Katherine

- Magányos lehetsz.-*Sajnálat nélkül ejtette ki, mert volt, aki erre vágyott, végre egyedül lenni egy kicsit, lerázni mindazt, amit az élet vagy mások rájuk erőltettek. És...a legtöbb embernek saját, be nem vallott hibája az, hogy egyedül van. Bár az egyedül és a magányos nem ugyanaz, volt köztük egy árnyalatnyi, halvány különbség. A magány mélyebbnek tűnt, mert mintha feltételezte volna valaki vagy valami hiányát. És mintha valami tényleg hiányzott volna, ha a lányra nézett.

Normális tempóban sétált, a szökőkút felé, jóformán meg sem lepődve, hogy hosszú csend után mégis követik. Egy darabig csak jött mellette, aztán ahogy nem akart megállni, a tér közepén fordult vele szembe, megtorpantva. Gilbert újra hátrébb húzódott, nem annyira lépve, inkább csak áthelyezve súlyát.*
- Tudom.-*Az, hogy továbbra is hangoztatják, milyen könnyű lenne őt legyűrni, nincs rá hatással, ő érzi az erőkülönbséget, de mihez kezdjen vele és a helyzettel? Hozzá az a hangtalan gyorsaság, amivel mellette termett, s ami természetellenesnek hatott. Nem lehet ilyen gyorsan futni, ennyire csendesen, de édeskeveset tudott a mágiáról ahhoz, hogy komoly következtetéseket vonjon le. Ő csak a lányt látta és próbálta érteni- figyelmeztetéseit, megjegyzéseit, kíváncsi pillantásait.*
- Nem lenne egyszerűbb elmondani, mit szeretnél tőlem?-*Nézett rá kérdőn, talán pici értetlenséggel vegyes nyugalommal. Amikor először kérdezett, segítség vagy egyszerű kérdés helyett leereszkedően fogalmazott, ráadásul -az ő mércéjével- erőszakos volt, valaki, aki keresztül akarta vinni az akaratát. Nem értette a célját- ha nem akarja igazából elkísérni vagy megmutatni az utat, nem kötelező; ha pedig tényleg nem játszik vele, miért járják ezeket a felesleges köröket? És amikor azt kérdezte, segíteni szeretne-e az embereken, vagy csak megalázkodni látni őket, miért az utóbbit választotta? Mire jó ez az egész és miért akarja őt is belevonni? A lámpák fénye itt erősebb volt, jobban ki tudta venni Katherine arcának részleteit, vonásait, hajának vörösét és a szemét is. Furcsa volt, hogy van valaki, aki hosszan, zavartalanul állja a tekintetét, csak figyelve és hasztalan próbálták egymást analizálni. De a ragadozószerűen villanó zöld igazán tetszett neki, apró mintáival és árnyalataival.*
- Szép szemed van.-*Csak úgy kibukott, őszintén, mert szerette, kereste a szépet a világban. Néha ez tartotta benne a lelket, apróságok, amikben elveszthette magát, olyan lényegtelen dolgok, amikre senki sem gondolt, s így el sem vették tőle. Meg aztán, nehéz lett volna lekanyarintani a Holdat az égről, vagy megtiltani a madaraknak, hogy repüljenek. Elkalandozott, mert ez a zöld emlékeztette valamire, de még nem tudott rájönni, hol látta azelőtt. Végül visszatért, tanácstalanul, de nem csüggedten süllyesztve csupasz kezét zsebébe.*
- Furcsa vagy. Nem ismerlek és nem is akarod, hogy megismerjelek, ha jól értem a szavaidat. Ennek ellenére se nem segítesz, se nem hagysz csak úgy elmenni.-*Várt, valamire, válaszra. Részben kíváncsi volt, részben fáradt, testileg és lelkileg, ami semlegessé tette, inkább csak vitette magát, nem csapkodva hiába.

Abigél

Ma egész kellemes napra virradt- mostanában eléggé lehűlt az idő és borongóssá is vált, ezért jólesett végre napsütésre kelni. Utána következett a felismerés, hogy ma egyetlen vizsgája sincs, így lazíthat egy kicsit a következő előtt, vagyis inkább átolvashatja még egyszer. Kikászálódott az ágyból, aztán rövid készülődés után már a lépcsőkön baktatott lefelé, kezében két vaskos kötettel. Az egyik nyitott ablakon kellemes, friss levegő áradt be, nem tartott hát sokáig elhatározni, hogy odakint fog tanulni, de előbb még a kapuval ellenkező irányba vezető folyosóra kanyarodott, hogy megálljon a konyhán valamilyen elemózsiáért. A manók készségesen megtöltötték a termoszát teával és kapott mellé kakaós és sonkás csigákat is- illedelmesen megköszönte, aztán két pillantással később már ott sem volt.
A kastély környéke tele volt emberekkel- a legtöbben tanulnivalóval körülbástyázva gubbasztottak, így nem telepedett melléjük, hogy nehogy zavarja őket. Helyette felütötte a könyvjelzőnél az egyik könyvét és elindult a falu felé. Útközben senkivel sem találkozott- ha vasárnap is volt, a legtöbben még vastagon vizsgalázban égtek, így nem nagyon kirándultak semerre. Ő se nagyon figyelte, merre viszi a lába, csak automatikusan mindig a legcsendesebbnek tűnő ösvényt választotta és végül a stégnél lyukadt ki. Elballagott a végére, egy darabig figyelve a vizet- sokkal titokzatosabb volt, mint a vízesés kristálytiszta vizű tavacskája, itt hínár és nád nőtt, a mélyben pedig valami mozgott, bár lehet, hogy ezt már csak fantáziája rajzolta oda. Egy kicsit megnézte ritkán látott tükörképét is, a fennek-maszk hosszú füleit, amik mögül sötét, hullámos tincsek hullottak előre; a zöld pólót és kockás inget. Meglehetősen közönséges összeállítás, ha nem számítjuk, hogy a trikó szétkent festékfoltból egy filctollal jókora gekkót csinált, mivel leszedni nem sikerült róla. Hamar elunta, úgyhogy támasztékot keresve beült az egyik korláthoz lábat lógatni, visszatérve olvasmányához. Közben nekifogott reggelijének is, szórakozottan majszolva az egyik csokis tekercset, szépen legombolyítva, hogy a legkakaósabb része maradjon a végére.*
- Össze fogod kenni a lapokat.-*Dohogott a szőke hölgy, aki a mellette heverő napló fedelére mászott ki sütkérezni. Gilbert megtorpant, aztán némi bűntudattal nézett tényleg maszatos ujjaira, mielőtt letette a könyvet, s helyette nézelődni kezdett, mert valamilyen nesz, mozgás mindig akadt erre. Leginkább a madarakat figyelte, meg is feledkezve a vizsgáiról és amint tiszta volt a keze, ceruzát vadászott elő valamelyik zsebéből, firkálni kezdve. A legtöbb vízimadarat nem ismerte, úgyhogy feltett szándéka volt később kikeresni őket, addig is találgatta, mi lehet a kicsi fekete, fehér homlokú és piros szemű állat, ami tőle nem olyan messze úszkált, le-lebukva a felszín alá.

Jócskán megfeledkezett a környezetéről- a fekete madár után ugyanis néhány kacsa jelent meg, plusz a nádból előbukkant egy gém és igyekezett egyszerre rajzolni őket. A gém békászott-halászott, a vízfelszínt kémlelte, miközben a sekélyesben sétált, a kacsák viszont alatta csoportosultak, izgatottan hápogva és őt fürkészve gombszemeikkel. Kis késéssel jött rá, hogy reggelit remélnek tőle, így az egyik sonkás csigát kezdte darabokra tépkedni, hogy közelebb csalogassa őket és élvezte, ahogy a tarka népség a lábánál nyüzsög és hangos hápogással verseng a falatokért. Közben a másik kezével skiccelt és firkált, egyre több és több figurát rajzolva egymás mellé.
Pont ezért nem is igazán tűntek fel neki időben a mögötte támadó hangok. Furcsa volt  a zaj, ami egyre közeledett és jókora késéssel döbbent rá, hogy valahogy nagyon felé tart - ahogy megfordult, hogy szemügyre vegye, valami nagyot és lilát látott, hullámzó csápokkal, amint rávetni készül magát és ösztönösen védekezően kapta maga elé kezeit, kicsire húzva össze magát. Nem mintha az ilyesmi segített volna, ha az embert le akarja nyelni egy óriási, milkatehén színű sárkány. A szörny azonban centikre tőle mégis megtorpant és amikor karjai mögül kikandikált, pont látta, amint az egész dőlni kezd. Nem kicsit értetlenül szemlélte a rémből kibontakozó biciklit és utasát, akinek körülbelül annyira megilletődött volt az arca, mint az övé a maszk mögött. Nagyjából mindketten a puffanásra tértek magukhoz, ami akkora volt, hogy még Gil is felszisszent. A kezében tartott holmit lecsapva pattant fel, hogy segítsen annak, aki az imént kis híján elgázolta.*
- Nem esett bajod?-*Hajolt a lány fölé, a bicikli vázát ragadva meg, hogy segítsen kikecmeregni neki alóla. Arról ugyan még a bringa színét megközelítő fogalma sem volt, hogy került a kétkerekűvel a stégre, de nem akart leállni rögtön faggatózni. Pedig a szalagok - ezeket nézte elsőre nyúlványoknak- és a csomagtartóra kötözött rénszarvas azért felvetettek egy-két kérdést benne. Az esetleges sérülések azonban elsőbbséget élveztek, így miután félreállította a járművet, az egyik korlátnak döntve, leguggolt vissza váratlan látogatójához.*
- Fáj valamid?-*Kérdezte, miközben alaposabban szemügyre vette a leányzót- talán már látta, de biztosan nem egy évfolyamba jártak, mert az órákról nem volt ismerős. Nem akart kotlós módjára kotkodácsolva tüsténkedni, úgyhogy megvárta a választ, mert bár szeretett segíteni, sokan nem rajongtak az ötletért, hogy egy növendék botsáska ugrálja körbe őket.
- Azért jó, hogy nem a tóban landoltál.-*Állapította meg, miután felmérték a keletkezett károkat, mert a stégen túl elég mély lehetett a víz, a színéből ítélve.*- Mintha kicsit összetévesztetted volna Rudolfot E.T.-vel.-*Jegyezte meg, amint megpróbált kapcsolatot keresni a plüssfigura, a bicikli és a stéges majdnemrepülés közt. Persze, Rudolf is repült, de csak karácsonykor és többedmagával, ráadásul nem kellett volna a patáit lekötözni, mert akkor mégse tudja húzni a szánt. Meg a biciklit se.

