Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Felvont szemöldökke, mosolytalan arccal fürkészi az előtte álló ismeretlen ismerőst. Mindezidáig kétszer találkoztak összesen, mindkétszer igen rendhagyó körülmények között. Rég nem igényli az izgalmakat, nem vágyik másra, csak egy nyugodt életre. Ez a férfi mégsem kínált mást, csak kellemetlen izgalmat.
- Az őszinteségedet értékelem, de a bizalmam nem a tiéd.
Az ajtófélfának dőlve hallgatja a férfit, arcára lassan értetlenség ül ki, homloka ráncba szalad az egyre növekvő frusztrációtól. Nem felel egyelőre, csak odébb lép az ajtóból, szabad utat hagyva befelé.
- Alfred... - kezd neki, miután az ajtó becsukódott a férfi mögött. - Elraboltattál. Nem a pénz miatt csináltam, a családom védelmében cselekedtem. Így is épp elég bűnösnek érzem magam, nem kell a pénzed.
- Számíthattál erre, szóval megkérdem még egyszer. Miért jöttél?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Aprót biccent Alfred szavaira. Helyes. A bizalmat ki kell érdemelni és ez a férfi, legalábbis az emberei mindent megtettek azért, hogy minél nagyobb legyen ezügyben a szakadék. Tény, hogy Alfred a körülményekhez képest tisztességesen bánt vele, lett volna kiút. De ő igent mondott, ezzel akaratlanul is az életében tartotta a vele szemben állót. Furcsa dolog ez a sors.
Sóhajtva dörgöli meg az orrnyergét és a szemeit, miközben Alfreddel átellenben a falnak dől. A kezdeti meglepettség kezd alábbhagyni, így lassan újra a tagjaiba kúszik a betegség adta gyengeség.
- Mi... - kezd bele felkapva a fejét, de a köhögés félbeszakítja, ami megrázza az egész testét. - Nem tudom mit szeretnél ezzel, de nem kívánok részt venni az ügyleteidben.
- Ki vagy te valójában? - kérdi fáradt hangon. Furcsán csillogó tekintetét a férfira emeli, keresve annak pillantását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Alfred szavaira megenged magának egy hitetlen mosolyt. Nehezére esik most hinni ebben az egy mondatban, még ha nem is adott okot a férfi arra, hogy kételkedjen benne. Talán fél. Talán félti a nyugalmat és a megszokott rendet, ami egy pillanat alatt hullhat darabjaira, ha egy picit is enged a vele szemben állónak. Emiatt vajon önző lenne?
- Ilyen könnyedén helyezel másokat magad elé? - bukik ki belőle a kérdés végül és őszinte döbbenet ül ki a halovány mosoly mellé. Hogy amiatt lepődött-e meg, hogy hangosan is kimondta vagy mert tényleg érdekli a válasz, azt nem lehet tudni.
Némán fürkészi a másik arcát, válaszok után kutatva.
- Alfred... mégis miért kéne elfogadnom a meghívásodat? - hangjában nincs más, csak kíváncsiság. Egy olyan ember, mint Alfred, aki egyszerre él mindkét oldalon, mégis mit akarhat egy olyan egyszerű rúnaszakértőtől, mint pő?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Oka volt annak, hogy pont őt "kérette" magához. Hisz a sorsszerű találkozásokban, viszont az csakis rajta áll, hogy mit hoz ki mindebből. Alfreddel minden jár, csak az nem, amit az évek alatt megszokott; az egyszerű hétköznapok. A balesete után rengeteg időbe tellett, hogy újra ráleljen önmagára és egy komfortos életet alakíthasson ki, amiben magabiztosan mozoghat. Tíz év után először inog ismét a lába alatt a talaj.
A kérdés csak az, hogy mennyire tart az ismeretlentől? Rengeteg a kérdőjel Alfred körül és talán a saját lelki békéje miatt, talán csak a puszta kíváncsiságtól hajtva, de szeretné tudni, hogy kinek adta el a lelkét két alkalom erejéig. Elég vakmerő ahhoz, hogy megtegye harmadjára is?
- Rendben... - nyögi ki végül egy hosszú sóhaj kíséretében. Talán csak a betegség mondatja vele, az teszi irracionálissá és hajt fejet a másik invitálására. Talán meggondolja magát, ha újra tiszta fejjel tud gondolkodni. Rengeteg a talán, mégsem számít semmit; sosem szegi meg a szavát.
- Nyilvános helyen, az embereid nélkül - jelenti ki határozottan, ahogy újra rá emeli a tekintetét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Vajon megéri koclára tenni mindent egy emberért, akit nem is ismer? Alfreddel kapcsolatban jobbára csak negatév tapasztalata van, bár igaz, közvetetten. Lehet, hogy vele szemben nem tanúsított mást, csak őszinteséget, mégis fenyegetés lengi körbe, akár tudja ezt, akár nem. És ő igent mondott ennek az embernek. Miért? Miért?
Aprót bólint a férfi szavaira és kiengedi az észrevétlenül benn tartott levegőt.
- Majd a telihold után. Rengeteg a munka - mondja a végén visszafojtott köhögésbe torkollva. Igaz, amit mondd, a betegsége miatt szűkösek lesznek a határidők, mégsem ez a döntő ok. Nem engedheti meg magának, hogy bármelyik fizikai nyomora a figyelme rovására váljon.
- Segíthetek még valamiben?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Talán egy kezén meg tudja számolni, hogy hányszor engedte át magát a hirtelen megfogant vágyak kusza, hömpölygő tengerének. Utoljára talán tinédzser korában tette, mikor az ember fia érzi  magában a mindent felperzselő erőt, hogy egymaga egy kézmozdulattal képes lehet megmenteni az egész világot. És ő akkor el is hitte. Épp eléggé felsőrendűnek érezte magát ahhoz, hogy mások életébe beleszólhasson, akár szóval, akár tettel. Viszont mindezek mellett szexuálisan mégis mindig az önkontroll jellemezte. Nem volt meg benne az a fiatalokra oly jellemző hév, ami arra ösztökél, hogy ajtóról ajtóra kopogtasson. Nem volt túl sok kapcsolata akkoriban, egyiket sem gondolta túl komolyan, mégis hűséges volt az utolsó pillanatig, ami rendszerint pár röpke hét után be is következett.
És most mégis... Savannah illata kiűz minden kétes gondolatot a fejéből. A hideg érintése perzselő a bőrét, mosolya rabul ejti a pillantását. Most nem törődik a holnappal, de még az egy perccel későbbi jövővel sem. Az asztalokkal teletűzdelt helyiség kellemes félhomálya egy másik dimenzióba repíti őket, mintha nem épp az iskola kellős közepén lennének.
Halk nevetése visszaverődik a csupasz falakról, de már nem kíván többet hozzátenni. Nem érdeklik már a szavak, csakis az ujjai közt lágyan omló fürtök, ahogy ujjai egyre beljebb hatolnak a fekete hajkoronába. Szívverése gyorsabb ritmusra vált, ahogy megízleli a telt ajkakat és lassan csukódik le a szemhéja, hogy kiélvezhessen minden pillanatot. A csókja nyomán Savannahban a saját szavai visszhangozhatnak; igazi úriember. Jobbjával a vékony derekat öleli, stabilan tartja a nő testét, közel magához. Az ingjén keresztül érezni véli a szívverését, ami mintha csak visszhangot verne a sajátjának.
- Lehengerlő vagy - búgja a szavakat az ajkába, majd csak annyira távolodik el, hogy mosolyát megvillantva a szemébe nézhessen. Baljának ujjai kisiklanak a fürtök közül, végigsimítva Savannah arcélén veszi el végül a nőről, hogy megtámaszkodva maga mellett, lecsússzon az asztal lapjáról. Nem engedi eltávolodni, ajkai újra a másikéra találnak, miközben az asztal felé tereli őt. Nem emeli meg, csak a derekán nyugtatja a kezeit és úgy tolja enyhén az imént még általa bitorolt hely felé.
- Biztosan szeretnéd? - Nem szakítja meg a csókot, csupán két lélegzetvétel között ejti ki a szavakat. Az egész lényéből árad a gondoskodás, figyel minden rezdülésére, úgy mozdul, ahogy a nő szeretné. Mi tagadás, még az ösztönöknek engedve sem képes kivetkőzni magából. Ahogy Savannah mondta;
Igazi úriember.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tekintete rebben Alfredre, ahogy a szavai, mint lassú vízfolyam, elérik és kismosnak elméjéből minden más gondolatot egy teljes pillanatra. Önkéntelen mosoly suhan át az arván, de szinte azonnal veszi vissza az uralmat a mélyen barázdált homlok, a koncentrációtól előreugró állkapocs és a vékony vonallá préselt ajkak. Ha nem temetkezne épp a munkába teljes erőbedobással, talán folytatná a mgkezdett gondolatmenetet, bontogatná a hit és a tudomány lágy, művészi kapcsolatát. Hogy a hite az, az önmagába és az esetleges felsőbb hatalmakba vetett hite az, ami a szakmájában minduntalan előre viszi. Hogy a tudást, amit sikerült elsajátítania és folyamatosan fejlesztenie, egyszerűen képtelen lenne kreatívan és körültekintően hazsnálni az előbbiek közreműködése nélkül. Egyszerűen el kell hinnie, hogy Odin meglátott valamit benük, valami csodálatosat és leginkább emberit, ami miatt rájuk bízta eme kimeríthetetlen eszköztárat, amivel akár életekről és halálokról dönthet és csupán egyetlen egy tollvonásába kerül.
Mert míg a pálcás mágiákat felügyelni tudják a Minisztérium emberei, képesek szankciókkal súlytani azokat, akik elkapatják magukat és magukról megfeledkezve kilépnek emberi mivoltukból és Odinnal, valamint egyéb, már-már isteni erővel rendelkező egyéneknek titutálják magukat egy-egy kósza pillanatra, a rúnamágiát lekövetni közel lehetetlen. Persze, próbálkoznak kordában tartani a Sebihez hasonló, tehetséges rúnavetőket, de a heti és havi jelentéseken és a rendszertelen időközönként felbukkanó aurorok ellenőrzésén kívül vajmi kevés a lehetőség az egyensúly betartatására. Mert ahogy a mellékelt ábra is mutatja, az írott és iratlan szabályokat és törvényeket egyesek szemrebbenés nélkül képesek áthágni. Vajon...
