Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Először csak egy bozontos haj jelenik meg az egyik kupé ajtajában, aztán, amint a hozzá járó test kiegyenesedik, láthatóvá válik az alatta megülő világos szempár, sötét karikákkal körülötte. A testrészek tulajdonosa leugrik a peronra, a nyári szellő belekap a nyúzott zakójába és ingjének gallérját nyaldossa. A farzsebéből kikandikál a varázspálcája, egyébként csak egy bőr oldaltáska van nála, nyeglén lóg le válláról. Kezében Thomas Hobbes Leviatán című könyve, egy mugli iromány, amit az elmúlt órákban elmélyülten bámult, oldalforgatás nélkül.
Ránt egyet a táskája pántján, megvakargatja kócos fürtjeit, majd nagyot sóhajt és ellépdel bizonytalanul az állomás épülete felé. Hosszú volt az út, közben megsűrűsödött a borostája, az egyébként is fáradt tekintete egyenesen beesett lett. De legalább látta Új Guineát. Ki ne akarná látni Új Guineát? Ugye. Kicsit Kolumbusz-effektus volt, ő ugyan Madagaszkárra próbált eljutni, de a hopp-por kicselezett vele, meg úgy általában a por-allergiája, úgyhogy egy óceánnyi távolsággal messzebb kötött ki. Tehát nem Indiát kereste és kapott helyette indiánokat, de majdnem.
Szóval nem volt egyszerű utazása. Ehhez képest próbál egyenes háttal lépkedni, közben körbesandít, hogy van-e még rajta kívül valaki errefele. Elméletileg kéne legyen, de nem tudja, miben reménykedjen. Felérni eltévedés nélkül a kastélyba üdítő érzés lenne, de közben meg ha egy kellemetlen emberrel hozza össze a sors, akkor ahhoz neki most nincs elég lelki ereje. De egy prefektus mondjuk csak nem lehet olyan rémes. Vagy egy tanár. Vagy valaki, úgy általában, aki a homo sapiens sapiens családjába tartozik és őt megmenteni igyekszik. Vagy igen? Lecövekel a hatalmas bejárati ajtó előtt, visszanéz a válla fölött a békésen pihenő vonatra, majd vissza, egyik lábáról a másikra állva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Cipők szapora dobogása hallatszik, Tobias lehajtott fejjel hallgatja a közeledő neszeket és mielőtt felemelné a tekintetét, szembenézve a lefékező lánnyal, már tudja, ki az. Jó, persze, a kor-életrajz-vércsoport információk még hiányoznak, de úgy általában betudja lőni, hogy ezt a személyt küldték az ő megmentésére. A gondolatra is mordul egyet halkan. A személyének megmentését annyira igényli, mint egy alapos gyomormosást, amivel apai nagyszülei szokták kiskorában fenyegetni, amikor pofátlanul viselkedett. Egyszer megnézett róla egy mozgóképet. Hát nem volt kellemes.
Most hasonló élményekkel küszködik, de tudja, hogy erről az illető lány nem tehet, ezért igyekszik valamelyest konszolidált arckifejezést erőltetni magára. A nevének kérdésére csak végigpillant a lányon, majd valahol az arcán megállapodik a tekintete. A szemkontaktust a minimálisra korlátozza, mint mindig. Bólint egy aprót, de csak udvariasságból, elvégre eléggé költői kérdés volt. Nincs túl sok elveszett idegen az állomáson ebben az órában. Michelle bemutatkozására újból csak bólint egyet, majd mintha hirtelen tudatára ébredt volna önnön létezésének, összeráncolja a homlokát, szaporán pislog vagy kettőt, miközben bedugja a kezében szorongatott könyvet a táskájába, és átáll a másik lábára.
- Valóban… szükségem lenne ma a segítségedre. Tehát köszönöm. – soha nem volt az a szószátyár típus, ő inkább érez, mint gondolkodik. Az érzéseket pedig mindig nehezebb kifejezni verbálisan.
Megrohamozza egy különös, kellemes érzés, az új kezdet izgalommal teli érzése, ami azt sugallja, hogy amikor lelépett a vonatról, más valaki lett, egy új ember, a terhei pedig az otthoni öbölnél maradtak. Persze, tudja, ez hülyeség, a lelki csomagok ennél ragaszkodóbbak, mindenhova követik, mert ő egyedüli okozójuk és teremtőjük, minden a fejében történik. De most, egyetlen röpke pillanatig megengedi magának az önámítást, belekapaszkodik az illúzió bokájába, mielőtt az tovarepülne. Sóhajt egyet s egy mosoly halovány árnyékával az ajkán belenéz végre Michelle szemébe.
- Hova tovább? – kérdezi, készen nekiindulni a falunak, a jövőnek, a világnak. Valószínűleg, legalább részben, a lányból kiáramló érzéseket receptálja csak, azokat tükrözi, és valójában ő még mindig pocsékul érzi magát, de kivételesen nem törődik ezzel a nógató gondolattal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Nehezen üli meg az éjszaka a falut. A házak szorosra zárják szemeiket, fel-le lélegeznek lakóik ütemes létezésére, a puha csillagtakaró alatt. Ebben a halk melódiában akadnak azonban szabadon vergődő hangok is. Egy ajtó majdnem nesztelen nyílása majd csukódása a lakósor felől, mintha csak sóhajtott volna a ház egyet, mielőtt a másik oldalára fordulna. Lassú léptek neszei, nadrágszárak súrlódása, egy gyorsabban verő szív visszhangja a házfalak között. Csak ennyi hallatszik, de ez egyre közelebbről.
Egy megviselt arc bukkan fel a sarkon, megáll, szétnéz, kevés érdeklődés bújik meg tekintete mögött. Csupán felmér. Fehér ingje világít a sötétben, a felső gombok szabadon hagyják csupasz nyakát, amit ide-oda forgat. Nem, ez nem ideális hely. Azt még nem találta meg. De mindenesetre odabent sem volt. Mit kezdjen magával egy idegen helyen az éjszaka közepén? Egy tudatlan ember azt javasolná, hogy aludjon. A tudatlansága bájos, meg idegesitő. De nem tehetne az illető róla.
Amikor jönnek az álmok, akkor elmerül, az elméje megtelik vízzel, fulladozik, a víz vérré válik, nem lát, pattanásig feszül érzéssel, sötétséggel, pirossággal, félelemmel. Mindennel. A torkából feltörő hangokért nem felelhet, szabadon buknak elő, menekülnek a süllyedő hajóból.
Nem, maradása nem volt, nem lehetett. Rögtön első éjszaka? Jobb így. A fáradtságnak van egy kritikus pontja, amit ha elér az ember, utána már semmi se számít. Ő ezt elérte. Úgy egy hete. Ezen az éjjelen nem fog múlni már semmi.
Mély levegő, be - ki. Abban a ruhában van, amiben érkezett. Szebb napokat látott nadrágja és cipője sok mindenre ki volt találva, de arra nem kifejezetten, amire szánja most gazdája. Lassan elrugaszkodik a macskakövektől, ellöki magát, egyik láb, másik, kocogó ütembe kezd. Haja kirepül homlokából, felszabadult madár. A cipőtalpak ritmikusan kopognak, jobb-bal-jobb-bal, egyre gyorsabban. A nyári éjjel szellője körbeöleli alakját, a mozgás szabadsága feloldja kötelékeiből, mintha minden lehullott volna róla, amint karjait behajlítva nekidőlt volna a levegőnek.
Egy különös külsejű épületen megakad a szeme, de épp csak egy pillanatig, s mint amikor a tudatba lassan jut el az információ, néhány másodperccel később visszapillant a válla fölött és mozgása lelassul, majd teljesen leáll. Kapkodó légzése marad az egyetlen nesz, esetleg a vad szívdobogás annak, aki hallja.
A bolt úgy vonzza magához, mint virág a méheket. A kirakat? A forma? Van valami a levegőben? Valami szokatlan varázslat? Odalépdel lassan, megáll az üveg előtt és felnéz, majd oldalra el. Egyik kezét ráteszi óvatosan és bepillant.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A tenyere még mindig a hüvös üvegen pihen, miközben a ketyerékre vándorol a tekintete. Különös hely, valóban, de nem ez. Nem ez volt, ami magához vonzotta az elméjét. Elpillant a bejárati ajtó fele, amin egy felirat hirdeti szokatlan nyitvatartását. Összeráncolja a szemöldökét és ellép az üvegtől az ajtó fele. Néha megesik, hogy valamit tudsz, mielőtt még rájönnél, hogy tudnád. Az ingerek és az ösztön már mindent készen feltálaltak neked, csak épp az agy nem képes tartani az iramot. De aztán lassan az is beéri a többit és a felismerés meleg érzése árad szét benned.
A halk melódia odabentről, valami alig kivehető nesz, ami lehet akár csak egy készülék zöreje alapjáratban. Vagy valami egészen más. De főleg a kiírás az, ami kétséget sem hagy benne affelől, hogy mi, vagyis pontosabban ki van odabent. Egy pillanatig végtelenül naívnak érzi magát, szusszan egy aprót, mosolyogva magán, de nem az a kellemes fajta ez, inkább az a "hát persze, hogyan is lehetne másként?"-féle. A világ nem elég nagy annak, aki önmagában viszi ördögeit. Megfutamodni önmagad elől lehetetlen, bár próbálkozni attól még lehet.
A hideg kilincset körbefogják ujjai, amelyek a holdfényben úgy világítanak, mintha kísértet járná a falu macskaköves utcáit. Vagy lehet, hogy valójában az is történik?
