36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (479 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 9 10 [11] 12 13 14 15 16 » Le
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 10. 20:15 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Nem zavar meg a kérdéssel, egyáltalán nem. A kis intés után gyorsan megrázom a fejemet, majd felemelem az ujjamat egy apró bólintás kíséretében, jelezve ezzel, hogy nincs semmi gond, majd mindjárt válaszolok erre. Csak félő, hogy elfelejtem, amit épp elkezdtem, így nem kanyarodok ki a gondolataimból azonnal.
- Eddig nem tettem, de most már igen. Remélem, hogy sokáig tudok majd egy helyen dolgozni, és nem kell majd másik után néznem – bólintok végül amikor eljutok odáig, hogy feleljek.  Egyelőre nem részletezem, hogy miért pont most, és miért fontos az, hogy rendszeres legyen a munkahely. Nem azért, mert nem szeretném megosztani az információt, csupán nem szeretném untatni, vagy letámadni a tanáromat.
- Igen, egészségesebb, de nekem igazából az mindegy. A faluban sok az ember, zajos. A zöldben azért nyugodtabb sokkal, békésebb – osztom meg a véleményemet. Na igen, a koccanásveszély is nagyobb sok ember között, de nem emiatt nem futok ilyen helyeken. Nem szoktam zenét hallgatni közben, így tényleg fontos a csendesebb környezet. Kora reggel, meg késő délután kevesebben szoktak kinn lenni a kedvenc helyeimen. Az összeütközésen felett meg már egész jól napirendre tértem. Főleg a tea megérkezése után. Nem teketóriázok sokat, már iszom is, azonban a figyelmemet nem kerülik el Jang mozdulatai.
- Hűtsek rajta egy kicsit, hogy ne égessen? – kérdezek rá kedvesen, miközben vékony jégréteg lepi be a mézes üvegcsét, példával támasztva alá, hogyan képzelem el azt a tea ihatóvá tételt. Nyilván nem fogok jégkockát rakni a teába, felhígítaná az isteni nedűt.
- Tényleg? – kérdezek vissza kapásból egy kicsit meghökkenve, ahogy választ kapok a kérdésemre. Eléggé olyannak tűnt, mint aki világ életében erre a szerepre készült. Elmosolyodom a kis kiegészítésen, nem is feltételeztem azt, hogy ne szeretné csinálni. Látszik rajta, hogy tetszik neki ez a munka. Legalábbis nagyon úgy érzem, abból, ahogy tanít. Egy kicsit oldalra döntöm a fejemet, mielőtt egy újabbat kérdezek. – Több opció is volt, és végül inkább efelé billent a mérleg nyelve?
Vajon már kezdi sejteni, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy mi alapján lehet eldönteni például, hogy merrefelé induljon az ember, ha nincs konkrét elképzelése? Mostanában elkezdett foglalkoztatni ez a dolog. Zavaró, hogy pontosan tudtam, hogy mi felé szeretnék majd tovább tanulni, de már egy ideje úgy érzem, hogy az még sem érdekel úgy igazán. A gond csupán az, hogy fogalmam sincs, hogy mégis mi az, ami érdekel. Tudom, fordulhatnék valamiféle pályaválasztási tanácsadás felé, meg bőven ráérek még ezzel foglalkozni, de egyrészt nem szeretek csak úgy akárkivel beszélgetni ilyenekről, másrészt meg mostanában túl sokat kellett töprengenem a jövőn ahhoz, hogy ne kezdjek el ezzel is foglalkozni.
- A Félszeműben. Vagyis ott fogok, holnap kezdek – felelem egy vállvonás kíséretében, mintha nem izgulnám magam halálra attól, hogy fog telni az első munkanapom. – Felszolgálok majd. Odahaza a szüleim boltjába is kisegítettem, bár ott nem kaját árultunk. Remélem ezzel se lesz gond.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 11. 19:28 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


Egy újabb nyugodt kis éjszakai bóklászás a kastélyban. Máskor annyira szoktam neki örülni, de most már alig várom, hogy eljussak végre az ágyamig. Hiába, nem sikerült még kipihennem azt az ominózus egész éjjel ébrenfekvést, amiben a minap részem volt. És még emellé bejött ugye a munka is, szóval már nagyon várom a hétvégét, amikor végre kipih…ó nem, dolgozom. Hát, pech. Akkor majd valamikor kipihenem magam. A lényeg, hogy most nagyon szeretnék már végezni mára az őrjárattal.
Lassan, csoszogó léptekkel haladok előre a kastélyban a rám bízott útvonalon, néha felkuncogok magamon. Már tényleg annyira a józan eszem határán vagyok, hogy simán képes vagyok röhögni azon, hogy úgy festek, mint egy zombi. Egy elmeháborodott zombi. Uniformisban, ami körülbelül úgy fest rajtam, mintha csak hirtelen magamra dobtam volna, nem foglalkozva a nyakkendővel, vagy hasonlókkal. És ez bizony így is van. Azon se lennék meglepve, ha a lábamon papucs lenne. Lehet, hogy az is van. Istenem, de fáradt vagyok.
Legalább eddig nem találkoztam senkivel se, még a többi prefivel sem. Tiszta szerencse, nekik is, meg nekem is. Nem hiszem, hogy képes lennék normális társalgásra jelenleg. De, már csak egy helyre kell benéznem: a konyhába. Belököm a vállammal az ajtót és bekukkantok, készen arra, hogy forduljak is vissza. Ám szokatlanul nagy odabenn a sürgölődés. Nem szokott ilyenkor ez lenni már, általában csak csendesen befejezik a másnapi dolgok előkészítését a manók és nyugovóra térnek. Nem pedig főznek. Mert most bizony főznek. Felsóhajtva lépek hát beljebb, mire páran felnéznek és ellépnek az asztaltól, így észreveszem, hogy mi is, vagyis ki is ennek nagy sürgés-forgás oka.
- Szia Annie! – köszönök rá a lányra mialatt az asztalhoz sétálok és nekitámaszkodom. Felismerem, persze hogy, sokszor szoktam látni, egymásra is köszönünk és megy mindenki tovább a maga dolgára. A gyomra felől érkező hangok alapján ez nem egy kis laza éjszakai nassolás. – Te aztán jó éhes lehetsz!
Fejemmel a sok finom falat felé biccentek, majd pár pillanatnyi töprengés után leülök vele szemben. Az addig rendben van, hogy kihágáson kaptam és nyilván meg kell büntetnem. De azért szívtelen nem vagyok, nem fogom elrángatni a kaja elől. A hozzám odasiető manóra pillantva csak megrázom a fejemet, ne is kérdezze, hogy kérek-e valamit. Párnát, takarót. Csupán ezeket, de azzal nem tudnak szolgálni.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 11. 21:22 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
kora délután a tavon|o| oo


Nem igazán tudom még úgy hova tenni magamban ezt a fejleményt. Persze, kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani. De tényleg, fogalmam sincs, hogy mire számítsak. A legegyszerűbb hát ha pontosan olyan sztoikusan vélekedek az egészről, mintha csak azon tanakodnék, vajon rántotta vagy tükörtojás lesz-e másnap reggelire. Teljesen mindegy, mindkettő megfelel. Magamat ismerve aznap leszek csak ideges. De akkor is feltett szándékom egyedül találkozni vele. Iszonyatosan jól esne,nagyon örülnék neki, ha Thomas elkísérne és tudom nagyon jól, hogy csupán kérnem kellene már jönne is. Azonban úgy érzem, hogy ezen inkább egyedül kellene átesnem. Utána úgyis azonnal ellátom őt információkkal.
Végigtaperolom a sárga fűzfaleveleket, néha felnevetve, ahogy megcsikiznek, majd kormányzom is a kívánt irányba a csónakot. Nem hiszem, hogy túl sokan megközelítenék így a fákat, elvégre arrafelé már nem annyira a mély a víz, simán zátonyra lehet futni. Persze ezt is megoldom, hogy nekünk ilyen gondunk ne legyen.
- Egészségedre! Hoztam sütit is, vagyis inkább édességet – árulom el ártatlanul mosolyogva. Még szép, hogy hoztam … vagyis egészen pontosan Thomas hozta, mivel ő cipelte a táskát. De ez most mellékes. Keresztül-kasul bejárjuk a tavat, mindig kiszúrunk egy szimpatikusabb facsoportot, ami felé elkanyarodunk, miközben egyik téma követi a másikat.
- Pe-persze – felelem egy kicsit meghökkenve és megszüntetek mindenféle irányítást. Meg is billen egy kicsit a csónak, ahogy a víz visszaveszi az uralmat. Óvatosan segítek csak rá, hogy jobban érezhető legyen a ringatózás. Éppen megkérdezném, hogy így jó-e, amikor a barátom elkezd helyezkedni. Félrebillentett fejjel figyelem, próbálok rájönni, hogy vajon mire készül. Pont most lenne könnyebb dolga, ha még nem ringatóznánk, de sebaj. Áh, értem már! Kényelembe helyezi magát. Hát, engem sem kell kétszer kérnie, az egyszer tuti. Lepakolom gyorsan a pizzás dobozokat, visszazárom a kulacsokat, majd először is odanyújtok neki egy pokrócot, párna gyanánt tökéletes lesz. Majd felállok egy nagy mosollyal az arcomon, hogy csatlakozzam hozzá.
- Hoppá, ezzel nem számoltam – kuncogok fel, amint megbillen a csónak a mozdulatomtól és kis híján keresztül esek a lábtartóként szolgáló deszkán. Miért is gondoltam, hogy ez nekem olyan egyszerűen fog menni? Rémesen rossz az egyensúlyérzékem. Óvatosan egyenesedek fel újra, lábamat átemelem a deszkán és csak ez után ülök le, noha nem ez a leglogikusabb módszer. De, legalább stabilan vagyok, egy darabig. Oké, ez az imbolygás kikészít, de akkor se állítom le a ringatózást. Nem és kész! Megoldom, valahogy akkor is megoldom.
- Oké, azt hiszem meg vagyok – jelentem ki hosszadalmas kínlódás után, bocsánatkérő mosollyal az arcomon. Hát ez ciki volt. De végül csak sikerült elhelyezkednem esés nélkül. Voltak rizikós pillanatok azért bőven. Felpillantok a felhőkre én is hangosat szusszanva ettől a békés, nyugalmas érzéstől.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 14. 19:06 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


Vannak olyanok, akik élvezik azt élvezik a prefektusságban, hogy mászkálnak rendbontókra vadászva és azokat jól megbüntetik. Nos, az éjszakai mászkálást én is élvezem, azt hogy úgy látják, hogy példamutatóan viselkedem – szerintem ugyan nem, de engem nem kérdezett anno senki se erről – hát azt is. Na de a büntetés kiszabást már nem igazán. Sőt, én annak örülök ha nem találok senkit se a rám bízott helyeken. Most pechem van. És igen, így gondolom, hogy nekem van pechem, nem pedig szegény Annienek, aki csak enni szeretne. Gondolom én, végül is mi másért lenne a konyhában.
Visszamosolygok rá, bár egy kicsit furcsán hat ez nekem most. Nem kellene itt lennie, és ezt vagy nem tudja, vagy nem foglalkozik vele. Vagy nem tudom, tényleg nem tudom mire vélni azt, hogy rám mosolyog. Mindegy, majd kiderül, ha rátérek a kevésbé kellemes részére a dolognak. Terveim szerint ezt meg is tenném, rögtön azután, hogy válaszol a kijelentésemre, ám a szavai meghökkentenek.
- Megőrzésre? Hogyhogy? Nem lehetsz otthon egyedül? – árasztom el kérdésekkel majd bocsánatkérővé válik az arckifejezésem. Semmi közöm hozzá igazából, nem is értem, miért kérdezgetek én ennyit. De ha már mindenképpen kérdezni akarok, akkor meg miért ezeket? – Öhm, ez hogy függ össze azzal hogy úgy meg van terítve előtted, mintha hetek óta nem ettél volna?
Megrázom a fejemet, amikor felajánlja a sok ételt. Te jó ég, dehogy tudnék én ilyenkor enni! Jó, ez nem igaz mert tudnék, nyilván. Sőt, szoktam is tudni enni ilyenkor. Filmezés, vagy olvasás közbe vagy valami. De nem úgy, hogy hamarosan már az ágyamba leszek, és főleg nem valamiféle menüsort. Valami kis sima, egyszerűt, például ropit azt már inkább. Vagy popcornt, gumicukrot, pizzát, uh, kezdek rosszul lenni a kaja gondolatától is.
- Igazából pont mielőtt bejöttem volna fogyott el az utolsó falat a nagy zacskónyi mogyorós csókból, úgyhogy tele vagyok. Viszont … inni azt tudnék. Te kérsz esetleg valamit? – oké, ez lehet hogy fura, hiszen meg kellene büntetnem, ehelyett arról érdeklődöm, hogy nem szomjas-e esetleg. Szép kis prefektus vagyok, tudom. Az egyik manó már száguld is felém egy sárgadinnyés limonádéval, míg egy másik Annie válaszára vár. Belekortyolok az italomba, majd intek egyet a rengeteg étel felé, hogy csak rajta, lásson hozzá nyugodtan. Ráérek, ráérünk.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 14. 19:23 Ugrás a poszthoz