Mikor teste ismét fáradtan ernyed el, ahogy az energia vérpezsdítő hulláma a semmibe vész belőle, kékjei ismét Alfredre vándorolnak. A gondolat úgy rágja a határmezsgyén, mint fát a szú. Vajon ugyanerre képes lenne ez a férfi is? A férfi, akiért képesek a végletekig elmenni az emberei? A férfi, akinek émelyítő, mégis kékjeit vonzó tekintete nem kínált mást számára, mint a hamis színektől mentes igazságot? Hományosan, mégis fekete-fehéren nyújtotta felé tálcán a válaszokat a fel nem tett kérdésekre egyaránt. Mégis... hiába látja ugyanígy a világot, vággya az elképzelhetetlen színek halmazát, amik talán képesek lennének kevésbé végletesen, reménykeltőbben lefesti az életet.
- Ne! - hangja halk, mégis képes betölteni az iroda távoli zugait is. Erősebben markol a pálcájára, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy belenyúljon a munkájába és tönkretegye mindazt, amit még érdemben el sem kezdett. Viszont a gondolatok nyomasztó sokasága a kiáltásával együtt veszik a semmibe, hogy teljes egészében átadja a helyet a feladata összes nüansznyi részletének.
A másodpercek mind egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, egy örök körforgás, ahol az elemi fáradtság melankolikus érzése váltakozik az adrenalin adta édes és egyszerre oly bűnös erővel. Nem hall mást, csak a fülében doboló szapora szívverését, ami energialöketenként fenyeget azzal, hogy kiszabadul mellkasának fogságából. Karjának csupasz felületét karistolja a karosszék puha karfája, mintha minden apró érintés a triplájára erősödött volna. Tekintete észrevétlenül siklik A kezére, ami alig egy pillanatra tűnik el Alfred tenyerének érintése alatt, mégis kínzóan lassúnak és mélységesnek tűnik a parányi gesztus. Vajon képes lennél-e Alfred?
Egy utolsót rándul testének majd' minden izma, majd egy mély, reszketeg sóhajjal engedi útjára az utolsó hullámot, ami után végre nem marad más, mint nyugodt, tükörsima és mindenekelőtt, szabad terület. Fáradt, elégedett mosoly jelenik meg az arcán, ahogy a pálcáját leengedve dől hátra egy percre.
- Az ilyesfajta sejtések aggodalomra, félelemre adhatnak okot, amit ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, mert könnyen vakmerő és oktalan döntésekre sarkalhatják az embert. Nyugodt ember vagyok, de egy ilyen rendkívüli munka igen erős koncentrációt igényel, ezért rendkívüli döntésekre van szükség. - közli kimérten, lehunyt szemekkel, egy kis időt hagyva magának, hogy gondolataira ismét határozott nyugalmat erőltessen. Lassan teszi le a pálcáját végül maga mellé az asztalra és emeli el a már lefertőtlenített pengét róla.
- Vállaltam és megcsinálom, Alfred. Nem hagyom, hogy egy élet az én kezem alatt hunyjon ki. - Jelentőségteljesen pillant oldalra rá, arcán ismét eltökéltség játszik.
Vajon te képes vagy áthágni az írott és iratlan törvényeket, Alfred?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Napokig tűnődött, hogy álom volt-e vagy valóság. A láz gyakorta játszik a naiv elmével, hogy csalfa illúziókba ringassa vágyott vagy féltett találkozókról, elsuttogott szavakról, érintésekről. Nehéz megkülönböztetni az igazságot a téveszmétől, mikor még álomképnek is túlságosan szürreális az emlék. De egy kérdésre se lázzal, se nélküle nem tudott feleletet adni; melyiknek örülne jobban? Csalódott lenne, ha kiderülne, hogy talán soha nem kap kielégítő válaszokat a feltett és fel nem tett kérdésekre egyaránt? Szüksége van-e egyáltalán rájuk, hogy magában nyugtázhassa a történteket vagy csupán önzőségéből adódóan szeretné kifaggatni Alfredet? Bármelyik opció is legyen a megoldás, az tény, hogy túl sok a kérdőjel húzódik a férfi őszinte szavai mögött. Mert ezt a tényt nem vonhatja kétségbe; vele őszinte volt.
Ahogy csitult a láz és tagjaiba visszatért az erő, úgy nyert bizonyosságot minden; megtalálta a borítékot asztalának fiókjában. Óvatosan vette kezébe és még óvatosabban nyitotta ki, hogy némán, aggodalomtól és kétségektől barázdált homlokkal olvassa el újra és újra a gyermekded vonalak által kreált mondatokat. Fogalma sincs, hogy csupán perceket vagy esetleg órákat ült e a lap fölé görnyedve, míg lelkének háborgó tengere szelíd, tiszta víztükörré simult. Tudja, hogy helyes, jó szándék vezérelte tetteit és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy egy család boldogságban élhesse tovább a hétköznapok monotonitását. A szándék helyes volt és talán nemes is, de mégis... mégis ítéletet mondott egy ismeretlen fejére, egy olyan ember által, akiről nem tud semmit. Mert lehet, hogy nem az ő keze lett piszkos, de ő irányította a kezet a megfelelő személy ellen... Tudnia kell a válaszokat.

Tekintete ismét, még utoljára a tömör üzenetre vetül, majd az órájára siklik. Korán érkezett, még úgy is, hogy igen nagy kerülővel ért az épület elé. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mielőtt leül Alfreddel szembe. A levelet összehajtva csúsztatja a zsebébe és néz még egyszer körbe, vizslató tekinteteket keresve. Talán paranoidnak tűnhet, de folyamatosan azt várja, hogy Alfred egyik embere felbukkanjon az egyik sarkon, kilépjen a vele szemközti robosztus ajtón és ismét kellemes fogadtatásban részesítse. Sóhajtva dörgöli meg  kisvártatva orrnyergét és engedi el a nyomasztó gondolatokat.
- Maradj velem, Odin - leheli maga elé a szavakat, majd azokból bátorságot merítve nyomja le a kilincset és határozott léptekkel terem beljebb. Kékjeit végigjáratja a helyiségen, majd megakadnak az ebédpartnerén. Egy pillanatnyi időt engedve magának indul el és foglal helyet vele szemben.
- Azt hallottam, hogy az Úr vacsoráját mindenképp érdemes itt kipróbálni. De gondolom nem emiatt választottad ezt a helyet - mondja kellemes, nyugodt hangon, ahogy tekintete Alfred arcára vetül.
- Köszönöm, hogy önerőből érkezhettem - teszi hozzá, egy kis mosollyal a szája szegletében. Kékjeivel nem ereszti a másikét. Ha már lehetőséget kapott, nem akar lemaradni egy mozzanatról sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hangjának mély baritonja uralja a termet. A leghátsó padoknál is tisztán cseng minden egyes szó és tanári karrierjének második évében ugyanolyan lelkesen és odaadóan beszél újra az aktuális témáról, mint először. Viszont a kezdeti félsz már rég elmúlt és kíváncsian járatja kékjeit az unatkozó, a szorgalmasan jegyzetelő, az inkább firkálgató és az őt lelkesen hallgató diákok során és keresi azt a pár embert, akiért ismét megéri majd. Pontosan tudja, hogy a többségnek csupán kötelező tanóra és alig várják, hogy túl essenek rajta és végre azzal köthessék le önnön figyelmüket, ami tényleg érdekli őket. Sosem akarta ráerőszakolni senkire a rúnamágiát és annak végtelen lehetőségét. De szerencsére mindig van egy-két olyan nebuló, aki magától rálel az útra és akarva-akaratlan azon halad tovább. Mint ő, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt.
Tekintete lassan araszol a padok között, mögötte a kréta halk sercegéssel támasztja alá szavait, a fontosabb információkat és védőrúnákat felvésve a táblára. Pálcája sután táncol az ujjai között, ahogy lefoglalja magát, majd a keringőt meg-megszakítva int a tábla felé, hogy az íróeszköz követhesse akaratát. Kékjei közben rátalálnak arra az egy tekintetre, akiért már tavaly is tudta; megéri. Bátorítón elmosolyodik, ahogy egy kis szünetet tart, majd figyelme tovasiklik Margaréta arcáról a soron következőre.
- ...úgy vélték, hogy a személy, aki a Swastika által lett megáldva, attól a pillanattól fogva szentté és szerencséssé vált, életét jólét és erő övezte, ezáltal az egyik legerősebb jelkép volt akkoriban - szavaival párhuzamosan a szimbólum is a táblára kerül, amire bizonytalan susogás halk moraja tölti ki a rövid szüneteket. Akaratlan mosolyodik el a diákság reakcióján, majd leteszi a pálcáját az asztalra. - Köszönöm szépen a mai órai figyelmeteket. Házi feladat gyanánt egy kis kutatómunkára ösztökélnélek titeket. Keressetek őrző rúnákat, ősi szimbólumokat, mert bizony a mai anyag csupán a jéghegy csúcsa. További szép napot kívánok nektek! - hangja beleveszik a székek nyikorgásába, a pakolás tompa zajába. Csendben, mosolyogva figyeli a sietősen távozókat, míg összesen egyetlen egy személy marad rajta kívül a teremben. Halkan kel fel székéről, kerüli meg a padokat, mik elnyújtják a kettejük közti távolságot, hogy a már jócskán teleírt pergamenre essen a tekintete.
- A szögek is tökéletesek, precíz rajzok - hangja sokkal kedvesebb, mint az óra folyamán, kékjei melegséget árasztanak, ahogy Margarétára siklik a tekintete. - Mit gondolsz, tényleg lakozik még bennük energia? Vagy áldásuk elveszett az idők során? Esetleg soha nem is rendelkeztek erővel? - kérdi kíváncsian, mély hangszíne lágy harmóniában áll kékjei csillogásával. Csípőjét a lánnyal szemközti padnak dönti és ha ránéz, minden kétsége elszállhat; Sebit tényleg érdekli a válasz. A valódi válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Melyik vagyok én? A vad vagy a vadász?
A kérdés akaratlan szövi hálóját gondolatai köré, ahogy kékjeit szinte elnyeli Alfred őszinte tekintete, amiben folyamatosan jelen van valami megmagyarázhatatlan sötétség, ami észrevétlenül mereszti égnek a karján a pihéket. Beleveszik a pillanatba, ahogy a kérdés körbe jár válaszok után kutatva. Évekig tetszelgett az üldöző szerepében, élvezettel falta az ezzel járó kiváltságokat és szégyelli bevallani, de bizony a fejébe is szállt az ezzel járó hatalom. Egyre többet és többet akart, mígnem élete folyamán egyetlen egyszer vált ő az áldozattá és mire feltűnt neki, már rég túl késő volt visszaállítani a szerepeket. Mégis szüksége volt rá, minden fájdalom ellenére, hogy rálelhessen valódi önmagára és a helyes utat taposhassa a tucatnyi sötét, ingoványos ösvény helyett. Ha visszamehetne az időben sem változtatna semmin. De mégis melyik szerepbe csöppent, mikor helyet foglalt Alfreddel szemben? Ki ő, a vad vagy a vadász?
