Hát, így belegondolva, azért ez az itt tölti a karácsonyt-dolog nem volt feltétlenül a legjobb ötlet. Tudta ő is, hogy hiányozni fog a megszokott otthoni rutin, azt is, hogy otthon hagyni a szüleit egyedül minimum szemétség, de egyrészt ők is felajánlották, hogy maradjon, ha akar, másrészt, ő is maradni akart. Akar még most is. Mert hát az otthoni ünnepeket már ismeri, az ittenieket viszont nem. Már megszokott ugyan a kastélyban, de úgy érzi, hogy csak akkor válhat teljes jogú polgárává az itteni kis varázslatos buborékvilágnak, amit a kastély és a falu alkot, ha minden jelentősebb eseményben részt vesz, ha látja minden arcát. Azt is, amit ünnepkor mutat. A - remélhetőleg - üresebb kastélyt, ahol császkálhat egyedül, hiszen amúgy is mélabús merengésekre hajlamos, ahol egyedül lehet egy szobában - ez még mindig hiányzik neki -, ahol szabadon kószálhat, anélkül, hogy esetleg bárkivel összefutna. A falu persze nyüzsögni fog így is, nem is számított másra. Azért mondjuk arra sem, hogy ebben a hideg, szeles időben szenteste délutánján majd itt fog kószálni.

Az itteni egyedüllét felvetetett vele egy rossz szokást: sétálnia kell, lehetőleg akkor, amikor minimum egy kolosszális megfázást, rosszabb esetben tüdőgyulladást kaphat. Mert hát, nem élet az élet kockázat nélkül.

Összességében nem csoda, hogy nincs karácsonyi hangulata. Mér is lenne? Úgyhogy fogta magát, és ajándékvásárlás ürügyén bejött a faluba. Tisztában van vele, hogy a boltok órák múlva zárnak, ezért is jött ilyenkor - meg mert nem bírt tovább a kidíszített kastélyban maradni. Mert a kicicomázott faluban majd jobb lesz. Bizonyos fokig jobb is, mert az nagyobb és tág, mégse egy darab masszív kőépületről beszélünk, másrészt sok ember rohangál benne mindenhova, és ugyan az üresség vonzerejét jelentette a kastélynak, de néha szeretne egy kis élete maga köré, harmadrészt meg, még egyszer körülpislog a boltokban. Venni nem kell semmit, megvan minden ajándék, el is van küldve, de esetleg magának valamit - úgyse vesz semmit, tudja ő is, zsugori a szentem, de a nézegetés ingyen van és kellemes.

Szóval egyik boltból sündörög a másik felé, ami azt jelent, hogy a pocsék időjárással megáldott utcákon kell mennie, ami azt jeleni, hogy igyekszik gyorsabban kilépni. Kevesebb figyelemmel. Nagyobb balesetveszéllyel. Szóval így lehet, hogy ki akarja kerülni ugyan a felé haladót, de nem igazán sikerül, és olyan szépen belegyalogol, mintha verseny lenne, és ő lenne az esélyes.

 - Jajistenembocsánat. - nyögi ki ijedten. Először ugyan csak morogni akart valami kivehetetlent, amit a másik hangulata és vérmérséklete szerint értelmezhet, aminek akar, de aztán belátta, hogy legalább félig az ő hibája volt a dolog, másrészt meg baba van a fedélzeten. És akkor tényleg és megfelelően megijed. - Bocsánatot kérek, ugye nem lett semmi baja? - mutat,  vagy inkább csak akar mutatni a baba felé, mert annyira megijedt, hogy ez nem feltétlenül sikerül. Átfut az agyán,hogy az anyuka épségéről is illett volna kérdezni valamit, de ez az anyukák sorsa: ők mindig csak a lista végén kerülnek sorra.

A barátságtalan fogadtatásra lelkiekben összerándul, igyekszik ezt nem testileg is kimutatni. Találkozott ő már mindenféle anyukával, olyannal is, aki gyermekének többnyire vélt támadójának majdhogynem kikaparta a szemét, és habár ő nem az a babaártó, az az élmény a sivalkodó és tökéletesen jogtalanul fúriává változott, megtestesült dührohammal most így nem tesz jót a kastélyban töltött idő alatt egész jól felépített önbizalmának.

De végeredményben nem eszik meg, tépik szét darabokra, és hajtják át húsdarálón - ezt anno mind kinézte abból a bizonyos anyukából - és ezért meglehetősen hálás.

 - Bocsánatot kérek. - húha, úgy érzi, hogy visszavedlett valami udvarias és komolykodó tízévessé, de tudod mit, még szerinte is teljesen megérdemelten.

 - Jaj, de jó. - sóhajt fel - azért ebbe a kisgyerekeket óvni kell mindentől-komplexusba majd még bele kell néznie és szét kell elemeznie, biztosan meg vannak a maguk okai, többnyire nem tudatosult gyerekkorából. Mármint, kis faluból jön, de a társadalom annál összetettebb volt. Gondos anyuka, harcias anyuka, gyerekével nem törődő anyuka, vásárláskor bolt előtt gyereket kinn hagyó anyuka, gyerekét alkohollal itató anyuka, volt ott minden. - Akkor megvagy, hm? - próbálja megkeresni a baba arcát, a sok ruha alatt ez nem mindig olyan egyszerű feladat.

 - Csak gondoltam kijövök egy kicsit nézelődni. - egyenesedik fel újra, és zavartan gesztikulálni kezd elég ostobán. Aztán alaposan megkésve leesik neki a felhang is, és el kell nyomnia egy félmosolyt. Megérti ezt az iróniát. Néha amúgy is úgy érzi, hogy előző életében nem a Navinéba került volna. - Olyan a kastély, mint a mézeskalács házikó. Nagyon szépen ki van diszítve, de túl sokat nem lehet ott lenni. - karácsonykor azt üvölti a füledbe, hogy TE ITT? HAH, SZERENCSÉTLEN. Természetesen nem, de jelen pillanatban a lánynak nem sok ünnepi hangulata van, és a kastély fürdik benne, és a lány ettől nem szerencsétlennek, hanem dühösnek érzi magát. Hogy képzeli a kastély, hogy szembesíti azzal, hogy azért ezt az itt maradást inkább nem kellett volna, mint kellett volna?

 - Lili? Szia akkor, azért máskor ne így szórakoztasson valami idegen, hm? - mosolyog a kislányra, aki a két kisbaba-reakció közül, tudniillik az éktelen sivítás és megsértődés, illetve a nincs semmi baj, ez mulatságos volt-göcögés közül az utóbbit választotta. Annamáriára ez határozottan pozitív benyomást tett. Aki ilyen érett és megfontolt baba, az jó úton jár arra, hogy nagyobb korában majd mosolyogva gyilkolásszon embereket. Mert ugye az is mulatságos.

A megjegyzésre diplomatikusan, legalábbis olyan szándékkal, csak hümmög egyet. Ő se érti, miért kell annyira oda lenni az ünnepekért, de hát toleráns - toleráns? - és hagyja, hadd csinálják. A másiknak amúgy is rossz kedve van, és habár a megkeseredett gyűlölködés mindig is vonzó volt, nem hiába került abba a házba, amelyikbe. Tudja, hogy vonzónak vonzó, de nem használ a léleknek. Inkább visszafogja magát ilyen esetekben, és hümmög. Nem azért Navinés, mert esetleg ártatlan lelkű, hanem mert tisztában van vele, hogy mit nem kéne, és rendelkezik valamennyi önkontrollal. Azt hiszem. Legalábbis ő még azt hiszi.

