Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o

A baj? Az, hogy abbahagyta. Az, hogy nem akartam, hogy abbahagyja. Az, hogy ennek az érzésnek meg kellett volna rémítenie. Ha nem vette volna át az irányítást felettem valami más. De nem annyira nagy baj, hiszen így megvan a fokozatosság, visszább nyerhetem az önkontrollom, az önuralmam, amíg felfedezem a szeretett arcot. Egy pillanatra bevillan, hogy az ujjaim után ugyanezt az utat akár puszikkal is végigjárhatnám, de a kíváncsiságom erősebb ennél. Ő is azt érzi vajon, amit én? A szívverése üteméből kiindulva igen. Elfojtok magamban egy mosolyt, és hozzábújok.
Ez az újfajta közelség mintha valamiféle kapcsolóként működne, Thomas tekintete megváltozik, én pedig nem fogom fel azonnal, hogy mi az, amit látok benne. Csak a vágy számít, hogy közel érezzem őt magamhoz. Elakad a lélegzetem, amikor a csupasz bőrömhöz ér, egy apró kis vészcsengőt beindítva ezzel. Csak óvatosan, csak lassan. Eddig nincs gond, ért már így hozzám, de mégsem így. Nem ilyen környezetben, és főleg nem ilyen pillantással. Nyelek egyet, pont mielőtt megcsókolna. Kiszabadítom a kezemet, ami közénk ékelődik, ügyetlen mozdulattal a nyakához emelem azt. Lehet, hogy eltolnom kellene, ám ez a csók teljesen megőrjít. Enyhén szétnyílnak az ajkaim, egy sóhaj pedig kapva kap az alkalmon és kiszökik a kis résen. Thomas keze tovább halad …  újabb vészcsengő, hangosabb, mint az előző. Jézusom. Megrándulok az új érzéstől, a mozdulattól pedig a hátamon kötök ki. Immáron mindkét kezem a nyaka köré fonódik, és már-már zihálva viszonzom az egyre hevesebb, egyre mélyülő csókot. Minden egyes porcikám ujjongva, remegve követeli a folytatást. És ekkor térek vissza a tudatosság útjára. Hogy mi?
Elszakítom a kezem a nyakától, hogy a topom alatt lévő kezére tegyem azt. Éppen csak egy icipicit szorítok rá, megálljt kérve tőle. A szenvedélyes csókot közben fokozatosan visszaterelem a biztonságosabb útra. Nem szándékozom hirtelen abbahagyni, és a kezét sem akarom elkapatni vele onnan. Kicsit elhúzom a fejemet, hogy meg is tudjak szólalni. Tekintetemben hasonló tűz lángol, mint amit az előbb láttam az övében.
- Várj. Egy picit. Ez … ezt … csak … itt … várj – kérem tőle küszködve a szavakkal, azzal hogy beszélni tudjak egyáltalán. Továbbra is tartom a kezét, hisz képtelen vagyok elmondani egyelőre, hogy nem csinált semmi olyat, amitől bepánikoltam volna. Nem, ő nem. Én ijesztettem meg magam, azzal hogy szinte alatta fekszem, azzal, hogy mit szerettem volna. Jó ég, még mindig szeretném. De az gyors lenne, túl gyors lenne. Csak, maradjunk így, ne siessünk jobban előre, bármennyire is szeretnénk mindketten. Finom csókot adok a szájára, remélve, hogy nem húzódik el, hogy nem veszi úgy, hogy valami rosszat csinált. Csupán egy kis időt kérek, amíg össze nem szedem magam egy kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o

Elsőre egész jól reagál, ami jó, nagyon jó. Persze mit sem sejtek abból, hogy mi is zajlik le benne éppen. Azt se tudom, hogy bennem mi zajlik le, ha már itt tartunk. Csak annyit tudok, hogy sürgősen normalizálnom kell valahogy a lélegzetvételemet. Szóval erre koncentrálok, amíg nyugtatom magamat.
Nem akarta? Mit nem akart? Mi az, hogy nem akart semmit? Marhaság, hát már hogy a viharba ne akarta volna azt, ami történt? Ha nem akarta volna, akkor most is nem feküdnénk itt így. És azt sem hiszem, hogy ő kevésbé élvezte volna, mint én. Mi az, hogy nem hiszem? Hát tudom, érzem, éreztem, tudom.
Kérdőn húzom fel a szemöldökömet, hogy most tulajdonképpen miről is beszélünk, mert úgy nézem nem igazán ugyanarról. Ez van, ha képtelen vagyok értelmesen beszélni. Picit késve esik le a tény, hogy egy szemernyit sem mozdul odébb. Csupán a keze kerül póló fölé, de ezt leszámítva semmi sem változott. Ez eléggé biztató, ez jó.
- Félreértesz – rázom meg a fejemet, egyrészt jelezve hogy nem úgy gondoltam, ahogy ő hiszi, hogy gondoltam, másrészt meg hogy helyrerázzam azokat a rakoncátlankodó gondolatokat, amik még véletlenül sem akarnak értelmes egésszé összeállni. – Én, szóval, magamtól ijedtem meg. Attól, amit kiváltottál belőlem. Azért kértem, hogy várj, hogy megszokjam ezeket az új érzéseket. És hogy ne legyen az, hogy bepánikolok magam miatt.
Megint megrázom a fejemet, mert ez így még mindig nem túl érthető. Hogy a fenébe mondjam el, úgy hogy teljesen tiszta legyen? A nyilvánvaló módot leszámítva? Sehogy mi? Jellemző.
- Nem hiszem azt, hogy a … szóval, hogy túlzásba estél volna és hogy nagyon továbbmentél volna. De ha feljebb ment volna a kezed egy picit akkor, szóval … öö. Csak, arról van szó, hogy én viszont hirtelen úgy éreztem, hogy akartam volna. És ez, hát, eléggé öhm, új meg szokatlan meg minden. És nem lett volna jó ötlet, nem szerettem volna ha bepánikolok, ha azt érzed, hogy gond, amit csinálsz, hogy bántassz vele vagy ilyenek. – sikerül végül szerintem egész jól elmondanom a helyzetet, némi pirulás mellett természetesen. A mivel-t még mindig nem magyaráztam meg, mi? Vagy igen?
A pólómon heverő kezemet felemelem újra, és megsimogatom vele a hátát. Az előbbiekhez képest már sokkal összeszedettebb vagyok, bár a szívverésem még messze van a normális ritmusától. Fejemet finoman megemelem, nyújtózkodva picit felé, míg az ujjbegyeimmel lustán mintákat rajzolgatok a hátára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o

Ez a pillanat is pályázhat a dobogóra ’az életem nem éppen legjobb döntései’ versenyben. Az hagyján, hogy én mennyire zavarba jövök, de ő is. Meglepő? Egyáltalán nem, az lett volna a csoda, ha nem így történik. Vagy meg se kellett volna szólalnom, vagy egyáltalán nem így és főleg nem ennyit kellett volna mondanom. Ez így egy kicsit sokkoló volt mindkettőnknek. Viszont legalább őszinte, teljesen őszinte. A kérdés már csak az, hogy ő ezt hogy rendezi el magában. Attól nem félek, hogy bármiféle úriembertelen módon reagálná le, inkább attól, hogy nem tudom … megriad? Az viszont nagyon nagyon jó, hogy nem érzi úgy, hogy ő tett valami olyat, amit nem kellett volna. Hiszen még mindig itt van, simogat. Olyan ez, mint amikor egy hirtelen padlófék után alapjáraton pörög tovább a motor. A kellemes duruzsolás megvan, mialatt a száguldás okozta adrenalin szép lassan eltávozik a szervezetből. El fog tartani egy darabig mire kimegy az összes.
Persze fogalmam sincs, hogy mi megy végre a felszín alatt benne, ahogy ő sem tudhatja azt, hogy ismét keletkezett egy nagy repedés az én védőfalamon. Már egész jól be lehet kukucskálni. Van még munka vele, hogy teljesen le legyen rombolva, de szépen lassan alakul az. Vagy gyorsan, már képtelen lennék megmondani, megjósolni.
Más ez a simogatás, mint a korábbiak, sokkal kifejezőbb. Eddig is kedvesen simogattam, de főként úgy, ahogy éppen akkor szüksége volt. Bátorítóan, megnyugtatóan ilyesmi, de most minden egyes mozdulatból áradnak felé a pozitív érzelmek. Szeretet, gyengédség, gondoskodás ez mind kivehető. El is mosolyodom, amikor kényelmesen elfekszik mellettem, nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam mi fog történni hamarosan. Az ujjaim alatt érzem az egyre jobban ellazuló izmokat és tudom, hogy nemsokára álomba is cirógatom őt. Szívemet melegség önti el, szemeimet pedig vékony könnyréteg lepi el. Bámulatosan jó érzés. Benito pedig megmozdul a lábamnál, bozontos farkával végigsimítva a vádlimon. Jaj, igen, figyelnem kellene, tényleg. Óvatosan ficeregni kezdek én is, jobban a barátom felé fordulva, már-már szinte az oldalamon fekszem.
- Aludj csak – súgom halkan a fülébe és egy alig érezhető puszit lehellek a szájára jó éjt puszi gyanánt. Visszahúzom a fejemet utána, szám egy gyengéd mosolyra húzódik és úgy figyelem őt tovább a hátát simogatva. Csak nézem, ahogy alszik …
Túl korán érkezik a reggel, és túl fényesen. De mégis örömmel fogadom, hiszen újra rám pislognak a meleg barnák. És bármennyire is nem akaródzik, mégis egyre inkább közelít a pillanat, amikor ki kell kászálódnunk az ágyból, el kell hagynunk a meghitt kis szobámat, hogy újra belevegyüljünk a külvilágba. Vegyes érzelmekkel búcsúzom a szülői háztól. Igen, búcsúzom, és ez nehezebb, mint hittem volna. A barátom támogató jelenléte azonban átsegít a nehezén, így a visszafele utunkon már megint a szokásos, vidám formámat tudom hozni és végig nevetgéljük a buszozással és vonatozással töltött hosszú perceket, órákat. Irány haza!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Azon kevés emberek táborát gyarapítom, akik várják a sulikezdést. Nem, nem amiatt mert úgy égnék a vágytól, hogy órákra járhassak, tanulhassak, házit írassak meg ilyesmi. Nem. Azért, hogy újra azok között lehessek, akiket szeretek. Na jó, azért az új tárgyaim is érdekelnek. Eddig azonban csak a már jól ismert órákon ültem, próbálva visszarázódni a megszokott kerékvágásba.
Mára szerencsére végeztem, nincsen több órám, és úgy döntök, hogy szerzek valami harapnivalót, meg talán némi olvasmányt is, aztán kimegyek a szabadba. De mindezek előtt, társaságot. A nagyterem felé veszem hát az irányt, hiszen ilyenkor elég sokan vannak ott, valakit majd elcsábítok egy kis piknikre a rétre. Éppen lépek be az ajtón, amikor hirtelen elém toppan egy kék lány. Mármint nem a bőre színe a kék, hanem a háza, na mindegy. Annyira váratlanul ér, hogy hirtelen a neve sem ugrik be. Azt tudom, hogy ismerem látásból, de ennél többet felidézni jelenleg esélyem sincs. Thomas? Hogyhogy hogy van?
- Rendbejön? Hogyhogy rendbe jön? – kérdezek vissza azonnal, hangosabban, mint terveztem. Ha valaki azt említi, hogy rendbe jön, akkor valami történt, valami baj van. Várom a folytatást, hogy mégis mit tud a lány, de szerintem egy csiga is gyorsabban jut el egyik helyről a másikra, mint ahogy ő beszél. Igen? Te csak láttad … mit láttál?
Idegesen toporgok, amíg sikerül kinyögnie, hogy rellonosok, park, gyengélkedő. Köszönöm, végre, valami infó.
- Ahha – közlöm a lánnyal, belevágva a szavaiba és már fordulok is sarkon, hogy a gyengélkedő felé szaladjak. Tudom, tilos futni a folyosókon. Hajrá, büntessenek meg érte, nem érdekel. Jeges borzongás árad szét az ereimben, és nem sokon múlik, hogy fellökjek egy szerencsétlen kis elsőst. Az utolsó pillanatban sikerül kikerülnöm, elnyökögve egy bocsit, és már ott se vagyok.
Hirtelen fékezek le a gyengélkedő előtt, azonnal be is kopogok az ajtón, hangosan, határozottan. Amíg várom, hogy kijöjjön a gyógyító, vagy kiszóljon, hogy bemehetek, addig előre görnyedek és a térdemre támaszkodva próbálok levegőhöz jutni. Türelmetlenül várom a boszit, komolyan ő is csiga volt előző életében, majd amint nyitja az ajtót meg se várom, hogy megszólaljon, már hadarom is, hogy miért vagyok itt, hogy kit keresek.
- Gyere be nyugodtan, odakísérlek - mondja kedvesen mosolyogva, én pedig lenyelem magamban a választ, hogy még jó, hogy. Engedelmesen követem inkább, amíg oda nem érünk a barátom ágyához.
- Szia - köszönök rá halkan továbbra is zihálva. Most jönne az, hogy megkérdezem, hogy van, meg mi történt. Csak legyen elég levegő a tüdőmben és meg is kérdezem, meg én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Ó hát én most azt se venném észre, ha egy egész kviddics-csapat tolongana itt, úgy őszintén szólva. Tekintetemet le sem veszem az elfüggönyözött ágyról, ami felé haladunk. Azt, hogy mi minden suhan át az agyamon, hogy egyáltalán mi történhetett, meg milyen állapotban fogok rátalálni a fiúra, hát inkább hagyjuk. Tényleg, próbálok nem túlzottan elképzelni semmit sem.
Viszonzom a mosolyt, bár az enyém nem az igazi. Aggódok is, meg a futás se esett túl jól. Beszél, mosolyog, ül, ez jó jel. Akkor nem annyira nagyon súlyos a dolog. Alaposan végigmérem őt, bár igyekszem nem túl feltűnően, csupán konstatálom a tényállást, elraktározva az infókat. Így elsőre azt mondanám, hogy vagy összeverekedett valami bandával, vagy lebukdácsolt a suli legmagasabb részéről idáig. Utóbbi inkább rám vallana, amilyen ügyetlen vagyok, de ki azért nem zárom a dolgot. Vagy a fene se tudja, egy varázs-suliban annyi minden történhet az emberrel. Csak miért pont vele? Na, majd szépen kiderítem mi hogy volt, most egyelőre azonban az a legfontosabb, hogy nincs életveszélyben.
Hangosan fújom ki a levegőt és már mozdulok is: odasétálok hozzá és lassan leguggolok elé, hogy ne kelljen felfelé emelnie a fejét, ha rám szeretne nézni. Az ágyra nem merek leülni, nehogy a megmozduló matrac kellemetlenséget okozzon neki. Agyrázkódása nincs? Azt megnézték? Miért nem mond nekem senki semmit?
- Egy levitás lány mondta, hogy a parkból kísért be pár rellonos – halkan beszélek hozzá, és a szokásomtól eltérően nem hadarva. Nem támadom le rögtön azzal, hogy mondja el mi a fene történt. Először próbálom felmérni azt, hogy mennyire van tudatánál, mennyire fogja fel azt, amit mondok neki. Óvatosan fogom meg a kezét, picit meg is simítom.
- Elláttak már, vagy mondtak már valamit? – teszek fel végül mégis egy kérdést, fejemmel a függöny túloldala felé biccentve, amerre a javasasszony eltűnt. Ez a fontosabb, nem? Hogy kapott-e már valami kezelést, tudják-e hogy meddig kell itt maradnia vagy ilyesmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