Az elmúlt években egyiket se követelte magának. Mindig van lehetőség a változtatásra, csak fel kell fedezni a lehetőségeket. Sebi volt ezidáig a kerítés, ami tiszteletet kiváltva, óvón magasodott a vad előtt, oltalmába fogadva azt, míg a vadászé lehetett a csöpp területen kívül az egész világ. Jót akart cselekedni mindannyiszor, mikor a munkájának szentelte életének hosszú óráit, hogy ezáltal is vezekelhessen a múlt hibáiért. Ki ő most? A vad, a vadász vagy a kerítés?
- Mert csakis önmagadban hiszel, nemde? - kérdi kissé játékos visszhanggal a hangjában. Sokkal fesztelenebb, mint a korábbi alkalmakkor. Talán a nyilvános hely teszi, talán az, hogy most épp nem nehezedik rá egy ember sorsa sem, míg Alfreddel társalog. Most csak a kérdések és az azokra érkező válaszok számítanak. Semmi más.
Aprót biccent csupán, ahogy kissé előredől. Könyöke az asztal szélén pihen, kézfejét a semmibe lógatja. Szemöldöke enyhén megemelkedik a feltételezésre, arcáról eltűnik egy törékeny pillanatra a mosoly. Most került volna a vadász hálójába?
- Nem szoktam megszegni az ígéreteimet, Alfred. Még úgy sem, ha nem is emlékszem, hogy valóban elhangzott-e - arcvonása enyhül, ahogy a mondat végére ér, szája szegletében apró mosoly bujkál.
- Apropó... - hangja határozottan szeli át a közöttük húzódó centimétereket, hogy kellő izgalmat csempésszen a várakozással telő, feszült másodpercekbe. Kékjeit elszakítja Alfredről, ahogy a vizeskancsóért nyúl és megtölti poharát, hogy végül kettőt kortyoljon belőle. Nem kapkod, minden mozdulata tökéletes nyugalmat áraszt magából. -...véleményem szerint a neveknek jelentésük van, az egyén számára másképp, mint a köztudat számára. Nálam a Lafayette képviseli a múltat, a Sébastien a tiszta lapot. Melyik vagy Te éppen Alfred Nathan Declaire? - Ahogy tompán koppan az asztalon az üvegpohár, úgy talál rá tekintete ismét a férfiére, fogjuk ejtve a piszkos kékeket. Az elmúlt évtizedben sosem szeretett volna vadász lenni. Soha, eddig a pillanatig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Képes volt minden aggodalmát, feszültségét és óvatosságát, amik nőttön-nőttek a hetek, sőt, hónapok folyamán, az étterem küszöbén kívül hagyni. Gondolatai közé ugyanúgy bekúsztak az Alfreddel kapcsolatos tucatnyi kérdés és kétes érzés, mind a szürke hétköznapok szabad perceiben, mind a lázas munka közben. Időről-időre azon kapta magát, hogy hideg fut végig a hátán, ahogy az az őszinte, mégis valami sokkal többről árulkodó félmosoly megjelent lelki szemei előtt. Szavainak tiszta csengése és a mögöttes tartalmak szerteágazó vonulatai kényszerítették megállásra, hogy lehunyt szemekkel, mély lélegzetvételekkel taszítsa ismét az egyának egy távoli szegletébe azokat.  Háromszor találkoztak csupán, mégis, mintha minden egyes nap Alfred árnyéka felcserélte volna a sajátját.
Válaszokat akar, megismerni, ha nem, megérteni a férfit. Meglelni mi van a mosoly mögött, a zavarba ejtően őszinte mosoly mögött, ami mégis folyamatosan valami kellemetlen ízt hagy maga után. És pontosan tudja, hogy erre csakis úgy lehet képes, ha nincs benne félelem a lehetséges változók miatt, ha nem bocsátkozik idő előtt feltételezésekbe, hanem ugyanolyan elszántan és nyíltan állja Alfred tekintetét, mint amit ő szeretne elérni vele szemben. Aggódni ráér később, miután útjaikat ismét megszakítva, mindenki elindul a maga kis ösvényén… az étterem küszöbén túl.
- És te megadtad nekik a lehetőséget, hogy bizonyíthassanak? - szemöldöke kissé megemelkedik, miközben kellemes félmosolyra húzódnak ajkai. Adódhat a kérdés, hogy ő kapott-e bármilyen isteni sugallatot, bármit, ami alátámasztja hitét? A válasz egyszerre igen és nem. A rúnákban rejlő, földöntúli képességek végtelen tárháza az, ami épp elég indokot ad neki a hitéhez.
Kékjei azonnal elszakadnak Alfred arcáról, ahogy melléjük lép a pincér. Kedves mosollyal és az étlapra rá se pillantva adja le a rendelését; Az úr vacsorája. Kellemes tölteléke lesz a délutánnak.
Ahogy ismét kettesben maradnak, némán, odaadó figyelemmel hallgatja Alfred minden egyes szavát. Óvatosan emeli el ismét a poharat az asztal lapjáról és emeli ajkaihoz egy elnyújtott korty erejéig, hogy elrejthesse mosolyát, mi akaratlanul kúszik arcára.
- Igazán diplomatikus válasz - biccent is egyet mellé, alátámasztva szavait. Az üveg halkan koppan, ahogy ismét elfoglalja a neki szánt helyet az abroszon. - Akkor azt hiszem a múltad iránt kéne érdeklődnöm, hogy utána megválaszolhassam azt, hogy ki vagy most - hangja kellemes lágysággal ereszkedik kettejük közé, amit egy legyintéssel oszlathatna semmivé Alfred, ha akarná. Nem szokott mások életében vájkálni, tiszteletben tartja mindenki magánéletét és titkait. Így most is ott a ki nem mondott lehetőség a választásra; a figyelmen kívül hagyásra.
- Viszont úgy érzem, hogy valami még hiányzik… hogy a felsorolásból kimaradt egy igen fontos részlet... - homloka ráncba szalad, ahogy kékjei a terítékre szegeződnek. Pár elnyújtott másodperc múlva találnak vissza a férfi arcára és mélyeszti őket az őt fürkésző szempárba. - az, ami miatt engem az irodádba vitettél. - hangja halkan, mégis kellő erővel állapodik meg kettejük között. Aggódni ráér később, most a magabiztossága a fegyvere. Mást nem engedhet meg magának az őszinte, mégis kettős érzéseket kiváltó mosollyal szemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Tisztán emlékszik az első éles napjára. A félelemmel vegyült izgatottságra, ami áradt minden pólusából, a benne bizonytalanul megfogalmazódó, ám kellő magabiztossággal kiejtett szavakra, majd az első óra végén a reszketeg, mégis elégedett sóhajra, ami felszakadt belőle a már üres teremben. Félt, hogy nem bizonyul jó tanárnak, hogy nem lesz képes rendet tartani a teremben és ami a legrosszabb; nem lesz képes felkelteni a diákjai figyelmét. Minden aggodalma hasztalannak bizonyult.
Minden alkalommal, ahogy feláll a pódiumra és farkasszemet néz a rá szegeződő kíváncsi vagy épp unott tekintetekkel, ami egytől-egyig rá szegeződik, elönti a bizonyosság adta nyugalom; ez az, amit csinálni akar. Sosem hitte volna, hogy a tanítás ekkora örömet fog neki okozni, hogy ekkora életkedvvel és rég érzett energiával fogja eltölteni annak ellenére, hogy a szabadideje folyamatosan egyre kevesebb a megírásra váró tanórák,a javítandó való dolgozatok tornyai miatt. Nem bánja. Odin a tanúja, sokkal többet is képes lenne viselni, ha ezzel segítségére lehet akár csak egy diákjának is, hogy kikövezhesse az útját.
Mosolya szélesedik, ahogy figyeli Margaréta reakcióját. Köhint párat, hogy visszafogja a kikívánkozó nevetést, majd lágy pillantást küld a lány felé, hogy megnyugtassa; nem került bajba.
- Tudom, hogy figyeltél - fogalmazza meg végül szavakban is az egyértelműt. Elszakítja tekintetét a lányról, hogy a maga mellett lévő széket támlával Margaréta felé maga elé tegye és helyet foglaljon, hogy tekintetük egy szinten lehessen. Figyelmesen hallgatja a kissé bizonytalan szavakat, arcára a helyzethez illő komolyság költözik, hogy kétsége se legyen afelől a leányzónak, hogy tényleg figyel rá és fontos az, amit mond.
- Én is ebben hiszek - mondja kedvesen, majd kissé feltűri balján ingujját, hogy láthatóvá váljon a mai órai anyag egy apró szeglete, a Triskele, Odin hármas kürtje. Alkarját mutatva fekteti kezét a pad hűvös erezetére és hagyja, hogy pár pillanatig a bőrére varrt ősi szimbólum beszéljen helyette.
- Megengeded? - kérdi végül Margaréta pecsétes karjára mutatva. Arcára visszaköltözik a mosoly, ahogy tekintete találkozik a lányéval, majd ha bólint, óvatosan fogja meg a csuklóját, hogy a zsebéből előkerült pennával gyors, precíz mozdulatokkal karcolja fel a tisztításra szolgáló kötésrúnát, ami azonnal ki is fejti a hatását és tűnik el a sápadt bőrről, a foltokkal együtt.