Óvatosan lenyomja a kilincset és lehajtott fejjel belép, halkan benyomja maga mögött az ajtót, bár nem tudja miért - hisz nyitva volt, nem? Akkor meg nem mindegy, ki látja meg, hogy kitárva áll a bolt bejárata? Különösebben ezzel nem törődik, csak az ösztöneire hallgat. A sötéthez könnyen alkalmazkodik a szeme a holdfény után.
Egy sötét alak áll mozdulatlan a pult mögött. Sápadt bőre, rezzenéstelen mellkasa és a tekintete - Tobias úgy lép egyet közelebb, hogy nincsenek benne kétségek affelől, hogy a boltban tartózkodó - feltehetően annak tulajdonosa - egy vámpír. Egy picit oldalra billentett fejjel pillant végig rajta, tekintete nem árul el sokat, de valószínűleg a szívverése igen. Hát persze. Azt még nem tanulta meg kontrollálni.
- Vannak még mások is, akik az éjszaka leplét, csöndjét előnyben részesítik. Kinek a leple, kinek a csöndje. - ezt akár mondhatta volna magának is, megállapítás volt, tényközlés, érzéskinyilvánítás. De nem tette, hangosan mondta, a másik szemébe nézve. Aztán elpillantva onnan. Így is tovább nézett bele, mint kellene, a polcok, vitrinek tartalmát, kiállított tárgyakat veszi inkább szemügyre, nem mintha érdekelnék őt, de azoknak van egy nagyon fontos tulajdonságuk. Tárgyak. Sugallnak azok is, de nem ellenállhatatlanul és nem reagálnak jelenlétére. Általában. Továbbá kiváló alkalmat biztosítanak az embereknek arra, hogy gondolataikat összeszedhessék valamelyest.
Ősi lég, utak, melyeket senki nem koptat már, melyeken most autópályák fekszenek büszkén, modernül, de valaha egy más világot futottak át kasul, más lábak lépkedtek rajtuk, sötétben, nappalban, emberek, nem emberek. Egy nehéz érzés telepedik meg a lelkében, szaporábban kezd pislogni, homlokán ráncok bukkanak fel, mint aki valamit próbál megragadni az elméjével, ami folyton elillan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A felcsendülő hang váratlanul éri, már persze nem maga a tény, hogy felcsendült egy hang, hanem a színe, zamata. A nyugodtsága. Rögtön felpillant egy visszafele számláló óráról, amin addig pihentette tekintetét, és a - sötétben is egyértelműen kék szempárba néz - nem rá, nem is csak egyszerűen bele, hanem azon túl, mint egy lasszó, amely kicsap prédája fele. Ez a lasszó azonban nem fonódik az áldozat bokájára, testére, hanem ráhull annak múltja, elméje köré és azt rántja be, aki a másik végén áll. Tobias jobban tudja annál, hogy ne engedjen a kísértésnek, megtanulta, hogy mi történik, amikor egy kicsit is komplikáltabb emberbe próbál belelátni - hát még amikor egy több százéves vámpírba. Mert a kora, bár pontosan nem tudja, egyértelmű számára. Nem egy fiatal vámpír áll előtte.
De a tudás és a bölcsesség nem ér semmit a kíváncsisággal szemben. Természetesen ez a folyamat nem megy végbe egy pillanat alatt, épp innen ered a veszély. Ha rögtön történne, talán még eléggé megijeszthetné a fiút, hogy az visszahőköljön és jobb belátásra térjen. De nem. A lassú zuhanás a mélybe azt a csalóka képzetet kelti, hogy nem is zuhan, csak lebeg, nem fog leérni a szakadék aljára, nem fog ott összetörten, millió darabban heverni, csak szívével a fülében és a tekintetével a távoli fény apró pontját nézve.
Először a külső aspektusok hatnak. A visszafogott testtartás, a vékony, törékeny vonalak - ó de mennyire jól tudja, hogy ez a törékenység mennyire látszat, mennyire hazug! -. A kíváncsi, de nem kíváncsiskodó tekintet. Az orrcimpán, a pupillán, a tekintet rebbenésén mind kiülő érzékek, melyek rögtön tudják, amit holmi halandó fel se foghat. És Tobias is rögtön tudja, hogy titka nem titok többé.
- Minden. És semmi. - annyira az övé ez a két szó, és annyira ő a szavaké, hogy most elmosolyodna, ha ingert érezne az efféle izomgyakorlatra. De ehelyett csak közelebb lép egyet, még mindig elég távol állva.
Lepillant a pulton heverő rádióra, ami eddig csak épp a periferikus látásában volt benne. Valószínűsíthető, hogy azt most nem fogja szétszedni, megjavítani, vagy bármi is a célja vele, mégis felé fordítja a férfi a figyelmét. Udvarias. Valóban az lenne? Különös. Egy újabb lépést tesz felé a fiú, mint egy macska, aki egy egeret figyel és végtelen türelemmel közelít fele, maga sem tudva, hogy mi célból - hisz ő nem az az egérevő fajta macska. De mint minden macska, ösztöneinek nem tud nemet mondani. Még akkor sem, ha ez az egér viszont elég valószínű, hogy macskaevő hajlamokkal bír.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Hogyha most igent válaszol, vagy legalábbis pozitívan reagál, akkor tudja, mi fog történni. Már történt meg. Máshol, máskor, mással - de tudja, mire számítson. Azt mondják a bölcs emberekről, hogy a mások hibáiból tanulnak. Az okosak a sajátjaikból. Tobias egyikből sem. Most akkor a spektrum melyik végében áll? Több mint a bölcs emberek, vagy kevesebb mint az okosak? Egyáltalán van kategória, amibe beleillene? Kell egyáltalán legyen? A muglik és a varázslók egyaránt szeretik felcédulázni egymást és magukat. Tobiast még nem tudták és ez elég sokakat kényelmetlenül érint. De őt nem.
Állja a vámpír tekintetét, pedig tudja, hogy az mire képes. Tudja, hogy ebben a pillanatban minden fején átcikázó gondolat olyan, mintha hangosan kimondaná. Vagy mintha a homlokán futna a szöveg, a másiknak pedig csak olvasnia kell. Esetleg azt sem. Mert érzi a gondolatok jelentését, tartalmát a szavak, konkrétumok nélkül is. Lehetséges, hogy számára nyilvánvalóbb, mint Tobias számára, hogy mit is érez jelen pillanatban. Félelmet? Rettegést? Kíváncsiságot? Izgalmat? Valami mély köd telepedett rá, kívülről látja önmagát, kettejüket, fentről; a helyzet komikumát így értheti csak meg - két alak állnak egy sötét boltban, halk melódia szól, körülöttük alszik a falu, odakint csak a tücskök ciripelnek és néha felvijjog egy bagoly, mire egy társa felel.
Ők ketten csak nézik egymást, mint akik szempárbajt vívnak. Vagy - ahogy a helyzet is áll - mint akik olvasnak a másik tekintetéből.
- Hogy mit találtam, azt tán én tudnám legkevésbé megmondani. - szólal meg végül, saját hangja furcsán csendül, halkan, mélyen, rekedten. Nehéz megtartani ezt a testen kívüli állapotot, nagyon kell koncentrálni, hogy ne gondolj a helyzetre - mintha a lélegzetedet próbálnád visszafojtani és közben nem arra gondolni, hogy pillanatokon belül megfulladhatsz -. De lassan visszakúszik a testébe és mélyet sóhajtva elnéz a vámpírról. Nem a tekintetét nem tudta tovább állni, csak ő félt, mit fog meglátni a másikban, ha még sokáig rajta tartja a szemét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Nietzsche tudott valamit, amikor azt a mára elcsépeltté vált mondatát írta le, hogyha elég sokáig nézel a mélységbe, a mélység visszanéz rád. Persze, mondott ő más, ennél okosabb dolgokat is, de most ez a metafora kúszik be Tobias lelki szemei elé. Lehetséges, hogy a német filozófus többet tudott, mint amennyit elárult - egy ilyen gondolat egy vámpírral szemben sokszorosan is igazzá válik. A bizarr elmélkedésből visszarántja Tobiast egy mondat - egy kijelentés a kérdés visszhangjával. Szaporábban kezd pislogni az egyik szekrény sarka fele, mintha valami rendellenességet fedezett volna ott fel. Képesség. Nem sokan nevezték ezt így, pedig nagyon sok cimkét kapott már. Betegség. Kór. Pszichopátia. Abnormalitás. Átok. Egyszerűen jellemvonás. Furcsaság, különcség.
Lehunyja a szemét, szorosra zárja - bezárni igyekszik? Nem látni? Vagy valamit kizárni? Vagy csak egyszerűen összeszedni elméjét, mielőtt felelne a megállapításra. Mert felelni akar. Általában ennél a pontnál szokott témát váltani vagy egyszerűen szó nélkül lelépni, ez a mélységű intimitás már sok neki. Most is bizsereg a bőre, kellemetlenül kavarog a gyomra, mindene ellenkezik. Ösztönné vált a kizárás.
De most nem akar semmit kizárni, esetleg be. Még mindig csukott szemekkel újabb sóhaj szakad fel belőle. Gondosan bereteszeli az emlékpalotájának ajtaját, ellenőrzi az ablakokat is, majd hátralép, zsebreteszi a kulcsokat és kinyitja a szemét.
- A képességem egy kór, pontosabban többnek a tünete. Nevezték már mindenfélének, a szocio- és pszichopátia teljes spektrumát bejártam. - megnyalja az ajkát, hogy újra erőt öntsön magába. Nem szokott erről beszélni. A keserűség csak úgy ömlik ki a szavakkal együtt, mintha felnyitottak volna egy zsilipet a lelkén. Közben a hangja formális, bársonyos, mint aki sokat gyakorol a tükör előtt, hogy úgy hangozzon, mint egy átlagos ember - és végül pont emiatt nem hangzik úgy.
