|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Adrian Ivanorovics Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Lana annyira hihetetlenül gyönyörű, és nem tudom, csak úgy a semmiből rájöttem, hogy oh wow nekem tetszik ez a stílus :OOO és azóta csak úgy hallgatom
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Ems&ColeEgészen pontosan semmi kedvem nem volt ehhez az úthoz. Az előbb hazudtam. Igazság szerint kurvára semmi kedvem nem volt ehhez az úthoz, annyi minden mást is csinálhatnánk most, ihatnánk egy kávét, nézhetnénk valami nyálas filmet, ami ő imád, én meg csak várom, hogy legyen vége, heverészhetne a szobámban, amíg én elszívok egy bagót a teraszon, de még a felújíott ruhatárából is tarthatna egy rögtönzött divatbemutatót, mert a nők szeretik megmutatni, amit szeretnek, a ruháikat meg nyilván szeretik. Ehelyett mihez volt kedve? Mihez? Meglátogatni az exem, aki valójában nem az exem, mert soha nem fogadta el, vagy akarta, hogy legyünk együtt, aki történetesen a testvére, és, akit, történetesen, szinte egyszerre hagytunk a gondviselésre. Megáll az eszem. Persze mindebből csak annyi ül ki az arcomra, hogy kurvára nem volt kedvem ehhez az úthoz. Összepréselem ajkaim, kicsit elhúzom őket, ahogy kissé lefelé billentve, felé fordítom fejem, tekintetem először a szabadon hagyott lábain fut végig, majd hamar visszatalál az arcához, megemelem egyik szemöldököm. Annyira, annyira könnyű lenne belátnom a gondolataim közé, tudom, hogy még csak nem is ellenkezne, hiszen bármit teszek, sosem teszi - ha rossz ember lennék, annyira, annyira kiszolgáltatná nekem magát ezzel, de szerencséjére nem vagyok az -, de ezt egy olyan dologként tartom számon, ahol az ember örül egy kis privát szférának. Nem mintha nem kellene a saját koponyádnak örökké egy privát szféraként állnia. De hát nem születhet mindenki Emily Fishernek. - Téged nem fog utálni - egyszerűen vonok vállat, tudom, hogy nem fogja, őt mindig is az egyetlen testvéreként tartotta számon, az egyetlen emberként, akit nyíltan szeretett, és ezt fel is vállalta. - Én pedig együtt tudok élni a dologgal. Ahogy azzal is együtt tudtam élni, hogy leléptem, hogy szépen lassan kikopott a mindennapjaim, a gondolataim közül, hogy egy reggel úgy keltem fel, már nem keresem az ágyban, és már nem érzem az illatát az orromban. Nem azért, mert ne lett volna fontos a számomra. Azért, mert nem kapaszkodhatok valaki olyanba, aki nem akar az életem részévé válni. Halványan elmosolyodva szorítok Emily ujjaira, egy pillanatra sem elengedve a kezét vetem át karom vállán, közelebb húzva őt magamhoz adok egy csókot a hajába. Nem lesz semmi baj. Én legalábbis nem félek, és szeretném, ha a nyugalmam egy része átragadna rá is. Várok kicsit, aztán mikor rájövök, hogy nem fog bekopogni, ökölbe szorított balommal teszem meg én helyette, erősen, határozottan, hangosan, hogy biztosan eljusson a célig.
|
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Emily & Colelost the gameNem tudnám megmondani, pontosan mire is számítok, amikor bütykeim nekikoppannak a kemény fának. Leginkább semmire. Valahol mélyen belül még reménykedem is, hogy nincs itthon, nem hallja, nem ér rá, mi pedig békében hazamehetünk, és sokkal kellemesebb dolgokba foghatunk, mint ez. Valahol, egyáltalán nem mélyen pedig tudom, hogy nem fog így történni, nincs ekkora szerencsém, ő hamarosan felbukkan, és semmi, de semmi nem fog más lenni, minden zsigerem egyszerre fog emlékezni a bentről kiszűrődő festék és cigaretta illatára, amit akkor sem lennél képes kiűzni onnan, ha hetekig nyitva tartanád az ablakokat, bőrének összes apró egyenetlenségét ott fogom találni, ahol egy éve hagytam őket. Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy megérzem Emily ajkait a vállamon, megfeszülnek karomon az izmok, közelebb húzom őt magamhoz. Túlzás lenne azt mondani, hogy ideges lennék, nem vagyok ideges, nem ugrik össze a gyomrom, de kényelmetlenül érzem magam, nem akartam itt lenni, nem akarok most sem itt lenni, mégis eljöttem. Igazán érdemelnék valamit az áldozatokért, amiket meghozok mások boldogsága érdekében. Ösztönösen húzom magam elé Emily-t, ahogy egyszer csak kivágódik az ajtó. Az ember valahogy soha nem erre a fogadtatásra számít - persze, megérdemlem, egyetlen szó nélkül eltűntem, nem mondtam el, hová megyek és azt sem, meddig, nem írtam, nem hívtam, eltűntem a ködben, és persze, egy év alatt az emberrel egyszerűen bármi megtörténhet, és alapjaiban változhat meg az egész élete, but still -, hogy a következőben kiengedjenek izmaim, halkan szusszanjak bele a lány hajába, megnyaljam alsó ajkam. Megemelem egyik szemöldököm. Még most sem igazán tudom, hogy mire számíthatnék, csak nézek rá, várok, hogy szólaljon meg, bökjön ki egy értelmes mondatot, mert félszavakra és visszaharapott gondolatokra nincs mit reagálnom - valahol nevethetnékem támad az egész helyzet