- Akkor jó.-*Fellélegzett, mert a hirtelen esemény azért alaposan ráijesztett, hiába tudta valahol, hogy a legtöbb kisebb sérülést el tudná látni, ráadásul a faluban volt is orvos. A legrosszabb esetben fel kellett volna ültetnie a lányt a biciklire és eltolni odáig, a lila sárkány okozta sokknak azonban kellett egy kis idő, míg lecsengett. De úgy tűnt, ezzel nem volt egyedül - az ismeretlen eddig ugyan a térdét tanulmányozta lehajtott fejjel, így nem sokat látott az arcából, aztán felpillantott és mintha sóbálványátok érte volna, egyszerre úgy meredt rá, pislogás nélkül, mint akit hipnotizáltak. Mostanra már megszokta, hogy az álarca a legkülönfélébb reakciókat váltja ki az emberekből, de ez új volt számára. Megpróbálta meghatározni a másik arcára rajzolódó érzéseket. Meglepetés. Kíváncsiság. Zavar? Tetszés? Csak abban volt biztos, hogy szokatlanul mély benyomást tett rá, és szokatlanul aranyosat, ahogy mintha vívódott volna, végül elfordítva a fejét, most a saját bringájára csodálkozva rá, a plüssel együtt. Mintha nem is arról, hanem az égből pottyant volna ide, gondolta, picit oldalra hajtva fejét, derűje és tűnődése jeléül.*
- Piros az orra. Nem tudtam, hogy biciklit is húz, nem csak szánt. De nyáron tényleg egyszerűbb, ha formában akar maradni.-*Ismerte be, tökéletesen elfelejtve, hogy pár pillanata még azon aggódott, hogy felfalják. Közelebbről és alaposabban megnézve, nem igazán volt mitől tartania - egy egyáltalán nem félelmetes, vele talán egyidős és egymagas lányka ült előtte, még kevésbé félelmetes, pöttyös-szívecskés zokniban és újra ámulatban. Most még erősebbnek tűnt az igézet, ahogy lassan felemelte a kezét és Gil nyugodtnak tűnő mozdulatlanságban, mégis kíváncsian várta, a barnás-zöldes szempárt figyelve, mi lesz a vége? A különös íriszek egészen lekötötték, ritkán volt alkalma ilyen közelről lesni a színek keveredését, az apró mintákat, s egy kicsit elveszett ebben. Valahol az utolsó centimétereknél azonban a bűbáj megtört és a lány hirtelen elvörösödve visszakapta a kacsóját- a heves mozdulat őt is felrázta. Egy pillanatra elkapta a tekintetét, hogy ne tűnjön úgy, ellenségesen mered a másikra, de kisvártatva pillantása visszavándorolt az idegenre, aki nem fordította el az arcát. Sőt, kérdezett, mire ő finoman megingatta a fejét.*
- Kitsune.-*Pontosított, a Noellel való találkozás emlékét idézve.*- Rókadémon.-*Tette hozzá, hevenyészett magyarázatként, bár nem annyira démon, mint csavaros eszű természetszellem volt, de nem akarta ragozni. Helyette kicsit előredőlt, lehajtva a fejét, szinte kínálva az álarcot, ha a másik mégis szeretné megtapogatni. Elmúltak azok az idők, amikor pánikszerűen ütötte volna el bárki kezét, aki közeledni mert, kérés vagy engedély nélkül. Még mindig nem mutatta meg az arcát, de már nem ragaszkodott a maszkhoz görcsösen, s ha apránként is, több bizalmat, nyitottságot szavazott azoknak, akik szóba álltak vele.
Ha Abigél csak megsimogatja az álarcot, nem történik semmi- közönséges, festett agyagot érez majd ujjai alatt. Ha azonban úgy dönt, megpróbálja levenni, úgy Gilbert helyén ismét a legutóbb is feltűnt róka jelenik meg, érdeklődve hegyezve füleit és szimatolva, borostyán szemében játékos csillogással.

A lány elismételte a szót, nagyjából helyesen, úgyhogy csak bólintott - látszott, hogy a másik eltöpreng kurta kis definícióján és méregeti, megpróbálva kitalálni, mit is keres egy démon fényes nappal egy stégen, skiccfüzettel és ceruzákkal, miért etet kacsákat és viselkedik úgy, mint aki attól tart, hogy megeszi egy bicikli. Legalábbis ez tűnt kézenfekvőnek eddigi tapasztalatai alapján, de könnyen lehet, hogy a másik fejében egészen más jár, mert rosszallásnak nyomát se látta.*
- Japánban őshonosak.-*Ajánlotta fel az egyszerű magyarázatát annak, miért nem hallani ezen furcsa teremtmények felől többnyire, pedig figyelemreméltó bestiák, igen csalafinták. De nem akarta rögtön letámadni egy hosszú monológgal.*
- Miért vagy ember?-*Kérdezett vissza.*- Bár a kérdés helyesebb, ha úgy teszed fel, "mitől?".-*Fűzte tovább, ám a lány megint elkalandozhatott, mert nagy, csodálkozó szemei ugyan nézték, de a mondat nem folytatódott. Vicces és érdekes volt azt lesni, hogyan változik arckifejezése, egészen apránként, ahogy a gondolatai másfelé sodorták, még ha nem is értette teljesen - egy kislányra emlékeztette, aki mindent úgy csodált, mintha életében először látná és minden apróság percekre elrabolta a valóságtól.
Aztán visszatalált az elvesztett fonalhoz, mereven az álarcra fixálva és mozdulva felé - nyugodtan várakozott, vajon meddig megy el, mert a lány minden sietség nélkül cirógatta meg a festett fát, s csak lassan merészkedett odáig, hogy meglazítsa és megpróbálja levenni. Rém mókás volt látni az arcán az ijedtséget, ahogy a pukkanás hallatán a fejét kapkodta, az előbb még itt álló alakot keresve, csak hogy kis késéssel megpillantsa a ravaszdit, aki egyáltalán nem zavartatta magát. Először nyújtózkodott egy kicsit, fekete mellső lábait előrenyújtva a hátát, utána pedig hátsóit tornáztatta, mielőtt félig lehasalva, szétvetett mellsőkkel tipikus játékra hívó pózt vett volna fel. A lány közelebb húzódott és nem úgy tűnt, hogy fel akarna állni, úgyhogy végül Gil is letelepedett és az illúzió is követte példáját, farkincáját a lábai köré kanyarítva, és kissé félrebillentett fejjel kezdte el figyelni a lányt. A bókra viszont derűsen vakkantott, aztán farkát csóválva szinte nevetve csaholt - valahol egy kisméretű kutyához hasonló, de sokkal magasabb hangon. A simogatás elől nem húzódott el, bár a füleit picit lesunyta és hunyorított, de csak mert Abigél keze akadálytalanul áthatolt az illúzión és sima szőr helyett Gilbert kócos fején landolt, akárcsak legutóbb Noellé. Elmosolyodott, mert valahogy a lánytól sokkal kevésbé volt furcsa, mint egy Rellonostól- talán az elképzelés, hogy a zöldek bolyhos-szőrös állatkákat simogassanak, számára nem tűnt annyira extrémnek, de azért egy kockásinges hobóból lett róka szeretgetése kicsit tényleg Rellontalan volt. Vagy minimum rombolta a rossz hírnevüket, főleg, hogy utána még kekszeken és kakaón osztozva ücsörögtek jódarabig a tetőn.*
- A maszkban van a varázserőm egy része. Azzal változom emberré.-*A róka szépen artikulálva és tisztán beszélt, megszaglászva az ismeretlen kezét, aztán egyik zokniját is, értetlen fülbillegtetéssel kísérve az eltérő mintákat. Felemelte az egyik mancsát, megnézve, majd a másikat is, sőt, a biztonság kedvéért vetett egy-egy pillantást a hátsókra is, de neki az összes egyforma volt.*
- Fura, hogy csak két lábad van, és az is kétféle.-*Jelentette ki végül, tanácstalanul.

Sir Yvonne

Miután kölcsönösen arra a véleményre jutottak, hogy mégsem lenne illendő a hercegnő ünnepi ruháját szarvasöldökléssel és hajtóvadászattal tenni tönkre, elindultak, hogy valami civilizáltabb őzpótlékot keressenek vacsorára. Mint később Gil rámutatott, tulajdonképpen egy egész mesét előadhattak volna már, mert volt lovagjuk, királykisasszonyuk meg sárkányuk is, de aztán a beszélgetés megakadt azon a ponton, hogyan is győzné le Sir Yvonne a rémséges fenevadat, akit - házának megfelelően - szintén ő testesített volna meg, és végül inkább másfelé terelődött a téma. Pontosabban a kezében lóbált szütyűre, amiből most már a ki tudja, hanyadik, egyre meghökkentőbb dolgot húzza elő - az elején csak azt mutogatta, ami tényleg benne volt, pennát, ceruzát, radírt, madzagot, madártollat, csigaházat, üveggolyót, színes spárgát, ecsetet, aztán egy kis üvegcsében rovarszárnyak kerültek elő, majd néhány filteres tea, tű és cérna... Egyszóval minden, ami okvetlenül szükséges vagy jól jöhet, de miután kész játékká fejlesztették - Yvonne találgatott, mi lesz a következő dolog, amit előbűvöl - egy-egy illúziót is hozzátett, így az utolsók közt akadt tiritarka luficsokor, törpe víziló, egy cserép muskátli, de gumikacsa is.A legtöbb tárgyat végül, ha már kinevették magukat, hanyag mozdulattal a háta mögé dobta és hagyta köddé válni. Aztán egy pillanatra megdermedt és megtorpant, lassan előhúzva a szütyőből Weaver professzor fejét, és egy ijedt "íííííííííík" hangot hallatva gyorsan vissza is tuszkolta inkább. Játszott, bűvész és bohócot, de nem átverni akarta Yvonnet - legalább annyira szórakoztató volt a lány arcát és nevetését figyelni, mint a másiknak azon töprengeni, milyen képtelenség kerül elő legközelebb, és amíg vele volt, addig nem gondolkodott máson.*
- Félek. Szerinted mi lesz a következő?-*Nézett aggódva a lovagjára.*- Még jó, hogy védelmemre kelsz, ha megint valami ilyen akar előmászni. Ugye?-*A hangja meggyőzően csengett, de a tekintete sokkal inkább a játék izgalmát és élvezetét tükrözte, semmint valódi félelmet. Egészen biztosan nem ez volt a korához legméltóbb viselkedés, de nem is igazán érdekelte, amíg társasága nem emelt panaszt ellene. Időközben már a faluban jártak, s a következő dilemma a Falatozó ajtajánál érte őket - ilyenkor ki is nyit ajtót? A szoknyás lovag vagy az álarcos hercegnő?*
- Szerintem váltsunk mesét.-*Ajánlotta végül, előrelépve és kitárva az ajtót a lány előtt, aztán nyomában maradva ő is belépett, hogy elámuljon. A hely berendezése és légköre is nagyon kellemes volt, a levegőben terjengő illatokról már nem is beszélve.*
- Egyébként sincs kerekasztaluk, ahogy nézem.-*Jegyezte aztán meg, felocsúdva és a pult felé közelítve, hogy megnézzék a kínálatot. A pultban különféle pizzaszeletek sorakoztak, és most jókora forgalom volt, így mindig frissek kerültek a régiek helyére - ebben az a legjobb, hogy tulajdonképpen akár minden szelet lehet más ízű is, ha egy egész pizzának megfelelő mennyiséget kérnek.*
- Te milyet fogsz kérni?-*Fordult kíváncsian Yvonne felé, mert részéről teljes döntésképtelenség lépett fel. Mind remeknek tűnt.