 - Oh.. öm, köszönöm. - fogadja el meghökkenten az italt, de azért örül neki.A kastélyban egyúttal edzi is a testét. Ha itt végez, immunis lesz minden náthára és influenzára, minden takonyra és lázra. Vagy túlérzékeny.

 - Navinés vagyok. - de szép, egyszerű kijelentés, csak mostanában kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon mért is. - Pedig sose szeretem az unikornist. Akkor már inkább a Rellon házállata meg házszíne.  - a sárgát szereti. Meghatározott árnyalatokat, kis mennyiségben. Itt minden árnyalat van és töménytelen mennyiségben. Ez persze nem indikálja, hogy házat tévesztett, mindössze kicsit más ízlése van. Mármint, gondolja ő, a Rellonosok nem kezdenek kvázi hiperventillálni egy katicabogár láttán, nem igaz?

 - Nem, nem.. - motyogja szórakozottan a babát nézve, aztán összerakja a kérdést, meg a félbetört válaszát is, és megkoronázza egy csodálatos befejezéssel. - Egyik sem. - na, akkor most tegyük össze, amink van. - Mármint, nincs testvérem, és a gyerekekkel se vagyok el, csak.. hát, így futólag mindig aranyosak. Ha rám hagynák, akkor, gondolom, hamar megváltozna a véleményem. Nem vagyok én gyerekekhez való. Nincs türelmem, és sose pelenkáztam még gyereket. Biztos elejteném. - egyszer szépítés nélkül sírva fakadt, amikor ráhagyták tíz teljes percre az unokahúgát, mert az pár hónapos baba, te jó ég, mi a fenét kezdjen ő vele, és ha kárt tesz benne? Egy síró gyerek helyett kettőt kapott akkor a sógornője, de szépen viselte. A navinés hálás neki ezért. Ez úgy jól példázza az önbizalmát meg az életrevalóságát. Illetve hát a hiányukat.

Az elmotyogást először nem érti, aztán elhelyezi, és elteszi később gondolkodnivalónak. Navinés jellemzők. Jó lenne tisztában lenni vele, hogy mennyiben igazak rá.

 - Csak tanév elejétől vagyok itt. - rázza a fejét, igazán nem egy régi és hangos és jelentékeny jelenség, ezt ki meri jelenteni magáról.
 - Igen? - mereszt nagy szemeket a következő mondatra. - Azt hogyan lehet? Mármint másik házban ühm.. megfordulni. És eleve, gondolom, elég más lehet a hangulat a Rellonban, mint nálunk. Nálunk kis nyugis, kényelmes, barátságos, és kicsit unalmas. A Rellonról meg ugye mindig azt hallani, hogy ők a ravasz, gonosz, csúnya emberek. Elég egyhangú jellemzésnek tűnik. - mint minden jellemzés, és hát mostanában kezdett ugye azon tűnődni, hogy miért is oda került, ahova került. Ezzel párhuzamosan pedig, hogy milyen lehet a többi ház, ahova ő nem került. Eleve, miért is van ez a rendszer? Persze, egy részről hasonló jobban megtalálja a hangot a hasonlóval, másrészt viszont úgy érzi, ez a külön szocializálódás mindenféle felesleges feszültségekhez vezethet a diákok között.

 - Az szép. - szalad ki a száján elismerően, mert két hónap, az tényleg szép teljesítmény. Nem olyan rossz itt azért, legalábbis szerinte, de aztán eszébe jut, hogy ő a legcsendesebb, legszíntelenebb és legkellemesebb ház tagja. Gondolja ő, ugyanis még mindig képtelen nem sémákban látni, hiszen nincsen más házból való ismerőse, akivel a kötelező udvariassági körökön és az esetleges véletlen, néha szó szerinti belebotlásokon kívül minőségibb kapcsolata lenne. Jó, ez a ház dolog még mindig zavaró; nem lehet valakit beskatulyázni aszerint, hogy melyik színt vallja a magáénak. Még ha lehet is, a kiszabott keretek között a lehetőségek száma végtelen; navinések között is van aranyos, a megtestesült rózsaszín plüssnyúl, és a lázadó aranyos. Meg van Annamária, akiről nem is érdemes beszélni, de azért csak róla van szó folyamatosan.

Túl baráti és kellemes. Először nem érti, mert mi azzal a baj, aztán rájön. Kicsit olyan lehet a dolog, mint ahogy ő se érzi magát kényelmesen az erőltetetten barátságos helyeken. A navinések kellemessége ugyan többnyire nem erőltetett, de nagyon is bizalmaskodó lehet éppen valakinek. Néha mondjuk a navinések számára is sok tud lenni.

Ő is elvigyorodik a csúnya többértelműségére, és megjegyzi magában, hogy a másiknak jobban áll, ha jobb kedve van. De aztán, űzi el a kíváncsiskodást egy futó gondolattal, egy kisgyerek mellett az embernek ideje meg energiája se nagyon lehet jókedvűnek lenni.

 - De nem akarom feltartani, tényleg. Köszönöm szépen a teát. - kezd bele zavartan, mert kis mimóza a lelkem. Élvezte ő a beszélgetést, értékeli, hogy nem belezték ki élve, és úgy egyáltalán, baba és kellemes anyuka, mikor találsz te ilyet, de hogy őszinte legyen, fogalma sincsen, mit mondjon legközelebb. Szóval valahogy úgy, hogy jelezze, hogy köszön mindent, társaságot és teát és megértést és az egészségesnél egy hangyányival több iróniát, akkor ő most itt abbahagyná, minthogy elácsorogjanak egymás mellett szótlanul. - Kellemes.. ünnepeket. - tart egy kis gondolkodási szünetet a két szó között, mert mint kiderült, egyikőjük számára se ez lesz a legboldogabb karácsony. A szilveszter azért még lehet jó. - Te meg.. hát, legyél ilyen kis megbocsátó, de nem felejtő, hm? - fordul a babához. Egyszerűen olyan érzése támad, ha rá néz, hogy egy kellemes és módszeres kis hidegvérű gyilkológép lesz belőle, a Rellonos sztereotípiák mintaképe. És hát, a navinés ezt értékeli.

Egy lépés. Még egy. Egy harmadik. Negyedik. Szépen, ritmusosan, ahogy a hópehely lehullik, az óra kattog, a metronóm szól. Ötödik.

Olyan, mintha felült volna egy vonatra, ami csak megy előre, lassulás vagy gyorsulás nélkül, egyenesen, kattog, zötyög, és nem tart sehova. Mint a fizikai példákban az eszményi vonat, ami x sebességgel megy, akkor milyen a gyorsulása. Van idő, de minek mérni. Hatodik.

Minek egyáltalán pazarolni az energiát bármire is. Olyasmire, mint hogy a tartós és egyenletes mélypontról feltornászni magát, már rég nem pazarolja. Nem lehet persze folyton pocsékul éreznie magát, az fizikai képtelenség; ha találkozik valaki kedves emberrel, akkor arra az időtartamra örül; ha számonkérik, bepánikol; ha sütit eszik, akkor minden nagyon rendben van; ezeken kívül viszont minden visszatér a konstans létezésbe. Szín nélkül, szag nélkül, de főleg értelem nélkül.

Nem óra ő, hogy meg lehessen javítani. Ide teszünk egy kis céltudatosságot, ott megszorítjuk egy kicsit az önbizalmat, egy-két csepp szorgalom se árt, itt meg megolajozzuk egy kicsit a jövőképet. Minden a helyén, tessék néha elemet is cserélni, és működni fog, hallja, már kattog. Hetedik.

