Gareth

Nem volt annyira közel a kiszemelt üzlet a vasútállomástól, mint amennyire azt Jared remélte. A bátyja már jóval előrébb járt, most is épp a háta közepét bámulta a srác, amíg a másik körbenézett, aztán inkább elkezdte jobban szedni a lábát, hogy ne maradjon le egészen.
- Jah - közölte tömören, mert a koffer nehéz volt, ő meg kifulladt, így aztán nem igazán volt kedve bő lére ereszteni a szöveget. Mikor aztán a testvére végre megállt, Jared is beérte, és a földre engedve csomagját, fáradtan lerogyott rá.
- Miért kellett ennyire sietni..? - kérdezte, miközben hátratúrta a hajár, felnézve a másikra. - Nem hiszem, hogy elszaladnak az állatok - mondta, de aztán meg is feledkezett bosszúságáról, amikor a másik végre felfedezte az állatkereskedést. Fel is pattant, hogy ő is megnézze közelebbről, végül pedig zsebébe dugta az éppen csak megkapott erszényt.
- Okés - mondta, majd befordult az ajtón.
Odabent jócskán akadt látnivaló, mindenféle állat zaja hallatszott, és még olyan is volt, ami ketrecéből a fiú után kapott, Jared mégsem volt különösebben megilletődve, hanem szépen haladt előre, mindent megszemlélve. Valahonnan hátulról aztán hangot hallott, és miután az eladó is előkerült, már segítsége is akadt a keresésben.
- Jó napot kívánok! - köszönt először is, enyhe akcentussal, aztán kifejtette, hogy mire vágyik. - Most érkeztünk a bátyámmal az iskolába, és szeretnénk valami házi kedvencet, amit kényelmesen lehet odafent is tartani - magyarázta. - Nem tudjuk viszont, hogy itt mit engedélyeznek... - tette hozzá, fürkészően nézve a boltosra, hogy hátha megszánja valami tanáccsal.
Végül úgy esett, hogy a négylábúak felé vetődtek, és a fiú pár perc múlva már élénken kotorászott a macskák ketrecei között, míg nem felcsillant a szeme, és előhalászott egy nagy bundájú és sziámi mintás süldő jószágot.
- Őt szeretném! - jelentette ki, aztán miután kiderült, hogy ragdollról van szó, még biztosabb lett az elhatározásában. Szerencséje volt, nem került sokba az állat (bár kérdés, hogy miért, mikor egyébként gyönyörű kandúrka volt), úgyhogy némi eledel vásárlása után már indult is kifelé a bedobozolt macskával.
- Üdvözöld az új lakótársunk! - tartotta oda a testvére orra elé a dobozt, hogy bekukucskálhasson a rácson. - Tetszik? - kérdezte, miközben az arcáról simán le lehetett olvasni, hogy mennyire büszke a szerzeményére.

Gareth

- Sok érdekes dolog van errefelé... - válaszolt a fiú kicsit durcás hangon, de csak játszotta, bolondozott, ahogy néha szokott. Utána viszont már jött a vásárlás, ami teljesen feldobta, főleg, amikor már kifelé jött a kis jószággal.
- Ugye milyen szép? - válaszolt helyeslés helyett a kisebb, aztán már csak arra eszmélt, hogy a kezébe nyomtak egy seprűt. Nem bánta - így nyugodtan hozhatta a kismacskát, közben pedig a bátyja kérésének megfelelően elkezdte elmesélni, hogy mit tudott meg a gondozásáról.
- Ez a kaja jó növekvésben lévő macskáknak - magyarázta, kicsit megcsörgetve a zacskót, amit összefogott a dobozzal. - Kell neki sok mozgás, de azt mondták, hogy nyugodt fajta, úgyhogy nem lesz vele sok gond. Meg kell majd ugye név is... - itt kicsit megállt a beszédben és elgondolkodott, de mivel nem jutott semmi jó eszébe, inkább folytatta a mondókáját. - És kell neki valami puha és meleg fekhely. Ha meg valami baja van, akkor azt mondták, hogy vigyük le a kereskedésbe, vagy a kastélyban is lehet kérni segítséget a tanároktól.
Nem haladtak gyorsan, de valahogy a kastély felé rövidebbnek tűnt az út, és a távolban már fel is tűnt a kapu.
- Eridon, igaz? - kérdezte Jared, mert már nem volt teljesen biztos a leendő házuk nevében. - Kíváncsi leszek, hogy belülről milyen a hely. Nagyon menőnek mondják, de valahogy nehezemre esik elhinni - méregette gyanakvóan a távolban lévő tornyokat.
Mindenesetre mindegy volt, hogy mit gondol, most itt kellett maradniuk, és ennyi volt a lényeg. Még mentek egy pár percig, mire elérték az iskola tényleges határát, aztán beléptek a kapun, és elindultak, hogy megkeressék a hálókörletüket.

2015.január 22.
Osztrovszky K. Konstantin

Kicsit már sok volt Jarednek a zaj, amivel a többiek körbevették őt a kastélyban, úgyhogy már kora reggel lement a faluba, hogy macskaeledelt vegyen, amit rögtön a zsebébe mélyesztet, aztán keressen magának valami békés helyet, mivel a tanár, aki az első két órájukat tartotta volna, hirtelen beteg lett, úgyhogy a fél délelőtt szabad volt számára. A szobájuk ugyan általában kellemes volt és békés, de most vendéget vitt a másik szobatársuk, ami a fiúnak annyira nem tetszett, úgyhogy inkább más elfoglaltságot keresett, semmint hogy őket hallgassa. Ráadásul, mivel délután legilimenciára is mennie kellett, így jó lett volna még előtte gyakorolni valamicskét, amit úgy nem tudott megtenni, hogy mindenki körülötte mászkált.
Így jutott a stéghez, ami kiváló helynek tűnt egy kis magányos varázsláshoz. Sehol egy teremtett lélek, csak néhány madár repült el olykor a tó fölött, úgyhogy nem kellett aggódnia, hogy probléma lesz. Fel is ült a korlátra még azon a részen, ami nem a víz fölött volt - nem szokott ügyetlenkedni, de látta maga előtt, ahogy beejti a vízbe a pálcát, úgyhogy inkább nem kísérletezett -, és neki is állt.
Nem nagyon figyelte, hogy mennyi idő telt el, mert felváltva próbált abba a nyugalmi állapotba kerülni, amit Gareth-tel már elért, és csak úgy simán nézelődni körbe, hogy pihenjen. Egy ilyen szieszta után aztán lecsukta a szemét, koncentrált, a pálcával megtette a kellő mozdulatot, és kimondta:
- Legilimens.
De ahogy ebben a pillanatban felnézett egy másik szempár került elé, és hirtelen képek tömege a fejébe.
Furcsa, zavarbaejtő képek, mint például egy gyertyafényes vacsora, egy zuhanyzó... Te jó isten. Megint egy másik lány pont itt a stégnél, és... Jared egyszerűen nem tudott elég gyorsan kihátrálni a varázslatból, hogy ne az legyen a vége, hogy teljesen elvörösödve bámulta a férfit, akinek akaratlanul is belemászott a fejébe. Ritka az a pillanat, amikor nem tud megszólalni, de ez most ilyen volt, csak ült ott tovább égő arccal, és pislogott a másikra, hogy most mi lesz.

Osztrovszky K. Konstantin

Az idegen nem kezdett el üvöltözni, de még csak meg sem akarta átkozni, ellenben roppant zavartan nézett rá, amiből Jared arra engedett következtetni, hogy vagy nem jött rá, hogy éppen belemásztak a fejébe, vagy csak nem érdekli. Akármelyik is volt a megfelelő válasz, nem ő és nem most fogja felhívni a figyelmét erre a tényre.
Egyébként is, kifejezetten meggyötörtnek tűnt a férfi, a ruhája gyűrött volt, és ahogy elhaladt mellette, meg kellett állapítania, hogy az illata sem éppen kellemes.
- Lyukasórám van - válaszolta a fiú a kérdésre, majd elővette a zsebéből az óráját, hogy a kérdésre is felelhessen. - Kilenc óra lesz tíz perc múlva - mondta, és kicsit ő maga is meglepődött, mert nem gondolta, hogy ennyi időt elszórakozott itt.
A másik közben letámaszkodott a vizet nézni, és nagyon úgy tűnt, hogy a következőkben ezt akarja csinálni, mert teljesen elmerült a látványban. Jared el is kezdett gondolkodni, hogy most mit kellene csinálnia, maradjon itt, vagy menjen vissza a kastélyba, hiszen kezdett kínossá válni a csönd. Végül győzött az a fele, amelyik szarvacskát viselt a fején, és továbbra is ott maradt a korláton, viszont meglehetősen semleges hangon tudatta a férfivel az észrevételét.
- Igazán kellemesen néz ki a barátnője - mondta. - Khm... Mindegyik - tette hozzá, és a hangja ugyan vigyorgott, de ő maga továbbra is fapofával nézte az idegent, amihez szerencsére már nem társult vöröses arcszín. Úgy nem lett volna valami meggyőző a piszkálódása.
Kíváncsi volt, hogy a másik mit tesz most, biztonság kedvéért alaposan megmarkolta a pálcáját is, még ha minden képessége ellenére is valószínű volt, hogy nem tudná felvenni a versenyt egy felnőtt mágussal. Na de az is tény, hogy talán még a dolgok ilyetén fordulatát sem bánta volna nagyon, mert utóbb már kezdett berozsdásodni varázslás terén.