- Jó nekem így is – hárítom el még a gondolatát is annak, hogy távolabb menjek tőle. Még ha csak annyi ideig is, hogy azt a nyamvadt széket előkerítsem. Nem kell, tényleg nem. Átsuhan a tekintetemen a felismerés, hogy bizony a fejével is gondok vannak, alaposan beüthette. Tessék, még egy ok arra, hogy egy tapodtat se mozduljak el innen.
Tehát nem ők tehetnek róla, hogy ilyen állapotban van a barátom, ez megnyugtató. Igaz, hogy még mindig a sötétségbe tapogatózok. Viszont úgy tűnik, hogy nem áll szándékában megosztani velem azt, hogy mi is történt. Sóhajtok egy nagyot, amit akár megkönnyebbültnek is lehet értelmezni a rellonosok figyelmessége miatt. De inkább a beletörődésemet akarja szimbolizálni. Legyen hát, nem faggatom erről.
- Értem, és azt nem mondta, hogy az mire kell – közlöm arrafelé nézve amerre ő elpillant. Milyen állapotban lehetett, ha ez a kinézete már valamelyest rendbe van rakva? Rámeredek az említett ingre, bár nem a vérfoltokat látom rajta. És nem is az jár a fejemben, hogy le fog vetkőzni. Bármennyire is fura, de nem. Arra gondolok, hogy ezek szerint több sérülése is van valószínűleg ha jobban meg akarják vizitálni. A beszédmódját a nyugtatónak tudom be, és ekkor tudatosul csak bennem ez a dolog. – Miért kellett nyugtató főzetet innod?
Gyorsan bólogatok a kérdését hallva, el is engedem az egyik kezét, hogy a pohárhoz nyúljak. Ám ahogy köhögni kezd, azonnal fordulok is vissza felé, az eddig gondosan palástolt aggodalom teljes erőből rám zúdul, arcvonásom és tekintetem tökéletesen tükrözik ezt. Csak azért fohászkodok, hogy ne legyen véres az ökle a köhögéstől, amit a szája elé tart. Az nagyon rossz lenne. Visszaszorítok én is, amennyire csak merek, majd egy gyors mozdulattal lekapom a vizespoharat a szekrényről és a szájához nyújtom azt. Még életemben nem ragadtam meg semmit se ilyen gyorsan, mint most ezt.
- Igyál egy picit – kérem teljesen feleslegesen, hiszen a köhögés előtt is azt akart. Mindegy, nehéz összeszedetten gondolkozni. Mondtam már, hogy aggódok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Már az első tétova válaszánál elhatározom, hogy amint tehetem elkapom azt a javasasszonyt és megkérdezem tőle mi is a helyzet pontosan. Nem volt hülyeség megkérdezni Thomast, legalább kiderül, hogy mennyire összeszedett meg minden. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy adhat-e nekem tájékoztatást úgy eleve. A mugliknál van az a szuper elv, hogy csak a hozzátartozók vagyis családtagok kaphatnak felvilágosítást egy beteg állapotáról. Nem hiszem, hogy ebbe a barátnő is beletartozna. Hogy itt mi a helyzet azt nem tudom, de egy próbát megér majd.
Még szerencse, hogy sok víz van a pohárban, na meg hogy hydromágus vagyok, ugyanis még soha nem próbáltam meg mást itatni. Akár a nyakába is önthettem volna az egészet, de így könnyű az egész. Ahogy ő kortyol le a vízből én úgy mozdítom feljebb a pohárban lévőt, hogy ne kelljen azt dönteni.
- Nagyon fáj így a nyugtató után is? – érkezik egy újabb kérdés, miután kényelmesen elhever az ágyon. Visszateszem a poharat a szekrényre, majd az ágy szélre ülök, már ha ülésnek lehet ezt nevezni egyáltalán. Mindegy, valamelyest az ágyon van a hátsó felem és nem csak úgy álldogálok meg minden. Nem, továbbra sem kell szék. Így közelebb tudok lenni hozzá. Óvatosan nyúlok az arca felé, hogy egy kósza tincset elsöpörjek az útból, vigyázva nehogy a sebeihez, duzzanataihoz érjek. Ezt is meg kell tudnom, hogy én mit tehetek majd. Ó és persze … mi? Megverték? Összeráncolom a szemöldökömet, ahogy hirtelen elönt a düh. Hárman egy ellen, az aztán fair, tényleg.
- Undorító, gusztustalan tetvek. Hárman – préselem ki magamból remegő hangon a szavakat. Mondanám, hogy pontosan ugyanígy kiakadnék, ha mást vertek volna így össze, de nem lenne egészen igaz. Ó ki lennék akadva, persze, csak éppen nem az lenne bennem, hogy hajtóvadászatot indítok és lefagyasztom a … hát öhm, királyi ékszereiket büntetésképpen. Meg még ki tudnék találni mást is. A bosszúhadjáratom tervezgetéséből az ismételt nyögés szakít ki, tekintetem azonnal tisztább lesz, és el is temetem magamban az egész képzelgésem. Fontosabb dolgom van nekem. A barátomnak szüksége van rám. – Ilyen helyzetben nehéz tisztán gondolkozni, és felidézni azt, hogy mit kellene tennie az embernek.
Próbálom vigasztalni, hiszen azt érzem benne, hogy ez elszomorítja. Emiatt is kezdte tanulni azt a harcművészetet. Biztos idővel majd rutinszerűen jönne neki a dolog, bár lehetséges, hogy előrébb mozdítaná a dolgokat ha nem csak a bácsikájával gyakorolja a fogásokat.
- És … csak szimplán olyan kedvük volt, vagy meg akartad őket büntetni és bepöccentek? – kérdezek rá végül az okra, világossá téve, hogy én mire gondolok, miért történhetett ez az egész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Így visszagondolva én sem értem, hogy voltam képes egyáltalán megszólalni akkor. Azt meg aztán pláne nem, hogy tudtam egy olyan szöveget mondani, te jó ég. Mondjuk nekem mindig is voltak fura kijelentéseim ha Thomasszal beszélgettem. Néha mintha tényleg válogatás nélkül kimondanám mindazt, ami az eszembe jut. Eddig nem volt belőle semmi baj, remélem ez után sem lesz. Ó és igen, nem szívesen válaszolnék egy olyan kérdésre, ezt teljesen jól sejti a levitás leányzó.
Masa zavarba hoz azzal, amit mond. Nem is a szavaival, sokkal inkább azzal, ahogy mondja, amit jelentenek ténylegesen. Őszintén örül, velem együtt örül. Ahogy én is vele együtt. Hálásan pislogok hát rá, miközben olyat teszek, ami nagyon ritka nálam. Előrébb kúszok egészen ki a zsámoly széléig, majd kissé esetlenül de megölelem a velem szemben ülő lányt. Rövid ideig tart csupán a dolog, de mindenképen nagy szó ez a részemről. Csupán ennyivel kommentálom a dolgot. De, szerintem többet mond minden szónál. Pont mint a Raffaello.
Visszaülök a helyemre és ekkor már sikerül valamelyest megfogalmaznom azt, ami bennem van. Masa is biztosít róla, hogy ő is hasonlóan érez ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban. Tény, hogy ne indult a legjobban, aztán még jött az a fiaskó is Bélával, de végül sikerült valami egészen rendkívülit összehozni belőle.
- Masa, azt hiszem ez egy gyönyörű barátság kezdete – idézem neki kicsit átírva a filmtörténet egyik leghíresebb mondatát. Pont tökéletesen le is írja azt, amit érzek. Ki gondolta volna, hogy találok olyan embert, sőt lányt, aki egy cipőben evez velem és még jól ki is jövünk egymással? Hát én nem.
- Én is. Nem értettem volna, hogy mit csináltam, amiért ennyire haragszol rám, ha nem beszéljük át. Így mindenkinek jobb – felelem csendesen. Rögtön tudom ám, hogy mire gondol, amikor felhozza ismét a félreértés dolgot, hiába volt órákkal ezelőtti téma. Hirtelen összeráncolom a szemöldökömet, ahogy erre rájövök. Már órák óta itt bújkálunk és csak beszélgetünk. Jó, megbüntettünk egy embert, szóval nem mondhatja senki sem, hogy nem csináltunk semmit sem. De tény, hogy hamarosan kénytelen leszünk indulóra fogni a dolgot. Hosszú percekig csak halogatom magamban a pillanatot, majd sóhajtok egy nagyot.
- Lassan mennünk kellene, nem igaz? – kérdésem tökéletesen kifejezi, hogy mennyire nincsen kedvem kitenni innen a lábamat, de a kötelesség az kötelesség. Még pár kör belefér, aztán vége is a műszaknak mára. Szomorkás arcot vágva tápászkodom fel, majd egy nagy nyújtózás után az ajtó felé indulok. Ott megállok és visszanézek Masára. Megvárom őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