Sir Yvonne

Yvi szemlátomást jól szórakozott, ami őt is jókedvre derítette - valamiért ha ismeretlenekkel találkozott, könnyen átvette a bohóc szerepét, mert ez a komolytalan, sokszor sekély figura rengeteg vidámságot tudott a környezetének okozni anélkül, hogy akár csak mázolt arca egy darabkáját is felfedte volna. Most nem félelemből rejtőzött és komédiázott, sokkal inkább azért, mert valójában nem sok örülnivalója volt, de nem akarta elrontani mások estéjét is. Igyekezett helyette kihasználni ezt a pár maradék, gondtalan órát és elég derűt spájzolni be az elkövetkezendő két hónapra. Ráadásul a lány meglepően közvetlen volt, amikor megfeledkezett az újra és újra magára öltött komoly szerepről és helyette egyszerűen csak tette, ami eszébe jutott. Az, hogy kézen fogták, most más érzést váltott ki - amikor Kath tette ugyanezt, akkor biztonságot és bizalmat, valamiféle összetartozást, ez viszont váratlanul érte, így inkább némi zavart bizsergés lett belőle. Yvivel együtt nevetett, ahogy a gyors terepszemlét követően eltette légfegyverét és titkos kém-egyenruháját, magában azon derülve, hogy ha lovagból James Bonddá avanzsál a rellonos, neki még akkor is kihívó kisestélyi és magassarkú járna. Csöbörből vödörbe.
Odabent aztán lezajlott a szerepcsere és nem neki kellett bájos kacsóját a lány karjára fűznie, bár így is kicsit komikus volt, amíg az asztalokat kerülgetve a pultig lejtettek. Némi tanakodás után a hölgy Songokura voksolt, így Gilbert is döntést hozott, hogy ne kelljen megváratnia.*
- Olyan csirkés-spenótosat kérek.-*Bökött az egyik bizarr kinézetű, rokfort sajttal vastagon megszórt tészta felé, jobb híján, mert olyan elvetemült dolgokat, mint a csokis pizza, még nem találtak fel (illetve de, azonban Kisame snickerses, aszalt szilvás, sajtos és dekorcukros kreálmányát senkinek sem ajánlja). Némi habozás után kért még mellé két üdítőt is, aztán fizetett és felnyalábolta a tálcát és az evőeszközöket, szintén a kis asztalt célozva meg. Ott aztán elosztották a dolgokat és miután gyomra az illatokra újfent korogni kezdett, egy kurta "jótvágyat" kívánság után (álarcát egy kisebb illúzióra cserélve) beleharapott az első szeletbe, hogy elhallgattassa az oroszlánbőgést.*
- Ha tetszik, nyugodtan kóstold meg.-*Gesztikulált kicsivel később a szeletjei felé, mert az a típus, aki mindenén szívesen osztozik és az étel eddig tartotta magát a hely híréhez, tényleg nagyon finom volt. Vagy csak ő túl éhes, mert ahogy a nagymamája mondogatta, "Nem kell jól főznik, csak ritkán!".

Zoey Rutherford

Elérkezett a bogolyfalvi hétvége, és vele az a vasárnap is, ami már egy ideje piros felkiáltójellel díszlett maga eszkábálta naptárában. Amikor visszatért az iskolába, még nem nagyon volt elképzelése arról, hogyan tovább, de ahogy egyre inkább belerázódott az itteni életbe, úgy kezdtek körvonalazódni a fejében különféle tervek. Ezek közt szerepelt az is, hogy ha már elhagyta a tizenhatot, sőt, lassan a nagykorúság felé araszol, akkor megpróbáljon a lehető leginkább függetlenné válni attól a bizonytalan támogatástól, amit a szülei jelentettek. Amikor elkezdett munkát keresgélni, kicsit elszomorodva vette tudomásul, hogy a cukrászdában már teltház van - nagyon élvezte annakidején Runáék maid caféjában a sütemények dekorálását, a marcipánfigurák készítését és a többit, de ez van. A Bestiában nem próbálkozott, elvégre sose volt állata és valószínűleg akadnak nála jóval megfelelőbb jelentkezők is. Miután végigböngészte az apróhirdetéseket, végül bátorságát összeszedve a Pillangóvarázsnak szerkesztett egy takaros kis levelet, és azóta bagoly útján több üzenetet is váltott a tulajjal, akivel mára beszéltek meg találkozót.
Ami az öltözetét illette, fekete ing, szürke zakó és hasonló színű nadrág alkották- semmi feltűnő, de tiszta és rendezett megjelenést kölcsönzött, már amennyire ez lehetséges volt. Készülődés közben a nagymamája szavai visszhangoztak a fejében, úgyhogy legalább megpróbálta kifésülni és megregulázni örökké kócos tincseit, de nem sok látható eredménnyel. Miután jóval korábban indult el a kelleténél, mire leért a faluba, még mindig maradt vagy húsz perce, amit jobbára nézelődéssel töltött, próbálva megnyugodni. Nem kicsit izgult, de valahogy legyűrte az érzést, azokat a módszereket alkalmazva, amiket az illúziómágia során tanult meg. Amikor öt perccel a megadott időpont előtt belépett a Pillangóvarázs ajtaján, egyenes tartása és mozdulatai nem árulkodtak arról, hogy tartana a rá váró dolgoktól.*
- Jó napot!-*Köszönt, a pulthoz lépve.*- Rutherford kisasszonnyal lenne megbeszélt találkozóm.-*Maga is meglepődött, mennyire tisztán, nyugodtan csengett a hangja, de valahol lélekben csak bólintott rá - nincs mitől tartania, még ha el is rontja, senki sem fogja hosszasan kioktatni vagy másként leckéztetni. A recepciós utasításainak megfelelően tette meg aztán a következő lépést, a fotelok felé, hogy várakozzon, vagy épp az emeletre vezető lépcsősor fokait szedve felfelé.

Mrs. Rutherford

Mrs. Rutherford

Nem a hölgy viselkedése miatt volt kicsit karótnyelt, Zoey igazán barátságosan állt a beszélgetéshez és a mozdulatai is közvetlenséget sugalltak, de Gilbert már így is boldog lehetett, hogy sikerült kontroll alatt tartania nervozitását. Élete során műveszetté fejlesztette, hogy bár tökéletesen tisztában volt azzal, mi történik körülötte, valahogy lélekben nem volt teljesen jelen, kicsit mindig a föld felett lebegett, megtartva a két lépés távolságot a valóságtól. Ez viszont luxussá vált, amit nem engedhetett meg magának, így maradt ő és a realitás. Hát, nagyon messze álltak a puszipajtásságtól.
- Köszönöm.-*Kortyolt a vízből, mielőtt a pár pillanatnyi csöndet kihasználva, körbenézett volna - menet közben is nézelődött, de most lehetősége nyílt részletesebben is szemügyre venni a dolgokat. A kávé fahéjjal keveredő illatát érezve vetett egy kíváncsi pillantást a tarka bögre felé is - nem mondhatni, hogy rajongott volna érte, bár nem is utálta, de még bőven távolt állt tőle az az idő, amikor hasonló koffeinbombákra szorul majd.
- A Levitásokkal jó tapasztalaim vannak.-*Mosolygott vissza, mert nem volt számára idegen a kékek mentalitása, bár saját magától sosem idegeskedett volna szorgalmikon és jegyeken, de szeretett olvasni, tanulni, rengeteg dolog érdekelte. Ráadásul a maid café kapcsán megismert emberek többsége is közéjük tartozott, ők pedig segítőkész, szeretnivaló személyeknek tűntek, bár azóta sem árulta el nekik, hogy Tyki Mikk valójában ő volt. A következő kérdés válaszán nem is kellett jóformán gondolkodnia.*
- Egyrészt, szeretnék a munkámmal pénzt keresni.-*Nem kívánt kitérni ennek az okaira, mert a legkevésbé sem illettek egy első találkozáshoz, teázóasztal mellé, és egyébként sem tartozott senkire, hogyan oldja meg a problémáit, mert mindenkinek megvannak a maga nehézségei. Az őszinte válaszhoz viszont hozzátartozott ez is.*- Másrészt, tavaly a levitások szerveztek egy egynapos rendezvényt, egy japán ötletet kölcsönözve rendhagyó kávézót nyitva. Jelentkeztem rá és nagyon, nagyon élveztem az egészet, a süteménydekorálástól a felszolgálásig. Ha választhatok, akkor vagy könyvekkel, vagy ehhez hasonló helyen szeretnék dolgozni.-*Ugyan fogalma sincs, milyen foglalkozást űz majd, ha elvégezte az iskolát, jelenleg tényleg így gondolkodott.
- Bármilyen információért hálás lennék, a munkaidőt, a pontos feladatot vagy a betanítást illetően. Maguk a teák is érdekelnének, tanultam az egyes fajták készítéséről, de a különféle keverékek és ízek kifogyhatatlanok.-*Többnyire a fekete és a fehér teákat kedvelte, főleg az édes, csokoládés, karamelles vagy marcipános variációkat, amik közt az egyik legnagyobb kedvence a meggyes-csokoládés fekete tea volt. Ebből még régebben kapott, és az utolsó pár kiskanálnyit egy gondosan lezárt dobozban őrizgette, maga sem tudta, miért, de valamilyen ünnepélyes alkalomra tartogatta a maradék Holdfény szonátát (ez volt a keverék neve). Erről jutott eszébe még egy kérdés.*
- Foglalkoznak egyébként tea árulásával is? Valaha jártam egy aprócska teázóban, aminek az alsó szintje boltként, az emelete teázóként működött. Sőt, lehetett saját teát keverni, csak fel kellett sorolni a kívánt ízeket vagy alapanyagokat. Lenyűgöző hely volt.-*Talán többet beszélt a kelleténél, de apránként kezdett megfeledkezni a szorongásáról és ez megoldotta a nyelvét is.