Edith




Persze, hogy meg volt benne alapból! Még jó, most csak erőteljesebbé vált az érzés. De érzi ő is azt a kapcsolatot, ebben biztos vagyok. Csak idő kell, míg rátalál, ráérez. És nála nyilván teljesen más, mint nálam volt. Eszembe jut viszont valami, amire lehet, hogy lehetne építeni eleve. De buta vagyok, hogy nem ezzel kezdtem kapásból! Egyelőre azonban csak figyelem a lányt meg a vizet nem szólalok meg megint, nem akarok zavarni.
Elmosolyodom viszont azon, ahogy ráköszön. Aranyos, nekem sosem jutott eszembe így megszólítani az elemem. Nem éreztem szükségét. Ó, na rászánja magát, hogy tegyen valamit, szuper. Érdeklődve figyelem a mutatványt, bár nem annyira a szememmel, sokkal inkább érzékeléssel. Érzem a vízmolekulákat, a reakcióikat. Ekkor Edith óvatosan felteszi a kérdést, hogy mi zajlik körülötte, én pedig elmosolyodom. Ó nem, ilyet nem játszunk.
- Nézd meg magad – mondom neki kedvesen. Nem kellene félnie attól, hogy esetleg semmi sem történik. Teljesen normális dolog, gyakorolni kell. Benne van a képesség, ezt világosan érzem én is, a prof is, a víz is.
- Mennyire vagy most nyugodt? Tudod, az fontos, biztos elmondta milliószor a prof, hogy relaxáció meg miegymás. És … bocsi, hogy ezt kérdezem … de … milyen körülmények között jött elő a képességed? Esőt idéztél, vagy cunamit, vagy érted … mit csinált a víz először?
Most már meg merem kérdezni, bár nem szokás erről faggatni a másik elemist. Negatív élmények fűződnek általában ehhez, vagyis az váltja ki. De lehet, hogy jó támpont lenne, ha arra koncentrálna, ahogy a víz először megjelent neki. És azt a viselkedését megfogni. Én ezért próbáltam először megidézni a cseppeket a tenyeremben, mert nekem az ujjaimon jelent meg először, mintha esett volna. Azt is képzeltem el mindig, hogy vizes, nyirkos lesz a tenyerem az esőtől, vagy attól hogy vízbe nyúlkálok.  Edithnél viszont nem biztos, hogy működne. Ó és a másik fontos dolog:
- Az elemis lényed nagyon sokat tud ám segíteni koncentrálni is meg minden, eleinte nem árt magad mellett tartanod, amikor gyakorolgatni szeretnél. Utána meg úgyse tudod lerázni magadról sok esetben.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 15. 20:10 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este | |o


Amíg játszom, addig teljesen megfeledkezem arról, hogy hol vagyok, meg hogy kivel. Sőt azt is, hogy milyen céllal indultam én el úgy egyáltalán. Csak a digitális zongora létezik és én. A tökéletes hangja, a billentyűinek fantasztikus érzete az ujjaim alatt. Amint az utolsó hangok is elhalnak és már bennem sem rezegnek tovább akkor már újra a jelenbe vagyok. Igen, hangszert venni jöttem. De nem ezt.
Szomorú vagyok, ugyanakkor nagyon boldog is. Játszhattam, végre újra játszhattam. És még ha nem is sikerül találnunk egy árban nekem való hangszert, nos akkor is borzasztóan hálás leszek a férfinak, pusztán ezért a lehetőségért. Türelmesen várom, hogy mit tud nekem ajánlani, szerinte mi az, ami nekem megfizethető. Valamiféle régi darabról lesz szó, de az sem baj, egyáltalán nem. Csak működjön és … mi? Az enyém lehet? Micsoda? Melyik? Miről maradtam le?
Értetlenül nézek hát rá majd lassan követem a tekintetét a tekintetemmel. Picit eltátom a számat a meghökkenéstől, pár pillanatig nézem a hangszert, majd lassan újra a férfire nézek. Viccel, tuti, hogy csak viccel. Arcomról jól leolvashatóak a gondolataim miszerint nem hiszem el, amit hallok. Lehet, hogy az enyém lehet tényleg, de nem így. Az árról például nem beszélt még. Összeráncolt homlokkal hallgatom tovább, majd figyelem, ahogy elindul. Ösztönösen mozdulok meg, hogy a köztünk lévő távolság helyreálljon, bár most nem érzem az ilyenkor megszokott kellemetlen szorítást a gyomromban. Azt nem mondom, hogy semmi furcsát nem tapasztalok, mert de, csak épp nem a pánikra utalókat.
Már felfogtam, hogy tényleg erről a hangszerről beszél, ám arra várok, hogy mondjon valamit a költségekről. Az arcát tanulmányozom, de semmit nem tudok leolvasni róla, így hamar a hosszú ujjakra terelődik a figyelmem és a penna sercegésére a pergamenen.
- Még nem mondta meg, hogy mennyibe kerül – jegyzem meg halkan továbbra is a kezét figyelve. Nagyon nem szívesen emlékeztetem rá a férfit, de még is csak jobb már most tisztázni ezt, mielőtt még beleélem itt magam a dologba. – De kétlem, hogy megengedhetném magamnak. Mindenesetre kedves Öntől, hogy áruba bocsátaná a sajátját.
Fel sem merül bennem, hogy csak úgy, ingyen odaadná. Ez teljesen ki van zárva. Nem, kizárt. Szóval, bár tényleg nem semmi, hogy eladná ezt a darabot nekem, és elképesztően jó is lenne megvenni, de nem az én pénztárcámnak való. Szerintem senkiének nem, ha már itt tartunk. Jó lesz nekem valami régi darab is. De nem sürgetem, hogy ajánljon nekem valami mást, talán gyermeki módon mégis abban reménykedem, hogy valami csoda folytán ... áh nem. Inkább csak nem akarom, hogy számonkérőnek vagy ilyesminek tűnjek, ha már ennyire kedves és nagylelkű volt velem.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 17. 20:15 Ugrás a poszthoz

Edith




Picit összehúzom a szemöldökömet, ahogy a vizet figyelem. Nem Edithet nézem, így nem látom azt, hogy kellemetlenül érzi magát, mert tanúja voltam a sikertelenségének. Amúgy nem gondolok róla semmi rosszat. Mindenki hibázik, a tanulási folyamat alatt meg aztán főleg. Akkor sem gondolnék róla rosszat, ha cunamit idézett volna elő. Lázasan töprengek, hogy tudnék neki segíteni és csupán akkor pillantok rá, amikor válaszol. Halványan rámosolygok.
- Nyugodt voltál. Már nem vagy annyira az – javítom ki finoman. Nem mintha belelátnék, csak feltételezem, hogy kevésbé nyugodt egy ilyen kudarc után. Ám láthatja rajtam, hogy nem fogok belemélyedni ennek a részletezésébe. Inkább figyelek arra, amit a továbbiakban mond. És azt, ahogyan teszi. Azt tudom, hogy negatív élmény, de hogy pontosan miféle azt nem. Eléggé ijesztő az tény, nem csodálom, hogy nem szereti felidézni.
- Értem, tehát segített – bólintok egyet, és én ennyivel ki is egyeznék, ám folytatja. A növény eltűnést én sem tudom megmagyarázni, a felszínre kerülést azt már igen, az egyértelműen a víz intézte. És ó, hát igen, a légzés.
- A víz segített a felszínre, az biztos. Simán tudsz majd haladni a vízben anélkül, hogy bármit is csinálnál. És igen, tudsz lélegezni alatta. Az nagyon klassz, bár ijesztő elsőre – rámosolygok igyekezvén oldani a benne keletkező feszültséget emiatt. – Gondolj bele, simán búvárkodhatsz majd bárhol, bármeddig.
Tovább gondolkodom, hogy mi segíthetne, eszembe is jut az elemis lény, amire Edith eléggé kirobbanóan reagál. Csupán fogalmam sincs, hogy mit.
- Maxwell? – kérdezek is vissza kapásból. Elképzelésem sincs róla, hogy az meg kicsoda-micsoda. Azt se tudom, hogy milyen lénye van a lánynak ha már itt tartunk. Mindenesetre kicsit szokatlan, hogy nincs itt vele. Emlékszem Benito itt sertepertélt körülöttem, amikor a legelső gyakorlatokat végeztem és vizet idéz….ó! Hát persze! Nem irányítani tanuljuk meg először, hanem előhívni. De buta vagyok!
- Oké, van egy ötletem. Tudod milyen érzés ha vizes a tenyered, vagyis most is az … na várj egy kicsit – kezdek bele a felvázolásába a tervemnek, majd rögtön abba is hagyom azt. Nem lesz az úgy jó. A lány kezére koncentrálok, és szépen elpárologtatom róla a vizet, hogy száraz legyen. Na, kezdjük előlről. – Szóval koncentrálj arra, hogy milyen érzés amikor vizes a tenyered, képzeld el. Ha már úgy érzed, hogy vékony réteg borítja, még ha nem is láthatóan, akkor pedig sűrítsd be egy pontba. Mintha labdát tartanál. Idézzünk vizet a semmiből.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 22. 20:09 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este |o



Tudtam én, hogy itt valami félreértés lesz! Azt mondja, hogy nem adná el. És nem is az övé, mert csak kipróbálja. Gondolom utána vissza kell adnia, vagy nem? Akkor miért akarta eleve nekem eladni? Hát ez nekem egyre zavarosabb. Ez pedig lerí rólam, ahogy az is, hogy ha ezzel akart volna meggyőzni, hát nem sikerült.
- De, akkor vissza kellene adnia, nem? Ha egyszer csak azért kapta, hogy kipróbálja és véleményt adjon róla. Nyilván nem adnak csak úgy egy ilyen hangszer oda akárkinek – elhallgatok és kissé félrebillentett fejjel nézek a férfira. Kezdem egyre valószínűbbnek tartani, hogy  így van. Viszont, akkor ki a csoda ez a fazon? Nagy hírneve lehet hogy egy ilyen méregdrága dolgot csak úgy odaadjanak neki a véleményéért cserébe. Játszani nagyon tud az biztos, de ennyi nem elég ehhez. Egyre rejtélyesebbnek találom őt.
- Ingyen? – húzom fel kérdőn a szemöldököm. Nem szokás csak úgy ingyen odaadogatni egy ilyet másoknak, még akkor sem ha a tulajának nem jelent semmit. Egy vagyont lehet érte kapni ugyanis. Belenézek a fura szempárba és ahelyett, hogy újabb kérdést tennék fel, csak bólintok egyet. Értem, amit mond, értem, hogy nekem adja, ingyen. Látom, hogy őszintén így gondolja. És azt kellene mondanom, hogy én ezt nem fogadhatom el, de csak fürkészem őt némán és hallgatom a kis monológot. Tiszta sor, hogy csak a munkát kell megfizetnem, és hogy akkor csináltatom meg, amikor csak akarom. Tehát ha akarnám, akkor most rögtön simán kisétálhatnék ezzel a csodahangszerrel a hónom alatt csak úgy?
- Miért? Miért adja csak úgy nekem teljesen ingyen? Mi … - akadok meg egy kicsit, hiszen annak, hogy mi ebben neki az üzlet elég hülye kérdés lenne. Semmi. Az ezt követő gondolatom pedig nem csupán a hosszú évek alatt belém ivódott bizalmatlanság eredménye. Ám megkérdezni azt, hogy mit akar tőlem nem tűnik túl jó ötletnek. A végén még őszinte választ kapnék rá, amitől pánikot kapnék. Vagy hazugságot, amiről tudnám, hogy az. Egyik sem a legjobb. – Miért ilyen kedves velem?
Mintha ez a kérdés nem ugyanazt jelentené, ha jobban belegondolunk. Ám én inkább úgy értettem, hogy a hórihorgas alak tudja jól, hogy én nem engedhetek meg magamnak egy ilyet, sőt, és ahelyett, hogy vállat vonva kisétálna innen … nos inkább segít. Miért? Közben pedig már kezd ébredezni bennem az öröm, a remény, hogy tényleg megkapom a hangszert. És a horribilis összeg helyett, nos megúszom egy kevésbé horribilissel, amit ráadásul még csökkenteni is tudok.
- Az vagyok, pár hónap és 18 leszek – még mindig nem tudtam megszokni, hogy ebben a világban egy évvel korábban érik el az emberek a nagykorúságot. Követem a tekintetemmel a mozdulatát, bár már láttam a pergament. Nem igazán olvastam el, mert nem sok értelmét láttam. A véradás része rendben van, csak épp gőzöm sincs, hogy miért fizetnék kevesebbet az áruért pár csepp vér miatt. Ennyire nagy a hiány a kórházban vagy tudom is én hol? A többi boltba is van vajon ilyen, szerintem még nem láttam.
- Valamilyen speciális célú a szervezet, amit így támogatnak? Beteg gyerekeket vagy ilyesmit? Vagy csak úgy az általános vérhiány elkerülése miatt jótékonykodnak? – kérdezem meg kíváncsian. – Ha túl sokba kerülnének a változtatások akkor lehet, hogy élek a lehetőséggel. Még sose adtam vért.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 22. 20:33 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