Osztrovszky K. Konstantin

Bizony isten, nem érti, hogy miért maradt itt a férfi, mikor láthatóan nem a beszélgetés volt az elsődleges célja, hanem a víz fürkészése. Még az is megfordult a fiú fejében, hogy netán a tóba akarja vetni magát - ami ennyi nőnemű egyén társasága után, mint amit volt szerencséje megtekintetni, nem is csodálna - de erre utaló dolog sem történt. Éppen ezért gondolt rá, hogy na, akkor itt az alkalom, lehet kísérletezni, hogy mit szólnak az emberek az efféléhez, mint amit az imént elkövetett.
Hát igen, úgy tűnik a másik csak most realizálta, hogy Jared járkált a fejében.
- Azt mondtam, hogy szép a barátnője - ismételte meg a kérdésre, aztán mikor a férfinek leesett a dolog, akkor bólintott. - Így van. Bár végképp nem szándékosan. Belesétált a varázslatomba - mondta. Esze ágában sem volt egyébként bocsánatot kérni, hiszen nem ő tehetett róla, hogy a másik nem figyelt rá, hogy éppen egy pálcát szegeznek rá, még ha csak véletlenül is. Ha rossz szándékkal lett volna, akkor a férfi mostanra akár már halott is lehetne.
A következő kérdésre aztán megvonta a vállát.
- Nekem egyik sem különösebben, de általában véve nem rossz rájuk nézni - felelte. Ezek a nők hozzá már idősek voltak, körülbelül olyan érzést keltettek benne, mint ha egy plakáton látna valakit, de azt el kellett ismerni, hogy nem voltak csúnyák. A második kérdés viszont érdekesebbnek bizonyult.
- Többet, mint szerettem volna - fintorodott el, de nem állt szándékában igazán kifejteni a dolgot. Egyrészt mert gondolni sem akart rá, másrészt meg mert a másik valószínűleg pontosan tudta, hogy mire gondolt idefelé jövet. Azt meg megint csak nem akarta megosztani vele, hogy olyan gyorsan hátrált ki a fejéből, amilyen gyorsan csak tudott, mert még a lelki szemeit is égette a látvány. Nem, hiába volt tinédzser, egyáltalán nem volt kíváncsi mások hálószobatitkaira.
- Mindenesetre pontosan annyira nem érdekelnek a titkai, mint ott az a darab kavics, megnyugodhat - bökött egy földön heverő kő felé.

Osztrovszky K. Konstantin

Nem kicsit komikus a helyzet, főleg annak fényében, ahogy a férfi lereagálta a pálca kérdését. De hát akárhogy is, Jarednek igaza van. Alapból az volt a véleménye, hogy az ember ne mászkáljon védtelenül és elgondolkodva olyan helyen, ahol ennyien és ennyiféleképp támadhattak rá. Mindenesetre nem tudta megállni, hogy ne vigyorodjon el az idegen széles jó kedvén.
- Nem éppen - felelte, csak a rend kedvéért, bár a másiknak igen kevés köze volt hozzá, hogy mi akar lenni. Na meg azt sem tette helyre a fejében, hogy azért annyira sokat nem látott, de nem igazán állt érdekében helyreigazítania a férfit.
A hirtelen kedélyváltozásra csak felvonta a szemöldökét, és a figyelmeztetés sem hatotta meg túlzottan.
- Maga kérdezte - vonta meg ismét a vállát. Ő eredetileg csak egy ártatlan, dicsérő megjegyzést tett, nem is tudta, hogy miért kell ennek ennyire nagy feneket keríteni. Ráadásul amennyire homályosak voltak a képek, gyakorlatilag nem is látott semmi lényegeset. Valószínűleg ha ezt tudta volna a férfi, akkor hálát adott volna a másnaposságnak, így viszont csak a gyomortartalmával ismertette meg a halakat.
Amikor felemelkedett, akkor egyáltalán nem nézett ki jól a pasas. Az már Jared számára is nyilvánvalóvá vált, hogy jócskán beiszogatott múlt éjjel, és ha őszinte akart lenni, akkor kicsit sem sajnálta azért, mert rosszul van. A fiúnak eléggé jól körvonalazott elvei voltak fiatal kora ellenére is, és ezek közül az egyik volt az, hogy a részeg ember undorító.
- Rosszul van? Kér valamit esetleg? - kérdezte, mert az azért kellemetlen lett volna, ha itt ájul el a másik. - Van nálam... keksz - javasolta aztán, bár fogalma sem volt, hogy ez segítene-e bármit is a helyzeten, ha csak a gyomorsavat le nem köti. Igaz, a keksz igazából macskának való jutalomfalat volt, de ez már részletkérdés.
Közben az idegen odajött hozzá, és kezet nyújtott felé. A fiú egy röpke pillanatig nézte a másik tenyerét, aztán felpillantott, és megszólalt:
- Kérem, ne sértődjön meg, de most takarította magát ki a hányásból. Suvickus - billentette picit oldalra a még mindig a kezében szorongatott pálcát, és ha ezek után nem átkozták le azonnal vagy pofozták fel, akkor megfogta az immár tiszta kezet, és bemutatkozott.
- Jared S. Nigthingale, elsős, Eridonos diák, szolgálatára.

Osztrovszky K. Konstantin

Nem kicsit lepődött meg rajta, hogy az előbb hangosan röhögő, aztán őt alaposan megfedő ember most éppen élettörténet mesélésbe kezdett, de hát mit volt mit tenni, ha így alakult, akkor már végighallgatta. Neki egyébként sem tetszett túlzottan az auror pálya, ami olyannyira népszerű volt társai között, részben éppen ezért, részben meg azért, mert nem volt kedve senkinek a mocskos ügyleteiben turkálni, arra elég volt az egész eddigi élete meg az apja. Így hát hagyta, hogy a férfi kibeszélje magát, egyébként sem tűnt teljesen beszámíthatónak így hangulat ingadozva és piszkosan, úgyhogy kár lett volna koptatni a száját.
Szerencsére a tisztítás nem esett a másik szemében olyan bűnnek, ami miatt halált érdemelne, úgyhogy Jared is megúszta átok és zúzódások nélkül. Ezért eléggé hálás volt a sorsnak, mert így is elég traumát szedett össze mára a férfi emlékei által, nem hiányzott mellé még egy újabb.
- Megegyezhetünk - biccentett rá az ajánlatra a fiú. Ugyan nem igazán értette, hogy mégis miért vinné be őt a pasas a minisztériumba, de tény ami tény, nem hiányzott neki, hogy bárki is elkezdjen utána kutatni. Nem, annak határozottan nem lett volna jó vége, úgyhogy most már egyszerűen csak szeretett volna szabadulni a helyzetből, és visszamenni a kastélyba, mert lassan kezdődni fog az órája. Ráadásul a hivatalnokon annyira látszott, hogy próbál úrrá lenni a megmaradt tekintélyén, hogy szinte már megsajnálta.
- Sőt, mondok jobbat. Mi itt ma nem is találkoztunk - ajánlotta fel, miközben újra földet ért a lába, mivel hogy leugrott a korlátról. - Viszont nekem most már órára kellene mennem - tette hozzá, várakozón a férfire pillantva, hogy vajon akar-e még valamit, vagy ő is útjára indulna már.

Gareth és Richárd

Jared szótlan ült az egyik kupéban az ablak mellett és nagyon próbált nem tudomást venni a másik két fiúról, akik ott tartózkodtak. A reggelit fejfájásra hivatkozva kihagyta, hogy Agatha ne vegye észre, hogy gond van közöttük, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudja őket örökké kikerülni, pláne mert egy helyre szóltak a jegyeik. Micsoda öröm.
Lassan már addig jutott, hogy egyenként számolta az elsuhanó fákat, ráadásul kifogtak egy olyan járatot, ami minden bokornál megállt, úgyhogy ha lehet, még hosszabbra nyúlt az amúgy is kínos időszak. Egyáltalán nem volt szerencséje, még elaludni sem bírt, legalábbis addig nem, amíg ez a kis görcs a közelében van, úgyhogy maradtak az összeszorított fogak és a konok nézés.
Reggelre ugyan lecsillapodott valamelyest, de ez nem változtatott az álláspontján és cseppet sem bánta azt, ahogy reagált. Úgy volt vele, hogy legalább nem hallgatózott teljes csöndben aztán csak elsunnyogva, mint valami ócska tolvaj, hanem tudatta velük, hogy mindent hallott. Az már nem nagyon izgatta, hogy tulajdonképpen így is hallgatózott, mert felülírta a lelkiismeretét a tény, hogy úgy érezte, elárulták, és ráadásul éppen a testvére. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy azt mondta neki, hogy nem is ismeri, miközben egy értékes bájitalt pazarolt rá, nyilván nem ok nélkül. Az volt a legdühítőbb az egészben, hogy Gareth valószínűleg pontosan tudta, hogy ő nem kérne tőle részleteket, mély témaelemzést vagy a másik titkainak felfedését, csupán annyit, hogy közölje, hogy "ja, már láttam, meg is hallgattam a bájitallal, mert valami baja volt" és máris kész. De nem, Gareth kakaót csinál neki, kilopóznak az erkélyre és eszébe sem jutott szólni a bájitalról. Sértve érezte magát, nem is kicsit. Éppen ezért eszében sem volt teljes mondatokkal válaszolni bárkinek, aki esetleg hozzászólt. Gareth ugyan kaphatott néha egy-két morranást feleletként, de Richárd jelenlétét egyszerűen tudomásul sem vette.