Mrs. Rutherford

- A kapuk nyitva állnak a volt diákok előtt. Nálunk a házukba is ellátogathatnak, ha szólnak a házvezetőnek.-*Tette hozzá, mert időről időre megfordult náluk egy-egy régvolt főnix, aki a tanárait, barátait látogatta meg. Azt ugyan nem tudta, hogy a többi háznál hogy működik ez, de az Eridon barátságos hely és a házvezető is, bár az új helyettese kicsit furcsa. Ezzel azonban nagyjából le is zárták az iskolát érintő témát és áttértek a lényegesebb részekre.
Figyelmesen hallgatta az eligazítást, egyszerű, követhető és logikus dolgokat hallott, így nem okozott különösebb nehézséget az egészet szépen elraktározni a memóriájába. Csak egy-egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette és megértette, kortyolva a poharából. A felsorolt neveket szépen megjegyezte, bár olyan érzése támadt, ha a bemutatásnak megfelelően esetleg tegeznie kell az itt dolgozókat, lesznek még problémái. Mindenesetre, egyik már látott hölgy sem úgy tűnt, mintha emberevő hajlamokkal lenne megáldva, a recepciós pedig kifejezetten kedves és mosolygós volt.
Amikor Rutherford kisasszony keresgélni kezdett, tanácstalanul pillantott körbe, de a szomszédos asztalokon se látott sehol elcsaklizható könyvet - ebből leszűrte, hogy itt a pincér látja el ezzel a vendégeket, ezzel is kerülve az asztalok túlzsufolását és az egyéb kényelmetlenségeket. Kicsit sajnálta, mert tényleg kíváncsi volt a kínálatra, de ami késik, nem múlik.*
-Rendben.-*Bólintott, és a különleges tea összetételének hallatán szinte érezte is a fűszerek és gyümölcsök illatát - talán emlékeiből kúszott elő, mert valami megcsapta, amikor ide tartva a többi asztal közt szambáztak. A sütemény azonban teljesen elterelte erről a figyelmét.*
- És el is repül?-*Érdeklődött, mert lelki szemei előtt kirajzolódott, amint egy engedetlen süteményt kerget lepkehálóval és valahogy több, mint komikus benyomást keltett, ahogy a vendégek feje felett kaszál vele a levegőben, lábujjhegyen ugrálva az asztalok és párnák közt. A csokibékák ugyan többnyire nem okoztak ilyen gondot, de akadt már olyan, valószínűleg kakaótúladagolásban szenvedő brekkencse, amit csak sok rohangálás után sikerült elejtenie és ami az utolsó pillanatig ádázul küzdött.
A hölgy tovább gondolkodott, jobbára hangosan, majd hirtelen jelentette be, hogy alkalmazza, így első pillanatban azt hitte, félrehall.*
- Tényleg?-*Kérdezett vissza, szinte reflexből - nem sűrűn szoktak vele ilyen dolgok történni, de úgy tűnik, a pechszériája itt tört meg. Megkönnyebbült és mérhetetlenül boldog volt, pedig a dolgok neheze még csak most következik; mégis, valamiért mindig az első lépés tűnt a legnehezebbnek, amíg át nem gázolt az ingoványon. Ha utána már a szorgalmán és az akaraterején múlt a siker, akkor nem igazán lehetett eltántorítani, rengeteg erőt és időt áldozott arra, amit fontosnak tartott.*
- Kedden. Az óráim többnyire hétfőre és csütörtökre esnek, a többi napon pedig délelőttre, úgyhogy elég sokat tudok lejárni.-*Amikor az imént Zoey a munkaidőről ejtett szót, nem volt alkalma és nem is akart közbekotyogni, így most tért csak rá az órarendjére. Szándékosan nem vett fel sok tárgyat, mert tudta, hogy ez az év kritikus és számolt vele, hogy bár "az iskola az első", nem az lesz a legfontosabb. Ehhez kapcsolódott az utolsó kérdés is, ami előtt kicsit habozott, de jobb, ha az elején tisztázzák.*
- Ha a helyzet úgy hozza, szórakoztathatom a vendégeket illúziókkal? Csak apróságokra gondoltam...-*Talán túl sok ezt felhozni, de jobb egy egyértelmű tiltás, vagy egy hozzájárulás, mint ha esetleg rajtakapják. Számára kiváló gyakorlási lehetőség lenne, a hangulathoz is hozzátehetne itt-ott és senkinek sem ártana. Mégis, semmije sincs, amivel ezt bizonyíthatná, így megérti, ha nem nyeri el a hölgy tetszését az ötlet.

Vittman Levente

Ma reggel direkt korábban kelt - élvezte a szünidőt, hogy alig maradt diák a kastélyban és azt is, hogy Nathaniel még vastagon húzta a lóbőrt, amikor ő kikúszott az ágyból. Napsütésről ugyan szó sem volt és hiányolta is egy kicsit, mégis, derűsen készülődött, gyorsan összekapva magát - egyébként sem tartozott a piperkőc emberek közé, bár amióta munkába járt, gyakrabban kísérletezett (hiába) fésülködéssel. Most kicsit kapkodva csavarta nyakába a tarka sálat, hamarabb kellett elindulnia, mert még be akart térni a könyvesboltba is, így kilépett, hogy gyorsabban tegye meg a faluig vezető utat, vállára csapott táskájában legutóbbi szerzeményével, A Mester és Margaritával. Óvatosan nyitotta Őszike néni boltjának ajtaját, halkan köszönve, mert valahogy még mindig inkább feltűnésmentesen szeretett jönni-menni, hiszen aprópénzért kölcsönzött, nem pedig vásárolt. Most viszont - miután már napok óta nem kínozta a késztetés, hogy rágyújtson, s így költenie sem kellett ilyesmire - igenis végleg haza akart vinni egy kötetet, ami megtetszett neki, csak előbb a helyére akarta csempészni a Bulgakov-művet. Ez már megvolt otthon, de nem szívesen kérte volna el a nagyitól bagollyal, kitéve szegény portékát az időjárásnak és tollas postásuk minden szeszélyének. Megkereste a polcot, ahonnan leemelte, majd utoljára ellenőrizte a saját kézzel gyártott könyvjelzőt, melyen az alábbi, kicsit cikornyás betűkkel rótt idézet állt:

"Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit.
Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem oly lassan és bonyolultan, mint az életben."

Márai Sándor: Ég és föld

Ez az előző olvasmánya volt, és bár erre is fájt a foga, előbb inkább a Khalil Gibran gyűjteményre szerette volna rátenni a mancsát. Tekintete mohón kereste az ismerős gerincet, vagy a Prófétát szerette volna, vagy s Törött szárnyakat, vagy azt a furcsa aforizmagyűjteményt. Azonban errefelé a könyvek ritkán maradtak ugyanazon a helyen, mintha vándoroltak volna és annyira nem is tartotta lehetetlennek, elvégre félig a varázsvilágban nevelkedett, kevés dolog lepte meg. Most azonban akármilyen kitartóan keresgélt is, csak nem tudott ráakadni egyik könyvre sem, így egyre tanácstalanabbul állt egyik lábáról a másikra, azon töprengve, vajon van-e elég ideje, hogy végigbóklássza az egész kínálatot.

Levente

Néha segítenek a falak - legyenek fizikaiak vagy csupán képzelete szüleményei. Néha, ha tégla és elutasítás magasodik közte és a világ közt, nem olyan hangos a kint és csak nagyon távolról szűrődnek be gondolatok, ahogy behúzott redőny lapjai közt szivárog be csendesen a fény. Ilyenkor majdnem jó volt, megülni elméje peremén és hagyni halkan zümmögni az idegenek hangjait. Más napokon nem akadt meredéke, sem kő, sem könyv nem segített, csak a menekülés, az üres tér. Karácsonyra annyira kimerült, hogy másra sem vágyott, mint messzire futni és kikerülni minden embert, vagy ha ezt nem tehette, hát fülére tapasztott kézzel járni az utcákat, még ha tudta is, hogy nem segít. Ez a pár röpke nap, amíg kiürült a város és mindenki hazatért, egyszerre hozott szomorúságot és megkönnyebbülést. Ha csak egy-egy hang érte el, elbírta terhét, s ahogy most meglegyintették a közeledő, majd belépő gondolatai, csak egy pillanatra hunyta le szemét. Az érzés minden alkalommal ugyanaz, mint egy hullám, ami magával sodorja, ha nem vigyáz, de most inkább csak bokáját nyaldosta. Bár szó nem hangzott el, reflexszerűen húzta be a nyakát, ahogy a cipőnyomok okozta bosszúság elérte - akármennyire is igyekezett leverni a havat a lábáról, valamennyi mindig maradt és ahogy a boltban sétált, olvadásnak indult, kis tócsák hosszú, egyre keskenyedő sorát hagyva így maga mögött. A másik gondolatai csakhamar más irányt vettek, de etőtl még lelkifurdalása nem szűnt meg; nagyon jól tudta, mennyi munkát jelenthet mások után takarítani. Az előteret ugyan nem ő felügyelte, de egyetlen óvatlan mozdulattal bárki el tudta áztatni a fél asztalt vagy az ülőpárnákat, s százszor jaj, ha még alaposan meg is mézezte előbb a teáját. Előhúzta hát pálcáját, s feladva a hiábavaló keresést, elindult visszafelé, halkan motyogva bűbájjal tüntetve el a nyomait - kicsit az egyiptomi papok jutottak eszébe, akik seprűvel jártak el hasonlóan a sírkamrák lezárásakor, bár fogalma sem volt, miért most villant eszébe mindez. Ahogy elért a polcsor végére, óvatosan kikukucskált, hogy meglesse a tulajt - még sosem találkoztak szemtől-szembe, s most kíváncsian leste, mint mindenkit, akit először látott. Elmélyülten olvasgatott, nem habzsolva, inkább kiélvezve a sorokat, mégis, volt benne valami mohóság, vagy inkább szomj, ahogy a lapokat forgatta. Csak addig szakította el tőle a tekintetét, amíg suttogva az ajtótól idáig sötétlő nyomokra uszította a tisztítóbűbájt. Persze, szörnyen gyerekes dolgot művelt már megint, de mégis elfogadhatóbb, mintha elé állna, csak hogy hosszasan, némán meredjen rá, amíg vonásait és rezzenéseit lesi. Mégis, mivel magyarázná? Hogy talán egyszer papírra veti vonalait, ha emlékei közül előkúsznak egy üres pillanatban?
Végül visszahúzódott, eltette a pálcáját, egyik rakoncátlan tincsét füle mögé tűrte, majd vett egy nagy levegőt és elszántan előlépett - teázó ide vagy oda, ha kilépett a szerepéből, még mindig nehézséget okozott csak úgy odamenni idegenekhez.*
- Elnézést.-*Állt aztán meg kicsit félszegen a pult előtt, megvárva, amíg a tulaj feltekint rá, remélve, hogy nem kap újabb bosszús gondolatot, amiért megzavarja olvasás közben.*- Nem találok néhány könyvet, amit itt láttam és rövidebb időre kölcsönöztem. Szeretném -*nyelt egyet, mert egy boltban a "kölcsönöztem" szó olyan átkozottul furcsán hangzott*- szeretném megvásárolni őket. Khalil Gibran köteteiről lenne szó.-*Tette végül hozzá, halkan, de érthetően beszélve. Megint előjött régi rossz szokása, hogy a gombjait tekergesse, de mivel ezen a kabáton már csak zipzár volt, végül a sálja szélét kapta el, hogy lefoglalja az ujjait

