Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valószínűleg levegőt venni is elfelejtenék az idegességtől, ha nem kellene annyira rémesen koncentrálnom arra, hogy ne áruljam el magam. Leginkább csak a saját megnyugtatásom érdekében szabályozom a lélegzetvételeimet persze, abban cseppet sem kételkedem, hogy az ébrenlétem már egy ideje nem titok, ahogyan Álmosé sem. Várom, hogy mikor enged el, de aztán megtörténik a lehetetlen - vagy legalábbis egy túlságosan rövid másodpercre úgy tűnik. Szorosabbra fonja a karjait körülöttem, én pedig meglepetten szusszanok a hirtelen adrenalin-lökettől, de aztán... Aztán mégsem történik semmi, pontosabban túl sok minden történik, a mozdulatsor végére pedig pontosan olyan helyzetben vagyunk, amire számítottam és amit a lelkem mélyén nagyon szerettem volna elkerülni. Eltűnik mellőlem. Elenged, az ágy pedig hirtelen kihűl, vagy csak én érzem úgy? Ő a hátán fekszik, köszörüli a torkát, egyértelműen jelezve, hogy ébren van és hogy beszélni fogunk. Felülök és beülök a két lábam közé, mint ahogyan a kisgyerekek szoktak - nameg a békák - Álmos felé fordulva.
Nagyon úgy tűnik, mintha küzdene a szavakért, de azok csak nem jönnek, a csöndet pedig szinte vágni lehet a szobában, szinte hallom a rengeteg ki nem mondott gondolatot, a kettőnk között húzódó feszültségről nem is beszélve. Arról a feszültségről, ami eddig is mindvégig ott volt elrejtve, de ami most kimondatlanul kimondva mégis sokkal erőteljesebbnek tűnik, én elviselni is alig tudom, de ebben megint ő tűnik erősebbnek. Nem mintha sokat meg tudnék állapítani a sötétségben, bosszant hogy nem látom az arckifejezését, de így valahogy mégis közelebbinek érzem. Így legalább a gondolat az enyém, hogy most biztosan nem játssza meg magát, nem erőltet magára kifejezéstelen arcot, csak hogy ne tudjam róla leolvasni az érzelmeit, mert most úgysem látom. Őszinte lehet, és az is. Ami még meglepőbb, a szavaival is, mikor aztán egyszer csak egy örökkévalóság után megszólal végre. Persze nem rest megemlíteni a helyzet kínosságát, én pedig csak kétségbeesetten megrázom a fejem - ahhoz azért talán elegendő az ablakomon beszűrődő holdfény, hogy ezt az erőteljes mozdulatot lássa a sziluettemből is - válaszolni viszont nem tudok. De nem is kell, mert mire bármi eszembe juthatna, újra megszólal.
- Ha tudtam volna... - suttogom bele a sötétbe, bár elképzelésem sincs a mondatom folytatásáról. Akkor mi lett volna? Én sem igazán tudom. Egy darabig gondolkodom, hogy mit mondhatnék, de minden amit kitalálok teljesen bugyután vagy elcsépelten hangzana, így aztán csak kinyújtom a kezem a sötétben, kitapogatva az ő kezét. Belekulcsolom az ujjaimat az övéibe, úgy ahogyan tulajdonképpen az előbb is fogta a kezem, mielőtt felébredtünk volna, aztán közelebb húzódom hozzá, és ha hagyja, a kezemmel az arcomhoz vezetem az övét és magamhoz szorítom. Nem tudnám megmondani miért pont ezt teszem, teljesen ösztönös mozdulat, talán kicsit esetlen, de nagyon őszinte és nagyon jóleső.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A beszélgetésünk talán igazi beszélgetésnek nem is nevezhető, félbehagyott mondatok és meg nem válaszolt kérdések masszája csak, amelyek helyett sokkal fontosabb dolgokra koncentrálunk, mert amihez a szavakat keressük, arról igazán úgyis csak egy másfajta módon lehet beszélni. Visszakérdez, de addigra én már utánanyúlok, innentől pedig tudom, hogy már egyikőnket sem érdekli az a pár szó, amelyet ehhez hozzá (sem) tudnék fűzni.
Úgy érzem magam, mint aki tojásokon lépdel, mintha nagyon óvatosnak kellene lennem, nehogy egy rossz mozdulattal tönkretegyek mindent - hiába értek fel nem is egy vallomással az álomképei és az azt követő szavai, mintha mégis attól félnék még mindig, hogy egyszer csak túlterhelem valamivel, ő pedig felpattan és elszalad.
Pedig nem úgy néz ki, mint aki messzire igyekszik, sőt. Nem csak hogy engedi az általam provokált érintést, ő maga fejezi be, másik kezét is az arcomra simítva, én pedig belül felujjongok kicsit. A másik kezét nem engedem el még, talán még kicsit jobban meg is kapaszkodom benne, amikor a nevemet mondja. Most már elég közel van, hogy a szemébe tudjak nézni, még ha nem is látok tökéletesen minden részletet a tekintetéből.
- Uhum... - dorombolom válaszul a nevemre alig hallhatóan, miközben még közelebb merészkedik, innentől pedig egy olyan pillanat következik, ami az én elképzeléseim szerint a világon minden ember számára ugyanolyan felismerhető és ugyanolyan gyomorforgató, az a bizonyos "csók előtti pillanat", amikor már mindketten tudjátok mi fog történni, de még csak nem történik meg.
Szépen lassan hozza be a távolságot - én háromszor elhalálozok közben belül, na nem mintha kívül ebből túl sok látszana - a rövidke csók pedig megmondom őszintén, egyáltalán nem kielégítő, csak felhergel, hogy még többet akarjak. Elmosolyodom, mert már előre mentegeti magát, egy icipici szusszanás formájában még egy hitetlen nevetést is hallatok.
- Nem baj - suttogom oda neki, miközben közelebb hajolok, hogy egy puszit hagyjak az ajkain, aztán még befejezzem a mondatom.