miatt, nekem elvárásaim vannak, ő pedig fel sem fogja, mi történik körülötte, és akkor mindennek a közepében ott van Emily, mint egy bolygó, aki körül mi ketten keringünk, és nem akar semmi rosszat. Komédia. Tragikomédia. - Tessék? - fejem visszafordítom a lépcső aljába helyezett, félig száraz szobanövényről, amit az elmúlt másfél percben vizsgáltam, állkapcsom megfeszül, ahogy ujjaim egy pillanatra rászorítanak Emily kezére, hogy érezzem, még itt van, hogy nem engedte el az enyém, és én sem az övét. Tekintetem követi az övét, rátapad a lány válla alatt összefonódó ujjaikra, a barna tincsekre, amik alá szorultak, s onnan visszavezetem Cole arcára. - Igen - csak így, egyszerűen. Nem fogom elengedni, nem fogom letagadni, és nem fogok semmiféle megjegyzést fűzni hozzá - habár megtehetném -, még csak a támadó hangnemét sem viszonzom, de ez közel sem jelenti azt, hogy meghunyászkodnék előtte. Valahol igazán szomorú, hogy két, két és fél éve még azt hittem, soha nem fogunk idáig jutni, most mégis itt vagyunk. Arcom egy pillanatra Ems feje búbjára hajtom, adok rá egy futó puszit, miközben Colton sápadó arcát nézem, és azt várom mikor esik össze, de - szerencsére - ez nem történik meg. Végül mégis elengedem Emily kezét, ahogy a szemben álló kitárja felé karjait - milyen romantikus -- milyen ironikus -, saját, izzadó tenyerem észrevétlenül törlöm a nadrágomba, mielőtt összefonnám magam előtt karjaim.
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Ems & ColeSzeretném képen röhögni Coltont amiatt, amit látok az arcán, amit látok a biztonságosnak vélt koponyája belső, elrejtett zugaiban. Nem tudnám pontosan megmondani, mégis mire vártam tőle - leginkább semmire, egy ideig jobban ismertem őt saját magamnál, mégis, mélyen, belül, amikor átléptem a társasház kapuját, többre számítottam. Hogy gondolhatod még mindig azt, hogy minden tettem rólad szól? Szinte hallom a fülemben lüktető vérerekben dörömbölni a kérdést, szinte attól félek, hogy az erejétől meghallja ő is, Emily, hogy észrevétlen, tudattalanul, hangosan ki fogom mondani, és akkor lebukok, mint valami rosszban sántikáló gyerek. Ha tehetném, soha nem engedném el Emily kezét, a saját, meleg tenyerembe láncolnám őt, elrejteném magammal, és elbújnék én is őbenne, ha úgy érezném, arra van szükségem. Most is erre lenne szükségem. Hazugság lenne azt állítani, hogy elfelejtettem mindent, ami mi voltunk. Emlékszem, minden lopott pillantásra és érintésre, a suttyomban elsuttogott szavakra, a titkos találkozásokra, és, hogyan dagadt a mellem a büszkeségtől, akárhányszor úgy döntött, megfogja az utcán a kezem, és nem is akarom elfelejteni, hiszen én tettem, én akartam, és én szerettem. Elárulnám önmagam. Az embernek viszont meg kell tanulnia, és, azt hiszem, akkor válik csak igazán felnőtté, kortól függetlenül, amikor ezt megérti, hogy bármennyire is szeressünk valamit, valakit, az lehet káros, a káros kapcsolatokat pedig el kell vágni, bármennyire is legyen az fájdalmas. Ahogy egyszerűen elfogadnia dolgok létezését is lehet úgy, hogy ne mosolyogj hozzá tele szájjal. Lehunyom szemeim, még utoljára beszívom Emily illatát, mielőtt elengedném őt, és egy pillanatra a karomba kell markolnom, ahogy tekintetem összetalálkozik az ajtóban állóval, Emily feje felett. Annak ellenére, hogy még mindig a fizikai erőszak ellen vagyok, annak ellenére, hogy megígértem neki az első olyan meccsem után, amin ott volt, soha nem fogom megütni őt, most, hogy nem tekintek rá elvakultan, megérdemelne egy-két pofont - nem azért, mert a szemeim előtt sajátítja ki a húgát anélkül, hogy az érintett ebből bármit is észrevenne, nem, azért, mert az talán kiütné a fejéből azt a kurva nagy önzőséget. Megnyalom alsó ajkam, hitetlenül-rosszallóan csóválom meg még fejem - pontosan tudom, mit akarsz ezzel elérni - felé, mielőtt ismét elfordítva azt köszörülném meg torkom. Elég lesz, Emily. Ne hagyd magad kihasználni valaki másért. Hagyom, hogy megfogja a kezem, egy pillanatra elhúzva szám szélét meg is szorítom az övét, ismét, mielőtt kihúznám ujjaim az övéi közül. Nem az érintésével van bajom, sőt, viszont a jelentése, a gesztus értelme magában hordoz egy olyan súlyt, ami átlépné azt a határt, amit a visszatértemkor húztam magamnak, mindenek előtt a saját, majd mindenki más érdekében. Tekintetem Ems arcáról Coltonéra csúszik, állkapcsom megfeszül, ahogy megemelem szemöldököm. - Beszélgessünk - bólintok rá szárazon, kézfejem a nadrágom zsebébe dugom, fejem oldalra biccentve, ahogy visszafordulok a lány felé. Nem fogom kimondani, hangosan feltenni a kérdést, hogy miért kell nekem itt lennem, de érzem, hogy ott mozog kettőnk között, ahogy szemeim az övéibe fúrom. Előhúzok egy doboz cigarettát ajkaim közé csípek egy szálat, de egyelőre nem gyújtom meg, megemelve fejem fogom két ujjam közé, végighúzom, elemelem. - Miről szeretnél beszélgetni, Tündérke?