Levente

Az utóbbi időben hozzászokott már, hogy végigmérik - egyrészt, a munkája része, másrészt, mióta nem sétálhat cilinderben az asztal alatt, csak feltűnőbb, mint régen volt. Most mégis, zavarta kissé, mert úgy néztek rajta végig, mint egy betolakodón, mint egy eltévedt futóférgen és nem mondhatta, hogy nem szolgált rá. Rosszkor szólt - olvasás közben az ember gondolatai kuszák, s hiába próbálta kivárni a megfelelő pillanatot, nem sikerült. Széttörte a képeket, amiket a másik felépített és ráadásul még el is csípett párat belőlük, akaratlan. Egyébként szomorkás, kedvesnek tűnő vonásai bosszúságról árulkodtak, s Gilbert önkéntelenül is erősebben szorongatta sálja rojtjait, bár megállta, hogy lesüsse szemét vagy hátráljon.
- Én.-*Kicsit olyan érzése támad, mintha megint elsős lenne, madárhangú és idétlen külsejű apróság, akire nem lehet máshogy nézni, mint egy verébfiókára - sajnálattal vegyes csodálkozással vagy "hess innen!" kifejezéssel. Akárhogy is, még nem vedlett le minden tollat, s furcsaság maradt. Ő abból indult ki, hogy a bolt tulajának meg kell valamiből élnie s mivel neki nem volt elég pénze, hogy minden számára kedves kötetet azonnal hazacipeljen (pedig megtette volna), hát legalább a kölcsönzésért fizetett. Az a lehetőség, hogy helyben olvasson, egyébként sem jöhetett számításba, hiszen most is legfeljebb tíz perce ülhetett volna le. Így maradtak a vádló, szép szemek, amik számonkérték rajta a durván elrabolt szavakat. A legszerencsétlenebb az egészben, ahogy ezt a szempárt fürkészi, mert minden, mi szép, kiszakíthatja őt a valóság keretei közül, s míg ő fényeket, színeket, formákat, árnyékokat, mélységet és vonalakat habzsol, addig az idő könyörtelenül telik tovább. Ráadásul már nyelve hegyén érzi az elcsépelt mondatot, s bele kell harapnia, hogy örökkön járó száját elhallgattassa. Maga az eladó kínál kapaszkodót szavaival, hogy visszataláljon helyére a képben, vissza gondolataihoz, melyek közt feltűnt egy új szál.*
- Megmutatná, ha megkérem?-*Miközben a szavakat ejti, már szőni kezdi illúzióit - a háta mögötti két polcsor közt fokozatosan tűnik elő a padló csempéi helyett macskakő, s ott, ahol a polcok kezdődnének, hirtelen házak kezdenek a magasba kúszni, karcsú, egymáshoz préselt épületek, zsalus ablakokkal, amik déli rekkenő hőségben árnyat adnak, virágcserepekkel a párkányon és néhol padokkal az ereszek vagy ernyők alatt. Szűk utcácska bontakozott ki a semmiből, s mivel legalább kicsit ismerte a pulton heverő könyvet, a tenger közelsége miatt friss, sós illatú levegő szállt. A színeket csak kicsit koptatta meg, nem lett egészen szépiás a kép, de hiányoztak az igazán rikító árnyalatok, inkább a részletekben jelent csak meg erőteljes, élénk szín, máshol kő, homok, fa dominált. Az illúzió messze nem volt tökéletes, még csak teljes sem - továbbra is érinthetetlen maradt, mert a tapintást még nem tudta becsapni, így könnyedén lebukhatott, hisz a látvány mögött ott lapultak a könyvekkel tömött polcok.
Nem is igazán töprengett a következményeken. Kárpótolni akarta valahogy a kellemetlenségért, amit okozott, s a lehetőség kínálta magát, így akármilyen bizonytalan lap is volt ez, erre tette fel most mindenét, már amit a bolt jelentett. Csendesen, egy kicsit lemaradva követte, s most tényleg fülelt - a kép nem lehetett tökéletes, de ha figyel a másik gondolataira, észrevétlen csempészheti bele azt, amit az hiányol. Ráadásul, ha mégsem a remélt hatást éri el, legalább egy kicsivel közelebb marad az ajtóhoz, bár sokkal inkább az mozgatta Gilt, hogy láthassa a másik reakcióját.

Levente

Míg a kékségen mereng, a gondolatok elcsitulnak, s ha apró foszlányaik el is jutnak hozzá, szavak helyett érzést hullatnak ölébe, józanító, szomorkás érzést - a vele szemben ülő nem szereti, ha nézik, mert a pillantások feltépnek valamit, egy vagy több sebet. Amennyire tud, visszahúzódik, tekintetét a polcsorok felé fordítva, mielőtt a felszínnél többet karcolna ostoba szokása miatt, de valahol minden akarata ellenére elorozott darabbal gazdagabb lesz. Még mindig ott a bűntudat fátyolvékony pókhálója, de amíg nem tehet róla, amíg nem szándékosan, erőszakkal veszi el őket, addig mint kisgyerek a porban talált üveggyöngyöket, úgy rejtegeti félve ezeket a lélekszilánkokat. Nem csak a gondolatokat, de minden mást is - rezzenéseket, megtorpanó mozdulatokat, elkapott pillantást, lépések halk neszét, egy kimondatlan szót, egy tekintet cirógatását, bármit.
Most épp az utcát, rézszín szálakon csillanó fényt, macskakövek dorombolását a talpa alatt és azt, ahogy az arcon felszakadnak az árnyakat vető felhők és elfújja őket a sós illatú szél, ahogy nemcsak vonásai, de mozdulatai is megváltoznak, puhábbá válnak. Amint megáll a virág mellett, az ő kedvéért festi a szirmait karmazsinra, s ahogy a másik csodálja, lehunyt szemmel szinte áhítattal nyúl a kehely irányába. Gil csak gondolatban kiáltott megállt felé, mégis, mintha az meghallotta volna, az utolsó pillanatban elkapta kezét, szinte lefogva, nehogy megint megpróbálja megérinteni a képet. Mert jelenleg ez csak egy valóság elé vont leheletnyi függöny volt, ami azonnal elszakadt, ha valaki anyagát simította volna. Mint az álmok, kifolyt az ember ujjai közül, bármily valósnak is tetszett egy szempillantással ezelőtt.
A megpördülésre és a hirtelen rá szegeződő szemekre nem számított, s elsőre leginkább szeretett volna összemenni, hogy kevesebb néznivaló legyen rajta, bár nem érezte, hogy neheztelnének rá engedély nélküli mutatványáért. Tagadhatatlanul oda nem illő lehetett téli kabátban, sálban, pulóverben a napfényes utcán, de már késő megváltoztatni külsejét. A váratlan, költői kérdés hallatán kinyitotta a száját, aztán rövid, potykaforma tátogást követően inkább becsukta és mélyen hallgatott - megint meghasonlott, mert valahogy minden nála idősebb, felnőttnek érzett embert magázott és mivel nem sok gyakorlata volt ilyen téren, nehezére esett rávenni a nyelvét, hogy engedelmeskedjen, amikor tegezni kellett valakit. A dolog furcsaságát tovább növelte, hogy lefelé nézett, mert ülve nem tűnt ilyen alacsonynak a tulaj, ő meg gyakran elfelejtette, mennyit nőtt, pedig nem kevésről volt szó, elvégre elsőben biztosan nem lehetett magasabb, mint a vele szemben álló.
Aztán teljesen lényegtelenné is vált, felelt-e. Új üveggolyót kapott.
Igazán szép volt ez a mosoly, szívből jövő és valahogy ragadós, mert azon kapta magát, hogy visszamosolyog, nem udvariasságból, hanem mert valami apró, furcsa melegség ellenállhatatlanul húzza a szája szélét. Volt benne egy pici zavar, csipetnyi büszkeség, egy kiskanálnyi őszinte öröm, gyűszűnyi napfény és késhegynyi csodálat, mert ez a finom, görbe vonal döntötte el, hogy le fogja rajzolni, amint teheti. Jobb is, hogy hátat fordítottak neki, mert nem töri valamilyen ostobasággal miszlikbe a pillanatot, s jut elég idő, hogy gondosan elcsomagolja a töredéket.
Követi kalauzát, s ahogy megáll, megtorpan ő is. Szavai hallatán egy kis időre lehunyja a szemét, s mire újból kinyitja, a fények kihunytak, a színek kifakultak, aztán elillantak és helyükre tolakodott a könyvek hosszú, tömött sora, mely most talán kevésbé hatott igézőnek. Mégis, ismerős illatuk, fedelük megnyugtató tapintása jó érzéssel töltötte el, ahogy leemelte a két vékony kötetet, a Törött szárnyakat és a Homok és tajtékot. Az egyikben még benne volt a könyvjelző - halovány, zöldes papírra rótt betűk és miniatűr rajz álltak rajta.
"A gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud."
A tulajra pillantott, majd a pult felé, a könyvekre, megint a fiúra, végül az ajtóra - nem húzhatta a végtelenségig az időt, de még nem akart menni, pedig már kezében tartotta, amiért jött. De az égvilágon semmi sem jutott eszébe, hiszen mi mondanivalójuk maradt így, ismeretlenként?*
- Megtenné...d-*nyelt egyet,*- hogy beütöd ezeket a gépbe? Eszembe jutott még valami.-*Reménykedik, hogy kérésében a másik nem talál semmi furcsát, s ha annak megfelelően hátat fordít, táskájába túrva az előzőhöz hasonló cetlit halász elő, meg a kedvenc ceruzáját, hogy az egyik polcot használva a következő szavakat firkantsa rá, pont helyett valamilyen tengeri csiga házát kanyarítva az idézet végére.
Ha az ember lassan végigsimítja a saját füle mögött meglapuló hajszálakat, fejében a hamarosan homokká őrlődő apró kavicsokat magukkal görgető hullámok finom zaját hallja <(( @
A papír másik oldalára csak két szó kapar:
Egy újabb illúziót kihasználva csempészi a papírt a miatta félbehagyott könyv utolsó oldalára észrevétlenül, miközben fizet, majd úgy távozik, ahogy érkezett - gyorsan és csendesen.

Hát elmúlt Valentin-nap is - túlélte ezt is, összesöpörték az elpotyogott, szívecskés dekorcukrot, eltették a lufikat, visszacserélték a gyertyákat és a füstölőket, a párnákat... A teázó visszanyerte megszokott alakját és újra sokkal csendesebb, sokkal barátságosabb arcát mutatta. Talán jobb lett volna, ha péntekre szabadnapot vesz ki, de neki amúgy se lett volna kivel töltenie a napot, ráadásul, a kastélyban sem biztos, hogy sokkal könnyebb lett volna - Cupido, bájitalok, párocskák minden sarkon és zugban. Maradt hát és volt annyi dolga, hogy ne maradjon igazán ideje elmélkedni, se elemezni a helyzetét - örült, ha szusszanásnyi szünetre megállhatott, pedig az étteremnek is számos vedége akadt. Utólag visszatekintve viccesnek hatott, hogy abban se volt biztos, hogyan jutott fel az Eridon toronyba, olyan fáradtan indult a kastélyba, de reggel az ágyában ébredt. Legalább nem kellett egy napig lángoló fejjel mászkálnia, mint tavaly, amikor puszta kíváncsiságból ő is engedett a bájitalosbódé csábításának, csak hogy utána úgy fessen, mint egy szökevény Disney Hádész.
Ma szinte pangtak - nem csodálta, egy-két rendszeres vendéget leszámítva mindenki más a könyvei mellett görnyedt most, nyakukon a vizsgák súlyával. Ebből a szempontból áldotta az eszét, hogy legalább két tantárgyból előre megdolgozott a megajánlott jegyért, mert ennyivel is kevesebb várt rá, így több időt tölthetett idelenn, messze a többiektől, bár nem kételkedett benne, hogy így is rá fogják erőszakolni, hogy némi szabadságot vegyen ki. Semmi mástól sem tartott jobban, mint hogy a négy fal között kelljen lennie most a rengeteg diákkal, de ez az ő problémája volt, egyedül kell megoldania.
Nyugodtan tett-vett, a teáspolcot rendezgetve, ezt-azt ellenőrizve és néha megállt, hogy a mellette lévő nyitott könyvre sandítson, gyorsan átfutva pár sort, mielőtt folytatta volna a megkezdett dolgát. Közben azonban többnyire az asztalokat figyelte - egyfajta szabályként fektette le, hogy ha kettőnél több embert ült épp külön, akkor nem ült le olvasni, mert fenállt a veszélye, hogy túlságosan belemerül. Vetett egy pillantást a számlistára is, mert vigyázott, hogy ne fusson ki a zenéből, de még jópár sorakozott a mostani mögött - a sötétedésre és kevés vendégre való tekintettel nyugodt, csendes dallamok szóltak, amiket ő is megkedvelt. Végül a csengő hangját hallotta és felfüggesztett mindent, amíg arra várt, ide jön-e valaki.