- Amit én a legvalószínűbbnek tartok, azt egy osztrák pszichiáter 1944-ben úgy írt le, mint autisztikus pszcihopátiát. És az ebben szenvedő gyerekeket megvédte a nácik eugenika programjával szemben. - keserédesen félmosolyra húzza a szája sarkát.
- De ez is csak a fele a történetnek. A másik fele az, ami... - körbepillant köztük, miközben nyel egyet - ... amit észrevett. Nyers, tömény empátia, a kórság szintjéig.
Hát most kint van, mindent, vagy legalábbis a mindennek az esszenciáját, kitette a pultra. Ennyit régóta nem beszélt egyhuzamban, bele is fáradt kicsit. És most újra a másik szemébe néz, ezúttal céltudatosan. Ugyan egy vámpír valószínúleg megértőbb a különcségekkel szemben, ha nem, akkor az egy nagyon képmutató vámpír, de azért tudni szeretné, mi tükröződik a kék szempárban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A rá visszanéző szempárból nem tud kiolvasni sem rosszallást vagy lenézést, sem sajnálatot. Ez csodálkozásra ad okot Tobiasnak - általában ezek az első benyomások, amelyek hatalmukba kerítik az embereket. Vagy simán bolondnak tartják és nem veszik komolyan, vagy áldozatnak vélik és szeretnék megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Tudják ők, hova tehetik a sajnálatukat és lenézésüket egyaránt. Mindig küzdött ez ellen, eleinte csak csendben, a szüleivel szemben, otthon a négy fal között, majd hangosan, fellázadt, nem volt hajlandó több orvosi vizsgálatra elmenni, tört-zúzott. Majd végképp bezárkózott, ha erről volt szó. Már nagyon rég nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő más. Hogy egyedi. És az embereket rettenetesen érdekli minden, ami egyedi. Szeretik ketrecbe dugni, kiírni kórtörténetét egy kis táblára, azt kitűzni és aztán mutogatni a gyerekeiknek. Nem, akkor már inkább megtanulja elrejteni másságát. Vagy legalábbis nem beszél róla és nem rendez jeleneteket.
Most azonban... most tudomásulvételt lát. Csodálkozást kevésbé, mintha a férfi tudta volna, hogy mire számítson, csak épp a szót kereste rá. És visszafogott érdeklődést, amely mögött, bármennyire is barátságos legyen a tekintet, mégis ott lapul türelmesen a ragadozó. Mert a fiú egy pillanatig sem áltatja magát, hogy a táplálék-piramison ki hol áll.
A rövid, tömör megjegyzésére felhúzza ajkait, mintha mosolyogna, de mégsem, s aprót szusszan, miközben bólint egyet. Igen, így is lehet mondani. De hálás a véleményéért, amely nem túl sok, de nem is túl kevés. De vajon nem mondhatná el ugyanazt éjjeli társáról is? Vámpírnak lenni sok minden lehet - például nehéz. Hisz nem ugyanannak a folyónak a két partján állnak? Egyik a küldő, másik a befogadó, egyik a ragadozó, másik a préda. Ősi játék az övék. És mégis egyedi.
- Lehetetlen társra lelt a nyúl a rókában. - jegyzi meg picit félrebillentett fejjel, még mindig állva a másik tekintetét. Egészen halvány, öntudatlan mosolyra kúszik a szája sarka. A másik tekintetéből még csak befogadható mennyiségű jelzést kapott, az érzések, amelyek különösek voltak számára, azok mind pozitívan érték, minden másra pedig felvértezte magát. De tudja, hogy nem fog ez örökké így lenni, csak ideig-óráig. Esetleg percekig. Ám amíg tart, addig sem szakítja meg a szemkontaktust. Olyan ritkán van ilyesmiben része, általában kellemetlen élmény számára, esetenként fájdalommal is jár. Most viszont mintha megállt volna az idő és egy különös, emberfeletti -  vagy épp emberalatti - világban lennének fő- és egyetlen szereplők. A sötétség és a viszonylagos csend, amelyet egyetlen más lény sem zavar meg, csak rásegít erre az éteri hangulatra, érzésre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Láthatóan nem zavarja a lányt, hogy egy ilyen... kevésbé szociális lénnyel hozta össze az élet. Vagy inkább túlságosan szociálissal, ha jobban belegondolunk. Mindenesetre nehezen enged fel a fiú, ez általában így szokott történni, néhány nagyon ritka esettől eltekintve. De azoktól jobb is eltekinteni.
Michelle tekintete helyett annak arcát pásztázza. A nemrég ébredt emberek álomittas, párnagyűrt vonásai fedezhetőek fel még haloványan rajta. Az egész testtartásán, bármennyire is rohant és próbál tettre kész lenni, érződik a fáradtság. Bár nem olyan mély és régóta töltődő, mint a fiúban, aki úgy cipeli maga után kimerültségét, mintha a Kilimanjarot összecsomagolták volna egy bőröndbe és a bőrönd fülét Tobias lelkéhez-szívéhez kötözték volna. Ezt most a hirtelen jövő derűlátása sem tudja feledtetni teljesen. Vagy épp a lány jelenléte erősíti fel saját hajszoltságát.
Lassú, de nem vánszorgó léptekkel elindul mellette, helyzetfelmérésére csak bólint egyet. Többé-kevésbé így fog történni valószínűleg. Egyedül a szoba-elfoglalás nem egészen stimmel, de nem fogja rögtön ilyen személyes jellegű problémával zaklatni őt, előbb megpróbálja orvosolni egyedül a helyzetet.
- Mindketten úgy nézünk ki, mint akinek jól jönne egy kávé. Vagy kettő. - veti fel a javaslatot felvont szemöldökkel, kérdőn és halvány mosollyal a szája sarkában. Ha már nem rohannak fel a kastélyba. Amiért Tobias kifejezetten hálás. Na nem mintha nem létezne a kastélyban is kávé, de majd akkor fog oda felmenni, ha igazán muszáj. Eléggé esélyes, hogy a faluban kevesebb az ember és mindenki a maga dolgával törődik. Egy iskolában mindenki a más dolgával szokott törődni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A vámpír tekintete felvillan, a hidegség benne egy pillanatig meleg sugarakat áraszt. Mosolyog. Úgy tűnhet, mintha mindketten a hogyan-mosolyogjunk-rendhagyóan versenyszámban indultak volna, jelenleg fej fej mellett haladva. Tobias fanyar félmosolyokkal és szájsarok-rándulással még sokat gyakorolhatna - tény, ritkán szokott ilyesmiket művelni. Ha sok időt töltesz egyedül, megszokod a mimika hiányát, a hangod idegenné válik, rekedtessé, a szemkontaktus pedig olyan, mintha reflektorral világítanának szembe.
De most nem. A hangja ugyan még mindig kissé furcsán cseng, de lassan megszokja. Lassan átalakul, a vámpír bársonyos baritonja körülfonja saját hangszálait, mint mérgező indák, melyek tekeredését észre sem veszed, lassan, selymesen mozognak, aztán csak arra kapod fel a fejed, hogy körbefontak és nem tudod leszedni magadról. Ám lehetséges, hogy mindez a fejében történik, a külső valóságban ennek semmi jele. Ezt mindig nehezen tudta egyedül eldönteni - hisz önmagunkban mindannyian Schrödinger macskái vagyunk.
- Eördögh Tobias. - keresztnevét megszokásból dánul ejti, mely furcsán csenghet a magyar családnév után. Jobbját nyújtja, mely forrónak tűnik a vámpír hűs ujjaival szemben, mintha tűz és jég fonódna egy pillanatig egybe. A fiú nem lepődik meg, tudja, mire számítson. Így jobban tud figyelni minden egyébre. A hozzá közel lépő testtartására, hangjára, vonásaira. Mintha egy hűs tengeri áramlat szökött volna be egy kicsapódó ablakon, lehűti arcát, körbefutja testét, a tarkóján felborzolja a haját, le a gerince vonalán. Elengedi a férfi kezét, lehanyatló csuklójával egyidőben szemhéjai is lecsukódnak, homlokán egyetlen mély ránc fut végig, ahogy mélyet lélegzik. A tenger örökléte, végtelensége, magánya - mindezt magával hozza a szellő, mely képzeletbeli palotájának ablakán szökött be. Újabb mély lélegzetet vesz, mint aki a sós, hűs levegő után próbál kapni, majd megnyalja ajkát és újra felnéz Adam szemébe.
- Az éjszakák itt mindig... ilyenek? - pillant körbe, mutatva az ittet szemöldökével. Természetesen nem a fizikai helyre érti, illetve nem feltétlenül és nem csak arra. - Mintha kábult ájultságban feküdne a világ, az idő pedig megállt volna körkörös mozgásában. - hangja halk, egyre halkabb, a végén már csak suttog, lassan formálja ajkaival a szavakat. De ha csak gondolná őket, akkor is megértené a másik férfi, effelől kétségei nincsenek.