- Segítek. - Innentől pedig a dolgok némileg fordulatot vesznek. Mintha csak feljogosítottam volna vele egyetemben saját magamat arra, hogy a kezembe vegyem az irányítást, más módon csókolom most meg. Sokkal követelőzőbben, egyáltalán nem csak ismerkedek, mint az imént, nyelvemet a szájába csúsztatom, a kezeimet pedig a derekára fonom, hogy egy kicsit kényelmesebb pozitúrába irányítsam magunkat. Nagy nehezen kimozdulok a kacifántos ülésmódomból, neki ennél valamivel egyszerűbb lesz elmozdulnia, mert kiindulásnak sem volt ilyen hülye pozícióban. Egy pillanatra megszakítom a csókot, hogy hátrébb araszoljak és az ágytámlának dőljek, de közben húzom is őt magam után - már ha hagyja, azzal persze nem áltatom magam, hogy majd az én, ugyan izmos, de meglehetősen vékonyka karjaim fogják őt bárhova pakolgatni - türelmetlenül várva hogy beérjen végre és folytassuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Érzek rajta némi bizonytalanságot, főleg a mozgásán. Nem lehet sok tapasztalata ilyen téren, de ez talán nem is akkora probléma, az ösztön eredményesen kompenzálja a gyakorlat hiányát. Most örülök is a sötétnek, szerintem neki is segít, így sokkal érthetőbbé válik, hogy miről is szól ez az egész - nem igazán kell a másikat hallani vagy látni, tökéletesen elég érezni és ez ilyenkor számomra nagyon is könnyen megy, teljesen más dimenziója ez az érzékelésnek, mint amihez szokva van az ember.
De felbátorodik, érzem. Nem mintha sok lehetőséget hagynék neki, teljesen más tempóra kapcsoltam itt az utolsó pár percben, kicsit még magamat is megleptem vele, ő viszont ügyesen alkalmazkodik. Bezáródom a karjai és az ágytámla közé, de kifejezetten tetszik a helyzet, úgysem igazán készültem sehová indulni mostanában. A jobb kezemmel végigsimítok a karján finoman, aztán az alkaromat megtámasztom a vállán és a kezemet óvatosan a nyakára csúsztatom. Ekkor szólal meg, én pedig elvigyorodom gyorsan, mert éppen az imént suhant át a megállapítás a fejemen, hogy az alapján, ami itt most történik - és még a közelében sem vagyok annak, hogy mindent láttam volna - nem tűnik melegnek, de nem ám.
- Ajjaj - jegyezném meg gunyorosan szórakozva a dolgon, de igazából jó ha csak az első hang ki tud szakadni belőlem, utána betapasztja a számat. Egy pszichológus biztosan szép következtetéseket tudna levonni abból, hogy miért találom az ehhez hasonló, engem meglehetősen ledomináló helyzeteket borzalmasan izgatónak, de szerencsére nincs itt egy pszichológus sem. De ha lenne is, mire Álmos rémeivel végezne, én már biztosan nem tűnnék klinikai esetnek.
Rövidre fogom a következő csókot, aztán jobb kezemmel még mindig a nyakát simogatva, a nyaka bal oldalára nyomok pár röpke puszit, egyre feljebb haladva, végül megpuszilva az arcát, aztán újra a száját. Szabad kezemmel az oldalába kapaszkodom - egészen pontosan a pólójába, meggyűrve kicsit - végigfut rajtam az érzés, hogy szeretném levenni róla. Itt pedig elérünk egy némileg tisztázatlan ponthoz. Mert hát pár csókot igazán könnyű visszacsinálni, kimagyarázni, elfelejteni reggelre - nem az -, de ha ennél tovább megyünk, onnan már elég nehéz visszalépni. Én legalábbis érzek itt valamiféle lélektani határt és azt is, hogy semmiféle nehézségem nem lenne átlépni, ha kell itt helyben darabokra szedem, de ki tudja, hogy ő hogy van ezzel.
Eddig félig ültem, de most lejjebb csúszok fekvésbe, így teljesen fölém kerül, de nyílik közöttünk némi távolság. A tarkója után nyúlok finoman, hogy lehúzzam magamhoz, most már lassan kénytelen lesz behajlítani a karjait. Ő pedig szépen eldönti, hogy mi legyen most, vagy legalábbis valami ilyesmit remélek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Már megint azok a fülsüketítő szerencsétlenek. Lakik egy madárcsalád az ablakom felett, akik minden hajnalban előszeretettel keltenek túlságosan korán, erről a szokásukról pedig most sem mondanak le, kihasználva, hogy az általunk elhasznált oxigén miatt kitártam az ablakot nemrég. Éppen neki is állnék bosszankodni talán, de még nem ébredtem fel hozzá eléggé - ahhoz viszont igen, hogy felmérjem a helyzetet, amely alapján éppen Álmos oldalának dőlve szunyókáltam, fejemet a válla és mellkasa közötti kis mélyedésbe fúrva. Elharapok egy elégedett mosolyt, aztán kelletlenül kimozdítom magam a helyzetből. Engem felkeltettek, de ki tudja, talán ő tud még szusszanni egy kicsit. Nem aludtunk el már annyira mélyen, ki is világosodott már valamennyire, így pedig legalább nincsenek rémálmai, de azért pihen. Elég kellemes látvány, ha nagyon finoman - és cseppet sem megfelelően érzékeltetve azt, amit ránézve érzek - akarok fogalmazni.
Szóval a félig a derekamra dobott takarót odébb lököm, és felállok az ágyon az egyensúlyomért küzdve, matracba mélyedő talpakkal, hogy az ágyam felett levő ablakot a lehető leghalkabban bezárjam. Hideg lett, hiába van már gyakorlatilag nyár, a hajnalok továbbra is hűvösek, bennem pedig most tudatosodik, hogy eddig milyen hatékonyan melegített fel a takaró és Álmos így együtt. Lekászálódom az ágyról, ügyesen ellavírozva Álmos mellett, aztán felkapom a székemre dobott szürke pulcsit, hogy gyorsan belebújjak. A hajamat összefogom a fejem tetején egy kontyba, amelybe nem ölök túl sok energiát, mert a hajam érthető okokból jól összekócolódott, így kevesebb vele a szenvedés. Utána leülök az ágy szélére, és meglehetősen bugyuta fejjel (afféle gyermeki vigyorral) pörgetem végig, mi történt az elmúlt pár órában.