Levente

A csengő hangja az elején még megijesztette - minden alkalommal összerezzent és kicsit meghasonlott, mert félt szembenézni a belépővel, de igazából a kíváncsiság is dolgozott benne. Aztán a félelem és a bizonytalanság is kezdtek elmaradozni, mígnem teljesen eltűntek és most is, mint azóta mindig, a függönyt fürkészve találgatta, vajon ide tart-e és milyen a jövevény. Ahogy a vastag anyag megmozdul, egy nem túl nagy, kesztyűben is karcsú kéz az első, amit megpillant, s ahogy gazdája a teázóba lép, van röpke fél szívdobbanása megpróbálni rendezni vonásait, mielőtt tekintetük találkozna.
Nem hitte, hogy itt látja viszont, olyan hosszú idő telt el az utolsó-első találkozásuk óta. Nem mintha sikerült volna megfeledkeznie róla - utólag visszafogottan verte a fejét a falba, amiért abszolút kétértelmű és ostoba módon felírta a teázót a cetli hátuljára. Akkor nem gondolkodott rajta, jó ötlet-e, siettében spontán rákaparta és csak miután beért a teázóba és átöltözve beállt a pult mögé, érte el tette súlya. Pár napig lélegzet-visszafojtva várt minden ajtócsengő után, aztán egyre inkább biztos volt benne, hogy fecnije vagy elkallódott, vagy csak ő tulajdonít túl nagy jelentőséget az egész dolognak, elvégre tudta, hogy hajlamos mindent túlgondolni. Így aztán valahol beletörődött, hogy egy egyszer látott, nevenincs senki és olcsó bűvésztrükkjei kedvéért senki sem fog ide zarándokolni - főleg nem akkor, ha előbb-utóbb úgyis visszatér, további könyvekért.
Azóta járt egy-két alkalommal a boltban, de egyszer sem futottak össze, így most vödör vízként zúdul a nyakába minden szépen elsimított gondolat, és ha nem villanna rá a szeplők alól az ismerős mosoly, moccanni sem bírna. Ennyi azonban elég, hogy gátat vessen a lecsapni vágyó káosznak, mert nem érzi, hogy azon kellene aggódnia, miért jött vagy mit gondolt az észrevétlen könyvébe csempészett, tolakodónak tűnő üzenetről. Lényegtelen, s ideiglenesen a többi felbukkanó kérdőjelet is betuszkolja valahova elméje egyik zugába, amíg a másik az ajtótól hozzá sétál, a pult túlsó felén állva meg.*
- Üdvözöllek a Pillangóvarázs teaházban!-*Az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy lemagázza, gyorsan módosítva az egyébként berögzült köszöntést, a meghajlást mégsem tudta elhagyni. Válaszul némi torokköszörülés érkezik, s felegyenesedve látja, amint a fiú épp a kesztyűjétől szabadul meg. Pár másodpercig némán figyelte, szórakozottan hagyva pillantását kószálni szavakra várva, mielőtt eszébe jutott, hogy a másik nem szereti, ha megbámulják és elkapta róla a tekintetét.*
- Ha szeretnél, foglalj helyet és viszek itallapot, hogy nyugodtan válogathass.-*Ajánlotta, megtörve a csendet, gyakorlatára és csiszolt stílusára hagyatkozva, egy szikrányi bosszúsággal, amiért azt a pici profizmusát is elveszti egyetlen hirtelen találkozástól, amire eddig büszke volt. Ezzel egyidőben viszont azon agyal, hogy amennyiben tényleg leülne, vörös szőnyeggel vagy sárga téglákkal mókásabb-e kirakni az asztalához vezető útját - a fehér nyúl utalása nem biztos, hogy találna, így azt kihagyja a tervekből.

Levente

Emlékek, kusza képek illanó tömkelege, amik úgy tűnnek tova, mint a vízfelszín alatt cikkanó tarka, apró halak - alig valamit fog fel belőle, azon túl, hogy valahogy hozzá kapcsolódnak. A mosoly, ami most kúszik a szeplők alá, más mint az eddigiek, s a másik érzéseivel ötvözve furcsa elegye megfoghatatlanul könnyű, bizsergető valaminek, ami épp csak meglegyinti. A gondolatok kékségről suttogtak, s egy pillanatra mintha azt a pillangót látná rebbenni - lehet, annak szárnya kavarta a fuvallatot, amitől egészen finoman megborzong.
A válasz megakasztja, nem számított rá és ilyen még nem fordult elő - van, hogy kikérik a tanácsát, véleményét, ha bizonytalanok vagy járatlanok a vendégek, de általában legalább valamiféle elképzelésük van, mit szeretnének. És tudja, érzi, hogy az árnyékból őt kémlelik az íriszek, újra kibillentve egyensúlyából - nem, nem is ez a jó kifejezés. Sokkal inkább olyan érzés, mint amikor a vízbe dobott kavics keltette hullámok szertefutnak. Meglepetésének helyét észrevétlen veszi át az a mosoly, amivel meghajolva finom, lassú mozdulattal int az egyik kis asztal irányába.*
- Kövesd a sárga téglás utat!-*Talán nem Smaragdvárosba vezet, csak az egyik kicsi, legfeljebb háromszemélyes asztalhoz, de gyáva oroszlánoktól is mentes és nem lehet rajta elvétedni. Ami pedig Ózt illeti, jobb, ha összeszedi magát és nekilát füveivel kuruzsolni. Aggódnia kellene, mert olyasvalaki kért tőle teát, akit jóformán nem is ismer, mégis, amíg a víz melegszik, keze szinte magától indul a dobozok felé, ujjait a polcok szélén futtatva, meg-megtorpanva kettőt-hármat választ végül. Egyenként pattintja fel a leemelt dobozok fedeleit, nem vesztegetve időt arra, hogy elolvassa nevüket, azt tudja fejből, sokkal inkább egy bizonyos esszenciát keres. Valamit, ami meleg, telt, édes és nem túl fűszeres, inkább selymes... A fehér tea jázminos, fülledt illata nem illett hozzá igazán, s röviden visszakerült a polcra. A marcipán bódító édességébe keserű aroma vegyült, s ezzel átengedte helyét az utolsó doboznak. Fekete tea, csokoládé és karamell - ha hozzáképzelte a tejet, pontosan azt kapta, amire vágyott. Ezzel töltötte hát meg a szűrőt, lopott pillantást vetve legújabb vendége felé, aki a pult eleje miatt most nem láthatja, mit kotyvaszt. Egyelőre hagyja lúgozódni a teát, míg kanalat, cukrot keres elő, majd tenyérnyi tányért a süteménynek, amit a jókora üvegedénybe nyúlva halász ki a számtalan repdeső pillangó közül. A tálcára rakja sorban ezeket, szalvétával egészítve ki, de mielőtt a teát is melléjük tenné, óvatosan tejet önt hozzá, ügyelve, hogy ne melegedjen túlságosan fel.
Ahogy kilép a pult mögül és a másik felé indul, láthatóvá válik a fatálca és terhe, de igazán jól csak akkor veheti szemügyre, amikor Gil a pöttöm asztal mellé térdelve elkezdi felszolgálni a teát. A tengerkék porcelánon színes koik úszkáltak, kecsesen fordulva és hosszú uszonyaikkal szinte madárnak tetszettek, ahogy körbesiklottak a kannán, egy-egy pedig a csészére is rámerészkedett, hogy a legkisebb feléjük tett mozdulatra eltűnjön róla. Ezeket a lényeket már illúzió teremtették és mozgatták, így figyelte, elnyerik-e a másik tetszését, vagy próbálja meg lecserélni őket valami másra. Miután mindent elhelyezett, utolsóként emeli a kannát, hogy elegáns mozdulattal töltsön, majd az asztal közepére igazítsa.*
- Kérlek, tudasd majd velem, elnyerte-e tetszésedet, vagy ha egyéb óhajod akad.-*Mosollyal biccent, felemelkedve, hogy magára hagyja - feltéve, hogy a vendég nem kívánja máshogy, vissza kell térnie helyére. Egyébként is ellentétes érzések telepszenek rá, mert pont annyira szeretné tudni, ízlik-e az általa válaszott tea, mint amennyire tart a választól.

Runa

Még szerencse, hogy kevés a vendég - észrevétlen tudott átslisszolni a konyhába, hogy áthozzon egy adag citromot, mert kezdéskor szégyenszemre elfelejtette, mostanra pedig kifogyott a tartalékaiból. Remélte, hogy senkinek sem tűnik fel pár percnyi távozása és leguggolva elkezdte elrakosgatni a gyümölcsöket, amiknek külön kis kosara volt az alsóbb polcok egyikén. Közben mintha hallotta volna a csengőt, de nem akarta félbehagyni a pakolást, mert nem jó félig üresen hagyni a zacskót és kockáztatni, hogy szétgurulnak a citromok. Amikor felegyenesedett, Runával találta szemben magát - nagyon rég nem találkoztak, mert nem voltak közös óráik, ő pedig se a Nagyterembe, se kviddiccset nézni nem járt le. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy a másik felismerte, vagy egyáltalán, észrevette volna, így gyorsan átfutotta a megbűvölt táblát, amin a foglalásokat és egyéb, soron kívüli eseményeket tartották felírva.*
- Üdvözöllek a Pillangó-varázsban! Mára nincs rezervációnk, úgyhogy nem tudok segíteni. Ha gondolod, foglalj helyet egy látható asztalnál.-*Meghajlás, udvarias mosoly és várakozás a válaszra, amelynek megfelelően kiviszi az itallapot. A lányt így könnyebben észreveszi, akárkit is keres, vagy megvárhatja annak megérkezését és addig is rendelhet. Nem ez lenne az első vakrandi itt, bár általában kicsit jobban szervezettek - valamilyen virág, jelszó, ismertetőjel is van, ami alapján eligazíthatja a később érkezőt, most azonban semmi ilyen sem áll rendelkezésére.

Levente

A másik gondolatai követhetetlen gyorsan szövődtek, csak foszlányos darabokat kapott el - megkísértette, hogy csak pár pillanatra ebbe a gondolaterdőbe merészkedjen, hogy hallja a rengeteg zúgását, de nem engedett neki. A másik tudomása és engedélye nélkül nem engedte volna meg magának ezt, helyette beérte azzal a pár, feléje sodródó, letépett levéllel, amit egyébként sem tudott kizárni. Nem akar tolvajjá válni, mások képzeletét fosztogatni, olyan helyekre törni be, ahol semmi keresnivalója, mert nem lapulhat olyan kincs elméjük mélyén, ami megérné, hogy végleg elidegenítse magától az embereket.
Csak azzal, amit tudatlanul adhat, gyermeki örömet ébreszthet - még ha a derű bújkál is, a mosoly és a tekintet elárulja neki, pedig egy régi könyv világának töredéknyi részét igézte csupán ide. De valahol minden történet ilyen apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal kezdődik, nem? Apróságok fedték fel előtte a másik először nem is sejtett mosolyát, s most nevetését is, amit hanyagul, váll fölött dobtak hátra felé. Ő pedig még azelőtt elkapta, hogy a földre eshetett volna, eltéve a többi töredék mellé.*
- Óhajod számomra parancs.-*Hajtott fejet atipikus Dorkája kívánsága előtt, nem adva jelét, hogy meglepte vagy zavarba hozta volna. Ilyesmiben azért volt némi gyakorlata, elvégre az Eridonban lakni egyet jelentett egyfajta elég pszihedelikus éjjel-nappal álommal, főleg, ha az egész vörös krém tetejére odatette még az ember cseresznyeként Keith-t meg Leonie-t. Persze, ez sem nyújtott teljes védettséget, de nem is lett volna jó, ha már semmin sem tud meglepődni, inkább csak könnyebben elfogadta a vele szembejövő és integető furcsaságokat.