Az őket körülvevő világ csak a belső világuk kivetülése, ezzel tisztában van persze. És ahogy feljön a Nap, minden visszazökken a régi, megszokott rutinjába. Vagy legalábbis majdnem minden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A kimerítő választ hallva végre egy igazi mosoly tűnik fel az arcán. Nem a reakció hosszúságán derül, még csak nem is a pillanatnyi helyzet lehetséges komikumán. Hirtelen meglátta a múltját, a jelenét és a jövőjét találkozni egy pontban, amikor a párhuzamosok mégis egybefutnak egyetlen pillanatban, ott és akkor eggyé válnak. Amikor a felismerés hulláma elönt, önkéntelenül is elmosolyodsz, a tüdődből kiengeded a levegőt egy hangos szusszanással. Hát persze. Hogyan is lehetne másként? Egyértelművé válik minden. És megmásíthatatlanná.
Az iskolában - és főleg a faluban - eltöltött éjszakák nem lesznek átlagosak. Soha semmi nem átlagos Tobias életében, de ez kimagaslóan nem lesz az. Egyszerűen tudja. Érzi jövőjét megdermedni egyetlen képben, mintha mugli fényképet nézegetne az ember, vibráló, az ember ujjait megégető különös képet. A végtelenség és az állandóság bénító érzése telepedik rá a tagjaira, minden egyes atomjára, mágikus, emberfeletti erő által teremtett takaróként borítja be a fiút. Egyetlen halk hang suttog a koponyája mélyén, de szavainak értelme kivehetetlen, annyira elnyom mindent a csend moraja, akár süket is lehetne a fiú.
A mozdulatlanságba törés következik, Adam pakolgatni kezd a pulton, Tobias pedig követi a kezeit a szemével, teste továbbra is statikus, ugyanott marad, egy képzeletbeli Petrificus Totalus áldozataként. De ahogy az elméje kibillen az időtlenség állapotából, úgy ernyednek el az izmai is, az ujjai újra életre kelnek, majd a többi testrésze is fokozatosan.
Enyhén oldalra billentett fejjel elnézi a fémtartályt, egyáltalán nem kell gondolkozzon azon, hogy mi lehet benne. Itt ez így működik, ilyen... civilizáltan. De minden csak álca. A róka eljátssza, hogy békésen együtt tud élni a nyulakkal, a nyulak pedig nagyvonalúan ezt el is hiszik neki. Ám vannak másmilyen nyulak. Olyanok, akiknek rókaarcuk van a nyúllélek fölött, illetve akiknek a nyuszi fülek róka szívet takarnak. Tobias maga sem tudja, ő melyik kategória. Szeretné azt hinni, hogy az első.
- Miért van itt? - a hangja halk, suttogó, de a tekintete tisztán villan, a köd elszállt felőle. A kérdés racionálisnak, már-már egyértelműnek tűnhet, de nyilván nem csak annyit takar és annyit jelent, amennyit egy három szavas kérdés jelenteni szokott. Nem támadó, nem is vallató, számonkérő. Csak kíváncsi. Egy angol nevű, az évszázadokat magán hordozó vámpír egy magyar varázslófaluban egy iskola mellett, ahol gyerekek százai élik naív kis életüket. Ez olyan, mintha az állatkertben a tigris ketrecét a vaddisznó mellé tennék, a ragadozó pedig fel-alá járkálna vicsorgó fogakkal a kerítés mentén, miközben a disznó önfeledten és mit sem sejtően röfögne és túrná a földet makk után kutatva. Pontosan ilyen, egyetlen nagy különbséggel - hiányzik a kerítés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A vámpír nyílt testtartása, felé fordulása sokat elárul. Az emberek az ilyen nonverbális kommunikációt, sugallatot legfeljebb öntudatlanul szokták receptálni, észre se véve, hogy ők is reagálnak rá, legyen az pozitív vagy negatív reakció. Ám egyesek külön figyelmet szentelnek a másik ember arcrezdüléseinek, testhelyzetének, makrómozdulatainak.
Lepillant a férfi kezére, az ujjaira, végigjáratja a tekintetét a másikon, amint az is teszi. A válaszára végül visszaérkezik az arcára és újra a szemein állapodik meg. Egy ideig csak figyeli a másik hideg kékjeit, mint aki egy festményen keresi a részleteket, amelyek elárulják, hogy az adott műalkotás valódi vagy csak egy gyönyörűen elkészített hamisítvány. Végül egy aprót bólint, inkább csak a tekintetével, mint a fejével - az eredetiséget igazoló papírra képzeletben pecsétet nyom.
Nem fog stigmatizálni, nem érez rá sem késztetést, sem hajlamot. Akit egész életében különböző bélyegekkel cimkéztek fel, akit gúnynevekkel csúfoltak az iskolában, aki mindig valami volt, egy kategória, egy doboz, amelyet kényelmesen mindenki el tudott magának könyvelni - x kategória; tartalma: Tobias nevezetű egyén; tulajdonságok: abnormális, antiszociális, furcsa; megjegyzések: veszélyes, kerülendő.
Nem, ilyet nem fog tenni. A vámpírság végülis ugyanolyan állapot, mint az övé. Vannak vonásai, amelyek úgy nagyjából megfigyelhetőek minden egyénnél, de a lényeg mindig más. Mindig egyedi. Ő nem egy vámpír, akinek van egy neve úgy mellékesen, hanem ő Adam, aki úgy egyébként vámpír is. Ugyanúgy, ahogy a fiú pedig Tobias, egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan, de semmilyen sem kategorikusan.
Mindebből semmit sem ejt ki hangosan, de ahogy a másik fele fordul, kezeit nekitámasztja a pultnak, testével kicsit előredől, egyértelművé válik a lényeg.
- Néha a legártalmatlanabbnak tűnő halandók követik el az igazán szörnyű tetteket. - hangja finoman megremeg, rég elfojtott düh tőr fel a mellkasából. Nem megnyugtatásként szánja, legalábbis nem elsődlegesen annak.  A vámpír valószínűleg azóta tudja, hogy nem ő az első a fajtájából, akivel találkozik, mióta belépett az ajtón. És arra is rájöhetett már, hogy nem fél tőle, csak... óvatos. Két évtizednyi röpke élete alatt annyi gonoszságot, ördögi, mély gonoszságot tapasztalt, amit más egy hosszú élet alatt sem. És ezek a tettek szinte kivétel nélkül embertől származtak.
- Az emberek a szörnyek. - nem tud másként tenni, viszonyulni, érezni. Attól a pillanattól fogva, hogy először belenézett a kék szempárba és megpróbálta megragadni azt, ami azon túl van, egy kötél feszült ki köztük. Ezek a kötelek nagyon nehezen szakadnak el és mindig sérül mindkét fél, de nem mindig ugyanolyan mértékben. De jelenleg még semmi oka nincs a kötélnek elszakadni. A termosz, a bolt, a halálesetek és eltűnések hiánya. Nem, semmi oka.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Aprót bólint, természetesen egyetért. Nem azt akarta mondani, hogy minden szörny ember, vagy hogy minden ember szörny, dehogy. Csak hogy több szörnyként viselkedő egyén tartozik az emberek közé. Dehát mindegy is. Valóban nem fajtól függ. Hanem ezektől a vonásoktól, amelyeket felsorolt. Ezektől és a hajlamtól, hogy Istent játszodjunk.
Követi a tekintetét, ő is a tárolóedényre pillant. Nem tűnik nagynak. Biztosan van még több is, vagy legalábbis szokott lenni. De mennyit kaphat önkéntes emberektől? Ismerőstől, baráttól, talán szeretőtől? Hirtelen Tobias furcsa mód tudatára ébred az ereiben csörgedező, életet jelentő folyadéknak. Az ütőerei pulzálását, szívének dobogását, a testének melegét - mindent fokozottan érez ebben a pillanatban. Körülbelül öt liter lehet - ebből mennyit veszíthet el egy ember anélkül, hogy rosszul legyen? Fél liter, liter? Kettőnél talán már késő, a szív eszeveszetten pumpál, próbálja pótolni a hiányt, de nem elég gyors és végül a test sokkos állapotba kerül, amely halált jelent.
De nincs benne félelem vagy gyanakvás. Tudja, hogy Adam nem élt örökké termoszokon. Lehet, hogy most sem csak azon él. De ahogy mondta - minden az akaraton dől el. Hogy hogyan döntünk - szörnyek leszünk-e vagy sem. Ugyanúgy az is döntés, hogy áldozatokká válunk-e. Hisz minden szörnynek kell legyen áldozata, egyedül legfeljebb ártó szándékai lehetnének. Azért pedig még senkit sem ítélhettek el.
- Aki egyszer szörnnyé vált, van-e számára visszaút? Az igazságosztás istennőjének kezében a tányérok kerülhetnek-e valaha egyensúlyba, ha egyszer az egyiket mázsás súly húzza a föld fele? - kérdéseinek költői jellegének élét elveszi a szemében tükröződő kíváncsiság. A költői jelleg pedig inkább annak köszönhető, hogy a válasz nem lehet egyszerű, igen-nem, fekete-fehér. A kíváncsiság alapja pedig az, hogy Tobias sem egészen tudja, hogyan vélekedjen. Általában jobban érdekli őt az, hogyan vélekedik a másik, mint hogy saját magával folytasson eszmefuttatásokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy újabb este, amit vendéglátója kanapéján élvezhetne, de mégsem teszi. Előző éjszakai vándorútja nem bizonyult hiábavalónak - eredménye egy élmény, amely további élmények reményével kecsegtet. Most mégsem ugyanarra indul el. Nem engedheti meg, hogy túl érdekes legyen számára egy... ragadozó. Nem, ezt már megtanulta. Ha egyszer hagyod, hogy körbefonja a sötétség a bokádat, többé nem szabadulsz; egyre feljebb fog kúszni a lábszáradon, átöleli a tested, kiszívja a levegőt a tüdődből, az életet a szívedből és megtölti halk, duruzsoló hangjával az elméd leghátsó szobáját is. És bármennyire is próbálod lenyesni az indákat, nem fogsz tudni teljesen megszabadulni. Ő és te eggyé váltok. Összefolytok. Mint mikor két folyó találkozik. Nem lehet már soha megmondani, hogy melyik csepp kihez tartozott. Van a találkozás előtti pillanat és van a vég, amikor beleömlenek együtt a tengerbe. A határvonalat az összetalálkozás adja.