Ez egy majdnem tökéletes reggel. Éppen csak annyi a baj, hogy cefetül éhes vagyok.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hallom Álmost mocorogni, de valamiért teljesen ügyesen elhitetem magammal, hogy esetleg mégsem annyira ébresztettem fel. Nem ez volt a cél, viszont nekem elég ügyesen kiment az álom a szememből. Azt hiszem megtette a hatását az elmúlt egy év sok szörnyvadászata, azzal megspékelve, hogy sokszor 2-3 óra alvás után ugyanúgy rohanhattam a hajnalban kezdődő próbákra, mintha lett volna időm aludni. Eleinte nagyon meglátszott a teljesítményemen, de mostanra már egészen jól ellavírozok kevesebb alvással is - milyen ironikus, hogy pont addigra szoktam meg, mire az álomirányításban is jobbak lettünk, így nyugodtabban tudtunk aludni. Pont időben, mit ne mondjak. Örömmel sóhajtok fel annak tudatában, hogy ma csak délutáni edzés lesz, mert egyrészt nagyon nem érzem magamban a spirituszt, másrészt pedig felérne egy foghúzással, hogyha egy órán belül itt kellene hagynom Álmost. Ha már nála tartunk, éppen jelét adja, hogy bizony nagyon is ébren van. Először a kezét érzem magamon, aztán mire megszólal, már oda is fordulok felé. Az éppen csak ébredező hunyorgása és az álmos hangja egy - a lányok körében nagy népszerűségnek örvendő - "uramisten, mennyire cuki vagy" mosolyt csal az arcomra, közben pedig picit oldalra billentem a fejem.
- Persze - bólogatok, aztán még hozzáteszem, amit hozzá kell tenni - csak nem akartalak felébreszteni, bocsi - szabadkozom picit, megsimogatva óvatosan az alkarját, amellyel felém nyúlt.
Meglepett mosoly villan át az arcomon a kérdésére, valamiért fel sem merült bennem, hogy esetleg bármit is álomnak hihet az elmúlt pár óra történéseiből. Persze valójában teljesen igaza van, jó eséllyel a helyében én sem lennék biztos a dologban. Még így sem vagyok teljesen az, vagy legalábbis van valami nagyon különös a mai reggelben, mert habár nem egyszer ébredt már fel mellettem, egyik sem hasonlított még csak megközelítőleg sem erre. Az egész egyszerre nagyon természetes és nagyon szürreális - mármint most komolyan, megtettük, pont mi? De közben a fejemben visszhangzik az álomból felsejlő gondolkodásmódom, hogy egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg semmit, mintha ez a világ legevidensebb dolga lenne. És valahol az is.
- Nem, nem hinném hogy álmodtuk - nevetem el magam örömömben picit, aztán megakad a szemem a szoba túloldalán az éjjeliszekrényen egy kék, négyzet alakú kis csomagolópapíron, a széle feltépve, és láthatóan elfelejtettem kidobni, amikor úgy egy háromnegyed órája kis sétát tettem a szemetesig.
- De ha mégis, akkor most már tárgyakat is át tudunk hozni... - jelentem ki egy sokatmondó pillantással, miközben jobb mutatóujjammal egy pici mozdulattal az éjjeliszekrény felé bökök. Úgy érzem magam, mint egy krimiben a detektív, aki éppen az egész bíróság előtt átadja a megdönthetetlen, esetet megoldó bizonyítékot. Aztán olyasmit kér, ami - legyen ez bármilyen furcsa is tulajdonképpen - teljesen meglepő számomra.
- Oh - hagyja el egy meglepett kis hang az ajkaimat, ahogyan végiggondolom, hogy habár ő tűnik furának, igazából kettőnk közül most itt én vagyok az elcseszett. Most tudatosul csak bennem, hogy az emberek - mármint a többiek - azok az igazi fajta párok, amilyen én Ákossal sosem voltam, igazából így szokták ezt csinálni. Annyira megszoktam a reggeli összebújás hiányát, azt, hogy a reggel egyszerűen nem erről szól... Az elmúlt években a rendes párkapcsolathoz legközelebb álló akármim Ákossal volt, de ő egyszerűen alkalmatlan volt az ilyesmire, én pedig teljesen megszoktam ezt. Korábban pedig, ami a balettos fiúkat illeti... Hát az tényleg soha nem erről szólt, még csak a gyanúja sem merült fel az összebújásnak vagy bárminek.
- Oké - bólintok, aztán megfordulok és visszamászok mellé, az oldalamra fekszem, homlokomat a mellkasába fúrva, a kezemet pedig a dereka táján az oldalára csúsztatva. Hát, ebben most én nem vagyok annyira jó. Hamar rá is jövök, hogy bármennyire is kényelmes pozíció ez, oxigénhez jutni elég nehézkes így, úgyhogy a fejemet picit hátrébb döntöm és az arcát nézem. Jobb kezemmel finoman megsimogatom az oldalát, végighúzva a kezemet lassan a véraláfutásain, aztán észbe kapva gyorsan azért kibököm a kérdést:
- Nem fáj, ugye? - na nem mintha a kérdésnek olyan rengeteg értelme lenne. Ha ennyi érintés fájna neki, akkor valószínűleg az korábban kiderült volna már. Azért ki tudja. Van viszont ennél egy sokkal fontosabb kérdésem is, úgyhogy fel is teszem neki gyorsan, mert lassan muszáj bedobni ezt a témát, különben csúnya végem lesz.
- Te figyelj, te nem vagy éhes? - érdeklődöm, belőlem ugyanis egész sokat kivett, amit idáig csináltunk, ráadásul a vacsora is régen volt már, főleg ilyen kevés alvás mellett. Kellene az a reggeli, mert ha megrészegülni még sikerül is tőle meg az illatától, de jóllakni.. Hát, az eggyel azért nehezebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A megkönnyebbült sóhajt bizony hallom, és nem mondom, hogy nem melenget meg belülről. Ami azt illeti, erős késztetést érzek rá, hogy közelebb másszak hozzá, de még nem teszem, mert a válaszán kezd el zakatolni az agyam. Inkább az ujjaival kezdek el játszani.
