persze, hogy élveztem, azért vagyok ilyen nagyon jó passzomban  

jaj az nagyon rossz o_o az egyik ismerősömnek is van :Ccc szegényem

Ebben én vagyok a ludas, fent volt velem kb tizenegyig, aztán elaludtunk, aztán ment a vonatra :cccc

Lehet, hogy inkább a papáját kéne megkérdezni a kutya kérdésről, de bármennyire is tűnik ez most jó ötletnek, nincs kéznél a bácsi. Ez elég szomorú, inkább elengedtem a dolgot. Lehet, hogy úgy gondolják, még túl kicsi egy kutyához.
- Majd ha nagyobb leszel egy kicsit, biztos beleegyezik, na. Nekem is azt mondták anno, hogy nem kéne... sportolni, mégis fontos része lett az életemnek - vontam meg a vállamat kicsit, miután gyorsan korrigáltam a majdnem vétett hibát. Anya és a minisztérium is hisztiztek volna, ha egy varázstalan kislány előtt elszólom magam róla, hogy különlegesebb vagyok a nagy átlagnál.
- Igen, a felnőttek buták. Mindig csak a munka, meg a pénz. És utána meg sírnak, mikor a gyerekük el akar költözni. - Bizony, ez megtörtént. Már az elköltözés, nem a sírás. Egyelőre a nagypapáékkal lakom Varsó szélén, de ha betöltöm a tizenhatot, veszek majd egy sajátot és akkor tényleg azt csinálok, amit akarok. Kezdhetem majd a desszerttel az ebédet és ha akarok, három lányt is áthívok pizsamapartira. Persze csak akkor, ha addigra már nem lesznek ilyen buták és csökönyösek.
De ez az egy aranyos volt, szóval mikor jelezte, hogy nem igen lát, apró sóhajt követően kaptam fel a földről, hogy jobban szemügyre vehesse a vidrákat.
- Nem tudom, biztos félősek. Vagy túl nagy lenne a tömeg - gondolkoztam el pár pillanatig, továbbra is tartva. Igazából nem okozott gondot, nem volt különösebben nehéz. - Ugye te nem leszel olyan buta, ha nagy leszel, mint a többi lány?

A nevetés jó dolog, így már írható egy jó pont a számlámra, a kamuzás mellé is. Egy időben anya azt mondta, olyankor, mikor hazudok, puha az orrom. Aztán rájöttem, hogy ő is hazudik, mert mindig puha az nózi.
- Szerintem biztos, hogy van ilyen, csak lehet, hogy nem itt - közöltem bizonytalanul visszasandítva a fókák ketrece felé, majd ismét Majára. Aztán persze figyeltem, mert nem csak őszintének, de udvariasnak is kell lenni, ezt a nagyi mondta mindig. Rá jobban hajlamos vagyok hallgatni.  - Megígéred nekem, hogy nem leszel undi, buta lány? Akkor én is megígérhetek valamit...

Mert ugye az undi kiscsajokat megcsókolják, a jókat meg feleségül veszik. Legalábbis a papa ezt mondta. Meg hogy tigris lesz belőlük, de ezt nem igazán értettem. Akkor a mama nem volt jó lány, mert még mindig nem csíkos.  
Még éppen feleszméltem a kérdésre, majd heves fejrázásba kezdtem, miközben leraktam őt a tappancsaira. Ő még kicsi volt és aranyos, az teljesen más, ilyenkor még nem bántják a kicsi lelkem.
- Nem, te most néztél velem vidrákat és nem hajoltál furin az arcomba. De te amúgy is kicsi vagy - állapítottam meg, mintha egyértelmű lenne, hogy ha kicsi, akkor nem lehet undi. Pedig vannak olyan lányok is, és olyankor sírnak a bébinyuszik.
A lelkesedés szinte már önmagában válasz volt, szóval intettem a fejemmel, majd az első padhoz sétáltam vele és letérdeltem, hogy a padról a nyakamba tudjon ülni. A mama nem fog megdícsérni a koszos térdemért, de addig még lesz egy edzőtábor, sosem kell megtudnia, hogy lett a fehér nadrág sötétszürke.
- Persze, szabad, csüccs fel, aztán menjünk! Nem akarlak bajba keverni.
Amúgy meg én nem vagyok olyan hátfájós - közöltem, ha kellett, segítettem neki feltápászkodni, majd elmosolyodva lassan felkeltem. - Kapaszkoodj!

Ahhoz képest, hogy anno mennyire nem akaródzott neki az az egy, most közölte, hogy szereti őket, mire halványan elmosolyodtam. Szeretem, mikor ki tudom szélesíteni egy lány világképét. Elég elfogadó lett hirtelen a ruhákkal szemben.
- Hm, mondjuk a jövő héten? Persze, csak ha nincs fontosabb dolgod, türelmes vagyok, tudod... - közöltem szórakozottan piszkálgatva a karomon fityegő bilétás kis láncot. Most már nem mindig volt rajtam, hiszen azóta kaptam egy egyszerűbb darabot, ami ugyanúgy Majához kötött, csak kevésbé volt veszélyes a pályán. Mert ugye vagyok elég csökönyös, hogy ne legyek hajlandó semmi ilyesmit levenni, ha nem világbajnokságról van szó.
Éppen eleget futottam már Volt után, ma nem volt hozzá semmi affinitásom, főleg nem színesen.
Aztán magamat is elképzeltem, ahogyan egy pillangó díszeleg rajtam és grimaszoltam egy nagyot. Nem, ez még mindig nem pálya, bármennyire nem szeretem sérteni az alkotói szabadságot Maja részéről. Szóval még gondolkoztam pár pillanatig, mielőtt bólintottam volna.
- Aha, egy cikeszt. Piros szárnyú cikeszt - közöltem elégedett bólogatással. Ki nem szereti a cikeszeket? A varsói lakásban nekem volt egy, ami a befőttesüvegben csücsült, noha nem én fogtam meg. Nekem fogták, részletkérdés. Közben tovább simogattam Voltot, hogy nehogy bepánikoljon, mikor Maja festeni kezd rá. Eddig elég jól ment, nyugalom volt. Csak egyszer nézett fel, akkor is csak így "anyuka mit csinálsz?" érzés sugárzott a tekintetéből.
- Ha minden igaz, az első vagy második fürdésig. Szóval Voltnál akár hetekig is, ha nem tesped bele megint a sárba - grimaszoltam kicsit, majd felnevettem halkan.

