjjeliszekrényre rakja. Az ajtóhoz sétál, ahonnan már csak egy mondat erejéig fordul vissza.
- Szofi...nagyon fontos vagy nekem.

//Köszönöm! //

Anais

Elegáns, fekete kötött pulóvert visel, nadrágját még köténnyel védi, hisz a pult mögött áll. Már nem szolgál ki, csak egy-két ember lézeng a csárdában akikkel Samu könnyedén boldogul. Nikolai kezében egy megrendelőlap, amire szaporán húzogatja a strigulákat és írja a számokat, miből mennyi kell.
Jól megy a sora mostanság, a kedve is jó, ahogy azt el lehet várni mikor az ember sikeres. Dúdolja a gramofonból szóló dallamot, néha pedig felpillant, az ajtó irányába tekint.
Mikor végre feltárul a bejárat és megpillantja újdonsült kedvesét, sármos vigyorra húzódnak ajkai. Szemeit le sem veszi a vörös démonról, aki ezen az estén hozzá érkezett.
Ellöki magát a pulttól, kezéből letesz mindent és még a kötényt is lerántja magáról egy mozdulattal. Szavak helyett cselekszik, kilép a helyéről és Anais elé sétál.
Jobbjával végigsimítja arcát, ujjai a füle alatt állapodnak meg. Mosolyogva néz a lány szemébe, majd üdvözlésképp gyengéden, de a hozzá illő határozott mohósággal csókolja meg.

Anais

Ana pont jókor, Karácsony előtt néhány héttel csöppent az életébe és a kapcsolatuk a lehető legnagyobb természetességgel alakult ki. Úgy döntött, Emma mellé kell valaki, aki a csivitelésével örömöt hoz az életébe és ezzel kerekké varázsolja az egészet.
- Karácsonyozunk - vonja meg a vállát válaszul.
A vendégek közül egy-ketten feléjük pillantanak, de egyikük sem törődik a közönséggel. Niko végigsimít barátnője arcán mielőtt elengedné, s csak ezután foglal helyet az egyik bárszéken. Végignéz a rellonoson, ajkai széles mosolyra húzódnak. Elégedett. Teljes mértékig elégedett a választásával.
- Kértem a manókat, hogy készítsenek vacsorát, szereztem egy kis karácsonyfát, deee ajándékot még nem vettem. Adj egy percet...
Azzal leugrik a székről és Samut inti magához, hogy váltson vele pár mondatot. Nem itt lent akarja tölteni az estét, ezért a férfira bízza a zárást, ő pedig kezét nyújtja Anais felé.
- Felmegyünk?

Anais

Nem igazán tudja, milyen karácsonyozni, hisz ez az első neki azóta, hogy kiengedték a javítóból. Erről az apró kis titokról Ana nem tud, és nem is kell neki. Csak Emma tudja, na meg Szofia. Igyekszik még mindig azt a látszatot kelteni, hogy az élete rendben van és a légynek se tudna ártani.
- Megfelel a magyarázat? - vonja fel szemöldökét kérdőn.
Ennyi, semmi többet nem tud az ünneplésről, csak remélni tudja, hogy a karácsonyfa mellett más is fog történni a vacsorázáson kívül.
Samuval megbeszéli a zárát, aztán megy is kedveséhez, hogy felvezesse őt az emeletre, ahol minden elő van készítve. Útközben azért még visszafordul, ha már ennyire kíváncsi a kicsike.
- Ünnepek, ilyenkor megcsappan a vendégek száma. Csak az öregek jönnek.
Ez látható is, a szokásos öregek nem bírják a napi minimum nélkül és ez nem baj, különben nem lenne bevétel.
- Gyere - azzal bevezeti belakott szobájába, ahol most kivételesen rend van és tisztaság.
Minden a helyén van, ő pedig kész van arra, hogy jól megünnepeljék az első közös karácsonyukat.

