Nor
Hallgatom és hagyom, hogy kezem megfogja, olyan jó érzés, mint régen. Megment engem, ő a menedékem. Ez az érzés segített túlélni, nélküle létezni és nem lépni át a határt, egy alkalmat kivéve. Nem volt hiba az sem, mert azáltal tudtam meg mennyire is szeretem őt és, hogy összetartozunk. Vállamba éles fájdalom hasít, ennek ellenére nem nyitom meg képességem kapuját. Maradjon ereje magában odaát. Nem szólalok meg, csak nézek rá felemás szemeimmel. Bármit is önt szavakba hangjából leginkább az önváddal vegyes félelem jut el hozzám. Ismerős, nagyon is az, de ezt nem fogom elmondani neki. Azzal még jobban összezavarnám. Feljebb csúszom az ágyon, hogy ülő helyzetbe kerüljek. - Úgy beszélsz magadról, mintha egy szörny volnál, akit nem tud szeretni senki, aki még önmagát sem tudja...Idegen lettél magadnak, elhiszem, de nekem nem. Én nem várok el semmit, és akkor is szeretnélek, ha azt sem tudnád ki vagyok. Veled lennék, még ha reményem sem volna, hogy valaha is emlékezni fogsz rám. - szólalok meg mégis halkan. Mindenem sajog, de előre hajolok, hogy közelebb lehessek hozzá és lássam a szemét. A kék tengert, amibe belenézve elvesztem ott a RedCorsetben - Mi összetartozunk... Bármi is történt, most újra itt vagy mellettem és ez nekem elég. Az fáj, hogy neked nem...Mi kell még, hogy elhidd, hogy ugyanaz vagy a lelked mélyén? Hogy a változások, amiket tapasztalsz csak apróságok a nagy egészben és nem tettek mássá. Egyáltalán nem - elöntik a könnyek a szemem, de ezek inkább a düh és a kétségbeesés cseppjei - Hirtelenebb lettél, kiszámíthatatlanabb, de életben vagy és mi ketten ezt is elviseljük. Együtt erősebbek vagyunk, mint külön... - hagyok némi időt számára, ám ő olyan dolgokat mond ezután, amitől fájó fejem elönti a keserű harag legvadabb gondolatárja. Koponyám lüktetni kezd és olyat teszek, amit ritkán szoktam, durván kitámadok - Úristen! Te azt hiszed, hogy mártírságból lopakodtam be hozzátok és vártam rá, hogy végre lássalak? Hogy áldozatnak tekintem, hogy veled legyek?! - lélektükreim metsző pillantásától még a legmelegebb szív is megdermedne most, azt hiszem - Ez olyan sértés, amiért ha nem itt lennék gondolkodás nélkül felpofoználak! HOGY MONDHATSZ NEKEM ILYET?! - üvöltök és összeszedve minden erőmet felkelek az ágyból, hogy legalább a méltóságomat megmaradottnak érezzem - SZERETNI TÉGED ÍGY VAGY ÚGY NEKEM NEM ÁLDOZAT!! ÉS NEM VÁROK EL TŐLED SEMMI MÁST CSAK, HOGY VISZONT SZERESS!! - továbbra is őrjöngök, és érzem az életerőm örvénylik testemben, akár egy megvadult folyó. Keveredik benne immár az ő és Jonas lenyomata is és ez megtorpanásra késztet. Mélyen kezdek lélegezni. Ki és be, ki és be, s csak azután folytatom, miután lehiggadtam. - Nem érdekel, hogy elhiszed-e vagy sem, mert be fogom bizonyítani! - elé lépek olyan közel, amennyire csak tudok és mellkasára teszem a kezem - Vigyél ki innen! Most! - mondom és komolyan gondolom. Elegem van a kórházból. Végre ismét megtaláltam és nem engedem el, még ha ezért a szüleivel, vagy vele is kell szembeszállnom. Együtt távozunk. Valójában megszöktet, mivel nem hagyok neki más lehetőséget. Most nem. Nem tehetem. Nem veszíthetem el még egyszer...