Mélyen beszívja a tüdejébe a friss, esti levegőt. Úgy fogadja a tücskök ciripelését, a szúnyogok zümmögését, mint régi barátokat. Jól tette, hogy nem csak ingujjban indult neki az éjszakának, a könnyed, sötét kabát meleget és takarást is ad. Zsebre tett kézzel indul meg a falu határa fele, abban a reményben, hogy nyugodtan kiélvezheti a fejében uralkodó csendet.
Az állóvíz patináns szagát már messziről megérzi, csak az orra után is mehetne. De tegnap már látta messziről, úgyhogy nincs szükség arra, hogy vakon bolyongjon a sötétben. Beér a fák közé, ahol a csendet csak egy-egy magányos ág-reccsenés, bagoly-huhogás töri meg. Az erdei állatok, ha vannak is ilyen messze a sűrűtől, nem mutatják magukat. De a közelben mintha valami lenne. Fényt lát, de nem mesterséges, emberi fényt.
Megáll a fák jelölte perem szélén, félig még takarásban - és kissé kinyílt ajkakkal felnéz. Szentjánosbogarak csoportja köröz az ágak között, egy-kettő közelebb merészkedve és halvány derengésbe vonva a fiú arcát. Mintha a csillagok leköltöztek volna az égből, hogy körbeöleljék őt lágy, éteri fényükkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ahogy megszokja a szeme a rovarokat, sikerül túllátnia vakító fényükön; kilép a fák vonalából, eggyel közelebb a tóhoz, de rögtön meg is áll. Egy idegen ül a parton, tőle nem messze és egyértelműen feltűnt neki a fiú jelenléte. Elveti a nesztelen, sietős távozás gondolatát - minek? Nem lehet mindenki elől menekülni. Főleg nem úgy, hogy közben azon kevés egyedek elől, akiktől valóban fejvesztve, remegő térdekkel kéne rohannia, soha nem teszi. Valószínűleg semmi veszélyt nem rejt ez a találkozás. Talán még jó is származhat belőle. Már ha nem hagyja itt szó nélkül a lány. Elvégre tátott szájjal, megbabonázva állt az erdőben és bámult egy csapat repülő bogarat. Lehetséges, hogy kerülendőnek tartja őt a lány; de az is lehetséges, hogy ez Tobiast nem érdekli. Ma, most, itt nem.
Újra megindul, komótosan lép még egyet, majd még egyet, de nem megy túl közel. Zsebretett kézzel, kócos fejjel néz el a távolba, a tó túloldalát fürkészi.
- Lampyris noctulica. Éjszakai világítók. - hangja in medias res szólal meg az éjszakában. Tekintetével és testének enyhe hátrafordulásával jelzi szavainak alanyát, a röpködő fényforrásokat a háta mögött. - Fényüket arra használják, hogy párt találjanak maguknak. A tömegből ítélve pedig... - újra hátrapillant, majd vissza a tó és a lány fele - sokan vannak ma este pártában.
Szavainak szociálisan semmi, de semmi jelentőségük. Hisz vagy nem érdekli a lányt és akkor most teljesen őrültnek fogja nézni, vagy érdekli és ez esetben esélyes, hogy már tudta mindezt. Tudományosan sincs különösen óriási jelentősége - ezek a rovarok nagyon elterjedtek, főként a nedves és erdős helyeket kedvelik, tehát az, hogy egy tó partján húzódó erdőben rájuk talált, különösebben nem döbbentené meg a biológusok világát. Orvosi értelemben viszont már jogot formálhat a szakertők figyelmére - hogyha nem is patológiai releváció, mindenesetre érdekes esettanulmány lehetne. Egy majdnem-aspergeres hétköznapjai. Ha film készülne belőle, vajon ki játszaná a főszerepet? Egy alacsony költségvetésű, érthetetlen művészfilm, amelyet senki se ért, még az se, aki vehemensen bizonygatja az ellenkezőjét. Kultikus darab.
A nemlétező film létező főhőse nem lép közelebb, így gyakorlatilag egy idegen hátának magyaráz bogarakról, és mindezt egy cseppet sem tartja furcsának. Egészen... kellemes érzés kerítetette hatalmába. Már-már jól érzi magát, nyugodtnak legalábbis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Könyvével egy félreeső sarokban élvezte a vizsgák után kiérdemelt pihenést. Előtte teáscsésze, egy tányér, rajta félig megevett szendvics. Az ajtó nyílására néha felpillant, majd visszatér a regényéhez. Órák telnek el így. A szendvics már rég megszáradt, a csészébe újabb adag tea vándorolt.
Az ajtó újra csilingel, jelezve egy érkezőt. Egy idegen lép be rajta, ami egy ekkora faluban eléggé ritka. Néha beesik egy-két átutazó, kereskedő figura, de a kétes elemek a kocsmát részesítik előnyben. Több ott a sötét sarok. Egy teázó nem szokott illegális ügyletek lebonyolításának helyszíne lenni. Épp ezért különös ez a férfi, aki jelenlétével elég hamar betölti a helyiséget. De lehet, hogy a szivarának füstje is ludas kicsit a dologban. Messziről megcsapja Tobiast a kubai illata. Mindig szerette. Az embereket, akiknek a szájából ki szokott csüngeni, már kevésbé. De sajnos a kettő általában együtt jár.
A felvillanó jelvény megmagyarázza rögtön a füstöt - egy olyan helyen, ahol tilos a dohányzás. Végülis csak három tábla jelzi ezt. Tobias a könyve mögül figyeli az idegent. Pökhendi, arrogáns még a járása is. Messziről antipatikus számára. De van egy tulajdonsága, ami mégis felkelti az érdeklődését. Felügyelő. Egész nap másról se beszéltek az iskolában és a faluban, mint a felügyelőkről. Valóságos kisvárosi legenda kelt lábra - hogy hányan vannak, kik ők, milyen hősies - vagy kevésbé hősies - tettek birtokosai. Egyesek szerint egyikük vérfarkas. A fiú nem vesz részt az ilyesfajta pletykák kitalálásában, megvitatásában vagy épp terjesztésében, de attól még nyitva tartja a fülét. Fontos jól informáltnak lenni.
Hirtelen felemelkedik a székéről, fogja a csészéjét és a könyvét, és átvonul a férfi asztalához - és mindenféle ceremónia nélkül elhelyezkedik a kinyújtott lábak mellett, szemben a füstfelhővel.
- Sikerült már nyakon csípniük néhány delikvenst? - úgy véli, állampolgári joga - sőt, kötelessége - a rend és törvény állapotáról aktuális és pontos információk birtokában lenni. Ha eközben másodlagos tényeket is begyűjt - történetesen épp egy felügyelő kilétéről, jelleméről, erős- és gyenge pontjairól - az csak mellékes, személyes kis siker.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Az ilyen fesztiválok előnye, hogy úgy szociális események, hogy különösebb szocializálódást mégsem igényelnek. Jól el lehet rejtőzni a tömegben, ügyesen szlalomozva az ismerősök között anélkül, hogy bárki észrevenne. És közben mégsem marad ki az ember semmiből.
Tobias abban a reményben dugta az orrát a Boglyas térre, hogy talán van egy skandináv bódé is, ahol a hőn szeretett lángnyelv whiskys vajsört kikérheti pult alól. Mindig tesznek bele valami extrát, amitől olyan igazi… otthonos lesz. Ő is próbálta már reprodukálni házilag, de mégsem ugyanolyan. Már az egyik sort végigjárta, eredménytelenül, és épp hátraarcot csinált, hogy elkerüljön egy kotnyeles eridonost, aki valamiért rendszerint úgy hiszi, hogy ők ketten jó barátok, amikor lendületesen belefutott valakibe.
- Bocsánat. - épp csak kivehetően morog maga elé lesütött szemekkel, láthatóan úgy érzi, nem az ő hibája az egész - miért állt olyan közel? Csak nem a sarkában toporgott? Még nincs akkora tömeg, hogy ne férjenek el ketten szépen egymás mellett. Mielőtt továbbrobogna, vet egy gyors pillantást az illetőre, de véletlenül hosszabb ideig felejti rajta a tekintetét, mint tervezte. Még nem találkoztak, legalábbis nem hivatalosan, de már látta. Nem kell eidetikus memória ahhoz, hogy megjegyezz egy ilyen karikalábú figurát. Mindig úgy néz ki, mint aki épp beleüti az orrát olyan dolgokba, amikhez semmi köze. Most is ez az érzés keríti hatalmába Tobiast. Gyanúsan végigméri, óvatosan kerülve a szemkontaktust.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Úgy néz fel a férfira, mintha az épp azt javasolta volna, tangózzanak egyet a zsúfolt téren. Irritált szemforgatással elnéz róla; tudja, hogy mi lesz, ha reagál. Úgyhogy lenyeli a frissen odakészített, csípős megjegyzését, elraktározza nehezebb - vagy épp könnyebb - időkre. Lagymatagon az orra alá dugja a férfi a jobbját, miközben közli a nevét. A lehető leglátványosabb frusztráltsággal elfogadja, erősen megszorítja, miközben felpillant rá, állva a tekintetét. Ő nem közli vele a nevét. Minek? Úgyis tudja. Legalább legyen egyértelmű, hogy mindketten pontosan tudják, hogy a másik kicsoda. Auror, egyértelműen. Biztosan a Mások Idegeire Menés Főosztályának parancsnoka. Egy ilyen kaliberű ember képességei nem maradhatnak kiaknázatlanok. Úgy néz az le rá, mintha épp most túrta volna fel a fehérneműs fiókját és nagyon elégedett lenne önmagával.