- A bennük rejlő lehetőségeknek csupán a Futhark pontos ismerete és a képzeleted szabhat határt. Ahogy látom, nálad egyikből sincs hiány... - pillant a teleskiccelt lapra, majd vissza diákjára. Nem is érheti nagyobb öröm a tanárt, mikor azon kapja tanítványát, hogy idejét az órán elsajátítottakra fordítja. És…
- Viszont abban biztos vagyok, hogy ezt még nálam nem tanultad. Mit szeretnél létrehozni, Margaréta? Talán segíthetek neked. Konyítok hozzá egy kicsit... - szélesebb, bátorító mosolyt küld felé és izgatottan várja, hogy a változatosság kedvéért most neki tanítsanak. Mert ha elhiszi, ha nem, Margaréta képes rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Észre sem vették, ahogy a Hold, bevégezve aznapi zarándokútját, tűnt el a fekete égboltról, hogy lassan átadhassa helyét a fényesen ragyogó társának. Anyja és fia egy egész éjszakán át görnyedtek a dolgozóasztal fölé, lázasan ecsetelve a probléma gócpontját és némán tanakodva a lehetséges megoldásokon. Kate ritkán kér segítséget Sebitől, nem szereti kiadni ujjai közül a munkát és pontosan ezért is becsüli meg annyira ezeket a pillanatokat. A hosszú órákban vele szemben ülő, barázdált homlokú kedves, de határozott asszony volt az, aki akaratlanul vált életének legmeghatározóbb alakjává, holott Kate magától sosem várta volna el ezt a megtisztelő pozíciót. Emlékszik, ahogy kisfiúként, még a londoni házban ott ült a nő mellett és el-ellesve munkájának részleteit, próbálta zsírkrétával életre kelteni ugyanazokat a véseteket. Akkor még nem, viszont mára már sikerült nevet szereznie magának a szakmában, így immár egyenrangú félként vehetett részt a közös feladatban.
Orrnyergét dörgöli meg, már ki tudja hanyadjára. Az útját szegélyező lámpák fényében homlokráncolva, kissé összeszűkült szemekkel próbálja kisilabizálni a kezében tartott régi könyv kopottas betűit, de közben gondosan ügyel arra, hogy a lapok közé tűzdelt jegyzetek a helyükön maradjanak. Lassan, olykor bizonytalan léptekkel halad a néhol egyenetlen úton, vállát makacsul húzza a rajta pihenő kopottas bőr oldaltáska, amiben ugyancsak a közös munka eddigi gyümölcse, valamint még a megfejteni való talányok pihennek.
Szemei lecsukódnak egy kósza pillanatra, míg elnyom egy ásítást. Lábai megállás nélkül viszik tovább, fel se pillantva követi a már berögzült útvonalat és fel se tűnik neki, hogy ugyanazt a sort olvassa legalább negyedik alkalommal. Ahogy a kövön pattogó karmok sem jutnak el a tudatáig.
Az ütközés ereje letaglózza és kibillenti a biztos pontból. Akaratlan nyög fel, arcán végigsuhan a fájdalom és a meglepetés egy különös elegye. Ujjai közül kiszabadul a könyv és a föld felé hullva, mint ősszel a fáról a színes, halott levelek, úgy szállnak mindenfelé a lapjai között megbújó jegyzetek hada. Tekintete a karját megragadó kézre zizzen, majd hálás sóhajjal nyugtázza jelenlétét.
- Semmi baj, én is - mondja kedvesen. Hangja egyből egyesül az őket körbe velő néma csenddel. Kékjei a szétszóródott lapokra siklanak, majd egy fáradt sóhaj kíséretében vezeti fel őket az idegen arcára, immár mosolyogva.
- Nem... - hangja azonnal elhal, szemei tágra nyílnak, ahogy a múlt szelleme néz vissza rá. Ajkai kissé elnyílnak egymástól, érzi, ahogy kiszárad a torka és képtelen megszólalni. Emlékek árja préseli ki tüdejéből a levegőt és mintha sajogni kezdene a gerince is…
Haláli lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Mióta magához tért a kórházi ágyon és némaságba burkolózva vetett számot életének minden percével, nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszébe azoknak a csodálatos aranybarna szemek tulaja, amiket színvaksága ellenére mai napig fel tud idézni magában. A teleholdas napok önmarcangoló poklában, a cigaretta füstjében úszva megszámlálhatatlan alkalommal idézte fel és képzelte el azokat ma, benne az érzéseket, minden fájdalmat és sérelmet, amit ő maga okozhatott az akkor végtelenül kedves, mosolygós fiú lelkében. Rémálmaiban, izzadságban vergődve, némán üvöltve esdekelt bocsánatért és ígért megbocsátást és nem kért mást cserébe, csak azt az egy rosszul sikerült mozdulatot tehetnék semmissé, feloldozást nyerve a múlt terhe alól… mégis minden ébredéskor visszatér a fájdalom.
Több, mint egy évtized telt el, mióta utoljára szemtől-szemben álltak, mégis elég volt csupán egy pillantás, hogy minden kétséget kizáróan tudja, hogy Ő áll vele szemben. Kékjei ugyanazt a tinédzser fiút látják a férfias vonások mögött. Annyiszor próbálta már elképzelni ezt a pillanatot, megfogalmazni minden érzését és gondolatát, amit át akar adni, hogy tudja, mennyire sajnálja az éveket, amiket Reece sanyargatásával töltött és, hogy megérti azt, amit tett. Mert megérdemelte, még ha ez a lecke élete végéig el is kíséri. Viszont most, hogy tényleg itt áll vele szemben, kezével az ő karján az első pillanatban, képtelen megszólalni. Arca fehérebb színt ölt, kékjei szinte pislogás nélkül merednek a férfira, ajkai kiszáradva követelik nyelvének érintését, hogy ha csak egy pillanatra is, de újra élettel töltse meg azokat. Nem hall mást, csak reszelős lélegzetvételeinek kínzó neszét, szívének vad táncával elegyedve. És nem érez mást, csak a tompa lüktetést végig a gerincén…
- Reece... - leheli csupán a nevét, miután a hideg végigjárta mindenét a sajátja hallatára. Olyan rég használta a középső nevét, hogy minden szájból idegennek hat, kivéve Reecéből. Hangja elemi erővel rántja vissza a múltba és félő, hogy soha többé nem ereszti.
Szólásra nyitja ajkait, erőt gyűjtve a szavakhoz, amik még ki sem forrtak benne, de a másik lágy nevetése űz ki minden megkezdett gondolatot a fejéből. Döbbenet ül ki arcára, ahogy figyeli a jelenséget, majd szemeit lesütve biccent automatikusan egy aprót. Tekintete végigsiklik a szétszóródott jegyzeteken, az egész éjszaka lázas munkáján, ami most mégis jelentéktelennek tűnik. Bizonytalanul nyúl végül mégis a kutya felé, hogy az egész egy apró részletét megmenthesse. Addig is van ideje, hogy összeszedje magát. Csak egy kicsit…
- Mit... - hangja bizonytalanul cseng, hogy halkan torok köszörülve haljon el. Tekintetét félve vezeti vissza Reece-re, hogy végül fejét megcsóválva űzze ki fejéből a kérdés maradékát. Nem ez a megfelelő… - Én sajnálom - rekedten, de a lehető legőszintébben hagyják el ajkait a szavak, akkor mégis miért érzi hazugnak őket? Keze megrándul maga mellett, ahogy ellenáll a kísértésnek, hogy a hátához érjen, oda, ahol a másik okozta sebeket viseli a felszín alatt. Kékjei Reece aranybarnáin függnek, szinte kétségbeesve várva a pillanatot, mikor végre, annyi év gyötrődés után ő is fellélegezhet. Vajon megkaphatja bármikor is?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Egyszerre csend és borzalmas zsivaj. A kezdeti sokk lassú múlásával ébredeznek nyugtalan gondolatai, mik egymást kergetik, ezer, meg egy kérdést üvöltve és csupán töredéknyi választ suttogva. Kékjei a múlt megtestesülésén függnek, bennük zavarba ejtően sok érzéssel és kérdéssel, mégsem képes hangosan is megfogalmazni kétségeit és bizonyosságait. Mert mind a kettőből akad bőven, csak elég mélyre kell ásni… és ő mást sem csinált az elmúlt évtizedben.
Nagyon sokáig magának se merte bevallani arra az egy miértre a választ. Tagadta maga előtt az igazságot, mert őszintén szólva, nem akart kilógni a sorból. Nem akart más lenni, mint a többiek, ezzel kilógva a sorból és célponttá válni. Ezért azzá tette Reecet. Évekig hordta magán a céltáblát, amit Sebi akasztott a nyakába és mégsem tört meg, hanem felül kerekedett. Utólag könnyedén belátja, hogy erre ő sosem lett volna képes, akkor nem. Gyenge volt a népszerű külső alatt, ezért a nálánál gyengébbeken uralkodott. És ennek közepén volt ott Ő, aki akaratán kívül fordította ki az egész világot a lába alatt. Ehhez pedig nem kellett több, mint egy pillantás és az a mosoly. A mosoly, ami a válasz a miértre.
A feszült pillanatban, mikor szavai után az örökkévalóságnak érződő csend üti fel a fejét, akaratlan suhan át a bárgyú gondolat a fejében; mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha megemberelve magát és felvállalva minden érzését és gondolatát, válaszol a soha fel nem tett kérdésre, ami mindig ott lapult azokban az aranybarna szemekben. Mi lett volna, ha őszintén vall és ha nem is a kezdetektől, de gátat szab a folytonos szekálásnak? Talán minden másképp alakult volna, talán minden ugyanúgy… túl sok a bizonytalan tényező.
Kékjei Reece minden mozdulatát követik, mintha most akarná bepótolni a kimaradt éveket és minden részletet mélyen el szeretne raktározni. Képtelen megmozdulni, ahogy a segítséget nyújt, csak áll, ingatag lábakon, vállán a már ólomsúlyú táskával, kezében a megmentett jegyzet darabkájával, hátában a képzelt fájdalommal.
Lassan emelkedik meg végül szabad keze és egy reszketeg sóhaj kíséretében dörgöli meg orrnyergét, kísérletet téve a feszültség és zavar elengedéséhez. Ahogy Reece végül megszólal és kékjei zizzennek egyből arcára, egy halovány mosoly költözik arcára, hogy a folytatás hallatán végül a döbbenet, a feszültség és az örökös szomorúság keserű elegye nehezedjen rá elemi erővel. Ilyen érzések mellett mégis hogyan képes ekkorát dobbanni a szíve a rég látott mosoly láttán? Erre talán még maga Odin sem tudná a választ.
- Nem érdemes… - leheli maga elé a szavakat, szinte öntudatlanul. Ádámcsutkája heves táncot jár, ahogy visszanyeli torkából a gombócot és próbál úrrá lenni a mellkasát feszítő érzésen. Szemei lecsukódnak, hogy átadhassa magát a megsemmisítő ítéletnek, amit Reece szavai mérnek rá. Tudja, pontosan tudja, hogy igaza van, tudja, hogy megérdemli, mégis az elmúlt pár percben önzőn és naivan várta a megbocsátást.