És pontosan ezek azok, amiket igyekszem meg sem hallani, nemhogy elhinni. A pletykák. Benne voltam már párban, hallottam elég vad dolgokat, a festmények hihetetlen dolgokat képesek kitalálni. Szóval a lényeg, hogy én ezekről ám nem tudok semmit sem. De ha tudnék sem nagyon foglalkoztatna a dolog. Amíg Annie nem mondaná, hogy félvámpír, hát én biztos nem tartanám annak.
- Oh, nem lehet egyszerű akkor. És mennyi ideig tart egy-egy ilyen koplalási időszak? Vagyis most mióta nem ettél már? – nem kezdem el a szokásos, sablonos szövegeket, hogy jaj de sajnálom meg hasonlók. Eleve nem úgy tűnik, hogy őt nagyon maga alá gyűrné a dolog, teljesen normálisan mondja ezt, szóval szerintem csak jó, ha én se aggályoskodom nagyon. Tapintatlan sem szeretnék lenni, hogy arról kérdezgessem mi baja van, ami miatt ilyen pocsék bogyókat kell szednie. Nem tartozik rám amúgy sem. Nem aggódom, viszont együttérző vagyok. Ha szeretné majd elmondja.
- Neeem? Nagyon fog ízleni szerintem. Az epres is klassz, de a sárgadinnyés! Az valami mennyei – kezdek el lelkendezni, majd egy bocsánatkérő mosolyt villantok rá. Hadartam, ilyenkor mindig hadarok. Annak meg határozottan örülök, hogy sikerült felhívni a lány figyelmét is a folyadékbevitelre, fontos ám. Bele is kortyolok az üdítőmbe, majd annyira megdöbbenek, hogy kis híján félre is nyelem az egészet. Csodálkozva meredek a lányra, mialatt kicsit félrebillentem a fejemet és a poharamban jégkockák jelennek meg. Erre meg mégis mit mondjak?
- Ö, kedves tőled, hogy ezt mondod – válaszolom végül. Örülök, hogy örül neki, meg minden, csak éppen magamról nem vagyok túl nagy véleménnyel. És zavarba hoz ezzel a kijelentéssel, hiszen nem is ismerem őt igazából. Thomas van jóban a lánnyal, ő ismeri … miért nekem mondja hát? – Én is örülök annak, hogy ti ilyen jóban vagytok.
Mosolyodom el finoman, bár kicsit félek tőle, hogy ez furán hangozhat. Pedig tényleg örülök ám, és nem olyan értelemben, hogy fú hát örülök, hogy ti csak barátok vagytok. Mármint nyilván annak is, jaj ez egyre kuszább. Még zavarosabb lenne minden, ha a lány tudná, hogy én féltékenységi rohamot kaptam miatta. De a lényeg a lényeg, hogy nagyon klassz dolog egy Thomas barátjának lenni. Ebben szerintem teljesen egyetértünk a rendbontó majszolgatóval.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 27. 18:36 Ugrás a poszthoz

Edith




Nem kezdem el ecsetelni a lánynak, hogy később olyan lesz ez, mint egy lélegzetvétel. Nem hiszem, hogy most nagyon javítana a kedélyállapotán, hogy tudja, hogy még milyen sok munka áll előtte. És addig mennyi kudarc fogja érni. Minél többet gyakorol annál könnyebb lesz, csupán rá kell éreznie.
- Amúgy nekem is sok időbe telt mire rászántam magam, hogy kipróbáljam a víz alatti légzést meg ilyeneket – súgom oda a lánynak, hogy tényleg nem sürgős neki semmi sem, amúgy is mindenki a saját tempójában halad. Én csak egyet tudok tenni, tanácsokkal ellátni, megosztani vele az én dolgaimat, amikből remélhetőleg okul, leszűr belőle dolgokat és a saját stílusára formázza.
- Klassz neve van, és nem csodálom, hogy a frász törte ki Iridistől – vigyorodok el a történet hallatán, majd összeráncolom a homlokomat egy kicsit. Ebilen, ebilen, ú ők nagyon menők valamiért, de miért is? – Nem ők azok, akiknek a tollával lehet színesen írni? Mintha az ebilen lenne az, vagy nem?
Töprengek még egy darabig, majd visszaterelődnek a gondolataim a mostani helyzethez, és előállok a megoldással. Remélem, hogy tényleg megoldás. Edith szugerálni kezd, én pedig derűs nyugalommal viszonzom a pillantását, amíg el nem vonja a tekintetét, és próbálkozni nem kezd. Mozdulatlanul figyelem hol a lány arcát, hol pedig a tenyerét. Még akkor sem mosolyodom el, amikor meglátom az első cseppet megjelenni, nehogy elvonjam ezzel a reakcióval a figyelmét. Egy cseppet követ még egy, majd egy pici vízlabdaccsá állnak össze, végül pedig a füvön köt ki.
- Bizony, nagyon szép volt – dícsérem meg szélesen mosolyogva a lányt. Maga a vízgömb is, meg az, ahogy csinálta az is. Újra próbálkozik, láthatóan feldobva a sikerélménytől. A forma nem tökéletes, de ugyan kit érdekel az most? A lényeg, hogy vizet idézett a semmiből.
- Ott bizony! Nagyon ügyes vagy! Viszont ne merítsd le magad, inkább hagyj szünetet két próbálkozás között, hogy fel tudj töltődni, nehogy gond legyen belőle – figyelmeztetem erre, hiszen én sajnos jártam már úgy, hogy nem figyeltem erre, annyira örültem a sikernek. Edith még egy ideig gyönyörködik a művében és persze vele együtt én is, majd ugyanarra a sorsra jut ez a kis labda is, mint az előző, a földre hull. Kezd lehűlni az idő amúgy is, szóval egy darabig még beszélgetünk a vízparton ülve, majd inkább arra a döntésre jutunk, hogy ideje visszatérni a meleg kastélyba. Útközben persze, hogy folytatjuk a vizes sztorizgatást teljesen feldobottan a sikerélménytől.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 28. 10:18 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


Felhúzom a szemöldököm a szavait hallva. Egy hete? De hát az rengeteg! Az nem pár nap! Te jó ég, egy hónap?
- Jézusom, az nagyon durva! Egy hónapig? És nem lehetne valamiféle másmilyen gyógyszerre váltani? Aminek nincs ennyire brutális mellékhatása? – kérdezek vissza teljesen elhűlve, de amint végigmondom már tudom, hogy butaságot kérdeztem. Nyilván végigpróbáltak már mindent és ez lehetett a legkisebb rossz. – Mióta kell szedned gyógyszereket?
Egy újabb kérdést teszek fel csendesen, majd szinte rögtön tovább is lépek a következő témára, jelezve, hogy nyugodtan ignorálhatja a kérdést ha nem szeretne felelni. A kaja meg teljesen jónak tűnő téma.
- A kedvenc nyári gyümölcsöm – árulom el neki mosolyogva. Nem vagyok nagyon válogatós szerintem, így hirtelen nem is nagyon jut eszembe olyan, amit nem szeretek. A borscs na azt nem, az tuti. Meg a tejes teát sem. És tudom, hogy van még más is, de így tele pocakkal nem megy a gondolkodás.
- Igen, ő nagyon különleges ember. Úgy voltam vele mindig is, hogy örültem annak ha boldog, és reméltem, remélem hogy bárhova is sodorja az élet, mindig az lesz. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ő majd pont velem szeretne együtt lenni – elpirulok a monológom után, nem szoktam én csak így csacsogni ilyenekről. Ettől függetlenül persze minden szavam igaz. Mindenesetre lehet, hogy nem kellett volna így rázúdítani ezeket a lányra. - Bocsánat.
Nagyokat kortyolok inkább az innivalómból és figyelem, ahogy a lány módszeresen pusztítja el a finom falatokat. Nem vagyok éhes egyáltalán, de olyan jóízűen eszik, hogy elgondolkozom azon becsatlakozzam-e. Bár nem lenne jó ötlet.
- Öhm, de, zavar. És nem furcsa – felelem szűkszavúan a meglepődés miatt. Nem gond egyáltalán, hogy ilyet kérdez, csak nem számítottam hasonlóra. Könnyed kis csevejre gondoltam, nem pedig egy olyan témára, ami minden csak nem könnyed, az én esetemben legalábbis. Sóhajtok egy nagyot, majd rövidítve elmagyarázom neki a helyzetet.
- Nem igazán állunk közel egymáshoz a szüleimmel. Ha tehettem haza se mentem a szünetekben például. Ők most épp egy költözés küszöbén vannak, én azonban nem megyek velük. Már nagykorú vagyok, szóval keresek magamnak saját helyet a faluban. A bentlakás nem annyira rossz egyébként, bár a saját szoba után osztozkodni a birodalmadon mással … na az nem egyszerű – miközben beszélek ide-oda pörgetem a kezemben a poharat, hiába nem igazán tudok nyugton lenni. A gond viszont az, hogy ez az egész bentlakásosdi felvet egy kérdést bennem, amit még csak megpendíteni sem akartam egy jó darabig. Félrebillentem hát a fejemet és kedves ámde szigorú arccal nézek Anniere. Legalábbis remélem hogy szigorúan, még az is lehet, hogy totál mókásan festek.
- Te sosem akartál bennlakásos lenni? És, az nem rossz, hogy majd még vissza kell bandukolnod a faluba? Ilyen késő éjszaka …
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 1. 20:00 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