Egy pillanatig elengedi énjét és átlép a másikba. Önmagával néz farkasszemet. Minden vele van tele. A szájának rándulása, szemének rebbenése, minden mikró arckifejezése, amit tudatosan erőltetett vonásaira, de olyan is, amiről észre se vette, hogy ott vannak. Visszamenekül biztonságot jelentő elmepalotájába, onnan méregeti. Jobban kell vigyázzon vele, mint gondolta. Mégiscsak tangózni fognak.
 
Ő állt az útjába, ki sem ömlött az itala - nem meglepő módon -, aztán még meghivatja magát egy következő körre. Nem, azt lesheti, hogy a legfinomabb whiskys vajsör titkaiba bevezesse. Az az ő titka. Majd valami vattacukros förmedvényt sóz a nyakába. A kihívó szemöldökhuzogatásra negédesen elmosolyodik. Nem áll jól neki, pontosan ezért teszi.
- Örömmel - közli nagyvonalúan és meg is indul az első bódé felé, ahol még nem járt. Lesújtó felismeréssel veszi tudomásul, hogy az pontosan az, amit keresett. Valószínűleg nem fog egyhamar lekopni az auror a nyakáról, ő pedig nem akart egész este kint időzni. És egyébként is - nem kéne alkoholtartalmú italokat fogyasszon. A szeme sarkából végigméri a férfit. Nem árulná be. Megfelelő fizetség ellenében legalábbis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Olyan emberként, aki szeret mindig az árnyékban maradni, végtelenül feszélyezi ez a hirtelen jött figyelem. Maga a figyelem még hagyján, de az, ahogy figyeli őt az auror, attól erős késztetést érez arra, hogy elhopponáljon szó nélkül. Már ha tudna. Még az amputoportálás veszélyével is megérné. De tudja, hogyha eltűnik, akkor perceken belül újra ott nyüzsögne mellette a karikalábaival. Lerázhatatlan. Más módszerhez kell folyamodnia.
Lecövekel a bódé előtti sorban, miközben egy gyors pillantással végigméri az italkínálatot. Az Ördögi Vajsör névre keresztelt valami lesz a nyerő. Mindig egy rejtelmes nevet adnak neki, hogyha illetéktelenek rendelnék, ők ne bukjanak le, hanem egyszerűen egy pikáns vajsört szolgálnak fel. Mostmár csak az nem világos, hogy őt illetéktelennek tekintenék-e egy aurorral a nyakában. A kérdésre csak rábök a fejével a táblára, tekintetével jelezve, hogy melyikre is gondolt. Nem mintha nem tudná Rothman magától is.
Közben lassan lebontogatja a falakat, amely közte és a külvilág között húzódik. Szabad átjárást akar kettejük elméje között, lehetőleg egyirányú forgalommal és anélkül, hogy becsatlakozna még a téren nyüzsgő valamennyi ember is a buliba. Anélkül, hogy ránézne, megpróbál diszkréten ráhangolódni az aurorra. Hirtelen minden sokkal fényesebb, sokkal színesebb, izgalmasabb lesz, mintha valaki felhúzta volna egy tévékészüléken a hangot és a szaturációt egyszerre. Önmagát látja oldalból, meg hátulról, egy morcos, magába forduló alakot, aki abszolút nem illik a fesztivál nyüzsgő népsége közé. Elfordul önmagától, most nem erre kíváncsi. Tovább megy, besétál az elme folyosóján a hátsó szobák felé, óvatosan, nem rontva be mindenhova, csak méregetve az ajtókat. Rengeteg van belőlük. Különböző méretű és színű, mintha nem ugyanaz lenne a tulajdonosuk. Valószínűleg így is van.
Egy hang húzza vissza a saját testébe, zavartan pislogni kezd, majd felemeli a tekintetét. A pultos fogyatkozó türelemmel várja a rendelést.
- Két Ördögit kérnénk - vakarózni kezd a zsebében pénz után - Szolgálaton kívül van - teszi hozzá, Rothmanra bökve a fejével, remélve, hogy ennyiből megértik, veszélytelen a helyzet. Ő pedig csak remélni tudja, hogy tényleg az. A pultos elfordul, a hátától nem látni, mit készít, de hamarosan eléjük tesz két teljesen hagyományos kinézetű vajsört. Tobias leteszi a fizetséget, majd elvéve a saját korsóját, ellép a bódétól és lassan belekortyol. Végigkúszik a forró ital a torkán, le a nyelőcsövén, bele a gyomrába, ahonnan szétárad minden tagjába, elzsibbasztva és felpezsdítve egyszerre. Az igazit adták.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Jólesőn kortyolgatja az italát, remélve közben, hogy nem pirul ki az arca tőle, mint szokott. Jobban járt volna, ha nem éhgyomorra teszi mindezt. A huszonévesek életerejével és szervezetük tűrőképességével felvértezve tán senkinek se fog feltűnni. Az pedig, hogy az auror nem fogja beköpni, az egyértelmű. Mostmár cinkostársak.
Tudja, mit akar tőle az auror. A képességét akarja felmérni. Hát tegye, Tobias nem áll ellen. A pofátlan stírölést halvérű nyugalommal fogadja, várakozón tekintve fel a mellette lépdelő alakra. Közben észrevétlen ő is a másik képességét méregeti. Azért mert tanult és nem veleszületett, nem lesz kevesebb, sőt. Sokan szeretnék megtanulni az emberolvasás tálentumát. Szinte senkinek sem sikerül. Hajlam és tehetség nélkül nem fog menni. Tehát végülis nem teljesen tanult a dolog - csak továbbfejlesztett. Aurorként kétségtelenül előnyére válik. És ha Rothmann képessége előny a szakmában, akkor a Tobiasé a royal flös. Egy mugli rendőrakadémián történelmet írna. Talán még aurorként is. Mindezzel tisztában van. A karrierlehetőség nem tölti el izgalommal. A hatalom, vagyon, siker mind hidegen hagyja. Tudja, hogy mivel járna számára. Az ár nagy lenne. Túl nagy. Mint amikor a póker találkozik az orosz rulettel. Végzetes játszma. Kiszállni lehetetlen, ha egyszer belépsz a mókuskerékbe. A zöld asztal nem enged és addig pörög a tár, míg az az egy golyó kerül a csőbe. Tudni fogod, még mielőtt eldördül a lövés. Hiába van a legerősebb lapkombináció a kezedben, ha az ellenfél teljesen más játékot játszik és csal közben. És te nem tehetsz semmit ellene, csak piszokjól teszed a dolgod és reméled, hogy a szerencséd kitart még egy kis ideig.
A kérdés úgy illeszkedik gondolatmenetébe, mintha fennhangon elmélkedett volna.
- Vonzani? Nem, nem vonz - hangja suttogó, épphogy kivehető a lármázó tömegben. Szerencse, hogy a férfi fittyet hány a személyes zóna szabadságára, így biztosan nem szalasztotta el a választ.
Vajon melyikük lenne jobb terepen? Számítana-e valamit is? Ez nem verseny. Lehetnének... partnerek. Igen, társak. A gondolat feszélyezni kezdi Tobiast, mégsem tudja levakarni. Tudja, hogy van benne igazság.
- Nem kedvtelésből akarok auror lenni - lehet, hogy a férfi élvezi, amit csinál, de Tobiasnak pokol lesz. Mégsem tér ki előle. Nem tudja pontosan, miért nem, de annyira biztos benne, mint addig soha semmiben. Nem hisz a sorsban, sem a küldetéstudatban. Nincs messiás-szindrómája, még csak mártír sem óhajt lenni. De tudja, hogy amire képes, az egyedi, és nem hagyhatja parlagon, kiaknázatlanul. Használhatná bármire. Hát akkor miért ne használja jóra?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Megereszt az auror felé egy mostviccel?-arckifejezést, pedig tudja, hogy igaza van. Mármint azzal együtt, amit nem csak mond, hanem gondol. Igen, nem fogja kedvelni, amit csinál. Nem fogják idős korában vállveregetve nyugdíjba küldeni. Nem fog odáig eljutni. Különösebben nincsenek is ilyen tervei. Vannak fontosabb dolgok is annál, mint a boldog, nyugodt létezés. Az a híres fehér kerítéses álomélet nem olyanoknak van kitalálva, mint Tobias. De nem is olyanoknak, mint Rothman. Folyton a szomszédok kerítésével lenne elfoglalva, a hátsó kertjükben sompolyogna, azzal se törődve, ha közben a saját kócerája leég. Nem téveszti meg Tobiast ez az infantilis vigyorgás.
A kérdésre eltekint a tömeg feje fölött. Lassan legurítja a vajsöre maradékát, elmélázva a szájánál tartva az üres korsót. Lenne ára a segítségének. Minek nincs? Az arányok számítanak csak. Hogy megéri-e.