Gareth és Richárd

Nem igazán értette, hogy Gareth miért próbál beszélgetni velük. Illetve persze, a célját értette, csak azt nem, hogy miért nem veszi már a lapot, hogy ebből nem lesz semmi. Mérges volt rá, nem is kicsit, de nem állt szándékában éppen Richárd előtt fejteni ezt ki neki, a bájcsevejnél pedig ebben a pillanatban még akár az is vonzóbbnak tűnt, hogy az egész utat a vécében töltse. Szerencsére azonban kisvártatva végképp csönd telepedett a kupéra, ő pedig nyugodtan szentelhette a továbbiakban a gondolatait a villanyoszlopok számlálásának, illetve az út menti fák bámulásának.
Egészen addig persze, míg észre nem vette, hogy figyelik. Direkt nem nézett rá, de biztos volt benne, hogy az idegen éppen rá függeszti a tekintetét, még akkor is, ha Jared tüntetően nem vett róla tudomást. Aztán még meg is szólalt. Remek. Jared továbbra is mozdulatlanul ült, állát a tenyerébe, könyökét az ablak szélére támasztva, és legalább fél percig gondolkodott, hogy feleljen-e, vagy tegyen úgy, mintha csak a szél susogna. Végül úgy döntött, hogy ha már a másik annyira gyerekes, mint amennyire, akkor ő lesz az okosabb, és befejezi ezt a játékot. Persze ezzel együtt se vitte túlzásba a választ.
Végtelen lassan a fiú felé fordult hát, és egy megvető tekintet kíséretében odavetette:
- Kérdezd Garethet - aztán vissza is fordult az ablak irányába.

Gareth és Richárd

Oda sem kellett néznie, hogy tudja, hogy a fiú teljesen kikelt magából. Számára ez teljesen érthetetlen volt, bár nem igazán érdekelte, hogy miért ilyen ideggörcs a kölyök. Taszította őt. Az egész megjelenése, a kisugárzása, a jelenléte, már csak az is, hogy létezett arra késztette, hogy fintorogjon egyet. Minél többet látott belőle, annál inkább undort érzett, ez az indokolatlan dühroham pedig nála is kicsapta a biztosítékot. Ez a srác egészen biztos, hogy nem normális.
- Nincs jogod kérdőre vonni, örülj, hogy megtiszteltelek azzal, hogy hozzád szóltam - válaszolt, miközben látható módon kiült az undor az arcára. A legkisebb mértékben sem érdekelte, hogy most pontosan úgy viselkedik, mint bármelyik fellengzős aranyvérű, mert az ő szemszögéből nézve ez tökéletesen megalapozott volt.
Aztán Richárd még egy megjegyzés tett és Jarednél szakadt a cérna. Egyetlen mozdulattal pattant fel és vitte be a jól irányzott ütést, alulról felfelé állon vágva a fiút, aki tökéletes felületet biztosított neki ehhez azzal, hogy az előbb előredőlt. Nem fukarkodott az erejével, akkorát csapott, hogy a srác dönthetett, hogy ellentartja magát és a fogai ütődnek teljes erővel össze, vagy a vagon falát fejeli le maga mögött.
- EZT sem Gareth csinálta helyettem! - sziszegte a másiknak, éberen figyelve az esetleges visszatámadásra, de ha volt lehetősége, akkor azon mód hátrébb is lépett, hogy Richárd ne érje el.

Gareth és Richárd

Mikor észrevette, hogy a testvére közbelépett, és Richárd még véletlenül sem kapta meg a kiérdemelt csapást a faltól, mérgesen felhorkantott. Erre meg mi szükség volt?! Miért kellett beleavatkoznia, miközben legszívesebben péppé verte volna ezt a tenyérbemászó ábrázatot, és így is épp csak meglegyintette.
Aztán egyszer csak tükör jelent meg előtte, Jared pedig szembesült a ténnyel, hogy egy teljesen önmagából kifordult arc néz vissza rá. Ijesztő, de meglepően ismerős vonások, amiktől végigszaladt a gerincén a hideg.
A megjelenő szó láttán Gareth-re villant a szeme, de nem időzött sokáig rajta, mert egyelőre még Jared sem döntötte el, hogy mit is érez. Haragot? Mindenképp. Csalódottságot? De még mennyire! Viszont mellette szégyent is, mert annyira elszaladt vele a ló, hogy pillanatok alatt olyanná vált, mint amit mindig is el akart kerülni.
Felvetette a fejét, összeszorította a fogát, egyenes háttal állt a másik kettő előtt, míg Gareth a kölyök arcát ápolgatta. Még ha szégyelli is magát, nem fogja ez előtt mutatni, nem adja meg magát.
- Kerülj el. Messzire. És legfőképp: soha, de soha ne szólj hozzám - közölte kemény hangon a fiúval, mielőtt visszaült volna a helyére, előhalászva egy könyvet a táskájából.
Alig látta a sorokat, nem is érdekelte igazán, de esze ágában sem volt arra a kis nyomoroncra nézni. Nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne üsse meg újra, pedig ez már rég nem a féltékenységről vagy Gareth-ről szólt. Egyszerűen undorodott tőle, nem tudta volna megmondani az okát, de a tegnapi sima ellenszenv lassan de biztosan átfordult valami másba, valami sokkal ösztönösebbe, és ezt csak fokozta, hogy Gareth is úgy pátyolgatja, mint valami tyúkanyó. Egyelőre még azt is elnyomta, hogy elgondolkozzon rajta, hogy mennyire is vált hasonlatossá az apjukhoz, már pedig az nagy szó egy hozzá hasonló embernél, aki lelke legmélyéből gyűlöli az erőszakot.
Végül összecsapta a könyvet és felkapta a táskáját. Nem volt most szüksége rá, hogy egy levegőt szívjon vele és ha egészen őszinte akart lenni, akkor Gareth társaságára sem vágyott túlzottan. Éppen ezért az út további részét inkább a folyosó végén töltötte a csomagján üldögélve.

Osztrovszky K. Konstantin
//A bál utáni napokban//

Nem mondhatni, hogy örült volna annak, hogy ilyen korán be kellett jönnie az irodába. Alig aludt valamit és a feje még mindig sajgott néha, a homlokán tekintélyes kék folt éktelenkedett a tarkója pedig tele volt apró sebekkel. Fenébe is, tényleg nem kellett volna elmennie a bálba, annyira jellemző, hogy ha valami rosszul sülhet el, akkor úgy is fog.
A tetejében még Konstantin is késett, ami Jared hangulatát kifejezetten paprikássá tette. Unalmában nekiállt befejezni az egyik félbehagyott akta rendezését, de ettől még megvolt benne a késztetés, hogy amint meglátja a férfit ráborít valamit. Mikor megérkezett akkor viszont mégis csak egy dühös tekintettel találta magát szemben, mert Jarednek semmi kedve nem volt strapálnia magát a bosszúval.
- Jó reggelt - felelt, majd amíg a másik láthatóan az asztalok bámulásával volt elfoglalva ahelyett, hogy megmondta volna végre, hogy minek kellett ilyenkor bejönnie, Jared egy cetlire nagybetűs kijelentést firkált, összegyűrte és nemes egyszerűséggel hozzávágta. "8:45 van!"
Választ nem várt csak visszafordult a munkájához, viszont mikor legközelebb megszólalt a férfi, akkor már kénytelen volt csodálkozó arckifejezéssel bámulni rá. Hogy mi? Pont ő nősülne meg?
- És melyik kisasszony a szerencsés, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte a lehető legtapintatosabban jelezve, hogy halvány lilája sincs, éppen ki a soros Kolos trófeagyűjteményéből. Aztán a következő eszmefuttatás megadta a választ. Jared az egyik tenyerébe támasztotta arcát, úgy nézett a főnökére.
- Katherine? - tette fel a költői kérdést, mert elég egyértelmű volt egyébként. - Igen, így már értem, bár még mindig nem tartom okos dolognak - bólintott aztán lassan. A férfi vékony kötélen táncolt annál az ügynél és tény, ami tény, az ő életét örökre tönkre vághatta volna az egész, akkor is, ha a lányt ugyanígy nem ítélik el, akkor pedig adott lett volna egy csöves és egy életét (?)vígan élő vámpír. Elég szerencsétlen dolog.
- Mindenesetre gratulálok! - mondta aztán megeresztve egy félmosolyt. - Legalább könnyű lesz megválasztani a lagzi témáját, ha már úgyis éjjel lesz - mondta, mert ez eléggé valószínűnek tűnt úgy, hogy az egyik fél nem mehet napfényre.
Kolos közben az orra alá dugta a gyűrűs dobozt, Jared pedig kissé zavartan bámulta meg. Mintha a másik egy kicsit elfelejtette volna, hogy egy tizenötéves kamasz sráccal áll szemben, aki nem sűrűn véleményez ékszereket.
- Öhm... Szép? - nézett aztán fel tanácstalanul főnökére.