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Emily & ColeValahol elég aggasztó, hogy - mióta is lehetek itt? öt perce? - máris a hobbimnak érzem gondolatban kijavítani Cole gondolatait, szinte már kényszeresen pontosítgatva, vagy gúnyosan kacarászva magamban, amiért tényleg ennyire gyerekesnek gondol. Szegény, szegény Colton. Épp csak most nevezett aljas, csúszó mászó árulónak, kígyónak, mégis neki kell lehunynia a szemeit, neki kell áldozatként tetszenie a húga előtt, hiszen ő nem tehet semmiről, őt mindenki csak bántja. Akaratlanul felszusszanva forgatom meg szemeim, elfordítva fejem nézek ki egy félig poros ablakon, rágni kezdem a szám széléről a bőrt, csak, hogy valamivel levezethessem a koponyám belülről feszítő ideget, amit a kétszínűsége okoz. Borzalmas ember vagyok, amiért képes vagyok valóban ezt gondolni róla, amiért képes lennék ki is mondani, hiszen szerettem őt, ez pedig rólam is elmond egy vagy két dolgot, mégsem vagyok képes másként vélekedni róla. Nem sajnálom. Persze, mást azért sajnálhatnék. Ha nem lennék folyamatosan a fejébe mászva is tudnám, mire gondol, elég csak elnéznem a háta mögött elterülő barlangra, majd vissza rá, hogy érezzem, összeszedte magát, próbálta összeszedni magát, de ha most, ezután, valami történne, azért csakis én, nem Emily, nem ő, nem az alkalmi vagy a kevésbé alkalmi szeretői lennének a hibásak – vagy, legalábbis a hibáztatottak -, hanem én. Ehhez mindig is nagyon értett. Hibáztatni. Másokat hibáztatni a saját tettei, a saját döntései miatt, majd visszahízelegni magát a kegyeikbe, ha rájött, mégsem unta még meg őket. Még mindig szeretném lenyúzni az arcom. Sok mindent szeretnék, nyilván, mondjuk hátra fordulni és lelépni addig, amíg Emily hátra nem fordul, és észre nem veszi a menekülési szándékaim, vagy, beleverni párszor a homlokom a falba, hogy mi a fasz, tényleg, haver, mi a fasz van már, de ehelyett csak nézek rájuk, valami mosolykezdeményre húzom szám szélét, amikor találkozik tekintetem a lányéval, de a szemeim,azok véletlenül sem mosolyognak vele. Tudja, hogy nem akartam eljönni, nem akarok itt lenni, és megértem, hogy ez neki mennyire fontos, mégis, nem lehetett volna valahol máshol? Mondjuk egy kávézóban? Bárhol, ami nem ennyire személyes, ami nem érezteti velem közvetetten, hogy újra belegyalogolok valaki életébe, akiéből egyszer már, erővel, kisétáltam? Persze,nem haragszom rá, nem is éreztetem ezt vele, but still. Felhorkanva csóválom meg fejem. Az elmúlt évről! Pontosan az elmúlt évről szeretnék beszélgetni Allan Colton Fisher társaságában. - Emily – sóhajtva ingatom meg nemlegesen fejem. Már most, eleve erőltetett az egész, de jó, legyen, tegyük fel, hogy a kedvéért bemegyek azon az ajtón, leülök, és némán aszisztálom az egymásra találásuk, hajlandó vagyok megtenni, ha ő ettől lesz boldog, de akkor sem fogok csevegni a bátyjáról arról, miért mentem, hova mentem, és mit csináltam. Egyszerűen csak nem. Persze, pont ezt gondoltam és mondtam akkor is, mikor megfogta a kezem, és elmondta, hova megyünk, mégis itt vagyok. Felpillantok, ahogy ő hátranéz rám, és automatikusan nyúlok a keze után, hogy kicsit így is tartsam. Balom az arcára simítom, füle mögé igazítok pár hajszálat, hogy ne zavarják a bőrét, barna szemeim az övéibe fúrom. - Nem lesz semmi baj, rendben? – a gyógyítás egyik legfontosabb szabálya, hogy soha ne ígérj ilyet, mégis, megteszem, ujjaim hátával simítom meg az arcát, lehunyva szemeim adok egy csókot a homlokára, mielőtt tovább engedném, és csak az után lépek be utána. Hüvelykujjammal megsimítom kézfejét, ahogy megtorpan, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj.Először Colton után pillantok, majd a festményre, majd újra Emily arcára, magammal húzva őt dőlök hátammal az előszoba falának, hogy valamivel alacsonyabb szintre kerüljek. - Tudod, milyen ő, Emily – le se véve róla tekintetem suttogok,szeretném, ha képes lenne kizárni a festmények súlyát, szeretném, ha ki tudná verni a fejéből, szeretném, ha nem lenne rá ilyen elementális hatással a testvére végtelen önzősége. - Ne figyelj rájuk, rendben? Bízz bennem – nagy dolog ilyet kérni, hogy ezen a helyen bízzon bennem, de képtelen vagyok mást mondani. Aprót tolok rajta, hogy induljon el, hallgatom a csicsergését, ahogy erőlködik, miközben lehúzom a cipőm, kiropogtatva ujjaim lépek beljebb, és csak futólag nézek szét. Véletlenül sem ülök le. - Ó, tényleg? – tekintetem végigfut az egyik vásznon – nem változott semmit -, mélyet szusszanok a festékszagba, újra ajkaim közé véve a cigarettát, csettintve gyújtom meg azt – félreértés ne essék, nem lettem hirtelen piromágus, de a nonverbális varázslás egyik legjobb tulajdonsága, hogy képes vagy puszta kézzel csinálni dolgokat, egy cigaretta meggyújtása pedig már-már rutin. - És mit csináltál még, Ems?