Azt hittem teljesen egyértelmű, hogy nem ígérek bele a vakvilágba. Magamnak szoktam, de azt halkan teszem és általában négy fal között, nem pedig egy rakás vidrának. Szóval rántottam egyet a vállamon.
- Persze, hogy neked. Miért, minek tűnik, kivel beszélgetek? - kérdeztem enyhén értetlen fejjel. Figyeltem, ahogyan a bal kezét ünnepélyesen felemeli és halványan elmosolyodtam, mikor megígérte, hogy nem lesz undi lány. Helyeslően bólintottam, hogy hát igen, az elég fúj, majd elvigyorodva a jobb kezem a szívemre tettem. - Cserébe megígérem, ha nem leszek buta, bunkó fiú, majd esetleg térden csúszva kérem meg a kezed.
Még egy kicsit fel is nevettem az elképzelésre, mert ugye én nem olyan fiú vagyok. Egész biztos, hogy én soha nem fogok megházasodni. De persze, ha ő nem lesz buta lány, én is lehetek okos fiú, aki nem bántja lelkileg.
Nem egészen egy dologról beszéltünk, de oda se neki. Előbb-utóbb ő is nagyobb lesz, még elég pöti egy kislány.
- Nem, tényleg nem láttam, de mondom, megkeressük, ha ráuntál a macikra. Én még ráérek. - Mert ugye úgy szólt a megállapodás, hogy délután kettőig kell mézelődni és még nem volt annyi idő, dél felé járhatott talán. Akkor meg kimaxolom a jegyem, körbemászkálok egy kislánnyal a nyakamban.
Szóval hagytam, hogy  nyakamba másszon, majd feltápászkodtam a földről és már indultam is, hogy közelebbről megnézzem magamnak a jegessmacit.
- Örülök, sok munkám van benne - bólogattam egyetértően, majd hagytam, hogy kapaszkodjon és figyeltem a jegesmacikat. - Azt tudod, milyen ruhája volt a nagypapa kinézetű nagypapádnak?

Kis off-gyilkosok   én is *-*

Megegyeztünk, hogy én is jó leszek, meg ő is, sőt, hogy ha tényleg betartja, akkor esetleg majd meg is kérem a kezét. Mert hát ha ő egy édes lány és a többiek meg nem, akkor miért kéne másikat keresnem? Majd visszajövök, jól megkérem a kezét és élünk boldogan. Gondolom?
- Nem tudom, nem szoktam meséket nézni, nem igen van időm rá. De majd a következő találkozás előtt bepótolom a dolgot, amennyire lehet - bólogattam aprókat és komolyan is gondoltam. Majd nézem a furi disney bigyókat, anya még úgysem ábrándult ki belőlem eléggé.
Érzékeltem azt a bizonyos csalódottságot szóval az ajkamba harapva sunytam le kicsit a fejemet, majd gyorsan korrigáltam is, mielőtt még komolyabban bedurcázik.
- Öm... hát, ha nem zavarok... persze - biccentettem aprókat ismét, kis sóhajjal, majd inkább az állatkákat figyeltem. Aztán csak észrevettem, hogy itt a bácsi, akire illik a leírás és halványan elvigyorodva hívtam fel rá a kishercegnő figyelmét is, hátha kapásunk van. A jegesmacikat úgyis túl sokan nézegetik. Nekem is elegem lenne, ha minden nap így bámulnának rám.
Leraktam Majust a nyakamból, de nem szándékoztam eltűnni a tömegben, helyette lassan utána baktattam és bemutatkoztam a bácsinak is, nehogy nekem udvariatlannak nézzen. Én jó fiú vagyok.
- Csókolom...

Persze nem akartam én nyíltan elutasítani a segítséget, meg megbántani sem, csak boldogultam egymagamban is. Jó volt ez így, ha ő úgy érezhette, hogy segít, én meg nem szúrok el semmit éppen.
A fagyiról már majdnem sikerült meggyőznöm, mert hát mégiscsak egy madártejes csodáról volt szó, amit előző este szereztem be, arra az esetre, ha a menyasszonyom hazacsászkálna hozzám.
- Bizony. Jó hideg és édes, pont kellemesen. Tudom, hogy szeretnéd... - közöltem sokatmondó pillantással. Még a hangom is egészen dorombolós volt, igyekeztem meggyőzni róla, hogy neki bizony kell az a fagyi. Utána mindig jobb kedve van és amúgy is édes és szexi, akkor meg mi a baj a fagyival? Semmi. Na ugye!
Ha volt is ilyen beszélgetés, annyi egészen biztos, hogy nem emlékszem rá. Megígértem volna, hogy nem hívom főnöknek? Lehetséges, hogy gyenge pillanatomban kapott el hozzá, vagy éppen máshol járt az eszem, de ez éppen nem rémlett.
- Arról volt szó? Hopsz... - vakargattam az állam pár pillanatig elgondolkozva, majd rántottam egyet a vállamon lazán, mintha mi sem történt volna, mert ugye az jó így is, miért ne? A puszira csak elmosolyodtam, a csókot azonban már viszonoztam, finoman közelebb vonva. Nem igen akartam megszorongatni, csórinak így is volt elég baja.
Igazából igaza volt, tényleg jobban örültem volna, ha ma már nem kell sehova utaznom, de hát ő Maja. Ha azt kérte volna, hogy menjünk haza, maximum lezuhanyoztam volna előtte, hogy fejben kicsit jobban egybe legyek.
- Igen, egyértelműen... Nagylány vagy és megtalálod a törölközőt, vagy fürdessem le a gyereket és hozzak narancsot is? - kérdeztem mindezt pókerarccal, lágyan simogatva az arcát, azért közben szentelve egy pillantást a bundásnak is.