Ebben a pillanatban a pokolba kívánt minden egyes aktát, minden nyavalyás ügyet, amivel foglalkoznia kell, mert úgy fájt a feje, mint a megveszekedett fene. Nem is bírta az utat a kastélyba, le kellett ülnie egy padra, hogy kicsit kipihenje magát, illetve hogy az erszényéből előhalásszon egy bájitalt, aminek segítenie kellene. Mostanában sokat fájt a feje, nem tett neki jót ez a rengeteg éjszakába nyúló műszak, most is már mindjárt kilenc, ő meg éppen csak kiesett a minisztérium ajtaján. Kezd sok lenni. Nem Kolos tehet róla, ő is dolgozik, mint az őrültek, de mintha mindenki az utóbbi másfél hétben kattant volna be, alig végeznek valamivel, már jön is a következő kupac papír.
Halkan sziszegett egyet, amikor kénytelen volt megmozdítani a fejét, mert már elzsibbadt a karja, amivel tartotta elnehezült kobakját. Mindjárt hatni fog a bájital, csak pár perc kell neki, aztán olyan lesz, mint új korában.
Mikor már érezhetően jobb volt a helyzet, akkor végre kinyitotta a szemét, csak hogy a már sötétbe burkolózó égre nézzen. Az utcán kigyulladtak a lámpák, kezdett egyre kisebb lenni a mozgás. Ilyenkor már nem szeretett egyedül lenni lent, mert bár nem félt, de nem is tartotta igazán biztonságosnak, mert furcsa elemek is elosontak néha az utcákon. Most is közeledett éppen valami nyurga, kicsit furcsán mozgó alak, akinek görnyedt a tartása is. Még épp csak a körvonalát látta. Hümm. Ja, ez csak Ricsi. Ahogy kicsit közelebb ért a másik akkor már látszottak a fülei, úgyhogy biztos lehetett benne, hogy éppen a mostohatestvére tart felé.
- Hé, Ricsi! - szólt neki hangosan és integetett is egy sort, hátha a másik nem szúrta ki őt, mivel egy fa alatt lévő padon kuporgott a félhomályban. Nem bánta volna, ha akad társasága az útra, amíg felérnek a kastélyba. Bár, igazság szerint ahogy múlt a fejfájása úgy lett egyre éhesebb, hála a bájital eme aprócska mellékhatásának, úgyhogy az is megfordult a fejében, hogy hátha le tud nyúlni valami kaját a sráctól.
- Nincs véletlen talonban egy fél szendvicsed vagy ilyesmi? - érdeklődött, ha az közelebb ért hozzá.

Ahogy Ricsi közelebb ért Jared felvont szemöldökkel mérte végig a srácot. Hát, neki sem lehetett éppen sétagalopp a napja, tekintve, hogy úgy nézett ki, mint akit egy Magyar Mennydörgő szájából húztak elő.
- Mi történt veled? - kérdezte hát kicsit aggódó tekintettel. - Mintha átgyalogolt volna rajtad egy auror hadosztály... - kreatívkodott tovább a hasonlatokkal.
A kijelentésre, miszerint a nagytermi vacsorának már biztos vége, mélyet és fájdalmasat sóhajtott.
- Fene ebbe a bájitalba... - morogta, már csak a megszokás kedvéért, mert amúgy annak örült, hogy a feje már csak alig fájt. Egy darabig töprengett, hogy mégis mi legyen, nem akart egyedül enni, nem akart egyedül menni a kastélyba és úgy általánosságban semmit sem akart épp egyedül csinálni, egy merő kínlódás volt az egész nap. Mire Gareth-hez felér, az meg még jó idő és egy rakás nyamvadt lépcső.
- Meghívlak, gyere velem - kérte, remélve, hogy a másiknak kedvére lenne az ingyen koszt. Közben fel is tápászkodott a padról és igyekezett legalább nagyjából kihúzni magát, mert ő nem volt a slendrián tartás híve, viszont nehéz volt, miután egész nap az asztal fölött görnyedt.
- Ahogy elnézlek neked sem ártana egy kis kikapcsolódás - döntötte kicsit oldalra a fejét, miközben újra végigfuttatta tekintetét a fiú vonásain, amik komoly fáradtságról tanúskodtak. Na meg különben is, nem bulizni hívta, oda ő se menne, csak vacsorázni egyet.
- A megfázásod hogy van egyébként? - kérdezte aztán, mikor beugrott neki, hogy a fiú írta a naplóba, hogy meghűlt. Tényleg nem is látta őt napok óta, ahogy az megjósolta a papíron, úgyhogy valószínűleg nem csak egy kétnapos szörcsögés volt az egész.

- Hogy mi? - nézett nagyot, de aztán sikerült feldolgozni, amit hallott, és nagyon erősen próbálta visszafogni a nevetést, de mikor Ricsiből is kitört, akkor ő sem bírta tovább és kitört belőle a röhögés. - Úgy hallottam a muglik úgy tartják, hogy ha sz*rba nyúlsz akkor szerencséd lesz. Neked akkor most extra méretű szerencséd lesz szerintem - felelte, miközben lemászott a padról. Mostanra már egészen jól volt, de az arcáról nem tudta eltüntetni a fáradtság nyomait, amit a másik észre is vett.
- Túlóra túlóra hátán - felelte. - Az egész világ most őrült meg, rengeteg papírmunka... Nekem meg folyton fáj tőle a fejem - válaszolt. Nagyrészt a görnyedésnek köszönheti ezt valószínűleg, de attól, hogy tudja, mitől van, még nem lesz jobb. - A fejfájásra ittam bájitalt, de az a mellékhatása, hogy nagyon éhes lesz utána az ember - magyarázta aztán, mikor Ricsi rákérdezett.
Közben elindultak a bejárat felé, de a másik fiú válaszát nem tudta szó nélkül hagyni.
- Pedig nem ártana többet enned, ki van az összes bordád - jegyezte meg, mert hát a múltkori úszásoktatás során ez feltűnt neki, de ennek ellenére nem fogja a másikra erőltetni a vacsorát. - De ha csak teát kérsz, nekem úgy is jó - eresztett meg egy félmosolyt, miközben határozott léptekkel bement az ajtón és szétnézett, hogy most mi legyen.
Szerencsére egy pincér hamar a segítségükre sietett és hamarosan már az éttermi rész bejáratánál álltak, ahol Jared gyorsan felmérte a terepet. Sokan voltak bent, de nem is realizálta, hogy többnyire párok, csak letelepedett egy asztalhoz, úgy, hogy lássa a kijáratot, mert ez már olyan megszokás volt nála, aztán elkezdte nézegetni az étlapot.
- Rendelj, amit szeretnél, ma kaptam fizetést, úgyhogy nem probléma - mondta Ricsinek, mert nem szerette volna, ha az merő udvariaskodásból olyat kér, amire nem is vágyik igazából, csak hogy ne legyen kínos, hogy meghívta. Ennyit igazán megérdemel, ha már ahelyett, hogy engedte volna fürödni menni, még elrángatta magával enni.
Ő maga hamarosan kiválasztott egy egyszerű rántott húst körettel, ami úgy tűnt, hogy viszonylag hamar kész is lesz, aztán amíg várni voltak kénytelenek, addig tűnődve nézett Ricsire.
- Eddig még csak munka ürügyén voltam igazi étteremben - jelentette ki végül, mint aki most realizálja, hogy hol is ülnek.

- Pf... Már akinek - morogta Jared kicsit bosszúsan pillantva a minisztérium épülete felé. Nem arról volt szó, hogy ne szeretné a munkáját, sőt, Kolossal a ha akadt szabad percük, remekül el tudtak szórakozni, de ettől még a tanév végére ugyanúgy rátört a lustaság, mint bármelyik tizenéves diákra és arra vágyott, hogy csak lógassa otthon a lábát. Mondjuk valamennyi szabadságot ki fog venni így is, de mivel nem klasszikus diák állásban van, így lesznek a szünetnek olyan időszakai, amikor be kell járnia. Tényleg, még Seth-tel is egyeztetni kell, hogy lehetőleg egyszerre legyenek szabadságon majd, mert semmi kedve nem volt reggel-este végigvonatozni a Budapest-Bogolyfalva távot, jobb lenne vele hoppanálni.
Az étteremben viszont kicsit ellazult, most már tényleg nem fájt a feje sem, csak eszméletlenül fáradt és éhes volt, úgyhogy legszívesebben már az étlapot is megrágcsálta volna, noha annak a pincér valószínűleg kevéssé örült volna. Miután leadták a rendelést egy darabig csendben ültek, aztán meg kemény két mondatra futotta, úgyhogy Jared kissé bosszúsan kezdte figyelni a másik fiút. Egyáltalán nem volt most hangulata udvariassági köröket futni és nem is értette, hogy mire fel van most ez a nagy hallgatás, de miután Ricsi még egy egyszerű tea nevét is olyan nehezen bökte ki a pincérnek, nagy nehezen csak összelogikázta.
- Zavarban vagy, csak nem tudom miért - szólalt meg aztán, átható tekintettel figyelve a másikat. - Nem szeretnéd elmondani? - adta meg neki a lehetőséget, hogy magától regélje el a problémát, mielőtt még kész tények elé állítaná, avagy hogy rájött, hogy azzal van baj, hogy meghívta őt. Jared számára ez teljesen logikátlan volt, főleg úgy, hogy megoldásként ott virított a lehetőség, hogy legközelebb majd Ricsi hívja meg.
Közben meglepően gyorsan megérkezett az is, amit rendeltek, úgyhogy evéshez látott, jólesően sóhajtva amint leért a gyomrába az első falat hús. Valamit ki kell találnia, hogy kiküszöbölje ezt a mellékhatást, mert bár kevésbé volt kellemetlen, mint egy fejfájás, ha gyakran kell használnia a bájitalt, akkor hamarosan gurulni fog, jó anyagcsere ide vagy oda.