- Igazad van - ajkaira őszinte mosoly kerül, ahogy kékjeit kinyitva emeli fel fejét ismét. Ujjai lassan mozdulnak felé, hogy miután visszanyerte lélekjelenlétét vehesse át tulajdonát, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzá.
- Csak egy valamire válaszolj… kérlek - hangja kedvesen száll a reggeli szellővel, amit mosolya enged útjára, miközben szemeiben szomorúság honol. - Jó életed lett? - a kérdés olyan halkan hagyja el ajkait, mintha egy féltve őrzött titkot árult volna el. Ha a kérdés nem is, a válasz bizonyosan az lesz. Egy régóta várt kincs, ami elhozhatja a belenyugvás egy apró szeletét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Jó életed lett? Az utóbbi évtizedben, mint néma fohász bukkant fel és vert szűnni nem akaró visszhangot benne minden gyanútlan momentumban. Ahogy egy-egy Telehold szenvedése vált csupán rémálommá a következőig és elengedve a gyötrő, bűntudattól terhes gondolatokat, hogy átadja magát a pillanat boldogságának, törte szét azt darabokra a lelkéből burjánzó kérdés. Minden kapcsolatában, mint bűnös, ám titokzatos harmadik fél, lebegett a fejük felett, megmérgezve a felhőtlen másodperceket, amit csak tetőzött az ebből fakadó hazugság és titkolózás. Őszinte emberként él, ugyanúgy a magánéletében, mint a szakmájában, mindösszesen egy hatalmas titokkal, amin ketten osztoznak és több ember nem férhet bele… mégis olykor a hallgatás számít a legnagyobb árulásnak. Ez az egyik oka, amiért agglegényként járja még mindig a talpuk alatt lévő macskaköveket. A másik pedig az a mosoly, ami épp őrá szegeződik.
Vajon ha lett volna bátorsága és évekkel korábban szembenéz az igazsággal és választ kap az örökké visszhangzó kérdésre, képes lett volna elengedni a múltat? Képes lett volna a már igazsággá vált hazugságot végérvényesen elzárni egy fiókba és végre csak előre tekinteni, nem hátra minden második lépésnél? De pontosan tudja, hogy ez a választól függött volna, ami vagy a megnyugvást vagy az örök kárhozatot jelentette volna és az utóbbival nem tudott volna elszámolni, ezért önzőn a bizonytalan nyugalmat választotta. Most mégis…
Ujjai görcsösen szorítják a köztük rekedt lapokat, mintha vasmacska lenne a tenger fenekén szilárdan kapaszkodva, hogy a felette lebegő hajó ne sodródjon ki a nyílt vízre, elveszítve ezzel önmagát. Kékjei a múlt szomorúságában és fájdalmában, mégis a békésebb jövő hitében úszva függnek a számára feketévé lett tekinteten és a hozzá tartozó mosolyon, ami anno a felismerés rögös útjára terelte.
- Nem - feleli lágyan, immár mosollyal az arcán. - Igazad van. Egy meggondolatlan tett nem teszi semmissé az évek ballépéseit - tekintetét lesütve fejezi be a mondatot és dörgöli meg végül orrnyergét, elfogadva saját szabait. Talán soha nem beszélt ennyire nyíltan a történtekről és most, hogy itt áll vele szemben titkának másik tudója, fogalma sincs, hogy miként tegye meg. Talán nem is kéne. Talán ott kéne hagyni mindezt, ahova való és végre, végérvényesen tovább lépni. Hisz változtatni se érdemes rajta…
Reece nevetése száműz minden gondolatot és kétséget egy pillanat alatt. Kékjei kissé kikerekednek, ahogy azok falják a képet, ami szeme elé tárul. Akaratlan szökik szélesebb mosoly arcára, a torkát csiklandozza a feltörni kívánkozó nevetés, amit a másik hahotája próbál kicsalogatni belőle. Egy pillanatra elhiszi, hogy itt és most vége lesz. Vége, a szenvedésnek, amibe saját magát hajszolta és fellélegezve, mosollyal az arcán léphet majd tovább és a múlt sérelmei nélkül folytathatják külön útjukat. Egy pillanatra… hogy a következőben ujjai közül majdnem kicsusszanjanak az előbb visszatalált jegyzetek, elveszítve a kapaszkodót és a nyílt tenger felé sodródva vesszen el. Ajkai és torka kiszárad, ahogy hirtelen levegőt se véve mered rémálmainak sziluettjére. Gondolatai egymást űzik, ahogy a szavak tudatosulnak és akarata ellenére nyernek értelmet benne; szóval mégsem baleset volt? Nem egy gyermeki csíny, ami félresikerülve taszította az örökösen visszatérő fájdalomba?
- Te-tessék? - épp csak leheli maga elé a kérdést, hangja még így is megremeg, ahogy próbál eljutni hozzá a szó jelentése, eredménytelenül. Képtelen elszakítani kékjeit a másikéitól, miközben megroggyan a súlya táskájának súlya és a múlt terhe alatt. Szóval így ér véget a történet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Egész nap az ügyfelek kezében járt a kilincs, ha már a napot teljes egészében munkájának szentelte, hogy ne kelljen a jelenné vált jövőn gondolkodnia. Új és meglévő munkákat kapott és adott ki a kezéből, hogy boldog mosollyal az arcukon engedje útjára ügyfeleit. A pillanatnyi szünetekben is a megoldásokon elmélkedett, jegyzetek halmát söpörte a fiókjába, ahogy meghallotta a kopogást.
- Üdv! Anna, ugye? Fáradj csak beljebb - kellemes mosollyal az arcán invitálja beljebb a nőt, ahogy odébb áll az ajtóból. - Itt jobbra van az irodám. Megkínálhatlak esetleg valamivel, mielőtt belevágunk? Kávé, tea? - kékjeit a nőre függeszti kíváncsian, miközben az ajtót halk puffanással csukja be utána.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Aprót biccent Anna felé, miközben ajkain töretlenül ül a mosoly. Elég csak rá nézni, hogy az ember szorongása elpárologjon és ahogy árad belőle a nyugalom és a kedvesség, ugyanezen pozitív tulajdonságokat ragasztja át akaratlan a hozzá érkezőkre.
- Azonnal hozom, addig menj csak be nyugodtan - kezével a dolgozószobája felé int, majd két perc alatt járja meg a konyhát. A tálcát maga előtt lebegtetve érkezik meg Annához, hogy végül helyet foglalhasson vele szemben, az asztal másik oldalán.
- Én inkább a minőséget pártolom a mennyiséggel szemben, így aki szeretne, könnyen eljut hozzám - mondja kedvesen, majd papírt és pennát készít maga elé szükség esetére.
- Miben lehetek segítségedre, Anna?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Neki megvolt az a különleges ajándék a kezében, hogy a kezdetektől fogva pontosan tudta, hogy mi szeretne lenni. Mikor épp csak felérte az asztalt, ott ült Kate melle és zsírkrétái segítségével másolta sutácskán a nő által lerajzolt mesterműveket. Évek kellettek hozzá, hogy végre az egyik akárcsak hasonlítson az eredetihez, de sosem adta fel és az az alkalom olyan lelkesedéssel árasztotta el, ami a mai napig sem veszett el. Folyamatos tanulással halad az egyre simább úton előre és gyermeki csodálkozással szemlél minden újat, ami mások által vagy akár saját keze nyomán életre kel. A rúnamágia maga az örök misztikum.
Ugyanezt a rajongást látja Margarétában és ez olyan kincs, amit óvni és fényezni kell. Már az első tanórán felfigyelt a lányra, saját zavara közepette, hisz mindkettejüknek új volt akkor a terep. Mégis meglátta Margaréta tekintetében azt, amit a teremnyi diák közül senki máséban; ő értette és érdekelte mindaz, amiről beszélt. Meglátta azt, amit régen az anyja őbenne.
- Ha ugyanilyen lelkesedéssel tanulsz és kísérletezel, hamarabb is elérheted a mesterség szintjét, mint én - hangjából őszinteség cseng, arcán bátorító mosoly játszik. - Nem tudom gondolkodtál-e már azon, hogy esetleg ezzel foglalkozz a jövőben. Megvan benned a tehetség, a hit és a kreativitás is, hogy sokra vihesd -  baljával felkönyökölve, arcát abban nyugtatva fejezi be a mondatot, miközben kékjei kíváncsian fürkészik a lányt. Természetesen nem hajol bele Margaréta személyes terébe, kellő távolságból szemléli, hogy végül tekintetét átvezethesse a közöttük heverő jegyzetekre.
Kedves mosollyal arcán hallgatja az akadozó beszédet, tekintetével a kezdetleges kötésrúnákat bontogatja, próbálja visszafejteni alkotóelemeire, hogy meglássa mindazt az összefüggést és egyedi nézőpontot, amit a lány fantáziája szült. Gyönyörű munka egy ennyi idős lánytól, aki tanulmányai elején jár csupán, mégis őt hallgatva mosolya szomorkássá válik, homlokára barázdák szöknek. Mint tanára, pontosan tudja Margaréta körülményeit, pontosan tudja, hogy mennyire erős a lány, főleg, hogy nem önmagáról beszél. Sejti, hogy kinek szeretne ezzel kedvezni Margaréta, talán ezért is húzza a kelleténél hosszabbra a kettejük közé beálló csendet.
- Tiszteletre méltó az, amit szeretnél. És azt kell, hogy mondjam, hogy némi finomítással már most képes lennél működővé is tenni ezt úgy, ahogy szeretnéd - hangja komolyan, szavai kissé elnyújtva töltik ki a teret körülöttük. Ujjaival az érzékeny pontokra mutat közben a rúnán. - De arra kérlek Margaréta, jól gondold meg, mielőtt elé állnál. Egy ilyen rúna a legnemesebb szándék mellett is veszélyes lehet, hogyha a használó lelkileg nem képes feldolgozni a látottakat és a helyén kezelni azt. Talán olyan sebeket tépne fel, amikkel csak hátráltatnád a tovább lépést - kékjeit beszéld közben végig a lány arcán tartja. Hangja kedves, mégis komolyan csendül a helyzet súlyának megfelelően.