- Máskor is álmodtál már hasonlót? – bukik ki belőlem a keresztkérdés, amit nem biztos, hogy tényleg meg is akartam kérdezni, mert nem tudom mennyire akar róla beszélni, de borzasztóan érdekel rá a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok még mindig rendesen a dolog hatása alatt. Annyira érzelemmel teli volt az egész, folyamatosan vissza-vissza köszön a gondolataimban, hogy feláldozta volna magát értem. Talán most kezdett el csak igazán tudatosulni bennem – holott azért rájöhettem volna már hamarabb is - hogy mennyire kiszolgáltatott dolog, amikor valaki más is látja az álmaidat. De talán erre kivételesen szükség volt. Egy ilyen vallomást szóban nem olyan könnyű megtenni, enélkül talán sosem tudtam volna meg, hogy mi a helyzet. Ő nem az a típus, aki mindenféle kósza pillantással vagy megjegyzéssel elárulja magát, tulajdonképpen még most is csak az államat szedem fel az ágyam alól, annyira meglepett.
Aztán visszamászok az ölelésébe, ami tényleg egyszerűen túl jó és tökéletesen érthetetlen, hogy mégis mi a fene tartott idáig, hogy erre rájöjjünk. A válaszára picit megkönnyebbülök, tovább simogatom, de azért kicsit biggyesztek, válasz helyett. Nem akarom az aggodalmammal idegesíteni, elmondta már, hogy mit gondol róla... De azért ez így mégsem fair.
- Miért nem álmodsz inkább kisbárányokkal, hmm? - érdeklődöm panaszos hangon, miközben kicsit jobban magamhoz szorítom, aztán a pusziját követően picit feljebb tornázom magam és nyomok egy puszit cserébe az ajkaira. Utána pedig meghallgatok egy újabb monológot arról, hogy mennyire nem tehetek semmiről, mennyire nem kell őt megmentenem, stb, stb., nem először hallom és most sincsen rám különösebben nagy hatással. Ha meg akarom menteni, és magamat akarom hibáztatni, mikor nem sikerül, akkor pontosan ezt is fogom csinálni. Nem kell, hogy neki tessen.
- Az nem… - mormogom, az első szócskát megnyomva. Ezzel próbálom érzékeltetni, hogyha nem is érzem magamat mindenért hibásnak, abban például igenis van részem, hogy milyen gyakran kell egyedül megoldania ezt. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem igazán lehetséges, hogy minden éjszaka tudjak neki segíteni – szerintem úgy lenne a legjobb, de ezt meg sem merném említeni neki – de azért a mostaninál még bőven lehetne jobb a helyzet, van hova fejlődni. Erről egyébként is akartam beszélni vele, a tegnap történtek kapcsán. Mármint arról, hogy akár láthatnánk gyakrabban is egymást. Már csak a megfelelő mondatba kellene belefoglalni ezt az egészet, hajrá kislány!
Már éppen szóra nyitnám a számat, de közben szökni készül az ölelésből. Egy rövid pillanatra még visszatartom, nem úgy megy az, hogy csak úgy se szó, se beszéd... Elkapom és nyomok egy puszit az arcára, csak utána engedem el, hogy el tudjon kezdeni öltözni. Közben meghallottam egyébként a reggelire vonatkozó válaszát, de a fejem egyelőre még a korábbi témával kapcsolatos gondolatoktól zsong, úgyhogy előbb még ezt szeretném megbeszélni, így neki is veselkedek.
- Uhm, ha már itt tartunk, hogy egyedül meg együttalvás... – kezdek bele, aztán picit megköszörülöm a torkomat (nem mintha szükségem volna rá, inkább csak az időt húzom, amíg próbálom kibökni a lényeget) – szóval arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ezt kicsit gyakrabban is – folytatom, aztán rájövök, hogy ez így némileg félreérthető – mármint hogy az alvást – Istenem Lilla, ez egyre jobb – mármint hogy bármit. Szóval hogy jöhetnél gyakrabban is, na – utolsónak végre sikerül megtalálnom a mondatot, amit elsőre és kizárólag mondanom kellett volna. Bravo. Pedig úgy nagy általánosságban azért ennél összefüggőbb mondatok megalkotására is képes vagyok, de úgy látom, hogy az óvatoskodás kicsit blokkolja a verbalizációs képességemet. Egészen remek, pont a legjobbkor, mint mindig.
Közben most már ő is a ruháiban pompázik – hacsak nem fojtotta bele magát a pólójába az előbbi kis monológom miatt érzett szekunder szégyentől – és a reggeliről érdeklődik. A salátás megjegyzésére futólag elmosolyodom, mintha ugyan valaha is rá akartam volna kényszeríteni az étrendemet.
- Hát, mit szeretnél? Itt nálam főleg csak nyúlkaja van, meg egy pár tojás, de anyuéktól szinte bármit lehet csempészni, odaát van csomó péksüti, meg virsli meg ilyesmi... – sorolom elgondolkodva a lehetőségeken – van itt szemben az a pékség, de az még tutira nincs nyitva – vonom meg picit a vállam, mert hát tényleg eléggé korán van még. Talán rajtunk meg a napon kívül más még fel sem kelt Budanekeresden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Talán igazam volt, és tényleg nem kellett volna neki feltennem a keresztkérdésem, nem úgy néz ki, mint akinek minden vágya a velem kapcsolatos álmairól mesélni. De aztán legnagyobb meglepetésemre, mintha csak meggondolná magát, mégis megszólal. Kétszer. Emésztgetem kicsit a számot, igazából nevethetnékem is támad kissé, mert ez gyakorlatilag pontosan ugyanannyi, mint ahányszor én álmodtam vele az elmúlt időszakban. A különbség csak annyi, hogy én kicsit kevésbé khm... Szofisztikáltakat álmodtam vele. Az biztos, hogyha fordítottan történt volna a dolog, ennél sokkal-sokkal kínosabb ébredés utáni perceink lettek volna. Gondolkodom rajta, hogy elmondjam-e neki, hogy egyébként ez nem csak vele esett meg, de végül inkább nem mondom. Egyébként is akad más, amiről beszélhetünk.
