Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Nehezemre esik elfogadni, hogy a jelenlegi helyzetben is csak viccelődni tud, de valahol megértem. Valószínűleg így könnyebb feldolgoznia a dolgot. Nem úgy ismertem meg, mint aki könnyen viseli a gyengeséget, de csak mostanában jöttem rá, mennyire így van ez. Ebben egy kicsit hasonlítunk, már ha mondhatok egyáltalán ilyesmit.
- Neked még az is jól fog állni - vonom meg végül a vállam, belemegyek a dologba. Ha neki csak így megy, akkor így megy. Aztán elhangzik a következő mondata, én pedig pár pillanatra lefagyok kicsit. Szóval már holnap megy? A lábaimmal idegesen dobolni kezdek, közben pedig végignézek a kerten, a megfelelő szavak után kutatva. Nem tudom mit gondoltam, tulajdonképpen semmit, éppen ezért ért most meglepetésként ez a kijelentés. Pedig igazából teljesen várható volt.
Hiányozni fogsz.
Ezt gondolom, de nem mondom ki. Pedig nem volt soha rózsaszín ködös és felhőtlen a kapcsolatunk, és mégis. Nem tudom mit mondjak, de valamit muszáj, mert lassan már úgy ülök mellette, mint aki megkukult. Utálok búcsúzkodni, így még nem is teszem meg, inkább Ninára terelem a szót.
- Jót akar neked, még ha nem is gondolod úgy... - ... és én is jót akarok. Újabb gondolatot fojtok magamba. Az elmúlt napokban nagyon sok dolgot megbántam a kórházi beszélgetésünkkel kapcsolatban, így most eszem ágában sincs rögtön mindent kimondani, amit gondolok. Úgy tűnik, valamire mégiscsak jó volt ez az idő, sikerült annyira lenyugodnom, hogy legalább átgondoljam, mit beszélek.
A jégszobros poénon viszont még ebben a rendkívül furcsa helyzetben is elnevetem magam. Pár pillanatig még kuncogok, utána pedig a fiúra nézek, kicsit megcsóválva a fejem.
- Majd valahogy megpróbálok ellenállni a kísértésnek. Nehogy a végén utánad küldjenek - viccelődöm én is. Valóban elég könnyű módja lenne annak, hogy engem is full elmebajosnak nézzenek, elvégre ki nyalogat jégszobrokat? De egyáltalán nem áll szándékomban követni Ákost. Ezt a harcot neki kell megvívnia. Ekkor jut eszembe a szobámban pihenő kis papírbalerina, amit ma reggel hajtogattam. Elmormolok egy begyűjtő-bűbájt, nem sokkal később pedig már a kezemben landol a teljesen spontán elkészített kis mű. Legalább ennyire spontán az ötlet, hogy Ákosnak adjam.
- Tessék. Csak hogy ne felejtsd el, lesz aki szétrúgja a segged, ha ugyanilyen hülyén jössz vissza - belátom, magamhoz képest nagyon alpári a körítés amivel átadom, de mentségemre szóljon, ezzel próbálom ellensúlyozni, hogy egyébként elég nyálas dolog búcsúajándékot adni. Még akkor is, ha egyáltalán nem nagy dolog. Egy perce még jó ötletnek tűnt, na.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Ákos kérdésére nem válaszolok, csak kicsit megvonom a vállam, mintha azt mondanám "Ki tudja? Még az is lehet..." Igazából fogalmam sincs. Nem tudom, mi lesz belőle amikor legközelebb látni fogom. Mennyit fog változni, változni fog-e egyáltalán.
Igazából a Ninával kapcsolatos megjegyzésére, sem igazán tudok bővebben mit mondani, így csak sóhajtok egy picit. Megértem, hogy most még nem érzi, de a jövőben valószínűleg hálás lesz még neki. Ezt viszont biztosan nem most fogom megértetni vele.
Ákos viccelődésén újra elmosolyodom, mielőtt még átadnám neki a kis papírdarabot, amit szerencsére szó nélkül elfogad. Kicsit tartottam tőle, hogy esetleg cikizni fog, ehelyett azonban olyan dolgot tesz, amin teljesen ledöbbenek. Meglepettségemben nem is nyújtom ki rögtön a kezem, a láncon függő kis üvegcséért.
- Biztos vagy... ? - kérdezem halkan, miközben úgy nézek rá, mint aki nem tartja teljesen komplettnek. Tökéletesen tudom, hogy Ákos mennyire nem bírja kiadni magát és a gondolatait másoknak. Soha nem helyezte még a kezembe a bizalmát, ez teljes újdonság. De nem úgy néz ki, mint aki viccel, sőt. Egy további mondattal pedig tudomásomra hozza azt, amit már amúgy is tudok.
- Vigyázni fogok rá - mondom, majd a markomba zárom az üvegcsét. Egy pár pillanatig a bezárt markomra nézek, utána pedig kicsit esetlenül, de átölelem Ákost.
- Te pedig vigyázz magadra, kérlek - suttogom, mert tudom, hogy így is hallja. Aztán el is engedem, pár másodperc csak az egész, mert nem hiszem, hogy különösebben igényelné, hogy ölelgessem. Ebben a helyzetben azt hiszem ez az egyetlen dolog, amit kérhetek tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Azzal, hogy azt mondja, fontos neki az emlék, csak még biztosabb leszek abban, hogy kivételesen tényleg megbízott bennem. Ez pedig igazából többet ér nekem, mint bármi, amit valaha adott nekem. Ennek azonban nem adom jelét, csak bólintok egyet, ezzel jelezve, hogy megértettem a dolgot.
Nem véletlenül húzódom el gyorsan tőle, a sejtésem elég gyorsan beigazolódik, mert érzem, hogy az egész szituáció részéről kicsit erőltetett. Nem szívesen gondolok arra, hogy valószínűleg korábban is így volt minden alkalommal, csak akkor jobban színészkedett, én pedig nem vettem észre semmit. Mindenesetre nekem ez most kellett, és kivételesen egyáltalán nem bánom, hogy én vagyok az önző. Annyi mindent elvett tőlem a saját önzőségével, egy ölelés igazán nem nagy ár.
Persze elvicceli a választ, pedig egyáltalán nincsen igaza. Csak azt nem tudom, vajon azért viccel-e, mert ezzel ő maga is tisztában van. Az ilyen kezelések általában megviselik az embert, és úgy érzem, egyikőnk sem tudja előre elképzelni, milyen hatással lesz ez rá. Csak reménykedni tudok, hogy gyors, és a lehető legfájdalommentesebb lesz Ákos számára. De azt hiszem, ez nem így megy.
- Hát, ha belőled indulok ki, mindkettő elég veszélyesen hangzik. Az unalomba is bele lehet halni, meg állítólag az undorba is - mosolyodom el, de közben az arcom elégedetlenséget tükröz.
- Komolyan mondtam - teszem hozzá, de nem akarom tovább erőltetni a témát, így aztán le is veszem Ákosról a pillantásom, amelyről csak úgy süt az aggodalom. Nagyon remélem, hogy nem lesz igazam, és tényleg úgy fog kijönni onnan, hogy a tanácsomnak semmilyen létjogosultsága nem volt. Kivételesen tényleg azt kívánom, hogy neki legyen igaza. Ettől függetlenül nagyon bosszant, ha tényleg ennyire nem tudja komolyan venni a dolgot. Ennek csupán azért nem adok hangot, mert félek attól, hogy igazából nem veszi ő félvállról, csak nem hajlandó belátni. Akkor a bosszankodásom csak olaj lenne a tűzre. Kékjeimmel a cipőm orrát bámulom, amíg a fiú újra meg nem szólal.
- Hát akkor kérlek szépen, disztingválj, ha fedetlen lábujjakat látsz - emelem meg a szemöldököm figyelmeztetőleg, mintha valami nagyon fontosról lenne szó. Tulajdonképpen így is van, csak nem kifejezetten a lábujjakra gondolok. Hiába elmegyógyintézet, azért jó lenne, ha nem tenne kárt senkiben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Meglep a hirtelen változás, ahogyan egyszer csak hozzám ér és beszélni kezd, nagyon őszintén. Biztos vagyok benne, hogy kivételesen tényleg azt mondja amit gondol, bár már fogalmam sincs, mire alapozom ezt – lassan már nehéz elkülönítenem, hogy hihetek-e neki, vagy csak hinni akarok-e neki. De annyira talán már nem is akarok, puszta óvatosságból.
Amit mond, azt azonban elhiszem neki, és nem tudok semmi mást érezni iránta hirtelen, csak mélységes sajnálatot. Viszont Ákos nem szereti ha sajnálják, ahogyan én sem szeretem, így ezt teljesen megértve, csak lassan bólintok a szavaira, értelmes mondandó híján.
- Hát, remélem, hogy mire kijössz onnan... Hogy akkor már nem fogod így érezni - mondom, a beszéd közben kicsit elakadva, mert nem vagyok benne teljesen biztos, hogyan lehet ezt a legjobban megfogalmazni. Utána csak figyelmesen várom, hogy erre hogyan reagál, kicsit talán félve is, mert már fogalmam sincs, mivel húzom ki éppen a gyufát. Dühítő, hogy ez ennyire érdekel, de már egy ideje beletörődtem.