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Emily & ColtonDo you still get blacked out too hard? Do you still hate my guts? Baby that's fineÉpp csak egy pillanattal tovább ragad meg a tekintetem Colton arcán, ahogy Emily megszólal. Ha nem ismerném is érezném a belőle áradó, szinte már félelemszerű tartózkodást, amit a húga szavai kiváltanak belőle, viszont én ismerem Coltont, legalábbis egy éve még meg mertem volna esküdni arra, hogy én ismertem őt a legjobban. Tudom, hogy ez az egész nekem szól. Hogy előlem szégyelli, hogy miattam keletkezik gombóc a torkában, a gondolattól, hogy előttem kell beszélnie róla, hiszen Emily feltétel nélkül, vakon szereti őt, én viszont képes lehetek ítélkezni felette. Megtenném? Halványan elmosolyodva pillantok Emily-re, ahogy az ajtóban megállva vállam a falnak támasztom, karjaim összefonom magam előtt, bokáim lazán, szinte már lustán keresztezem, ahogy hallgatom őt. Valahol kifejezetten szórakoztat Cole kényszeres mozgása, mint egy hangya, vagy egy méh, folyamatosan csinál valamit, piszkál, mozognak az ujjacskái és feltűnően erőltetetten gondol valami másra, csak, hogy ne kelljen szembenéznie velem, ne kelljen hirtelen szembe találnia magát a ténnyel, miszerint még mindig itt vagyok. Ez persze úgy hangzik, mint azok az egoista gondolatok, amik szerint bármit is tesz a környezet, a benne megtalálható személyek, az rólam szól, és a megnevezett másoknak nincsenek személyes problémái, életük, kapcsolataik, gondolataik. De most nem erről van szó. Szinte vágni lehetne a levegőben, hogy nem vagyok itt szívesen látva, sőt, én is úgy érzem, hogy nem szeretnék itt lenni,mégis itt vagyok, és ezt már egyikőnk sem tudja semmissé tenni, bármennyire is szeretnénk. Nem kifejezetten érzek bűntudatot amiért félbeszakítom. Nem kifejezetten érzek bűntudatot az érzésekért, amiket keltek benne - olyan ez, mintha tudat alatt épp bosszút akarnék állni valami olyan dolog miatt, amit ketten, közösen okoztunk egymásnak, holott soha nem ismerném be, hogy közösen bármit is tettünk volna. Nem arról beszélek, hogy letagadnék mindent, amit tettem, hogy hazudnék a múltunkról, sokkal inkább viszolygok a fogalom tartalmától, úgy, ahogy ő is viszolygott anno bárminek a felvállalásáról, és ennél jobban kétlem, hogy el tudnám magyarázni. Valahol, tudat alatt, bennem mégis feléled a versenyösztön, előbb találkoztam vele, mint te, előbb beszéltem vele, mint te, azért vagyok itt, mert ő megkért rá, holott fordítva is történhetett volna. Pedig nem akarom átvenni Colton helyét, nem akarok Ems testvére lenni, sőt. Egyszerűen csak jobb akarok lenni nála. Halványan elmosolyodom, ahogy tekintetem találkozik Emily meleg, mogyoróbarna íriszeivel. Épp csak egyetlen mozdulat, amíg a vonásaim ellágyulnak, a megfeszülő izmaim kiengednek, és megingatom fejem, mintha nem jelentene semmit, hogy eljöttem, hogy még mindig itt állok, és nem fordultam sarkon az első adandó alkalommal. Pedig megtenném. Ha rólam szólna ez, akkor megtenném, és mindannyiunknak jobb lenne, leginkább neki, hiszen nem kellene két szakadék között egyensúlyoznia. A válaszára elnyílnak ajkaim, kiszárad a szám, ahogy egy pillanatig csak hitetlenül nézek rá, mintha nem értettem volna egészen pontosan amit mond. - Rúdtáncoltál. - csak, hogy tisztázzuk. Szinte meg se hallom a magyarázkodását, szemöldököm megemelkedik, rá, majd Coltonra nézek, végül újra rá, mielőtt nevetni kezdenék. Először csak csendesen, tenyeremmel eltakarva szám, félig elfordulva tőlük, majd egyre jobban, enyhén meggörnyedve, egészen addig, míg a vidámság keltette könnyek meg nem csillannak a szemeim sarkában összegyűlő vékony ráncokban. - Emily. - mélyen felszusszanva csóválom meg fejem. - Hogy mit csináltál?