Vasárnap van. Már megint. Még mindig. Az utóbbi időben konstans vasárnap van. Készítene egy filmet is a vasárnapról azzal a címmel, hogy a holnap árnyékában. A vasárnap várakozás, az elemek teljes lemerülése, nyugtalanság, és csak arra jó, hogy a hét tényleg hét napból álljon. Kitölti a helyet két időpont között. A konstans vasárnapban az az igazán rossz, hogy már rég nem tudni, mi is az a két időpont.

Nyolcadik.

Kilencedik.

Na ne.

Na ne, tessék ezt most itt abbahagyni. A hajadnál fogva kihúzni magadat az önsajnáltatás sziruposan édes mocsarából. Mindamellett, hogy ezt a kifejezést biztosan olvasta már valahol, elege lett a saját kis elfoglaltságából. Mert ki harapós bögréket bájol, ki meg, mivel alapvető szociális értékeket nem birtokol, azzal vágja a centit, hogy depressziósat és kis emosat és hipstereset és nagyon fejfájdítóan unalmas kamaszlánykát játszik. Azért időnként még ő is besokall magától.

És akkor miért is ne?

Mert meglát egy rettentően fekete, ízlelhetően abban a bizonyos mocsárban tapicskoló, nagyon egyedi, és elég feledhetetlen alakot szembejönni. És akkor megörül neki, mert minden ember közül pont neki kell ugye megörülni. Nem az átlagos, többnyire nagyon aranyos és kedves, és szimplán emberi alakoknak, akik olyanok, mint ő. Ugyanmá. Itt van az, aki cseppet se olyan, mint ő. Hogy lehessen kísérletezgetni mindenféle szokatlan kommunikációval, ki lehessen szakadni a megszokott kapcsolatok megszokott folyásából, és iksz időre azt lehessen játszani, hogy belenyúlkálunk a kettőhúszba, mert nagyjából az a kategória az a fajta önismereti gyorstalpaló, amit a múltkor sikerült összehozniuk, de legalábbis a lánynak. Miket ki nem hoz egy apatikus, önmagába összeomlott kis szerencsétlenből valami poshadtul friss dolog. Mert a másik se tűnik túl életvidámnak. Se most, se általában. De azért frissnek is friss, mert neki, a navinésnak valami újdonságot hoz ebbe a nem eléggé lefoglalt tanulóéletbe. Most komolyan, a problémáinak háromnegyedét megoldaná, ha beiratkozna még két olyan szakkörbe, ami érdekelné, és ami nincs.

És ollé. És akkor nem kell szembesülnie azzal, hogy egy szó nélkül elmennek mellette az utcán, ami általában egyáltalán nem zavarja, de itt most annyira megörült, hogy igenis nagyon bántaná. Ha a másik észre se venné - nem, az nem, biztos nagyon elfoglalt, és ha dolga van, menjen -, de főleg, ha észrevenné, és két pillantást nem pazarolna rá. Na, akkor fogná magát meg egy mentális lapátot, és még lapátolna magára egy adagot abból a bizonyos mocsárból. De hát így nem kell, sőt, a világ helyreállt, megy a megfelelő körforgásban. Akkor fogja magát, elfogadja a felkínált kart, és lépeget a semmibe. Szokásosan nincs hova, de ez most kit érdekel.

Annyira megörült, hogy már az is kezd sok lenni. De most ne legyen oka nem örülni? Rendezgeti magában ezt a nagy hangulatot, hogy hát fogjad vissza magad, mert ha elfogy hirtelen ez a nagy nekibuzdulás, itt fogod magad találni valaki olyan oldalán, akit hirtelen nagyon meg fogsz utálni. Mert a szélsőséges hangulatok nem egészségesek, ennyit már ő is összecsipegetett. Szélsőséges spleen után szélsőséges örület, aztán meg jönne a vákuum.

Szóval mély levegő. Tegyük magunkat takaréklángra. Gondolkozzunk el szigorúan egy pillanatig azon, hogy hogyan festhetünk a járókelők szemében, és hogy a jóemberek milyen pletykát lennének képesek ebből összehozni, ha látnák. Hú, még hogy a emberek nem kreatívak. Dehogynem, teljesen felesleges dolgokban nagyon azok.

Vess egy pillantást a szomszédra, hogy megnézd, mit tudsz leolvasni belőle. De ne, mégse. Féltékenyen meg akarod tartani ezt a különleges státuszt, amit, remélsz, birtokolsz a másik szemében, nem? Akkor nincsen vájkálás, kombinálás, úgy egyáltalán, nincsen volt. Van van. Nem ítélkezünk, próbálgatunk, próbálunk gyógyírt adni olyan dolgokra, amikről semmit nem tudunk, semmi közünk, és valószínűleg csak rontanánk rajta.

Mi egy dologra vagyunk: elszökni pár percre a világból. Létrehozni egy saját zsebuniverzumot, amit éppen le lehet rakni, ha úgy akarjuk, és fel lehet venni, ha éppen azt szeretnénk, ott, ahol a múltkor abbahagytuk.

Adam Kensington

Az előbb számolta a lépéseit, hogy azzal is úgy tegyen, mintha haladna valahova. Most újra számolja, de csak azért, hogy hangokat halljon a fejében, ne ürességet. Hogy társaságot adjon magának. Önmagával beszélgetni, nem, önmagával számolgatni ugyan meglehetősen furcsa egy társaság, de most mit csináljon. Valamire gondolni kell.

Mert most úgy érzi magát, mintha a levegőben lépegetne szépen. Jó kedve van. Nem is, ez valami derűs kis boldogságféle; a hipster kifejezés ellenére ez egy nagyon jó dolog. Törékeny, meg nagy valószínűséggel jól kiböjtöli majd, amikor másnap reggel felkelve szembejön megint a spleen, dehát addig ez nagyon szép egy dolog. Mintha sütne a nap, szép erdőben járkálna, mögötte futkozna kitartóan a kiskutyája, ami már nincs, és csorogna mellette egy patak, és nem lenne semmiféle iskola, meg a kamaszodással járó mindenféle kavarodás, meg nem lenne otthonról több száz kilométerre egy nagy hodályban, amit kastélynak csúfolnak.

Belegondolva, ha ezt egy ember képes elhozni neki, és nem a hangulatából adódik, akkor a Mikulás mondjon le. Adamnek még ő ad időnként ajándékot, ha néha összefuthat vele valami vagy gyanúsan félreeső területen, vagy semleges zónában. Lehet, hogy nála másfélszer magasabb, egyszerre tükröz metálos és emos alapjegyeket, összességében egy hétszáz éves vámpír, de akkor is, jobb, mint a Mikulás. Az amúgy is csak csokit hoz, azt meg tud venni máskor is. Mocsárból kirángatást viszont még nem árulnak, azt csak bizonyos vándorárusok kínálnak.

Úgy érzi magát, mintha egy kosztümös semmiség filmben lépegetne. Szemnek szép, viselni kényelmetlen utcai ruhában, a nap sugarasan átüt a leveleken, a hangulat derűs és kellemes, mindenki tisztelettel és megbecsüléssel köszönti őt, por szállingózik léptei nyomán. Minden elegánsan és kényelmesen poshadt. Már nem is törékeny, hiszen régen összetörött már - röviden tehát amolyan kosztümös romantikus filmes hangulata támadt. Belelépett véletlenül egy nagy felcicomázott tortába, és most fuldoklik a tejszínhabban. Mert szép ez? Hát hogyne. De az a baj, hogy mi lesz akkor, ha majd különválnak az útjaik. Szétfolyik a tejszínhab, és dagaszthatja majd tovább a mentális sarat.