- Talán más úton kéne megközelítened és lépésenként haladnod. Úgy láttam, gondjai vannak az alvással… mi lenne, ha erre próbálnál megoldást találni? Lépésenként - ajkai cinkos mosolyra húzódnak, ahogy a mögötte lévő padnak dől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hisz abban, hogy a hivatás választja az embert és nem fordítva. Van, aki a kezdetektől érzi, hogy merre hívja az útja és megállíthatatlanul halad a céljai felé, míg van, aki sötétben tapogatózik, nem érezve a tagjaira nehezedő kényszert, ami a helyes, számára kitaposott ösvényen tartaná. Sajnos az utóbbiak vannak túlnyomó többségben és mint tanár, az ő dolga, hogy fényt gyújtson a vakon tapogatózó diákoknak és lehetőség szerint a helyes irányba terelje őket. Ő pedig erejéhez mérten próbál eleget tenni e kötelességének is. Mosolyogva fogadja minden tanítványát, aki bármivel kapcsolatban megkeresi, akár a tananyagról van szó, akár az élet egyéb területeiről. Szeretne segíteni és biztos támasznak bizonyulni a számukra, hogy ha elakadnak az élet rögös ösvényein, nála megpihenve, újult erővel masírozhassanak tovább.
Margarétának is szeretné biztosítani ugyanezen lehetőségeket, főleg, hogy ha a lány előtt még nem is, előtte kristálytisztán fénylik a számára kijelölt út. Kevesen vannak a világban olyanok, mint ők. Olyanok, akik meghallották Odin hívását és engedelmeskedve annak az ő csodálatos kreálmányainak szentelik életük egy részét. Akik kellő hittel és kreativitással, alázattal fordulnak eme hivatás felé és alkotnak maradandót és valami egészen csodálatosat a legmindennapibb rúnával is. Mert minden alkotás más és egyedülálló.
- Ne csak a rúnák erejében higgy, hanem saját magadban is, Margaréta. A saját magadba vetet hit ad erőt minden máshoz, hogy olyasmit alkoss, ami téged is ámulatba ejthet - mondja kedvesen, majd pálcáját baljába véve int az asztal felé, hogy egy tollat és egy üres papírlapot lebegtessen maga elé. A pálcáját a pennára cseréli, hogy pár pillanat erejéig némán fürkéssze a lapot, majd precíz mozdulatokkal álljon neki a rúnaalkotás folyamatának. Mozdulataiból árad a magabiztosság, miközben a toll hegye halkan serceg a vásznán. Pár röpke perc múlva helyezi az asztal lapjára az eszközt, hogy hátradőlve csodálhassa a művét.
- Ha hiszel magadban, bármire képes lehetsz, hisz elmédet nem korlátozza a félelem, szabadon szárnyalhat a képzeleted - mosolyogva figyeli a lassan felemelkedő lapot, ami origami daruvá hajtogatja magát és szárnyalni kezd körbe a teremben. Igen összetett és soklépcsős kötésrúna eredménye, de ahogy mondta, bármi lehetséges.
- Csodálatos az, amit adni szeretnél - vezeti vissza tekintetét a madárról Margarétára, hangja immár ismét komolyan csendül kettejük között. - De sajnos vannak szabályok, amiket, mint rúnahasználó, be kell tartanunk. Amit adni szeretnél neki, egy kétélű penge, ami akaratod ellenére árthat is neki. A halállal sajnos még a rúnamágia sem dacolhat - próbál a lehető legóvatosabban fogalmazni. Nem szeretné letörni a lány lelkesedését, mégis óvnia kell, ha kell, akkor a saját makulátlan lelkétől. Minden segítő szándék ellenére, túlságosan ingoványos talajon mozog.
- Most már igen - ajkaira kedves mosoly kerül majd kíváncsian figyeli a lány ténykedését. Kékjei megakadnak a sebtiben továbblapozott jegyzeteken, mégis csendben marad, csak tekintetében csillan meg a büszkeség és az öröm édes egyvelege.
- Bőven a társaid előtt haladsz így is, nincs okod szégyenkezni - veszi maga elé a füzetet, hogy megszemlélje az eddigi alkotásokat. - Lenne egy ajánlatom. Mit szólnál, ha a tanársegédem lennél? Persze, ez több feladattal jár, órák utáni kötelezettséggel. De így lenne lehetőséged az osztálytársaid előtt haladni, többet tanulni és segíthetek ezekben is, úgy, hogy saját magad leld meg a megoldást - tekintete a rúnákról a lány arcára siklik, arcán kedves mosoly uralkodik. Egyáltalán nem szeretné Margarétára erőltetni ezt, a döntés joga teljes mértékben nála van. Csak szeretné megadni a lehetőséget, hogy minél hamarabb Odin útjára léphessen. A sorsát ugyanis senki sem kerülheti el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A hajnal sugarai beragyogják a teret, kirajzolva minden hajszálrepedést a macskaköveken és reflektorfényben füröszti a múltat, ami jelenné nőtte ki magát. Az árnyékok bolondos játékot űzve kergetik egymást az ismerős arcon, amin a vonások markánsabbak lettek az idő múlásával, mégis jótékonyan meghagyta a gyermeki ártatlanság sugallatát. A mindent elárasztó fény vakító árjában az összes apró, bagatell részlet eposzi nagyságot kap, a lényeget mégsem láthatja. Hiába nézi a nálánál szálkásabb testet, a mosolya körüli parányi gödröcskéket, nem pótolhatják azt, aminek az észlelésére való képességét hosszú évekkel ezelőtt elvesztette és sosem kaphatja vissza. Kékjeit alig pár pillanatra veszi le róla, míg lehunyva azokat keresi magában az emléket. Azt az egyetlent, de meghatározót, ami miatt most a viszontlátás nem lehet örömteli. Reszketegen engedi ki a benn rekedt levegőt, ahogy az aranyló tekintet őrá szegeződik, majd szemeit újra kinyitva keresi ugyanazt az árnyalatot, majd’ tizenöt évvel később, mégsem lelheti. Hiába a reggeli ragyogás, amit Reece feketéi tükröznek vissza, az aranyos csillogás örökre elveszett előle. De jelentene bármit is, ha láthatná? Félő, hogy túl sokat is.
A kérdés hallatán ugyanaz a döbbenet ül ki az arcára, ami Reecére is. Néma csend a válasza, kékjei fürkészik az arcát, keresve a nem létező árulkodó jeleket. Egy pillanatra uralma alá vonja tagjait a bizonytalanság, ami évekig sziklaszilárd alapokon nyugodott. Tekintete zizeg az arcán, eddig szabad ujjai a táska szíjára markolnak, elfehéredő ujjbegyekkel fojtogatva azt. Lehetséges volna? Lehetséges volna, hogy több, mint egy évtizedig rossz embert gondolt fájdalmának okozójának? Az nem lehet… tisztán emlékszik a zuhanás előtti, a sötétség előtti utolsó pillanatokra. Csak egy kósza másodpercre szakította el tekintetét a cikeszről, mint mágnes, úgy vonzotta Reece az övét. Tekintetük összefonódott, még akkora távlatból is pontosan látta, érezte a szándékot…
Gondolatainak megálljt parancsolva hajtja le a fejét és mosolyodik el. Mi értelme, ugyan? Sosem hibáztatta a cselekedetért, sőt, valahol, egy része még hálás is érte, hogy ezáltal észhez térítette és olyan ember válhatott belőle, aki egyenes háttal képes járni a világban. - Nem emlékszel, hogy mi miatt hagytam ott a Roxfortot? - hangja kedvesen száll, apró mosolyt hagyva maga után arcán. Hiába minden próbálkozása önmaga meggyőzése érdekében, tudni szeretné a válaszokat. Felesleges találgatásokba bocsátkoznia és magyarázatokat kitalálnia saját maga nyugtatására vagy épp kétségbeesésének generálására. Ennyi idő után lehetőséget kaptak mind a ketten, hogy egyenlítsék a számlájukat. Végre, a kegyetlenül hosszú percek elteltével sikerült ráeszmélnie és tudatosítani magában azt, amiben hisz. A kezdeti pánikot és a múlt iránti félelmet legyűrte a józan ész.
Kissé elnyílt ajkakkal hallgatja Reecet. Hitetlenség ül a kék tekintetben, képtelen felfogni, hogy van bármi, amit az előtte álló férfi neki köszönhetne. Mégis… talán mindketten a másik hatására nőttek fel igazán. Még ha drasztikus cselekedetek is vezettek mindehhez.
- Maximilian… édesapád, ugye? - kérdi óvatosan. Mintha hallotta volna ezt a nevet több ízben az iskolás évei alatt. Tudta már akkor is, hogy honnan származik Reece. Túl jó kapcsolatot ápolt a tanáraival, így olyan információk is a birtokában voltak, amik mások előtt homályba merültek. - Megkérdezhetem, hogy merre vitt az utad?
Szemeit lehunyva emésztgeti a másik szavait, hogy egy apró sóhajjal eressze ki a még benne maradt kételyeket. Mosolyogva emeli rá ismét tekintetét, jobbját nyújtva a férfinak, aki az emlékeiben élő gyerekből lett.
- Lehet, hogy nem a szokványos módon, de ezek szerint mindketten mérvadók voltunk egymás életében… bármennyire is sajnálom mindazt, amit tettem, változtatni nem tudok már rajta. Én is általad válhattam azzá az emberré, aki most vagyok. Magunk mögött hagyhatjuk a múltat? - kékjeit Reece tekintetébe fúrva, kitartó mosollyal várja életük újabb fejezetét. Mert van egy olyan érzése, hogy ha az élet ismét összesodorta őket, kitartóan meg fogja tenni újra és újra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Eddigi életében oly sok területen küzdött bizonytalansággal. Látszólagos magabiztosság mögé rejtette kétségeit, kegyetlenség mögé azt, amitől félt és nem értett. Hiába nőtt fel, hiába tapasztalt és élt át annyi mindent az évek során és próbál vezekelni a múltbéli hibái miatt, ezek az érzések akkor is örök társául szolgálnak. Önmagát sem volt képes elfogadni több, mint egy évtizedig, mert félt mások véleményétől és képtelen volt elfogadni azt, hogy amire igazán vágyik, az nem bűn. Megannyi kétség és tévelygés közepette egyetlen egy dolog volt, amiben sosem rendült meg a hite; a rúnák. Minden egyes alkotása mai napig csodálattal vegyes alázatra készteti és most, a mágia szárnyán repdeső papírmadarat látva, ami csöpp testével is képes betölteni a tágas helyiséget, még sziklaszilárdabban hisz a számára elrendelt sorsban. De mégis miért egy madár kelt életre gondolatai nyomán? Annyi mindent szimbolizálhatnak. Szabadságot. Békét. Bölcsességet…
Kékjeit az origamiról Margaréta arcára vezeti. Arcán lágy mosoly ül, ahogy a boldog arcot nézi és egyszerre lel értelmet benne minden szimbolika. Elég egy pillantás és pontosan tudja, érzi, hogy nem véletlen az, hogy most egymással szemközt ülnek. Odin végtelen bölcsessége vezette őket ugyanazon útra, mert valószínűleg Sebinek ugyanakkora szüksége lesz Margarétára, mint neki őrá. Már csak ki kell várnia a pillanatot, hogy a miértekre a válasz is megjelenjen, ugyanúgy, ahogy Odin előtt a rúnák Urd kútjának mélyéről.