Annám
vasárnap délután

Dolgozott napközben, reggeltől délutánig, de meglépett, mert megteheti és mert szeretné látni azt a csodás lányt, ki képes életet lehelni a rellonosba. Bár a csárda ott van a cukrászdától egy köpésre, eltelik a meglépés után egy negyed óra.
Életében először nem üres kézzel megy a hölgyhöz, egy csokor virággal lép be a cukrászda ajtaján. Mosolyog, törzsvendégként köszön az ismerősöknek, meg az ott dolgozóknak, aztán tekintetével megkeresi kis vörösét. Nem szól egyelőre neki, hogy itt van, majd mikor elindul az asztaloktól vissza, a pultnál úgyis meglátja.
Niko addig mosolyogva figyeli Anna ténykedését és megjelenő mosolyát miközben kiszolgálja a vendégeket.
Már alig várja, hogy ha csak egy pillanatra is, de magához ölelhesse és átadhassa a csokrot, amivel ácsorog. Nem is érzi magát kellemetlenül, pedig többen is megnézik azok közül, akik a környékén ülve fogyasztják süteményüket. Egy-egy pillantást vet ezekre a csodálkozó hölgyeményekre, aztán vigyorogva újra visszafordul a nő irányába.

Annám

Ki tudja mi ütött belé. Korábban nem vette a fáradtságot, hogy virággal, vagy egyáltalán bármivel kedveskedjen a kiszemelt lánynak, talán ezért is nézik meg többen is. Ha ismerik, ha nem, igazából nincs közük hozzá, kinek szánja a csokrot.
Tekintete leragad a kisasszonynál, aki simán lenyűgözi minimális táncikálásval, hát még a mosolyával. Megbabonázva nézi, el is feledkezik arról, hogy hol van, mert valójában enni nem akarna, csak beköszönni. Még az illatok sem keltik fel az érdeklődését.
Várnia kell egy kicsit, de nem bánja, kárpótolja az, amikor tekintetük találkozik végre. Mosolyogva áll fel, hogy mire Anna odaér hozzá, már megadja a kellő tiszteletet.
- Mennyiért adják a legszebb pincérlányt? - kérdezi.
Csillognak a szemei, kezébe veszi az asztalra rakott virágot és felé tartja, ha már egyszer neki hozta.
- Remélem szereted a rózsát... - kissé bizonytalanul pillant a vörös és sárga szirmokra, aztán lehajol a nőhöz, kisimítja arcából a haját. - Mikor végzel?
Direkt nem csókolja meg, vagy öleli át, ez is épp elég ahhoz, hogy ha nincs jó kedvében valamelyik kolléga, vagy a főnök, akkor kapjon a lány az orrára, mert munkaidőben pasizik.

Annám

Nem nevet vele, csak vigyorogva ingatja a fejét. Neki Mina nem kell, csak Anna, a legszebb, aki most is, mint mindig, arra készteti, hogy elfelejtsen minden mást rajta kívül. Még a sütiket is!
- Örülök - sóhajt fel.
Komoly fejtörést okozott a pasinak, hogy kiválassza azt a virágot, melyből szép csokrot lehet csinálni és talán a kedvese sem allergiás rá. Szép jelenet lett volna... Az orra alá dugja a csokrot, ő pedig tüsszögve küldi el a fenébe a gazzal együtt. Na de a virágboltos hölgy segített neki egy picikét ám.
Kissé csalódottan néz szemeibe, el is húzza a száját. Most azonnal akarná elvinni, nem csak egy óra múlva. Néhány másodpercig kérlelően néz Annájára, aztán elmosolyodik.
- Én mára végeztem. Szívesen maradnék, de már így is csúnyán néznek rám amiért feltartalak - biccent a fejével a kedves, vagy kevésbé kedves úriemberre, aki az asztalánál nagyon türelmetlenül pislog a vörös után.
- Mit szólnál, ha hazaugranék, aztán visszajönnék érted? Elnézhetnénk később Szalamantonba. Az egyik vendég dumált valami Bálint napokról.
Újra kiszélesedik a mosolya ahogy arra gondol, hogy egy óra múlva már kedvére csókolhatja össze és vissza a nőt. Szeretne sokat adni neki, arra törekszik, hogy ne unatkozzanak együtt és erre mi se lehetne jobb, mint a közös kikapcsolódás.