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Mikeczx adrianAlapvetően ma nem kellett volna bejönnöm ide egyáltalán, de mindannyian tudjuk milyen sebességgel mozognak a hivatalos papírok egy állami üzemeltetésű iskolában, így még csak véletlenül sem lepődtem meg, amikor felhívtak, hogy újra alá kellene írnom valamit. Hát aláírtam. Ami után nyilván haza kellett volna vezetnie az utamnak, vagy bárhova máshová, mert, hiába vagyok tanár, annyira nem égek a kedvtelésből iskolában maradástól, de - itt pedig visszakanyarodunk a gondolat elejéhez - mint tudjuk, tanár vagyok. Az iskola területén pedig határozottan, szigorúan tilos dohányozni (az én időmben ezt még piros tintával hangsúlyozták ki, azóta lehet rájöttek, hogy teljesen felesleges), és ki vagyok én, hogy ne cibáljam meg bárki fülét, aki ennyit sem képes betartani? Legalább valami suttyóbb helyen csinálná, mondjuk a szellembudiban, vagy bárhol, ahol nem gyalogol bele akaratán kívül az ember. - És azt tudtad, hogy minden egyes cigarettával csak ráncosabb leszel? - némileg jogtalannak érzem, hogy pont én, pont neki, arról papoljak, hogy a dohányzás rossz, különösebben kedvem sincs hozzá, de nézd, épp csak most kezdtem el ezt az egész, felelősségteljes tanítósdit, példát kell mutatnom meg minden. - Pedig érdekelhetne, mert a ráncaidat már csak botoxal lehet gyógyítani, de te elég ronda lennél vele - vonok egyet vállaimon, ahogy végignézem az egész szenvedését a fotellel, majd, enyhén megemelkedő szemöldökkel nyújtom ki felé balom, és kettőt csettintve tárom ki tenyerem. - Adj csak egyet.
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Kedveskémx gyermeked // tovább a hozzászóláshoz
18 éven aluliaknak nem ajánlott. tovább
Az, hogy kizárólag nevelő célzattal átvizsgáltam Mikecz cigarettáját, nem-e tartalmaz, nem is tudom, mondjuk Marihuánát, Hasist, esetleg mindkettőt, nem feltétlenül aratott sikert az iskola életében. Tulajdonképp az én életemben sem okozott feltétlen örömöket, hogy a huszonegyedik század derekán nincs kialakítva dohányzásra alkalmas terület a tanintézmény berkeiben, mert ne adj isten, felgyullad az iskola, ez viszont egyéni szocproblémának minősítendő, szóval, mint olyan, a modern problémák modern megoldásokat követelnek. Ujjaim végigfuttatom a polc tetején, felverem vele az ezer éves porréteget, amit egy nem túl lelkes fintorral konstatálok, majd elégedetten mosolyodom el, amikor beleütközik a használatlan, fém tálkába. Ujjaim közé kapva azt emelem le, forgatom meg, majd, a nem túl higiénikus asztalnak dőlve csípőmnek hagyom koppanni a lapon - komolyan mondom, ha ismét megszállnák az iskolát az aurorok, csak, mondjuk, egészségügyi buktatókat keresnének a működésben, ezzel a hellyel egészen addig be lehetne záratni a Bagolykövet, amíg az utolsó alapköve is el nem porhad. Ajkaim közé csípek egy szál cigarettát, egy pálcaintéssel gyújtom meg, majd egy újabbal intézkedem a szag felett is, jólesően fújom ki a füstöt ahogy fejem hátra bicsaklik. Nyelvem végighúzom felső fogsoromon, lehunyom szemeim, csak élvezem kicsit a csendet - mint valami rosszban sántikáló kisdiák, úgy érzem magam, mintha rettegnem kellene attól, hogy a következő pillanatban belép a tanár bácsi - meg is teszi -, elkobozza a dobozom, levont legalább ötven pontot a házamtól, és száz oldalas, kézzel írt tanulmányt kér tőlem a dohányzás káros hatásairól, lehetőleg a hétvégével bezárólag - ez, feltehetőleg, el fog maradni. - Ne is mondj semmit - szemöldököm megemelkedik, ahogy fejem a polcsor túloldalán mozgó felé fordítom, összevonom szemöldökeim, ahogy újat slukkolok, az épp csak összegyűlt hamut pedig beleverem az előbb szerzett tálkába.