Von kisasszony

Vannak azok a kínos esték, mikor az ember csak szeretne hazamenni, de egyszerűen nem jön neki össze a dolog. Óravázlatokat írtam, dolgozatokat javítottam, ha már egyszer Maja úgyis éppen anyukával lógott. Mert ugye néha ilyen napokat is kellett beilleszteni a képbe, mikor vele van. A lényeg az, hogy sikerült elaludnom, aztán hogyan, hogy nem a dolgaim összeszedve indultam az utamra, hogy hm, akkor most ideje lenne hazamenni.
Az utam a vigadófreskó folyosóján át vezetett, mert ha már egyszer úgyis itt voltam, egy portya azért belefért, ez a hely pedig szinte mindig vidám. Arról nem is beszélve, mennyire térhatásuk volt az illatok miatt, csak egy grimaszra futotta a folyosóra érve.
Már majdnem a végén jártam, mikor megtorpantam kissé figyelni, ahogyan két magyar főnemesi boszorkány koccint, még egy halk "na zdrowie" is elhangzott a részemről, mikor egy pillanatra mindenki megtorpant a keretében és a folyosó másik fele felé sandítottak. Aztán mintha mi sem történt volna, mindenki tovább mulatott.
Én viszont elindultam az ellenkező irányba, a lehető leghalkabban, hogy megnézzem, ki is császkál erre.
- Segíthetek valamiben, kisasszony? - érdeklődtem meg a lánykát, aki láthatóan nem prefektus volt.

Von kisasszony


A folyosó egy pillanat alatt elcsendesedett, minden szempár kelet felé fordult, aztán, mintha mi sem történt volna, kitört a boogie és újra csápolni kezdtek, azaz, hogy inni kezdtek lelkesen és tovább folytatták a pletykálást. Én az ismét kitört káoszt használtam fel arra, hogy a lehető legcsendesebben az újonnan érkezett látogató felé induljak. A szemöldökömet kérdőn felvonva álltam meg, a karomat összefonva a mellkasomon. Ő is legalább olyan kíváncsi pillantással méregetett engem, mint ahogyan én őt.
- Nem, valóban nem - közöltem rezzenéstelen arccal, kissé megingatva a fejemet. Nem voltam manó és ha lettem volna, akkor valószínűleg nem lenne hozzá önállóságom, hogy megszólítsam.
A lány láthatóan meg sem rezzent, ez vagy azt jelenti, hogy gyakorlott rellonos és szeme sem rebben, ha tilosban kapják, vagy nem tudja, hogy bajban van. A mosolyból ítélhetően sokkal inkább az utóbbi.
- Én szívesen megmondanám, de azt is mellékelnem kell mellé, hogy most épp a hálókörletében kéne tartózkodjon, Ms... hogy is hívják?- érdeklődtem arra az esetre, ha a lányra büntetőmunkát kellene kiszabnom. Igazából jobban örültem volna neki, ha nem kell most piszkálnom semmi miatt. Szóval apró sóhajjal pillantottam egy csalafinta arcú banya portréjára, majd vissza a lányra.
- Ön új itt?

- Hát, nem tudom, ez nem csak rajtam múlik, én messze lakom innen - közöltem kissé a hajamba túrva, mert hát Varsó akárhogy is nézzük, nem a szomszéd falu. Én pedig még nem vagyok elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül hoppolgassak. Pedig én próbáltam megértetni a szüleimmel, hogy ez bizony fontos a részemről.
Közben meginvitált, hogy igazán piknikezhetnék vele, szóval kénytelen voltam belemenni, még ha ez azt is jelentette, hogy este extra felülésekkel kell majd búcsúztatnom a napot. Mert hátha egy lány szépen néz rád, akkor be kell adnod a derekadat, nincsen mese.
- Nincs más dolgom, majd táborozni indulok, de még maradunk egy darabig az állatkertben, szóval végül is ráérek... - közöltem kissé vonakodva, de attól még én akartam a dolgot. Aztán megjelent a papa, aki nem igazán volt elragadtatva tőle, hogy a hölgy elkalandozott. A kéznyújtásra halványan elmosolyodtam, mert csak nagyon ritkán szoktak privát emberek nem gyerekként kezelni.
- Lewy vagyok. Vigyáztam a hercegnőre, míg körbefutotta az állatkertet - jegyeztem meg elbűvölő mosollyal, hátha kicsit megenyhül az amúgy sem túl harapós bácsi. - Ne mesélje? Szerintem se. Azt mondta huszonnegyvenhat éves koráig ne házasodjon, én pedig megígértem neki, hogy majd térden csúszva kérem meg a kezét, ha nem lezs buta lány.
Közöltem a leendő családtaggal széles mosollyal, majd ledobtam magamat a fűre.

Csak sikerült rátukmálnom a fagyit, ezt pedig személyes sikernek könyveltem el a részemről. Nem mintha annyira nehéz lett volna, de mégis kis siker volt. Szóval mire kimondta, hogy ő csak kóstolót szeretne, lepakoltam magamról finoman és kisétáltam a konyha irányába, hogy két kanállal és egy fél doboz fagyival térjek vissza. Vagy mondjuk kétharmad, nem teljesen világos, mekkora volt a mennyiség. Tegnap egy egészen kicsit megdézsmáltam a doboz tartalmát.
Szóval a főnökös megbeszélés urán átnyújtottam neki egy kanalat, hogy tessen kajálni.
- Undi? Most miért? Ez a természet rendje, nagylány vagy. Tuuuuudod, ezt lehet kilenc hónap nonstop "pisilnem kell" érzésre és éhességre cserélni, meg nagy pocira - közöltem kissé elgondolkozva cirógatva a derekát. Mert ugye ez rendben volt így.
Eléggé furcsi volt életem, mert részben akarta azt a bizonyos gyümit. Megint hárított egy kicsit, hogy persze, ha én akarom, akkor lehet róla szó. Elgondolkozva az ajkamba haraptam, majd rántottam egyet a vállamon.
- Azt bízd rám, én tudom, hogyan - nevettem fel halkan, majd arcon csókoltam, mielőtt ismét lepakoltam volna az ölemből. - Neked már csak azt illene eldöntened, hogy kiwi, narancs vagy eper.
Azzal a lednülettel elfogtam a gyanútlan szőrcsomót.