Félrelökdösi a zavaró megérzésecskéit - még idillt se tud zavartalanul kreálni, szánalmas -, és lépeget szorgalmasan, éppen, amerre mennek. Kénytelen  úgy nézni a falut, mint egy két évszázaddal korábban élt romantikus hősnő alteregója tenné: elegánsan oda-oda pillantgatva, felülről és leereszkedően. Ő most ebben a pillanatban, kérlek szépen, megteheti ezt a nagyképűséget. Hadd koppanjon majd jó nagyot, már eleve arra készül.

Ó. Beszélnek. Remélni se meri már, hogy amikor megszólal, értelmes és értelmezhető és épkézláb mondatot ejt majd ki a száján, hiszen tudjuk, mi történt a múltkor, de mit alakoskodjon itt. A hülye megnyilvánulás is az övé, meg az épkézláb is.

 - Mindig is szerettem volna. - mert ő mai csirke, ebből következően sosem írt még régi vágású levelet. Mint a romantikus hősnő alteregója tenné. De mindig szeretett volna; sokat szenvedne vele, mert fontolgatná, mit mondjon el magáról és mi érdekelné a másikat; a levélírás költészet; de hát ő már a gyors és nem annyira átgondolt kommunikáció világában él. A levélírás romantikus. Vonzó, szép, de meg van róla győződve, hogy unalmas levélíró lenne belőle.

Nem, nem utazik sehova, pedig mindenki örülne neki. Ő is, meg az a pár ember is, aki időnként összefut vele. Mi a jó életet keres akkor a vasútállomáson?

Ő, kérlek szépen, játszik a vasútállomáson. Olyat játszik, hogy beáll a sok ide-oda mozgó ember közé, és miközben sodortatja magát a tömeggel, vágyakozva néz a sínek felé. Addig is, amíg itt van, emberek között van, de nem emberekkel, valamint egy újabb szegletét figyeli meg a falunak, és a megérkezés mindig is érdekelte. Érkezéskor az emberek fáradtak, de örülnek, hogy végre helyben vannak; ez egy rendkívüli állapot, olyat is szívesen üdvözölnek, akikkel normális körülmények között perceken belül vitába bonyolódnának. Egyszerűen szereti megfigyelni az embereket. Hipster? Hipster.

Kiélheti a segítő és adakozó felét is. Szívesen segít idős néniknek, és kisgyerekes anyukáknak, annak, akit éppen szimpatikusnak talál. Az értékeire mondjuk vigyáz. Hipster? Hipster.

Meg emlékszik arra is, hogy milyen, amikor az ember tökidegen helyre vetődik, és azt se tudja, merre, kivel, miért. Úgyhogy amikor meglát egy nyilvánvalóan most érkezett, padon üldögélő diákot, menne neki segíteni. És megy is. Hogy miért? Mert önző a szentem. Így van esély arra, hogy jó benyomást kelthet az emberekben. Persze arra is, hogy kotnyeleskedőnek és idegesítőnek tartják, haszonlesőnek és ügyetlennek. Ez van.

 - Szia! Öhm.. - egy gyors átfutás az összes lehetséges kimenetelen. Széles a skála. - Segítsek valamit? - á, tudod mit szórakozzon itt, egyenesen bele a közepébe. Nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy kéregető ingyenélőnek nézik, de be kell vallania, van rá hajlama.

Ó. Ó. Nalátod.
Várjál, nem néz kéregető hajléktalannak.
Se cukrosnéninek.. ha van olyan.
Na, nála is megszaladt a gép. Semmi baj, én is szoktam ilyet.
De tök jó, hogy nem nézel késelősnek.

 - Annamária. És bocs, hogy így hirtelen.. - mutogat a semmibe, mert azért most előírásszerűen ráerőszakolta magát a sokbőröndös lányra. Elküldhették volna nagyon messzire is. Mondjuk még mindig játszik ez az eshetőség. - Csak gondoltam, hogy esetleg megmutathatnék cuccokat. Helyeket. A kastélyt. - javítgatja magát meglepetten és összezavarodva, ez most a semmiből jött.

 - Szia, macska. - nézi meg a cicát, de nem tetszik neki, meg amúgy is macska. Bocs, Döme.

 - Izé.. - de el is mehetek, ha gondolod. - magyarázkodik össze-vissza, puff a lezser önkéntes-imidzsnek. Merthogy neki senki se segített, amit annyira nem is bán. Ha már idegen helyen van, jobban szeret egyedül tévelyegni, mert így legalább mások előtt megmarad az esetleges céltudatossága.

Na, akkor a zavart félmondatokon is túlestek, innen már lehet jutni valamerre.

 - Szeptemberben jöttem. - válaszol, miközben a macskát nézi. Olyan macskaformája van, persze külsőre is, de a személyisége és viselkedése igazi macska. Ő kutyás embertípus; igenis hízelegjenek neki és imádják látványosan és többnyire önzetlenül. - Sértődékeny egy fajta. - jegyzi meg, miután szemügyre vette az állatot. Nem törődsz velem a nap huszonnégy órájában? Akkor tudod, hova menjél. A kutya csak még jobban istenít, ha néha békén hagyod. Mondjuk, akkor is istenít, ha csak szimplán vagy. Mert te vagy a gazda, és kész, ennyi nekik elég.

 - Vigyek valamit? - nézi el szegényt, ahogy küzd a sok táskával. Az utazás nagyon jó dolog, ha van, aki cipekedjen helyetted, és ha viheted a fél szekrényt. Nincs annál rosszabb, amikor ki kell válogatni, mit akarsz elvinni. Hát mindent, nem nyilvánvaló?

 - Húha, jó tanáccsal.. - mosolyodik el, mert hát ilyen nincsen. Vegyüljön el a többi közé feltűnésmentesen, ez az ő módszere, de egy, teszem azt, rellonosnak ilyet fölösleges mondani. - Melyik házba kerültél? - teszi fel inkább a kérdést, ami megfelelőnek tűnik, mert nem annyira random, bár semmire se megy vele. Ez is olyan alapinformáció, mint hogy mi nagyapád volt szobatársának a neve; mindig megkérdezzük, de előbbre nem jutunk tőle.

Igyekezett pontosan jönni, kivételesen sikerült is. Készült erre a találkozóra, szimplán azért, mert sose hívják meg sehova. Na meg mert előtte bőszen irkálták a leveleiket, ami, tekintve, hogy addig három szót nem szóltak egymáshoz, tetemes beszélgetésnek minősült.

Már eleve akkor meglepődött, mikor csomagot kapott. Nem szokott ő még szórólapot se kapni, mert nem célpontja semmilyen boltnak vagy üzletnek sem. Aztán mikor szépen, akkurátusan kibontotta a csomagot, szépen meg is lepődött, mert mit kezdjen ő egy ilyen füzettel, mert írni kell, és beszélni kell, és addig azért is voltak meg olyan jól, mert nem beszéltek, illetve ha igen, akkor ő szólt, amit jobb lett volna nem megtennie, és istenem, hát én egy elég ostoba emberke vagyok, mit akarsz te tőlem. Aztán rávette magát, és nem hajtották el, és szépen ellevelezgettek, amiért innen is nagyon hálás a másiknak, mert volt kivel beszélgetnie. Mármint túl azon, hogy te készültél-e erre a dolgozatra, és hogy van-e egy pennád kölcsönbe.

Akkor hét óra. A teaházban. Bejön, körülnéz, sokan vannak, ezt nyugtázza. Leül szépen, kér egy earl grey-t, és vár.