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
JóédesapámTekintetem követi az újságok útját, megemelve szemöldököm billentem oldalra fejem, hagyom, hogy a füst lassan szivárogjon ki ajkaim közül, ahogy közben inkább összevonom szemöldököm, hol Sárközire, hol a véletlenül sem tankönyv formájú borítókra pillantok, aztán.. - A feleséged tud erről? - pofátlan vigyorra húzódnak ajkaim, miközben szabad kezemmel megtámaszkodom magam mellett, jó, hát na, ha egyszer neki szabad, akkor nekem miért ne lehetne, főleg most, hogy kollégák vagyunk. Kollégák. Mégis mit várnak el egy olyan generációtól, aminek útjait olyan személyek egyengetik, mint ő meg én? Persze, egy nap az összes szaros nagy dolgokat fog elérni, erre a nyakamat tenném, éppen csak az etikai mércéjükkel lesznek javíthatatlan problémák. - Az asszony - meglehet, hogy most használom először ezt a megnevezést, nem mintha nem örülnék annak, hogy Emily a barátnőm, vagy, problémám lenne az ezzel járó extrákkal, de azért mégsem kell ennyire előre szaladni, nem igaz? - szerint felesleges erre használnom a szám - vállat vonok, újra elmosolyodom az agyam automatikusan kapcsol, és ha azt hinnéd, nem kezd el ennyi idő után is pörögni, akkor tévedtél. - Figyelj csak? - alapvetően máig sem tudom eldönteni, mi okozna nagyobb elégedettséget, ha folytatnám a tegezését, vagy ha elkezdeném magázni, és minden egyes csókolomnál látnám az arcára kiülő kifejezést, mert az, barátom, a lappangó kétségbeesés képe is lehetne. Aprót szusszanok. Valahogy ennyi idő után sem szeretek kérni, sem tőle, sem mástól, nehezemre esik, és nem tudok vele mit kezdeni azon kívül, hogy újra és újra megküzdök vele, pedig esküszöm, néha még a nyelvem is összeakad, mintha a testem ezt nem akarná. - Van ez az okklumencia dolog - félig lehajtom fejem, de közbe végig rá nézek, gyűrűsujjammal vakargatom meg a bal szemöldököm. - Majd valamikor el kéne kezdenem, szóval, ha majd ráérsz, hát, tudod.
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
jóédesapámAlapvetően sokszor gondoltam már arra - már, amióta visszajöttem -, hogy sokkal könnyebb lenne az életem, ha megpróbálnék beférkőzni a fejébe - valamiért mindig kényszeresen meg akarok felelni valakinek, csak a célszemély kiléte a változékony - de minden egyes alkalommal rájöttem, hogy felesleges. Nem azért, mert nem lenne könnyebb az életem, ugyan, dehogy, de azonnal észrevenné, és ha egyszer rájönne, akkor már nem lenne visszaút, ami fogalmam sincs mégis hogyan változtatná meg a kapcsolatunk, de az is tény, hogy nem is feltétlen akarom tudni, mire szokott gondolni. - Ó, valóban? - elgondolkodva révedek arcára, szemöldökeim hajszálnyit emelkednek a nagy figyelemben, hosszan pislogok, ahogy mélyen bólogatni kezdek. Igen. Így van. Ki vagyok én, hogy bárkit is félbeszakítsak az élettel kapcsolatos jó tanácsaiban, ha egyszer ennyire belelendülnek a dologba. Hogy én erre eddig miért is nem gondoltam. - Nem hiszem, hogy ezek után képes leszek ugyanúgy nézni rá - vállat vonok, újat slukkolok, arcomra visszaül a mosoly, szemeim sarkában szarkalábak gyűlnek. - Ó, Kedves, a pedagógia mintapéldánya - megingatom fejem, zsebemből előhúzva a cigarettás dobozt pattintom fel annak a tetejét, majd felé nyújtom. Alapvetően nem azt kérdőjelezem meg, hogy ne tudná azt, amit tanít, vagy, hogy nem igyekezne átadni, de a gyerekek megfélemlítése és a szabályok céltalanul szoros betartatása, amivel körülbelül elveszik előlük azokat az éveket, amikben még jogosan és következmények nélkül lehetnek felelőtlenek, csinálhatnak hülyeségeket, sodorhatják magukat - bizonyos mértékig - veszélybe, igazán élhetnének, nem feltétlenül... jó. Hülye gyerekek, kell őket hagyni élni, kell őket hagyni szarságokat csinálni, mielőtt azon kapnák magukat, hogy idejekorán megöregedtek. - Tényleg? - gyanakodva vonom össze szemöldökeim, tekintetem fel-alá jár arcán, miközben azt próbálom kitalálni, hol van ebben a csapda, mert az bármikor és bárhol lehet. - Mikor?