harmatgyűjtés| o

Félrebillentem a fejemet, és úgy fürkészem a velem szemben álló lányt. Hát, illik is hozzá, hogy inkább mesét néz természetfilm helyett. Vannak olyan gyerekek, akik tényleg gyerekek. Akiknek erről szólt a gyerekkoruk. Nekem nem, de igazából nem bánom különösebben. Akkor más ember lettem volna, nem ez a Laura, aki most vagyok.
- Nem lepődök meg ezen – nevetek fel amikor kijavítja magát. Az egyébként nem zavarna, ha kérdezne a családommal kapcsolatban. Tudnék neki nagyon érdekesek mesélni. Példának okáért az egyre inkább közelgő végleges elválásról. De magamtól inkább nem mennék bele, nem szeretném ha esetleg rossz kedve lenne tőle Masának. Nekem nem lenne, de mint tudjuk én nem igazán reagálok erre normálisan.
A bájital megivás az sokkal barátibbnak hangzik, mint az hogy valami undorító levelet kell egy hónapig a szádban tartani. Milyen undorító meg gusztustalan már! Fúj. Biztos, hogy az első nap után kiköptem volna azt a vackot és közöltem volna, hogy én ezt itt most befejeztem. Így viszont el sem kezdem. Háhá. Nem én. Egymillió galleonért sem.
Mosolyogva bólintok, ahogy meglepődik a vízlabda tapintásától. Igen, fura, de hamar megszokható. De amúgy tudom még szilárdabbá is tenni, amit meg is teszek, hogy könnyebben tudja kezelni. Vagy valami hasonló, mert ugye én irányítom. Ahogy észreveszem, hogy elütni szeretné, már intézem is úgy a mozgást, hogy olyannak tűnjön, mintha tényleg ő tette volna. Pedig én csinálom az egészet. De nem nagy erőfeszítés nekem, szóval miért ne mehetnék bele a játékba teljesen? A labda hozzáér a kifeszítet tenyérhez hát, és a lendülettől felgyorsulva az ellenkező irányba kezd el repülni.
Majd elkezdenek záporozni felé a labdák. Ha nem figyelnék annyira, akkor még nagyobbakat vigyorognék és kacagnék a lányon. Persze látom ám, amit csinál, meg minden, csak tényleg koncentrálnom kell, hogy minden úgy történjen ahogy szeretném. Azért ez már nem annyira egyszerű. Hogy ne fárasszam le magam túlságosan így inkább hagyom a labdákat nekicsapódni dolgoknak, hogy szétpukkadjanak. Párszor azért felnevetek egy-egy különösen mókás mozdulat után.
- Ügyes voltál, majdnem olyan sokat elkaptál mint Benito szokott – vigyorgok rá figyelve, ahogy hűti magát. Na ez az, amiben nem tudok segíteni. Mármint idézem a jeget rendben, de ennél többet ugyan mégis mit tehetnék? A játék közben amúgy végig ez járt a fejemben, hogy a sárkányleopárdommal is hasonlóan szoktam játszani, mint most Masával. Az viszont eszembe sem jut, hogy nem biztos hogy mindenki hízelgőnek találja ha egy állathoz hasonlítják. Szerintem az, főleg ha a csodacicához mérem ugyebár.
- Bogár? Nem lesz nehéz dolgod. Indulj el felém és sikítva elrohanok a világ végére – kacagok fel a dorgálását hallva. Nem veszem ám magamra, elvégre ő kérte, hogy játszhasson. Én csupán eleget tettem a kérésének. Pontosan addig, amíg ő szerette volna. – Az üvegcséid még rendbe vannak ennyi ugrálástól amúgy?[/justify]