Jared csak nézte a másikat, aki láthatóan még inkább zavarba jött ettől - vagy a saját gondolataitól, ki tudja? -, míg nem egyszer csak felpattant azzal, hogy ki kell mennie a mosdóba. Ő meg szépen végignézte, amint az fogja a táskáját és elviharzik és erősen kezdett benne kételkedni, hogy vissza is fog jönni, de hát ennyire nem lehet gáz egy kajálás... Na jó, ez már tényleg nem fér Jared fejébe.
Ez után pedig csak ücsörgött egy sort a gyertyafényes teremben a párocskák között vágyódó gondolatokkal adózva a közeledő vacsorának. Végképp nem esett le neki Ricsi kínlódásának igazi oka, mit sem tudott a romantikáról, életében nem olvasott még romantikus könyvet, nem látott efféle filmet, számára kész rejtély volt az egész, jelen pillanatban talán azt tudta volna a leginkább romantikusnak titulálni, hogy milyen jó lehet közösen elejteni egy szarvast a tundrán! De csak mert ez volt az utolsó olvasási élménye.
Mivel azonban errefelé sem tundra sem szarvasok nem voltak, csak pár asztal meg néhány szépen világító gyertya, így csakhamar odébb tolta gondolatban Ricsi problémáját, mert annyi ideig volt már távol, hogy nagyon csodálkozott volna, ha visszajön. Csudába, mégis csak egyedül lesz kénytelen felcaplatni a kastélyba.
Jared már javában evett, mikor a másik mégis visszatért. Eléggé meglepődve nézett fel rá, csak hogy aztán két falat között hangot is adjon ennek.
- Valahogy olyan érzésem volt, hogy leléptél - mondta, de aztán hirtelen bevillant neki egy gondolat. Ah, tényleg, mosdó! Együtt érző tekintettel nézett a másikra, miközben újra megszólalt. - Óh, csak nem a griff dolog zavart? Nyugi, nem érezni - biztosította róla a másikat. - Egyébként köszönöm. Remélem a te teád is finom lesz, ez a hús isteni, sajnálhatod, hogy nem kértél - tette még hozzá, mielőtt folytatta volna az evést.
Kicsivel később újabb dolog jutott eszébe, még annak a nyomán, amit az utcán beszéltek.
- Neked egyébként van valami terved a nyárra? - kérdezte kíváncsian. Nem tudta, hogy Ricsi is dolgozni fog-e, vagy elmegy nyaralni, táborozni, vagy minimum egy könyvklubba, de érdekelte.

- Igen? - kérdezett vissza. Mivel hogy a randizásról sem tudott semmit, így az a tény is kimaradt nála, hogy az ablakon kimászás sablonos, neki csak szimplán hasznosnak tűnt. Viszont Ricsi végre mosolygott feszengés helyett, úgyhogy viszonozta a gesztust és tovább gördítette a beszélgetés fonalát.
Ezúttal úgy tűnt, hogy eltalálta, hogy mitől lett az előbb annyira ideges a másik, úgyhogy ez is megoldódott. Mondjuk így már megértette, őt is kellemetlenül érintené egy hasonló baleset, de hát most őszintén, ha valaki állatokkal dolgozik, akkor nem annyira nagy csoda.
- Ú, megmutatod majd a listád? - csillant fel Jared szeme a könyvek hallatán. Neki most nem nagyon volt ideje új könyvek után kajtatni, inkább olyanokat vett újra elő, amiket már egyszer elolvasott, viszont Ricsi listáján lehet, hogy találna valami érdekeset, ráadásul, ha már úgyis együtt fognak lakni, akkor azzal sem kell vesződnie, hogy ő is kivegye a könyvtárból.
- Igazából semmi különös - felelt aztán ő is a kérdésre. - Az idő egy részében kénytelen leszek bejárni dolgozni, de kísérletezni szeretnék sokat Gareth-tel, olvasni, meg pihenni - sorolta a terveit, bár ez sem nyúlt igazán hosszúra. Közben lassan a vacsorája végére ért, és úgy összességében is sokkal jobban kezdte magát érezni, úgyhogy kevésbé volt morcos, mint mikor leültek. Megfordult a fejében, hogy kér valami desszertet is, de aztán elvette az ötletet, mert túl késő volt és még takarodó előtt fel akart érni a kastélyba. Megvárta, hogy Ricsi is végezzen, utána rendezte a számlát és ha a másik is egyetértett vele, akkor elindultak haza.
Pontosabban indultak volna, ugyanis amint kinyitotta az ajtót egy vízözön zúdult le eléjük. Odakint úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, ami annyira nem volt jó hír, tekintve, hogy Jared az olyan luxust, mint mondjuk egy esernyő, tematikusan mellőzte. Nem volt okos dolog, most meg is fogja szívni, de az égi csapokat nem tudja elzárni sajnos.
Nagyot sóhajtott hát és előszedte a varázspálcáját.
- Leperex! Reducio! - koppintott a táskájára vele, aztán a már vízhatlan és lekicsinyített holmit vágta zsebre. Így egyszerűbb lesz közlekedni, nem szerette az érzést, ahogy a táska nedves bőrfogantyúja vágja a kezét. Kicsit tétován nézett ez után Ricsire, nem volt benne teljesen biztos, hogy mikor is tanulják itt ezeket a bűbájokat, vagy hogy egyáltalán szüksége van-e rá a másiknak, megsérteni viszont nem akarta azzal, hogy rögtön feltételezi, hogy ő ilyet nem tud.
- Öhm... esetleg neked is...? - kérdezte aztán olyan módon, hogy rögtön csinálhasson egy verbális hátraarcot, ha a másik leteremti, hogy mennyire nézi őt tudatlannak, de emellett segíteni is szeretett volna.

Nem volt most elragadtatva az esőtől, de legalább megfejtést kapott, hogy miért is fájt annyira nagyon a feje, amit a rossz tartás nem feltétlen indokolt volna. A vihar elsöprő erejű volt, egy darabig fontolgatta is, hogy tényleg érdemes-e kimenniük ilyen esőbe, vagy kockáztassák meg, hogy későn mennek vissza a kastélyba, de végül biztonsági okokból inkább a víz mellett döntött. Még mindig nem lehetett elég óvatos, ezt pedig pontosan tudta.
Kicsit tétován nézte végig, ahogy Ricsi a táskával próbálkozott és közben egy esernyőt is elővett, viszont mikor a másik engedélyt adott rá, akkor gyorsan besegített, hogy az ő táskájának a tartalma se szenvedjen lehetőleg maradandó károkat, amint kilépnek a viharba.
Ricsi viccét viszont még ebben a helyzetben is megmosolyogta.
- Ugyan, tényleg nem lehet érezni semmit - biztosította újfent, és csak hogy igazát bizonyítsa, annyira közel lépett, hogy meg tudja lökni Ricsi vállát a sajátjával. - Egyébként nem jönnék ennyire közel, nem igaz? - vigyorgott rá, aztán visszaállt az eredeti helyére, és a felvetésre is válaszolt, határozottan rázva meg a fejét. - Az esernyőt pedig tartsd csak magadnál, nem fogok elolvadni egy kis esőtől - majd zárásként egy akaratlanul is kétségbeesett pillantást küldött a kis esőnek titulált özönvíz felé. Hát, ha a múltkor nem is találta el Ricsi vödörnyi vize, amit az ágya fölé akasztott, most aztán százszorosan megkapja a magáért.
Végül mégis a másik volt az, aki legalább részleges megoldást talált a kérdésre, hogy mihez kezdjenek. Jared egy töredék pillanatig elgondolkodva nézett a neki ajánlott karra, mert ez a mozzanat most őt is elbizonytalanította, még ha az étterem gyertyáinál nem is vette az adást. De aztán úgy döntött, hogy annyira esik, hogy ennél jobb esélyük úgysem lesz, úgyhogy belekarolt Ricsibe és nekiindultak a viharnak.
Alig három lépést tehettek meg nagyjából, mikor megint villámlott egy nagyot és egy újabb lépés múlva hangos dörgés rázta meg a tájat. Jared nem félt a vihartól, de ez most azért nem volt kedvére sem, az ilyesmit inkább az ablakon keresztül szerette nézni egy bögre kakaóval a kezében, úgyhogy nem érintette a legjobban a dolog, ahogy az sem, hogy a cipője két mozdulat után beázott. Öt méter megtétele után megint lecsapott egy villám, amitől a szőke fejben bekattant valami, amit egyszer olvasott.
- Te Ricsi... - próbálta túlkiabálni a szelet, mert még ha mindeközben a másikba is kapaszkodott, akkor is annyira hangos volt az egész, hogy tartott tőle, a másik fiú nem hallja meg amit mond. - Nem úgy van, hogy a fém vezeti az áramot? - kérdezte, majd választ se várva folytatta. - Mi most akkor nem épp egy villámhárítót hurcolunk magunkkal? - kérdezte felpislogva az esernyő fém vázára, mert egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy most ez veszélyes vagy sem. Hátha a másik okosabb lesz, és megmondja.