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
JóédesapámÍvesen megemelem jobb szemöldököm, alapvetően továbbsiklanék azon, hogy épp a képességeim birizgálja a kis botjával, gyerünk, Adrian, érezd csak úgy, mintha ez is egy hülye kis verseny lenne, ki tud több nőt minél rövidebb idő alatt gerincre vágni - ha a következőben nem kezdene el Emily-ről és a vele való kapcsolatomról beszélni. Az arcom egy pillanat alatt válik komollyá, tekintetem ide-oda ingázik az arcán, mintha csak azt várnám, hogy e következő percben elnevesse magát és megveregesse a vállam, hogy há-há, újra bedőltem neki, de ez elmarad, és valahogy jobban sért, mint arra bárki is számított volna. - Tényleg? - ha nem lenne róla szó, legyintenék, ha nem ő mondaná, különösebben nem érdekelne, de elég régóta ismerem Sárközit ahhoz, hogy tudjam, nem beszél hülyeségeket. Hosszan kifújva fogaim közt a füstöt simítok végig államon, az enyhe borostám végigkarcolja az ujjaim, nem igazán érdekel, sőt, a súrlódás elenyésző érzete némileg megnyugtat, pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt a fájdalom. - Hát én is - elhúzom szám, belenyomom a fém tálkába a csikket, majd újat gyújtok. Ha egy hisztis gyerek lennék, most hátat fordítanék és lelépnék innen, hogy napokig duzzogjak azon, hogy a nőm nem képes legalább annyira megbízni bennem, hogy ne mástól halljam azt, ő mennyire féltékeny, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ő az egyetlen, pedig Merlinre, épp csak a kezemet kellene kinyújtanom. Ujjaim halántékomnak támasztom. Lapozzunk. - Shayleen - bólintok, állkapcsom akaratlanul feszül meg a neve hallatára. Nem tudok másképp reagálni erre. Egy pillanatra behunyom szemeim, a cigarettába szívva vonom össze szemöldökeim, és szedem össze a gyerekkori emlékeinket, még az előtt, mielőtt beteggé vált volna. Az ő első versenye, az én első boxkesztyűm. Együtt festünk, együtt firkálunk üres lapokra olyan álmokkal, mint hogy majd egy nap híresek leszünk, és százezer dollárokért adják majd el a pályánk kezdeti darabjait. Aztán hirtelen ugrás, az egyik teremben vagyunk a kastélyban, egy kandallóban ropog a tűz, ő pedig épp csak csipeget a pogácsáiból, de már ez is istentelenül boldoggá tesz. Képezzünk hát falat. Kinyitom szemeim, tekintetem Sárközi arcára függesztem, holott egyikőnknek sincs erre különösebb szüksége, tudom. Csak kell egy határozott pont. Érzem, ahogy egészen összeszűkülnek pupilláim, ahogy falat képzelek az elmém peremére, amolyan gátat, hideg jégfalat, mintha vissza kellene fognom őket a kitöréstől. - Na? - kíváncsian vonom fel szemöldököm.
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Szeretem a gyerekeket // Sárközix adrianAlapvetően marha meleg van - alapvetően mondj egy embert aki képes értelmet nyerni ezzel az érvvel egy csapat eridonos, tizenéves, hormontúltengéses hülyegyerek fejébe (na, csak túloztam). Nehéz lenne összeszámolnom, az iskolai szabályzat hány pontját szegtem meg az utóbbi pár percben, kezdjük például a felbontott üveg sörrel - alkoholmentes, természetesen, mégis mire gondoltál -, a káromkodások varázslatos változatosságán, amikor valaki úgy dönt, átszalad a lábamon, leönt vízzel, vagy egyszerűen csak figyelmetlenségből nekem ütközik, mert... kölykök. Az ajkaim közé illesztett cigarettával hajolok le a parázsló, grillnek szánt szén szintjére, pár kisebb szívással be is gyullad, mire elégedett mosollyal egyenesedek újra ki - elvégre, boldog az, aki a kis dolgoknak is képes örülni, nem igaz? Szóval elégedetten pöfékelve kezdek neki csirkemell befűszerezésének, mert tudni való, hogy ha a kölykök sok időt töltenek a vízben, idő előtt megéheznek, és szintén tudnivaló, hogy a ház diákjainak legalább fele alapból őrült - az egészséges keretek között, nyilván -, képzeljük hát el, mi történne, ha nem kapnának ételt záros határidőn belül. Katasztrófa. Abból pedig éppen elég sújtotta ezt az iskolát az elmúlt hónapban. - .... szóval tegyük fel, hogy a bejárati ajtónál vár rád Angelina Jolie, és a hátsón - valahol itt törik belém a szó, ahogy egészen pontosan három tizedmásodperccel hamarabb tör be az elmémbe Bodza hangja, feltételezem, Sárközi maga is érzi a közelgő katasztrófát, azért teszek egy lépést hátra, nehogy engem is magával sodorjon a kitörés hulláma. - ... Jennifer Lopez - kedves mosoly jelenik meg arcomon, ahogy tekintetem akaratlanul végigsiklik a nyakában lógó Edina alakján, akaratlanul is arra gondolok, hogy ez az összeállítás már akkor sem volt divatban, amikor én voltam tizenhat, és ha Emily-nek ehhez támadna kedve, ki kell találnom valamit, amivel lebeszélhetem róla anélkül, hogy megbántanám. - Neked is szia - ezt meg már csak úgy mellékesen teszem hozzá, nem feltétlenül tudom, mire várok, és valójában annak a zsémbes öreg faszinak érzem magam tőle, akikre csak a szemem forgattam az ő korában. Elképesztő. - Szóval te kit választanál?
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. resident >>
Figyelmeztetés! A hozzászólás a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat, ezért kiskorúaknak kizárólag felnőtt felügyelete mellett ajánlott. Tovább.