Ákos viszont tovább beszél, a szavai kicsit meglepnek. Azt hittem, általában azért szokott lenni egy terv, valamilyen rutin, hogy mennyi ideig tart az ilyesmi... Az biztos, hogy nem rövid. De a bizonytalanságnál talán mégiscsak jobb egy messzi, de biztos határidő, ilyet azonban nem kapok.
- Majd megtalálsz valahogy - mondom, miközben kicsit megvonom a vállam. Valószínűleg nem fogunk tudni levelezni, legalábbis ezt gyanítom, egészen addig, amíg ki nem jön. És mivel kettőnk közül csak ő fog tudni róla, amikor ez megtörténik, kénytelen lesz ő keresni engem. Ha egyáltalán akar majd még találkozni velem, miután "átváltoztatják". Az egész bizonytalan és ködös, és rémisztően keveset remélhetek a dologtól, úgyhogy rábízok mindent. Különben csak tehetetlennek érezném magam, abba pedig biztosan belehülyülnék én is, márpedig nem szándékozom utána menni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Könnyed léptekkel sétálok le a Fő utcán, a cipőm egyenletesen kopog az utca macskakövein. Vállamon az edzőtáskám, jobb kezemmel a pántjába kapaszkodom, miközben sietve keresem tekintettemmel a következő utcát, ahol le kell majd fordulnom az iskolába visszavezető útra. Már szürkület van, pedig egyáltalán nincsen még késő. Érezhető, hogy mindjárt itt a tél, mert korán besötétedik és hűvös van. Ez rajtam is látszik, az őszi kabátom van rajtam és a Rellonos sálam a nyakam köré csavarva. Edzésről jövök, de egyáltalán nem vagyok csapzott. Még ott helyben szépen lezuhanyoztam, megfésülködtem, még egy kis púder is van az arcomon. Sokkal összeszedettebb vagyok, mint pár héttel ezelőtt, szinte még a mozgásomon is látszik, tánc közben pedig végképp érzem. Sikerült rendbe tennem a gondolataimat nagyjából, újra visszavettem az irányítást, ami a mindennapjaimat illeti. Talán a Kamillával való beszélgetés is segített a dolgon, mégsem bizonyult a dolog elfojtása annyira jó taktikának.
Szinte alig hallhatóan egy Stravinsky dallamot dúdolok, amelyre fél órával ezelőtt még a budanekeresdi tánciskolában táncoltam. Néha körülnézek, mert attól félek, hogy valaki hallja, de az utca szinte teljesen üres.
Gyenge, ám annál fagyosabb szellő kering az utcán, én pedig a sálamba fúrom az arcomat, miközben kicsit gyorsabbra veszem a tempót, hogy minél hamarabb az iskolában lehessek. Szerencse, hogy még valamennyire ki vagyok melegedve, különben biztosan nem lenne elegendő a ruhamennyiség, ami rajtam van. Nagyon várom, hogy bekucorodhassak egy kényelmesebb zokniban a takaróm alá és pihenhessek kicsit. Hosszú volt a mai nap, a lábamat pedig nem kifejezetten érzem már.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Olyan különös és gunyoros tud lenni az élet néha. Hogy lehet, hogy ennyire egyszerűen elsétálok mellette? Persze-persze, nem vettem észre, hiszen a tekintetem éppen az utcát kereste, ahol le kellett fordulnom. De ez egy hónappal mit sem számított volna. Hetekig mindenkiben őt láttam, minden hasonló hangra összerezzentem és folyamatosan, öntudatlanul is az ismerős arc után kutattam mindenkin. Aztán egy idő után már egyre ritkábban csináltam ezt, napi egyszer-kétszer jutott csak eszembe, mikor fog vajon felbukkanni. Tudtam, hogy egy ideig még nem várhatom, mégis reménykedtem minden nap, amíg a végén bele nem törődtem, hogy akkor fog majd jönni, amikor jönnie kell. És azt is tudtam, hogy ez csak akkor fog megtörténni, amikor már régen nem számítok rá.
Igazam is lett, mit ne mondjak. Mégis hidegzuhanyként ér, amikor most először, nem csak egy hasonló hang szólít meg, hanem tényleg az övé. Egy érintés is társul hozzá, nekem pedig egy pillanat alatt a torkomban kezd el dobogni a szívem, miközben visszafordulok.
Egyszerre örülök és félek. Nem tudom, mire számítsak, miért van itt ennyi idő után. Annyira nem is volt bent sokat, ha objektíven nézzük. Ilyen hamar meggyógyult? Lemondtak róla? Megszökött? Egy árva levelet sem írt mióta elment, fogalmam sincs, mit keres itt. Látom, hogy legalább annyira meglepi a látványom, mint engem az övé, tehát nem szándékosan keresett meg. Nem is, ez látszik rajta, valami egészen mást csinált...
Ezer kérdés cikázik a fejemben, a legtöbb arra vonatkozóan, vajon mióta van Bogolyfalván és miért nem szólt eddig. De elfojtom ezeket a gondolatokat, és igyekszem egyszerűen csak örülni annak, hogy itt van. Mert végre itt van.
- Szia Ákos! - mondom, majd zavaromban az alsó ajkamat kezdem el harapdálni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Minden bizonnyal ritka hülyén hangzana, ha a hogyléte felől érdeklődnék. Faggatni sem kezdhetem, pedig legszívesebben azt tenném. Vagy a nyakába ugranék. Egyik sem jó. Semmilyen opció nem jó, amikor fogalmam sincs, mire számítsak.
- Nem számítottam rád itt... - állapítom meg végül. Nem kérdés, bár mégis lappang mögötte egy, amit akár meg is válaszolhat. Jó lenne ha mondana valamit a nevemen kívül, habár azt sem volt rossz hallani. Jobb, mint a semmit. Tétován közelebb lépek hozzá, hogy jobban lássam az arcát a félhomályban. Valami változott rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Ránézek a karperecére és akaratlanul is elszomorodom, bár ezt igyekszem leplezni. Nem tudom, mire számítottam pontosan. Arra, hogy mosolyogva bejelenti, hogy máris teljesen meggyógyult és végleg hazaengedték? Ezt még én sem gondolhattam komolyan, nem. Mégis, amikor rájövök hogy megint itt fog hagyni, a torkom kezd elszorulni. Bólintok egyet, halkan hozzáteszem hogy "értem", de nem merem hangosabban mondani, mert félek, hogy a hangom elárulja a csalódottságomat. Ahogy elenged, egy darabig még nem szabadulok az érintésétől, a helye szinte éget.
Valószínűleg azt kellene mondanom, hogy természetesen okos dolog volt és örülök neki. Nem lenne igaz, ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ugyanezt a fojtogató érzést éreztem amikor először elment, éppen csak mostanában kezdett elmúlni, de tökéletesen tudom, hogy holnaptól ugyanúgy érezni fogom újra. Egy részem legszívesebben belekapaszkodna és nem engedné, hogy visszamenjen. A másik felemnek viszont van esze is. Esze, amely tudja, hogy most nem lehetek önző. Nem állhatok a gyógyulása útjába.
Így hát egy kedves mosolyt öltök az arcomra, úgy téve, mintha nem most hullottam volna darabjaimra az elmúlt két percben. Igyekszem belekapaszkodni minden összeszedettségembe és önuralmamba, amelyet az elmúlt hetek alatt visszaszereztem, és nagy örömömre - és legalább ekkora meglepetésemre is - egészen jól megy. Szinte könnyű mosolyognom és azt kérnem magamtól, hogy tudjak egyszerűen csak annak örülni, hogy láthatom.
- Már miért ne lenne? - kérdezem szórakozottan, bár nem várok rá választ. A tekintetem valószínűleg egészen mást mond, de nem is nézek a szemébe, hogy ez problémát jelenthessen. Kicsit olyan, mintha szerepet cseréltünk volna, hirtelen én öltöm fel a megtévesztő szerepét. Vagy legalábbis szeretném.
- Táncról jövök, a suliba tartottam - mondom, miközben ujjaimmal végigsimítok a táska pántján, majd felnézek a fiúra, egyenesen bele a szemeibe. Továbbra is úgy érzem, hogy valami hiányzik a tekintetéből.
- Hogy érzed magad ott? - szegezem végül neki könyörtelenül a kérdést, habár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy választ is fogok rá kapni. Mégis érdekel, tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék tudni. Könnyebb lenne úgy rá gondolni később, mint aki addig is remekül szórakozik, amíg nem látjuk egymást. Miközben a válaszát várom, összefonom magam előtt a karjaimat. Már kezdem érezni a hideget, egyre kevésbé fűt már a tánc melege.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Nem szép amit a tesómmal művelek, ezzel valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok. Úgy gondoltam, ha majd itt fog élni a kastélyban ő is, minden teljesen más lesz. Sokkal többet fogunk találkozni és végre lesz alkalmam kicsit jobban megérteni, hogy mi zajlik a kobakjában. Mert az idáig sosem ment. A szomorú valóság viszont teljesen máshogy néz ki, szinte alig látom többet mint eddig. Nem is érzem úgy, hogy nagy igénye lenne rá.