Kicsit elnevetem magam a bárányos történeten, mert azért az nagyon tipikus, hogy még ebben is sikerült lerobbantani magát. Meg egyébként is, valahogy a gyerekméretű Álmos azért hozzácsatol némi cukiságfaktort a sztorihoz, én meg mégiscsak nő vagyok, valaki próbáljon meg közém és a szétolvadás közé állni...
- Ügyes - jelentem ki azért még remekül szórakozva, nem is sejtve, hogy hamarosan kamatostul visszakapom, mert ő fog nevetni rajtam.
El is jön a nagy indítványom... Hát köszi Álmos, nem segítesz sokat babám, mit ne mondjak. Sikerül még egy nagyon nagy lapáttal rádobnia a zavaromra, úgyhogy kicsit kényszeredett mosollyal nézek rá, miközben enyhén megkukulok. Aztán végül csak egy elég satnya magyarázkodásra futja, persze, az is teljesen felesleges, de mégsem bírom megállni.
- Dehogy, csak nem akartam nimfománnak tűnni, vagy tudomisén... De akár a lényegre is válaszolhatnál - jegyzem meg kicsit szúrósan, mert én itt küzdök hogy kibökjem a kis javaslatomat, ő meg még csak válaszra sem méltatja, hát szép.
- Igenis, mindjárt jövök! - mondom és a kezeimmel megadva a lendületet, lepattanok az ágyról. Mielőtt még kimennék, magamra dobok gyorsan egy fekete farmert, aztán átsurranok anyáékhoz, hogy megcsappantsam kicsit a készletet. Nagyjából öt percet vehet igénybe az egész, kávéfőzéssel együtt, aztán már újra Álmosra villantom a mosolyomat az ajtómból, visszatérve a reggelivel.
- Gyere, kitaláltam hol eszünk - biccentek a fejemmel kifelé, mert be sem léptem teljesen az ajtón - úgyis csak fordulhatnék vissza. A hónom alatt két termoszt szorongatok, sajnos kanült nem sikerült szereznem neki a kávéhoz, de talán megfelel majd neki a hagyományosan szájon át bevivős módszer is. A kezemben pedig két papírzacskót szorongatok, felkaptam mindent anyuék konyhájából. Az egyikben túrós táska, lekváros minisütik meg egy-két ilyen fura édes péksüti van, amiket első kukkantásra nem tudtam beazonosítani, a másikban a sósak. Virslis táska, szezámmagos kifli, sajtos perec, ilyesmi.
Ha megindult a nyomomban, akkor a kert vége felé veszem az irányt, szorosan a ház mellett. Egy idő után a világossárga fal helyett már csak beton van körülöttünk, a kert pedig rendezetlenebbé válik. Ez a része a háznak befejezetlen, még Olivérnek akarták anyuék beépíteni, de végül nem volt rá szüksége egyik bátyámnak sem, úgyhogy jegelve lett a projekt. Így most szellős betonoszlopok sokasága csak, amin elég jól átfúj a szél és átsüt a nap, és ami szerencsére az utcafrontról pont takarásban van a ház által, mert különben nagyon belerondítana az összképbe. Viszont amit a legtöbben nem tudnak, hogy bármilyen csúnya legyen is, fél emelettel magasabb a ház többi részénél, így nagyon szép kilátás nyílik róla a budanekeresdi lakóházak tetőire.
Pár további lépés után egy lépcső vezet fel rá, amelynek nincsen sem oldala, sem korlátja, úgyhogy előveszem a farzsebemből a pálcámat, hogy előreküldjem a reggelit, hogy ne zavarjanak még azok is a felegyensúlyozásban.  Fölfelé még nem is olyan vészes, inkább lefelé ijesztő a látvány és a kapaszkodó hiánya, úgyhogy remélem Álmos nem tériszonyos.
Felérve van két szélesebb gerenda, amin végig lehet sétálni egészen a szemközti falig - pontosabban csak képzeletbeli fal, mert sehol sincsen kész - ahol egyszer csak az építménynek vége szakad. Na ott vár ránk a reggeli egy keskeny betonlapon, és oda ülök le én is, belebámulva a budanekeresdi hajnalba.
- Jó ronda, mi? - kérdezem viccelődve Álmost, anélkül, hogy odanéznék. Néha feljövök ide egyedül, mert szeretem a kilátást, de hajnalban sosem láttam még.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Széles, boldog mosoly ül ki az arcomra a kérdésére. Nem, végül is nem mondta. Én pedig nem is igazán tudom mit vártam, elvégre tényleg nem a szavak embere általában, így akár beleegyezésnek vehettem volna a hallgatását eddig is... Dehát én meg ilyen vagyok, szeretek biztosra menni.
- Oh - hagyja el az ajkaimat a meglepett hangocska, jelezve a mögötte lapuló felismerést. Nem szoktak azzal gyanúsítani általában, hogy túl buta lennék (főleg annak tudatában, hogy a balerináktól az emberek általában amúgy sem várnak túl sokat, ami a szellemi képességeket illeti), de Álmos jelenlétében mintha egy kicsit kiürülne az agyam, így most is kicsit hülyén érzem magam. Hát persze, pedig logikus! De azt hiszem a logikánál sokkal fontosabb dolgok kötnek most le, például hogy kába tekintettel merengjek még egy picit azon a tényen, hogy rólam álmodik.
De reggelizni muszáj, úgyhogy hamarosan már az általam kijelölt kis reggeliző helyre tartunk, amit bizony senkinek nem mutattam meg eddig, úgyhogy Álmos igazán megtisztelve érezheti magát - habár erről egy szót sem áll szándékomban elmondani neki. De tény, hogy Ákost soha nem hoztam volna fel ide. Ő nem illett ide, ebbe a nyugalomba, arra a helyre ahol magam lehetek és megnyugodhatok. Ő csak felkavart volna mindent és tönkretette volna nekem ennek a helynek a varázsát. Ennek is, mert sok minden mást is felkavart még, ehhez valahogy különösen értett. De Álmos más, ő illik ide. Ő hozzáad az egész tökéletességéhez, erre már azelőtt gondolok, hogy elkezdene szavalni, de amikor ez megtörténik, valahogy kattan egy nagyot az egész, mint a kulcs a zárban, és az előbbi gondolatom ténylegesen igazolást nyer. Ő érti. Így érzem, még ha nem is tudnám megfogalmazni, pontosan mit is. Olyannyira, hogy még magán a tényen is elfelejtek csodálkozni, hogy verset szaval teljesen magától.