Tökéletesen jól elfogadnám azt a választ is, sőt a szájösszeszorítás is már egy reakció a számomra, innentől kezdve én már vissza is vonulok a témától, fel sem hoznám többet meg semmi. Viszont úgy tűnik Annienek csupán némi gondolkodási időre van szüksége és válaszol.
Figyelmesen hallgatom, ám nem tudom leplezni az átsuhanó meglepődést az arcomon. Fogalmam sem volt erről, de hát ugye mégis honnan is lehetett volna? Nem sajnálkozom, ilyesminek jelét sem adom, pedig nem lehetett egyszerű neki. Tudni, hogy ki tudja meddig élhet – oké, ez mondjuk mindenkire igaz - , tudni hogy az orvosok szerint már rég nem lenne köztünk. Ami viszont látszik rajtam nagyon az az elismerés. Hogy mindezeket tudva sem adta meg magát a betegségnek, nem törődött bele, hanem küzd és harcol. És él.
- Hát, csak folytasd tovább az orvosok véleményének megcáfolását. Mondjuk úgy 90-100 éves korodig, mert hát … - torpanok meg egy kicsit majd végül úgy döntök, hogy kimondom azt, ami az eszembe jutott. Csak őszintén, nem számít, hogy nem ismerem úgy igazán. Legfeljebb majd kínosan pislogunk a másikra és gyorsan témát váltunk. - … szóval fantasztikus vagy.
Amit amúgy is megteszünk, a finomabbnál finomabb gyümölcsökre terelve a szót. Iszom is tovább a limonádémat, jóízűen hümmögve minden korty után.
- Tényleg? Még soha nem ettél sárgadinnyét? Na, hát akkor majd jövőre ezt orvosoljuk – bólogatok határozottan. Így is finom, de úgy, hát valami isteni. A kérdéseim inkább csak a meglepődés miatt csúsznak ki a számon, hiszen igazából nincsen abban semmi sem, ha az ember nem kóstolta végig a világ összes gyümölcsét, zöldségét, ételét. Sőt, általában nem teszik ugyebár.
- Hát, mert nem hiszem hogy azt szeretnéd hallgatni, ahogy fülig szerelmes kamaszlány módjára áradozom róla meg ilyesmi – mondom egy picit lesütve a szememet. Meg mert picit furcsa Thomasról beszélgetni a lánnyal. A lánnyal, akire féltékeny voltam. Nem sokáig tartott a dolog, csupán éveknek tűnő hosszú percekig és letisztáztuk anno, és azóta se jött elő, egyszer se éreztem magam furcsán vagy kellemetlenül ha Annie neve felmerült. Ám picit mindig is szégyelltem magam ezért a butaságért. Sőt, jelenleg is ezt teszem.
Érthetőek az okok, ami miatt nem a suliban lakik, bár teljesen átérezni nem tudom. Mindig egyedül voltam, még amikor otthon laktam apuékkal, akkor is. És azt gondolná az ember, hogy most, hogy elkerültem onnan boldog vagyok, hogy végre körbevesznek emberek, velem egykorúak, hozzám hasonlóak. És mégsem teljesen. Örülök, de a nap végén visszavonulni a kis saját helyedre, hát az fantasztikus. Talán ha nem az lenne, hogy osztozni kell a szobákon, akkor nem is akarnék elköltözni a kastélyból. De nem így van.
- Jó lehet, hogy ilyen sokan törődnek veled, meg hogy mindig van valaki, akire tudsz számítani – válaszolom végül őszintén. Tényleg az lehet, szerencsés a lány. És pontosan ez az, ami a fejemben van ha meghallom azt a szót, hogy család. Ennek így kell lennie, így kell működnie.  És nagyon jó, hogy az övé ilyen támogató. – Ó, akkor lehet hogy majd néha összefutunk a faluban. De amúgy inkább lakást szeretnék. Tudod, nem csak egy szobát, hanem rendesen mindent, konyhát, fürdőt. Nem lenne újdonság magamról gondoskodni teljesen. És tuti, hogy nem botlok bele senkibe, amint éppen befoglalja a tűzhelyet előlem meg ilyenek. Na meg a sárkányleopárdom sem éppen egyszerű eset – finoman fogalmazva. Nehezen fogad el új embereket körülöttem, árgus szemmel figyel mindenkit, aki szerinte közel merészkedik hozzám. Úgyhogy, jobb a békesség. És bármennyire is ódzkodok attól, hogy felhozzam a dolgot, de sajnos kénytelen leszek.
- Annie, azt ugye tudod, hogy nem lenne szabad ilyenkor itt lenned? – kérdezek rá szomorkásan. Nem akarom megbüntetni, de szó nélkül sem engedhetem el. Amíg kitalálom, hogy mi is legyen addig is megtudakolom, hogy egyáltalán tisztában van-e azzal, hogy szabályt szeg.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 4. 19:16 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Nem szoktam még meg teljesen az új helyem. Imádok ugyan ott lakni, és mindig is arra vágytam és vártam, hogy mikor lehet megint saját szobám, mikor állhatok a saját lábamra … de valahogy most mégis kicsit furcsa, hogy el is értem. A kastély zsongása, a szobánk állandó élettel telisége után ez azért nagy változás. És a fene sem gondolta volna, hogy ennyire megszokom az állandó ricsajt. Mondjuk nem vagyok túl sokat itthon hétközben, azt meg kell hagyni. Heti háromszor suli után meló. Meg még ott vannak az őrjáratok is. Hétvégén is az egyik nap fixen dolgozom. Nem unatkozom az tény.
Ráérősen baktatok az utcákon, így hogy nem a kastélyból jövök bőven ráérek. Meg amúgy is, nézelődöm, hátha látok valamit, ami kellene otthonra. Nem öltöztem fel túl melegen, úgysem leszek sokat a szabadba, a vékonyabb pulcsimra csupán egy átmeneti kabátot veszek fel, de azt se cipzározom össze. Amint beérek az étterembe rögtön meg is látom Danát és egy széles mosollyal az arcomon oda is sétálok hozzá, hogy lerakjam a kabátot mielőtt szerzek valami harapnivalót.
- Szia! Klassz a ruhád! – köszönök rá, majd gyorsan elnézést kérek és már a pultnál is állok nézelődve. Hm. Mit is egyek. Az igazság az, hogy nem is vagyok éhes, így végül egy könnyed cézár saláta mellett döntök egy kancsó jeges teát kérve mellé. Igen, egy egész kancsónyit, és igen, jegeset. Furcsán néznek rám emiatt, de nem foglalkoztat különösebben a dolog, úgy sétálok vissza a lányhoz, mintha észre se venném a meghökkent pillantásokat a többi vendégtől.
- Szomjan halok – tudatom vele mialatt töltök magamnak egy pohárnyi italt és már le is húzom az egészet. Majd újratöltöm de ezt már csak lerakom az asztalra. – Mizujs? Milyen a harmadév? Vettél fel új tárgyakat?
Árasztom el rögtön kérdésekkel az eggyel alattam járó szöszit. Ha nem költöztem volna el, akkor ezeket már rég átbeszéltük volna. De hiába voltam pár hetet még a közös szobában, nagyjából esélytelen volt velem szót váltani a meló, a lakáskeresés, és az intézkedések miatt. Na nem baj, most majd jól bepótoljuk! Időm, mint a tenger, felőlem egész nap csacsoghatunk!
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 5. 18:54 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Pont jól is jön, hogy elmegyek még ennivalóért, ugyanis nem tudok mit kezdeni ezekkel a kedves szavakkal. Zavarba hoznak. De szerencsére ez a kajálda másik végéből úgysem szűrhető le, szóval jó, hogy kabátos időszak van. És még jobb, hogy nem akartam a fogasra reptetni.
- Futottam – mondom neki két korty között, majd miután végre kiürült a poharam és nem akartam már szomjan halni rendes választ is adok neki. – Mármint nem ide, hanem úgy egyébként. Észre se vettem, hogy sokkal hosszabb távot tettem meg, mint szoktam.
Általában futás közben hagyom, hogy az elmém oda tévelyedjen, kanyarodjon ahova csak szeretne. Nem gondolkodom, szó szerint nem, csak felidéződnek dolgok, más szemszögből kerülnek megvizsgálásra. Kellemes mindezt egy ütemre tenni, viszont mostanság lett bőven felidéznivalóm, és már régen nem futottam. Szóval, na igen. Hirtelen széles mosolyra húzódik a szám, ugyanis eszembe jut, hogy Dana rángatott bele ebbe a sportba. Hű, már nem is emlékszem mikor, nagyon nagyon régen volt. A mosdós biccentésre nem reagálok, nem fogok állandóan mosdóba rohangászni ennyi innivalótól.
- Tényleg? Na az tök jó! Hallottam, hogy évfolyamelső lettél, gratulálok! – mondom vidáman. Őszintén szólva én se ismerek rá a lányra. Tanul, méghozzá sokat és jól, és még sok tárgyat is vesz fel. És még tanársegéd is lett?! Lehet, hogy Bencének igaza van, és tényleg megváltozott Dana a jelvény hatására? Vagy csak szimplán kezd benőni a feje lágya?
A tekintetemben főként büszkeséget láthat, elismerést, és örömöt. Na meg persze kíváncsiságot, hiszen már meséli is, hogy is lett őbelőle tanársegéd. Közben felszúrok a villámra pár falatot, de csak tologatom a tányéromban jobbra-balra. Mondanám, hogy annyira leköt az, amit mesél, hogy nem tudok az evésre koncentrálni … de igazából, tényleg nem vagyok éhes úgy igazán. Sőt, enyhe rosszullét kerülget. Félre is tolom a tányéromat úgy, ahogy van.
- Az azért elég érdekes módszer, hogy leszíjaz egy székbe, hogy menekülni se tudj – csóválom meg a fejemet, őszintén szólva ez azért nagyon durva. És akkor maradjunk csak ennyiben, és ne gondoljuk tovább. – Örülök, hogy helyt álltál, meg hogy megkaptad a munkát.
Belekortyolok a teámba, majd rájövök, hogy milyen butaságot feltételeztem én. Még, hogy hirtelen egy csapásra megjavul a lány. Ugyan, dehogy. Elloptak egy festményt és elküldték jó messzire.
- Ne mondj erről többet – mondom gyorsan felemelve mindkét kezemet, szinte védekezően. – Egyrészt ez nem hiszem, hogy dícséretes dolog, másrészt prefektusként példát kéne mutatnod, méghozzá jót. Harmadrészt meg prefektus vagyok, és inkább hagyjatok ki a csínyeitekből.
Tudom, hogy nem fogom tudni se őt, se a fiút megrendszabályozni, szerintem maximum az új igazgatónknak sikerülne a dolog. Szóval tényleg jó lenne, ha nem keverednék bele túlzottan. Mert feladni őket nem szeretném, és ha megkérdeznek, hogy mit tudok az ügyről, hát akkor meg nem fogok hazudni. Az a legjobb hát, ha tényleg nem is tudok semmit.
- Fú, hát eléggé be vagyok táblázva. Tudod, suli után melózok a pizzériába, meg itt volt ugye a költözés, a prefi lét, és még ráadásul fel is vettem az összes tárgyat. Nem unatkozom – vonok vállat vigyorogva. Majd a mosolyom még szélesebbé válik, ahogy a gondolataim az otthonomra terelődnek. És mindenre, ami azzal kapcsolatos.
- Ó, hát az valami fantasztikus – sóhajtok egy nagyot kissé révetegen – Tudod egy ház felső szintjét vettem ki és van saját fürdőm, konyhám, szobám, olvasókuckóm. Fantasztikus. Nem nagy az egész, és eléggé régi maga a ház is, meg a berendezés is olyan, de nagyon imádom. Benito borzasztóan élvezi a nagy teret. A negyedik év klassz, végre már tudok hoppanálni is. Beköltözött valaki a szobába, vagy ketten vagytok Dankával? Ti most egy évfolyamban vagytok, nem?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 7. 18:40 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