Éppen ezért lep meg borzasztóan az üzenete amelyben arra kér, hogy találkozzunk. Igaza van, mert tényleg régen láttuk egymást, pedig tulajdonképpen akár rá is érhettem volna megkeresni őt, egyszerűen csak nem volt kedvem. Szomorúan hangzik, talán az is, de egyszerűen gyengének éreztem magamat ahhoz, hogy még ezzel is foglalkozzak. Érzem az utóbbi időben, hogy van valami kimondatlan baja velem, amelynek okáról és értelméről őszintén szólva semmit sem tudok. Túl sok volt ahhoz az elmúlt pár hét, hogy ebbe a dologba most önszántamból beleugorjak, ennyire nem vagyok mazochista. Viszont, ha már megkért... Csak nem fogom megírni a saját testvéremnek, hogy hagyjon békén.
Szóval összeszedem magam és lemegyek a társalgóba az általa megüzent időpontban. Túl sok dolgom nincs, az óráim már véget értek, az edzésig pedig még óráim vannak, tehát kivételesen még a dolgaim sem állhatnak az utamba. Napközben viselt taláromat leváltom egy piros ingre, amelynek az ujja a könyököm alá ér, hozzá pedig magamra rántok egy farmert. Máris sokkal kényelmesebb, mint a hülye egyenruhában. Egyáltalán nem értem, miért ragaszkodunk még az ilyesmihez, könyörgöm, ez a XXI. század! Mintha az iskola erről néha megfeledkezne.
Elég pontosan érkezem, talán még pár perccel hamarabb is, Alíz viszont már ott ül egy széken. Veszek egy mély levegőt, igyekszem az oxigénnel együtt az összes létező türelmemet is magamba szívni ezzel. Azt leszámítva, hogy nagyon tartok a drámától, jó őt látni egyébként. Kicsit mindig olyan érzésem van tőle, mintha otthon lennék. Valószínűleg anyuéknak is illene írnom már egy baglyot, ezer éve nem hallottak rólam. Átfut az agyamon a gondolat, hogy Alíz szinte biztosan minden nap ír nekik.
- Szia! - mondom kedvesen, miközben lecsüccsenek a tőle balra található fotel karfájára, felé fordulva. Csak kellene még mondani valamit... Ez így magában elég gyenge indítás.
- Mi újság? - kérdem, de szinte már hallom is a választ... "Semmi különös." A Levitásokkal soha nem történik semmi különös, legalábbis nekem ez a benyomásom. De hátha most nem lesz igazam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ahogy sejtettem, elég sablonos választ kapok. Persze fogalmam sincs, hogy mire számítottam. Még ha történne is vele valami izgalmas azon kívül, hogy a karakterek a kedvenc könyveiben néha meghalnak, és tényleg valamiféle kézzelfogható változás állt volna be az életében... Valószínűleg nem én lennék az első, akivel megosztaná. Sosem voltunk azok a hajnalig lelkizős tesók, akik pizsiben befonják egymás haját, és kitárgyalják a fiú-ügyeiket.
Ennek kapcsán pedig van is egy kis gondunk, vagy legalábbis gondom. Mert bizony nem bírja ki, hogy ne tegyen nekem megjegyzést amiért eltűntem, én pedig egy egész pillanatig teljesen komolyan elgondolkodom rajta, hogy kimagyarázzam valahogy. De mégis mit mondhatnék? Ha elmondanám az igazat, egyrészt el sem hinné, ha pedig mégis, valószínűleg rögtön visszajutna minden anyáékhoz. Mégis hogy hangzana az, hogy "Ja igen, bocs, kicsit ki vagyok bukva, mióta a pszichopata fiúmat az elmegyogyóban kezelik..."? Főleg annak fényében, hogy elképzelése sem lehetne, kiről beszélek. Mióta az iskolába jár, Ákos az ELMÉ-ben van. Még csak az arcát sem láthatta, hacsak nem Bogolyfalván, de nem hinném, hogy megjegyezte volna. Mindig lefoglalja, ami a fejében van. Szóval visszanyelem a meg sem fogalmazódott mondandómat.
- Tudom, sajnálom. Igyekezni fogok, hogy többet lássuk egymást - mondom végül ezt, magyarázkodás helyett. Annak utólag már úgysincs sok értelme, annak viszont annál több, hogy a jövőre koncentráljunk. Szándékosan nem teszek neki üres ígéreteket, de azt talán mégiscsak megígérhetem neki, hogy meg fogom próbálni. Ez igaz.
Közben a szavain gondolkodom és azon, hogy továbbra sem tudom őt érteni. Miért lenne otthon szívesebben? Könyörgöm, ez egy csodaszép és varázslatos kastély, ahol szinte teljesen szabadok vagyunk a szüleink felügyeletétől, az iskola pedig viszonylag lazán fog bennünket. Persze, kell tanulni... De azt otthon is kellene. Ráadásul Alíz jobban szeret tanulni, mint én. Nem is értem, komolyan.
A kérdésére nehezen tudom elfojtani a mosolyomat, hiszen éppen alátámasztja azt, ami pár perce suhant át a fejemen. Hát persze, hogy írt nekik. Igyekszem nem kimutatni, mennyire jól mulatok a dolgon, helyette megpróbálok inkább kissé bűnbánó arcot vágni.
- Hát, én már annyira nem mostanában... Itt lesz az ideje, hogy írjak megint. Jól vannak? - érdeklődöm, miközben az előttünk levő asztalról felveszek egy mézes cukorkát, és egy elegáns mozdulattal kicsomagolom, majd a számba teszem. Még nincs túl késő, ezt az egyet megengedhetem magamnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Van azért abban valami egészen elképesztő, hogy a saját kishúgom oktat ki a felelősségteljes viselkedésről. Bosszanthatna, de inkább csak azt juttatja eszembe, hogy eléggé sajnálom őt. Sajnálom, amiért 14 évesen felnőtt módjára viselkedik, és egy pillanatig sem ragaszkodik ahhoz, hogy legyen gyermekkora. Nem meglepetés számomra, sosem volt másmilyen... De nem értem, hogyan lehet úgy jó neki, hogy alig van pár barátja, hogy a tesóink is alig töltenek vele időt, mert annyira zárkózott és komoly, hogy nem is tudnak egymással mit kezdeni.
Ismerem elég jól ahhoz, hogy tudjam ezeket, de megérteni ettől függetlenül nem tudom őt, mert világ életemben nagyon más voltam. Sóhajtok egyet mielőtt megszólalnék, a jobb lábamat keresztbe teszem a balon, az alkarjaimmal pedig a lábamra támaszkodom.
- Oké, fogok nekik írni a héten - mondom megadóan, immár a cukorkával a számban. Persze lenne pár epés megjegyzésem arra, hogy talán neki sem kellene annyira gyakran megválaszolnia a faggató és aggódó kérdéseiket, hogyha nem szoktatná hozzá anyát, hogy naponta hallanak felőlünk. Értem én, hogy illene gyakrabban írnom, de ő is beláthatná, hogy túlzásba esik. Nem csecsemő már, hogy ne tudjon anyuról leszakadni, ráadásul már az előkészítőben is bentlakó volt, tehát még az sem szolgál mentségére, hogy most él először távol tőlük.
Az egész beszélgetés olyan, mint egy kihallgatás. A következő kérdése is ezt támasztja alá. Látszik, hogy nem igazán preferáljuk egymás társaságát, ellenkező esetben nem kellene a legsablonosabb kérdéseket feltennie nekem.
- Jól vagyok, csak kicsit fáradtan. Majdnem minden szabadidőm edzésen töltöm, úgyhogy zajlik az élet - válaszolom sablonosan, bár őszintén. Tényleg így van, azt azonban már nem osztom meg vele, mi áll a túlzásba vitt edzések hátterében, miért igyekszem minden egyes pillanatban lefoglalni magamat. Szerencsére azért ez nem annyira szokatlan tőlem, hogy tovább kérdezősködjön.
- Örülök, hogy jól megy neked a suli. Hogy jössz ki a Levitásokkal? - érdeklődöm, hiszen abban a világon semmi meglepő nincs, hogy a tanulmányi eredményei lehengerlőek. Azt viszont egyenesen döbbenetes lenne hallani, hogy legalább két új barátot szerzett az új házában. Ez a szomorú igazság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A kérdés meglepő számomra, talán sosem kérdezett még tőlem hasonlót. Nem igazán beszéltünk soha az edzésekről, pedig így belegondolva, néha jól esett volna. Ugyanúgy, ahogyan most is megérint bennem valamit ez az egyszerű érdeklődés, hiába teljesen hétköznapi. Még a húgom sem szokott kérdezni a táncról, pedig tökéletesen tudja, hogy mennyire fontos nekem.
- Egész jól, bár pár ember ma nagyon kiállhatatlan volt. De folyton panaszkodnak, már megszoktam - mondom egy lemondó mosollyal, hiszen ezzel aztán tényleg nincsen mit tenni. Ők ilyenek és kész, mindig van valami bajuk. Ma éppen az volt, hogy túl kemény a spicc-cipő orra. Mindig van rá valami indok, hogy miért nem tökéletes egy lépés, vagy miért nem sikerült egy mozdulat. Folyamatosan kimagyarázzák a hibáikat, ahelyett hogy erősebben próbálkoznának. Lehet, hogy magukat megnyugtatják a mondvacsinált magyarázataikkal, de sosem lesz belőlük semmi. Lehet, hogy ezt a lelkük mélyén már ők is sejtik.