Ahogy a hideg esőcseppek eláztatták a ruháját, esernyő ide vagy oda, egyre inkább érezte, hogy Ricsi mennyire közel van hozzá épp. Nem is tudtak máshogy haladni, csak erősen összekapaszkodva, egyszerűbb volt így, mint egyedül küzdeni a szembe széllel. Viszont Jarednek éppen csak ki kellett mondania az aggodalmait a fém miatt, az időjárás meg is oldotta a dolgokat és gyakorlatilag megsemmisítette egyetlen menedéküket.
Ezen a ponton már mindegy volt, Ricsi is csak hangosan nevetett, amitől belőle is kitört a jókedv, most már úgyis csurom vizesek voltak, akár hajnalig is állhattak volna a viharban. Nevetve nézett az esernyő maradékai után, amit Ricsi épp az imént eresztett szélnek, és vigyorogva bár, de megcsóválta a fejét.
- Azt a szemetet azért holnap majd szedjük fel - kiabálta vidáman, majd tovább haladtak, ebben az időben úgyis kár lett volna azzal szenvedni, hogy megpróbálják elkapni az idő közben útra kelt esernyőt.
Nem jutottak azonban túl messzire, mielőtt Ricsi újra megállt volna, Jared pedig mivel még mindig össze voltak kapaszkodva, követte a példáját, kíváncsian nézve rá, hogy mi lehet rá az oka. A magyarázat hallatán aztán hangosan nevetett bele a szélbe.
- Csak egy csendes nyári eső! - felelte hasonló stílusban, mint az előbb amaz, aztán ő is felnézett az égre, behunyta a szemeit és hagyta, hogy mossa az arcát az eső. Még sosem érzett ilyet, eddig soha nem hagyta a viharnak, hogy mindenét átjárja, és noha a szél hideg volt, még ez sem zavarta. Tüdeje megtelt az eső áztatta föld illatával és még valamivel, valami kellemessel, amit nem tudott azonnal beazonosítani, de aztán rájött, hogy a mellette állót érzi.
Ez végtelenül összezavarta, de kicsit át is fókuszálta a gondolatait a viharról arra, hogy éppen mennyire közel vannak egymáshoz. Újra kinyitotta a szemét és Ricsire nézett, éppen abban a pillanatban, amikor egy villám keresztülszelte az eget és fénye megvilágította a fiú arcát, szemeit. Jared egy pillanatra teljesen lefagyott, annyira szépnek látta, aztán mint egy bűvöletben emelte szabad jobbját, hogy ujjhegyeit végigfuttassa a vonásain... a villámot követő dörgéstől kapott csak észbe, hogy mit csinál, visszakapva a kezét, és a földre pillantva, de nem távolodva el Ricsitől, ha csak az nem eresztette őt el.
- Bocsi... - mondta, miközben az arca kipirult zavarában. Halvány lila gőze sem volt, hogy ezt meg mi a fenéért csinálta.

Ha ezekben a pillanatokban valaki megkérdezte volna tőle, hogy mégis mit csinál, képtelen lett volna válaszolni. Egyszerűen csak tette, amit az ösztöne diktált, mégpedig, hogy végigsimítson a fiú járomcsontján az ujjhegyeivel, Ricsi pedig hagyta. Nem lökte el a kezét, nem vonta kérdőre, csak nézte őt, aztán nagyon lassan elkezdett felé közeledni, Jared szemei pedig ezzel párhuzamosan elkerekedtek, bal kezének ujjai, amik eddig a kapaszkodással voltak elfoglalva, most Ricsi ruhájára markoltak. Meg sem moccant, teljesen lefagyott, csak várta, hogy mi lesz, merőn nézett Ricsi szemeibe és mindeközben a szíve őrült tempóra kapcsolt. Mi történik? Mit csinált az előbb és most mit lesz, mi fog következni? Gondolatai szépen lassan elhalkultak, csak valami fehér zajra hasonlító zúgás maradt és a tény, hogy képtelen megmozdulni. Mikor újra lecsapott egy villám és Ricsi visszahúzódott ő akkor is csak tovább nézte, az ujjai pedig még mindig kapaszkodtak... Tudta, hogy mondania kellene valamit, vagy legalább reagálni valahogy, de nem ment. Seth hangja ragadta ki végül az abszolút dermedtségből és indította el újra a kis fogaskerekeket a fejében.
Szinte azonnal elengedte Ricsit és hátrébb ugrott, megijedve a hangtól, ahogy rájuk rivallt a bátyja, aztán némán tűrte, ahogy az odaérve beborítja pokróccal és kellemes meleget varázsol köré. Eszébe sem jutott vitatkozni, Seth-nek igaza volt, ebből komoly megfázás is lehetne, teljesen elmebeteg dolog volt kint maradni az esőben, miközben igencsak lehűlt a levegő.
Mikor a testvére irányba állította őket, akkor csak gépiesen rakosgatta a lábait egymás után. Mi a fene volt ez? Alig látott a pokróctól, de eszében sem volt odébb húzni az arcáról. Pedig most még ki sem volt különösebben pirulva, annyira lefagyott, hogy elfelejtett belegondolni, hogy mennyire is kellene zavarban lennie, úgyhogy nem is tolult az arcába a vér. Ennek ellenére még akkor sem volt hajlandó kinézni a pokróc alól, amikor már az előcsarnokban jártak.

Összerezzent és tett egy fél lépést hátrafelé, a mozdulattól pedig lecsúszott a fejéről a takaró. Nem nézett Gareth-re, a földet pásztázta csak odaadó figyelemmel, miközben minden mondat olyan volt mint egy arcon csapás. A testvérének igaza volt. Neki kellett volna, hogy több esze legyen, legalább annyi, hogy nem indulnak el, mert a fenébe is, ha már ott van a táskájában az a nyamvadt füzet, akkor akár szólhatott is volna a bátyjának, hogy jöjjön értük, de nem, neki el kellett indulni, miközben pontosan tudja, hogy Ricsi folyton megfázik.
Szorosra húzta magán a pokrócot, arca kipirult a szégyentől, de egyetlen szóval sem ellenkezett. Még egy lépést hátrált, tudat alatt így próbálva szabadulni a helyzetből, de hiába, a szavak ettől nem lettek csendesebbek vagy kevésbé igazak. Nem tudott mit kezdeni a dologgal, legszívesebben lekuporodott volna a fal tövébe, de nem mozdult, erősen megvetette a lábát a padlón, mert nem fog valami gyerek módjára kibújni a felelősség alól vagy elmenekülni. Nem és nem. A fejét is felemelte és végre a testvérére nézett, bár ahhoz, hogy meg is szólaljon kellett még némi idő, de végül ezt is összehozta.
- Igazad van. Sajnálom - annyira tiszta hangon, hogy azon még ő maga is meglepődött. De hiába, itt most hiába is hagyott volna utat törni a tinédzser dacnak, ha egyszer ő is maradéktalanul elismerte, hogy ezt bizony alaposan eltolta.
Ennél többet viszont nem szólt. Amikor Gareth távozott, ő még vetett egy bocsánatkérő pillantást Ricsi felé, mielőtt tisztes távolságból követte volna bátyját az Eridonba. Nem tudott rá mérges lenni, mert ennyire letolta, hiszen ő is érezte a jogosságát, de attól még úgy ítélte, hogy jobb lesz, ha egy darabig nem kerül a szeme elé.

Soha még nem érezte úgy, hogy ennyire nehezen telt volna a nap. Most csak vánszorogtak az órák, a percek, még akkor is, ha egész napra bőven volt teendője. Délutánra váratlanul beraktak egy tárgyalást, amire el kellett kísérnie Kolost, úgyhogy éppen csak annyi ideje volt, hogy négy óra körül kiugorjon a faluba venni valamit enni, aztán onnantól fogva a tárgyalóteremben ültek.
Kicsit kétségbeesetten realizálta nyolckor, hogy még mindig nem végeztek, ráadásul nem vitte magával a táskáját, hogy a naplóban üzenhessen Ricsinek. Fenébe. Ez így nagyon nem lesz jó. Eltelt újabb öt perc, mire Kolos észrevette, hogy nagyon fészkelődik, ő pedig végre kibökte, hogy menni szeretne, de addigra már a teremben is a végére jártak az emberek a türelmüknek, mire a férfi előhalászta az irodakulcsot, hogy Jared beengedhesse magát a holmijáért már el is halasztották a döntést másnapra. Remek, oké, na akkor futás.
Mire a főnöke felért a lépcsőn Jared már felkapta a cuccát és visszafelé indult, épp csak a kezébe nyomva a kulcsot és már rohanva is lefelé a lépcsőn. Ez rettenetes volt, sosem szokott késni, de akkor, mikor életében egyszer tényleg fontos volt, hogy ott legyen valahol, akkor bezzeg sikerül. Fene, fene, fene... Mit fog gondolni Ricsi?!
Szó szerint kiesett az ajtón, mert annyira sietett, hogy megbotlott a küszöbben, de mázlijára nem zúgott el, mert meglátott egy kapaszkodóként szolgáló csontos vállat, amit elkapott.
- Ne haragudj, be kellett ülnöm egy tárgyalásra és csak nem lett vége, a cuccom meg az irodában hagytam - közölte Ricsivel köszönés helyett, kissé kipirulva a sietségtől. - Sajnálom. Nézd csak, hoztam neked valamit! - túrta ki a táskájából a délután vett karamellás cukrot, amit kifejezetten a fiúnak szánt, és felé nyújtotta.
Csak ekkor jutott addig, hogy megnézze a másikat és amint végigsiklott az arcán a tekintete, Jared pillantásán sötét árnyék suhant át.
- Ricsi, mi a baj? Bántottak? - nézett aggódva a kisírt szemekbe, rögtön arra gondolva, hogy a fiú szobatársai követtek el megint valami szörnyűséget.