Leavey Héloise Lindsey

Muszáj felvennie egy új embert, ha élni is akar a munka mellett. Valahogy most több a meló a csárdában, mint korábban, mindig tömve van a hely és nehéz úgy bírni, hogy közben megrendeléseket intéz és tanul is. Ezért hirdetett felvételt, amire többen is jelentkeztek, de most egy lányt vár, akit ismer, elég felszínesen.
A gramofonban szóló dal ütemére jár a lába, míg a pultban állva kitölti a kért rövideket a vendégeknek. Rutinosan mozog az italok között, mindent pontosan tud, hogy hol van, finom és ízléses koktélokat kever, ha valaki azt kér. Olyan, akiről süt, hogy jó helyen van. Bár hosszútávon nem a csárdában akart elhelyezkedni, most már dicséri a fiatalabb énjét.
Nem figyeli az időt, fogalma sincs már, mire beszélték meg a lánnyal a beszélgetést, így merő véletlenségből látja csak meg, hogy megérkezett. Ott a pult mögött megáll, megtámaszkodik, szemöldöke felszalad.
- Bálba készülsz, Loise? - szólítja meg a szőkét.

Leavey Héloise Lindsey

Hiába a csinos pofi, a formás alak, Nikolai arcán nem látni mást, csak azt, hogy magában igyekszik kitalálni, milyen kritikával illesse a nőt, hogy azzal ne bántsa meg. Nincs hozzászokva, hogy a nála dolgozó lányok ilyen felszerelésben libbennek be.
- Nem járok bálba - vonja meg a vállát egyszerűen.
Idő közben lerak mindent a kezéből és fejével Eszternek int, hogy vegye át egy kicsit a pultot, amíg munkaügyben tárgyal.
- Nem sikerült - szalad fel a szemöldöke miközben újra végigméri a szőkeséget. - Ha így öltözködsz, ne csodálkozz, ha majd megfogják a segged és ajánlatot tesznek - teszi hozzá.
Szemernyi rosszindulat sincs benne, csupán két lábbal a földön jár és ismeri, mi a dörgés csárda téren. Mikor legutóbb Sonját felvette, őt is zaklatták, holott nem rittyentette ki magát ilyen szinten. Persze ha ez Loise-t nem zavarja, nincs semmi probléma.
- Ugyanúgy dolgozok, mint mások azzal az eltéréssel, hogy nekem a kiszolgáláson kívül is van feladatom. Meg persze rendet tarthatok, különben elszabadul a pokol - vázolja fel, mi is az ábra.
Nos nem véletlenül kell neki Loise még a csapatba. A csajok otthon már észrevették, hogy fáradt és ő is érzi, hogy nem tud úgy pörögni.
- Térjünk a lényegre. A fizetés nem rossz, a beosztásba van beleszólásotok, nem vagyok bunkó főnök és azonnal kéne kezdeni. Soha nincs egyedüllét, mindig ketten vagy hárman dolgozunk, ahogy épp esik. Egy férfi mindig van itt, ha zaklatnak, neki kell szólni, hogy intézkedjen. Mi érdekel még?

Leavey Héloise Lindsey

Nem zavarja az, hogy a nő helyet foglal, annyira nem törődik az illemmel, hogy esetleg magától jusson eszébe felkínálni az ülőhelyet. Most az a cél, hogy minél gyorsabban elmondja a dolgokat és folytatódjon a munka. Elvégre muszáj lesz tanulnia a hátralevő vizsgákra is, na meg Anna... Látni akarja kedvesét.
- Nem szeretném, ha leállnál veszekedni a vendégekkel - ingatja meg a fejét.
Egyszerűbb, ha valamelyik férfi szól a lányok érdekében és ha az nem működik, egyszerűen kidobják aki nem bír magával.
- Sonja is tanul, én is. Nem lehetetlen megoldani. Fárasztóbb, de melyik munka mellett nem lenne az?
Szusszanásnyi idejében hajába túr, összekócolja barna tincseit. Sosem hordja rendezetten, valahogy így szokta meg és szereti is.
- Felőlem rendben - vonja meg a vállát. - Nem fizetek fellépésért, csak ha nagyon jó egy banda - ezt amolyan üzleti titokként teszi még hozzá.