Aztán végre talán adódik egy kis lehetőség, hogy róla is megtudjak pár dolgot. Hogyan telnek a napjai, mi történt vele az elmúlt másfél hónapban. Lehet, hogy ő nem érti meg miért, de szükségem van rá, hogy halljam ezeket a dolgokat tőle.
De nem ad sokat, főleg nem eleget. Szinte semmit. "Remélem, hogy sosem tudod meg", ez meg mégis mit jelentsen? Mintha viccnek szánná... De egyikőnk sem nevet. Aztán pedig már el is tereli a témát arra, hogy milyen késő van. Tényleg ennyit kapok? Megijedek, hogy máris le akar rázni, bár nyugalmat erőltetek az arcomra, nem engedem, hogy meglássa. Amikor pedig ajánl egy alternatívát, amely lehetővé teszi, hogy még egy kicsit vele maradjak, ész nélkül kapok utána, észre sem véve, hogy talán nem is gondolta annyira komolyan.
- Szívesen átmennék, ha nem zavarok - mondom, mert azért mégiscsak van bennem annyi illem, hogy gondoljak a családjára is. Nem tudom, mennyire akarják kihasználni az együtt töltött időt, milyen most a helyzet otthon. Ha olyan, amilyen másfél hónapja volt, akkor megeshet, hogy kicsit fagyos lesz a hangulat. A kezeimet tördelem kissé, egy picit idegessé tesz a gondolat, hogy átmenjek most hozzájuk, pedig nagyon örülök neki, hogy felvetette. Talán még jobb szó, hogy megkönnyebbültem. Tényleg azt hittem pár pillanatig, hogy csak ez az öt perc jár nekem belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bólintok egyet, hogy megértettem. Kár ezt tovább ragozni. Írok nekik levelet, mindenki megnyugszik, helyre áll a béke. A béke, amit Alíz szerint én borítok fel azzal, hogy nem írok nekik, holott ő borítja fel azzal, hogy minden áldott nap ír. Mert amíg nem volt itt, teljesen jó volt anyuéknak, hogyha havonta csak egyszer hallottak felőlem és sem Olivér, sem Teó nem írt nekik ennél gyakrabban. Az egészet ő rontja el, és hiába reménykednék, hogy lassan majd nála is beüt az igazi tinédzserkor, hogy majd nem akar minden egyes nap velük levelezni... Biztos vagyok benne, hogy Alíz ebben sem lesz átlagos. Úgyhogy nem marad több ötletem, mint alkalmazkodni a helyzethez, bár elég kelletlenül teszem. Szerencsére ez nem látszik rajtam.
Mikor a lustaságát emlegeti, csak elfintorodom. Na igen, nem ártania valamit mozognia neki is, de én vele ellentétben nem érzem úgy, hogy nagyon bele kellene szólnom abba, mihez kezd magával. Egyedül a barátkozási szokásait nem tudom szó nélkül hagyni, mert az tényleg rémesen fontos, de hogy hogyan eszik, mennyit mozog, miként öltözködik... Eszem ágában sincs beleszólni.
Nehezen tartom vissza a felháborodásomat, mikor a válaszát meghallom. "Aki megüti a szintemet"?! Mégis mit képzel magáról ez a lány? Nem értem, honnan jön a beképzelt duma, de rohadtul zavar. Egyikünket sem arra nevelték a szüleink - aranyvérű származás ide vagy oda - hogy önteltek legyünk. Legyen szó műveltségről, származásról, nem szabadna ennyire felsőbbrendűnek tartania magát. Egyelőre halkan, de nagyon kimérten válaszolok neki, hogy elkerüljem, hogy felrobbanjak mérgemben.
- Ha már a Levitások sem "ütik meg a szintedet", akkor talán jobb is, ha nincs túl sok barátod, csak csalódást okozna mindegyik - mondom, enyhe gúnnyal másolva korábbi szóhasználatát.
Alíz inkább rólam kérdez, mintsem a saját helyzetét feszegesse, amit a szituációra való tekintettel teljesen meg tudok érteni. Nem tervezem az orrára kötni a szerelmi életemet, azt pedig ő is nagyon jól tudja, hogy ezerszer szociálisabb típus vagyok nála. Igaz, mostanában nem foglalkoztam eleget a barátaimmal. Hálás vagyok Rachelnek, amiért ezt még egyszer sem rótta fel nekem. A kérdés azért kicsit vicces, hiszen az én érdeklődésem főleg annak szól, hogy ő új még itt. Nekem azonban ez a környezet már kicsit sem új, itt élek három éve.
- Volt három évem beilleszkedni közéjük, jól megvagyok velük - válaszolom röviden, bár ennyit ő is láthat a hétköznapokon, mikor összefutunk a folyosón, mert igen, a háztársaim társaságában látni a legtöbbet.
- Semmi különös - hazudom szemrebbenés nélkül, jelezve, hogy ennek nem szeretnék több szót szentelni. Nem fogom az orrára kötni, ez van. Egyébként akkorát még csak nem is füllentek, elvégre Ákosra sok szó illene, de a "hódoló" aztán biztos, hogy egyáltalán nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Sietek. Sietek, mert késésben vagyok, pedig erre a bagolyra vártam olyan régóta, hogy már nem is emlékszem rá. Hogyan lehetek késésben mégis? Annyira igyekeztem elfoglalni magam a várakozással töltött idő során, hogy végül olyannyira sikeresen elmerültem, hogy még elindulni is elfelejtettem. Pedig nem akarom megváratni, igazán nem.
Nem mondhatja senki, hogy nem tettem ki magamért. Még reggel megmostam a hajamat, a kedvenc pólómat vettem fel, és még sminkeltem is. Igaz, mostanában ezt egyébként is gyakrabban tettem meg az átlagosnál, így már kellő rutinnal húztam végig a tust a szememen és púdereztem be az orromat. Nem tudom mennyire figyelt meg korábban, de valószínűleg jobb látványt nyújtok, mint általában szoktam. A vicces az, hogy ezt az egészet nem is határoztam el igazából - nem úgy ébredtem, hogy ma majd elképesztően fogok kinézni a kedvéért, mégis elégedetlenül szemléltem  magam a tükörben egész délelőtt. Késésben persze nem ezért vagyok. Ha már úgy alakult, hogy le kellett foglalnom magamat valamivel, lementem gyakorolni egy kicsit az illúziókeltést. Ebben a tevékenységben igazán el tudtam veszni, az időérzékemet pedig valahol a kavargó színek és minták között el is hagytam. Már egészen jól tudtam őket mozgatni, ez pedig a hangulatomon is sokat dobott, habár közel sem annyit, mint a közelgő találka által keltett várakozás.
Kiélvezném a napsütést a kastélyból lefelé sétálva, de nincs rá időm. Szapora léptekkel, az apróbb akadályokat kerülgetve igyekszem a célom felé, miközben hálát adok a domborzati viszonyoknak, hogy legalább utam jelentős részét leejtőn kell megtennem, ami gyorsítja kis sétámat.
Végül csak 3-4 perc késéssel pillantom meg a padon ücsörgő ismerős alakot. Nehéz megfogalmaznom, hányadán állunk most egymással, sok idő eltelt, de egy dolog biztos - mosoly ül ki az arcomra, amikor meglátom. Benyomom a kiskaput, a tornacipőm pedig fájdalmasan ropog a murván, miközben átvágok a gyerekek között. Mire odaérek hozzá, valamivel már haloványabb, mert igazán fura lenne az arcába vigyorogni, de azért ott van. Más így látni, hogy tudom, most már nem megy vissza többet. Alig tudok betelni a látványával, pedig nincs több pár hétnél, hogy utoljára láttam. Lazán ledobom magam a padra, habár belül közel sem vagyok annyira felszabadult, mint amilyennek tettetem magam. Milyen ironikus, hogy korábban mennyire szerette volna, ha félek tőle... De most félek a legjobban, most hogy már meggyógyult.
- Szia! - nézek rá a napfénytől hunyorogva, miközben szokatlanul magas hangon köszönök neki. Hogy mit mondhatnék, arról egyelőre fogalmam sincs, így csak nézem őt. Nézem, mintha azzal be tudnám pótolni az összes időt, ami az elmúlt egy évben nem volt a miénk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Halkan elnevetem magam, miközben megcsóválom a fejemet. Úgy tűnik a humora mit sem változott az elmúlt időszakban, de ez nem is baj.
- Nem baj, nélkülük is megleszünk - mondom, miközben jobb kezemmel lazán legyintek, mintha ezzel is próbálnám megnyugtatni szegényt Ákost, aki nem tudja, hogy nem szükségesek a 3-5 évesek ahhoz, hogy mi jól szórakozzunk. Persze valójában tisztában vagyok vele, hogy ezt nem kell neki mondani, dehát ő kezdte.