Minden bizonnyal eléggé szokatlan, hogy ilyeneket mondok egy lánynak, akit tulajdonképpen nem is ismerek. A festményeknek biztos meg lenne a magyarázatuk rá, például, hogy mivel a barátom egyik kedves ismerőse, ezért én is igyekszek jó viszonyt ápolni vele, mert … hát fogalmam sincs miért. Hiszen csak azért mert ők ketten jóban vannak, nekünk még nem kötelező. Persze az az ideális, ha nem fúj senki senkire, hanem béke és nyugalom van és nem szakad ki tudja hányfelé Thomas. De engem nem ez mozgat. Kedves vagyok Annievel, mert … hát saját maga miatt. Az, hogy jóban vannak Thomasszal az tök jó dolog, nem szeretném, ha ez megváltozna, főleg nem miattam. Igen, tudom, féltékeny voltam a lányra, de az csak egy pillanatnyi butaság volt, teljesen alaptalan, ezt már akkor is éreztem és tudtam, hogy túlreagáltam a dolgot. Összenőve amúgy sem vagyunk a fiúval, meg amúgy is, Thomas mindenkire tud megfelelő mennyiségű időt szánni. Nem hinném, hogy bármelyik ismerőse elhanyagoltnak érezné magát.
Egy aprót biccentek csak jelezve, hogy hallottam ahogy megköszöni, és főleg azért, mert látom, hogy ő sincs oda az ilyen kedves szavakért. Vagyis nem tudja hova tenni őket, zavarba jön tőlük. Ismerős, mintha magamat látnám.
- Miből csinálsz fülbevalót? – kérdezek vissza rögtön érdeklődve. A szerelmes sztorikra nem igazán tudok reagálni, olvastam én is párat, de mindig csak elszomorodtam tőlük. Meg amúgy is, a harmadik után az ember már keni vágja a koreográfiát úgymond. Mint a katasztrófafilmekét is. – És el is lehet olvasni ezeket a meséidet? – lehetséges, hogy Annie más szemszögből, más megvilágosításból írja őket, érdekes lehetne bepillantást nyerni az ő világába. Már ha nem hozom nagyon zavarba megint azzal, hogy kifejezem, hogy elolvasnám szívesen az irományait. Imádok olvasni, még jó hogy elolvasnám.
Hümmögök csupán egyet, hiszen ha ő nem tudja mivel érdemelte ki, és zavarba jön attól, ha én pozitív véleményt alkotok – márpedig zavarba jönne most is - , akkor inkább jobb meg sem szólalni. Mellesleg a véletlenek azok, amikben egyáltalán nem hiszek. Minden valamilyen okkal történik, pont akkor, pont úgy. Nem próbálom meg kibogozni, hogy ugyan miért, nem is tudnám szerintem, és csak a fejem fájdulna meg. Na meg, hol van nekem arra időm, hogy ezeken agyaljak?!
- Nem újdonság ezeket csinálni, fogalmazzunk így. Annyi, hogy a pénzt nem én kerestem meg rá eddig, a többi az viszont stimmelt. Nem nagy bátorság hát megint ugyanezt csinálni. De amúgy meg, nem leszek egyedül. A mindenlében kanál macsekom is jön velem, mellette pedig nem lehet unatkozni – árulom el neki vigyorogva. Nem tartom magam bátornak emiatt, és igen, elhatároztam. Megszoktam már, hogy egyedül oldok meg mindent, így sajnos sokszor van az, hogy ha van egy probléma akkor én azonnal elkezdek megoldást keresgélni rá, ahelyett, hogy például az első pillanattól kezdve megosszam az egészet valakivel, amivel lekerülne pár kövecske a vállamról.
Most viszont csak nem akar enyhülni az a súly, főleg, ahogy kiderül, hogy Annie tisztában van azzal, hogy szabályt szeg. Sóhajtok egy nagyot, aztán picit elkerekedik a szemem, ahogy eljut a tudatomig, hogy büntit is kapott, méghozzá Thomastól.
- Ne haragudj, de … én is meg foglak – prefektusok gyöngye vagyok, bocsánatot kérek azért, mert büntetőmunkára fogom a lányt. Ez a dolgom! És mégis én érzem magam vacakul azért, mert megteszem. Még mielőtt azonban még tovább növelném a lelkiismeret furdalásomat eszembe jut egy egész jónak tűnő megoldás. – Hm, arra gondoltam, hogy nem kéne szegény manókra hagyni az elmosogatást, így is dolgoznak éppen eleget. Szóval ha belaktál teljesen, és kifújtad magad, akkor besegíthetnél nekik, varázslat nélkül. Itt maradok veled, segítek ööö edényt szárítani – kérdőn nézek a lányra, ugyanis bármilyen hihetetlen, de tényleg érdekel, hogy megfelel-e ez neki. És vajon leesik-e neki, hogy bár megbüntetem, de tulajdonképpen segítek is neki és együtt csináljuk?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 8. 20:44 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Hálásan mosolyogva nézek a tanárnőmre a kedves szavai hallatán, még ha én nem is tudom így biztosra venni a dolgot. Biztos, hogy mindent el fogok követni, hogy jól teljesítsek, meg hogy beilleszkedjek meg hasonlók. Hogy szeretni mennyire fogom, hát azt nem tudnám megmondani.  Érdekel a munkakör, meg tetszik is így első hallásra, aztán majd meglátjuk. Az biztos, hogy pár nap után, vagy pár hét után nem fogom feladni a dolgot. Idő kell mire beletanul az ember valamibe.
Érdekes ez az elemis dolog, a legtöbben meglepődnek rajta, pedig ott virít ám a bal csuklóm belső oldalán a jel. Bár lehet, hogy nem annyira ismertek ezek a szimbólumok, na mindegy. Már megszoktam ezeket a furcsálló pillantásokat, vagyis inkább észre sem veszem őket. Nekem már teljesen természetes a dolog. Óvatosan hűtöm le az italt, figyelve a hőmérsékletének változására, aztán amikor én már ihatónak ítélem akkor megállok és várok, hogy tényleg megfelelő-e úgy.
- Szívesen, szeretek elemizni – mosolyodom el sugárzóan, ami csak lassan vált át töprengőbe. Olyan dolgot kérdeztem meg ugyanis, amiről nem szívesen beszél a teázó partnerem. Elég könnyen észreveszem, és rögtön bólintok is egyet, amint válaszol. Pedig nem a szavaira reagálok, nem is a kérdésre, hanem arra, hogy értettem a terelési szándékot.
- Úgy jöttem ide, hogy tudtam mit szeretnék csinálni. Első év feléig körülbelül ez így is volt. Aztán … rájöttem, hogy még sem. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nem nekem való. Szüleim természetgyógyászok, és úgy voltam vele, hogy mineropathológus szerettem volna lenni, szeretem az ásványokat. De, nem nekem való. És fogalmam sincs, hogy mibe vagyok jó, mihez van tehetségem, és ez zavar – vonok vállat mintha nem lenne annyira lényeges. Pedig dehogynem. Mindig is tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, még a muglik között is. Aztán eljöttem ide, teljesen új világ és van ami totálisan nem nekem való – a seprűlovaglás például - , de hogy mi az, ami nekem való, hát az passz. – Tudom, még van időm kitalálni. Majd lesz valahogy.
Teszem hozzá csendesen, mert tényleg azért ez nem ok az elkeseredésre. Úgyis lesz valahogy, és ha már kitaláltam, hogy mit szeretnék csinálni, akkor már teljesen sínen leszek. Mint, amikor kitaláltam, hogy munkát keresek és elköltözök. Mire kettőt pislogtam, már lépéseket is tettem az ügy érdekében.
- Igen, meg nem árt ha tudom is fizetni valamiből a lakbéremet, ha már elköltözöm otthonról is, meg a kastélyból is – hunyorgok derűsen a pohár pereme fölül. Bele is kortyolok újra, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy szeretném kifejteni az okokat. Szerintem ez is éppen elegendő információ, hogy nem csak azért megyek dolgozni, mert nincs jobb dolgom, vagy mert meg szeretném venni a legújabb laptopot vagy akármit, amit csak lehet kapni. Ó nem, nekem komolyabb terveim vannak.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 9. 20:21 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Csupán bólogatni tudok, hiszen velem is így van. Mondjuk én eleve fittnek szoktam magam érezni, a felesleges energiáimat vezetem le futással. Meg tényleg, tökéletes arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Ha nem az lett volna, hogy rendszeresen futok, akkor lehet, hogy sokkal nagyobb kihívás lenne egész nap talpon lenni a melóhelyen, ki tudja. Szinte minden nap futok, be a suliba, meg hazafele. Nem túl nagy táv, így nem nagy megerőltetés. Örülök, hogy elkezdtem anno.
Elgondolkodva iszogatom a teámat és a tanáron meg a fura módszerein elmélkedem, amikor is egy újabb újdonság kerül terítékre. Az új igazgatónk. Rápillantok a lányra és halványan elmosolyodom, ugyanis eszembe jut miket mondott Bence a diriről.
- Nem sokat tudok róla, így nem nagyon tudok mit mondani. A régit sem ismertem úgy különösebben, szóval hozzá sem tudom hasonlítgatni. Más emberek az biztos. És tuti jó oka volt Kriszpin bácsinak munkahelyet váltani, biztos majd ugyanolyan jól helyt áll ott is, mint itt – vonom meg a vállamat elkerülve a tényleges válaszadást. – Azt tudom, hogy auror volt, meg, hogy Bence szerint ez nem jó, mert biztos túl szigorú lesz. Majd meglátjuk, szerintem tök jó amúgy hogy az volt az előző hivatása. Látszik is rajta, hogy ránézésre megállapít egy rakás dolgot. Kétlem, hogy könnyen át lehetne verni – osztom meg vele az álláspontomat. Remélem, hogy jól fog elsülni ez a váltás, és nem lesz teszem azt ezerféle új nyakatekert értelmetlen szabály. Bár, ahogy visszaemlékszem az évnyitón látottakra valószínűbb, hogy inkább eltöröl pár hasonlót, semmint gyarapítja majd a számukat.
- Hpf, na meg, hogy példát mutasson – mutatok rá erre az „apróságra”. Nem szent, ahham, ja. De ha egyszer mi állandóan kimászkálunk és szabályt szegünk, akkor mégis hogy várhatjuk el másoktól, hogy ne tegyék? Ennyit erről. Az nem igazán izgat, hogy más prefektus mit csinál, de én igyekszem tényleg megfelelni az elvárásoknak. Igaz, a jelvény elnyerése előtt sem voltam egy rendbontó típus. A legsúlyosabb kihágásom eddig egy folyosón keresztülszáguldás volt, amikor a gyengélkedőre rohantam Thomashoz. Megfordult akkor a fejemben akkor pár házirend ellenes dolog, de az csupán ilyen pillanatnyi őrület volt a részemről, szimplán óvó-védő ösztönből fakadó gondolatok voltak. De hamar lenyugodtam, és magamat ismerve semmit sem tettem volna meg azokból.
- Nem szoktam unatkozni. Néha nehéz, de amúgy nem vészes – nyugtatom meg, remélve hogy nem fog eszébe jutni például majd a vizsgaidőszak, vagy akár valamilyen beadandóhalmaz. Mert akkor leszek igazán bajban. Addig pite az egész, folyamatosan tanulok meg minden, szépen el tudom osztani a dolgokat. És még időm is jut a barátaimra. Teljesen jó. Egyelőre. A melóba meg az a jó, hogy szerencsére jófej a főnököm és tudunk variálni a beosztásommal ha úgy van.
- A hoppanálás? Hát nem egyszerű, de amúgy tök jó. Bár még vannak finomítanivalók, de már eltűnhetek-feltűnhetek ahogy a kedvem tartja – nem igazán tudom hova tenni azt a kérdést, hogy necces-e. Olyan ez, mint a seprűn lovaglás. Van akinek azonnal megy és tök könnyű neki, van akinek szenvedés az egész. Fogalmam sincs, hogy neki milyen lesz. Majd ha eljut oda akkor meglátja. Egy picit elszomorodok ettől a témától, így elég hamar elterelem máshova a témát.
- Jaj képzeld, tudod volt zongorám odahaza, de azt nem vihettem magammal, eladtuk. Na, és voltam a Kins&Kensben, mert szerettem volna egy speciálisabbat szerezni. Először azt hittem, hogy esélytelen, aztán szerencsére Mr. Kensingtonnak eszébe jutott egy megoldás, szóval mégis lesz egy szintetizátorom. Igazán rendes volt – mesélem boldogan mosolyogva, mert közben felidézem, hogy milyen tökéletesen festett a hangszer, meg milyen szuper hangja volt, bár azért egy picit a távolba is réved a tekintetem ettől a kis visszaemlékezéstől.
Ismét kortyolok majd észreveszem, hogy Dana már megette a tésztáját, így kicsit felé tolom a tányéromat, jelezve, hogy nyugodtan megeheti, ha szeretné.
- Thomasszal? Köszi, minden rendben van, jól van. Jól megvagyunk – biccentek egyet, egy szemöldökfelvonás kíséretében. Meséljek? Mit meséljek? Persze, hogy ilyenkor nem jut eszembe semmi extra. – Hát, tudod a szokásos. Sokat beszélgetünk, elmegyünk mindenféle helyekre, meg ilyenek.
Nem csodálkozom azon, hogy kérdez velünk kapcsolatban, hiszen ránézésre nehéz megmondani, hogy együtt vagyunk, mert változatlanul nem nagyon turbékolunk nyilvánosan. Természetesen más a helyzet, amikor kettesben vagyunk, de ez más lapra tartozik.
- És veled mi a helyzet? Akadnak szőke herceg jelöltek?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 12. 20:00 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este | o