Szerencsére Ricsi megértő volt vele és nem vetette a szemére a késést, pedig Jared meg volt győződve róla, hogy mérges lesz vagy eleve ott sem találja, hiszen elég sokat kellett rá várnia. Az kifejezetten rosszul jött volna ki, ha rögtön az első alkalommal, amikor találkozót beszéltek meg, akaratlan is felülteti, úgyhogy magában hálát adott a fiú türelmének, és egy kis ajándékkal próbálta ellensúlyozni a dolgot. Na jó, ez így nem teljesen volt igaz, mert a cukrot azzal a céllal vette, hogy mindenképp odaadja a másiknak, csak most ilyen fájdalomdíj szerepet kapott a késéssel.
Nem is tudott hirtelen mit válaszolni Ricsi kérdésére, egy pillanatra lefagyott, csak aztán felelt.
- Öhm... mert szereted. Ugye szereted? - villant a szemében a kétely, mert bár azt tudta, hogy a karamellás tejet szereti a másik, de a cukorban ettől még talán nem kellett volna biztosnak lennie. Az is lehet, hogy teljesen mellényúlt...
Ráadásul közben észrevette a fiú szemeit is, úgyhogy rögtön leolvadt az arcáról a mosoly. Nagyon nem szerette volna, ha valaki bántja Ricsit, főleg ha az a valaki egy csapat szemét szobatárs. Vizsgálódó tekintettel nézett hát a másikra, miután az felelt, egy darabig azon tallózva, hogy vajon igazat beszél-e. Igyekezett elkapni a tekintetét, lehetőleg úgy, hogy Ricsi ne is nagyon tudja megszakítani a kapcsolatot, úgy kérdezett megint.
- De ugye megmondanád, ha valaki bántana? - A hangja halk volt, de nem számonkérő. Egyszerűen csak érdekelte, hogy vajon a másik beavatná-e, elmondaná-e neki, vagy szélmalomharcot próbálna vívni ki tudja kikkel. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem aggódott érte.
- Aha, persze, menjünk - bólintott aztán az út felé fordulva. - Milyen napod volt? - érdeklődött, miközben elindultak, kíváncsian nézve a másikra. Saját magát is meglepte vele, de tényleg érdekelte.

- Hát ez a lényege a meglepetésnek, nem? - mosolyodott el a fiú válaszát hallva. Örült neki, hogy mégis csak sikerült olyasmit vennie, aminek örült Ricsi, mert... mert... hát maga sem tudta igazán miért, de az neki is jó volt, ha a másik örült. Mi a fene. Mióta rájött, hogy mennyire összetett dolog az, amit az irányába érez, folyton újabb meg újabb felfedezéseket tett, szépen lassan térképezve fel mindent saját magában, amit ez az egész váltott ki. Azt, hogy szeretne a közelében lenni, ő, aki nem kedveli igazán mások társaságát, hogy meg akarja ölelni, miközben nem tűri, ha hozzáérnek, hogy szeretné, ha nevetne, pedig nem szokták érdekelni mások érzelmei. Üres perceiben azon tűnődött, hogy mennyiben más ez, mint a testvéri szeretet, mert amiket eddig felsorolt magában, az arra is illik, de... itt volt valami más. Valami, ami éles vonalat húzott a kétféle szeretet (te jó ég, szeretet?) közé, és ez talán az volt, hogy Ricsit nem csak ölelni akarta. Jó lett volna közelebb lenni hozzá. Mint a szekrényben, például.
A fiú válasza viszont csak részben nyugtatta meg, mert felvetett egy újabb kérdést.
- Gyakran vannak rémálmaid? - Ezeket a szörnyű éjszakai képeket Jared is ismerősként üdvözölte, még mindig túl gyakran riadt fel verejtékben úszva, levegőért kapkodva, igaz, jócskán csillapodtak ezek, mióta a kastélyban éltek. Segíteni talán nem tudott volna Ricsinek, sőt, nem csak talán, hanem biztosan nem, de megértéssel és biztatással tudott szolgálni, ha kértek belőle.
Kicsivel később jött az újabb meglepetés, aminek hatására Jared a felé intézett kérdést teljesen el is engedte a füle mellett.
- Várj, várj! Mi az, hogy rosszul lettél és hogy gyógyszer meg minden? - állította meg Ricsit, miközben arcára visszatért az aggodalom. Ő ilyesmiről nem hallott, nem tudta, hogy valami baja van a másiknak, most pedig kifejezetten ledöbbent. - Ricsi, kérlek, mondd el, mert ha gyógyszerre szorulsz, akkor jó lenne tudnom, hogy mit kell csinálnom, ha rosszul lennél - kérte, elkapva a fiú csuklóját és nem engedve addig tovább, amíg el nem mesélte, hogy mi ez az egész.

- Ha szeretnél róla beszélni, akkor meghallgatlak. De ha nekem nem akarod elmondani, akkor Gareth is biztosan szívesen - felelte. Mindig úgy érezte, hogy Ricsi jobban bízik a bátyjában, ami nem is csoda, tekintettel az első néhány napra, amit egymás társaságában töltött Ricsi és Jared, és hát nem igazán lett jó vége. Ezért is ajánlotta már többször is fel, hogy ha vele nem is akar, de azért valakivel beszéljen.
Nem sokkal később viszont már más téma volt a terítéken, mégpedig olyan, ami Jaredet teljes mértékben ledöbbentette. A felsorolást hallva előbb csak pislogott egy sort, most értve meg, hogy mennyire is volt jogos Gareth múltkori letolása, amiért az esőben ácsorogtak. Ricsinek terjedelmes listája volt betegségekből, bár Jared úgy sejtette, hogy valószínűleg az egész egy nagy összefüggő valami, de nem nagyon értett a gyógyításhoz, úgyhogy jól jött a fiú eligazítása.
- Ühm... Értem - mondta kicsit megszeppenve, mert közben Ricsi felemelte a kezüket és nekiállt az ujjait tapogatni, hogy megfelelően tartsa őket és meg tudja nézni a pulzusát. Jared érezte, hogy halványan kipirul az arca attól, ahogy keze a másik nyakához ért, de gyorsan visszaterelte a gondolatait oda, hogy számolás és pulzusfigyelés.
Nézte az órát és erősen koncentrált, hogy rendesen meg tudja számolni a dobbanásokat, amik mintha gyorsultak volna. Oké, ahhoz nem kell zseninek lenni, hogy nyilvánvaló legyen, hogy Ricsinek ez most valami stresszhelyzet, ami tekintettel a pár napja történtekre annyira nem is nagy csoda.
- Rendben, izé... azt hiszem, hogy most normális, bár nem vagyok benne teljesen biztos, de végül is még nem ájultál el - motyogta zavartan, miközben azon kattogott, hogy vajon mikor kellene elvennie a kezét. Mármint... Ricsi fogta a csuklóját... ő meg nem akarta feszegetni az ujjait, ráadásul teljesen hirtelen került a tudatába annak, hogy mennyire puha és selymes a fiú nyakán a bőr, erre ő végképp nem volt lelkiekben felkészülve, mármint egyáltalán MIÉRT ilyen?
Végül lehajtotta a fejét és Ricsi ingén kezdett fixírozni egy pontot.