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Teljesen új nekem ez az érzés, ami most elönt. Békés, nyugodt típus vagyok alap esetben. Hát most nem, ó nagyon nem. Azt nem mondom, hogy ténylegesen tettlegességig mennék, mert hát azt azért mégsem. Amúgy se menne egyébként, de mindegy is. Viszont rendesen beindul a védelmező ösztön bennem, és borzasztóan fáj a tudat, hogy így bántak azzal az emberrel, aki a legfontosabb számomra ezen a világon. De az, ahogy megérint segít, hogy lehiggadjak egy kicsit, és a háttérbe szorítsam az egészet. Majd kidühöngöm magam később amikor már egyedül leszek. Vagy összeesésig futok a réten, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Rámosolygok kedvesen, jelezve, hogy vettem ám az adást és nyugszom már lefele. Ő nyugtat engem, én vigasztalom őt. Majd azt figyelem, ahogy rendezi magában a gondolatait, hogy válaszolni tudjon. Türelmesen várok hát, de rossz előérzetem támad. Kissé meglepődök azon, ahogy kezdi, egy sima egyszerű kis beszélgetésnek indult a dolog. Azon nem akadok fenn, hogy Thomas nem is ismerte őket, hiszen ebbe a suliba szerintem alig akad olyan diák, aki ne ismerné őt. Szóval eddig még egész oké is a sztori. A folytatás viszont sűrű pislogásra késztet. Rám? Ránk? Ez már eleve szokatlan, mert jó nem titok, hogy együtt vagyunk, de igazából egyáltalán nem vagyunk valami feltűnő jelenség.
Ahogy hebegni kezd finoman megszorítom a kezét, támogatóan, bár a torkomba már gombócot érzek. Befejezi a történetet egy vállvonással átugorva az erőszakos részeket. Megdöbbenten nézem őt, és próbálom összerakni, hogy miről is lehetett szó pontosan. Faggatták kettőnkről. Hogy milyen volt a nyarunk. Azt mondták rá, hogy irigy, amiért nem mond semmit olyanokról. Állj, olyanokról? Mármint olyanokról olyanokról? Kissé eltátom a számat és kérdő tekintettel nézek rá.
- Azt akarták tudni, hogy … szóval … hogy … mi … ? – teszem is fel végül akadozva a kérdést, remélve, hogy érti is. Nem akarom ennél érthetőbben kifejezni magam, nem is tudnám jelenleg. De, jól értem a dolgot? Abból kiindulva, hogy mennyire kerüli a tekintetemet azt mondanám, hogy igen. Rengeteg dolog suhan át az agyamon, de egyiket sem akarom megragadni, hogy elgondolkozzak rajta, amíg meg nem erősíti a gyanúmat.
Abba, hogy nem néz rám az a jó, hogy nem látja az enyhén riadt arckifejezésemet. Ugyanis az. Hiszen mi történt? Nem kaptak rendesen választ a fiúk erre megpróbálták kiverni belőle? És mindezt miért?
A szabad kezemet lassan az arcához emelem, hogy megsimogassam őt, kedvesen, bátorítóan, némán kérlelve, hogy engedje látnom a tekintetét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Megerősíti. Jól gondoltam. Nyelek egy nagyot, ahogy az előbb háttérbe szorított gondolatok újra végigpörögnek rajtam. Ezúttal lassabban, jobban kivehetőbben. Honnan vettek ilyet? Mármint de most komolyan, ha egymásba gabalyodva lettünk volna állandóan a szünet előtt akkor még érteném is. Valamelyest. De így nem igazán. Ám ennél sokkal égetőbb az a kérdés benne, hogy és mégis mi közük van hozzá? Mert bármi is történik köztünk az csak és kizárólag ránk tartozik. Senki másra. Főleg nem három tök ismeretlen srácra. Honnan jött az nekik, hogy igenis ő nekik ezt tudniuk kell? Mert ha Thomas barátai lennének, akkor még azt mondom, hogy egy ilyen elhangzó kérdés még talán rendben is lenne. De ezek idegenek, könyörgöm. Azt meg nem kell a tudomásomra hozni, hogy nem pusztán egy igenleges vagy nemleges válasz volt ott a téma. Sőt, jobban visszagondolva abba, amit az imént mondott a barátom nem is hitték, hogy nemleges lenne a válasz.
Veszek pár mélyebb levegőt, mialatt elengedem ezeket a gondolatokat. Nem ijedek meg attól, hogy pontosan miket mondhattak neki, hogy mikre gondolhattak, hogy mik történtek köztünk. Nem tudnak azok semmit se, és higgyenek, amit csak akarnak. Csak minket hagyjanak ki belőle. Azt nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de rosszul sem vagyok. Tekintetem is teljesen tiszta, sőt inkább hálás semmint riadt. Hiszen azért verték meg, mert minket védett azzal, hogy nem mondott semmit. Még akkor sem, amikor fizikailag bántalmazták őt. Hogy tudott volna jobban védeni minket?
- Sajnálom, hogy emiatt így megvertek. És köszönöm – súgom neki halkan, majd gyorsan egy óvatos puszit adok az arcára. Megtehette volna akár azt is, hogy mond nekik mindenfélét, csak hogy békén hagyják. De hát ő soha nem tenne olyat. Megvédett minket.
- Öhm, megvárom – biccentek a javasasszony felé, majd bátorítóan rámosolygok a barátomra és megyek is az említett helyre. Leülök a székre, könyökömet a térdemre támasztom és lehorgasztom a fejemet. Nem vagyok rosszul attól, amit ki akartak szedni belőle. Attól vagyok rosszul, hogy bántották, tulajdonképpen miattam. Valószínűleg az elhangzottaktól is rosszul lennék, ha ott lettem volna, és hallottam volna. De ezt nem tudni. Csupán remélni tudom, hogy nem fog megismétlődni az eset. Az nem érdekel, hogy engem is felkeresnének-e ilyennel. Ők biztosan nem, inkább rám uszítanának pár lányt. Hagyok pár könnycseppet legördülni az arcomon amíg arra várok, hogy befejeződjön a vizsgálat. Mire megjelenik a gyógyító már teljesen száraz a szemem, nyugodtan kényelmesen hátradőlve ülök a széken és az arcomon egy kis mosollyal szemlélem a helyet.
- Most már készen vagyunk, visszamehetsz, de kérlek ne maradj túl sokáig, pihennie kell - mondja kedvesen a boszorkány, mire gyorsan bólogatok párat, hogy tudomásul vettem a dolgokat és már félúton vagyok a paravánozott ágyhoz. Ott azonban megtorpanok.
- Öhm, bejöhetek? - szólítom meg a függönyszerűség túloldalán lévő barátomat. Valahogy nem merek csak úgy bekukucskálni, vagy berontani. Valahogy képtelen lennék most elviselni a sérülése látványát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Igen, miatta aggódok. És nem csupán azért, hogy fizikailag mit okozott neki ez az incidens. Minden mással úgy vagyok, mintha egy strucc lennék, homokba dugott fejjel. Nem foglalkozom vele, most nem. Talán később se. Most minden figyelmemet őrá akarom fordítani, százszázalékosan itt lenni mellette. De hát persze, hogy megjelenik a gyógyító és itt kell hagynom. Mint a kártyavár omlik össze a nyugalmam, amint egyedül maradok. De össze kell szednem magam, hiszen nemsokára úgyis mehetek vissza hozzá, nem igaz? Minden rendben van.
Szerencsére az egész hadművelet nem tart túl sokáig, bár nekem minden perc csigalassúsággal telik, de hamarosan már újra ott állok az ágynál, engedélyre várva. Megkapom azt, és már ülök is vissza az ágy szélére. Tekintetemet alaposan végigfuttatom az immáron teljesen ellátott barátomon, megfigyelve mindent. Fájdalmas kis fintort vágok, ahogy pillantásom az eddig elfedett sebekre téved és hirtelen nagyon hálás leszek azért a takaróért, meg a tiszta ruháért, ami fedi őt. Csupán nehezen tudom elszakítani a tekintetemet a vállától, hogy újra a szemébe nézzek. Közben próbálom leküzdeni a vágyat, hogy mellé feküdjek, átkaroljam vigasztalóan és apró puszikat hintsek a zúzódásaira. Valószínűleg páros lábbal penderítenének ki innen, ha megtenném. És félő, hogy fájdalmat okoznék Thomasnak. Azt viszont nem szeretnék.
- Hát ez szuper, akkor hamar felépülsz! És ezek szerint haza is mehetsz majd – bólogatok mosolyogva a szavaira, ügyesen kikerülve a bizonytalanságot sugárzóakat. Mint például az elvileg, meg az alig. Látom rajta, hogy már javában fejtegeti ki a hatását az a nyugtatószer, csupán percek kérdése lehet, mire elnyomja az álom. Így elfojtom magamban a feltörni készülő kérdésemet: mi az hogy nagyrészt? Ezek szerint van olyan sérülése, ami nem felületi? Ismét összeszorul a gyomrom az aggodalomtól, de csak nézem őt mosolyogva. Kezemmel az övé után nyúlok, és finoman simogatni kezdem azt. Figyelem, ahogy egyre közelebb sodródik az álmok világa felé, majd egy utolsót még simítok a kezén mielőtt elengedném. Alig hallhatóan elsuttogom ígéretem, miszerint visszajövök, itt leszek miután felébred. Óvatosan felemelkedem az ágyról, és elindulok megkeresni a gyógyítót.
- Bocsánat, de nem … nem maradhatnék esetleg? Ha itt zavarok, akkor megvárom a folyosón amíg felébred, nekem az is jó. Csak … - suttogom el a boszorkánynak kérdésemet. Eszem ágában sincs messzire menni. Ha tehetném akkor ott üldögélnék az ágya mellett a széken, de nyilván ez nem megoldható. Végül kiegyezzünk a hölggyel, hogy inkább a folyosón téblábolok, és majd jön szólni, amikor Thomas felébred. Megköszönöm, és már lépek is ki az ajtón. Egy ideig fel-alá járkálok a folyosón, csak hogy levezessem a felesleges energiáimat, fejemben valami ezeréves mugli verset pörgetek át újra és újra, hogy ne gondolkozzak. Majd megunva ezeket egyszerűen leülök az ajtóval szemben a földre, tekintetemet le sem véve róla.
Ki tudja mennyi idő után végre kinyílik és megjelenik a gyógyító. Végre!
- Minden rendben van? – szegezem neki a kérdést azonnal miközben feltápászkodok a földről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Már régen nem követem az idő múlását, fogalmam sincs, hogy mióta üldögélek itt kinn. Várok. Ha kell napokig várok itt, el sem mozdulva erről a helyről. Biztos kibírnám. De szerencsére ezt nem kell letesztelni, ugyanis nyílik az ajtó. És a frász jön rám attól, ahogy a gyógyító rám néz és beszél hozzám.
Csak pislogok egyet jelezve, hogy értem, amit mond, sőt azt is, amit nem. Nincs minden rendben, de nem fizikai értelemben. Lehorgasztom a fejemet és úgy lépek be a helyiségbe. Szerinte várnom kellene még és nem odasietni hozzá. Nem tudom, hogy mi tévő legyek így hirtelen. Lehet, hogy igaza van, de ...
- Köszönöm – felelem én is halkan továbbra is a cipőmet nézegetve. Pár percig csak álldogálok, majd lassan indulok el az eltakart ágy felé. Még mindig nem tudom, hogy odamenjek-e hozzá vagy sem. De azt mondtam neki, hogy itt leszek miután felébredt. Igaz, hogy ő ezt nem is hallhatta, de én tudom, hogy megígértem.
Aztán meghallom a hangokat, fejemet azonnal felkapom rá, és határozottabban lépdelek tovább. Szüksége van rám, mármint szerintem szüksége van most van arra, hogy valaki vele legyen. A paravánhoz érve azért megszólítom a fiút, hogy ne érje váratlanul a hirtelen felbukkanásom, sőt még pár szívdobbanásnyi időt is kivárok, hogy szükség esetén rendezettebbé tudja tenni magát. A körülményekhez képest. De nem kérek engedélyt arra, hogy belépjek, ezúttal nem. Lehet, hogy kellene. De ez már csak akkor jut az eszembe, amikor már be is surranok az elszeparált kis helyre, és az ágy mellett állok.
Csupán a hátát látom, gondolom igyekszik elrejteni a világ elől magát ismét. Kezemet végigsimítom a lapockáin, miközben leülök mögé, majd előre hajolok, valamiféle ölelésszerűségben részesítve őt. Fejemet a vállához érintem óvatosan, kezemet pedig az oldalán nyugtatom. Feszülten figyelek minden rezdülésére, egyrészt amiatt, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki véletlenül. Hátha még érzékeny a bőre bizonyos helyeken az ütések és rugdalások miatt. Másrészt meg mert ha nem szeretné most ezt az érintést akkor az első apró mozzanatára azonnal vissza is vonulnék. Amíg ezt nem teszi, addig viszont így maradok vele. Nem fárasztom vele se őt, se magamat, hogy felesleges kliséket mondjak, miszerint minden rendben lesz, vagy megkérdezzem, hogy jól van-e. Nem kellenek most ide efelé szavak. A közelségem, a gondoskodásom, a szeretetem szerintem elég ebben a helyzetben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Nem jut eszembe, hogy nem hallja meg, amikor megszólítom. Még jó, hogy nem rémült meg, amikor hirtelen valaki elkezdi fogdosni, meg simogatni. Jézusom, én tuti, hogy frászt kaptam volna az ő helyében. A saját helyemben meg hát, na inkább hagyjuk is.
Nem fordul felém, de ez még nem gondolkoztat el. Igen, volt már ilyen, ez ismerős. Aztán rázkódni kezd újrakezdve a sírást, de mintha próbálná magába fojtani azt. Ettől már egy picit összezavarodom, hiszen fogja a kezemet, és kapaszkodik belém, mégis az az érzésem, hogy távolság költözik be közénk. Hogy talán mégis hallgatnom kellett volna a javasasszonyra és várni még egy kicsit.
- El … - kezdek halkan suttogni, de rögtön el is akadok. Nyelek egy aprót, majd újra nekifutok az egésznek. – Magadra hagyjalak inkább még egy kicsit?
Érkezik végül teljesen normális hangon a kérdésem. Ha erre van inkább szüksége, akkor megteszem, hát hogyne. Nem kell azon aggódnia, hogy ez nekem esetleg rosszul esne vagy ilyesmi. Már amúgy is  világosan látom, hogy igen, ezt kellene tennem, és igen azt kellett volna tennem eleve, várni még.  Nem tartom ugyan szégyellni valónak azt, hogy sír. Hiszen nagyon megrázó az, ami vele történt, és a feszültség előbb-utóbb kijön az emberből. Legalábbis én szoktam sírni csak azért is, mert frusztrált vagyok. Nem sajnálom hát őt, egy fél pillanatig sem sajnáltam. Jó, oké ez hülyén hangzik, mert de, hogy a fenébe ne sajnáltam volna azt, hogy megverték. Nem kellett volna, hogy az történjen. Rossz, az hogy történt. De nem tartom érte se gyengének se semmi hasonlónak, olyannak aki iránt szánalmat kellene érezni. Aggódni meg még szép, hogy aggódok érte. Fontos nekem, törődök vele, hát persze, hogy aggódok valamilyen szinten. Nem olyan kéztördelős, sopánkodós módon, hogy minden bokorban valami ártó mumust lássak, ami megtámadhatja őt. Nem ilyenről szó sincs, egy teljesen normális, alap, természetesen módon aggódok érte. Fájdalmat pedig az okoz, hogy nem gondolkoztam előre; hogy jelenleg én okozok neki kellemetlenséget, holott pusztán jót akartam. Mert magamból indultam ki.  De ő nem, egyáltalán nem. Még ha el is küld, sem.
- Nem gond, megértem, ha azt szeretnéd. Visszajövök akkor később –teszem hozzá teljesen őszintén, gyengéden. Egy apró puszit adok a vállára, hogy jobban tudjam érzékeltetni azt, amit mondtam. Tényleg nem gond, elég egy apró bólintás, és már itt se vagyok. Majd visszajövök, amikor már kiadta magából az egészet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | |o