Leavey Héloise Lindsey

- Felőlem rendben van. Az emberek itt szeretik a zenét. Ha nem túl nyálasat nyomsz - teszi hozzá a torkát megköszörülve.
Lényegében neki mindegy, de nem szeretné, ha a vendégei azért távoznának, mert nem jó a zene. Ezért szokta ő maga válogatni a gramofonban játszott dalokat. Azokat mindenki szereti.
- Mondjuk most - vonja meg a vállát. - Ha még nem vagy kész rá, akkor legyen holnap. Én is itt leszek, amúgy a többiek is segítenek. Majd felosztjátok, ki pincérkedik és ki marad a pultban.
Rengeteg dolog van, amiről még nem beszéltek, de csak idő közben, a munka során jön elő. Ilyen például a mi hol van kérdés, meg persze a mi a feladat.
- Hogy szólíts? - vigyorodik el és azért felszalad a szemöldöke. - Nikonak, ahogy eddig. Bár a Főnökúr is megteszi - végül el is neveti magát.

Annája
na most fogsz elhagyni

Hajnal van, még napfelkelte előtt. Kint ül a stégen és Annát várja. Éjszaka dolgozott, így esélye sem volt rá, hogy személyesen hívja beszélgetni kedvesét, hát baglyot küldött még valamikor az este.
Ennyi idő kellett hozzá, hogy eljusson arra a pontra, amikor minden befolyás nélkül, magától tudja elmondani Annának, ki is ő valójában és miért jár ismeretlen helyekre ha inni támad kedve. Most van itt az ideje, amikor kapcsolatuk már elért bizonyos pontokat, de még szabadon távozhatnak ha úgy döntenek, nem kérnek a folytatásból. Persze nem ezt akarja. Bízik a nőben és abban, hogy nem a múltja fogja meghatározni a jövőjüket, melyre csupa bizakodással gondol. Mellette akar maradni még sokáig, mert benne megtalálta a biztonságot és a szerelmet.
Szíve nyugodtan dobog mellkasában, de fejében száguldoznak a gondolatok. A stég korlátjának vetett háttal, jobb lábát felhúzva dobál kavicsokat a tóba, melynek hatására a sima víztükör fodrozódni kezd. Várakozásában néha felsóhajt és megdörzsöli szemeit és arcát. Fáradt. Tekintete néha a magával hozott sörösüvegekre téved, na meg a stég másik feléhez, hátha megpillantja a nőt. Egy percig sem gondolja, hogy nem fog eljönni, de azt sejti, hogy furcsállni fogja a különös találkát. Hisz hajnal van, vagy még éjszaka, ilyenkor összebújva aludni szoktak amíg az ablak résein át beszűrődő napfény meg nem világítja hasukat.