- A japánok úgy tartják, hogy ha meghajtogatsz ezer darut, akkor valóra válik a legnagyobb álmod. Nem tudni, hogy a varázslóktól vagy a mugliktól ered-e ez, de az bizonyos, hogy varázstudástól függetlenül rengetegen hisznek ebben. Sokan mágikus lénynek tartják a darut, de, hogy melyik volt előbb, senki sem tudja - hangja lágyan követi a madár útját a levegőben, ami mintha fáradhatatlanul, dicsőn róná a köröket. - Hit és munka. Az álmokat csakis így lehet valóra váltani. A daru hajtogatás is hit és fáradságos munka gyönyörű gyümölcse - fejezi be a gondolatmenetet végül. Kékjeit a madárról ismét Margarétára vezeti, keresi a pillantását és azokban a felismerést. Keresi azt, amiről szinte minden órán próbálja meggyőzni diákjait, hogy mindennek az alapja. A rúnamágiáé és a sikeres életé; az önmagába vetett hitet.
Mosolyogva figyeli a lány reakcióját, amit az ajánlata vált ki. Balját az előtte heverő füzetre fekteti, pontosan úgy, hogy a munka java, amit a lány alkotott, látható maradjon. Nyugodtan, rezzenéstelen arccal hallgatja őt, a bizonytalanságból fakadó mentegetőzést és végtelen türelemmel várja a pillanatot, hogy elérjen Margarétához az, amit próbál megértetni vele.
- Margaréta - ejti ki a nevét halkan, de elveszik a lány dallamos hangja nyomán. - Margaréta - ismétli meg, szélesedő mosollyal, hasztalan. Látja rajta, hogy mennyire szeretné, hogy szavai korántsem azt tükrözi, ami a szívében lapul. - Marie! - mondja végül ismét, kissé hangosabban, de végtelen lágysággal. Észre se veszi, hogy akaratlan becézi a lányt, csak kedves mosollyal keresi annak pillantását.
- Jövőhét kedden várlak az óráid után. Várom, hogy együtt dolgozhassunk - pecsételi meg végül szóbeli megállapodásukat és annyi bizonyos, hogy legalább olyan izgatottan és félve várja a közös munkát. Ez lesz az első alkalom, hogy tanítványt fogad maga mellé. Odin vezeti majd az útjukat tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Annyi érzés és emlék vív fékevesztett csatát, oly rövid idő alatt. Túl sok idő telt el, mégis valahol túl kevés ahhoz, hogy magabiztos nyugalommal legyen képes megállnia múltja egy meghatározó szereplője előtt. Ó, ha tudná, hogy mi állt a folytonos piszkálások mögött! Ha tudná, hogy milyen félelmet és undort érzett saját maga iránt Sebi és hogy pontosan ezeket a csúf érzéseket élte ki rajta, mindennek forrásán! Ó, ha tudná, hogy még milyen sok évig képtelen volt elfogadni mindezt ő maga is! Ó, ha tudná, biztosan nem beszélgetne vele látszólagos nyugalommal…
Még ha nem is láthatja újra ugyanabban a pompás színben Reece szembogarait, az emlékeiből nem képes kitörölni semmi. Ennyi idő elteltével is fel tud idézni tucatnyi hasonlatot, ami körül írhatja az aranybarna íriszeket. Hisz… mindenkinek az első a legmaradandóbb, nem igaz?
Lassan nyúl fel orrnyergéhez, hogy szemeit lehunyva dörzsölhesse meg azt egy hosszú sóhaj kíséretében. Vállát mázsás súllyal húzza az amúgy könnyű táska, tagjaiba beleeszi magát a fáradtság érzete. Bántja a szemét a vakító ragyogással ébredező nap és annyi kiesett perc után ismét elér hozzá az utcán elhaladók zsibongása. Mégis örömmel fogadja a zajokat, hátha segítenek elnyomni benne a kétes érzések és gondolatok szédítő áramlatát. Hisz próbál hite és szavai nyomán megélni a pillanatot, mégis kétségek gyötrik. Félelemmel vegyes vágyódással nézi Reecet, azt, aki az elmúlt évtizedben egy napra se hagyta magára, akinek gondolata vált mumusává és legnagyobb motiválójává, hogy a helyes úton maradjon. Mégis most, hogy nem csak rémálmaiban látja újra a sármos arcot, kiforgatja önnön magából. Csak a fáradtság teszi...
Kékjeivel fürkészi a markáns arcot, keresve rajta bármi jelet, egy aprócska, árulkodó jelet, hogy hitelt adhasson mindannak, amit tud. Mégsem érkezik a várt vagy épp nem várt válasz. Sebi arcán eluralkodik a döbbenet, ahogy hallgatja a bizonytalan, majd annál biztosabb választ, ami benne is a helyére illeszt egy kirakós darabot, a még mindig félkész képhez. Nem emlékszik. Odin nevére, nem emlékszik rá.
- Igen - erőtlenül hagyja el ajkait ez az egyetlen szó. Végül fejét lehajtva mosolyodik el szomorkásan. Az igazság az, hogy egyáltalán nem bánja, mégis… fájdalmas a tudat, hogy immár tényleg egyes egyedül kell cipelnie a tudás terhét. Ha így kell lennie, hát így kell lennie, alázattal fogadja sorsának ezen állomását is.
- Ügyvéd? - ismétli meg döbbenten, majd nevetése összefonódik Reecével. Tenyerét a szemeire fekteti, csak széles mosolya látszik arcából, miközben magában felteszi az i-re a pontot. Talán ez a leggyönyörűbb befejezés, amit csak el lehet képzelni. - Ne haragudj… csodálatos szakmát választottál - mondja, immár a legőszintébb mosolyával. Kékjeit ismét visszavezeti a jól ismert, mégis mostanra idegen arcra és a hosszú és fájdalmas percek óta, amikben most részük volt, most először képes szívében is derűvel pillantani rá. Talán tényleg így kell lennie.
- Azóta pedig rengeteget fejlődtem és még bőven van hova - mosolyogva pillant le a kezében lévő könyvre és adózik némán a lapjai között lapuló rúnák rengetegének. Minden egyes munkája képes újat mutatni és tanítani neki, ahogy ez az életében megforduló emberekre is igaz. Reece erre a tökéletes példa.
Minden gondolat egyszerre némul el benne, ahogy elveszik Reece pillantásában. Újra megszünnek az utca neszei, a világ ismét összezsugorodik és nem fér el benne más, csak a két férfi és a türelmesen ücsörgő kutya. Érzi kezének melegét a sajátján, a férfias szorítást, amiben szinte elveszik a sajátja.
- Tessék? - bukik ki belőle a kérdés, de tekintete szinte azonnal a kezeikre siklik. Akaratlan fogja, talán a kelleténél tovább, lassan csusszan ki ujjai közül Reece tenyere. Szusszanva húzza vissza és emeli ismét az orrnyergéhez, hogy elrejthesse, leginkább maga elől a zavart pillanatot.
- Igazad van, legyen - mondja lágy hangon végül, majd a táskájába nyúlva vesz elő egy névjegykártyát, hogy átnyújthassa Reece-nek. - Keress bármikor és megbeszéljük. Viszont ne haragudj, most már mennem kell. És úgy látom már ő is türelmetlen kicsit - mosolyogva pillat le Hádészra, majd vissza gazdájára. Elnyújtja a pillanatot, ahogy ismét szemrevételezi a férfias vonásokat, majd szemeit lesütve indul el lassan.
- Szia, Reece - ejti ki halkan a szavakat. Csupán tizenöt évet késett vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Olyan sokáig nem hitt semmiben. Kamaszként egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi, ugyanúgy a szájára vette Merlin nevét, mindenfajta mögöttes tartalom nélkül, mint bármelyik másik varázslópalánta, mert úgy volt szokás. Kötőszó, mint másnál egy-egy szitokszó, jelentés nélkül. Ugyan miért kellett volna bármiben is hinnie? A családja lemondott róla, míg idegenek saját fiukként nevelték. Ez nem más, mint a körülmények kedvező halmaza. Ha nem épp Steve ügyelt volna az ispotályban, akkor ő sem úszta volna meg az árvaházat vagy a gyermekotthont. Tény, hogy sokat köszönhet nekik, kvázi az egész életét, mégsem látott bele isteni beavatkozást. Csak a körülmények befolyásolták az életét, míg túl kicsi volt arról önmaga dönteni. Kamaszként pedig mást se tett, mint kihasználta a lehetőségeket, amik előtte termettek, szégyenteljes megoldásoktól se futamodna meg. Megdolgozott mindenért, mégis miért kellett volna magán kívül bármiben is hinnie?
A felnőttkor küszöbén megkapta a választ. Túl sok ideje volt gondolkodni és számot vetni addigi életével az ispotály ágyán fekve, szoktatva magát új, megváltozott életéhez. Ajtóstul robbant be Odin és töltötte ki a tátongó lyukakat a szívében, értelmet adva a korábban elbagatellizált kérdéseknek. Azóta nem vette a szájára Merlint, aki nem volt más, mint jelentés nélküli színesítő adalék. Azóta Odinhoz intézi néma kéréseit és az ő neve az, ami hitet és bizonyosságot csempész mondataiba, tetteibe. A balesete óta a hit ad neki erőt.
Margaréta kérdése nyomán, szinte öntudatlan érinti meg jobbján Odin jelét, a hármas kürtöt felsője anyagán keresztül. Tekintete követi a lány ujjainak útját, elkapva a medálján megcsillanó fényt, mielőtt elveszne markának ölelésében. Lágy mosollyal vezeti pillantását Marga… Marie arcára.