Finoman megrázom a fejemet, amivel nem kifejezetten az ajánlatot szeretném elutasítani. Sokkal inkább azt jelzem csak, hogy megfontolom a dolgot. Végül is, egy szintetizátor már nem olyan nehéz, mint a zongora. El tudom cipelni magammal ha úgy van, nem fogok belerokkanni, de azért nem árt tudni az ilyet, hogy mégis mire számítsak. Kezdem úgy érezni, hogy jó lesz nekem ez a megoldás, mert bár ugye nem zongora, de elég közel áll hozzá. És igazából megfelel minden kritériumnak.
Hosszan és megkönnyebülten fújom ki a levegőt a néma jelzés után, hogy nem gázoltam bele a férfi lelki világába. Én húztam volna a rövidebbet ha mégis, ez tiszta sor. És amúgy sem vagyok oda a konfliktusokért, szóval alap, hogy bocsánatot kérek.
Nincs időm úgy különösebben megszemlélni az imént felfedezett rádiót, mert már szólal is meg a csengő az ajtó felett. Összeráncolom a homlokomat és úgy fordulok vissza. Ez … gyors volt. Nagyon gyors. Mondanám azt, hogy csak kiment, meggondolta magát és visszajött, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet. Márpedig kétlem, hogy csak úgy az utcán lett volna a hangszer. Hoppanált volna?  Biztos hoppanált, másképp lehetetlen, hogy megjárta volna az oda-vissza utat. Ellentmond minden fizikai törvénynek. Hoppanált. Tekintetem lesiklik a szintetizátorhoz és mintha valamiféle mágnes vonzana, úgy követem őt a pulthoz. Hát az biztos, hogy ez nem a legolcsóbb darab, ami kapható a piacon. De komolyan, egy ilyet én sose engedhetnék meg magamnak. Az első hangnál elismerően bólintok egyet, majd teljesen kiürül a fejem. Enyhén eltátott szájjal nézem a hosszú ujjak mozgását és hallgatom a tökéletes hangzást. A hideg is kiráz tőle, ahogy minden egyes hang a helyén van, a ritmus, a szünetek, egyszerűen hibátlan az előadás. Teljesen megbabonázottan állok hát és némi fáziskéséssel fogom csak fel, hogy vége, abbahagyta a játékot. Ne már, egész éjjel tudtam volna hallgatni meg nézni!
- Ez gyönyörű volt! – nyögöm ki nagy nehezen, ahogy fokozatosan felocsudok. Ekkor veszem észre azt is, hogy tulajdonképpen közvetlenül a fura figura mellett állok, valószínűleg azért közelítettem meg ennyire, hogy jobban lássam a játékát. Nem növelem a távolságot, ugyanis jelenleg épp viaskodom saját magammal. Oké az nem jó ötlet, hogy megkérdezzem nem folytatná-e a zongorázást. Nem ezért jöttem ide, kétlem hogy szívesen tartana itt koncert estet nekem. Van annál jobb dolga is. Szóval ezt elég hamar elvetem, ám a másik … azt  a vágyat már sokkal nehezebb elfojtani.
- Esetleg … szabad? – szólalok meg tétován, enyhén remegő kézzel mutatva a hangszer felé. Reménykedően pislogok a vámpírra – akiről persze nem tudom, hogy az - , felkészülve arra, hogy elutasítja kérésemet. Hallhattam, hogy mit tud egy ilyen. Mégis szeretnék hozzáérni, játszani rajta. Tuti nemet mond. Tuti. Áh, hagyjuk inkább.
Nyelek egy aprót és lassan leengedem a kezem. Most kellene arról beszélnem, hogy jónak találom-e a zongorát vagy sem, megfelel-e vagy sem.
- Jó, meggyőzött. De ha lehet, akkor valami olyanba maradjunk, amiért nem kell eladnom az összes belső szervemet és a lelkemet sem kell az ördögnek ígérnem – szalad ki a számon, ami az eszembe jut anélkül, hogy felfognám szavaimat. De tényleg, ez iszonyat drága lehet. És ezer százalék, hogy ilyet sima egyszerű földi halandók – vagyis azok, akik nem milliomosok vagy ilyesmi – nem engedhetnek meg maguknak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Szinte alig hallom azt az egy szót, ami elhagyja a száját, de a bólogatása rásegít, hogy megértsem a választ. Még magányra van szüksége. Viszonzom az enyhe szorítást, és már kelek is fel az ágyból, ahogy elengedi a kezemet. Nem megyek messzire, csupán pár lépést távolodom csak el a paravánozott ágytól némi kis privát szférát biztosítva ezzel neki. Annyit, hogy ne nagyon halljam a felőle érkező hangokat. Nagyon halkan hümmögni is kezdek, így még jobban elzárom magam mindentől. Nem azért, mert én nem szeretném hallani. Azért mert ő nem szeretné ha hallanám. És csak várok, ismételten. Közben ide-oda lépkedek, követem a padló mintáját, csak hogy lekössem magam. A gyógyító észreveszi a ténykedésem, és kérdő tekintete láttán egy apró kis mosollyal felelek csak. Minden rendben, csak … hát, minden rendben. Egy apró biccentés a részéről, és már folytatja is a munkáját. Én pedig folytatom tovább a köreimet. Nem sokat kell amúgy így mászkálgatnom, mert hamarosan mintha a nevemet hallanám. Azonnal hátrapislogok az ágy felé, majd indulok is vissza, de mondhatjuk úgy is, hogy szinte repülök.
- Tessék? – érkezik a kérdésem, ahogy bekukkolok a paraván mögé. Ó nem, még egyszer nem játszom el, hogy csak úgy berontok. Tanultam az előbbi esetből, köszönöm szépen. A kérdésem meg csupán csak annyi, hogy tényleg szólt-e vagy már képzelődöm is. Az utóbbi esetén szerencsére pont a legjobb helyen vagyok, hogy orvosoljuk ezt a problémát. Ám úgy tűnik, hogy nem vagyok pszichiátriai eset – vagyis de, de nem ilyen értelemben, mert ülő helyzetben látom Thomast, sőt felém is néz. Veszem hát a bátorságot, és közelebb megyek. Szeretetteljesen nézem a vonásait, szám is mosolyra húzódik. És csak állok az ágy mellett és figyelem őt.
- Jobb már, vagy még fáj valahol? - érkezik a kérdésem, amik főleg a fizikai állapotára vonatkoznak. Azt, hogy lelkileg hogy érzi magát inkább hoznám most szóba, lehet hogy nem tenne jót ez a téma az éppen hogy megnyugodott fiúnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Elkapom a mozdulatot és ezzel rögtön választ is kapok egy korábban fel nem tett kérdésemre. De mivel meg tudja érinteni, így annyira vészes tényleg nem lehet már a dolog, szóval nem kezdek el aggodalmaskodni.
- Akkor jó. Gondolom azok is elmúlnak holnapra – idézem fel a korábban elhangzottat. Igen, határozottan ezt mondta, hogy kap majd valami italt estére és holnapra már kutya baja se lesz. Még egy plusz pont a varázsvilágnak. Bele se merek gondolni, hogy mennyi ideig kellett volna szenvednie, meg kórházban lennie ha muglik lennénk.
Picit meghökkenek a kérdésen, annyira hétköznapi, annyira elüt a korábbiaktól. Meg igazából azért is amit mesél. Nem hallottam még egyik esetről sem, és így elsőre a hógolyós szemen dobástól zökkenek ki teljesen. És nem azért mert Annie-t emlegeti, hanem mert … szemen dobták … egy hógolyóval? És gyengélkedőn kötött ki? Az nem semmi. De nem kérdezek inkább rá egyikre se most.
- Igen, voltam – felelem csendesen majd áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra és nekidőlök az ágy szélének.
– Rögtön nem sokkal azután, hogy idekerültem, belenyúltam egy növénybe, amibe nem kellett volna. Utána még napokig nem tudtam rendesen mozgatni az ujjaimat, és folyton mindent összetintapacáztam – derűsen hunyorgok rá, ahogy elmesélem azt a történetet, aminek valamelyest ő is tanúja volt. Ugyanis ha emlékeim nem csalnak akkor másnap akadtunk össze a réten és ismerkedtünk össze. Majd egy picit komorabbak lesznek a vonásaim, ahogy a másik kalandom is az eszembe jut.
- Itt csak akkor voltam, a másik balesetnél az Ispotályba vittek. Azt hitték, hogy én is a kviddics meccs alatt sérültem meg. Nyílt alkarcsonttörés, agyrázkódás. Arra már nem emlékszem, hogy a fejem is betört-e végül vagy sem.- megvonom a vállamat, hiszen ez az eset sem mostanában volt. Mintha egy másik életben történtek volna ezek velem. És már tényleg nem is emlékszem rá. Egy ideig még szó-szót követ, majd elnémulok, ahogy megérkezik a gyógyító. Szaporán bólogatok, pedig nekem aztán semmi ráhatásom nincs ezeknek a betartására. Igazából, fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Aztán nyelek egy nagyobbat. Ó, remek. Akkor még az is lehet, hogy ki fogják vizsgálni az esetet? Óvatosan rápislogok a barátomra, hogy lássam ő mit szól a dologhoz. A tudatomig ekkor jutnak el a hölgy további szavai: értesíteni fogják a szülőket is. Megvárom amíg magunkra hagy minket, majd ahogy ez megtörtént már teszem is fel a kérdésemet:
- Fel akarod hívni, hogy tőled tudja meg mi történt? Nem hiszem, hogy a levél túl részletes lenne és szerintem aggódni fog. A te szádból hallva talán nem annyira. Vagy, te mit gondolsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Nem tudom, hogy mégis mire nem emlékszik, hiszen szerintem a tényleges sztorit akkor nem mondtam el neki. Csak hogy csúnya gonosz növény támadt meg, és ennyi. Kétlem, hogy említettem volna neki akkor a gyengélkedőt. Aztán meg nem is került szóba ez a hely, miért is került volna? A tintapacás találkozásunkra meg biztos, hogy emlékszik. A másik esetet sem mondtam, hiszen nem tartott sokáig az ottlétem sem. Hamar összefoltoztak, és jöhettem is vissza. Tényleg csak a nyavalyás meccs miatt vittek be oda eleve.
- Hát, leestem a lépcsőn, és eléggé szerencsétlenül érkeztem. El is ájultam, képzelheted hogy megijedtem, amikor magamhoz tértem és azt se tudtam, hogy hol vagyok. De így jár az, aki könyvet olvasva mászkál a kastélyban és nem figyel – vonok vállat majd rámosolygok. Nem volt nagy dolog, de tényleg. És akkor még csak barátkozgattunk, össze-össze futottunk a folyosókon vagy órákon, szóval nyilván nem pont ilyesmi volt a beszédtéma, hogy ú képzeld, hogy összetörtem magam a minap. Mint ahogy az ő hógolyós esete sem merült fel, sem a levitás tornyos kalandja. – Tanultam az esetből, már vagy mászkálok, vagy ülök egy helyben és olvasok.
Nekem amúgy rögtön megfordult a fejemben, hogy Liam bácsinak nem kellene-e szólni, igaz akkor még nem tudtam azt sem, hogy benn kell-e maradnia éjszakára, vagy hogy egyáltalán mi történt. Azt nem gondoltam volna, hogy ebből ügy is lesz, és remélem, hogy ennél nagyobb nem lesz belőle. Jó lenne, ha nem kérdeznék ki, hogy mi is történt pontosan.
- Na, örülök, hogy tudtam segíteni valamiben – haszna is van annak, ha az ember barátnője mugli származású. Mi sem természetesebb nekem annál, hogy rácsörög a bácsikájára, mielőtt az szívinfarktust kapva iderohanna a munkából, hogy mi történt a fiával. Ám az öröme nem tart sokáig, ugyanis nem tudja, hogy mit is mondjon neki. De egyet sem kell félnie, itt vagyok én, hogy segítsek a bajban!
- Mit szólnál ahhoz mondjuk, hogy beléd kötöttek páran először csak szóban, majd meg is vertek és gyengélkedőre kerültél? De már elláttak, ne aggódjon mert jól vagy, hamarosan hazamész, és majd otthon elmeséled a többit neki? Röviden felvázolnád így, mégsem bocsátkoznál nagyon részletekbe – én valahogy így tudatnám a férfivel az ő helyében. Sőt, ha nekem kellene beszélnem vele, akkor is valami hasonlót mondanék neki. A lényeget elmondaná, és még időt is nyerne, hogy végiggondolja, hogy pontosan mit és hogy hozzon a bácsikája tudomására. Szerintem így lenne a legjobb. Mindenesetre kíváncsian nézek a barátomra, hogy ő mit szól ehhez a megoldáshoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Igazából csak az első pár bukfencre emlékszem, hogy mennyire fájt. Aztán utána a kéztörés meg aztán az ájulás tett róla, hogy szinte semmi más ne maradjon az esetből. Talán azért sem viselt meg úgy igazán, és viccelem el, mert tényleg én voltam a buta és figyelmetlen. Meg mert most igazából nem érzem úgy, hogy fontos lenne bármiféle múltbeli gondom-bajom. Vagy jelenlegi, vagy jövőbeli. Most csak rá fókuszálok, azt tartom szem előtt, hogy ővele mi van. Pont ezért rohantam ide úgy, ahogy, ezért lettem volna képes hosszú végeláthatatlan órákat várakozni, amíg felébred. Mert nem érdekel, hogy mi van velem, hogy nekem mi lenne esetleg a jobb, most csak ő a fontos.
Nem különösebben lelkesedik az ötletért, bár hogy pontosan melyikért azt nem tudnám megmondani. Vagy-vagy. Persze lehet mást is mondani Liam bácsinak, én csak egy tippet mondtam, ha ez nem tetszene neki. De az is lehet, hogy maga az nem tetszik neki, hogy kénytelen lesz felhívni és mondani neki valamit, most azonnal. Fel tudnám ugyan ajánlani, hogy majd én beszélek vele, de nem hiszem, hogy okos ötlet lenne. Akkor meg lehet amiatt aggódna a férfi, hogy miért én mondom el neki. És nem hazudnék neki, hogy jaj hát Thomas épp alszik vagy tudomisén. Meg kétlem eleve, hogy belemenne egy ilyen megoldásba a fiú.
- Ó. Oké – nyögöm ki, amint eljut a szava a tudatomig. Meg a látvány. Egy apró, zavart mosolyra húzódik a szám miközben még mindig a lábait nézegetem. Aztán hirtelen észbe kapok,  arcomon némi pír keletkezik, és már menekülök is a paraván másik felére. Nagy igyekezetemben persze nekimegyek a másik ágynak, ami szerencse, hogy üres jelenleg! Elfojtom ugyan a nyögést, de az tuti, hogy hallható volt ez a kis ütközés. Jó, na, nem tehetek róla. Az a hálóing az oka, totál…totál…oké, nyugi. De hát, a hálóing! Orvosi meg minden, de hát na. És persze, hogy eszembe jut, hogy a filmekben ezek a ruhadarabok olyanok, hogy kinn van mindig a páciens öhm hátsó fele. Ettől a gondolattól rögtön el is pirulok, majd csuklani kezdek. Jaj, nagyon remélem, hogy össze tudom szedni magam mielőtt idejön, vagy szól, hogy visszamehetek. Ilyen zakkant is csak én lehetek, de komolyan. De ... az a hálóing!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