Az ismeretlen elkalandozott - úgy ücsörgött az asztalkánál, mint egy türelmetlen kisgyerek és Gil eltöprengett rajta, vajon mennyi idős lehet, de csak annyiban lehetett biztos, hogy elmúlt tizenhét. Az első benyomása kaparászta a tudata felszínét, amikor még nyoma sem volt mosolynak az arcon, ami könyv mögé rejtőzött előle. Csendes, de nehezen leplezett öröme volt, hogy sikerült előcsalogatnia, s hogy lopva figyelhette, amint a kék szemek egészen kicsit elkerekednek a csésze láttán. Mielőtt azonban Gil tölthetne, a másik hirtelen felpattan és elkezdi magáról lehányni a ruhát. Esélye sincs megakadályozni, se a névtelent, se azt, hogy meglepetése kiüljön az arcára, csak térdel ott, kezében az asztal felett tartott kannával és enyhén sokkos pislogással figyeli a számára érthetetlen reakciót, mígnem némi tekergés után vendége megtalálja amit keresett. Egy koi tetoválása a rejtély kulcsa, de tekintete akaratlan is továbbsiklik róla a számos színes minta, vonal és felirat kusza összevisszaságát követve. Virágok, levelek, csillagok, krikszkrakszok, koi, matrjoska baba... Komolyan emlékeztetnie kellett magát, hogy még mindig a teázóban ül (nem mellesleg a levegőben tartva a kannát, egyik kézzel a fogantyúját markolászva, másikkal a fedőjét tartva, ahogy ledermedt az előbb) és még mindig kiszolgál, úgyhogy talán illendő lenne nem most kezdeni a másik őrült galériájának katalogizálásába. Azonban nem tudott rögtön, zökkenőmentesen visszatérni félbehagyott feladatához, úgyhogy az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia, hogy a csésze helyett az asztalra töltsön az Irish creamből. Ez kicsit kijózanította, hirtelen üveggolyó módjára ezerfelé szaladt gondolatait is többé-kevésbé egy mederbe terelte, mire a másik lehuppant mellé, a tea felé nyúlva és egy pillanatig lélegzet-visszafojtva várt, de az nem kortyolt bele.
- Amennyiben igényt tartasz társaságomra, maradhatok.-*A vendég kívánságai az elsők, nem az ő bolond ötletei - talán ezért is volt annyira furcsa, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, bár bizonyos értelemben továbbra is valaki máshoz próbálta alakítani a dolgokat; az ízt, az illatot, a hangulatot, a díszletet... Előbb csak nagy vonalakban, de folyton újabb és újabb apróságokat talált, amiket beleilleszthetett a képbe.

Levente

Az első pillanat talán tényleg döbbenet volt még, hiszen alig ismerte a névtelent és minden ilyen váratlanul érte, minden új arc merőben új volt számára. A kötöttségek nélküli, zabolátlan lélek viszont alig kicsivel később már inkább lenyűgözte, semmint megbotránkoztatja, s azért is nyílnak tágra szemei, hogy minél többet lásson belőle. Számára a világ mindig is sokkal érdekesebb volt, mint saját maga, s ahogy az ő csodálkozását eltették derűnek, úgy lopkodta össze magának mások darabkáit, szilánknyi érzéseit, töredéknyi mozdulatait, egy fényt, egy árnyat, egy színt mindenből és mindenkiből. Hajlamos volt elveszni két pillanat közt, ha valami olyan kínálta magát előtte, mint az idegen és ha megállíthatja az időt, valószínűleg még sokáig nézte volna a tarkaságot, szétcincálva a legkisebb részletekig és újra összerakva, de nem volt ilyen opciója. El kellett engednie a vonalakat és színeket, főleg, ahogy magán érezte a másik tekintetét - rajtakapták és bár teljesen önként fedték fel előtte a rajzokat, nem vethetette le csak úgy a neki kiosztott szerepet és visszatért a teához. Újabb kísértéssel lett hát gazdagabb, ami majd üres perceiben visszajár incselkedni vele.
- Gilbert, szolgálatodra.-*Biccentett könnyed udvariassággal, bár nem tudta, Levente látta-e, mert amikor felpillantott, épp lehunyt szemmel ült, arcán olyen kifejezéssel, ami sajátos elegye volt álmodozó élvezetnek és csipetnyi meglepetésnek. Az egész múló, illékony, mint az égen hajszolt felhők földön futó árnyéka, de összetéveszthetetlen és apró, cinkos mosolyt csalogatott szája szélére. Más lehet, hogy a pénzben látta munkája gyümölcsét, őt az ilyen, lényegtelennek tűnő pillanatok vonzották a teázóban. Mert tényleg csak percekben, néha órákban mérhető szerepet kapott valaki más életében, de igyekezett úgy kitölteni ezt az időt, hogy adjon valamit és ezáltal vissza is kapjon egy kicsit. Most pedig kiváltképp örült ennek a sikernek, s tálcáját szorongatva visszavonulni készült, mielőtt megállították volna a szavak - akár a varázsigék, visszakényszerítették az asztal mellé, sem tiltakozásra, sem gondolkodásra nem hagyva lehetőséget. Elfeledtette vele, hogy az előbb még Levente szokatlan, egzotikus varázsának ellenállhatatlanságától tartva távolság után sóvárgott - nem sok, csak pár lépésnyi kellett volna, de késő. A történelem ismétli önmagát, ő pedig hagyja magát sodortatni a pillanattal, meg sem próbálva kapálózni, tapasztalatból tudja, hogy felesleges. Ha nincs meghatározott szerepe, amihez igáig ragaszkodott, eleve nem áll fel és akar távozni, mert nem éri be egy névvek és egy mosollyal, hajtotta a mohó kíváncsiság, ami sokszor lett már a veszte, mégsem tanul belőle.
- Értem?-*Visszhangozta bizonytalanul, kicsit elveszetten, Levi arcát fürkészve, mintha vonásaiból kiolvashatná a miértet, de újra eszébe jutott, hogy a másik nem szereti ezt és elkapta a tekintetét. Mellé telepedett, invitálásának eleget téve, és a kannán úszkáló koikat nézte, de a nevetést hallva nem bírta megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessen lopva, szinte csak szeme sarkából figyelve az árnyjátékot, ahogy a vonalak kacagásból komollyá egyenesednek, ahogy a vidám hangok csöndbe hullanak és az ajkak a csésze mögé rejtőznek, de a szeplők tovább somolyogtak. Ők már tudták, mi következik, míg vele fordult egyet a világ és elárasztották fejét a gondolatok.
Mit mondhat az, aki egy csepp vizet kért és felajánlják neki az óceánt, vagy akinek ölébe hull az ég az összes csillaggal? A könyvesbolt talán kicsi volt, zsúfolt és zegzugos, de a küszöbtől az utolsó pókhálóig a sarokban könyv-illatú, tele suttogó szavakkal, történetekkel, versekkel, képekkel, lapok zizzenésével, tintában szúként percegő gondolatokkal... A kérdés megfoganásának pillanatában már vesztésre állt és lélekben csak egy irónikus mosollyal tudta nyugtázni, hogy elbukott.*
- Szeretném, ha néha nálad dolgoznék.-*Felelte aztán, kusza kacskaringót rajzolta ujjával az asztal szélére, elgondolkodva.*- De a teázót is szeretem.-*Arról nem is beszélve, hogy most már az év végéig megvoltak a beosztások, ő pedig megbízható volt és akart is maradni. Végül felpillantott, Levi szemébe nézve és egy kis mosollyal ismerte be vereségét.*
- Ha meglesz az új órarendem, csak találunk megoldást.-*Volt egy olyan sejtése, hogy ha Rutherford kisasszonynak lenne is ellenvetése, a mellette ülő őt is seperc alatt meggyőzné róla, hogy számára nélkülözhetetlen és okvetlen el kell engednie, vagy...ki tudja, mit talált volna ki? Lehet, hogy meg sem kellett volna szólalnia, csak hosszan, kérlelően tágra nyílt szemekkel nézni.