- Tényleg olyan. Ki írta? - kérdezem, mert feltételezem, hogy mugliról van szó. A varázslóirodalommal nagyjából képben vagyok, de sajnos ami a mugli költőket illeti, elég hiányos a tudásom, be kell vallani. De nagyon szép ez a részlet, úgyhogy ezt pótolnom kellene.
Mellé pakolom a sós péksütis zacskót - gyanítom, hogy ezt választaná, elégszer reggeliztünk már együtt hozzá - és a kávéját, közben óvatosan fordítom felé a pillantásom, hogy válaszoljak.
- Általában csak ha rosszkedvű vagyok - mondom finoman megvonva a vállamat, majd elfordítom róla a tekintetem, hogy még kurtán hozzátegyem: - Szóval mostanában nem igazán - lesütöm a szemeim, ezt afféle vallomásnak szánom. Sok minden változott az elmúlt évben, nem csak Álmos miatt, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt szerves része a változásnak. Ha ő nincs, valószínűleg soha nem nyílt volna fel a szemem Ákossal kapcsolatban sem, vagy talán már csak túl későn. Boldogabb vagyok, mióta az életem része, mint előtte voltam. Ma reggel pedig olyan boldog, hogy ilyenre az előadások eufóriáját leszámítva nem is igazán emlékszem. Talán pont azért hoztam fel erre a helyre, hogy megmutassam ennek a szép kilátásnak, hogy így is lehet, így is tudok jönni, nem csak szomorúan.
- Jó étvágyat - mondom, miközben kihalászok egy minifánkot a hozzám közelebb eső zacskóból. Szerintem Álmos még sohasem láthatott engem ilyesmit enni, és Isten látja lelkemet, meg is lesz ennek még a böjtje, de most ezt kívánom, úgyhogy ezt fogom enni. Hogy hogyan dolgozom le, az legyen a délután problémája.
Közben sandán oldalra tekintek, mert hirtelen eszembe jut valami. Úgy döntöttem, megviccelem egy kis kósza illúzióval, úgyhogy várom a pillanatot, amikor elkezd enni, a kezében tartott péksütire koncentrálva, hogy az ízét megváltoztatva már-már gusztustalanul édessé változtassam. Alig várom a fintort a fején.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Lassan bólogatok a név hallatán, de nem igazán próbálom leplezni sem, hogy nem ismerem a költőt, akiről szó van. Tényleg meglehetősen hétköznapi neve van szegénynek, valószínűleg nem kevés magyar szaladgál vele, és még annál is több szaladgálhatott annak idején, amikor az Árpád név a mostaninál népszerűbb volt. Szóval nem, sajnos nem tudom kiről van szó, de ez azért még változhat. Főleg, ha ilyen szép dolgokat ír.
Nehéz volna eldöntenem, hogy a célzásomat tényleg meg sem hallotta, vagy csak nem méltatja válaszra, de talán nem is baj. Azért néma mosoly kúszik az arcomra, amint tudomásul veszem a dolgot és átpakolom neki a reggelijét. Nem baj, nem igazán lepett meg. Amúgy is sok megemészteni valója akadhat ma reggelre, itt pedig most alapvetően nem a papírzacskó tartalmára gondolok elsődlegesen.
Amivel egyébként jól rá is hozom a frászt, az pedig egészen gyorsan leesik számára, hogy én voltam. Persze nehéz is lenne nem világossá válnia a dolognak, amikor a fintorát elnézegetve úgy vigyorgok, mint egy elégedett óvodás.
- Inkább málna akart az lenni... - jegyzem meg remekül szórakozva, de egy kicsit azért elhúzom a számat. Most vagy én bénáztam el (aminek nem kifejezetten örülnék), vagy kicsit más a benyomásunk az ízekről. A gondolatmenetem végén azért a kérdésére válaszolok:
- Illúzió - mondom kurtán, aztán picit megvonom a vállam. Lehet, hogy tényleg elfelejtettem említeni neki. Valahogy nem volt fontos a minket összekötő dolgok szempontjából, azt hiszem. Így jobban belegondolva, tényleg soha nem is került szóba, talán a balett miatt kerülhetett volna, de arról sem igazán beszéltünk, már azt leszámítva, hogy nyilván tudja, hogy próbákra járok. Kicsit ijesztő a gondolat, hogy hogyan lehet valakiről egyszerre ennyire sokat, de mégis olyan félelmetesen keveset tudni. Minket ez elég jól jellemez. Végül aztán úgy döntök, ha már itt a lehetőség, végül is akár játszhatok is picit a dologgal, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve narancssárgára változtatom a hajam. Az illúzió elsőre egyébként kicsit béna, mert a saját magammal kapcsolatos dolgok inkább csak tükörben szoktak jól menni, ott tudok minden részletre gondolni. Most viszont az árnyékok, vagy a hajam fényessége és az emiatt adódó színkülönbségek csak utólag ugranak be, úgyhogy mielőtt észbe kapva módosítanék a dolgon, picit olyan lehet a hajam, mintha egy rossz rajzfilmből léptem volna ki. Ha Magnus ezt látná, a tekintete valószínűleg egy sokkal-sokkal melegebb éghajlatra küldene. Aztán persze kijavítom, de nem hagyom úgy sokáig, éppen csak pár másodpercig. Azért mégsem bazári majom mutatványos vagyok, na.
- Bocsi, nem tudtam kihagyni, de most már normális íze lesz - mondom még mindig sejtelmesen mosolyogva. Egy újabb harapással már majdnem teljesen kivégzem a minifánkot. Ha így folytatja, le fog ám maradni.
- Meddig érsz rá? - érdeklődöm kicsit, hátha tervezhetek vele reggeli utánra is, de azért nem vagyok telhetetlen. Ki tudja mikor van éppen szüksége a Bagolykőnek a gondnokára, meg hát gondolom a nővérét sem hagyhatja folyton ejtve... Pedig igazán sokkal vidámabb lenne, ha a délutáni edzésig velem maradhatna, de ezt kimondani sem merem, még gondolni is csak egészen halkan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem nagyon tudom eldönteni, hogy miután újra megkóstol egy falatot, tényleg másként érzi-e az ízét, vagy csak az én megnyugtatásomra változtatja meg a véleményét, mindenesetre úgy döntök, hogy hiszek neki.