új tanév első hétvégéjén |o

Valahogy még az időjárás is tudja, hogy mikor ér véget a diákoknak a nyár, és mikor kezdődik újra az iskola. Ugyanis már is sokkal hűvösebb van, mint mondjuk egy héttel ezelőtt volt. Beköszöntött az ősz, hullanak a levelek, mintha a sok sulissal akarna együtt érzően gyászolni a természet is. Talán a legtöbbjük tényleg így is érez ezzel kapcsolatban, én viszont felvidulok tőle. Ősz, a kedvenc évszakom. Minden olyan meleg színezetet kap, a narancssárgás-barnás-pirosas színárnyalat miatt, ami eluralkodik ilyenkor.  Gyönyörű.
Most, bár hiába van hétvége, mégsem a természet csodáinak szentelem a figyelmemet. Mint,akit űznek úgy hagyom el a kastélyt, vágyom ki a szabadba, de nem találom a helyemet sehol sem. Tele van a fejem gondolatokkal, és képtelen vagyok rendet tenni odabenn. Túl sok, egyszerűen túl sok minden van most bennem. És ettől feszült vagyok. Futni kezdek hát, bár nem vagyok ehhez a tevékenységhez öltözve. Igazából nem is veszem észre, hogy lábaim automatikusan egyre gyorsabban mozdulnak, sem pedig azt, amikor letérek a szokott útvonalaimról. Csupán a megfelelő légzésre figyelek, és bár nézem, hogy mi van körülöttem, de látni nem látom. Csak amennyire szükséges, hogy ne menjek neki egy fának például. Még gyorsabb tempóra váltva hagyom el a birtokot, és már a falu felé robogok. Izmaim már sajogva tiltakoznak, de nem foglalkozom velük. Ez a kis fizikai megerőltetés pont jól jön, hogy eltereljem a figyelmemet, nos, mindenről.
Bár jó lenne, ha arról nem feledkeznék meg, hogy ilyenkor sokan vannak a faluban, jönnek-mennek az emberek. Még jobb lenne, ha egyáltalán észrevenném őket, és nem ők kényszerülnének kitérni az utamból. De eddig nem volt semmi gond. Eddig. Egészen pontosan eddig. Amíg a látóterembe hirtelen oldalról be nem rontott egy alak. Nő, így első ránézésre. Agyam kiadja a parancsot: Állj, ám a lábaim visznek tovább, és mielőtt észbe kaphatnék már el is gázoltam a hölgyet. Teljes erőből. Elterül a macskakövön, én pedig az ütközés erejétől megtorpanva egy rossz mozdulatnak – vagy éppen jónak, hisz így nem az áldozatomon landolok – köszönhetően hanyatt vágódok.
- Bo-bo-bocsánat – nyögöm ki elfúló hangon, hangosan zihálva, miközben lassan, óvatosan felülök. Minden porcikám fáj, mégis inkább a másik miatt aggódok. - Jól ... jól van?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | |o

Meglepően jól viselem amúgy ezt a közelséget, bár eléggé váratlanul ért ennek felfedezése. Talán amiatt, mert tudom, hogy én jöttem ide. Talán a zene miatt. Vagy talán amiatt, mert a férfi másmilyen úton-módon jelent rám veszélyt. Mert jelent, az biztos, ezt minden porcikámban érzem. Csak éppen a mimikája, a testbeszéde, a hangsúlya, szóval minden arról árulkodik, hogy a szokásos dolgoktól nem kell félnem vele kapcsolatban. És jelenleg úgy is túlságosan vonz a hangszer ahhoz, hogy meghátráljak. Meg kezdek megnyugodni is, oké, ez fura.
Csodálkozó pillantást vetek a megnémult beszélgetőtársamra. Tényleg megengedi? Azon már meg sem ütközöm, hogy nem kommentálja a tényt, hogy az imént szerzett magának egy vevőt. Hallani biztos, hogy hallotta pedig. De igazából, nem is baj, sőt. Legalább nem zavar meg a gondolataimban, miszerint jézusom, hozzáérhetek egy ilyen zseniális, drága és zseniálisan drága hangszerhez. Tekintetemből még egyszer kiolvashatja a kérdést, majd biccentek egy aprót. Rendben hát!
Óvatosan nyúlok a digitális masina felé, ujjamat lágyan végigfuttatva rajta. Ahogy az otthoni zongorámon szoktam. Szeretettel, kedveskedve, ahogy egy ilyen fantasztikus dolog megérdemli. Most nyugodtan lehet hülyének tartani, amiért egy tárgyat ennyire képes vagyok a szívembe zárni. Nem különösebben érdekel mások véleménye. Finoman nyomok le pár billentyűt, egyrészt a hangzását figyelve, másrészt pedig árulkodó jelek után kutatva a hangszer gazdájánál. Hátha ennyi klimpírozás elég volt neki. Ám olybá tűnik, hogy szabad folytatnom, így gyorsan átropogtatom az ujjaimat, a fehérek fölé helyezem azt, majd egy mély lélegzetvétel után belekezdek Chopin Waltz in A minor B150 ébe. Egyrészt amiatt, mert ő is Chopint játszott, másrészt pedig, mert ez a waltz mindig is az egyik kedvencem volt, így hát most is teljes átéléssel játszom, fejemmel, felső testemmel is követve a hangok áradatát. Nyilván nem vagyok annyira profi, mint a férfi, de érdekes módon nem feszélyez ez a gondolat egyáltalán. Túlságosan is örülök annak, hogy megkaptam, amit szeretnék: játszhatok a hangszeren. Szinte fájdalmas arcot vágok, amikor véget ér a dal, és el kell szakadjak a billentyűktől, de nem ezért jöttem. És erre már megint emlékeztetnem kell magamat. Némán tekintek rá újra a tulajra, várva, hogy tudassa velem mi jön ez után. Pedig hát meg kellene köszönnöm, csak éppen még nem tudnék megszólalni, de látni láthatja rajtam, hogy hálás vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Határozottan dühít a fiú viselkedése. Nem csupán az, hogy itt eregeti a füstöt a könyvtárban, hanem még ráadásul úgy is tesz, mintha meg se hallott volna. Márpedig az ki van zárva, hogy ne hallott volna, hiszen az összes itt tartózkodó úgy pislog felénk, mintha kötelező lenne. Lehet, hogy az is, ritkán fakad ki egy prefektus szabályt szegve. Hiszen, itt nem szabad kiabálni, és ezt nekem kéne a legjobban tudnom. És betartatnom.
Csak szeretnéd! Ez a taktikád? Halálra bosszantani a lányokat, hogy észrevegyenek?
Aztán, végre valahára megfordul, de ettől nem lesz jobb. Egy paraszthajszálnyit sem. Most az van, hogy a hangnem miatt nekem meg kellene hunyászkodnom és elpucolni innen de sürgősen. Legalábbis így szoktam reagálni. Így teszek-e most? Hát nem, nagyon nem.
- Az alvást nem tiltja egy szabály sem a könyvtárban, ellenben dohányozni tilos. Nem csak itt, hanem az egész épületben. Szóval jobban tennéd ha eloltanád, méghozzá sürgősen – sziszegem vissza visszább véve a hangerőmön. A rikácsolásra nem is reagálok, és ez egy nagyon jó ötlet tőlem. Azt ugyan valóban nem tudom, hogy ez a cigi nem olyan cigi, de szerintem ezt csak ő tudhatja. Mit fognak látni a kis elsősök? Hogy itt egy prefektus és vidáman pöfékel, anélkül, hogy bármi gond lenne belőle. Tehát, ők is ezt fogják tenni. Nem-nem, nem mentség egyáltalán hát ez a mentolos füst.
- Hé! – szólok a fiú után, aki nemes egyszerűséggel otthagy a polcok között. Ez meg már pláne túl megy minden határon. Bosszant, nagyon de nagyon bosszant. Ha őszinte lennék magamhoz akkor tudnám, hogy nem is annyira az ő személye miatt akadtam ám ki, sokkal inkább amiatt, hogy bealudtam a könyvön, pedig nem akartam. Hogy rendre elterelődnek a gondolataim egy bizonyos valaki felé, pedig nem akarom. De nem tudok tenni ellene, valahogy mindig ott kötök ki. De nem agyalok még ezen, szóval marad az, hogy feldúltan követem a pöfékelő srácot az asztalhoz. Levágom magam egy üres székre, karba teszem a kezemet és összepréselt ajkakkal figyelem ügyködését.
Eloltod azt a vackot, vagy mi lesz?
- Fú, ezek elég gusztustalanul festenek – jegyzem meg, az egyik illusztráció felé bökve az állammal. Mert hát bármilyen ingerült is legyek, azért az állatos dolgok így is eljutnak a tudatomig. – Minek kellenek ezek neked?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