Egy idő után én is elkezdtem érezni, hogy talán már túlságosan is nézem őt. Ezért inkább szemügyre veszem a játszóteret, a mindenfelé szaladgáló és ugráló gyerekeket és az aggódó pillantásokat az édesanyák részéről. Hihetetlenül természetellenes ez a hely számomra. Sosem mozgok ilyen közegben, vagy csak nagyon ritkán, és igazából nem sok vonzót találok benne. Legalábbis így, a sok gyerekkel és a szüleikkel. De csendes estéken szeretek benézni ide néha, amikor béke honol és nem kiabál senki. Olyankor kifejezetten kellemes hely is tud lenni.
Ákos hirtelen felpattan, én pedig meglepetten nézek rá, amikor a kezét nyújtja felém. Mikor azonban meghallom az ajánlatát, gonosz mosoly kúszik az ajkaimra. Elkapom a kezét és felpattanok, majd kicsit leporolva a hátsó felemet állok meg mellette. Ezeket a padokat sem gyakran takarítják...
- Miért ne? - kérdezem végül sejtelmesen mosolyogva, majd pár pillanattal később már a hinták mellett állok, ám azok sajnos egyelőre foglaltak. Könnyeden odasétálok az egyikhez és megfogom a láncokat, hogy a hinta megálljon, majd leguggolok, hogy egy magasságban legyek a gyerkőccel, aki éppen elfoglalja. Súgok valamit a fülébe, mire ő hirtelen elvigyorodik és leugrik a hintáról, majd elszalad. Én pedig azzal a lendülettel fel is ülök rá és hajtani kezdem magam. Hogy Ákos hogyan szerzi meg magának a másikat? Azt rábízom, hadd dolgozzon meg egy kicsit a dologgal ő is.
- Te jössz! - kiabálok neki hátra a vállam felett, egy apró mosollyal az ajkamon, habár a suhanás közben igazából nem is látom őt magam mögött rendesen. Nem is kell, tudom hogy ott van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem számítok arra, hogy Ákos meg fog állítani. Értetlenül pillantok hátra, habár sejtem, hogy a mellkasával fog a tekintetem szembetalálkozni és így is történik. Közben a kezei a kezemre csúsznak, én pedig egy apró mosollyal fordítom vissza a fejemet, hogy ne tudja leolvasni az arcomról, milyen érzéseket vált ki belőlem, amit csinál. Aztán persze tovább üti a már egyébként is forró vasat, én pedig picit meg is borzongok az illatától és a kezének a simításától, ahogyan a nyakamhoz ér. Nem tudom, hogy mit tanult és mit felejtett ez alatt az egy év alatt, de arra még biztosan emlékszik, hogyan emelje meg a pulzusomat pár pillanat úgy, mint semmi más.
Aztán olyan hamar abba is marad az egész, ahogyan elindult. Nekem viszont nem volt elég, habár ezt az igényemet talán el tudom halasztani egy időre... Így aztán ügyesen leplezem, hogy legszívesebben karonfognám és elráncigálnám magammal haza. Pontosabban hozzájuk, mert ő lakik innen egy köpésre, nem én. Nekem akár a mászókavár alagsori részlege is jó lenne, ha a szülők nem hívnának aurort miatta rögvest, habár ennek elég nagy a valószínűsége. Szóval inkább hagyom, hadd hintáztasson egy darabig, én pedig a kék eget nézem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán az egyik lökést követően kiugrom a hintából. Valószínűleg nem túl kecses mozdulat, de az ugrás legalább kellően nagy volt - büszkén húzom be a csíkot a homokba oda, ahol a lábam a földet érte. Ákosra mosolygok, csípőre teszem a kezeimet és úgy kérdezem:
- Na, le tudsz győzni? - Én leszek a bíró, és nem leszek kíméletes. Persze szinte biztosan nagyobbat tud ugrani, elvégre vagy 25 centivel magasabb nálam, tehát a lábai is sokkal hosszabbak... Én viszont gyakorlottabb vagyok a röpködésben, szóval ki tudja. Reméljük, hamarosan kiderül. Én a célban fogom várni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Sosem voltam különösebben szentimentális típus – habár sok szempontból nem vagyok tipikus Rellonos, ebben éppen nagyon is – azonban tény, hogy az utolsó év és az utolsó vizsgaidőszak nosztalgikus ködöt húz mindenre, többek között még erre a rémes folyosóra is. Sokak számára az ötödik év nem jelent nagy változást, hiszen még akár három évig maradhatnak mestertanoncként, ám velem kapcsolatban ez az illúzió sosem állt fent (milyen ironikus egy illúziómágus növendéktől, ugye?). Szóval most már máshogy látom a dolgokat, engem azonban ez a legtöbbekkel ellentétben nem hangol le. Várom az új életemet, sokat gondolok rá és kifejezetten szeretem azt az érzést, hogy itt a kastélyban minden és mindenki ismerős.
De hopp, talán mégsem mindenki. Miközben igyekszem a lehető leginkább a számon át lélegezni, hogy az átható szeszszag minél kevésbé jusson el hozzám, egy elesettnek tűnő leányzóba botlom, akit éppen a helyi bűnbanda próbál beszervezni magának ivócimborának. Milyen bájos. Pár gyors és ruganyos lépéssel mellettük termek, enyhén szórakozott, félig azonban lenéző tekintetemmel pedig a portrét ajándékozom meg.
- Kopj le Ernie, nem látod hogy kiskorú? - vetem oda egy sokatmondó pillantással a szeszkazánnak, aztán alaposabban szemügyre veszem a lányt is. Jó pár évvel fiatalabbnak tűnik nálam, így a kiskorúval nemigen lőhettem mellé, habár itt sosem tudni, de általában a lefelé tippeléssel nem szokott gond lenni... Sokkal gyakoribb az, hogy a tizennégy évesek is úgy néznek ki, mintha most léptek volna valamelyik magazin címlapjáról, és itt nem feltétlenül az 1'80-as magasságra vagy a dizájner ruhákra gondolok, hanem a fejbúbig érő vakolatra, amely rájuk dob úgy 5-6 évet. A szokásaikat inkább nem firtatnám, mert még a végén valaki könnyűszerrel nekem szegezhetné a vádat, hogy képmutató vagyok.
- A titok az, hogy nem szabad leállni velük - vonom meg a vállam, kezeimet a fekete pulóver zsebében elrejtve, majd tanácstalan arcát látva megértő mosollyal és egy kis kíváncsisággal, újabb kérdést teszek fel.
- Hova szerettél volna kilyukadni? Gondolom nem ide. - Ha mégis, akkor jó hülye. Vagy Navinés. A kettő számomra nagyjából egyet jelent (a karakter nézeteit az álmodó nyilvánvalóan nem osztja, sőt messzemenően elítéli - a szerk.) Na de mindjárt kiderül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Szegény lány. Láthatóan már ennyi segítségért is iszonyatosan hálás, amiből önkéntelenül is azt a következtetést vonom le, hogy vagy volt már szerencséje valamelyik háztársamhoz, vagy egyszerűen csak a Bagolykő szervezésétől megszokott módon egyáltalán nem volt megfelelő tájékoztatásban részesítve. Ahogy látom, még egy térképet sem bírtak a kezébe nyomni. Hálálkodására csak bólogatok, majd tovább hallgatom a mondandóját, elvégre ha már itt vagyok, akár hazajutni is segíthetek neki. Akár. Na nem mintha papíron tudnom kellene, hol és miként lehet bejutni a Levitásokhoz, de a rohadtnagy szfinx a szomszéd folyosó közepén mondjuk elég árulkodó. Némi sajnálattal nézek rá, mert a szfinxről eszembe jut, hogy a megpróbáltatásainak még nagyon nincsen vége, elvégre találós kérdésekkel fogja a portré szórakoztatni és addig nem juthat majd be, amíg nem tudja a választ. Levitások...
Mindenesetre egy kicsit azért elnevetem magam. Lépcsőt aztán biztosan nem tévesztett, mert tökéletes emeleten van, maximum két kanyart véthetett el.
- Igazából nagyon közel vagyunk, szóval szívesen elkísérlek - ajánlom fel végül, miközben jobban megnézem magamnak. Fejemmel biccentek egyet a megfelelő irányba, majd teszek pár lépést, de közben továbbra is felé fordulok, így kicsit forognom kell a tengelyem körül. Várom, hogy ő is elinduljon.
Aztán egyszercsak BUMM. A mögöttem található festmény - ami nagyon eredeti módon egy kocsmát ábrázol - nagy csattanással a földön landol mögöttem. Én persze ijedtemben hatalmasat ugrok előre, majd guvadt szemekkel fordulok meg és meredek a képre. Úgy látszik ez a kastély előbb megöl, minthogy elengedjen. De mi a franc volt ez? Odasétálok a kép mellé és fölémagasodva elkezdem szemlélni a festményen zajló eseményeket, hátha az majd segít.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

A neve hallatán kicsit értetlenül ráncolom a szemöldökömet. Egyértelműen becézés, odáig én is eljutottam, de hogy mi lehet az eredeti verzió, az nem teljesen világos. Habár nincsen a top 10 szokásom között a másokról való érdeklődés, azért ezt mégsem bírom ki, úgyhogy neki is szegezem a kérdést:
- Molka? Az a Molly becézése, vagy...? - Érdeklődőn oldalra biccentem a fejem, majd elgondolkodom az ajánlatán. Nem lenne rossz az a csoki, de sajnos nem igazán élhetek ilyesmivel. A végén még elhízok és akkor annyi a grand échappéknak... Lehel meg is ölne ott helyben.