Pár pillanatra eltöprengtem, hogy a Balatont vajon eszik-e vagy isszák, de aztán felrémlett, hogy a nagyiék mellette laktak és ezért összepréseltem az ajkaim, mielőtt megráztam volna a fejemet.
- Nem, annál egy kicsit messzebb. Varsóban, Polska...ban - gondolkoztam el egy kicsit, hogyan is kéne mondani, de aztán elengedtem a dolgot, mert rájöttem, hogy már mindegy neki. Ritkán kavarodok bele a mondatokba, de akkor nagyon durván.
A kérdésre aprókat bólintottam, mert én viszont ott szoktam aludni. Elég nagy voltam hozzá, már hét éves korom óta mindig ott aludtam és hát, évi többször is mentem oda.
- Vidra és jegessmaci -   ingattam meg egy kicsit a fejemet, hogy nem, nem a teve volt a mai nap sztárja. Aztán sikerült egy egészen kicsit kiakasztanom azzal, hogy közöltem, hogy márpedig én elveszem a kicsilányt, de összességében támogatta a projektet... Azt hiszem.
Én is ledobtam magam a lány mellé és szép mosollyal figyeltem, ahogyan elkezdett kipakolni és a szemem felcsillant a karaizé hallatán. Szóval türelmesen vártam, amíg kipakolta a táskát és az adott tasira böktem.
- Az karamella? - kérdeztem és amennyiben felajánlotta, hajlandó voltam kettőt kivenni és elrágcsálni. Bocsánatos bűn, mert rettenetesen szerelmes voltam bele. - De ne tessen a lelkére venni. Sokat edzek, hogy ne fájjon.

Legalább ő, ha már más nem tette. Mert az edzői biztosan nagyon utáltak azért, hogy megtámogattam a vidám pillanatait kis nasival, hogy még jobbak legyenek. Mert ugye én vagyok az álompasi, aki itthon tartja a fagyit, csak hogy a nőjének legyen mit enni. Szóval csak adtam neki egy nagy puszit, hogy érzékelje, mennyire nagyra értékelem. Nagylányostól fagyistól.
- Nem tudom, sosem volt ilyenem, de el tudom képzelni, mennyire fúj. Mint mikor anno vért köhögtem fel még hetekkel a meccs után is. Le akartam zuhanyozni belülről - grimaszoltam belegondolva. A kérdésére nem igen kellett választ adnom, sportoló vagyok, persze, hogy szeretnék gyümölcsös estés, ez egyáltalán nem is kérdéses. Szóval mikor kissé meglepett őzike fejjel érdeklődött, hogy ez biztos-e, aprókat bólogattam, fapofival. Aztán előszedtem a paintball során gyűjtött kommandós tapasztalataimat és begyűjtöttem a gyereket. Amint a fürdő felé értünk, elkezdte dobálni magát és tiltakozott is, de nem engedtem el. Helyette úgy, ahogy voltam, ruhástól bemásztam a zuhany alá és megnyitottam a vizet. Voltot kénytelen voltam lerakni, de a lábammal még épp vissza tudtam tartani, hogy meglépjen. Csak egy két percig tartott, hogy feladja a harcot, aztán csak mély levegőket véve próbáltam lecsutakolni róla a színes porokat.
- Hiszed, vagy tudod? Ezek után az is lehet, hogy csak meghalni lesz erőm - nevettem el magam, megszabadulva a csuromvizes, ólomsúlyú pulóvertől.

Szinte biztos voltam benne, hogy nekem szól a kérdés, szóval kis hezitálást követően lassú bólogatásba kezdtem. Igazából nem volt baj vele, aranyos volt, nem kért szinte semmit, csak hogy mutassam meg neki, hol vannak a vidrák. A többi már grátisz volt hozzá, nem ő kérte.
- Aha, persze, hercegnős volt - jelentettem ki magabiztosan, párat biccentve, majd rántottam egyet a vállamon. Arra a látványra, hogy a karamellát kissé bénázva kibontja, nagyon akartam nevetni, de helyette inkább köhögtem egyet és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Igazából aranyos volt tőle.
- Ühüm,  szeretem. Igazából az egyik kedvencem - közöltem elégedetten kibontva egyet és már rágcsáltam is, a pillantásomat én is a jegesmedvékre szegezve, mert legalább a kilátás jó volt. Innen én is jobban láttam őket, mert nem akart egy kisnyugdíjas sem megölni és megetetni a macikkal. - Köfönöm nem.
A szám tele volt a ragacsos édességgel, de kénytelen voltam megelőzni a bajt, azaz a még több felülést. Halkan felvihogtam, ahogy elképzeltem, hogy a bácsi mondjuk a lámpafelengedős partyn egy lánykával a nyakában csápol és jön az agresszív mama és lecsapja.
- Azt hittem egyértelmű. Ha már nagyobbak leszünk és én kevésbé elfoglalt,
megkérem a kezét! - és még csak a szemem sem rebbent, ahogy ezt előadtam nekik, mert én így gondoltam. Még ha a kishercegnő úgy is tartotta, hogy nem találkozunk többet. - Azért Varsó nincs olyan messze... vagyis hát... meg tudom oldani.