új tanév első hétvégéjén |o

Az első megrázkódtatás után, miszerint elgázoltam egy gyanútlan járókelőt az utcán, felemelem a fejemet, és az igazi sokkhatás csak most ér, amikor fel is ismerem az arcot. Ó igen, ismerem az illetőt. És ami még rosszabb: az egyik tanárom az. Abba most ne menjünk bele, hogy miért is jobb vadidegennel összeütközni, de úgy érzem határozottan, hogy nekem most jobb lenne sokkal jobb. Vagy ha már feltétlen ismerősnek és feltétlen tanerőnek kell lennie, akkor legyen valaki olyan, aki nem tanít, vagy akit amúgy sem kedvelek annyira. Vagy aki nem kedvel engem, akkor meg már aztán teljesen mindegy, nemde?
Ám nincs nagyon választási lehetőségem, szóval ebből kell most a legjobbat kihozni. A tanárnő előbb felkel, mint én, és már segítően nyúl is utánam, amit gondolkodás nélkül fogadok el. Csak miután talpra kecmeredtem az után esik le a dolog, így kissé döbbenten meredek magam elé. Ezt az érzést meg csak tetézi az, hogy úgy kér bocsánatot, mintha ő okozta volna a koccanást.
- De hát … én ütöttem el a tanárnőt! Én nem figyeltem, igazából … azt se tudom, hogy kerültem ide pontosan. Mármint futva, de … na mindegy. Jól vagyok – bólogatva erősítem meg az állításomat. Igen, fizikailag semmi bajom. És lehet, hogy úgy tűnik, de nem az ütközés miatt beszélek ám össze-vissza. És bűntudatom is van. Kellene valamit mondanom, vagy tennem, vagy nem is tudom. Mert, te jó ég, fellöktem a tanáromat az utcán! Ez, borzalmas!
- Öhm, tényleg nagyon sajnálom. Esetleg … - nézek körbe lázasan, hogy mit tudnék kihozni a helyzetből, valami jóvátétel szerűséget keresgélek. Ó, tudom hol vagyunk. Ebbe az étterembe randiztunk Thomasszal! De a teaházuk is szuper. Tea? Ez nem is olyan rossz ötlet. – Esetleg nincs kedve a tanárnőnek csatlakozni hozzám egy teára? Ha már így összefutottunk?
Nem fejtem ki, hogy úgy megbizonyosodhatnánk róla, hogy egyikünknek sincs agyrázkódása például, vagy fel nyugodtan fel tudnánk dolgozni az esetet. Vagy csak úgy szimplán nyugodtan békésen elfogyasztani egy finom teát. Mindig jó az idő a teázásra, és az alkalom is. Oké, mióta állok én így a teázáshoz? Ha jó a kedvem: teázok. Ha rossz a kedvem: teázok. Ha elgázolom a kedvenc tanárnőmet: teázok. Vagyis, meghívom teázni.  Anélkül, hogy belegondolnék talán nem annyira megszokott dolog ez a gesztus. Legalábbis idehaza nem. De tőlem teljesen őszintén, és mindenféle hátsó gondolatok nélkül jön az invitálás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Végre egész összeszedettnek érzem magam, az elmúlt napok mintha egy véget nem érő vidámparki szabadesést utánzó játékon teltek volna. Ami folyton meg-megáll, és amikor már azt hiszed, hogy végre földet érsz kiderül, hogy még bőven van hova zuhannod lefelé. Mindezt persze anélkül, hogy be lennél kötve, vagy lenne rajtad egy nyamvadt ejtőernyő. Ó, bár a mágusoknak más módszerük is van az ilyenekre, nem? Na mindegy. A lényeg a lényeg, hogy hosszú kihagyás után volt végre volt alkalmam egy jó kis beszélgetésre a dokival. Szóval most egész jól helyrekerültek a dolgok, és látom a fényt az alagút végén. Ennek pedig nagyon örülök.
Azt mondjuk nem igazán tudom, hogy mégis mit keresek itt ezen a folyosón, az óráimnak már vége mára – bárki is állította össze az idei órarendem elég fura munkát végzett, egyik nap reggeltől estig órán vagyok;  másik nap meg szinte alig van valami -, dolgoznom se kell ma menni, szóval csinálhatnék, amit csak akarnék. Ehelyett össze-vissza lófrálok a kastélyban, mosolyogva, dúdolva. Mondanám, hogy ezt akarom csinálni, de nem igazán. Eszembe jut viszont, hogy mit kellene csinálnom: baglyot kéne küldenem a biológiai anyámnak. Legyen hát!
Sietősebbé válnak a lépteim, ahogy végre megvan a célom és már nem állok meg a különféle festményeket nézegetve. Táskám a vállamon átvetve ütögeti az uniformisos derekamat, de nem foglalkozom vele. Mosolyogva folyatom az utamat a folyosón, eldöntve, hogy amint elküldtem a levelet kimegyek a szabadba, hogy kiélvezzem az őszi napsütést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Hamarosan újrakezdem a dúdolgatást is, először csak halkan hümmögve, majd picit hangosabban, ahogy egyre jobban beleélem magam a ritmusába. Fejemmel bólogatva, ruganyos léptekkel haladok tovább a folyosón. Határozottan felvillanyoz a gondolat, hogy nemsokára odakinn leszek a szabadban. Mondtam már, hogy az ősz a kedvenc évszakom? Még nem elégszer, igaz?
A folyosó amúgy teljesen kihalt, talán pont azért is merek fennhangon dalolgatni. Na nem mintha a festmények bunyójától bárki is hallhatná a hangom. Maximum akkor, amikor éppen elmegyek mellettük. Maximum. De hát sehol senki, bár ott mintha távolabb mocorogna két ember. Egy kis eldugott zugban, hát jó. Majd gyorsan elsietek mellettük, nehogy megzavarjam őket. Ehhez az elhatározáshoz igazodva kicsit gyorsítok, és hamarosan már ki is tudom venni a nekem háttal lévő srác körvonalait. Még pár lépés és már azt is látom, hogy a velem szemben ücsörgő illető egy férfi. Ó, oké. Ez … fura. Nagyon fura. De hát ugye, semmi közöm sincs hozzá, bármennyire is közel legyenek egymáshoz. Mereven magam elé nézve közelítem meg őket egyre jobban, de nem tudom elkerülni, hogy még több részlet jusson el a tudatomig. A fiú alakja, a kusza haja. Gyorsan megrázom a fejemet, mintha ezzel meg tudnám győzni magam arról, hogy képzelődök. Aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Összeölelkeznek a vadidegennel, aki, hogy mi? Mi a fene folyik itt?
Megtorpanok egy pillanatra, a barátom mögött, és teljesen elsápadva figyelem, ahogy a férfi arcához hajol, teljesen láthatóvá téve ezzel a profilját. Ennyit a képzelődésről, ilyen nevetése, ilyen arca csak és kizárólag egy embernek van. Még ha valaki le is koppintaná a testalkatát, meg a haját, de ezeket nem tudná. Pislogok párat, majd felnyögök, hangosabban, mint szeretném, és ettől a hangtól megriadva végre kizökkenek a mozdulatlanság láthatatlan béklyóiból, és szinte futva indulok meg a folyosó vége felé. Csak akkor lassítok, amikor már eléggé messze vagyok tőlük. Ám még ez sem ment meg a gondolataimtól. Kifulladva megtámaszkodom a fal felé fordulva teljesen. Ki ez az ember? És miért, miért viselkedik úgy a barátommal, ahogy … nos, ahogy én szoktam? És ő? Ő miért? Én ezt nem értem. Mi van itt? Az nem lehet, hogy … hogy … nem. Kizárt. Vagy … mégse?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