Nem mozgok túl otthonosan ebben a témában, és ez szerintem azért a kérdéseimből is érezhető. Van valamiféle információ a fejemben erről az egész véleményírósdiról, és azok alapján próbálok boldogulni. Érzem ugyan, hogy ez édeskevés, de szépen majd csak többet fogok tudni erről is. Talán azért is kérdezek és magyarázok ennyit, hogy a válasza alapján tudjam módosítani, kibővíteni azt, amit tudok. Az például már világos, hogy neki nem kell visszaadnia. Lehet, hogy van akinek igen, de ő nem tartozik azok közé. Tessék, már is többet tudok, és nem kérdezek újra ilyen butaságot. Biccentek hát egy aprót, jelezve, hogy értem őt. Vagy legalábbis a fejcsóválását.
Hiába nem végigmér, akkor is a hideg futkos a hátamon. Nem éppen megnyugtató az, hogy az éjszaka közepén egy fura fazon végigpillant rajtam, amikor tulajdonképpen azt kérdeztem tőle, hogy mégis mit akar tőlem. Oké, én se vagyok normális. De komolyan. Mi van akkor, ha pont ezzel adok neki ötleteket? Kissé idegesen várom hát a válaszát, amit nem siet el. Ám, az amit mond … nos hát egy ilyen egyszerű dologra nem számítottam. Pislogok párat, és érzem ahogy megnyugszom a hangjától és a szavaitól is. Az igazság van mindkettőben.
- Jól van – csupán suttogni tudok, ahogy minden ellenérv elillan a fejemből és megtörik az ellenállás bennem. Azzal elég nehéz vitatkozni, hogy a hangszernek jobb, ha nálam van, mint ha nála. Legyen hát, elfogadom. – Köszönöm szépen. Én nagyon … nagyon fogok rá vigyázni – ígérem meg. Gondolom nem kell ennél többet mondanom, megérti ő ebből is, hogy meggyőzött. Van egy olyan sejtésem, hogy ha nem mondtam volna semmit sem is tudná.
Követem a pillantását a papír felé, amiből nekem nem derül ki semmi több, főleg a kérdéseimre a válasz nem. De attól még én is odanézek, majd visszakapom a tekintetem a férfira. Kérdőn nézek rá, talán kicsit zavarodottan is. Neki? Személy szerint neki? Hát, ez fura. Mert ha valamiféle betegségről is beszélünk akkor sem a páciens gyűjti a vért. Ráadásul akármilyet. Újra a pergamenre pillantok, mivel a férfi kerüli a pillantásom így pláne semmi esélyem arra, hogy leolvassak róla valamit. Jó, amúgy se. Nem írják, hogy csak ilyen vagy olyan típust fogadnak el. Miért kell neki vér? Ha elhinném a szóbeszédeket, amiket hallani mindenfelé, akkor valószínűleg már rég rájönnék, vagyis így is, ha eszembe jutna egyáltalán bármi. De nem is kell tovább töprengenem, ugyanis hozzátesz még valamit. Valamit, amitől egy pillanat leforgása alatt sápadok le, és kezd el zakatolni a szívem. Táplálékul. A vér. A tápláléka.
- Tehát igaz – dünnyögöm magam. Nem éppen a legokosabb dolog, hogy ez az első, ami beugrik. És nem az, hogy sikítva meneküljek például. Amúgy nem is tudnék, ugyanis eléggé ledermedtem az információtól. Meg a tudattól, hogy ha akarna, hát, úgy is utolérne, mire én egyet pislognék. Abba a hitbe meg nem ringatom magam, hogy nem is akarna lakmározni belőlem, pusztán azért mert én még mindig itt állok ő meg ott és semmi bajom. Azért ennyire naiv még én se vagyok. Erőnek erejével indítom újra az agytekervényeimet, hogy legalább valamit tudjak csinálni, és ne csak álljak riadtan, vagy mint akit sóbálvány átokkal sújtottak.
- Mindegy milyen? A … donor vércsoportja, neme … évjárata? – szinte fájdalmasan hunyom le a szememet a kérdéseim után. Édes Istenem, valami tényleg nem stimmel velem. Megtudom, hogy aki egy méregdrága hangszert ad nekem csak úgy nem mellesleg vámpír, és miről kezdek el társalogni? Hogy milyen típusú vért szeret. Ráadásul úgy beszélek róla, mintha valamiféle borról lenne szó. Évjárat, te jó ég Laura.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 18. 17:51 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Hogy mit szeretnék hallani tőle? A véleményét leginkább. Nem vágyom sem megerősítésre, sem támogatásra, sem konkrét útmutatásra. Csupán arra, hogy elmondja ő hogy vélekedik erről. Felnőttként. Úgy is nekem kell döntenem, nekem kell rájönnöm, az azonban segíthet ha csak elmondja a meglátásait. Hogy bepillantást nyerhetek egy másik szemszögbe.
Hogy miért pont hozzá fordulok? Mert szimpatikus, mert úgy érzem, hogy nem fog nekem kiselőadást tartani, sem pedig elhajtani, hogy van ám ilyen szakterületű emberke az iskolában, talán vele beszélgessek el a pályaválasztási dolgokról. És nem válaszol majd kérdéssel a kérdésemre. És mert persze szó szerint elütöttem a problémámmal.
Figyelmesen hallgatom, már rögtön a felszólítás után. Nézem, vagyis fülelek. Bólintok egy aprót, amikor végül belekezd, örülök, hogy ő is úgy látja, hogy nem kéne tátott szájjal állva várnom a sült galambot. Szerintem megfelelő kezdet volt az, amit mondott, legalábbis értem, hogy hova próbált meg vele kilyukadni. A többi az igazából eléggé általános, nézelődjek, keresgéljek, figyeljek. Aztán felcsillan a szemem, ahogy a mostani munkámmal kapcsolatban is nyilatkozik.
- Hm, én nem is gondoltam erre, mármint, hogy már ebben is felfedezhetek ilyesmiket – mondom csendesen, miután befejezte a gondolatmenetet. A csapatban dolgozás az tényleg érdekes lehet, a felelősséggel nincs bajom az tuti. Kiállni magamért? Ajajaj, na az rizikós. Van mit megtapasztalni az biztos. Hálásan pislogok a tanárnőre, hiszen szerintem pontosan, hogy a legjobb embert találtam meg. Pont ezért, mert nem felkészült egy ilyen témára, hanem csak elmondja az érzéseit, gondolatait. Nekem ezek ezerszer többet tudnak segíteni, minthogy a nagy általánosságokban benyög valamit és a kezembe ad egy rakás tájékoztatót.
- Ezen töprengtem egyébként futás közben, ezért ütöttelek el – mosolyodom el miközben elárulom, hogy nagyon belecsöppent ebbe az egészbe. A hangsúlyom pedig árulkodik arról, hogy már teljesen megnyugodtam, már nem parázok, már nem érzem túlzottan kínosnak a dolgot. Jó, nyilván jobb lett volna csak simán összetalálkozni, de nem történhet minden a nagy könyv szerint, ugyebár. – Köszönöm, sokat segítettél amúgy. Majd nyitva tartom a szememet.
Újra kortyolgatni kezdek a teámból, szinte észre se véve, hogy már alig van benne. Mindig ez van futás után. Órákig iszonyat szomjas vagyok, de enni nem bírok.
- Bocsánat, hogy letámadtalak ezzel amúgy. Remélem nem hoztalak vele kellemetlen helyzetbe.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 19. 18:37 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Kezdem nagyon úgy érezni, hogy körülöttem van egy hatalmas nagy burok, ami meggátolja hogy eljussanak hozzám az információk. De komolyan, én nem hallottam a hírét az új igazgatónknak. A festmények pletykáiból is vajmi keveset tudok-hallok, amit meg igen, nos azt se hiszem el.
- Igen, és pont ez a jó. Hogy legyen rend, hogy minden úgy menjen mint a karikacsapás, és ne legyen káosz és anarchia – bólogatok mosolyogva. Érzékelem ugyan, hogy amit Dana elmond az inkább negatívum akar lenni, legalábbis neki az, de nekem ezek nagyon pozitív dolgok. A férfi egyébként úgy maga se nem szimpatikus se nem antipatikus. Amiket viszont Bence mesélt róla, meg most Dana, azok a dolgok szimpatikusak vele kapcsolatban. Na mindegy, a lényeg, hogy nekem jó érzéseim vannak vele kapcsolatban és nem hinném, hogy bármi gondom, összetűzésem lenne a férfival.
- Jó sok újdonság van most akkor körülötted – ámulok el a továbbiakon. Picit tartok is tőle, hogy túl sok lesz ez a lánynak, és nem fog tudni mondjuk a lényegre koncentrálni: a tanulásra. Mindenesetre örülök, hogy zajlik körülötte az élet, neki pont, hogy erre van szüksége. Nem tud nyugton ülni a fenekén. Nem is értem, hogy ő miért aggódik értem, amikor sokkal több dolog zúdult most a nyakába.
Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor azt ecseteli, hogy szeretné hallani ahogy zongorázom. Visszanyelem az automatikus válaszomat, és kicsit finomabban fogalmazom meg.
- Nem igazán szoktam mások előtt játszani. Vagyis, szinte egyáltalán nem – felelem végül óvatosan, nem részletezve azt, hogy kik előtt játszottam már amióta a suliba kerültem. Az óra adás is nagyjából pont emiatt problémás. Nem elég, hogy játszanom kéne más előtt, de még ráadásul valahogy magyaráznom is. De ki tudja, lehet hogy egyszer játszom előtte, lehet hogy egyszer megmutatom hogy kell játszani.
- Öö, neeem tudoom – nyújtom el a szavakat, jelezve hogy halvány lila fogalmam sincs mi lesz ünnepekkor. Eddig néha hazaugrottam apuékhoz, amúgy meg itt voltam a kastélyban. Ő meg Liam bácsival töltötte az ünnepeket. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de ha nem találkoznánk sem lenne semmi gond. Na mindegy, szerencsére a kérdésemmel elterelem egy kicsit ezt az irányvonalat és ó, bele is trafáltam.
- Na, az tök jó – vigyorodom el újra, majd kíváncsian hallgatom a részleteket. Kezeimet nyugodtan pihentetem az asztalon, most hogy már nem akarok szomjan halni nem szükséges a pohárba kapaszkodnom. Figyelem közben Dana mozdulatait, a hangsúlyát, a testbeszédét, mindent. És egy picit aggódni kezdek. Nem azért mert rellonos, bár gondolom sokan már emiatt is aggódnának, hanem az ahogy fogalmaz. Nem egyszerű az eset ez biztos.
- Remélem minden klasszul fog alakulni köztetek – és jaj annak a srácnak ha belegázol Dana lelkébe, az aztán biztos. Mindenesetre most örömteli és bizakodó a hangom, hiszen tényleg vele együtt örülök és őszintén drukkolok nekik. – Mihail? Nem ismerős a neve, új srác?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 20. 19:01 Ugrás a poszthoz

Annie

éjjeli őrjárat


Bólogatva hallgatom arról, hogy szokta beszerezni az ékszerekhez a dolgokat. Nem tudja ugyan a lány, de ezzel a témával alaposan beletrafált a dolgokba. Én ugyan ásványokból csináltam mindenfélét, gyógyító célzattal ugyebár, de van némi hasonlóság azért. És már évek óta nem foglalkozom vele. De attól még nagyon szívesen hallgatok másokat ilyesmikről beszélni.
- Gyurmából? Érdekes! Olyat még nem is láttam szerintem – szökik fel a szemöldököm meglepődésemben. Majd rögtön be is dobok egy kérdést. – Csak úgy csinálod ezeket, az alapján, hogy mikor milyen kedved van, vagy egy adott személynek valami alapján?
Rögtön bocsánatkérővé válnak a vonásaim. Még nem olvasta őket senki? Biztos, hogy nem gond akkor, hogy én felhoztam azt hogy esetleg megmutatná-e nekem azokat? Végül is kije vagyok én a lánynak? Senkije. Nyilván ha valakinek meg szeretné mutatni, akkor nem nekem tenné. Ám mielőtt még megszólalhatnék már meg is nyugtat.
- De csak ha tényleg nem gond neked – teszem azért még hozzá. Nyugodtan mondhatja azt, hogy bocs de nem. Teljesen megérteném és elfogadnám. Még rosszul sem esne.  Elmosolyodom viszont azon, hogy bátornak tart, mert a saját lábamra állok. Lehet, hogy igaza van, viszont nem újkeletű a dolog. Már rég meg kellett tennem ezt a lépést. Réges régen, és igen, kellett. Ez a mostani ez szinte semmiség. Főleg, hogy most áll is mellettem valaki, akire számíthatok. Azért ez eléggé dob az egészen. Mert nem egyedül csinálom végig, Thomas mellettem van, és támogat. Mindenben.
Kivéve most ebben, pedig nagyon örülnék neki, ha itt lenne most, és nem kellene egyedül kínlódnom azzal, hogy azt csinálom, ami a dolgom. Történetesen, hogy büntetést osztok ki Annienek, amiért tilosban járt. Több oka van ennek a diszkomfort érzésnek, legfőképp azonban az, hogy napok óta nem evett a háztársam semmit, a betegsége miatt. Végre-valahára most van étvágya és eszik. Erre meg kell büntetnem érte. Ez egyáltalán nem igazság.
- Nem tudsz esetleg beszélni a házvezetővel? Hogy kaphass valamiféle engedélyt takarodó után a konyhában tartózkodni és enni? – teszem fel talán életem leghülyébb kérdéseit. De komolyan, én simán engedélyezném ám neki a körülményekre való tekintettel. Hiszen ő nem azért van kinn, mert csínytevő, vagy szabályszegő. Ez az eset teljesen más. Azonban nem engedhetem el figyelmeztetéssel, mert már kapott büntit. Furán venné ki magát. Jobb ötletem nem lévén bedobtam hát a közös mosogatást. Izé, hogy ő itt elmosogat előttem na.
- Meg tudunk közbe beszélgetni is még – teszem hozzá, amikor beleegyezik a mosogatásba. Sőt, már el is indul. Gyorsan a nyomába szegődök az egy szem poharammal, és meggyőzöm a manókat, hogy tényleg nem kell segíteniük, menjenek pihenjenek csak le, mi majd megoldjuk a dolgot.
- A vizes részét meg a szárítást azt bízd csak rám – mondom gyorsan, majd a semmiből vizet idézek elő, egyenesen a mosogatóban lévő koszos edényekre folyatva. Egyrészt ez így jóval halkabb, másrészt meg a hőfok beállításával sem kell vacakolni, harmadrészt meg én is csinálok valamit. Bár, ahogy elmossa az első tányért, már nyúlok is a másik szivacsért, hogy beszálljak én is. Gyorsabban haladunk na. – Vissza kísérjelek utána, nehogy más is elkapjon?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 21. 18:43 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