Annája

Gondolkodik és csak gondolkodik, már nem teljesen biztos magában. Szereti Annát és fél, hogy elveszíti. Azt viszont megtanulta, hogy a titkok nem valóak egy kapcsolatba és az ember csak akkor lehet boldog, ha a hibáival együtt fogadják el. Márpedig ő ezt akarja. A teljes boldogságot. Ezzel a nővel.
Egy pillanatra mindent elfelejt mikor megjelenik kedvese. Csillogó szemmel fordul oldalra és elmosolyodik. Finoman ujjai közé fogja állát és csókot lehel ajkaira. Még mielőtt megszólalna, kezébe nyomja az egyik sörösüveget.
- Nem igazán - szusszanva dől vissza a korlátnak és a saját kezében tartott üvegre fókuszál. - Okkal hívtalak ide. Nem történt semmi baj, ne aggódj, csak van valami, amit el szeretnék mondani - halkan beszél és szépen fogalmaz, minden egyes szóra odafigyel, mit hogyan használ.
Közben pedig képtelen a vörösre nézni. Csend.
Egy kisebb kavics csobbanása hallatszik és a mély lélegzetvétele.
- Nehéz erről beszélni. Őszinte akarok lenni veled... Mielőtt bármit mondanék, Anna, az érzéseim valódiak és ha szörnyetegnek fogsz gondolni... Én akkor is szeretni foglak, de... Megértem.
A felgyülemlett sötétség a hangján hallatszódik. Nehezen ugyan, de felnéz a nőre, sötét szemei a félhomályba vesznek. Most nem lát reményt, csak a saját szomorúságát, mert nem tudja abban a hitben ringatni magát, hogy Anna ezen könnyedén túl tud majd lépni. Keserűség telepszik a mindig vidám párra.
Lepattan a sörös üveg kupakja, ő pedig beleiszik. El kell lazulnia, vagy legalábbis kell valami, ami lefoglalja. Meg ami majd nagyot koppanthat a fején...

Anna

Soha nem akarta megbántani a nőt, vagy ilyen konkrétan a frászt ráhozni. Ezzel viszont sikerült, akaratán kívül. Tökéletesen érzi, hogy már ketten vannak, akiket ellep a sötétség és hiába akar, nem tud kikecmeregni belőle. Az élete része és most egy olyan embert is belehúz, aki nem tehet semmiről.
- Nem most történt. Csak... Nem voltam veled őszinte. Ezt csak Emma tudja, meg... - befejezetlenül hagyja a mondatot, inkább felsóhajt.
Nehezen fogalmazza meg a gondolatait, idegesen túr kócos hajába. Megremeg a keze is, ezért jobbnak látja újabbat kortyolni az italból, hátha az segít.
- A múltam nem tiszta. Nagyon nem. Nem szívesen beszélek a családomról, mert a fater tönkretett mindent. Tönkretette anyánkat, Emmát, engem is - kezd bele a történetébe.
Fojtott hangon beszél, tekintete a tó felett jár. Lassan a Nap is felemelkedik, a fák mögött már látszik az aranyszín. Mély levegőt vesz.
- Alkoholista. Verte őket és engem is. Én ezt megelégeltem és volt, hogy visszaütöttem. Aztán... Olyanná váltam, mint ő. A nőkről meséltem már. Az a legkisebb dolog. Ittunk, fogyasztottunk tiltott szereket, buliztunk és szartunk a világra - képtelen mosolyogva visszagondolni azokra az évekre, hangjából kihallatszik a megvetés.
Fejét lassan Anna felé fordítja.
- Bántottam embereket. Diákot, tanárt, félvért, muglit... Kézzel és pálcával, mindenhogy. Nem akartam olyan lenni, de az apámmá váltam.
Szemeiben könnyek gyűlnek, melyeket nem is próbál meg leplezni. Bánja a tetteit, pedig korábban nem így gondolt rájuk. Szipog, majd beleiszik az üvegbe. Kell valami pótcselekvés, mielőtt folytatná. Mert még nincs vége.