másnap délelőtt |o
 

Nem tudom tegnap hogy jutottam vissza a hálókörletbe, se azt, hogy mikor. Mintha valamiféle álomba csöppentem volna, egy rémálomba ráadásul, amiből bármennyire is szerettem volna, nem tudtam felébredni. Este meg, bármennyire is szerettem volna képtelen voltam elaludni. Ezerrel pörgött az agyam, próbálta feldolgozni a látottakat, a történteket. Eleinte elkönyveltem magamban, hogy csupán nagyon jóban van a barátom azzal a rejtélyes idegennel és ennyi. Aztán, aztán elkezdtek elkalandozni a gondolataim, visszaidézve beszélgetéseinket. Egészen pontosan egy beszélgetésünket. És ekkor, ami felmerült bennem, már nem hagyott nyugodni. Szóval ugrott az alvás.
Ma pont, hogy hosszú napom van, és magam sem értem, hogy nem aludtam még el egyik órán sem. Mindenesetre nagyon örülök ennek a lyukasórának. Gyorsan el is köszönök a padtársamtól, alig várva, hogy bevetődhessek az ágyamba és egy keveset szunyókáljak a következő óráig. De az is lehet, hogy csak a társalgóig, vagy valami hasonló helyig jutok el. Mindegy, csak le tudjak feküdni egy kicsit.
Ám mielőtt elindulhatnék egy hang hasít keresztül a folyosó hangzavarán. Egy hang, amit bármikor megismernék. Egy hang, ami most összezavar, amivel most nem tudok mit kezdeni.
- Szia – köszönök vissza egy halvány mosolyra húzva a számat. Testsúlyomat áthelyezem a másik lábamra, és úgy nézem őt, nagy szomorkás szemekkel. – Igen, az van.
Bólintok egyet, megerősítve ezzel a felettébb szűkszavú mondatomat. Figyelem a szeretett vonásokat, mialatt várom, hogy mondjon valamit, hogy miért kérdezi. Vagy, hogy elmagyarázza mégis mi volt az tegnap. De hát nem is tudja, hogy tanúja voltam annak, ugye? Várhatnék itt ítéletnapig. Végül sóhajtok egy nagyot.
- Mi újság? Milyen volt a tegnapi napod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Teljesen helytálló a megállapítás, nem vagyok jó bőrben. A zavarodottságom még semmi lenne, nem is látszódna úgy igazán rajtam, de az alvás hiány? Hát azt kevésbé viselem jól. Eggyel több ok arra, hogy miért is nem bulizok. Mondjuk valószínűleg kicsit másképp, jobban tűrné a szervezetem, mint az egész éjszakányi álmatlan forgolódást, kínzó gondolatok közepette. Mire megvirradt már pár dolgot biztosan állíthattam, ennyi jót tudok elkönyvelni.
- A leülés jól hangzik – bólogatok, elmosolyodva a gondolatra, hogy a fekvés még jobban hangzana, de nyilván olyan hely nincs ezen a folyosón ahol el lehetne heverni. Rábízom magam a fiúra, fogalmam sincs, hogy hol lehet az ötletét kivitelezni. És nem, most nem gondolok arra a helyre, a beugróra. Csak remélni tudom, hogy nem oda szándékozik menni. Bár már kezdek tényleg abba az állapotba kerülni, hogy teljesen mindegy, én itt a folyosó közepén is leülök, csak ne kelljen már állnom. Teszek egy tétova lépést előre, jelezve, hogy mehetünk ám, mutassa azt a pihihelyet.
Vidáman adja elő a tegnapi napját, igazából nem is számítottam másra. Nyilvánvalóan jól érezte magát. A nevet meghallva viszont felszalad a szemöldököm. Riley? Vajon az a fazon az Riley volt? Még sose láttam a dokit a másik alakjában, így sajnos elképzelésem sincs hogy is néz ki. De, változtat egyáltalán bármin is az, ha Rileyval láttam? Nem, nem igazán, a gyanú, a sejtés az ugyanaz marad. A suta befejezése a sztorinak ismét felkelti a figyelmemet, kérdő tekintettel nézek rá vissza. Miért van zavarban? Mármint, jó, azért lehet. De … áh, válaszokat szeretnék. Nem találgatni, nem tippelgetni, nem töprengeni, tudni szeretném mi a helyzet. A többi majd jön utána szépen sorban.
- Ühüm, értem. Ott is aludtál nála? – érdeklődök kedvesen, hiszen végülis miért ne tehette volna meg? Nem mintha ez jelentene bármit is, csak kíváncsi vagyok. És bizonytalan, nagyon bizonytalan. Fejemben már meg is kezdem a végigpörgetését a különféle variációknak, ahogy majd felhozom a konkrét kérdésem, amikor kizökkent.
- Velem? Hát, nem volt túl jó éjszakám. Nem tudtam aludni – felelek lassan, egyelőre nem részletezve ennek okát. Ez a kimerültségem oka, nem a suli, és nem a munka. Bármennyire is fárasztó ez a kettő együtt, azért ennyire nem készítenek ki. Ennél több újsággal meg nem igazán szolgálhatok magammal kapcsolatban. Mind a hangsúlyom, mind a testbeszédem arról árulkodik, hogy ne feszegesse a témát, ne kérdezzen rá. Úgy is meg fogja tudni az okát, ahogy összeszedem magam annyira, hogy felhozzam a témát.
- Ahha, jó, persze – bólintok ismét, és bár nem látszik rajtam, de örülök a javaslatnak. De tényleg, nagyon örülök neki. Rásandítok a lezser pózt felvevő barátomra, a mosolyára, amit úgy szeretek, és anélkül, hogy bármit is újra átgondolnék szólásra nyitom a számat. – Tudod, tegnap is errefelé sétáltam délután. És láttam két emberkét nagyon örülni egymásnak. Mintha te lettél volna valakivel, de lehet, hogy képzelődtem csak.
Nincs itt semmi feltételes mód, semmi képzelődés, semmi talán. Biztos. De nem rontok ajtóstul a házba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Nem igazán tudom, hogy mit is kellene reagálnom, vagy éreznem ezzel kapcsolatban. Nem aludt nála. Pedig teljesen el tudnám képzelni, hogy tényleg tök jól elvannak, későre jár az idő és egyszerűen csak ott marad. Úgyis jóba vannak, nem? Na mindegy is.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor a kényelmes pihenőhelyre érünk. Nem csupán azért, mert végre leülhetek. Hanem mert ez a hely nem az a hely. Furcsa módon ettől nagyon megkönnyebbülök. Nem is sokat teketóriázok, helyet foglalok én is a kanapén, Thomas felé fordulva. Egyik lábamat felhúzom az ülőalkalmatosságra, karom a háttámlán pihen, majd lejjebb csúszom egy picit, hogy a fejemet is megtámasszam ott. Ó, ez remek. Félig ülni félig feküdni a kanapén, fantasztikusan pihentető érzés.
- Nem tudod – ismételem el a szavait meghökkenve. Ezzel alaposan összezavar. Hiszen akkor vagy nem ő volt – kizárt, ő volt, ennyire őrült nem vagyok -, vagy nem emlékszik arra, hogy hol és mit csinált. És főleg, hogy kivel. Az az eshetőség fel sem merül bennem, hogy ne mondana igazat. Thomas sose hazudik, szóval ez ki is van zárva. Elgondolkodva figyelem őt, egyre bizonytalanabbul. Nem támadhatom le azzal, hogy kivel volt és mit csinált, nem kérhetem számon. Nem is akarom ezt tenni, hiszen jézusom, ő egy szabad ember, azt csinál, amit akar. Nem szabok én meg neki semmit sem. És féltékenykedő zakkant lány sem vagyok. Simán zakkant az igen, de nem olyan.
– Oké. Akkor biztos nem téged láttalak egy eldugott kis zugban ölelkezni egy pasival – vonom meg a vállamat, mintha semmiség lenne az egész. Biztos mindenkinek az lenne, tényleg, csak nekem nem. – Nem a te tarkódon voltak kezek, nem a te hajadba túrtak bele és nem te …. oké. Ez … igazán megnyugtató. Leszámítva a tényt, hogy már képzelődöm is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Most tuti mindjárt közli, hogy én tényleg nem vagyok normális. A fejemben ezzel a mondattal kezdődő események láncolatát inkább nem is állok neki részletezni. Nem túl kellemes az elképzelés. Oké, miért képzelgek már megint összevissza?
A hirtelen felvidulása rángat vissza a valóság talajára, és tényleg annyira váratlanul ér a reakciója, hogy fel sem fogom, hogy mit mond. De hamarosan már meséli is tovább, én pedig megnyugodva sóhajtok egyet. Na, mondtam én, hogy őt láttam. Így már minden világos, minden rendben. Vagyis, várjunk, dehogyis.
- Nem, még sose láttam férfiként. Beszéltünk róla még az elején, hogy csak akkor változik át, ha én kérem. Vagy ha szükséges lesz. Eddig még nem tartottuk annak – magyarázom el neki hogy is történhetett az, hogy nem ismertem fel Rileyt. Még el is mosolyodom, hiszen elég hamar összerakta magában ezt a tényt, meg mert így akkor most mindketten tényleg ugyanarról beszélünk. Szóval Riley volt az. Tényleg megnyugtató, mert tudom, hogy mennyire jóban vannak. És közben mégsem az.
Követem Thomas tekintetét, miközben észreveszem a zavarodottság jeleit rajta. Érzi, hogy valami van, hogy valami nem stimmel. De hogy haragudnék-e rá? Jézusom dehogy is!
- Thomas? – hangzik fel a már jól ismert felvezetés. Az időhúzás, a felkészülés, a hangsúly, amitől azonnal görcsbe ugrik mindkettőnk gyomra. Pulzusom is megemelkedik, kénytelen is vagyok több mély lélegzetet venni, mialatt bátorságot gyűjtök. Ez nem lesz fáklyás menet…
- Tudom, hogy érzel velem kapcsolatban, de … esetleg … vonzódsz Rileyhoz? Vagy van olyan fiú, esetleg férfi aki tetszik neked? – halkítom le a hangomat automatikusan, hogy még jobban belevesszen a folyosó zajába a beszélgetésünknek ezen fordulata. Mi halljuk egymást, hiszen azért elég közel vagyunk; de más csak akkor hallgathatna ki, ha közvetlenül itt állna mellettünk. Azt meg azért észrevesszük. Hangsúlyom semmi jelét nem adja elítélésnek, neheztelésnek, hiszen csupán óvatosan puhatolózom. Azt sem kérdőjelezem meg, hogy én vajon tényleg tetszenék-e neki. Tudom, hogy így van. De az simán benne lehet a pakliban, hogy nem csak a lányok tetszenek neki, hanem a fiúk is. Végül is … fiúotthon, meg minden. Kérlelő tekintettel nézek rá, talán, hogy ne akadjon ki a feltevés miatt, vagy hogy válaszoljon, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várom mit reagál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Megdöbbentem a kérdésemmel. Nem is kicsit. Ez még egyik irányba sem billenti el a mérleg nyelvét azonban, csupán annyit jelez számomra, hogy nem számított erre. De úgy őszintén mégis ki a fene számít ilyen kérdésekre? Ez nem olyan, amiről úgy szívesen elbeszélget az ember egy bögre forró tea meg süti társaságában. És nálunk épp egyik sincs, szóval.
Hiába keresem a tekintetét, ő szinte a semmibe meredve ismételgeti a nemleges válaszait. Megnyugszom, hiszen most már tudom a választ a kérdésemre. Mondanám, hogy most már nyugodtan aludhatnék is, de most meg az ereimben futótűzként terjedő adrenalin miatt nem tudnék. Ciki téma … jobb mint a kávé. Morbid humor, tudom.
Amint felugrik a kérdése után, azonnal felkapom a másik lábamat is, hátammal támasztva a továbbiakban a támlát, talpamat az ülőhely szélének támasztva karjaimmal szorosan átölelem a térdeimet. Igyekszem összehúzni magam minél kisebbre, ahogy halálsápadtan figyelem járkálását, és a fájdalmas arckifejezését. Ó a fenébe, ezt aztán jól megcsináltam, már megint. Szemeimmel követem a mozgását, bár egyre kevésbé látom már őt tisztán, élesen. Egy ingerült mozdulattal törlöm le a könnyréteget, ami elhomályosítja a látásomat, csak hogy szinte azonnal újra megtehessem ugyanezt. Mélyeket lélegzem hát, ami végre segít egy picit. Mire megáll velem szemben már csak furcsán csillog a szemem, de nincs nyoma egy apró könnycseppnek se. Félénken nézek rá, nem tudva, hogy mégis mire számítsak most. Teljesen érthető a kérdés, amit feltesz, mégsem tudok rögtön válaszolni rá.
- Mert … mert … - mély levegő. – Láttalak ugye tegnap Rileyval, és hát, nagyon meghitt volt az a pillanat. Tudom-tudom, hogy jóban vagytok, nagyon jóban – emelem fel a kezeimet védekezőn, mielőtt esetleg közbevágna, majd amikor folytatom a magyarázatot már újfent a térdeimet ölelem át. – És, ugye ott van az, ami az otthonban történt. Ami nem viselt meg úgy annyira. Szóval megfordult a fejemben ez az eshetőség is, mint egy nagy talán.
Elhallgatok és nyelek egy aprót, majd beharapom az alsó ajkamat. Ez úgy egész értelmesen hangzott, vagy nem?  Jézusom, de pocsékul érzem magam, hogy egyáltalán megkérdeztem. Jobban teszem, ha inkább csendben maradok most, hogy feldolgozhassa mindazt, ami elhangzott. Hogy mennyire tiszta neki az, hogy nekem mi az álláspontom ez ügyben, azt nem tudom. Bár jelenleg szerintem az se teljesen tiszta, amit elmondok. Hogy lenne hát akkor az, amit nem?