Egy ponton túl már nem volt benne biztos, hogy Ricsi szívverését számolja-e egyáltalán, vagy a saját ereinek lüktetését érzi az ujja hegyében ennyire erősen. Megint sikerült olyan helyzetbe kerülnie, amivel nehézkesen birkózott meg, pedig próbálta magát nyugtatni, hogy most éppen csak megtanulja, hogy hogyan is kell a másikon segíteni, ha baj van, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy hozzáért, és hogy a fejében aljas módon elkezdett valahol hátul dobolni egy szó. Végre.
Aztán Ricsi elengedte a csuklóját, ő pedig még mindig nem mert felnézni, úgy húzta vissza lassan a kezét. Nem látta a másik pillanatnyi hezitálását, pedig talán csak ennyi kellett volna, hogy megragadja a tétovázó ujjakat, de így csupán csak esetlenül lógatta maga mellett a karjait, amíg el nem indultak.
Igaz, akkor egyből szüksége lett rájuk.
- Vigyázz! - kapta el Ricsi karját reflexből, mikor megbotlott. Egy pillanatra lefagyott, miután realizálta, hogy a másik nem fog elesni aztán épp olyan gyorsan engedte el, mint ahogy megfogta. Fenébe. Lehet, hogy túl gyors volt a reakciója? Ugye Ricsi nem fogja észrevenni? Nem, ha észreveszi is, egyszerűen csak arra fogja, hogy megijedt, hogy ott fog orra bukni mellette. Igen.
Sóhajtott egy nagyot és elindult a másik mellett. Nagyon nincs rendben, ami most történik vele. Számára nem volt nehéz elfogadni, hogy tetszik neki a másik, elég volt hozzá, hogy tisztázta a testvérével, hogy mit jelent egyáltalán, ha valakire úgy kezd nézni, de ettől még úgy érezte, hogy problémákat okozhat a dolog. Kezdve onnan, hogy nem tudja magát kontrollálni, legszívesebben Ricsin csüngne folyton, egészen addig, hogy arra sem figyel oda, hogy mi van körülötte. A legutóbbi húzása az esőben sokba kerülhetett volna. Nem csak azért, mert megfázhattak netán, hanem azért is, mert nem figyelt oda, támadási felületet adott bárkinek, aki akkor hirtelen feltűnt volna. Talán már sokkal kisebb volt az esélye, hogy bárki rájuk talál vagy egyáltalán keresi őket, de nem nulla. Ez pedig nem olyasmi volt, amit szem elől téveszthetett volna.
Elgondolkodva rakosgatta hát egymás után a lábait, aztán Ricsi újra beszélni kezdett, ő pedig kizökkent a gondolatai közül.
- Fárasztó. Nem szeretem, mikor hirtelen úgy programtervet kapunk, mert borul az egész nap, és látod, most is milyen későn jutottam ki az épületből. Ha Kolos nincs annyira rendes, hogy elengedjen, akkor még most is bent ülök a papírok fölött, hogy letisztázzam a jegyzeteket.
Nem vette észre, hogy akaratlanul is elárulta, hogy Ricsi miatt kéredzkedett el a munkából, csak kimondta, ami eszébe jutott.
- Ki fogok venni pár hét szabadságot a szünetben - mondta aztán, miközben tovább haladtak. - Hosszú volt ez az év, nem akarok szünetben is folyton itt lenni - fintorgott egy sort, aztán témát váltott, mert eszébe jutott valami más. - Mit gondolsz, vacsorázzunk meg a Nagyteremben? - fordult a fiú felé, ránézve végre.

Ricsi nem vett észre semmit. Ez jó, nagyon jó, legalább nem kell magyarázkodnia, meg amúgy is, szépen tovább tudtak sétálni, ami csak jó. A fiú helyeselt a megjegyzésére, úgyhogy Jared folytatta a beszédet.
- Azt hiszem Gareth is. Majd csinálhatunk valami családi programot is - tűnődött el hangosan. Szünetekben eddig is sok időt töltöttek otthon, Agatha szívesen vette, ha körülötte lebzseltek, úgyhogy most is biztosan örülni fog nekik.
Aztán Ricsi megint a szemébe nézett. Jared hátán végigfutott valami, mint valami hűvös érintés, borzongást hagyva maga után. Túl erős hatással volt rá egy szimpla pillantás. Zavarba jött, elfordította a tekintetét, és ahogy lenézett csak akkor vette észre, hogy mennyire közel is vannak egymáshoz a kezeik. Ingere lett volna megfogni. Kicsit megremegtek az ujjai de aztán erőt vett magán. Nem lehet. Nem itt, az utcán, itt teljesen biztos, hogy nem szabad, mert most nem takarja őket az eső jótékony függönye, bárki jöhet, nincs még igazán késő sem, és bár ő maga nem félt, de Ricsi szobatársai veszélyesek voltak. Őt féltette, hogy mi lenne, ha meglátnák vele kézen fogva sétálni.
Mély sóhaj szaladt ki újra az ajkai közül, ma már ki tudja hanyadszorra, aztán nagyot nyújtózott, amitől hangosan megroppant a háta. Szörnyen el tudott gémberedni az egész napos ülés során. Vágyakozva vetett egy pillantást a kastélyt körülvevő birtok felé, mert nagyon jólesett volna neki most egy hosszabb séta, ráadásul hogyha magával tudná vinni Ricsit is, akkor biztosan lenne valami eldugott hely, ahol... Na nem, ezt már nem. Nem győzte átkozni magát, hogy mik jutnak eszébe. Újra ki is pirult, észre sem véve, hogy már percek óta nem szólt semmit, mert olyan vihar dúlt a fejében, hogy túlságosan el volt foglalva azzal, hogy valahogy lecsillapodjon. Érezte, hogy buborékszerűen növekszik benne a vágy, hogy az egészet ráborítsa verbálisan Ricsire, deeee azt nem volt szabad. Mert megmondta Seth is, hogy azzal nem érne célt egy zárkózott embernél, ha ajtóstul rontana a házba. A fene vigye el az egész mizériát, miért nem lehet csak úgy egyszerűen odaállni a másik elé és megmondani kerek perec, hogy mit szeretne? Le is játszódott a fejében, hogy mit mondana. Ricsi, szeretném megfogni a kezed. Szeretném ha megölelnél. Csókot is szeretnék. Nem teljesen értem, hogy mit jelent járni valakivel, de te nem akarnál velem? Ezt mondaná.
Ekkor kapta magát másodszor rajta, hogy még mindig nem szólalt meg.
- Öhm... - nézett riadtan a másikra, mert nem tudta megtippelni, hogy mióta sétálnak hulla csendben. - És mit szeretnél vacsorázni? - bökte ki végül az első dolgot, ami eszébe jutott.

Egyszerűen túl sok dologgal volt tele a feje. Túl sok érzés robbant a tudatába egyszerre, nem tudott mit csinálni az egésszel, teste ösztönösen azt az utat kereste volna, ahogy levezetheti a feszültséget, de hát melyik tinédzser nincs így ezzel? Mégis, megállta, hogy bármit is tegyen, és milyen jól tette, mert hirtelen szembejött velük egy fiú, aki kellemetlenül ismerős volt. Abban a pár pillanatban ugyan nem tudta elég jól megnézni Ricsi szobatársait, de úgy tűnt, hogy ez az egyik közülük, ráadásul Ricsi is mintha összerezzent volna. Jared vonásai megfagytak, fenyegető tekintettet vetett a másikra, miközben kihúzta magát. Arcán ugyanaz a felsőbbséges kifejezés suhant át, mint a vonatban először, amikor még eléggé magas lóról beszélt Ricsivel. Az ismeretlen el is fordult, Ricsi is megpróbált tovább lépni.
- Én sem vagyok igazából - felelte Jared zavartan, mert gondolatai most már a rellonos zaklatók körül jártak. Mérges volt, amiért mindent megúsznak, de igaza volt Seth-nek, nem tudtak velük mit tenni bizonyíték nélkül, ráadásul ha nem a megfelelő emberhez fordulnának, akkor csak szítanák a tüzet és könnyen lehet, hogy a szobatársak alá adnák a lovat.
- Az egyik volt azok közül, akik bezártak minket, igaz? - kérdezte a távolodó alak felé fordulva, csendes szóval Ricsitől, aztán visszafordult, hogy kérdőn a fiúra nézzen, a választ várva. Talán az nem árt, ha ő is megjegyzi magának ezeknek az idiótáknak az arcvonásait.
A fiún tisztán látszott, hogy fél, ez pedig összeszorította Jared szívét. Nem sajnálatot érzett, hanem azt, hogy mennyire szeretne neki segíteni, de nem tudott hogy.
- Ha gond van, csak írj a füzetbe, és megyünk - mondta aztán Ricsinek, egy pillanatra megállva a mozdulatban, amit automatikusan elkezdett, de aztán gondolt egyet és mégis csak meglapogatta a fiú csontos vállát biztatásul, egy halvány mosolyt küldve felé. Sovány vigasz, hogy ha bántják, akkor még álljon neki írni is, de ennyivel tudott szolgálni anélkül, hogy elárulta volna a galaxismodell titkát.

Elég hamar végzett, mivel Kolos még a mézesheteit tölti, így senki sem kérte, hogy maradjon bent túlórázni. A főnöke egyébként is lemondhat erről a szokásáról, tekintve, hogy Jared már megkapta a sulis levelét és vele együtt a prefektusi jelvényt, amitől először az egekbe szaladt a szemöldöke, aztán meg szimplán csak sóhajtott egy nagyot. Nem ez volt minden vágya, de tény, valóban logikus választás, hiszen nem balhézik, nem átkoz, sokáig ébren van és még az eredményei is jók.
Arra számított, hogy egyedül kell majd várnia a többiekre, mert még fél nyolc sem volt, mikor kilépett az iroda ajtaján, viszont legnagyobb meglepetésére Ricsi már egy padon ülve várta. Már messziről meglátta az olvasó alakot, ami mintha magasabbra kezdett volna nyúlni a nyáron, vagy legalábbis Jared kezdte úgy érezni, hogy kellemetlen szögben kell tartani a fejét ha állva próbálja megcsókolni. Kicsit irigy is volt, mert ezzel ő lett a legkisebb a családban, persze Agathát nem számítva.
Már messziről rámosolygott a fiúra, aztán mikor odaért mellé, akkor köszöntésképp összekócolta a haját.
- Szevasz - tette hozzá egy széles vigyor kíséretében, tekintve, hogy az utcán már mégsem csókolhatta meg, bármennyire is szerette volna, úgyhogy aztán csak lehuppant mellé a padra, hogy megvárják Seth-et.
- Hogy haladsz? - lesett bele a könyvbe, ami a fiú kezében volt. Nagyon szorgalmasan tanult nyáron is, ezt pedig Jared lenyűgözőnek találta.