Nem, a navinés szimplán gyakorlatias. Mert ha a másik nem jön el, mert nem ér rá, vagy mert eleve át akarta vágni, és most röhög a háta mögött lehetőleg az összes barátjával - ő attól még itt van, és ha már itt van, akkor eltölt itt egy kis időt. A helyzetre vonatkoztatva mindezt, ugyan nem hiszi, hogy Adam csak vicceskedni próbált ezzel a meghívással, de ki tudja, addig még bármi szembejöhetett volna vele, míg ideér.

De úgy néz ki, nem történt semmi. Az jó. Akkor nem fog itt ülni igazából nem kukán, mert el van ő magában is. De így azért sokkal jobb estének néz elébe, mint a szokásos kijárós esetei, amikor egyedül elmegy valahova, ott egyedül van valahol, majd egyedül hazagyalogol. Ugyan értékeli ő az egyedüllétet, de ilyenkor a hazamenetelnél a világ frissen kiporszívózott helynek tűnik, ahonnan épp a jó dolgokat takarították el. Nem jó érzés.

 - Szia. - köszön vissza magányos üldögélésből kirángatva, kissé dekoncentráltan. Ez a tegezés dolog azért érdekesen sikerült. Minden szabálynak ellenmond, de mivel levélben nem körülményeskedett, most már mindegy is lenne. Hát legfeljebb kijavítják. Lehet.

 - Igen. - pislant a frissen kikapott teára, miután megköszönte a pincérnőnek. Persze lehet elmefuttatásokat írni, hogy a lányról mennyit le lehet szűrni egy tea alapján, és igazából az nagyon érdekes lenne. Hogy nem spéci dolgokat iszik, hanem a jellemének megfelelően egy szimpla, hagyományos-szerű, egyáltalán nem feltűnő, majdnem unalmas dolgot kért ki. Az igazság az, hogy ez egy ismert dolog; olyan, amihez bármikor vissza lehet nyúlni, nem kötődik semmihez és senkihez. Neutrális terep.

Jó, hogy összerakja magát, elbabrál kicsit az ízesítőkkel, de nem használ semmit. Pedig micsoda jó pótcselekvés a cukor elkavargatása, mindig van mit csinálni beszélgetés közben. De hát ő már csak ilyen tüntetően puritán lelkületű.

 - Örülök, hogy eljöttél. - mondja aztán egyszerűen, mert ez a igazság. Nem gondolkozott ő sokat, hogy miért és hova és mikor; ha hívják, ő megy, ilyen egyszerű. Nem mond ő nemet; ha otthon próbálkozott vele, szimplán lecsorgott a szüleiről; ha meg valaki találkozót kért tőle, barátnő vagy rejtélyes módon esetleg valaki más is, hát elment. Neki ez a dolga. Azért nem szeretett volna most úgy járni, mint néha sikerült, hogy szó nélkül otthagyták. Azzal sincs semmi baj, benne van a pakliban, csak elrontja az elkövetkezendő két napját. Adam ne hagyja ott szó nélkül, ha lehet. Benne van a pakliban, de akkor menjen az a pakli a csudába.

 - Egyszer benéztem, hogy ezt is lássam. - van a jól ismert ellenszenve a teázók felé, amik rettenetesen mű-barátságosak, ezek a pillangók viszont nem is próbálnak természetesnek vagy dizájnosnak hatni. Ezek repkedő pillangók, ezen már nem lehet segíteni. A boszorkány viszont rendes, és a tea jó. Jó, mit járom én itt körbe a dolgokat, nem jött az egyszeri kötelező látogatáson kívül, mert kivel. Ha mégis akadt valaki, akivel időnként elbeszélgetett, akkor meg nem itt. Jobb is, mert ezek a pillangók... nem, köszöni szépen.

Adam a navinés érzése szerint úgy kilóg a párnás-habos teázóból, mint a disznóvágás a panellakásból. Egyszerűen az se nem. Másrészről meg, mi mutathatná meg jobban, hogy a vele szemben ülő mennyire folyamatos, mint az, hogy a színtelensége, kisugárzása ennyire kirí és ő csak itt van és szépen elüldögél az említett párnákon. Alkalmazkodik.

Rokon vonás, na.

 - Még egyszer köszönöm a naplót. Jó ötlet volt. - mert a szóban kimondott dolog azért többet ér, mint a leírt, és még mindig fogalma sincs, hogy ez az egész, hogy ő itt elvan egy Adam-kaliberű lénnyel, hogy jött össze, erre számított úgy a legkevésbé, de nem bánja egyáltalán.

 - És azóta nem is használtad? - lepődik meg annyira, hogy hát ez kiszalad a száján. Mert fölösleges volt. Van, akinek pár évtized ugye nem akkora nagy ügy. A kommunikációt meg megoldotta mondjuk máshogy. Mindegy már. Inkább belekortyol szegény teába, ha már egyszer idehozták.

Még nem jutott eszébe, hogy mit csináljon a füzetével, ha egyszer megunják egymást, és abbahagyják a szabadidős elfoglaltságukat, de most felötlött benne a gondolat. Valószínűleg visszaküldi majd neki, vagy elhagyja. Tudja már annyira, hogy főni fog a feje tizenakárhány év múlva, hogy miket nem volt képes összehordani, és ilyesmiről nem akar dokumentumokat őrizgetni. Mármint nem a kamaszkori szenvelgéseiről, hanem a kamaszkori szenvelgéseiről Adammel. Nem illik bele a konzervatív jövőképfelfogásába. Gyerek, férj, kis közösség. Nem fér össze az ilyesmi.

 - Mi alapján választod meg, hol maradsz meg? - ez a hirtelen gondolat a család, gyerek, férj triumvirátusról ragadósabb, mint gondolta. Az elmúlt percben tűnődve nézegette hol a teáját, hol beszélgetőtársát. Neki van egy meghatározott útja, amit nagy valószínűséggel végigcsinál majd. Adamnek ilyene nincsen, és így hirtelen megüti a gondolat, hogy keserves lehet leélni az örökkévalóságot.

Így van, a léptékek. Ő nem teheti meg, hogy azt csinál, amit akar, mert nincs rá ideje. Ahhoz ugyanis a legjobb először rájönni, hogy mit is akar, és ahhoz rengeteg idő kell. Az neki nincs. Meg ő töredelmesen bevallja, hogy a járt út mindig kényelmesebb, mint a járatlan. Nem kell ugye gondolkozni meg mi lett volna hásat játszani. Így is lehet, persze, de nem sok értelme van.

 - Persze. Ne haragudj. - rázza meg a fejét a válasz után. Ő kérte, meg is kapta. Gondolja ugyan, hogy Adam annyira nem érzékenykedik ezen, bár aztán ki tudja, hogy ő mit miről gondol, de azért elég keményen hangzott. De hát igaza van, persze, nála biztos nem az az első szempont, hogy hegyvidéken telepedjen meg vagy tengerparton, hanem először ahol lehet. Ó, gyerekek, ilyenkor látszik, hogy kettejük ég és föld.

Inkább issza azt a szerencsétlen teát. Néha azért meglepi, hogy mennyire szürreális dolgok tudnak előfordulni. A tea legalább valami normális és hétköznapi.

Ez egy beszélgetős hely. Jó, van hozzá tea olyan esetekre, amikor valaki elszólja magát, de végeredményben mégis csak azért építették, hogy társas élet mellett jobban szórd a pénzt. És ő szépen beadta a derekát, és beszélt. És akkor ennyi egy darabig elég is volt.