- Lilla. Köszönöm, de nem igazán eszem csokoládét, csak ünnepnapokon - rándítom meg a vállam, mikor a hirtelen nagy puffanást hallom magam mögött.
Bár az agyam elég ügyesen kizárja egy pillanatig a zuhanó festményen kívüli külvilágot, azért nagyjából eljut az agyamig, hogy a Levitás felsikkantott. Hát persze.
Pár pillanat múlva már a festmény felett állok, riadt tekintetem pedig egy ideje már jóízű vigyorra váltott. Uramisten, hogy ez mennyire tipikus. A képen hatalmas porfelhő, mögötte pedig nehezen kivehető emberi testek, amelyek egymás-hegyén hátán verekednek egy hatalmas kupacban. Egyesek már pálcát is rántottak, mások széket ragadtak, van aki vajsörös korsóval készül beverni a másik fejét. Valószínűleg a nagy civakodásban lelökték magát a képet a falról. Közben már a Levitás kishölgy is csatlakozott a bámészkodáshoz, a festményen szereplő jelentnél pedig már csak a tekintete viccesebb.
- Hát üdvözöllek a Bagolykőben, ahol a diákoknál már csak a képek lakói idiótábbak - nevetem el magam, habár mondandóm csak félig vicc. És valójában lehet, hogy a diákok még elborultabbak, sőt szinte biztos vagyok benne... De ezt inkább magamban tartom, mert nem örülnék ha holnap a szüleitől kapnék levelet, amiért hazamenekült miattam a gyerek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Továbbra sem vagyok éppen üde, ahogyan Álmos mögött baktatok a könyvtár irányába. Az a vicces, hogy még csak nem is vagyunk különösebben óvatosak - annyira késő van (pontosabban inkább már korán), hogy ilyenkor már nincsen az a mazochista prefektus vagy tanár, aki járőrözésre adná a fejét. A Banya portréja előtt elhaladva azért igyekszem vigyázni, mert a pletykákat jobb elkerülni, de úgy egyébiránt elég kényelmesen sétálunk végig a Rellontól az első emeleti folyosóig.
- Azt hiszem emlékszem, merre van a részleg az álmokról - mondom halkan, miközben benyomom az ajtót, hogy aztán a könyvek között találjuk magunkat. Remélhetőleg gyors és problémamentes lesz a keresgélés, bár abban biztos vagyok, hogy nem lesz a legkellemesebb így ennél a pici pálcafénynél olvasni. Nagyobbat varázsolni viszont én nem vagyok elég vakmerő, kiszúrhatja valaki, de lehet hogy a fiú erről máshogy vélekedik.
- Erre - bökök fejemmel az egyik bal hátsó sor irányába, amerre emlékeim alapján az álmokkal foglalkozó köteteket sejteni vélem. Amikor odaérek a megfelelő sorhoz, pálcámmal megvilágítva a polcot keresni kezdek bármilyen olyan könyvet, ami most segíthet. Azt pedig nem szabad elfelejtenem, hogy később egyedül majd visszatérjek egy olyanért, ami megmagyarázza nekem azt, mi történhetett akkor, amikor megpróbáltam illúziómágiát használni Álmoson.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egészen elmélyülök a keresgélésben, mert tudom, hogy itt kell valahol lennie... Volt már a kezemben a könyv, ami a tudatos álmokkal foglalkozó fejezetet tartalmazza. Nem is sima szimbólumfejtős, vagy az álmok dinamikájáról író könyv volt, hanem gyakorlatiasabb, technikákat tartalmazott. Csak emlékeznék a címére... De lila borítója volt, az biztos. Még egy kis ideig keresgélek, éppen leveszek egy hasonló lila borítós könyvet. Lehet, hogy ez volt az? Éppen kinyitnám, amikor Álmos nekem szegezi a második kérdését, mivelhogy az elsőt megeshet, hogy elengedtem a fülem mellett... Kicsit felmegy bennem a pumpa, amiért megszakítja a keresési folyamatot, de igyekszem nem kimutatni. Valószínűleg csak a fáradtság miatt vagyok türelmetlen és egyébként sem lenne semmi értelme összeveszni vele. Összecsapom a könyvet amelyben éppen keresgélek, megpördülök, nekitámaszkodom a polcnak és Álmosra szegezem kékjeimet, miközben enyhe szkeptikus nevetést hallatok.
- Dehogy. Illúziómágiát tanulok és az álmaim jó ihletforrások. Főleg, ha még irányítani is tudom őket - mondom, majd kicsit sóhajtok és még eggyel halkabban folytatom - Meg aztán nekem is meggyűlt a bajom a saját rémálmaimmal... - Hát igen, miután az az idióta Ákos volt kedves beavatni az igazságba, miszerint különböző módokon tervezgette a kínzásomat és a halálomat, amíg én a közös jövőnkön gondolkodtam... Mondjuk úgy, hogy nem aludtam éppen a legjobban. Főleg akkor nem, amikor mindezek után még bevonult az elmegyogyóba. Most pedig próbálok úgy tenni, mintha nem tett volna tönkre mindent ez az egész, de ki tudja meddig megy még. Azon pedig már szinte csak nevetek, hogy most összehozott a sors egy újabb sráccal, aki nem bír a rémálmaitól aludni. Jó esetben ő talán nem pszichopata is mellé, de most már a biztonság kedvéért inkább semmi jót nem várok.
- Hát nem ez az - teszem vissza csalódottan a könyvet, amiről hamar megállapítom, hogy nem tartalmazza az általam keresett fejezetet.
- Mióta megy ez már? - kérdezem, egyértelműen a rémálmaira célozva. Borzasztó lehet így élni, ahhoz képest még egészen úgy tűnik, mint aki eszénél van. Én már biztosan megbolondultam volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elgondolkodom azon, vajon miért tűnik úgy, mintha Álmosnak a válaszom nyomán valamiféle felismerése támadna. Lehetséges, hogy volt már eleve bármilyen sejtése arról, miként fogok válaszolni? Nem hagy azonban sokáig töprengeni, ami pedig a "szar ügy" válaszát illeti, enyhe mosolyt csal az arcomra ez a rendkívül egyszerű, a rémálmokat megmásíthatatlan tényként kezelő, de nagyon is reális válasz. Rögtön beugrik Rachel és az ő reakciója ezekre az álmokra. Az aggódó barátnői szavak, amelyek olyan kontraszttal hasítanak most az emlékezetembe az iménti szavakhoz képest, hogy mosolyom már majdnem vigyorrá húzódik, mielőtt magamra erőltetném az előbbi halovány mosolyomat újra, visszaszelídítve ez arckifejezésemet. Továbbra is egy bódult álomban (hmm, milyen ironikus, nem?) érzem magam a kialvatlanságtól, az Álmos és köztem húzódó furcsa helyzet pedig nem sokat segít ezen. Szeretném megérteni, mitől lett nekünk hirtelen közünk egymáshoz - még mindig nem tudom elhinni, hogy gyenge illúziómágus próbálkozásomnak lehetett köze hozzá - de nem találok válaszokat.
- Ez az a könyv! - jelentem ki határozottan a kezében fekvő kötetet vizsgálva tekintetemmel, az álom pedig hirtelen teljesen kiszáll a szememből a röpke pillanat műveként rám zúduló lelkesedés eredményeképp. Közelebb állok hozzá, próbálva belekukucskálni a könyvbe, még a könyököm is az övéhez ér, de nincsen benne semmi természetellenes. Elvégre jártam már a gondolatai között is, mit nekünk most már ennyi fizikai kontaktus? Egy pillanatra a könyvben nyugvó tekintetem átemelem rá, enyhén megrázom a fejem.
- Én... Én éppen pont arra gondoltam, hogy nem is látszik, hogy annyira megviselne téged, mint amennyire mondjuk engem megviselne... - mondom neki egészen halkan és mélyen elgondolkodva, majd folytatom:
- Jól leplezed. - Ezt már egészen halkan, de némileg elismerően mondom. Szívesen hozzátennék még valami megnyugtatót, minthogy a szörnyek ide nem követhetik, vagy hogy biztosan találunk megoldást... De előbbit nem érzem ideillőnek, mert egyáltalán nem olyan a kapcsolatunk hogy gyengéden nyugtatgassam - nem is hiszem, hogy rászorul- , utóbbit pedig nem tudom garantálni, így inkább magamban tartom a megjegyzéseim. Inkább a könyvünkre koncentrálok, pontosabban annak tartalmára.