Nem is értettem, mi olyan fura a hercinőben, mert az unokahúgomat is ugyanúgy le szoktam hercegnőzi, amikor nem viselkedik úgy, mint az anyai nagyi, aki egyszer csak furcsa hobbikat vett fel és a családdal is érdekesen kezdett viselkedni. Mert ugye ő fiatal. Nem értettem Rózi nénit, de ő kellett érezze a szánsájnt.
- Tak. Aham - bólogattam kis mosollyal, mert igen, én az előbb tényleg azt mondtam. Talán titkolnom kellene?  Szóval én csak nyammogtam ott a vajkaramellán nagy boldogan, hallgatva, ahogyan hupog a zacskó és a papa fogai alatt hangos sercegéssel pusztul a nápolyi. Nem tudom, lehet, hogy talán túlságosan is figyeltem, de hajlamos voltam rá, hogy csak a hangokra figyeljek. Goromba gurkók!
A karamellástej olyan luxus volt már reggelire, amit nem szívesen engedtem meg magamnak, a cikóriakávé is csak akkor fért bele, ha éppen nem volt más, de akkor is inkább vízzel. Bizony.  Nincs rosszabb a vizes macis kávénál, pedig elvileg a háborúban is ilyet ittak. Nem akarok háborút. Nincs cukor, tehát nincs karamella. A nő bámulását inkább ignoráltam látványosan, még a szemöldököm is felvontam, hogy most mégis mi baja, aztán inkább Maját figyeltem.
- Nem azért csináltam, amúgy sem volt semmi dolgom, nem okozott gondot. És mi az, hogy vár rám? Az is kész csoda lesz, ha pár hét múlva emlékszik rá, hogy nem magával volt. Az unokahúgom is ilyen. Persze, nem azt jelenti, hogy nem tartom be a szavam, csak... megjegyzés - sunytam le a fejemet, majd a hajamba túrtam és egy tincset kezdtem piszkálni kissé zavartan. Legalább addig sem történik semmi katasztrofális.
A nem tudsz repülni más esetben szíven ütött volna, most is éreztem a mellkasomban azt a rossz csomót, de visszanyeltem, mert hát, végül is nem tudhatta, hogy nekem ez az életcélom.
- Hát, ha addig ki nem megy a kicsi fejedből, én várok... - vontam egy aprót a vállamon, miközben pár szál füvet tépkedtem apróbb cafatjaira. Nem vártam, hogy bármit megígérjen, csak... igyekeztem reálisnak lenni, mert a papa  mindig azt sulykolta.

Azért az biztató volt, hogy a papa közölte, hogy szerinte a kislány próbálkozni fog, mert megígérte. Sok embernek még ez sem jelent túl sok mindent, ez meg elég szomorú.  Legalább a családon belül, ha valaki megígér valamit, akkor azt betartja.
- Örülök, hogy jól érezted magad - mondtam halkan, mert hát nem kell világgá kiabálni, hogy tudok normális is lenni. Az nagyon ijesztő lenne, főleg anyám számára, mert ugye ő évekkel ezelőtt elvesztette a fonalat a nevelésemben.
Szóval ő is ott bizonygatta, hogy majd emlékezni fog, semmi baj, én meg csak mosolyogtam magam elé, hogy remélhetőleg tényleg így lesz és nem készít ki teljesen. A néni lassan tovább settenkedett, én meg kis mosollyal ingattam meg a fejemet, hogy hát nem, nem kell vele foglalkozni, akármilyen csúnyán néz is.
A jó nagy feje lesz dologban nem igen hittem, mert hát kinek van akkora feje, hogy nem tetszik az embernek? Leginkább fiúknál fordul elő, akkor is csak azért, mert kövérek.
Szóval ahogy ott csücsültünk, elég békés volt minden és lehetett látni a macikat és nyugi volt. A kérdése meg teljesen abszurd.
- Hát, igazából már azelőtt kerestek, hogy veled találkoztam... de még nem találtak meg, szóval nincs gond. Tudod, én már nagyfiú vagyok.
Azzal bocsánatkérő pillantást vetettem a papára, amiért ilyet tanítok az unokájának.

A tiltakozás már ott elkezdődött, hogy befordultunk a folyosóra, mert érezte, hogy ha az udvarra vagy a konyhába mennénk, nem cipelném, csak kopognék az ajtón vagy a tányérján. Helyette cipeltem és beálltam vele a zuhany alá, eláztatva saját magamat, meg a ruháimat is.
Amint teljesen fehérre suvickoltam a kisfiút, megszabadultam az ólomsúlyú pulóvertől és a zuhanytálcába dobtam, majd a gatyám is kb ugyanott kötött ki, aztán az egyik felakasztott törcsit lerántva a hajamat kezdtem törölgetni nagy lelkesen. Körülbelül a szélrózsa minden irányába állt, épp mint a gyereké, miután Maja szárítgatni kezdte.
- Te is tudod, hogy csak olyan, mint az apja. Túldramatizál mindent... - sóhajtottam fel, aztán a törölközőt a derekam köré csavartam, letolva az alsógatyám is. Maja persze nem értette a költői megszólalásom lényegét, szóval közelebb lépve nagy puszit nyomtam az arcára. Aztán nem sokkal később kaptam egy csókot, amire aztán széles vigyort villantottam és kissé bedöntöttem, a derekát átkarolva, olyan drámaian, mint a filmekben.
- Tudhatnád, hogy hozzád sosem vagyok túl fáradt. És a gyerek is kíméletes volt velem - közöltem pajkos vigyorral, majd finoman talpra állítottam, mielőtt a szekrényből kivettem volna a tubust és a szoba felé indultam volna. - Akkor most bekened a hátam, vagy mi lesz?