- Lesznek ellenzői - egyelőre kitér a válasz elől, hisz ő maga sincs tisztában a hogyannal. Szíve szerint a hosszú, rögös utat választaná. De itt van egy lehetőség a rövidítésre. Az anyja egy másik lehetőség. Egy megoldhatatlannak hitt ügy bravúros megoldásával mindenkit levehetne a lábáról. Könnyen elérhetné, hogy senki ne lapozzon bele az aktájába, csak tárt karokkal és kegyes ignoranciával felvegyék soraikba. Vagy kijárja a mesterképzést, jelentkezik a Szent Györgybe úgy, mint mindenki más, és addig gürizik, amíg nem tudják csak úgy elutasítani a jelentkezését a Parancsnokságra. Látni fogják a potenciált, nem csak a pszichiáteri jelentést. Inkompetens rendvédelemre.
Nem, nem fogja hagyni. Bebizonyítja, hogy tévednek. Komor, elszánt arckifejezéssel a férfi fele fordul, felpillant rá, zöldjeiből a kétely utolsó szikrája is kialszik.
- De maga segít szembeszállni velük - megjegyzése szebb napokon akár kérés, óhaj, könyörgés is lehetett volna. Ma, most és itt, kettejük között, tényként hangzik el. Tisztában van vele a fiú, hogy ezt nem fogja megtenni a férfi csak úgy, szívességből, puszta jelenlétével okozott örömök által kifizetve. Ez egy üzleti megbeszélés. Mindenki kiteszi maga elé az asztalra az ajánlatát, aztán vagy kezet ráznak, vagy elsétálnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A szemrehányásra csak felvonja a szemöldökét, némán kérdezve, hogy ez most kihívás? Ha a férfi sokat akar melózni vele, ő szívesen eleget tesz a kérésnek. Sőt, annyira nem is kell fáradjon vele. Csak hozni fogja a formáját. Nem tűnik Rothman annak a megbánós típusnak, de majd ezután ihletet fog kapni egy rossz életdöntések-lista indításához.
Persze, megtehetné Tobias, hogy nem nehezíti meg a férfi életét és ezzel kettejük munkáját. De túl erős a kísértés. Észrevétlen átvette már azt a piszkálódó stílusát. Ha Merlin kegyes, ennyi elég lesz és nem fogja még a járását is átvenni.
Megadóan vonul utána a csárda bódéja felé, rosszalló pillantások kereszttüzében. Rothman vág utat nekik a tömegben, de mire az emberek észbe kapnak, már csak a fiút látják, amint az embererdőben hasított ösvényen oldalaz, így természetesen ő kapja a szemforgatásokat és a morgó megjegyzéseket. Van egy olyan érzése, hogy ez rendszeresen elő fog fordulni, ha valahol együtt jelennek meg. Jó lesz kéznél tartani a pálcáját.
Míg a söröket csapolják, elmélázva figyeli az auror profilját a szeme sarkából. Elképesztő a különbség közöttük. Mint két távoli Naprendszer. Mégcsak köszönőviszonyban sincsenek egymással. Míg őt bosszúság és szorongás tölt el, ha emberek közé kerül, a férfi elemében van. Csak úgy kivirágzik, ha valakinek az idegeire mehet. Nyilván nem szadista hajlamból teszi. Szereti felhúzni az embereket, mint játékokat, hogy aztán elengedje és figyelje, mikor esnek le az asztal széléről. Ha nem lenne hatása annak, amit csinál, biztosan abbahagyná. Egy bábmester. Ahova csak a lábát beteszi, mindenki az ő táncát kezdi el ropni. Ha Tobias kerül emberek közé, az ellenkezőjét éri el - ő ropja mások táncát. Nem szokott irigykedni, de ez a könnyed manipulálás mégiscsak kívánatos tulajdonság. Majd kitanulja. Remélhetőleg nem fogja hamarabb megátkozni vagy letaszítani egy szikláról. Bár ahogy elnézi, kevésbé lesz alkalma sziklákra mászni vele, sokkal inkább bárszékekre. Mindenesetre nem lesz unalmas. Bábmester és tanítványa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az utolsó vizsga is lejárt, még az eredmények nem érkeztek meg mind; ezt a köztes időt pihenéssel próbálja elütni. Hogyha sikerül a hoppanálás-vizsga, akkor egy ideig nem lesz alkalma. A vihar előtti csend. A viharra pedig ezúttal fel van készülve, sőt - talán várja is. A halálsoron várakozók beletörődött nyugalmával tölti meg triviális semmiségekkel napjait. Ma csónakot fest.
Tehát szükséges egy vödör festék és ecsetek. Továbbá kell egy kis étel, főleg a kutyáknak. Mindent bepakol a hátizsákjába, a ház előtt füttyent egyet és megindul a tó fele. Az ebfalka egymást letaposva trappol utána, boldog farokcsóválással és lobogó nyelvvel.
Már elmúltak a hosszú nappalok, amikor reggeltől estig kényelmesen úszhatott a tóban. Félig skandináv, úgyhogy tudja, milyen jegesmedvésen fürdőzni, de mégiscsak jobb egy kis távolságot meghagyni közte és a fogvacogtató víz között. Egy csónaknyi távolság pont elég is lesz. A tóban van és mégsincs. Élvezheti a víz által nyújtott nyugalmat és izolációt, és mégsem kell főzetekkel kúrálja magát utána hetekig. Ideális.
Kiérve a tópartra, felméri a terepet. Nem kihalt, de azért tömeg sincs. A kutyák berontanak a tóba, megzavarva a télire otthon maradó kacsák délutáni sziesztáját. Őket nem zavarja a hőmérséklet. Még. Tobias inkább a stégre sétál fel, ami alatt a csónakja van kikötve. Hogyha még nem lopta el senki. Kiérve a szélére, egy ismerőst pillant meg. Rögtön bevillannak a képek a labirintusból, meg a kastély különböző szegletéből, a Nagyteremből, a konyhából, mindenhonnan, ahol összefutottak. Biccentve köszön neki, aztán letérdel a stég szélére és megkapaszkodva ledugja a fejét, szétnéz. Még ott van. Kicsit hátrébb kötötte ki, hogy ne legyen annyira szem előtt, nem mintha egy begyűjtőbűbájjal nem lehetne odahívni. Pontosan ezt teszi ő is. A csónak odasíklik hozzá, ő meg leül a stég szélére s elkezd kipakolni. Megint elnéz a lány fele, nem fordulva egészen oda, de azért egyértelműen jelezve, hogy vele beszél. Számára legalábbis egyértelmű.
- Hogy érzel a kétkezi munka iránt? - nem akar ő senkit erőszakkal munkára fogni, de a lány pont úgy fest, mint aki szeretne magával valamit kezdeni. Valahogy egy kicsit úgy, mint Tobias. A munkaterápia pedig aranyat ér.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Hatalmas ribillió van a vízben, a kacsák kétségbeesetten menekülnek támadóik elől, míg utóbbiak lógó nyelvvel és túllelkes kutyaúszással próbálják elkapni őket. Mikor már az egész kacsakolónia kiért a biztonságos túlpartra és onnan sziszegnek mérgesen az ebek felé, csak akkor indulnak ki azok a vízből a gazdájuk után. Mindhárman felcaplatnak a stégre, ott pedig nekifognak lerázni magukról a vizet. Szép igazságosan elosztják Tobias és Anna között, hogy egyik se maradjon ki a mókából.

Tobiast különösebben nem hatja meg, hogy kutyaszagú víz csöpög a hajából, komótosan kipakol maga mellé, az egyik ecsetet meg feltartja a lánynak.
- Én sem - ismeri el, bár nem érti, miért kéne ide akkora gyakorlat. Ha ronda lesz, kezdik előlről. Vagy úgy hagyják, úgysem indul vele csónak-szépségversenyre. Rá akarja pingálni a nevét, amit még nem talált ki. Minden hajónak kell név. Ez ugyan nem hajó, de úgy érzi, még egy csónakot is megilleti a keresztelés. A vízi életet élőknek saját kis társadalmuk van, ahol a járműveikhez emberi tulajdonságokat társítanak, tudják, hogy melyik lány és melyik fiú, türelmes-e vagy ingerlékeny, hóbortos-e vagy komoly. És nem mellesleg a hajó alapján különböztetik meg egymást a láthatáron. Már messziről látják, hogy ellenség vagy barát közeleg. Tobias még nem tart épp ott, hogy átszelje az Atlanti-óceánt, még legfeljebb a Balatonon tud előre-hátra koslatni, de majd egyszer. Addig pedig beéri a maga építette kis lélekvesztőjével.

A kutyák közben ismerkedésbe kezdenek, körbeszagolják a lányt, aztán lelkes farokcsóválással jelzik, hogy átment a vizsgájukon, csatlakozhat a négyfős bandájukhoz, ha úgy érzi. Ide-oda trappolnak a stégen, lellenőrzik a cölöpöket, a festéket, a táskát, Tobiast, Annát, aztán kezdik előlről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Érzi a lányból áradó nyugalmat, amit a kutyák jelenléte okoz. Összekeveredik a sajátjával és ebbe a kellemes, meleg, puha gondolat-takaróba burkolózik, mindkettejükre ráborítva, felhúzva az orrukig. Háborítlan festegetnek, kiknek semmi gondjuk a világon. Ez persze közel sincs így, de az illúzió is megteszi. Pár pillanatra kifeszül az idő, mint egy vászon, melyre a festő egy meghitt álomképet mázolt.

- Jobbak az embereknél - belemosolyog a nagy pingálásba, önmagának, maguknak, tekintetével egy pillanatra a mellettük elheveredő Winston fele biccentve. Ez csak amolyan "az évszázad ténye"-megállapítás, semmi univerzális releváció nincs benne. Ha hangulatromboló szeretne lenni, hozzátenné, hogy nem csak az embereknél, minden emberszerű lénynél, és egyébként nem csak a kutyák, hanem körülbelül minden állat, még azok is, amelyekről fóbiákat neveztek el és sikítva menekülnek előlük a gyengébb lélekjelenlétűek. Mind. Nincs bennük egy csepp előítélet vagy rosszindulat. Tiszták. Ha bántanak, önvédelemből vagy élelemszerzési céllal teszik. Nem használnak ki. Nincsenek elvárásaik. Nem hazudnak.