A nyakamban lógó sztetoszkópot kényelmesen hajtom össze, majd süllyesztem el a fehér köpeny mély zsebében, ahogy belépek a mugli intézet automatikusan szétnyíló üvegajtaján. A következő mozdulattal veszem ki belőle tárcám, ahogy a recepciós kis hölgyhöz indulok. Alig két óra telt el, hogy nevezett X (a személyes adatok védelmében nevezzük X-nek) szervezetében, a jól ismert mugli kemikálék mellett a mugli hatóságok számára többnyire ismeretlen, varázslények és -növények tudatmódosító maradványait is felfedezték. A minisztérium felelős hivatala azonnal becsengett, az átszállítást és az ezzel járó adminisztrációs munkát a fővárosi ispotályra bízták, miközben a hatóságok keresik a választ a felmerülő kérdésekre: honnan szerezte az anyagot? És legfőképp, kitől? Így kerültem hát ide. Tekintetem a pólóra tűzött névtáblára siklik, ő mosolyogva biztosít arról, hogy már vártak, a recepció lapja alatt meghúzódó asztal fiókjából előhúzza a beteg leleteit és más, hozzá kapcsolódó iratokat, majd megkér, várjak még egy kicsit. Biccentek. Ha várni kell, hát várok. Alapvetően nem lep meg a tény, hiszen a baj már megtörtént, valamint a különböző anyagok szervezetben való reakciója olyan hatással is lehetett, amitől nem csak, hogy nehezen szállítható állapotba került, de az sem kizárt, hogy hasonlóval eddig még nem találkoztak az orvosok. Engedelmesen oldalra húzódom, hogy még véletlenül se zavarjak senkit, s a vékony mappát magam felé fordítva megtámasztva karom az asztallapon, ujjaimmal hátrasimítva hajam nyitom fel azt - természetesen, figyelve arra, hogy akinek nem inge, még kíváncsiságból se üsse bele az orrát. Az ez után történtek megértéséhez szükséges viszont kicsit visszamennünk az időbe. Miután Shayleen a rendelőbe került az én rosszul alkalmazott legilimenciám miatt, megfogadtam, hogy korlátok között fogom tartani. Az elején nehéz volt saját magam ellen használni az okklumenciát, főleg azt figyelembe véve, hogy a legilimenciám annál sokkal magasabb szinten van már csak az egy évnyi, aktív használat miatt is, ami kimaradt a tanulmányaimból. De ebbe is belejöhet az ember. Szóval, mint az utóbbi időben most is, stabil falak mögé szorítom az elmém - egy ilyen helyen különben sem illene hagyni elcsászkálni -, ezért is lep meg, ahogy minden előzetes ok, jel nélkül fut végig a hideg a gerincemen, s veri le karom a libabőr. Figyelmeztetni akar. Tudom, hogy a képesség figyelmeztetni akar, csikorogva kaparja a fal oldalát, ahogy kétségbeesetten szabadulni kíván, hogy tudjam. Ujjaim finoman csukják le a mappa fedelét, csak a biztonság kedvéért, ám fejem nem mozdul, ahogy körbepillantok az előtérben. Mintha forró verembe dobnának, mégis lever a jéghideg víz.
|
|
|
|
Adrian Black INAKTÍV
cigarette daydream RPG hsz: 403 Összes hsz: 2893
|
Allan Colton Fisher Make out like it never happened and that we were nothing || mr. residentVilágos íriszeim erősen ráfókuszálnak alakjára, a tekintete magához köti a sajátom, nem tudom elkapni, nem tudok elmozdulni, nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám őt. Egy örökkévalóság telik el abban a lélegzetvételnyi pillanatban, a testem reagál rá, karomon feláll a szőr és borsódzik a hátam, nyomást érzek a tarkómban és sípolni kezd a fülem, amiből egyedül a füzete csattanása ragad ki. Összezárom ajkaim, állkapcsom megfeszül, ahogy nyelek, tekintetem megrebben, és a következő pillanatban már ösztönösen rántom hátra fejem (ami miatt be is verem a mögöttem húzódó falba), és seprem el kezét az arcom elől. Meglep az, milyen könnyen megy. Meglep az, Colton mennyit fogyott, mennyire vékonnyá vált, hogy ő itt van, vár. Persze az is lehet, hogy elkísért valakit. Lehetne egy közeli barátja, egy új férfi az életében, bárki, bárki más, de ismerem őt, ennyi idő után is ismerem őt, és ugyan nem akarom elhinni, tudom, hogy önmaga miatt ült azon a széken. Tekintetem az övét keresi, először megragadom csuklóit, de nem akarom tehetetlenné tenni őt, nem akarom lekötözni a kezeit, így szinte azonnal el is engedem. Egyik kezemmel átfogom a vállát, másikkal intek a felénk induló biztonsági őrnek. Nincs semmi baj. Nem jelent veszélyt, nekem legalábbis nem. Lehunyom szemem, ahogy ökle a mellkasomnak ütközik - magas ugyan a fájdalomküszöböm, rendkívül magas, és ő sem a régi önmaga, egy feldúlt ember viszont minden körülmények között képes fájdalmat okozni. - Nyugodj meg, Colton - halkan szólalok meg. Közelebb húzom magamhoz, egészen közel, még ha tudom is, hogy ezt nem akarja, hogy undorodik tőlem, és mindenek előtt, gyűlöl. Viszont le kell higgadnia. - Tudod, hogy az erőszakkal nem oldasz meg semmit. Engem is meglep, hogy nem pattanok el. Tőle, attól, hogy megütött, a rengeteg érzelmi töltettől és a visszafojtott képességtől a fejemben. De ígértem neki valamit, még nagyon régen. Ha valamit, hát ezt képtelen lennék megszegni.
|
|
|
|