Anna

Gyűlöli saját magát, a tetteit és az apját, aki mindenről tehet. Sosem vallaná be magának, de az öccsének igaza volt. Az anyjuk menekült a férfi elől, aki pokollá tette az életét. Azt azonban sosem lesz képes megbocsátani, hogy a gyermekeit ott hagyta, a fater pedig rajtuk élte ki magát. Amint elég idős volt hozzá, minden percben a húgát óvta. Emma lett az élete, akiért küzdenie kellett.
Szeretné látni kedvese szemeit, hallani akarja a hangját, vagy érezni az érintését. Bármit, ami meg tudná nyugtatni és tovább bízhatna abban, hogy nem fogja elhagyni. De ő elfordul. Nikolai pedig nagyot nyel.
- Az utolsó ilyen alkalommal egy mugli férfit kórházba küldtem... Két évet töltöttem a balatoni nevelőintézetben - szavai elhalkulnak.
Mutatóujjával az üveg száján köröz, és nem néz már a nőre, csak maga elé.
- Nem buktam meg Svájcban, emiatt kell itt pótolnom a kimaradást. Amikor kiengedtek, nem egyedül küldtek ide. Nagyon sokáig az iskolában is a sarkamban volt egy auror. Ismered Kamilla apját? Balázs. Ő a felügyelőm - szánt szándékkal nem teszi utóbbit múlt időbe.
Továbbra is maga elé mered, de most, hogy szinte az egészen túl van, valamivel könnyebb.
- Én azóta jobb lettem. Emma... Miatta kellett talpra állnom. Ha egy pofon is elcsattan, a mecseki fegyintézetben rohadnék. De vigyáznom kell rá. Érte dolgozok, hogy soha többet ne kelljen visszamennie ahhoz az emberhez...
Ha az üveg a kezében törékenyebb lenne, bizony már eltörött volna, úgy szorítja. A könnyek csak gyűlnek a szemében, míg az első csepp le nem gördül borostás arcán.

Anna

Az, hogy valakivel végre megosztja a féltve őrzött titkát, valamelyest könnyít rajta. De mellkasát összeszorítja az, ahogy Anna néz. Látja, hogy csalódást okozott és csodálkozik, hogy egyáltalán még itt ül mellette. Hogy még nem képelte fel ezért és képes mindezek után megszólalni.
Bár ne tenné! Niko szemei elkerekednek, majd lehunyja őket és megdörzsöli szemhéját. Legszívesebben visszaforgatná az időt és hallgatna az egészről. Nem kellett volna megtudnia. Talán soha nem kellett volna elmondania és úgy élhettek volna, mint eddig. Boldogan, problémáktól mentesen.
- Remélem ezt te se gondolod komolyan... - szólal meg nyersen.
Megrázza a fejét. Szeretne közelebb helyezkedni hozzá, átölelni őt és megmutatni, hogy ő a mindene, de tisztában van vele, hogy arra nem kapna jó válaszreakciót.
- Ha alibi lennél, szerinted elmondtam volna? - sóhajtva veti fejét hátra és a sötétellő felhőkbe mered. A könnyektől nem lát tisztán, de nem zavarja. Valami odabent most omlik éppen darabokra és ő nem tud utána nyúlni.
- Elhiheted, nem büszkeségből meséltem el. Ha most elhagysz, elfogadom. Én se tudnék ilyen ember mellett élni.
Hangjából immár nem csak a düh és megbánás hallatszik ki, hanem a megadás is. Megadja magát, feladja az egészet ha a nő úgy szeretné. Hiába szereti tiszta szívéből, nem erőszakolhatja magát rá.
- Sajnálom - teszi hozzá halkan.

Anna

Akkor már tudja. Fejét kissé lehajtja, nem néz rá. Nem akarja látni ahogy távozik a stégről és ezzel együtt az életéből. Holott... Ő az élete. Minden apró tégladarab lehullását és azok porrá morzsálódását érzi a mellkasában. Végtagjai mintha nem is az övéi lennének, egyedül a fejét képes megmozdítani.
Amikor elkövette ezeket a dolgokat, királyként tekintett magára. Aztán most egy utolsó férget lát a tükörben, aki meg sem érdemli ezt a nőt. Jobb így. Menjen el, hagyja, hogy a sors utolérje a Weißling fiút és ne keserítse az életét, ami boldogabb is lehet nélküle, meg a múltja nélkül.
Aztán újra mozdul. Sajnálata nem jut el az agyáig, de közeledése igen. Azonnal feláll, zsibbadó lábaira helyezi testsúlyát és szorosan magához öleli a síró nőt. Arcát a nyakába fúrja, s útjára engedi saját könnytengerét. Talán még Emma sem látta sírni soha. De most nem számít. Csak az, hogy féltve őrzött kincsét két karjába zárja.
- Szeretlek, mindenem te vagy. Szükségem van rád - ajkai megremegnek ahogy ezt kimondja.
Szemeit már rég lehunyta és most csak ők ketten léteznek egymás karjaiban. Illata nyugtatólag hat a férfira, de nem a könnyeire. Két tenyere a nő hátára feszül, nem mozdul. Mindketten remegnek a sírástól, de ez azt is jelenti, hogy nem a hidegtől, mely körbeveszi mindkettejüket. Távol egymástól.