Nem kérdezik meg random a nevét, és nem kérdik, honnan jött, és mi a kedvenc csokija, bár az utóbbit mondjuk nem szokta bánni. Nem akarnak róla semmi teljesen fölöslegeset megtudni, csak azért, mert beszélni kell, mert ugye két ember között a csönd mindjárt azt jelenti, hogy zavar van az erőben. Olyankor persze ő is mindenfélét mond, hogy kitöltse az időt, amíg annyira rá nem unnak egymásra, hogy képesek legyenek elmenni. Ha néha valaki nem úgy kezdi az estét, hogy a nevét kérdi, amit perceken belül úgyis elfelejt, hanem valahogy máshogy, teszem azt elég ijesztően lehordja a pulóverét vagy szimplán együtt pocskondiázzák a karácsonyt, azt nagyon tudja értékeli.

Mivel nem tudja, mit mondjon, az okosabb és ritkábban használt utat választja, és szépen csendben marad. És minden addiginál jobban bánja, hogy nem tud rajzolni. Ez egy nagyszerű téma lenne, látja is maga előtt: a háttér egy habos-babos-kispárnás teaház szégyentelenül ízléstelen felszálló pillangókkal, az előtérben pedig egy párnán ücsörög egy fekete, hosszú tagú, nyugodt teremtés, aki lehetőleg minden ponton elüt a háttértől. Szinte viszket a tenyere papír és ceruza után. Kell neki ez a kép, és kész.

Asszociációs játék? Nézd csak. Már nagyon régen játszott ilyet. Sokat mond a játékostársak pillanatnyi hangulatáról, problémáiról, és ennek tükrében is kell nézni, különben hamar kifárad, hiszen csak szavakat mondanak körítés nélkül. Adammel meg plusz érdekes lesz, mert kíváncsi a másik gondolattársításaira. Meg mondjuk, a magáéira is.

 - Szívesen. - mosolyodik el és néz a másikra várakozóan, és közben előpróbát tart. Ilyen játék előtt mindig szokott. Csak hogy lássa, működik-e az agya, és hogy a válaszok még mindig saját magának is meglepőek-e. Mert többnyire azok, ő maga két szó között a legritkább esetben érez kapcsolatot, nemhogy még rá is jöjjön, miért pont az jutott az eszébe.

Navine - okkersárga. Jó, ő vizuális típus, és a sokféle árnyalatú sárga közül, ami a lakhelyén fogadja, uralkodó ez az ocsmány árnyalat, itt kér elnézést mindenkitől, akit ez sérthetett. Ez nem volt meglepő. Másikat.

Zöld - haragoszöld fű, amit a réthez kapcsol. Erre se nehéz rájönni, hiszen ott futott össze először a beszélgetőtársával, pedig este volt és latyak, de az már mindegy. A mai nap nem a meglepő asszociációk napja lesz, de legalább képes ugrálni a mentális lexikonjában. Az jó.

   Cukor  - Kristály. - vágja rá, úgy,hogy azt illik, csípőből, és magában a szemét forgatva, még egy ilyen hülye asszociációt, há kristálycukor, érted. Kis ugrások.
   Bogolyfalva - Lehetőség. - erre pislog kettőt, mert mégis miért, de aztán megállapodik magával abban, hogy lehetőség elmenni a kastélyból pár órára. Hogy nem állás- vagy életlehetőségről van szó, abban egészen biztos.
   Szövetséges - Háború. - na, ebből sokat lehetne kihozni, ha lélekelemzésről lenne szó, de az igazság nagyon egyszerűen egy történelmi szófordulatban keresendő.
   Kanóc - Gyertya. - mosolyodik el, mert erre nem olyan sok lehetőség kínálkozik.
   Amszterdam - Fények. - éjszakai város inkább, ahogy ő hallotta.
   Szomjúság  - Száraz.
   Ügyetlen - Botlás. - gondol itt a híres küszöbön áteséseire általános iskolából. De jó volt, mások is kiröhögték és ő is kiröhögte magát. Ez egy egyéni adottság, más ilyet nem hiszi, hogy tudna.
  Mozart - Golyó. - fiatal nemzedék ő, aki szándékosan nem hallgat komolyzenét, de a hasát azt szereti. Már nem szégyelli, műveletlen kontár, és?
   Nyugat - Naplemente.
   Király - Trón. - sok lépcsővel, magasan.
   Felelősség - Nyomás. - de még milyen.
   Búvóhely - Menekülés. - és pánik, azt megismeri, helló.

Csak úgy kapta a szavakat, de ahogy visszahallja a saját válaszait, nem sikerült nagyokat ugrálni, megmaradt az egyszerű társításoknál. Nem baj, nem az méri az intelligenciát, csak rejtélyre számított. Majd máskor. Most ő jön; ez is a játék része, mert azt mondja, ami eszébe jut, nem gondolkozik mindenféle lehetőségen.

Fény. Rét. Falu. Füst. Felhő. Vihar. Eső. Falevél. Ősz. Hideg. Bor.

Nézz oda, ez érdekes. Itt is vannak egyszerű társítások, de többnyire azért meglepőek, új szemszögből asszociál olyan, többnyire adott dolgokra is, mint a füst. A navinés ugyan nem tudhatja, mik a kapcsolódások a szavak között, de van annyi képzelőereje, hogy összealkosson valamit. Hogy aztán az különbözik-e attól, amit a másik eredetileg gondol, vagy sem, az már mindegy. Ez a szójáték is csak olyan, mint a szokásos beszélgetés: két malomban őröl két ember midig és kivétel nélkül.

  Forr - gyöngyöz. Így van, praktikus, forr a víz a lábasban. Valaki legyen már földhözragadt is itt.
  Hús- vér. Itt is a konyha ugrik be, visszakozással és undorral vegyest, mert ez a nyers hús dolog, ami lehetne az övé is, és neki fel kéne dolgozni.. nem.
  Barátság - meleg.
  Occam borotvája - sallang.
  Méreg - mar. Ez a méreg dolog mindig piszkálta a fantáziáját, és megfelelő mennyiségű detektívregény elolvasása után elkezdte nem szeretni a darazsakat. Ott mindig ciánnal irtották szegényeket, meg akkor már egymást is. Ő nem azt választaná. Valami lassabbat. Ha mondjuk ő venné be..
  Javít - ront. Abban amúgy is sokkal jobb, mint a javításban.
  Ünnep - Krisztus. - talán mert a legközelebbi a húsvét vagy mert tavasszal született, de erre bibliai jelenetek ugranak be.
  Harry Potter - magas. Kevésbé vizuálisan fogalmazva, őszintén tiszteli és csodálja, és felnéz rá.
  Csapágy - vas.
  Halhatatlan - nem. Mert nem természetes, nem megfelelő, nem lehetséges a mugli esze szerint, pedig hát dehogynem, és irtózik tőle. És ez egy önszuggesztív nem is, mert nagyon kívánatosan hangzik, és ezt nem szabad.

Még egy kört? Figyelmesen nézi a másikat, és kezét a gyakorlatilag üres csészéje mellett nyugtatva mondja sorra a szavakat, ami éppen felbukkan az agyában.

Perem. Zene. Föld. Élet. Oklevél. Tanítás. Gyerek. Játék. Freud.

A freudi társítás különösen kedvére van, mert akkor ez így röviden le is írta az alapokat.