A kis mutatványán hitetlenül megemelem a szemöldökömet, nem is a cselekedet miatt konkrétan - ilyesmit azért a balettos fiúk is meg tudnak csinálni, a tévhitekkel ellentétben inkább erősek, mintsem homokosok - sokkal inkább amiatt, hogy Álmostól jön a dolog. Ennél tovább viszont nem firtatom a dolgot, csak elraktározom magamban a viszonylag új információt, hogy a való életben is simán meg tudna verekedni azokkal a szörnyekkel.
- Gondoltam - vigyorodom el, mert hát tényleg elég kiszámítható volt, hogy nem fog örülni a dolognak, inkább követeli majd vissza a sós péksütijét. Ahhoz képest szinte meglepően türelmes velem, legalábbis úgy érződik most. Nem bántom ám tovább, mindenkinek joga van a nyugodt reggelijéhez, éppen csak egy picit akartam ugratni.
Miközben Álmos falatozni kezd, megosztja velem a nap további részére vonatkozó terveit is, én pedig elgondolkodva számolgatom magamban az órákat, miközben egy kék tollú madarat fixírozok az egyik ház tetején, akiről fogalmam sincs, mégis milyen fajta lehet.
- ... este! - bólintok végül elgondolkodva, majd még hozzáteszem a magyarázatot, hogy miért nem tudok vele tartani - délután próbám van, de olyan fél nyolcra végzek, hazaéréssel, zuhannyal, meg mindenfélével - jelentem ki végül, ebben pedig meg is egyezünk.
Egy darabig még békésen elreggelizgetünk együtt ott fent, megisszuk a kávénkat, halkan beszélgetünk, nézzük az ébredező várost, utána pedig mindketten nekiállunk a napnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a ballagásom után is legalább hetente egyszer, de inkább gyakrabban meg fogok fordulni a Bagolykő falai között, biztosan hangosan kinevettem volna. Ha pedig még azt is hozzátette volna ez az élesen jövőbe látni képes illető, hogy olyan helyeit fogom megismerni a kastélynak, amelyeknek az elmúlt hat évben még csak a létezését sem sejtettem, hát biztosan hahotáztam volna hangosan, de ami még valószínűbb, hogy egész egyszerűen hitetlenül elküldtem volna a fenébe.
De ha az ember történetesen az iskola gondnokának a barátnője, akkor mégis történhetnek ilyen csodák. A gondnokokról azt hinné az ember, hogy maguknak való, nőkkel még véletlenül sem foglalkozó - ha mégis, akkor huszonöt éves házasságban levő, a nejükkel már legalább egy évtizede nem törődő - mogorva alakok... Pedig! Álmosról sem igazán sejti senki, hogy a kulcscsomóját kifejezetten illetlen cselekedetek végrehajtására használja, ahogyan attól is biztosan nagyon csúnyán kiakadna pár szülő, hogyha megtudná, hogy hány helyiséget vizsgáltunk meg szükségtelenül közelről idáig. Mert én természetesen készségesen segítek neki az elhagyatott szobák khm... Portalanításában. Én már csak ilyen dolgos barátnő vagyok.
Éppen most végeztünk az egyik ilyen helységgel, én pedig óvatosan, minél kevesebb feltűnést keltve lépek ki, éppen eltüntetve a fejemről az elégedett mosolyt, amit nem sokkal korábban rakott az arcomra. Kihalászik egy pókhálót a hajamból, én pedig elkapom a derekát, mielőtt még eltávolodna, nyomok egy puszit a szájára, csak hogy tudjátok... Megköszönjem.
- Oh igen, abszolút. Ráadásul szükséged lehet ott a szakértelmemre. Nagyon jól értek a portrékhoz - meg egy nagy frászt, azt. De tény ami tény, egészen úgy hangzottam, mint aki nem viccel.
Egyébként meg kell említenem, döbbenetes számomra, Álmos mennyire könnyedén csinálja ezt az egészet, azt hinném, hogy jobban félti az állását. A másik döbbenetes dolog, hogy én ezt a könnyedséget mennyire imádom. Korábban azt hittem, hogy bele vagyok habarodva, de mit tudtam én még akkor arról, milyen látvány ez az ember a sejtelmes mosolyával és a kulcscsomóval, ahogyan éppen bezárja mögöttünk az ajtót... Atyaég. Miközben ezen gondolkodom, a pillantását követem, próbálom kitalálni, merre is fogunk elindulni. Tudom hol van a pince, de ő mindenhová tud legalább egy rövidebb utat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Arra, hogy állítása szerint sejtette, halk kuncogás hagyja el az ajkaimat. Nem mintha atomfizikusnak kellene ehhez lennie, elég ha ismer, márpedig elég jól ismer. Még akkor is eléggé ismerne, ha az elmúlt egy évet nem is vennénk bele, csak az utóbbi pár hetet. Mondjuk úgy, hogy a programunk témáját tekintve nem igazán volt változatos, inkább csak a tartalom szempontjából.
Szóval végül a csókba belenevetek egy kicsit, aztán elengedem, hogy neki tudjunk indulni a következő programpontnak. Persze nem tévedtem, ismer rövidebb utat, már hogyne ismerne. Szinte szóról-szóra megegyezik a mondata azzal, amit az imént gondoltam. Megint mosolyoghatnékom támad.
- Dehogy jártam, a kép létezését sem igazán vettem eddig tudomásul - vonom meg a vállam kicsit értetlenül, mintha durva feltételezés lenne a részéről akár az is, hogy valaha bármilyen átjáróban jártam már ebben a kastélyban. Igaz ami igaz, szerintem én még az átlagos diáknál is kevesebb titkos folyosót ismerek itt, mert ahogy mostanában kezd kiderülni, azért van egy jó pár.
Egyébként szép festmény. Egy gyors pillantást vetek rá, mielőtt feltárulna a mögötte elhelyezkedő átjáró, ahova Álmos mögött lépek be.