A tökéletesség az azért eléggé messze áll ám tőlem. Egy tökéletes prefektus például nem érez bűntudatot, ha meg kell büntetni a szabályszegőket. Sőt, nem is úgy indul neki a járőrözésnek, hogy légyszi légyszi ne fussak bele senkibe. Mert én ezt teszem.
Nem igazán sötét vizek azok a zongorások, csupán kissé sajnálom, hogy le kell hogy lohasszam a lelkesedését a lánynak. Nem valószínű, hogy fog látni, vagy hallani játszani. Ahogy Bence sem. Ahogy az emberiség 99,99%a sem. Talán majd felveszem ezt is a kerülendő témáim közé, amiket inkább meg sem említek, mert eléggé úgy tűnik, hogy ez a szabványos általános reakció. Zongorázol? Akkor halljuk.
- Hm? – kérdezek vissza somolyogva a kérdése után. Ezt most tényleg komolyan kérdezi? És főleg tőlem? Mármint, csak nézzen rám, és már tudja is a választ. De felelek én neki rendesen, ha azt szeretné.
 – Lehet. Nyilván benne volt az illetőben az a valami a bizonyos dologgal kapcsolatban, csak kellett a megfelelő ember, vagy környezet, vagy akármi, hogy előhívja belőle – mondom miközben ellágyul a tekintetem. Igen, Rá gondolok. Hogy mennyi mindenben változtam, hála neki. Hogy mennyi mindent hívott elő belőlem. Oké, azt hiszem egy picit el is pirultam. Rázok egy picit a fejemen nevetve, majd újra a beszélgetőpartneremre fókuszálok. Nyilvánvaló, hogy magára gondolt, de én inkább általánosságban adtam meg a válaszomat. Persze kíváncsivá tett, hogy nála mi vagy éppen ki okozta ezeket a változásokat.
- Idővel amúgy is változik az ember, tudod, több tapasztalat meg ilyesmi. Szóval persze, hogy más vagy mint voltál. Érettebb vagy, de attól még ugyanolyan kis duracell-nyuszi, aki bármikor képes valamiféle rossz fát tenni a tűzre – oké, ez lehet, hogy nem hangzott túlságosan dícsérőnek, pedig őszinte szeretettel ejtettem ki azokat a szavakat. Ő Dana, ő ilyen. Ennél jobban nem tudom leírni a milyenségét. Én azért megismerem őt, látom benne a rá jellemző tulajdonságokat, még ha kicsit finomítottabban is. Nem kell aggódnia, nem fog hirtelen valaki más lenni.
- Ó, hát na én ott aztán tuti nem. Szóval, mindenképpen klassz lesz – erősítem meg a szavait, majd terelődik tovább a szó. Nem akarok különösebben ezzel foglalkozni, se most se máskor. Nem … nem éppen jó érzés ezen töprengeni.
- Akkor jól sejtettem, hogy nem ismerem – és még így sem, hogy dökös. Lehet, hogy láttam már, az is lehet, hogy nem. Mindegy igazából, amennyiben együtt maradnak Danával úgyis fogok vele találkozni. Viszont ezt a pár infomorzsát összerakva feltűnik valami. – Ő idősebb nálad, nem? Na nem mintha baj lenne, csak a szavaid alapján nem éppen elsős diák.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 22. 18:38 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este | o


Nekem megnyugtató közölni a hangszer volt tulajával, hogy megfelelő módon fogok bánni az ajándékával. Még ha mindketten tudjuk is, hogy így lesz.
Bólint, megerősíti. Igaz, hogy én nem mondtam ki, hogy mit. Ő se. De ezt is felesleges tovább ragozni. Viszont nem egészen úgy van az, ahogy ő ezt gondolja.
- Annyi pletykát hallani a kastélyban, hogy már egyiknek sem adok hitelt amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Hallottam, hogy mintha élne a faluban egy ... egy, de ezt sem tartottam többnek alaptalan mendemondának – fejtem ki jobban a dolgot, enyhén elcsodálkozva. Meghallotta az alig hallható szavaimat! Jó, ezen nem kéne csodálkoznom. Fogadni mernék, hogy a szomszéd ház pincéjében motoszkáló egeret is hallja, már ha van ott egyáltalán egér. Szóval a helyzet az, hogy arról hallottam, hogy talán van egy vámpír a faluban – bár eléggé valószínűtlennek tartottam a dolgot úgy őszintén -, de azt, hogy pont ennek a boltnak a tulaja, akivel éppen üzletet kötök, akivel teljesen kettesben vagyok az éjszaka közepén lenne az … nos erről fogalmam sem volt. Nem csoda, ha kissé pánikolok. Próbálok hidegvérrel gondolkodni – esélytelen -, olyanokra koncentrálva, hogy nyilván az alkalmazottja is tudta, hogy ő az, és csak nem küldött szánt szándékkal eleségül a főnökének. Mint valamiféle szalmaszálba úgy kapaszkodom hát bele a könnyebben felfogható témába: a véradományba. Hiszen azt mondtam, hogy lehet, hogy élni fogok ezzel a lehetőséggel. Akkor pedig nem árt mindent megtudni erről, nem igaz? Nem, nem igaz, a logikától elkezdve az ösztönökön át minden azt súgja, hogy pucoljak már el innen de sürgősen. És mégsem megy.
Most rajtam a bólintás sora, oké, értem. Nem számít, hogy milyen vér, hogy kitől kapja. Ez … ez … ez nincs rendben. Összeráncolt szemöldökkel meredek magam elé, őszintén szólva alig tűnik fel, hogy eltűnt Ővámpírsága, annyira azon kattognak a fogaskereim, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egész véres dologgal. Mozdulatlanul, továbbra is tágra nyílt pupillákkal figyelem, ahogy a gyönyörű hangszer egyszercsak eltűnik abban a dobozban majd felcsendül a kérdés a szokásos unott hangon.
- De ugye megvizsgálják a vért? És nem csak úgy megissza? Mi van akkor ha beteg a donor, ha valami nyavalyája van? Attól nem lehet rosszul? – fájdalmasan elfintorodom, kissé lehorgasztom a fejemet és szorosan összepréselem a számat is, és lehunyom a szemem. Gratulálok Laura. Azt akartad mondani, hogy itt hagyod, persze. Nem pedig egy rakás kérdést akartál a vámpír nyakába zúdítani, úgy, mintha azon aggódnál, hogy belebetegszik ha benarkózott vagy szifiliszes vagy tudodiste milyen vért iszik. Jézusmáriám!
- Én … azt hiszem, hogy most már inkább mennem kéne. Itt … itthagyom, persze, rúnázzák csak fel. Aztán … aztán, majd küldenek baglyot vagy benézek érdeklődni vagy valami és … és … - nyelek egy hatalmasat – és majd el-el-elrendezzük az anyagiakat.
Igyekszem határozottnak és főleg nyugodtnak látszani, de úgysem verem őt át, miközben teszek egy lépést az ajtó felé. Csupán jelzésként, hogy tényleg menni fogok, mármint amint sikerül összeszednem magam annyira, hogy képes legyek hátat fordítani neki és kimasírozni az ajtón. Mert valljuk be őszintén, tartok tőle, de okot nem szolgáltatott arra, hogy rettegjek. Tehát igenis, hogy nem hátrálva fogom elhagyni a boltot, mintha valamiféle főgonosz lenne. És amúgy meg még nála is jobban félek a saját hülyeségemtől, és attól, hogy olyan marhaságokat fogok mondani vagy kérdezni, ami semmi jóval nem kecsegtet.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 22. 21:05 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
műszak végén, hétköznap kora este | o


Elképesztő, hogy repül az idő. És most nem csupán arra gondolok, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a novembert is, hanem inkább arra, hogy már több mint egy hónapja dolgozom a pizzériában. Vagyis lassan meglesz az kettő is. Már olyan szinten beleszoktam ebbe, hogy sokszor észre se veszem hogy milyen gyorsan telik az idő a műszakomban. Mint például most azt sikerült elfelejtenem, hogy kimenjek szünetre. Korgó gyomorral intek a másik lánynak, hogy pár percre hátra ugrom, amíg bekapok pár falatot.
Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, összetalálkoztam a tulajjal egy kellemes ám elgondolkodtató csevejre, majd mindenki ment tovább a dolgára. Végül pár kekszet majszolok csak el, aztán már sietek is vissza a vendégtérbe. Hamarosan lejár a műszakom, és azt beszéltük meg Thomasszal, hogy beugrik amikorra végzek. Amúgy is szokott ilyet csinálni, de ilyenkor, amikor éjszaka a kastély folyosóit rójja, akkor meg pláne. Igyekszem a vendégekre koncentrálni, és nem az ajtó felé pislogni, arra várva, hogy mikor látom meg a torzonborz buksiját.
Az utolsó asztalomhoz lépek, figyelmesen hallgatom az óhajokat, sóhajokat, és határozottan biccentek mielőtt otthagyom őket. Már nincs szükségem noteszra, meg tudok jegyezni ennyit. A pultnál aztán elmondom a megfelelő asztalszámot viselő kukoricajancsinak a rendelést, ami továbbítódik a konyha felé. Már egy csomószor végighallgattam hogy működik ez, de még most se sikerült megjegyezni. A lényeg, hogy hátamat a pultnak támasztva figyelem az embereket, várva, hogy elkészüljön a rendelés, vagy hogy valaki jelezzen. Vagy hogy valaki betoppanjon.
 
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 22. 22:26 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
műszak végén, hétköznap kora este | o


Mosolyogva figyelem tovább az embereket, akik jókedvűen eszegetnek, isznak, nevetgélnek, vagy éppen teljesen tanácstalanul nézelődnek. Ezt szeretem a legjobban ebben a munkában. És elég sokszor tehetem ezt, a legforgalmasabb órákban nyilván nem, meg amikor tök üres az egész. De amúgy, hajaj. Most éppen az egyik eldugottabb asztalnál lévő fiatalokat figyelem, ahogy teljesen zavarban ücsörögnek, egyik sem mer a másik felé pislogni. Aranyosak. Majd felhangzik az ajtó feletti csengő, bejön pár hangosan kacagó srác, kolleganőm rögtön le is adja nekem a jelzést, hogy majd ő intézi. Elfojtok egy vigyort magamban, és figyelem ahogy enyhén ringó csípővel már megy is hozzájuk. Újabb csengőszó, és már be is toppan a barátom.
- Szia! Nem baj – köszönök rá hatalmas nagy mosollyal az arcomon, amikor odaér hozzám. Ó nem zavar, hogy korán jött, egyáltalán. Bármikor is érkezzen mindig örülök neki, jó hogy itt van. Komoly arccal bólintok, amikor közli hogy ő igazából itt sincs. Majd elvigyorodok, hiszen nyilván nem fogok úgy tenni, mintha tényleg nem lenne itt. Eleve, az én vendégem na. Mondjuk már a munkatársaim tudják, hogy ő kicsoda, szóval senki sem szólna meg érte, ha nem lenne kiszolgálva a fiú. De ki lesz, meg is kérdezem, hogy szeretne-e valamit.
Attól viszont nem kell félnie, hogy nem veszem komolyan a munkámat, és az ő ittlététől hirtelen mindent elfelejtenék, és nem foglalkoznék a többi vendéggel. Miután felvettem az ő rendelését is és elindult helyet keresni magának például máris fordulok vissza a pulthoz, és kiviszem a tízes asztal rendelését. Vagy legalábbis azt a részét, ami készen van. Aztán a fiatal párocska felé veszem az irányt, mert jelez a srác. Végre! Pironkodásukból ítélve első randi. Miután elhebegték, hogy mit szeretnének megyek vissza a pulthoz Thomas innivalójáért.
- Tessék, íme a séf ajánlata. Áfonyakoktélban fürdőző gumimacik – teszem le elé a pezsgőspoharat, aminek az aljában valóban ott úszkálnak a gumimacik. Maga az üdítő teljesen ünnepi, áfonyalé, szénsavas gyömbérrel, almalével, fahéjjal meg persze cukorral ízesítve. A felszálló buborékok miatt meg olyan az egész, mintha alkohol lenne, pedig az aztán nincs benne egyáltalán. A plusz poén viszont maga a macik. Ugyanis amint a szívószál hozzáér az egyik macihoz, azonnal dalra fakadnak, vagyis inkább brummognak egy karácsonyi nótát. Kérdéses, hogy melyiket. És kérdéses, hogy melyik maci énekel. Sajnos megvárni nincsen időm a reakcióját, de majd elmeséli úgy is később. Lépek hát tovább, a fizetni szándékozó vendéghez. És ahogy nézem utána az újonnan érkezettek fognak következni.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 23. 18:04 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