  Köd - nedves. Egy egész ősz reggeli kép ugrik be, szinte tapinthatóan, de azt nem lehet egy szóban leírni, úgyhogy marad ennél.
  Sors - kerék. Persze, ott a szófordulat, de megint csak az az eset áll fenn, hogy erről az egy szóról beugrott érzéseiről hosszasan tudna értekezni, aminek lényege röviden a kapálózás lenne.
  Kíván - akar. Nem mondjuk ezt így ki, szól a jól ismert mantra, amit a felnőttek mondanak a gyereknek, de ugyan már. A kívánás finomkodás annak leplezésére, amit igenis nagyon akarunk.
  Edgar Allan Poe - holló. Ez reflex. Tudna miről mesélni, ha lenne rá több szava.
  Diadal - hatalom. A győzelem csak siker; a diadalhoz viszont leigázást köt.
  Szerep - halál. Na, akkor egy társítás, amit ő se ért. De pillanatnyilag egészen biztos ebben az asszociációban.
  Öngyilkosság - dráma. Ez egy elég drámai és feltűnősködő út elfelé; ráadásul semmire se jó. Csak ront a dolgokon. Mondhatni, felesleges. Felesleges dráma. Oldd meg csendesebben.
  Fej - agy. Beugrik a káposzta is rögtön utána, de az agy jobban illik  a helyzethez.
  Herceg - kisebb. Nem számítva a hercegségeket, a hercegnek kisebb hatalma van, mint a királynak. Azaz hangozzék akármilyen jól, nem elég jó, kevés. A kis hatalommániás kisleányzó.
  Sóhaj - vágy.
  Féreglyuk - párhuzamos világok. Olvasott, de főleg nézett egy pár sci-fi témájú elmeszüleményt; a nem áltudományos részével nincs tisztában, és nem is érdekli különösebben.
  Alázat - roskad. Az agya félig még a hercegnél időzik, a hagyományos hierarchiánál; de a munka, hivatás iránti alázatot is képszerűen képzeli el. És nem hisz benne. Vagy nem annyira; ez még homályos.

Utolsó kör. Egész szépen belejöttek, pedig először nem tűnt ígéretesnek a dolog. Ezt elrakja későbbre; jól jöhet még.

Hártya. Sírás. Kapar. Kendő. Dohos. Harmadik. Iszony. Húsvét. Feltámadás.

Zavar az erőben, gondolja magában, ahogy a másik megakadását figyeli, aztán ő akad meg a nagy nézésben, mert egyszerre húzza fel a szemöldökét, és próbálja visszatartani a nevetését. Hát, ez is egy variáció, ez tény, olyan, amire ő nem is gondolt. De hát kinek mi.

Vannak szokásos és egyedi asszociációk, ahogy eddig is. A hölgyön elmosolyodik, milyen régimódi társítás, de hiszen a szó is az volt, és a vele szemben ülő is az. Sikerült egy közös pontot is találniuk, ami után ki-kinek van rá ideje, hogy a játék végével eltűnődjön. Adam azon, amin, a navinés meg azon, hogy ezzel az utolsó feladvánnyal sikerült beletrafálnia valami olyanba, amihez ő kevés és kevés is lesz. A nyilvánvaló bibliai képeken túl ugyanis itt ül valakivel, aki a maga módján.. nem, itt megakasztja magát. Kevés ő ehhez, ez amúgy is a szokásos módon szégyentelenül összetett egy valami.

Amolyan üdvözlésként elmosolyodik, ahogy a másik lélekben is visszatér a teaázóba. Nna, egy újabb teljesen halva holt ötletet sikerült feléleszteniük, mert levelezés meg asszociációs játék, az smafu, kérem szépen, és akkor kiderül, hogy bizonyos esetekben egész jó dolog is kisülhet belőlük.

 - Nem mennénk ki egy kicsit? - nyit egy újabb fejezetet a ma estében, ami lehet lezáró fejezet is, ahogy a másik gondolja. A teaház viszont zsúfolt lett emberekkel és háttérzajjal és mindenféle gondolatokkal, és tudná értékelni a tágasabb kinti légkört.

Szüksége van egy-két ruhadarabra. És ez probléma. Mert utál ruhát vásárolni. Minden mást, élelmiszert vagy könyvet, drága ékszereket vagy giccses nyifnyaffot szívesen vesz, mert az élmény. A ruhavásárlás az szükséglet. Az végtelenül unalmas, mert ez nem jó, túl kicsi, de az túl nagy, ez hülyén néz ki, ezt inkább hagyjuk, ez mi egyáltalán - próbára teszi a nem létező türelmét egy darab nadrág megvétele. Ez van.

Szóval nem csoda, hogy addig halogatja a dolgot, amíg lehet, majd amikor már nem nagyon lehet, akkor is csak áll a kirakatban, és reménykedik, hogy varázslatos úton megoldódik valahogyan a dolog. Érted, varázslatos úton.

És nem. Ellenben mese nincs, a realitás színre lép, és idehozza azt az emlékezetes leányzót a konyhából, ami nem hogy próbára teszi a türelmét, hanem szimplán megsemmisíti. Most próbálgasson, és közben még viselje is el a lányt? Hát mi ő, Buddha?

És szóhoz se jut, persze. Mondjuk, lehet hogy jobb is így, mert elővenné a szókincsének ritkábban használt és nem a legszebb részét. Gondolatban mindenesetre csak úgy pörgeti a megfelelő szavakat, de csakazértis bemegy a boltba. Egy darab szó nélkül, de olyan pillantással, ami jelzi, hogy a másik lány hozzá képest smafu, és a navinésnek tesz most szívességet azzal, hogy megjelent a semmiből, és követi a boltba. A nézése lehet felsőbbrendű, de okkal nem szólal meg, ismerjük a visszavágási reflex hiányát.

(folytatás a leányálomban)

Na, akkor ez is megvolt, gondolja utazás előtti csömörben taposódva, miközben felrángatja a cuccait a vonatra. Megvolt az a kemény két hét, amit otthon töltött, ami semmire se volt elég, de a következő viszontlátásig, azaz karácsonyig, biztosan nem volt elegendő. Egy csomó mindent mesélt az iskoláról, de persze főleg az érdekelte, mi történt otthon az elmúlt egy év alatt. És hát kicsit mellőzöttnek érzi magát, hogy a falu nélküle is simán képes létezni, és emberek születnek, de főleg inkább halnak meg, ismerősök élnek tovább, kiskutyák kerülnek otthonra, amiket ő nem fog tudni kövérre hizlalni és komoly gazdafüggést eszközölni náluk, és így tovább. Szóval ez a vonatra kászálódás kicsit seszínű hangulatban történik, ami el is várható egy olyan nyúlfarknyi otthon tartózkodás után, mint ami ez volt.

Ja, persze hely sincs, de nem is csoda, mindenki jön vissza a kastélyba. Hát, vagy nem, de sokan vannak most, úgyhogy nincs mese, vadidegent kell majd szomorítani a hosszú út alatt. Ez nem sokat dob a hangulatán, valljuk be. Miután kétszer is végigjárta a szerelvényt, és megállapította, hogy összesen három darab üres hely van, úgy döntött, hogy inkább az olvasgató lányt választja, semmint a nem túl bizalomgerjesztő öreg bácsit vagy a nagyon elmerült szerelmespárt. Úgyhogy akkor megáll a lányka felett-mellett-valahogy, és nagy udvariasan megkérdezi, hogy

 - Ne haragudj, szabad ez a hely?

Megvárja a választ, de ha elutasítanák, valószínűleg akkor is lehorgonyozna itt, mert mi más választása van, és amúgy is, az szemétség lenne a lánytól.

Mindig szemezett ezzel a bolttal, de nem tűnt kifejezetten barátságos kis üzletnek, valamiért sose ment be. Most viszont a legutóbbi rögeszméje egy régebbi könyv lett, amit egyszerűen muszáj megszereznie, mert kell, és kész, nincsenek racionális érvei, de végigböngészte már a fél könyvtárat, kikérdezett minden könyvtáros személyt, és azóta kerüli a tekinteteiket, ugyanis van egy kis bibi a dologgal. Ötlete nincsen, mi is az a könyv, amit szeretne. Van benne sárkány, és nem mesekönyv volt, hanem valami furcsa ismeretterjesztő könyv talán..? Így jársz, ha valamit kilencévesen olvasol, és évekig nem jut az eszedbe, aztán viszont duplán is.