- Kapásból fel tudnék neked sorolni legalább hat kiváló rúnamestert, akik ateistának vallják magukat, köztük az anyámmal. Nagyon sokáig én is az voltam, míg az élet fel nem nyitotta a szemem - hangja kedvesen vibrál kettejük között, tekintetét le se veszi a lányról. Az origami daru, mintha csak érezné a pillanat fontosságát, némán, kecsesen ereszkedik le Marie elé és ahogy a rúna feléli saját magát, a papír elveszti eddig tartott formáját és makulátlan tisztasággal fedi fel belsejét. - Nem az számít, hogy miben vagy kiben hiszel. Egyedül az, hogy sose kételkedj a saját képességeidben. Ha lekorlátozod saját magad, lehetsz bármennyire tehetséges, nem lesz esélyed a világ elé tárni azt - fejezi be halkan, hisz a szavainak túl nagy súlya van ahhoz, hogy könnyed hanyagsággal vesse oda. Ezt a hibát sose követné el.
- Ez a beszéd! - széles mosoly költözik arcára. Kezei közé veszi a füzetet, majd ahogy rápillant a teleírt lapokra, óvatosan összecsukja és visszaadja jogos tulajdonosának. - Kérlek hozd magaddal akkor is. És adnék egy feladatot számodra, amit sokkal magasabb évfolyamon tennék normál esetben, de a munkáidat elnézve játszi könnyedséggel meg fogod oldani - büszkeség csillan a tekintetében, ahogy Marie-val együtt feláll. Egy röpke pillanatra néz csupán a befelé szállingózó diákokra, akiknek mosolyogva biccent, majd vissza is vezeti kékjeit a lányra. - Szeretném, ha alkotnál egy kötésrúnát, Ansuzzal a középpontban, a pozitív jelentései nyomán. Nem kell, hogy jövőhétre kész legyen, sőt, idén sem. De ha elkészültél, látni szeretném - fejezi be halkan, hogy csak Marie hallhassa. Pálcáját és pennáját a kezébe véve lép hátrébb végül.
- Szép napot, Marie, jövőhéten találkozunk - köszön el mosolyogva, majd visszasétál az asztalához, hogy a maradék pár percben felkészülhessen a következő órájára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Lehetetlen álma volt, nem is érti igazán. Reece mosolyát látta maga előtt, hallotta nevetését és morranásait, érezte magán a testét... Lassan nyitja ki szemeit, hunyorog a félhomályba. Nehézkesen mocorogva tornázza magát a hátára, majd ül fel, hogy balját egyből a fejére is szorítsa. Fájdalmasan lüktet, torka kiszáradt és a szemét is bántja az a kevéske fény... másnapos lenne?
Döbbenetében ereszti le lassan a kezét és néz körül az idegen szobában. Kékjei végül a mellette fekvő testen állapodik meg, miközben elnyílt ajkakkal fogadja az elméjét rohamozó emlékképeket. Arcára akaratlanul pír költözik, hogy egy reszketeg sóhajjal engedje el a zavart gondolatokat, nem hagyva utat végül másnak, csak egy visszafogott mosolynak.
Hangtalan kel ki az ágyból és hagyja el a szobát. Fogalma sincs, hogy mi lenne a jó megoldás, az este utáni reggel etikettjét nem vették át tegnap. A felé közelítő Hádész pedig vajmi kevés segítséget adhat neki e téren.
- Szia pajti - üdvözli rekedten, majd lassan leguggolva áll neki vakargatni a kutyát, időt hagyva magának, hogy döntésre juthasson.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Mosolyogva ejti le a kezeit és kékjeivel követi Hádész útját. Tekintete megakad Reece arcán, láttára ellentmondást nem tűrően elevenedik fel az éjszaka. Nem hazudott, tényleg az eddigi legjobb együttlétet köszönheti neki, mégis... mégis kis keserű ízt hagy a szájában az, hogy miként is esett meg. Nem fogja az alkohol számlájára írni, mert Odinra, nagyon is akarta és ha tehetné se törölné ki a múlt éjszakát emlékei közül. A sorrend zavarja. Van itt egyáltalán értelme sorrendről beszélni?
Tekintetét süti le, ahogy Reece felkel az ágyról, nem akar tapintatlan lenni. Lassan áll fel ismét, homlokráncolva üdvözli ismét a lüktető fájdalmat koponyájában és dörgöli meg szemeit baljával.
- Jó reggelt... - mondja rekedtes hangon, majd vezeti kékjeit a férfi hátára, ami megakasztja a további szavakat pár másodpercre. Mégsem képzelte tegnap este. - Aspirint? Mondjuk kettőt - ereszt meg egy féloldalas mosolyt, amint beér utána. - Köszönöm, hogy maradhattam, de... hogyan is kerültem ide? - szélesebb mosolyt ereszt meg a béna poénját követően, hogy Reece is biztosra tudja, hogy nem, nem felejtett el semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Lassan tudatosul benne, hogy a tegnap gondtalansága elmúlt és az új nappal tucatnyi új feladat nyomja a vállát. Rengeteg megbízást kapott mostanában és természetesen egyikre se mondott nemet, holott már rég túllépett a saját határain, főleg, hogy ma kezdődik az új tanév. Antonnal már megbeszélte, hogy az évnyitót kihagyja, de holnaptól mindenképp a gyerekek lesznek a legfontosabbak.
- Köszönöm... de viccnek szántam. A rúnákban jobban bízok - bocsánatkérő mosollyal veszi át a vizet. Annyi bájitalt és tablettát tömtek bele a baleste után, amit senkinek se kíván. Azóta próbál tartózkodni tőlük.
Somolyogva bólint az utasításra, majd mielőtt eleget tenne neki, nagyokat kortyol a vízből... amit félre is nyel Reece szavai hallatán. Szemei kikerekednek, ahogy zavarában köhint párat, hogy jobb útra terelje a félrement kortyot.
- Odinra... igazad van, inkább megyek tusolni. - A pohár koppan a pulton ahogy el is indul, de a sarkon megtorpan és a válla felett pillant vissza rá. - Ki tudja... lehet egyszer fordítva lesz - zavart mosollyal arcán süti le kékjeit és azzal a lendülettel indul neki. Menet közben szedi össze az éjjel elszórt ruháit, majd halk kattanással csukódik mögötte a fürdőszoba ajtaja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Ahogy az ajtó zárja kattan ereszt el egy hosszú sóhajt. Orrnyergét dörgölve vetkőzik lép a zuhanyhoz, majd ruháit gondosan a mosdókagyó mellé pakolva lép be a víz alá, hogy lemossa magáról Reece illatát. Gondolatai zsibongnak folyamatosan, saját szavai hozzák zavarba újra és újra, amiket már nem tud semmisé tenni. De számítana bármit is? Reece lezser hozzáállásából ítélve ez ennyi és nem több. Egyáltalán akarna próbálkozni többel? Odinra, miért ennyire bonyolult? Mégsem fog hangot adni kétségeinek és vágyainak. Elfogadja azt, ami volt és azt, ami jön. Még ha a küszöböt átlépve teljesen más irányba is indulnak el.
Immár felöltözve, alkarján friss rúnával, vizes haját törölgetve lépdel vissza a konyhába. Kékjei követik Reece mozdulatait, ajkaira akaratlan mosoly szökken.
- Így nem lesz nehéz. Köszönöm. - A törölközőt a nyakába ejti és ül az asztalhoz. Ha ételről van szó, nincs helye zavarnak. Legalább erre a kis időre tűnjön normálisnak a szituáció. Így minden gondolatot a fürdőben hagyva, a legnagyobb nyugalommal áll neki reggelizni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Azt mondják, hogy a férfi szívhez a gyomrán át vezet az út. Ez Sebire különösen igaz, bár általában saját ételeivel szokta megmelengetni önnön szívét. Élvezettel tud enni, legyen szó akár egy többfogásos lakomáról vagy egy egyszerű omlettről, mindkettőnek megvan a maga szépsége. Minden másról megfeledkezve pakolja szájába az újabb falatot, akaratlan figyelve a fűszerezésre a sütés mértékére. Igazából nem is tudná megmondani, hogy főzni vagy enni szeret-e jobban.
Elégedetten hümment Reece szavai nyomán. Bármennyire próbálkozik ellenállni a kényszernek, kékjei minduntalan a férfi felé pillantanak. Torkát marják a kérdések, mégsem töri meg a csendet. Pontosan tudja, hogy csak saját magát hozná velük kínos helyzetbe.
Mosolyogva figyeli Hádészt, majd Reece szavai nyomán, homlokráncolva húzza ki zsebéből a telefont. Nem fogadott hívások, üzenetek hada. Nem így tervezte a reggelt, már rég dolgoznia kéne. A napot temetve hunyja le szemeit és helyezi némán az asztalra a készüléket.
- Felborítottam a reggeled - maga se tudja, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánja-e. A villa halk csilingeléssel érinti a tányért, ahogy kiszabadul ujjai közül. - Köszönök mindent, Reece. Így is túl sokáig maradtam - szégyenlős mosollyal pillant fel rá. Az asztaltól felállva lépdel mellé a már üres tányérral a kezében, orrát pedig egyből megcsapja a másik illata. Odinra, miért ilyen nehéz távozni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Kissé szaggatott, suta mozdulatokkal helyezi a mosogatóba a tányért, mégis hang nélkül landol benne. Kezei megállapodnak a pult szélén, fejét a mellkasára hajtva mosolyog és kényszeredetten próbálja kerülni a szemkontaktust. Érzi a jelenlétét, az illatát és maga előtt látja a mosolyát is, amit iskolás korukban oly kevés alkalommal láthatott testközelből és ami mégis észrevetette vele a fiút. Nem akar oldalra pillantani, mert bőven elég számára ennyi inger is, hogy bizonytalanná váljon. Ha ránézne, lehet teljesen elveszne.
Reflex szerűen veszi át a kávét és pillant végül Reece-re, elveszítve a saját magában vívott küzdelmet. Észrevétlen nyel egyet, majd nevet fel a szavai nyomán.
- Képes neked bárki is nemet mondani? - kérdi fejét csóválva, majd mosolyogva kortyol bele a kávéba. - Nem érzem teljesen fairnek, hogy egy ügyvéddel szemben kéne érvényesíteni a saját álláspontom - a bögre mögött somolyog, kékjei Reece arcán pihennek, miközben nekidől a pultnak. - Őszintén szólva már két órával ezelőtt máshol kellett volna lennem. Nem kalkuláltam bele, hogy ennyire... - tucatnyi jelző jut eszébe és mindegyik zavart mosolyra készteti, így hangosan egyik se hagyja el ajkait. - ...eseménydúsra sikerül az este - fejezi be végül.