A nagy merengés közben a csónak kezd egy egységes bíbor külsőt ölteni. Varázslattal körülbelül tíz másodpercbe telt volna, de abban hol az öröm? Nem lenne ilyen kiváló alkalmuk nem-beszélgetni, csak ülni egymás mellett és körülbelül öt percenként mondani egy-két szót, amire aztán elhümmögnek egyetértően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az emberek rendszerint túlzónak érzik a kutyák iránti kötődését. Hányszor kellett végighallgatnia a szülői ódát arról, hogy felelőtlenség hazahordani a tizedik kóbort is. Ha segítségre szoruló ebet lát, nem gondolkozik. Segít. Néha gazdát keres nekik, néha orvost. Legtöbbször nála kötnek ki. A családi farmon van is hely, étel is akad. A kunyhójában is megférnek. Velük a tű fokán is akár. Másfelől az emberiség többi tagja és közte ideálisan minimum két galaxis kéne legyen, hogy kényelmesen megférjenek.

Ha egy napig mindenki empata lehetne, többet soha nem csodálkoznának ezen a szokásán. A kutyák nyugalmat, játékosságot, hűséget sugároznak minden sejtjükkel. Minek terápia vagy gyógykezelés? A négylábúak társaságát receptre kéne írni.

Most sincs ez másként. Tobias mosolyogva nézi, amint Almaszósz és Müzli ugyanazt a faágat akarják odavinni a gazdájukhoz, amitől felváltva esnek át egymáson és a saját lábaikon. Végül az agresszívebb Almaszósz győz - Müzli a bot végét rágcsálva próbál azért részese maradni a bulinak. Tobias elveszi tőlük az ágat és a part fele hajítja, keresztül néhány alacsony sövényen. Egy szempillantás múlva mindkét állat eltűnik egy bokorban, társuk az emberek mellől bölcsen kimaradva a játékból, csak figyeli őket. Tobias újra visszatér a festegetéshez, már csak az utolsó vonások maradtak hátra. És persze a lényeg - a keresztelés.

- Mi legyen a neve? - az ecsetével a csónakra bök. A kutyák után az embernek lehet már egy hozzávetőleges fogalma arról, milyen zseniális névadó is ő. Bármilyen segítséget szívesen fogad. Nem akar semmi fellengzőset, hisz a csónak is olyan, amilyen. Kicsit rozoga, a festék kicsit egyenetlen, előtte még kicsit csíszolhatta volna, ha eszébe jut. De az övé. És ketten csinosították ki. Úgyhogy a szellemi értéke nagyobb, mint amennyit gondolhatnának ránézésre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ülnek egymás mellett a stégen és nézik a száradó csónakot, amely közöttük lebeg a deszkák fölött. Egy pálcaintéssel körbeforgatja, mindenhol leellenőrzi, hogy ne maradjon üres folt. Nincs. Nem hibátlan, közel sem, de messziről elég pofás.

A szeme sarkából végigméri a lányt. Csendes irigység, vágyódás. Idilli képet lát maga előtt, önmagát, kis életét, takaros, kényelmes, bezárt világát, amit a kis falkájával népesít be. Minden olyan… szürreális. Látja az életét, miközben tudja, hogy amit lát, csak részleges, ferde tükör. Persze, szép is volna, ha csak ennyiből állna az egész, ha nem sompolyognának árnyak a sarokban. A lány ezt nem látja, nincs is honnan. Az élete egy körbebástyázott kastély. Túl sok marad a képzelet számára. A tátongó réseket mindenki úgy tölti meg, ahogy szeretné. A navinés előtt csak ez a mostani kép van, és Tobias rájön, ez elég is. Miért kéne mindig látni a teljes képet? Talán egy kis időre ő is elfelejthetné. Csak a most és az itt számít. És ez a pillanat valóban egész kellemes.

Hagyja, hogy beleköltözzön a csontjaiba az érzés, az önkéntes ignorancia langymeleg vizében alámerülve. Az ajánlott név valahonnan ismerősen cseng. Nem tudja, pontosan mit jelent, de gyerekkorát juttatja eszébe. Nagyszüleit, náluk töltött téli reggeleket, édes illatokat. Olyasmi lehet, mint a rødgrød.
- Jó név - rábólint a választásra, pedig nem volt annyira komoly a felvetés. Őt mégis meggyőzte. Helyesnek, találónak érzi. Elővesz egy fekete festékes vödröt és egy vékonyabb ecsetet a táska mélyéről. Közelebb helyezkedik a térdein, hogy jobban hozzáférjen, s lassú vonásokkal, nyomtatott betűkkel felfesti a Kiisseli szót. Betűi szálkásak, nem a legszebb az írása, kicsit megvastagítja külön az s betűk hasait. Miután végzett a munkával, leül a lábaira és végigméri az alkotásukat. Magában hümmögve bólogat egy párat.
- Ha akarod, néha kiviheted egy körre - jegyzi meg vállvonogatva. Tudja, nem épp egy jacht-utazás a Floridai-öbölben, de ha kedve van hozzá… látta, hol tartja a csónakot, s hogyan tudja magához hívni. Gyakorlatilag bárki elviheti egy körre, de a lánynak mostantól engedélye is van rá, nem kell attól tartson, hogy rontást kap utána a nyakába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Ne felejtse, csak három cseppet, és csak a sziesztájuk előtt! - kiált utána az eladó kidugva a fejét az ajtón. Tobias válaszként csak int egyet, már amennyire fel tudja emelni a karját a csomagok súlya alatt. Persze teljesen fölöslegesen hívta fel a figyelmét az eladó a részletekre. Megjegyezte elsőre is.

Van egy egész alom bébi puffskein a Mancsban, és valami járvány tört ki, mindegyiken kiütések kezdtek felbukkanni. S ha már bejött gyógyszerért a Mindenki Bestiájába, akkor vett egy rend új ágyat, kutya- meg macskasampont, tápot, vitaminokat s egyéb szükséges holmit. Ezeket általában kiszállítják nekik, csak ahhoz tudniuk kell előre, hogy mit akarnak, s nem helyben felfedezni, hogy na még ezt is, ebből is kéne egy fél kiló, abból sincs már, jé, mi ez, ez hasznos lehet, vegyük meg ezt is.
Már lassan a fülén is csomag van. Így nehéz lesz elevickélni a Mancsig. Ide-oda rendezgeti a kezeiben, néhány a karján is lóg, meg a zsebei is tele vannak. Miért nem jött táskával? Vagy miért jött egyedül? Esetleg összeköthetné őket és lebegtethetné, hátha nem fognak kipotyogni. Hirtelen lefékez a járda közepén, szét se nézve, hogy valakinek útjában van-e. A munkában az a dolga, hogy minden részletet észrevegyen maga körül, ilyenkor viszont nem figyel semmire, kerüli az emberek egész arcát, nem csak a tekintetét, s óvatosan meghúzódik a szemüvege fedezékében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Épp fogna neki mindent fellebegtetni, hogy ne kelljen kézben cipelnie, már nyitja a száját, amikor valaki belé ütközik, s ő ráharap az ajkára és majdnem orra bukik. A lökéstől a szemüvege széles ívben lerepül az arcáról és a földön szétszórodott cuccok között landol.
- Francba - morogja dühösen, nem törődve semmivel, csak térdre ereszkedik és a csomagjait arrébb nyomva elkezd kutatni. Érzi a gyülekező pánikot. Kell a szemüveg. Lecsupaszítva, kiszolgáltatva érzi magát nélküle. Tompán érzékeli, hogy az idegen beszél hozzá és a szeme sarkából felé les. Ő se járt éppen jól, de egyben van, már fel is kelt, úgyhogy nem eshetett nagy baja.
Beletenyerel valami nedvesbe, s a kezét megrázza párszor, mint kutya a mancsát, aztán óvatosan újra előrenyúl. Megvan. Felteszi az orrára, nagyon koszos a lencse, de nem törött, úgyhogy talán még jobb is, mint eredetileg volt. Alig lehet rajta kilátni. Tökéletes. Reszketősen fellélegez.
- Jól vagy? - kérdezi végre, miközben talpra kecmereg. A lány vállát nézi, meg aztán a kezét, ami az ő csomagjait kezdi el rendezgetni. - Kösz - lábával kicsit arrébb taszít egy csomagot, amiből nagyon folyik valami. Valószínűleg jónéhány üveg szétment, de ő már biztosan nem fog visszamenni az üzletbe.
- A bélszíned kiborult a földre - jegyzi meg, s lassan lehajol a húsért. A lány felé nyújtja a csomagot, anélkül, hogy rápillantana. Koszos lett a hús. Tudja, hogy alapos mosással és sütéssel nem számít, nem volt sokkal tisztább a pult, meg azelőtt a mészárszék sem, ahonnan érkezett. Ő nem enné meg. Ami igazán vicces, tekintettel arra, hogy másfelől mennyire pont hogy nem finnyás. Nem akar most rá gondolni. Nem akar rágondolni úgy egyáltalán.
Egy alig észrevehető fejrándulással igyekszik kiűzni a fejéből a képét, az arcát, de közben meg úgy szorítja a húst, mintha a saját testéből való volna s nem akarna megválni tőle.