Végső reménye ez a kis könyvesbolt, amit magában már korábban elkönyvelt rogyadozó antikváriumnak, ahol csak a legrégebbi és nagyon keveseket érdeklő köteteket tartják, és soha, senki, de tényleg senki nem jár a boltban. Most viszont éppen ezért lett ideális a hely. Hol máshol találna meg olyasvalamit, amiről nem is tudja, mi az, mint egy ilyen boltban?

Szóval összeszedve bátorságát bejön, köszön, és ezennel kizárva a külvilágot, hiszen könyvek között van, böngészni kezd. Kicsit idegesen már egy heti keresgélés után, de a hely tele van mindenféle kötettel, tehát itt szüksége lesz nyugodt légzésre és türelemre. Azt azért meg kell állapítania, hogy még sincs minden úgy, ahogy gondolta: nagyon valószínű ugyan, hogy a könyvét a jó életben nem fogja megtalálni, de meglepően sokan kutakodnak itt rajta kívül.

Úgy számítja, fél óra keresgélés után fáradtan és nekikeseredve zuttyan le egy fotelba, amit nagyon helyesen odakészítettek sok más társával egyetemben, minden könyves helynek így kéne tennie, és úgy dönt, a porszemeket fogja vizslatni a levegőben, és megpróbál visszaemlékezni valamivel többre a könyvvel kapcsolatban. Jó, voltak benne sárkányok, és nem mugli könyv volt. Még arra se támaszkodhat, hogy vastag volt-e vagy vékony, mert egy könyvmoly kilencéves megítélése azért nem nevezhető túl megbízhatónak. De a borítója, legalább a színe lenne meg, meg hogy magyar írta-e vagy sem.. erőlködik a fáradt kislány a sarokban, lehunyt szemmel, és hiába tűnik úgy, nem alszik.  

Hát kedve lenne felmorogni. Minden megvan, komolyan minden, emlékszik a polcra, amiről levette a könyvet, arra, hogy az ablakon besütött a nap, megvan a minden emlékhez külön járó illat is, de hogy a könyv milyen volt.. és ezzel se lenne semmi baj, de az a könyv neki kell, jelen pillanatban jobban, mint bármiféle étel vagy egyéb szórakozás. Biztos megeszi majd egy hatalmas sárkány, és a sors megpróbálja valahogy figyelmeztetni.

 - Hm? - néz fel merengéséből kizökkentve a lányra, aki biztos az előbb szólt, tekintve, hogy ebben a sarokban kettejükön kívül nincs senki. Hogy mondjuk mit mondott, az csak egy kis késéssel jut el a lány agyáig. - Annamária. - bólint, és akkor ez a bólintás kifejezett mindenféle üdvözlést és tudomásul vevést. Most ő ennyire képes, na.

 - Öhm.. - torokköszörül, addig is elgondolkozhat azon, hogy micsoda könyvmolyok vannak itt, társalgás közben se néznek fel a könyvből. - Keresek egy sárkányos könyvet, amit varázslók írtak varázslóknak, és semmi másra nem emlékszem. - feltápászkodás közben azért elmondja, mert ugyan a másikat biztos nem érdekli, de ki tudja, hátha ő tud majd segíteni, és meg lesz az a fránya könyv.

 - De hát nem találom sehol. - teszi hozzá többnyire magának, és egy öregemberes sóhajtással nekikezd átböngészni az itteni polcokat. Amik sárkányos könyvek. Aztarohadt. Mindjárt nagyobb a lelkesedése.

 - Nem. - rázza a fejét, miközben enyhén rekedten kipréseli magából a szócskát; inni kéne valamit, a nagy keresésben sokat hallgatott. Pedig egyre nagyobb az ingerenciája arra, hogy egy csodásat káromkodjon, belerúgjon egy polcba, valaki képébe üvöltsön, majd szimplán leroskadjon egy fotelbe és elsírja magát. Az a könyv nem lesz meg, törődjél beléje. Nem, ő se érti, teljesen irracionális ez az egész könyvmánia, de most mit csináljon, ő maga is irracionális.

 - Láttam, az előbb sárkányos könyveket nézegettél, nem ismersz valami ilyesmit? - pislog fáradtan a lányra, miközben visszateszi a sokadik kötetet a polcra, amire igazából két pillantást se vetett, annyira kivan már mára. Az az előbb ugyan jó fél órája volt már, úgyhogy elismétli megint a paramétereket. - Egy varázslóknak íródott sárkányos könyv volt, volt benne egy rész arról, hogy milyen sárkányokat ismernek a mugli mitológiák, jó sokat írtak benne a Magyar Mennydörgőről, pedig nem magyar könyv volt. Húha. - beugrottak részletek a semmiből. Halleluja. Ahogy mondta, egyszer csak emlékezett olyasmire, amire egy hete nem sikerült. Ha nem lenne ennyire fáradt, mint a szélvész rohanna a könyvesboltocska tulajdonosához, de így egyelőre elraktározza az információt, és nekitámaszkodik a polcnak. Most nem rohangál, most pihen. Hátha eszébe jut még más is.

 - Látom, találtál magadnak könyveket. - biccent a lány és kisebb könyvhalma felé. Ez az amolyan ha akarsz, beszélgetve pihenhetünk, de ha menni akarsz, nem haragszom meg-féle társalgás. Hát van, van, de az se baj, ha nincs.

Egy időben mennyit össze nem tudott panaszkodni arról, hogy egyedül van, és amúgy is nincs semmi élet a kastélyban. Most meg, amikor a tavasz tiszteletére elhatározta, hogy kicsit kividámítja a lakókörnyezetét, szűkebbet is, tágabbat is, mindjárt akad segítőtársa. Na. Hát alakulnak a dolgok, kérem szépen.

A srác lelkes volt, meg megbízhatónak tűnt, és az mindig jó jel, úgyhogy a szó szerint húsvéti nyuszitól kapott ki nem fogyó filceit eltéve elindult a megfelelő irányba. Ha esetleg még is egyedül kéne kreatívkodnia, azt se bánná, sőt. Ő nem különösebben ügyes vagy okos, de ezekkel a minden gyerek álmát képező filctollakkal színesebbé mindenképpen változtathatja a környezetét. Színesebbé, nem feltétlenül szebbé.

A helyszín picit kiesik, de végeredményben teljesen rendben van, hiszen pont a vonatállomások, legyenek azok szépen rendben tartott varázsvilágbeliek is, a legszürkébb, legkedvetlenebb helyek egy városban. Ők akkor ezt most feldobják egy kicsit.

 - Helló. - köszön oda a srácnak kicsit bizonytalanul, mert a fene se tudja, a fiú eközben meg is gondolhatta magát. Az eszébe se jut, hogy szólhatott is volna valami prefektusnak vagy valami; ők itt a köz javát akarják szolgálni, nem rongálni jöttek. Amúgy is, azért sem szólt neki senki, hogy apró kis színes virágokkal teleragasztgatta a házbeli festmények egynehány százalékát. Ő élvezett vagdosni meg tervezgetni, a festmények meg sokkal vidámabbak így. Hol itt a probléma? Az más kérdés, hogy készülődik a büntetőmunkája, de ő ezt még nem tudja. - Vannak ilyen spéci filceim, ha gondolod. - mutatja a rajzeszközöket. A kis papírvirágait, őszintén szólva, nem meri még elővenni. Pedig de aranyosak lennének itt mindenfelé.