Nem különösebben szerettem a későket, de azért én is megpróbálkozhattam azzal, hogy normálisan viselkedjek vele. Ha már egyszer prefektus, gondolom valami igen meggyőző érve van, hogy miért nem volt itt időben. De azért nem kellene rögtön a torkának ugranom, hogy mesélje már el, ugyan mi volt olyan fontos, hogy csak úgy kirepült a fejéből, hogy most órája lenne.
- Elkésett, én csak biztosra megyek, hogy tudja ezt az anyagrészt, mert fontos lesz a vizsgán. Szóval igen. Majd kérje el a jegyzeteket valakitől!
Tehát, mivel jó passzomban kapott el, leejtettem elé a dolgozatot, majd felajánlottam, hogy ha akar, javíthat rajta egy másik dolgozattal, esetleg szorgalmival, vagy ilyesmi, mert amúgy nem valami fényesen teljesített. Nem ő volt az egyetlen ezen a téren, persze.
- Jól hangzik - biccentettem aprót, holott szinte biztos voltam benne, hogy ebből bizony nem lesz semmiféle beadandó, tehát így maradnak a dolgok. Ha mást nem, majd elbeszélgetek Ádival, hogy próbálja meg motiválni a lányt, mert ennek így nem lesz jó vége. A kérdésre csak nemet intettem a fejemmel és a padra mutattam hanyagul.
- Üljön le! És legyen szíves az óra után még maradni, beszélni szeretnék magával - közöltem, hogy aztán az utolsó lapot is kiosszam egy stresszelő diáknak, aztán mintha mi sem történt volna, folytattam ott az előadást, ahol abbahagytam. Természetesen közben szemmel tartva a diákságot, hogy ma már ne jusson eszükbe színezni, olvasni vagy rajzolnia  padra, esetleg aludni, mert a mai keretet már ellőtték.

Von kisasszony

Széles mosolyt villantott és megpróbált elbűvölő lenni, de ezzel csak nőtt a gyanakvásom, hogy bizony, ha tudta volna a szabályzatot, akkor is ugyanígy kint értem volna a folyosón. Nem viszonoztam a gesztust, tartottam ahhoz magamat, hogy a diákok közelében nem kell az érzelmeinket villogtatni.
- Ez a Vonból jön? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert e becézgetés megint egy olyan szintű személyeskedés, amit nem engedhetek meg magamnak tanárként. Nem is akarok, hogy őszinte legyek, nem azért lettem tanár, hogy a diákokkal jó viszonyt alakítsak ki, hanem hogy tanítsam őket.
- Látszik, igen - biccentettem egyet, mert ugye a tapasztalt diákok pontosan tudják, hogy velem összefutni szabályszegés esetén vagy nagyon jó ómen, mert éppen nem érdekel az egész, vagy nagyon rosszul, mert olyan napom van, hogy figyelek. Ez esetben nem voltam a legjobb passzomban.
Azzal érvelt, hogy neki nem volt ideje elolvasni a szabályzatot, mire felvontam a szemöldökömet, de aztán csak megráztam a fejemet.
- Nem rám tartozik, mi lehetett olyan fontos, hogy amiatt ne legyen ideje elolvasni a szabályzatot. De akkor adok önnek még egy kis feladatot. Szeretném, ha készítene a házirendből legalább nyolc másolatot, kézzel írva, pergamenre, mához egy hétre az utolsó óra után lesz vége a megszabott határidőnek. És remélem, hogy tudja, ez most nem kérés volt - firkantottam fel egy darab papírra neki a nevem, az időpontot, a feladatot és a helyszínt, magamnak pedig szintén. - Mi a teljes neve?

Anyu végre rászólt valamiért a gyerekre, majdnem tapsolni is kezdtem, de akkor meg Volt azt hitte volna, hogy valami nagyon ügyit csinált, az pedig most nem hiányzott. Aztán pár pillanatig még én is figyeltem, ahogyan a kis fehér szőrmók útnak indul és a körmei halkan kopognak a padlón, egészen a konyháig, ahol halk koppanással és súrlódó acélhanggal tudatta velünk, hogy ő bizony inkább eszik.
Aztán nagy színpadias mozdulattal döntöttem be Maját, hogy megcsókoljam, ő meg a kutya törcsijét leejtve ölelte át a nyakam és viszonozta a csókot. A kijelentése viszont, hogy ezért nem akart Volt fürdeni, vigyorgásra késztetett.
- Persze, ilyen önzetlen gyereket neveltünk... - nevettem, miközben pár flakont odébb toltam a szekrényben, mert azokra éppen nem volt szükség, nekem az az egy, narancs illatú kellett. El is indultam a szobába, de hátrapillantottam rá a vállam felett, mikor megálltam az ajtóban, hogy akkor ugyan már, most jön? Aztán mikor nyünnyögött, hogy várjam meg, a kezem nyújtottam neki, ő meg megfogta és halvány mosollyal sandítottam rá. Nem elég, hogy én vizes voltam, még ő is össze akarta magát vizezni egy kicsit jobban, mert Volt nem végzett elég jó munkát.
- Persze, hogy rendben van, nyuszi. Ha nem lenne, szóltam volna - közöltem lepillantva rá, majd puszit nyomtam a hajába. A hálószoba ajtaját kitárva pár pillanatig a csillagok halvány derengését néztem, majd intettem gálánsan befelé. - Csak ön után, hölgyem!