Utána pedig nem is tudom mi történik, még hozzá sem tud szokni a szemem a kevesebb fényhez, máris valami éktelen üvöltést hallok. Először nagyon megijedek hogy baj van, de aztán gyorsan összerakom, hogy nem Álmos a hang gazdája. Rosszul hangzik, de az az első gondolatom, hogy akkor olyan nagy baj már nem lehet. Megeshet, hogy a világ és benne a számomra fontos dolgok arzenálja beszűkült egy kissé.
- Mi a... ? - nézek értetlenül továbbra is a hang irányába, mire egy házimanót pillantok meg, aki éppen a falba veri a saját fejét. Előkapom a pálcámat és odavilágítok, hogy jobban lássam a manót, mert Álmossal elálljuk a rendes nappali fényt, ami a bejárat felől jönne. Egyáltalán nem ismerős. Na nem mintha valaha olyan baromi sokat tanulmányoztam volna az arcukat.
- Mi bajod? - kérdezem, de nem megyek közelebb. Habár sajnálom a kis lényt, sosem neveltek úgy, hogy házimanókat ölelgessek, vagy ilyesmi. Talán nem is érintettem meg még egyet sem életemben, és nem is hiszem, hogy most kezdeném el. Tanácstalanul nézek Álmosra. Mi a jó fene...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Az abszurd az, hogy jól elszórakoztat, ahogyan Álmos fülön ragadja a manót. Így most egészen magamévá tudom tenni a gondolatot, hogy ő a "gonosz gondnokbácsi", aki itt mindent és mindenkit megreguláz, ettől a gondolattól pedig félig nevethetnékem van, félig pedig imponál. Nem vagyok normális. Tovább rontja a helyzetet Álmos visszakézből adott megjegyzése, mely szerint szép vagyok - itt már a fülemig érne a szám elégedettségemben, ha nem próbálnék a manó miatt komolyságot erőltetni magamra. Picit megnyalom a szám szélét.
Mindenesetre a jókedvem csak addig tart, amíg - egy meglepően hosszú szóváltást követve - Liffi ki nem nyögi végre, hogy mi a baja velünk. Akkor a mosolyom leolvad. Először nem is teljesen értem, miről beszél... Mi az, hogy ruhátlanul? De aztán beugrik, hogy igenis csináltunk mi itt dolgokat ruhátlanul - vagy legalábbis az átlagosnál kevesebb ruhában. A felismerés jókorát koppan, én pedig tovább a faggatnám a manót arról, mégis mikor és hogyan, de méginkább arról, hogy mihez akar kezdeni ezzel az információval. Álmosnak ugyanis ez akár az állásába is kerülhet, én pedig egy pillanatra kétségbe is esek, miközben egyik kezemet meglepetten a számhoz kapom. A manó eltűnt.
- Ó basszus, Álmos... - nyekkenek fel a hirtelen kellemetlen felismeréstől, némileg ijedten pillogva rá, de utána az arcom megkomolyodik. Elég itt a beszariságból, most nem ennek van itt az ideje.
- Hogyan hallgattatjuk el? - érdeklődöm, hátha neki van már valami terve erre. Azért kicsit csalódott vagyok most, leginkább attól, hogy akkor valószínűleg ennek a dolognak itt és most szakadt vége. Nem állítom, hogy kicsit sem önző most a gondolkodásom, de hát van ilyen.
- Egyáltalán hogyan láthatott meg minket? - dőlök most már a falnak, elgondolkodva szemlélgetve a fénycsóvát, amelyet a pálcám továbbra is a padlóra vet.
- Elképzelhető, hogy behoppanált valamikor? Nem vettük volna észre...? - ez utóbbi már inkább csak költői kérdés. Persze, hogy nem vettük észre. Nem igazán szoktam ilyenkor rajta kívül bármit is észrevenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Van valami abban, hogy ilyen harciasan ragaszkodik ahhoz a bocsánatkéréshez, szinte mintha a becsületemet próbálná védeni, pedig annak aztán éppen már mindegy. Tudom, hogy itt lenne az ideje leállítanom, benyögnöm hogy "ugyan Álmos, ez teljesen felesleges" - az is, egyébként - de olyan örömmel nézem a dolgot, hogy eszem ágában sem lenne egyelőre leállítani. Hadd csinálja csak. Aztán persze a dolog hamar érvényét is veszíti, hirtelen sokkal fontosabb kérdéseink akadnak ennél.
Rövid kétségbeesés után figyelmesen hallgatom a megoldási javaslatait. Mintha eleinte kicsit lesápadt volna, de most egészen határozottnak tűnik, nekem legalábbis teljesen profin el tudja adni, hogy uralja a helyzetet. Könnyebb megoldás híján, elhiszem hát neki, hogy a manó lefizethető, ha pedig mégsem az, akkor sem lesz a szava hiteles a miénkkel szemben. Ez tulajdonképpen logikus is. Azért a portrék megzsarolásán nevetek egy kicsit, mert ilyen gondnokot sem hordott még a Bagolykő a hátán, aki a portrékkal ilyesféle ügyekbe keveredik, az is tuti.
- Jó - adom be végül a derekam, végül is, ő itt a munkakör betöltője, ő szegi meg a szabályokat, majd ő el is simítja a problémát... Én teljesen ártatlan vagyok itt. Asszem. Mindenesetre jól hangzik, még ha a fele sincs igaz, akkor is. Végül is, Álmos jelenleg is jól demonstrálja, ki itt a nagyobbik franc kettőnk közül. Szegény manó ködfelhője, amelyben az imént tűnt el az alakja, még ki sem hűlt teljesen, ennek ellenére én mégis máris Álmos karjai között találom magamat. Pedig ez aztán tényleg nem egy zárt szoba, ki tudja hány diák tud erről a titkos folyosóról. Jobb kezemmel végigsimítok az arcán.
- Jó nagy hülye vagy - mondom szeretetteljesen, nyomok egy gyors csókot a szájára, aztán kicsusszanok a karjai közül és elindulok tovább a titkos folyosón. Mára talán ennyi elég az ártatlan lelkek megrontásából, már ami minket illet.