Mandaa fatal éjjel: 08.07.
~ a tett színhelye: Budapesti ispotálySemmit nem gyűlölök jobban a veszekedéseknél, pláne ha egy olyan emberrel kerülök konfliktusba, akivel ráadásul együtt élek és napi szinten érintkezek vele. Bár lobbanékony természetű vagyok, szeretem elkerülni a balhékat, ha lehet, csak muszájból megyek bele vitákba. Persze van az úgy néha, hogy neki kell menni a másiknak, hogy végre kibukjanak a felszínre a problémák és az érzések. Ahogy ma is. Mondjuk nem mondanám, hogy teljesen szándékosan piszkáltam fel Mandában az állatot, de valahol már zavart belül, hogy annyira nagyon szilárdnak mutatja magát, akin nem fog sem a fizikai, sem a lelki teher, hogy ő majd mindent egyedül ki fog bírni, és nem lesz semmi baj abból, hogy egyedül viseli el a rá nehezedő nyomást. De csak kibújt a szög a zsákból, hogy elkezdett szakadni a cérna nála, amit mondjuk észre is lehetett rajta venni az utóbbi napokban. Természetesen a világért be nem vallotta volna, hogy hé, bocsi, kéne egy segítő jobb a nehéz időkben, de ezért ő Manda. Egyedül akar mindent csinálni, mert erős, független nőnek érzi magát. Ez egyébként máskor teljesen igaz is rá. De most a terhesség van színpadon, azt pedig megfelelő támogatás nélkül nem lehet kibírni ép ésszel elejétől a végéig.
Akármennyire is hülyén hangzik, a szoba előtt ácsorogva, várva arra, hogy mondjanak valamit, hogy behívjanak, akármi, hatalmas erővel borít el a tény, hogy a bent vajúdó sárkánylány milyen sokat jelent nekem. Nem tudom, hogy miért éppen most tör rám az érzés, hiszen az elmúlt közel egy évben is teljesen tisztában voltam vele – sőt, még előtte is -, hogy Mandában nem egy átlagos barátra leltem, hanem társra, vérrokonság nélküli testvérre. Talán most az eddiginél is erősebben érzem azt, hogy szükségünk van a másikra, nem úgy, mint a szervezetnek az oxigénre, de mint például a csokira. Kell néha, hogy jól érezzük magunkat.
Az ágy mellett ücsörögve, figyelve a sürgő-forgó gyógyítókat és tanoncokat, közben a kezemben tartva Manda kezét, átszalad az agyamon, hogy vajon milyen lesz, ha majd én terhes leszek. Katasztrófa. Világok pusztulása. Apokalipszis. A füleim kicsit égni kezdenek a gondolatra, mert talán korai még ezen gondolkodnom. Ám lássuk be, egy terhes elemi mágus, még ha csak egyetlen elemet is irányít, eléggé veszélyes mókatár a környezete számára. Ingadozó hangulatállapotok, az átlagos női természetnél is elviselhetetlenebb viselkedés, párosulva a tűz pusztító erejével. Szerintem készíttetek egy koporsót a jövendőbelimnek.
Kellőképp késő este van már, mikor tényleg elkezd valami történni, a fejem kezdett már egészen alászállni az ágy szélén, de ahogy érzem a megerősödő szorítást a kezemen és a fülemet megüti a kiabálás, azonnal kiszáll belőlem minden álmosság. Kicsit leapadhatott az adrenalin szintem ahhoz képest, mint mikor befelé tartottunk. Kissé megerősítem én is a szorítást a belém kapaszkodó kézen, de hirtelen egy tanonc lép oda mellém, hogy közölje, menjek kicsit hátrébb. Nem sokon múlik, hogy alágyújtsak a kis girnyónak, de végül meggondolom magamat, mert akkor teljesen biztos, hogy kihajítanak innét. Némileg nehezen lehet rávenni, hogy hajlandó legyek elereszteni Manda kezét, de egy termetesebb gyógyító férfi kissé erősebb húzása azért már engem is arra késztet, hogy eresszem el az engem fogó kacsót. Kicsit kalimpálok még, de csak falmellékre állítanak, hogy nyughassak egy kicsit. A tekintetemet azonban képtelenség elszakítani a sárkánylányétól, azt végig az övébe fúrom, amíg csak felém néz. Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit mond, mert hangosak a gyógyító kollégák a szobában.
***Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy szétszakítottak minket Mandával, de egy kissé remegő és trutyis és eszementül hangos kisgyerek kerül elő belőle éjjelre. Egy kislány. Megkönnyebbülten felsóhajtok, a kutya tudja miért, hát nem is én szültem…! De talán most rólam is leszakadt a teher, hogy miattam indult be nála a szülés, és mégis jól vannak mindketten. Vagyis a gyógyítók ezt mondják. Kissé elérzékenyülve pillantok az ágyban hullafáradtan ülő, mégis szerető édesanyára és a lányára, ahogy megejtik az első találkozásukat. A fülemet bezárom, nem hallok semmit abból, ahogy Manda a picivel beszélget, a végén még megölne, ha bárkinek is elmondanám az akaratán kívül, hogy van egy ilyen vigyázó és gondoskodó oldala is. A gyógyító hölgy elveszi a picit a Rellonostól, én pedig fel vagyok kérve az elpateroló bácsi által, hogy húzzak arrébb a véresbe, és hagyjam szépen aludni az újdonsült anyukát. Bokán harapnám az urat, ha nem egy ispotályban lennénk és nem segédkezett volna a barátnőmnek világra hozni a lányát, így szépen odébb sunnyogok a felkínált hely felé. A világért sem mennék haza, most már teljesen felesleges a dolog, majd ha kinappalodik, vagy esetleg rákövetkező nap. Nem akarnám nagyon egyedül hagyni Mandát.
A kanapéra ülök, a hölgy pedig rákérdez, hogy szeretném-e kézbe venni a kislányt. Hát hogy a fenébe ne? Egészen megbarátkoztam már a legkisebbekkel az öcsém születése óta, így kinyújtom a karomat a kicsiért, és óvatosan kézbe veszem. A gyógyító kilép a szobából, mi pedig lényegében ketten maradunk a babával, mivel Manda kiütődött, mint Pistike az erjedt alma létől. Hátradőlök a kanapén, és óvatosan ringatni kezdem a kissé gőgicsélő kislányt. Bezzeg mikor az anyukája fogta milyen csendben tudott maradni, chö! Elmélyülten figyelem a kis arcot, ahogy egyre jobban csendesül, de ekkor feltűnik valami, ami miatt kis híján elejtem szegény babát. A pulzusom hirtelen megugrik az egekbe, óvatosan a bölcsőbe teszem a kislányt, és csendben szirénázva indulok meg a lakótársam ágya felé.
- MandaMandaMandaMandaMandaaa! - a lehető legvisszafojtottabb hangon masírozok oda mellé és rázom meg finoman, hogy felébredjen.
– Gáz van. Egy kicsi. Na jó, annyira nem kicsi, talán a kicsinél egy hangyányival nagyobb… - szaporán kapkodom a levegőt, ami sípolva távozik a tüdőmből az izgatottság miatt.
- Szóval, izé… A kislányod metamorf!
*szép óvatosan elkezdi lepörkölni Misi hajszálait*