//köszönöm a játékot, te kis nyünny *-* //

A karamellát csendesen rágcsálva figyeltem a medvéket, mikor a kishölgy elkezdett zörögni ismét a kavicsaival. Azokkal a kis kövekkel, amik miatt találkoztam vele, szóval csak követtem a pillantásommal, hogy most mit is csinál velük. Lassan átmerte őket a táskába, majd felém hajolt, mire kissé értetlenül vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felfelé fordítsa a tenyerem. Aztán az ujjaim a kis kavicsok köré zártam és gondosan a zsebembe csúsztattam őket, hogy el ne tűnjenek.
- Köszönöm, hercegnő - mosolyogtam rá, majd kérdő pillantással a papájára, hogy mik nem történnek! Kavicsokat kaptam egy lánytól, aki aranyosnak tart. Elkezdődik az élet?
Az eltűnésem nem véletlen volt, még csak nem is kértem engedélyt, hanem míg eltűntek a mosdó feneketlen bugyraiban, szépen szedtem a sátorfámat és felszívódtam a tömegben. Nem akartam megnézni a madárházat, épp eleget láttuk a kabalákat kviddicsen, nem kell több madár!
- Neeem, én tudom hol vagyok, azt is tudtam, a többiek hol vannak és nem akartam oda menni. Öm... régebben nem akartak elengedni edzésre, de rájöttek, hogy ez nálam nem megy semmire, ezért általában nincs süti, ha elkallódom. Szilvás süti van otthon. Utálom a szilvát és így a nagyi sem bántódik meg - vezettem le a dolgokat, viszonylag gyorsan és tömören. Mert ugye ki akar balhét, ha akár meg is úszhatja? Win-win.
Figyeltem a kis eszmecserét, majd vettem egyet a vaníliás karikából és elgondolkozva kezdtem rágcsálni.
- Hm, tényleg nem rossz... Vonattal mentek? Az vicces, de a mama nem szereti, ha vonatozunk. Szerinte túl lassú... - biggyesztettem le az ajkamat kicsit.

A mai nap nem akart véget érni. Egy köcsög szerda volt, gyakorlatilag. Nem elég, hogy tegnap elaludtam a suliban és későn estem haza, mert valami rellonos nőcit tereltem vissza az ágyába, ma sem sikerült este hét előtt hazakeveredni.
Szóval edzés után lezuhanyoztam és viszonylag hamar, talán tíz-tizenöt perc alatt már az utca végén ácsorogtam. Összességében ez az utazás nem hosszú idő, de mindig kimerít, legalább annyira, hogy öt percig csak tespedjek a kanapén és arra se vegyem a fáradtságot, hogy pislogjak. Csendes léptekkel vágtam végig az utcán, igaz még világos volt, voltak akik a kertben bütyköltek, de a szomszédok nagy része már nem foglalkozott azzal, mi történik az úton. Pókerpofival intettem a szomszéd néninek, aki visszaintegetett, majd belöktem a kaput és átvágtam az előkerten. A kis festett virágok láttán majdnem elmosolyodtam, de helyette inkább a kulcsommal kezdtem babrálni, míg meg nem találtam azt az egyet, ami nyitja az ajtót. Viszonylag halkan sétáltam be, mert nem tudtam, a család melyik része van ébren és melyik alszik.
- Hahó? - pillantottam körbe érdeklődve, miután megszabadultam a cipőmtől és a táskámmal befelé indultam. A megszólítás nem volt túl hangos, de épp eléggé ahhoz, hogy nem sokkal később a körmös tappancsok hangos karistolással szántsák a folyosót. Volt szinte ledöntött a lábamról, én meg a fejét dörgölve mosolyodtam el kicsit. - Hol hagytad anyádat, kölyök?
Aztán pár másodperc dögönyözés után sétáltam is tovább, hogy lepakoljam a cuccomat a szobában. Volt inkább valami kis fehér cuccot rágcsálva foglalta el magát. Elég ismerősen nézett ki, de egyelőre csak le akartam tenni a cuccaim.

A nem olyan kicsi, szőrös baba körülbelül három másodperc alatt gyorsul százra, ha arról van szó, így nem csoda, hogy majdnem kiugratta a térdemet a helyéről. Annyi volt a szerencsém, hogy tettem oldalra egy fél lépést, mielőtt tényleg meggyilkolhatott volna. Épp hogy csak elengedtem a kölyköt, aztán jött is a zaj a konyha felől, mintha valaki egy edényt hajított volna neki valaminek, szóval kis grimasszal pillantottam arra, majd letettem a táskám, mielőtt komolyan útban lenne.
Jól is tettem, mert nem sokkal később Maja is becsapódott, én meg zavart mosollyal  az arcomon nyertem vissza az egyensúlyom. A karom a dereka köré fonva nevettem fel halkan és megingattam a fejemet.
- Mérges? Te? Voltra? - kérdeztem, mert egyre kevesebb realitást érzékeltem a mondatban, ahogy kibuktak a szavak a formás kis száján. De igazából nem is volt akkora marhaság, mert ahogy Volt meglátta, tüntetőleg hátat fordított és a fehér kis vacakkal együtt az útjára indult. - Persze, hogy az vagyok. Edzés volt. Mindig az vagyok, ismersz.... Iiiiiigen? És ez... baj?
Eddig nem érkezett tőle panasz a tusfürdőmre, amit nem is váltottam ezért és nem is igazán értettem a kijelentés lényegét, ahogyan azt sem, hogyan jutott ez az eszébe a vacsoráról. Viszont közben el is veszett, szóval kissé értetlenül bámultam utána, de aztán elengedtem a dolgot és inkább bevittem a cuccomat a szobába. Már éppen Volthoz indultam volna, hogy kicsit megdögönyözzem mégjobban és elvegyem a fehér bigyót tőle, mikor ismét hallottam a drága nejem hangját.
- Nekem? Édes vagy. De várjunk... te vásároltál? Öm... nem volt rossz, sokkal jobb, mint a tegnapi. Neked? - kérdeztem, miközben a konyha felé indultam a fehérkével a nyomomban és a hűtőt kinyitva láttam meg a kék csodát. Nem sokat hezitáltam, mire komolyabban átgondolhattam volna, hogy ez most kell-e nekem, már ittam is.