A tökéletesség az olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, de inkább nem kezdek el ezen vitatkozni.
Alig észrevehetően emelkedik meg a szemöldököm, amikor a változásokkal kapcsolatos véleményemhez szól hozzá. Akkor már ezt is tudom, hogy a fiú van a dologban, hogy őmiatta változik Dana. És aggódik egy kicsit emiatt. Érdekes. Eddig is sejtettem, hogy a titokzatos sráccal van összefüggésben ez az egész, de azért nem vettem biztosra. Hiszen csupán egy jó ismerős, egy közeli barát is mennyi változást tud előidézni egy emberben. Vagy akár egy kiborító alak. Máig erősen él bennem az emléke a Bélával való éjszakai összeütközésnek, amikor rám nem jellemző módon álltam neki védelmembe venni Masát. Elég erőteljes módon, nem voltam túlságosan kedves a fiúval. De itt akkor nem erről van szó. Nem kommentálom a dolgot, hiszen szerintem tényleg nem csak az ember párja tudja megváltoztatni a világnézetünket, a viselkedésünket. Plusz abba se mennék bele, hogy előbb ennék meg egy tonnányi doxy trágyát, mint hogy olyannal kezdjek, aki miatt fel kéne adnom magamat, aki olyan szinten akarna, vagy próbálna megváltoztatni. Aki rossz hatással lenne rám. Én egy fél pillanatig nem aggódtam azokon a változásokon, amiket Thomas előidézett bennem. Meglepődtem, elcsodálkoztam hiszen nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogok változni bizonyos dolgokban. De aggódni? Soha.
Nem tudom, hogy mennyire kielégítő a tanácsom, az azonban biztos, hogy őszinte. Legfeljebb finoman fogalmazom meg, de akkor is az igazat fogja tőlem hallani ilyen dolgokban.
- Hó-hó, állj csak meg. Nem is úgy értettem, hogy gond lenne, hogy idősebb. Csak tudod, az elsősöket istápolgatni szoktuk, mi prefektusok. És nem rémlik, hogy elsős lenne. Csak azt próbáltam bemérni, hogy jó felé gondolkozom-e, hogy ki lehet – emelem fel mindkét kezemet magam elé, tenyereimet mutatva a lánynak mentegetőzésként. Jézusom, dehogy gondolkodom úgy, hogy á ő idősebb, vagy fiatalabb, akkor felejtős. Ha mondjuk egy tanár lenne, na akkor már furcsán néznék, de el nem ítélném akkor sem. Amúgy sincs semmi közöm hozzá ugyebár. Dana ne kerüljön bajba, legyen boldog és ennyi. Felőlem akár vérfarkas is lehet az illető.
- Nem, ő egy évvel fiatalabb. Később kezdtem a sulit, emiatt vagyunk egy évfolyamban – világosítom fel egy kicsit enyhülve. Szerintem senki meg nem mondta volna ezt amúgy, sőt, szerintem azt se mondaná meg rólunk senki sem, hogy 17-18 körüliek vagyunk. Túl … túl … hát szóval nem olyanok vagyunk, mint az ennyi idősek. És ha már itt tartunk, azt se nagyon néznék ki belőlünk a legtöbben, hogy egy pár vagyunk már jó ideje.
- És hogy találkoztatok? Voltatok már randin? Milyen a srác? – teszek fel pár kérdést, felidézve magamban, hogy mikkel kapcsolatban szoktak ilyenkor szívesen mesélni a lányok, meg mikről faggatják ki őket. Furcsa, hogy Dana még nem árasztott el ezekkel az információkkal. Tényleg változott ez a lány.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 23. 21:16 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
műszak végén, hétköznap kora este | o


Szerencsére a karácsonyi kornyikálás nem annyira hangos, hogy másokat zavarjon, meg ugye tompítja a folyadék is a hangzást. Bevallom őszintén remekül el szoktunk szórakozni azzal, hogy műszak végén, vagy éppen elején zacskóba bújtatott kézzel összenyomkodjuk a gumimacikat, hogy melyik ad ki hangot és melyik nem. Ezt amúgy is meg kell tennünk, ugyanis minden italba csak egy ilyen mackó kerül. Szóval külön szoktuk válogatni, és az már feltűnt, hogy amik brummognak azok vagy pirosak vagy zöldek. A többi szín sose ad ki semmilyen hangot. Lehet, hogy majd megbeszélem a főnökkel, hogy vehessek egy kisebb adagnyi mackót, a legközelebbi ottalvóson tök jó lenne ezekkel szórakozni, meg amúgy is. Na, majd akkor gondolkozom ezen is, meg azon, hogyan osztassam be magam az ünnepek táján. Mert ugye erről kellene elmélkednem.
Az idős úr tereli el a figyelmemet a gondolataimról, elég hamar sikerült eldönteniük, hogy mit szeretnének enni, még éppen, hogy csak nekiálltam továbbítani az italrendelésüket, de már mehetek is vissza. Mondjuk mintha ezek az idősek mindig gyorsabban döntenének, mint a fiatalok. Valószínűleg mert ők már aztán bőven kitapasztalták, hogy mit szeretnek meg mit nem, és nincs állandóan újdonság a palettán. Na mindegy is, mosolyogva bólintok, miután elmondja, hogy mit szeretnének és már fordulnék is el, hogy visszamenjek a pulthoz. Fejembe újra előjön közben a beosztás kérdése – nem valami bonyolult megjegyezni, hogy lesz két pp meg egy fk - , ami nem éppen szerencsés. Eleve a vendégekre kéne figyelnem, de hát már a műszak vége felé is járok, na mindegy.
A lényeg, hogy nem veszem észre, hogy nyúl felém a bácsi. Vagyis utánam, hiszen meg is ragad. Hirtelen kapok levegő után, és kiürül a fejem teljesen. Nem hallom meg a szavait. Annyit érzékelek, hogy fog. Arcomon a mosoly az valahogy megmerevedik, majd lassan el is tűnik, szemeim kikerekednek és próbálok rendesen lélegezni. És persze, hogy nem jutnak eszembe a szokásos enyhítő dolgok, amiken egész eddig dolgoztam.
~ Bácsi, kérem, tessék elengedni! ~ nyüszítem a fejemben, de megszólalni persze képtelen vagyok. Sőt, kezdek le is sápadni.


oo
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 23. 22:17 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
műszak végén, hétköznap kora este | o


Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, még is olyan, mintha nem kapnék levegőt. Szédülni kezdek, és elhomályosodik minden. Semmit nem látok, csak az egyre jobban zakatoló szívverésemet érzékelem, és tudom, hogy ez most pánik a javából. Ez most olyan, hogy ha nem enged el akkor el fogok ájulni az oxigénhiánytól, és attól hogy nem talál jobb utat az agyam. Csak így tud megvédeni ettől az állapottól.
Fogalmam sincs, hogy mi zajlik körülöttem, monoton zúgást hallok, amitől borzasztóan fáj a fülem és mindenem. Egyetlen dolgot érzékelek csak: a veszélyt. Hogy még mindig határozottan és erősen tartanak, hogy nincs lehetőségem menekülni. Kihagy párszor a légzésem, de már észre sem veszem az égető oxigénhiányt. Olyannak tűnhetek, mintha nem is tudom, sóbálványátkot szórtak volna rám. Csak éppen nem stimmel a dolog, mert nem vagyok teljesen mozdulatlan. Szemhéjam meg-megrebben néha, és hamarosan az ájulás küszöbén reszketni is fogok. De akkor már késő. Jézusom, már most késő.
Se nem látom, se nem hallom a megmentőmet, sőt azt sem, hogy lekerül rólam a kéz, ami fogva tartott. Semmiféle változás nem észlelhető rajtam, leszámítva, hogy mostanra már falfehér vagyok. Az egyre inkább engem körülölelő semmibe egy új érzés érkezik. Ismét hozzám érnek, de ez nem ront a helyzeten. Ez nem rossz. Egyáltalán. Ismerem ezt az érintést. Minden porcikám tudja, hogy Thomas az, de képtelen vagyok megmozdulni vagy akár úgy egyáltalán látni bármit is. Csupán annyira futja tőlem, hogy megrebben a szemhéjam, sípolva kapok levegő után, majd hirtelen túl gyorsan, túl kapkodva próbálom megtelíteni a tüdőmet. Már ez is valami, ez is haladás.
~ Ne engedj el, ne menj el! ~
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 23. 23:17 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
műszak végén, hétköznap kora este | o


Igyekszem a simogatásra koncentrálni, egyrészt amiatt, mert biztonságot sugall teljes mértékben. Hogy már nem vagyok veszélyben. Másrészt pedig amiatt, mert ez egy szabályosnak tűnő ritmus. Tehát pont olyan, ami nekem jelenleg nem megy. Erre figyelek hát, már amennyire tudok figyelni, hátha sikerül a szervezetemnek alkalmazkodni hozzá. A légzésemnek, vagy a szívverésemnek, mindegy. Valamelyik tegye meg.
Mintha víz alól jönne a hang, aminek az értelmét nem fogom fel, ám azt már igen, hogy mozdulnom kell. Követem, anélkül, hogy felfognám hogy mi is történik. Csak megyek, ahova irányít, leülök, amikor azt a jelzést kapja a testem. A helyváltoztatástól viszont szédülni kezdek, így lassan lecsukódik a szemem. Végre, egy kis megnyugvás, már borzasztóan fájt, hogy kikerekedett szemmel meredtem a semmibe. Egy pillanatra megrezzenek, amikor hozzám ér, megkönnyebbülésemben. Kezd lassan megtelni a világ hangokkal, illatokkal. Nyilván látni is több mindent látnék már, de egyelőre csukva tartom még a szememet.
Valaki jön, valaki mond valamit, Thomas is mond valamit, nekem pedig mozdul a balom, amit a kezében tart, ujjaim felülről átfogják a csuklóját, erősen szorítva azt. Finoman megmozgatom a hüvelykujjamat, amíg meg nem érzem rendesen a pulzusát. Szaggatottan szívom be a levegőt, majd a továbbiakban mélyeket lélegzek, egyfajta ütemhez igazodva, aminek ritmusát az ő szívverése határozza meg. Ha képes lennék számolni, akkor azt is meg tudnám mondani, hogy meddig tart a belégzés és meddig a kilégzés.  Ahogy erre figyelek szépen fokozatosan kezd visszatérni a szín belém, csökken a szúró fájdalom, tisztul ki a köd.
~ Tudom ~ akarnám mondani, de hiába is próbálkoznék vele. Kinyitom a szememet, tekintetem még zavaros, ám a lényeget azt tisztán látom. Őt. Csak nézek a barnáiba, és próbálok minél előbb megnyugodni. Még nem fogom fel, hogy talán a fél pizzériázó most azt lesi, hogy ez meg mégis mi volt. Még csak Ő van, Ő aki gondoskodik arról, hogy ne omoljon össze a világ körülöttem, hogy ne szippantson be a semmi.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 24. 00:06 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
műszak végén, hétköznap kora este | o


Az a baromi fura ütem az enyémhez képest teljesen normális, követendő. De csillapodik szépen lassan az enyém is, vagy legalábbis nem hagy már ki annyira. Hamarosan a szememet is ki tudom nyitni, bár beletelik némi időbe mire eljut a tudatomig például a mosolya. Ez is alátámasztja a szavait, minden rendben van.
Oké, még sincs rendben, elenged. Miért enged el? Átsuhan a tekintetemen a kétségbeesés, elvétem a légzés ütemét is, és olyan sebességgel nyúlok az övé után, mint valami csiga. Ami hátrafelé halad, pedig előre akar. Szóval mire akár feltűnhetne, hogy én amúgy a keze után kapok ám, már kerül is a szívószál a számhoz. Ezzel egy időben jön a felismerés, hogy mit mondott. Igyak. Oh, oké, akkor ezért engedett el, jól van.
Okoz némi nehézséget, mire ráveszem a zsibbadt agyamat a műveletre, de hamarosan már aprókat kortyolok. Biztos, ami biztos alapon. Nem is bánom különösebben, hogy eltűnik a látóteremből a pohár, sőt, tulajdonképpen örülök is, hiszen így a kezei az enyémekre kerülnek. Aprót rándul a szám sarka, mosolyra szeretne húzódni, de fárasztó ez a mozdulat. Márpedig azt a kevés kis energiát, amit eddig sikerült összekaparnom nem erre szeretném elhasználni.
- Köszönöm – lehellem alig hallhatóan. Nem csupán a vizet, mindent. Hogy felbukkant a semmiből – nekem legalábbis úgy tűnt -, hogy valahogy megszüntette a pánikot kiváltó okot, hogy itt van és gondoskodik rólam, hogy segít megnyugodni. Valahogy a kollegákkal is elrendezhette a dolgot, hiszen most már kezd bevillanni, hogy járt erre a kolleganőm, a víz is nyilván tőle van. És ahogy lassan visszaáll minden a normálisba, már eszembe jut több kellemetlen dolog. A vendég például, biztos a frász törte ki, hogy a munkahelyem kellős közepén sikerült pánikrohamot kapnom. Amit már nagyon régen nem tettem, el tudtam kerülni. És legfőképpen az, hogy Thomasnak ezt úgy végig kellett néznie. Szomorkásan, sajnálkozón nézek hát rá, majd picit lehorgasztom a fejemet egy nagy sóhaj kíséretében.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (479 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 9 10 [11] 12 13 14 15 16 » Fel