- Nézd, itt vannak a technikák! - mutatok jobb kezem mutatóujjával (amelyről már némileg lekopott a fekete körömlakk) a listára, amely olyan tippeket tartalmaz, minthogy az ember napi több alkalommal kérdezze meg magától a dátumot, vagy hogy milyen nap van, továbbá próbálja meg felidézni a nap korábbi történéseit és a további részére vonatkozó terveit. Ilyen és ehhez hasonló tanácsok vannak felsorolva, melyet a könyv írói röviden csak "valóságtesztnek" neveznek, és amelyek egészen könnyen követhetőnek tűnnek. A fejezet ír még valamit az alvás paralízisről és egy fura elalvási technikáról, amikor nem hagyod magad rendesen elaludni, de az a valóságteszteléshez kepést elég kellemetlennek és kissé veszélyesnek is tűnik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem mondom hogy nem veszem észre Álmos röpke döbbenetét, ettől pedig persze kicsit még szórakoztatóbb lesz az egész. Végül aztán továbblendülünk és Álmos tényleg meglepően őszintén beszél arról, milyen ilyen álmokkal együtt élni. Még mindig kicsit meglepődöm a dolgon, pedig nem kellene. Az hogy szerepelek az álmaiban, az általánosan megszokott határokat nagyon meglazította kettőnk között. Nekem már nem kell magyarázkodnia és éppen ezért a többi ide kapcsolódó dologról is könnyebben beszél, nyilván neki is muszáj néha elmondania ezeket valakinek. Aztán mintha azt érezném, hogy kicsit rögtön meg is bánta a dolgot, ezt pedig megerősíti az, hogy hamar megpróbálja átterelni a beszélgetést rám. Hát persze, titokért titkot, vagy mifene. Felnézek a könyvből, Álmos tekintét keresve. Fel sem tűnt eddig, milyen szép szeme van, habár epésebbik felem nem hagyja ki az éles megjegyzést, hogy félhomályban mindenki szebb egy kicsit.
Azon gondolkodom, mennyit kellene mondanom. De ha már egyszer ő is őszinte volt velem és minden éjszaka önszántán kívül őszintének kell lennie, hát ennyit csak megérdemel, nem? Összefonom magam előtt védekezőleg a karjaim, érzem a pillanaton hogy mindkettőnk agya kicsit kevésbé zakatol a könyv tartalmával kapcsolatban, még ha csak rövid ideig is. Lesütöm a szemem azt remélve, hogy így könnyebben kiszakadnak a még gondolatban is undorítóan hangzó szavak.
- Leggyakrabban azt, hogy a barátom fojtogat. De néha bezár, néha kerget egy soha véget nem érő lépcsőházban és persze mindig ő a gyorsabb... - a végén kicsit már remeg a hangom, úgyhogy abbahagyom egy pillanatra, megköszörülöm a torkom. Mikor a hangomat kellően érzelemmentesre sikerül varázsolni, megvonom a vállamat és üres hangon hozzáteszem:
- De eddig mindig felébredtem, mielőtt meghaltam volna - végül is, ezt akár tekinthetjük pozitívumnak is, én legalábbis úgy teszek, mintha az volna. Egyébként mostanában már ritkábban álmodom ezt, de hozzá kell tennem, semennyit nem szokott segíteni, hogy gyakran végül felébredek ugyanamellett az ember mellett, akiről a rémálmok szóltak. Egyszer majdnem fejbecsaptam Ákost az éjjelilámpával közvetlenül ébredés után. Szinte köszönettel tartozom Álmosnak, amiért inkább az ő álmaiban vehetek részt a sajátjaim helyett, de ezt a világért sem mondanám ki hangosan. Elég önző dolog lenne, úgy érzem.
- Tudom hogy nehéz, de szerintem át tudnál szokni. Így is egész gyakran álmodsz éjszaka, legalábbis az elmúlt héten veled voltam párszor... Napközben pedig tesztelgetjük a külvilágot, kérdezgethetjük akár egymást is - belenézek a könyvbe példát keresve kérdésre, majd folytatom - egy hét múlva ha meglátsz álmodban, más sem fogd eszedbe jutni rólam, csak hogy mi a mai dátum - mondom, majd kicsit bugyuta, reményteljes mosolyt villantok. Meg kell próbálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Fura érzés az álmaimról beszélni. Álmos nem tudja, de ő az első akinek meséltem róluk, ahogyan én is sejtem, hogy az imént megfogalmazott gondolatait nem sokan hallhatták előttem. Talán éppen ezért döntöttem én is úgy, hogy őszinteséggel tartozom az őszinteségéért - de egy picit saját magam miatt is. Együtt kicsit könnyebb az ilyen titkokkal. Nem sokkal, de az elviselhető és az elviselhetetlen mércéjén talán egy leheletnyit lök a mutatón, amikor az ember valakivel megoszthatja, ami fáj. Így aztán mintha kicsit könnyebb lennék egy futó pillanatra, ám az érzés nem tart sokáig, egészen pontosan Álmos következő kérdéséig. Miért van az, hogy ez a srác egy hét ismeretség után olyan kérdéseket tesz fel, amelyeknek a megfogalmazásához nekem hónapok kellettek? A válaszadással segíthetne, hátha abban is ennyivel gyorsabb nálam, ugyanis azt még nem találtam meg.
- Nem tudom. Nem is vagyok már biztos benne, hogy az - mondom zavartan, egy tincset türelmetlenül a fülem mögé tűrve, mint aki zavarba esett. Zavarba is estem talán kicsit, úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak valamin. Mondjuk azon, hogy hülyeséget csinálok. Hogy olyan emberre áldozom az időmet és a szeretetemet, aki nem is érdemli meg és aki talán sosem érdemelte. Persze tudom én, hogy a maga módján igyekszik. Éppen ez az igyekezet láncol hozzá évek óta, de minden igyekezete kevés lenne ahhoz, hogy jóvá tegye a dolgokat, azt hiszem.
Bólintok, bátorító mosoly kúszik az ajkaimra. Lehet hogy naiv vagyok, de én tényleg elhiszem, hogy ez a dolog sikerülhet. Azt nem tudom, mire megyünk vele pontosan, hogyha sikerül az álmodás tényét tudatosítani, de minden lépést a maga idejében kell megtenni, ezen majd aggódunk akkor, amikor aktuális lesz.
Álmos újabb gondolatára megrázom a fejem, mert már most libabőrös vagyok a szavaitól. Nem akarom, hogy ennek a felelősségét is magára vegye. Elég, ha aggódik saját magáért, félek ha még engem is a vállára vesz - és most nem a 45 kilómról beszélgetünk - összeroppan alatta. Most már teljesen elveszem a figyelmemet a könyvből és kékjeimet Álmosra szegezem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
- Nem fognak bántani, mert nem tudnak és mert tudok magamra vigyázni. Ha mégis bántanának, akkor sem a te hibád lenne, úgyhogy kérlek ne vegzáld magadat még ezzel is - mondom, és remélem érti, hogy mennyire komolyan gondolom.
Csend ül közénk egy időre, aztán Álmos végül feladja a könyvben való kutakodást és leül a földre, a könyvespolc elé. Odalentre már tényleg alig ér el a beszűrődő fény, a pálcám pedig nem szeretném hogy kivigye a szemét, úgyhogy azt is eloltom, de így alig látok már belőle valamit a sötétben. Végül letérdelek vele szemben, majd lassan leereszkedem a sarkamra, így ülünk egy ideig némán. Közelebb hajolok, ha engedi finoman kicsúsztatom az ujjai közül a könyvet és beteszem a táskába, amit elhoztam magammal. Ezt a könyvet elvisszük, az biztos. Francba a könyvtárossal, meg a kölcsönzési listával. Egy kicsit gondolkodom, mielőtt Álmos kérdésére válaszolnék, akár azt is hiheti, hogy nem fogok már mondani semmit.
- Hiszek abban, hogy a dolgok nem történnek véletlenül. Hogy azért vagyok az álmaidban, mert szükséged van rám és mert nekem is rád - vonom meg a vállam, nem mintha mocorgáson kívül sokat láthatna belőle. Lehet, hogy ez kicsit most nyálasan hangzott, bár nem szántam annak. A fejemben kétségkívül kicsit jobban hangzott, mint általában minden ilyesmi. Sóhajtok egy nagyot. Lassan ránk reggeledik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Komótosan keresgélek a szekrényemben, de kezdek egyre türelmetlenebb lenni. Nincs meg az a rohadt nadrág... Egész délután azon gondolkodtam, hova tehettem el ennyire. Önmagunkhoz képest egészen rég volt már (majdnem két hete), hogy nem aludtunk együtt Álmossal, így aztán a pizsamanadrágomra nem volt szükségem egy ideje. Elástam, mert általában nem hordok ilyesmit, csak ha Ő is velem van - olyankor kínosan ügyelek rá, hogy ne közvetítsek félreérthető üzenetet, mert lehet hogy az egy szál bugyi amiben egyébként aludni szoktam, ezt megtenné. Szinte már-már vicces, hogy mennyire szemérmesnek bizonyulok ebben a kérdésben, holott könyörgöm, táncos vagyok, a szégyenlősség aztán messze nem tartozik az alap személyiségvonásaim közé, a kapcsolatunk pedig mérföldekkel túlmegy azon a határon, amit az emberek általában "intimnek" neveznek. Akkor meg mégis miért? Talán éppen ezért, azért mert annyi szempontból közel kerültünk egymáshoz, hogy mégis kell hogy maradjon valami. Vagy azért, mert ilyen közelség mellett, ennyi idő után igenis körülményes megtartani azt a bizonyos határt, amit olyan nehéz (neki pedig velem ellentétben annyira felháborítóan könnyűnek tűnik). Nem próbálkoztam vele egyébként mindig ennyire. Egy ideig feszegettem a kettőnk között húzódó vékony vonalat, éppen csak alig észrevehetően, de szinte lepattant róla minden puhatolózásom, így aztán levontam a konzekvenciát. Úgyhogy bárhogy is legyen, de a nadrágnak _meg_kell_lennie. Kezdek ideges lenni. Hogy addig is csináljak valamit, előveszem a szekrényből a plusz ágyneműt, amit neki szoktam félretenni, feldobom az ágyra és kicsit kisimítom az ujjaimmal a takarót, ami még mindig tele van az illatával. Az ágyam szép nagy, akár úgy is elférünk rajta, hogy tudomást sem veszünk egymásról, de ilyen persze nem szokott történni, mert az álmainkban úgyis együtt vagyunk - és ezt szó szerint értem, nem szappanopera-klisé-szerűen.