Levente

Nem emlékszik az első könyvére - hogyan is emlékezhetne, amikor amióta az eszét tudja, történetek, versek, mesék vették körbe? Talán Benedek Elekkel kezdődött, talán Lázár Ervinnel, talán Weöres Sándorral, de az is lehet, hogy Grimmel, vagy épp Radnótival. Mert este, a sötétben hallgatni Nagyanyó puha, duruzsló, titokzatos hangját egészen babonázó volt. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, s csakugyan, a szavak szépen lassan elcsitítottak benne mindent, nem maradt más, mint zümmögő, halk zenéjük, ami elringatta, csak hagynia kellett, hogy finoman hullámzó felszínükön lebegjen, s úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú! Mikor ő már hiába kapaszkodott paplana szegletébe, hogy ne sodorják magával álmai, néha még akkor is hallani vélte, ahogy a nyugodt, mély hang mesél tovább, mint az éjszakában mormolva őrlő tenger, vagy mint a megállni képtelen, titkokat görgető folyó.
Amikor megtanult olvasni, akkor vált teljesen menthetetlenné, rabul ejtették a könyvek és onnantól két nagy, öröknek tűnő szerelme-szenvedélye közt őrlődött. Ha tehette, rajzolt, kihasználva minden óvatlan, szabad percet, s éjjelekbe nyúlóan olvasott, pokróccal a fején, aprócska lámpa fényénél. Sosem tudott választani közülük, mert mindkettő a gondolat egy-egy formája volt, és a színekről, alakokról, fényekről éppúgy nem tudott volna lemondani, ahogy sem a ritmusról, sem a zenéről és mélységről, amit a szavak kínáltak. Az a csoda, amit felfedezni vélt egy-egy régi kötetben, ami elámította egy könyvtárban, elidegenítette a világtól, de valahogy sosem bánta, mert néha egy papírkötésű, hajlékony fedél jelentette alatta a vékony jégréteget, ami megtartotta. Menedék volt, amikor a legkevésbé tudott szembenézni a valósággal, bár pontosan tudta, mi lappang a lapok túloldalán, ha el is takarták épp.
Amikor felfedezte a könyvesboltot, éjszaka volt - munkából tartott hazafelé, de megállította a kirakat és a nyitott ajtó, amin besurranva percekig csak állt a küszöbön és itta a látványt, az álmos könyvillatot, az apró, talán csupán képzelt neszeket. Nem akarta felriasztani hirtelen mozdulattal, mert a helyiség lassan, egyenletesen lélegzett és félálomban alig vett tudomást látogatójáról. Megvárta, hogy beljebb invitálják, s amint a polcok közt felfedezőútra indult, tekintetével cirógatta a színes gerinceket, ezerféle betűt és mintát, lassan haladva előre és igyekezve minden apró részletet emlékezetébe vésni. Maga sem tudja, mennyi ideig bolyongott körbe-körbe, mint aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, míg ráakadt egy könyvre, ami után már nagyon, nagyon rég sóvárgott és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Olyan óvatosan húzta ki testvérei közül, mintha ködből lenne, ami egy erősebb szorítástól elmállik ujjai közt - régi kiadás volt, tisztelettel  simította díszes, kicsit kopottas fedelét, barátkozva vele. Végül kabátja alá csúsztatta, s tolvajként osont ki vele, bár a kölcsönzésért járó apró, réz fillérek ott vöröslöttek a pulton, senkinek sem akarta felfedni féltett kincsét.
Levente elcsípett gondolatai, érzései ezt a varázst idézték - a maga módján olyan volt, mint a Könyvek hercege, aki épp saját kis kacsalábon forgó palotájába invitálta. Nem akart visszhangnak tűnni, de nem értette teljesen, hogyan esett épp rá a választás, hiszen alig pár mondatot, ha váltottak.*
- Csak így? Semmi három próba? Se hétfejű sárkány?-*kérdezte aztán, mert ez a helyzet annyira idegen volt számára. Soha senki nem kereste pont őt, legfeljebb a véletlen -vagy épp az elkerülhetetlen- hogy nyakába zúdítson ezt vagy azt. Mégis, ezt az őszinte örömöt, amit beleegyezése váltott ki, nem lehetett hamisítani, ahhoz túl erős és túl egyértelmű. Mindössze reménykedhet, hogy nem kell majd letörnie, hogy nem okoz csalódást, mert fogalma sincs, mit lát benne a másik. A kérdésen gondolkodva újabb vonalakat rajzol a sima fára, mérlegelve, mit, hogyan feleljen.*
- Mit szólnál a fele királyságodhoz?-*Pillantott aztán fel, egy negyed mosolyt megkockáztatva, ha már a királykisasszony kezét ilyen nagylelkűen elengedte.*- Az éjjeli feléhez. Ha nem kell visszatérnem épp a kastélyba, lent maradnék a faluban, addig se maradna őrizetlen a bolt.-*Jó lett volna egy zug, ahol néha meghúzhatja magát, ahol nincsenek emberek, vagy ha épp hulla fáradtan nem kell még az iskolába gyalogolnia és megmászni a végeérhetetlen lépcsősorokat az Eridon toronyig. Ráadásul nem is mindig volt másnap tanítása, így feleslegesen tette meg oda-vissza az utat, ha eltekint a reggelitől, mert a vacsoráját már jóideje idelenn költötte el. Ugyan fennállt annak veszélye, hogy így viszont alvás helyett egész éjjel olvasni fog, de úgy döntött, most az egyszer Eridonos lesz és vállalja a kockázatot.
A következő pillanatban viszont eme elhatározása ahogy jött, úgy kámforog el, mert helyét zavar veszi át - kívülre talán nem olyan feltűnő, mert épp csak pír színezi az arcát, de madárként rebbenő tekintete elárulja.*
- Igazán nincs mit.-*Igen, ezerszer lepörgette már ezt, és nem is maga a papírfecni hozta zavarba, hanem az, hogy ha bárki rákérdez arra, miért csinálta, legfeljebb tátogni tud bölcsen. Nem azért, mert ne lett volna ideje megfejteni, miért is tette, de ezeregyedszerre sem tűnt elfogadhatóbb indoknak, hogy "nagyon szép a mosolyod, ha elveszítenéd, gyere hozzám és megpróbálom újra elővarázsolni". Ha valaki nem ismeri, sosem magyarázza ki magát előtte és nem akarta elveszteni Levi furcsa, neki ítélt bizalmát.

Valószínűleg nem sok ember tölti azzal a tanítás- és munkamentes óráit, hogy megkeresse az LLG tanárt és egyik lábáról a másikra álldogálva akváriumot kuncsorogjon tőle, csak hogy aztán az üvegalkalmatosságot lecipelje egészen a kis tavacskáig (kézben, természetesen, mert nagyobb biztonságban érezte, mintha egész úton maga előtt lebegtetné a levegőben). Gilbert viszont pontosan ezt tette, hogy egy régi terve megvalósításába kezdjen, óvatosan botorkálva lefelé a tó megfelelőnek tűnő részéhez. A part itt enyhén lejtett és sok növény nőtt, így a víz lassan mélyült és sok volt a fedezék, ezért itt akarta kezdeni a keresést. Az akváriumot a víz szélénél tette le, úgy, hogy a hullámok még ne érjék, de ne kelljen messzire mennie, ha szüksége van rá, aztán lerúgta a cipőjét és miután kivette zsebéből a pöttöm könyvet és üres dobozt, nekiállt felhajtani a nadrágját, mert nem tudta, mennyire kell majd mélyre gázolnia, de vizes kézzel nem akart már ezzel vesződni. Aztán egy pillanatig hezitált, ahogy pólója ujjánál kaparászott - körülnézett, de mivel senki sem volt épp a közelben, végül feltűrte azt is, amennyire lehetett és első lépésben töltött némi vizet az akváriumba. Közben eldiskurált a békákkal, amik fejvesztve vetették magukat a tóba közeledtére, aztán a nádas szélénél kukucskálva figyelték, hogy mit művel ez az őrült kétlábú.
A kétlábú nekiállt kavicsot gyűjteni és kirakni vele az alján, elég vastagon. Voltak kis kavicsok, kerekek és fényesek, meg nagyobbak, laposabbak, mindenféle színűek, meg kicsi akármik úsztak elő, ha megmozdította őket. Néhány növényt is kioperált, gondosan megszemlélve a gyökereiket és a közéjük bújt állatkákat, mielőtt átültette új otthonába. Szerzett még pár nagyobb követ, kagylóhéjat, meg csigaházat is berakott még, fedezéknek, aztán felkapva a műanyag dobozkát, visszacaplatott a vízbe. Úgy festett, mint egy gém - nagy, lassú lépésekkel gázolt, árnyékolva maga elé és időről időre a felszín alá nyúlva, bár nem gyorsan csapott le, inkább lassan és óvatosan merítette a kezét. Néha üresen húzta vissza, néha megnézte a tenyerét és vagy fejét megrázva visszamerítette a vízbe, vagy egy kis biccentéssel az időközben megtöltött dobozkába engedte. Egészen meg is feledkezett a környezetéről, ahogy a meleg napsütésben belemerült a keresgélésbe, sorra kukucskálva a levelek alá és a víz a térdét nyaldosta helyenként, a talpa alatt kavicsok és iszap, néha pedig mintha elúszott volna a közelében egy-egy kis hal. Ez okozza végül a vesztét is - az egyik lépésnél valami megmoccan a talpa alatt, s ahogy ijedten (nehogy kárt tegyen a valamiben) felkapja a lábát, elveszti az egyensúlyát és a következő pillanatban egy jókora a levegőn belőle, amit láthatóan semmi áron nem akar kilötyögtetni. Némi bugyborékolás után felbukkan a feje, majd fókaszerű csapdosást követően sikerül talpra kecmeregnie, tetőtől talpig csurom vizesen indulva a part felé.  Mégis, a dobozkát nézegeti aggódva, nem törődve vele, hogy mindenhol csöpög - a ruhája még hagyján, de a feje erősen ázott pulira emlékeztet most, főleg, ahogy még megrázza, hogy megpróbálja a hajából kirázni a víz egy részét, mert az arcába tapad és így nem lát tőle.

Levente

Valóban nem tűnt fel neki, hogy valaki ücsörögne a stégen - valószínűleg túlontúl lekötötte a saját kis kiagyalt terve és annak megvalósítása. Alapból egyébként sem érdekelte, ki figyeli az ügyködését, mindössze néhány kínos pillanatot és kérdést szeretett volna megspórolni azzal, hogy mégis körbenézett, mielőtt nekifogott. Berögzült az elmúlt hónapok alatt és bár már kezdett körvonalazódni a fejében, hogy kezdenie kell valamit a helyzettel, egyelőre halasztotta a kérdést, sürgetőbb problémákra fókuszálva és nem erőltetve.
A felé siető srácra pár pillanatig meglepetten pislog, kisöpörve arcából szeme elé tapadó haját (ezzel nem mellesleg sárcsíkot is kenve a homlokára, mintha éppen harci testfestést gyakorolna). Nem tűnt ismerősnek, pedig a legtöbb arcot könnyen és gyorsan megjegyezte, hogy a teázóban azonosítani tudja a visszatérő vendégeket, így a faluban még biztos nem találkoztak és nem is egy házba vagy évfolyamba jártak, így elsőre nem értette a megjelnését. Csak a monológszerű megszólalás gyújt világosságot fejében, szorosan mögötte pedig egy ironikus hangocska megjegyzi, hogy igazán ért az első benyomások tételéhez, mert még egyszer sem sikerült úgy ismerkednie meg valakivel, hogy normális módon elcseverésztek volna mondjuk egy szelet sütemény felett a Nagyteremben. Ezzel szemben viszont majdnem elgázolta egy milkalila bicikli tulaja, összeverekedett Minnel, a trófeaterem kiállítóasztala alatt gubbasztott Lyrával, majdnem megetette magát az éjszaka közepén Katherinnel, égő hajjal társalgott, hajnal négyes pizsamapartiba csöppent, megmérgezték, mediterrán sétát tett Leventével, szekrényben ülve társalgott, a többiről már nem is beszélve... Viszont ha az embert kérdezik, illik is válaszolni.*
- Persze. Nem, dehogy, csak a szokásos bénázás.-*Fejét rázva bizonygatja, hogy semmi baja, de nem lehetett túl meggyőző - az ismeretlen már masírozik is befelé a tóba, pedig igazán semmi szükség rá, hogy ő is összevizezze magát és kissé békaleves szagú legyen. A másik azonban hajthatatlan - Gilbertnek ugyan fogalma sem volt, hogyan festhetett kívülről rögtönzött hátasa, de ezek szerint elég ijesztően, még ha őt magát nem is rázta meg különösebben, hogy ázott egérként csöpög róla a víz és a sár mellett némi hínárt is sikerült magára szednie.
- Igazán rendes vagy, de nincs semmi bajom. A víz sokat tompított és iszapos az alja,-*gesztikulál szabad kezével a hely felé, ahol eltanyázott.*- Én Gilbert vagyok, de várj...megfognád ezt egy kicsit?-*Nyomja meglepetésszerűen Elliot kezébe itt a kezem, nem disznóláb helyett a műanyagdobozt, amíg ő visszakacsázik pár lépést a mélyebb részekre, hogy megszabaduljon a ráragadt iszaptól, mielőtt szárazra lép. Mosakodás közben vissza lehajtja a felsője ujját is, eltakarva a sebhelyeket.*
- Köszönöm, mehetünk.-*Tér vissza kisvártatva - az eredmény nem tökéletes, de elfogadható-  kezét nyújtva bizarr kis gyűjteményéért, amiben pár centis, különös kis hatlábú lények úszkálnak.*
- Mind megvannak-*állapítja meg, hangjában jó adag megkönnyebbüléssel, elvégre miattuk tett nem tervezett csobbanást. Az akváriumhoz érve nem ereszti őket rögtön a vízbe, csak letette őket a fövenyre és a pálcája után kezdett kutatni zsebeiben, hogy aztán bűnbánó arccal húzza elő az ázott, megviselt tárgyat.*
- Lefogadom, hogy napokig duzzogni fog...-*motyogta letörten,tanácstalanul pislogva körbe, mert azt sem tudta, mibe törölje.