A halk dúdolást nem különösebben vettem figyelembe, mármint ez olyan lány dolog volt, vagy csak úgy érezte, szívesebben élne egy filmben, ahol mindig van háttérzenéje. Azt mondjuk megértettem volna, mert nekem is lehettek volna olyan menő edzéses jeleneteim, ami alatt ACDC szól. Így meg? Hát, legfeljebb, ha magammal vittem a kis elemes cd-lejátszóm.
- Nem, nem szeretem. Olyan fura mellékíze van és karácsonykor is mindig azt erőltetik. Öregnek érzem magam tőle - közöltem felhúzva az egyik térdemet és átkaroltam azt, az államat rátámasztva. A gesztenyével nem volt bajom, azt szerettem, főleg sülten vagy főve. Az volt az egyetlen dolog, amit szerettem a karácsonyi vásárokon a... jó, ez hazugság, elég sok dolgot szerettem, de leginkább akkor, ha nem anyámékkal mentem, hanem egyedül. Vagy a papával.
- Busz? Sosem buszoztam, furin hangzik. Ha a csapattal megyünk, akkor mi mindig... öm... gyalogolunk. - Mert ugye hogy is hangzana, ha azt mondanám, hogy beállunk a kandallóba és hopp-porral utazunk? Nem hiszem, hogy hinne nekem, ráadásul a minisztériumiak nem is dicsérnének meg. A bácsi közben fotózgatott, az egyiken még épp időben vettem észre, hogy a kezem diszkréten felemelve túrjak a hajamba, így a kezem kitakarta az arcom abban a pillanatban, mikor kattant a gép.
- Nem, nincsen, csak ő ilyen furcsi. Gondolom... autóval gyorsabb és azért akarja minden áron elkerülni a vonatozást.- És még csak nem is hazudtam olyan nagyot. Anya autóval jött, csak én, meg a mama jöttünk hopp-porral és ha megyek a táborba, engem is autóval visz. - Kísérleti lények?

A komor pofi és az, hogy ő mérges a gyerekre, nem igazán vallott Majusra, szóval nem is tudtam hirtelen hová tenni, így inkább elengedtem a dolgot, mielőtt kérdezősködni kezdenék. Azért láttam ám a szúrós pillantást, amit  vetettek egymásra!
- Kezdhetem a sütivel, ugye? - kérdeztem felcsillanó pillantással, mert hát... ismert, ez így volt rendjén. A nemre is ugyanolyan higgadtan reagáltam volna, de azért reménykedtem a pozitív válaszban. Megszokta már a szervezetem, ha azt a cukor adagot utólag viszem be, felpörög, vagy összeomlik, süteménye válogatja. A kis kijelentésén azonban felvontam az egyik szemöldököm, majd halkan elnevettem magam. - De cica! Csak nem hiányoztam? Te is nekem, de tudod, mennyire gázul érzem magam, mikor latyak víz vagyok és megölelsz. Nem miattad, csak ez a "eh, miért nem zuhanyoztam?". De ne rajtam múljon... legközelebb majd hazajövök edzőcuccban.
Ő eltűnt és valamit pakolászott, meg talán még a fehéret is begyűjtötte, míg én a konyhában fosztottam ki a hűtőt. Azaz, hogy megszereztem a kék lötyit és legalább a negyedét megittam egy körben. Imádtam, főleg, mikor hideg és nem kell vele arcot mosnom. A döbbenetem viszont afölött, hogy Maja vásárolni volt, egyszerűen nem akart elülni.
Közben harcba keveredett a gyerekkel, aki morcos nyüszítéssel intett búcsút a kis műanyagnak, én meg vártam, hogy Maja lepakolja magát az asztalhoz. Mert hogy közben én is leültem és figyeltem elégedetten. Az imént leegyeztetettek szerint jártam el a süti ügyében, de közben persze aktív hallgatóságnak bizonyultam.
- Ühüm... az nem túl sok. Nálunk sem történt túl sok minden, a gurkó, amivel gyakoroltak, kicsit elszabadult és most van egy zúzódás a bordáimon, itt valahol hátul... de már nem érzem! Szóval minden rendben van - ilyenkor szerencse, hogy nem élesben nyomjuk, tehát a lasztik nem olyan vérmesek. Most éppen rakhatnának össze. - Finom a süti.

Végül inkább fegyverszünetet kötöttek a gyerekkel, hogy nagyobb nyugalom legyen. Sőt, még abba is beleegyezett, hogy előbb egyem meg a sütimet, bár ez nem volt meglepő, Maja nem szokott problémázni a dolgaimon. Főleg nem azokon, amik régebb óta voltak az életem részei, mint ő maga. Mondjuk az fura is lenne, de sok nő próbálta már, szóval közben meg mégis érdekes.
Nem is vettem leszúrásnak a kis nyönnyögését, csak észrevettem, hogy jobban örülne, ha mondjuk korábban itthon lennék, ez pedig megint csak tipikusan Maja dolog volt.
- Nem, igazából nem gond, csak megszoktam. Volt olyan barátnőm, aki behisztizett miatta, mert minek van takarítónő, ha én edzőcuccban jövök haza! - horkantam fel, majd értetlen fejjel rántottam egyet a vállamon. Valahogy nem értettem az összefüggést a dolgok közt. Attól a tudattól, hogy én nem zuhanyoztam, nem fog rögtön megkoszosodni a ház is.
Közben eleveztem a konyha felé és enni kezdtem, mellékesen megemlítve a gurkós incidenst, majd a kérdésre megdermedtem. Feltartottam a bal kezem, a mutatóujjam kinyújtva, majd kihúzva magam köröztem egyet mind a két vállammal hátrafelé, szinte pontosan egy időben. Elég nagyot recsegtek a csontjaim, hatalmas összhangban, nem volt egészséges hangja.
- Egyiket sem. Tudom, hogy tudod, csak megállapítottam - mosolyodtam el. Az igazság az, hogy telenyomtak fájdalomcsillapítóval, mert vinnyogtam miatta egy sort, leginkább azért nem éreztem a dolgot. Aztán utána, mikor végeztem az evéssel, várakozva pillantottam rá, hogy mégis miről maradtam le a napokban.
- Jó... baj van? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet kissé. Nem szokott ő ilyen vásárlós, dolgokat mutatós lenni, bár nem tudom, nem olyan rég óta feleség. - Deee persze. Itt vagyok.