Húgom

Csak tegnap érkeztek haza Amerikából, ahol megejtették az esküvőt. Nem verték nagy dobra, Niko az eljegyzési szándékáról is csak Emmának szólt. Azonban most, hogy visszaállt a munkába és a gyűrű ott díszeleg az ujján, többen is rákérdeznek, hogy mi ez az újdonság. Nikolai pedig büszkén válaszolja, hogy feleségül vette élete nőjét. Még mindig nem hiszi el, hogy megtörtént, szóval a kedve jó, boldog és vigyorog, ahogy azt akkor tette, mikor megismerte Annát.
Ezen a napon épp a pultban segíti ki a pincéreit, mert nagy a hajtás. Pörög, hisz volt ideje rápihenni a munkára a kivett szabadsága alatt, na meg lecsúszik neki is egy-két pohár sör, amitől jobban megy a meló.
Többször végignéz a vendégeken, nehogy kitörjön a verekedés, vagy akármi, és persze azért is, hogy lehetőleg ne legyen elégedetlenkedőjük. Ezalatt kiszúrja a lányt, aki leplezetlenül nézi már régóta, de nem törődik vele. Hozzászokott. Most pedig, hogy az ujján ott a gyűrű, szívében pedig csakis az eridonosa, a pillantását sem viszonozza.

Húgom

Néha odanéz, de különösebb figyelmet nem szentel a lánynak, aki hosszú ideje bámulja. Elfoglalja magát, ha épp nincs kit kiszolgálni, mert mindenki a kikért italát kortyolgatja, akkor a pulton pakolászik és takarít, mosogat. Ez az egyetlen hely, ahol teljesen otthonosan mozog és nem töri össze a poharakat pusztán bénaságból. A konyha nem az ő területe.
Felsóhajt, amikor tekintete újra a lány felé kalandozik és találkozik a pillantásuk. Felvonja szemöldökét, vár is néhány másodpercet, hátha int, hogy kér valami italt, esetleg megéhezett, de semmi. Tehát fogja magát és a gramofonhoz megy, zenét indít, ő pedig eltűnik az ajtó mögött, ami a raktárba vezet. Van egy kis nyugalom, amit illik kihasználni főnökként. Rendelések, kisebb-nagyobb csalások...

Húgom

Idegesen túr a hajába, ahogy átvágtat egyik helyiségből a másikba és elér a raktárba, ahol rekeszek, hordók, hűtők sorakoznak tele azzal, amit odakint árusítanak, valamint a manók használnak az ételek elkészítése során. Zavarja a nő jelenléte, az, hogy folyamatában őt bámulta és nem tud elvonatkoztatni az ismerős vonásoktól. Valahol látta már, tudja, de nem jön rá, hol.
Aztán mire visszafordul a kijárat felé, hogy kezébe vegye a papírokat, szembetalálja magát ugyanazzal a szempárral. Megakad rajta a tekintete, felvonja a szemöldökét és kezeit zsebre dugva mered rá.
- Kizárólag személyzet - jelenti ki.
Az ajtón egyértelműen olvasható a tábla, és nem is véletlen, hogy Nikolai ide menekül néha. Vendégmentes, csendes, és olyan a szag, mint egy borpincészetben.
- Mit akarsz tőlem? - kérdez rá egyből, ha a finomabb elzavarás nem működne.