A nadrágot negyed órával később találom meg, a párnám alatt. Az volt a baj, hogy végig azt hittem, hogy eltettem, holott nem. Egy beletörődő sóhajjal nézek végig a kezemben tartott világoskék és szürke kockás, salátára gyűrődött anyagra, amit a botrányos kinézete ellenére hamarosan fel kell vennem. De hol van már Álmos? Lassan be kellene már toppannia, alvásidő van, lövik a pizsit. Még ezt a rondát is, bizony.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Ne is mondd - sóhajtok fel felismerve a hangját, végignézve újra a nadrágon, vagy legalábbis ami maradt belőle. Utána pedig meg is pördülök, hogy lássa a fancsali arckifejezésemet, amelyet a sajnálatos esetnek, illetve a háztartási bűbájokat illető nulla tudásomnak szánok. Majd holnap átugrom vele anyához, nem véletlenül maradtam ilyen közel... De addig is, ennek is meg kell tennie. Úgyis aludni fogunk, ki nézi? A szörnyek nem fognak kevésbé szimpatikusnak találni attól sem, hogy kicsit gyűrött a nadrágom. Legalábbis őszintén remélem.
- Te hordasz inget? - bukik ki belőlem a kérdés egy hitetlen vigyor kíséretében. Fura Álmost "inges" szituációban elképzelnem, amikor én szinte kizárólag pizsamában és szakadt cuccokban látom. Én is megengedek magamnak pár apró lépést az irányába hogy üdvözöljem, ez már amolyan megszokott dolog. Az arca puha és meleg, a puszi pedig valójában soha nem igazi, de így a valódi cuppogós pusziknál valamiért számomra többet jelent. De erről soha nem beszélünk.
- Szia - mondom szórakozottan egy kis késéssel, a kezemben még mindig a nadrágot gyűrögetem, elvégre szegénynek most már úgyis elég mindegy.
Álmos a legnagyobb természetességgel kezd el átöltözni, így én is így teszek. Gyorsan lekapom a farmeromat és felveszem a helyére ezt a szétgyűrt csodát, aztán mesteri technikával (és láthatóan óriási rutinnal) csatolom ki a melltartómat a szürke topom alatt, hogy aztán a hasamnál - a top és a nadrág találkozásánál- húzzam ki a kellemetlen ruhadarabot egy lendületes mozdulattal, amelynek végén a széken landol a fehérnemű. A felsőt nem is veszem át, nincsen rajtam olyan régóta - lezuhanyoztam, mielőtt Álmos jött volna, mert előtte edzésen voltam - és elég lenge is, de nagyon kényelmes. Én is leülök az ágyra, az Álmossal átellenes oldalra, de nem maradok ott sokáig. Az első kérdésére nem válaszolok, bár a fejemben megfordul egy meglepett "nagyon", mert mire kimondhatnám, Álmos beszámolóba kezd, engem pedig túlságosan lefoglal, hogy a takarókon átküzdve magamat mellette teremjek.
- Micsoda? Hol? - kérdezem komoly ábrázattal, előbb finoman megtapogatom az egyik oldalát, majd a másikat, jelezve hogy meg akarom nézni a sérüléseit, de nem akarom a pólóját felhúzni önkényesen, csak ha ő is beleegyezik, hogy megmutassa. Az arcomról próbálom rejtegetni a szomorúságot, mert ezek szerint még mindig nem boldogul túl jól egyedül. Együtt már gyakran egész ügyesek voltunk az álmok tudatosításában, így ha másra nem is, arra jó volt, hogyha elkapták és ehhez hasonló helyzetek adódtak, legalább fel tudta ébreszteni magát, mielőtt megsebesült volna. De egyedül nem sikerült neki, én pedig nem voltam ott, hogy szóljak. Bűntudatom van.
- Gyakrabban kellene jönnöd, hogy ne történhessen ilyen. - Bátortalanul nézek rá, egy kicsit talán kérlelően. Ő is tudja, hogy együtt jobban megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elmosolyodom a nemtörődöm válaszra, általában szórakoztat amikor így viselkedik. Ha komolyabb dolgokról beszélgetnénk, valószínűleg nem elégednék meg ennyivel, megpróbálnék kisajtolni belőle egy értelmes választ is, de abba talán nem halok bele - érdekeljen bármennyire is valójában - ha nem tudom meg, hova szokott inget hordani.
- Azt ne mondd, hogy nincs rá egy javító bűbájod - emelem meg a szemöldökömet kissé szekptikusan, elvégre a varázsvilágban vagyunk könyörgöm. Egyik helyről eltűnve tudunk felbukkanni egy másikon, és egy kiejtett szóval és némi technikával embert tudunk ölni. Nehogymár egy gallér visszaillesztése okozzon problémát, de komolyan. Ezzel persze részben arra is célzok, hogy tudom ám - nem kell töredelmes vallomást tennie hozzá - hogy jó eséllyel egyszerűen utálja hordani az inget, így aztán sajnálatos módon valahogy sosem fog megjavulni. Ezek a fránya ruhadarabok...
Pár perccel később aztán már üdvözöltük egymást, átöltöztünk és mellette ülök az ágyon, ő pedig éppen csitítani próbálja az általa "kíváncsiságnak", részemről inkább aggodalomnak titulált megnyilvánulásomat. Nem örülök hogy elhúzódik, én is érzem, hogy a kelleténél talán egy picit nagyobb hévvel ugrottam át hozzá az ágyon, de ha egyszer megint elkapták... Látnom kell, hogy mi történt és kész. Ez például pont egy olyan helyzet, ahol szerintem nem reagálom túl. Vagy legalábbis én nagyon hatékonyan áltatom ezzel magamat, az igazságot pedig csak a Jóisten tudja, vagy még ő sem. Éppen nyitnám a számat, hogy közöljem vele, ha nem mutatja meg a sérülését azonnal, akkor én fogom kiszedni a pólójából, de szerencsére megoldja helyettem a dolgot, én pedig a beszédhez beszívott nagy levegőt kifújom és csendben maradok. Hátrébb ülök kicsit - persze így is éppen karnyújtásnyira helyezkedem el tőle -, hogy jobban meg tudjam nézni a felsőtestét tarkító foltokat.
- Ez egy hetes már? - szalad ki a számon a döbbent kérdés. Látszik, hogy nem tegnapi, picit gyógyulgatott már, de azért ahhoz képest nagyon csúnya, hogy milyen régi. Még a mondat közben elindítottam egy mozdulatot hogy hozzáérjek, de aztán útközben meggondoltam magam (szakszóval úgy nevezik, hogy berezeltem), így most ujjaim csak az Álmos aurájában elhelyezkedő levegőt simítják meg egy pillanatra, utána ökölbe is zárom őket, hogy visszahúzzam a kezemet az ölembe.
- Sajnálom - mondom halkan, cseppet sem leplezve, hogy hibásnak érzem magamat a dologban. Ha máshonnan nem, ez onnan biztosan kiderül, hogy utána fel is ajánlom neki, hogy még gyakrabban álmodjunk együtt, ő viszont a lényeg helyett a praktikus kérdéseken kezd el rugózni. Először talán bosszant kicsit, aztán végül megnevettet, mert anyut és aput elképzelni ahogyan a porzóról és a bibéről magyaráznak, hát... Meglehetősen mulatságos. Együtt nevetünk egy kicsit, előtte még azért rosszallóan megrázom a fejemet. Végül lefekszem mellette az oldalamra, becsomagolva a karomat az arcom alá, így megtámaszkodva nézek rá, miközben válaszolok.
- Igazság szerint, én ezt a kérdést anyuékkal már lerendeztem - mondom, de aztán rájövök, hogy talán nem teljesen érthető, mire is gondolok - Mármint téged, hogy miért jössz ilyen gyakran - teszem még hozzá lesütött szemmel, a párnám csücskét babrálva, és nem, nem kívánom tovább részletezni. Mégpedig azért nem, mert kicsit kínos az igazság. Na nem annyira kínos, mintha azt mondtam volna anyuéknak hogy járunk - ennyire még én sem vagyok hülye -, de azért majdnem olyan rossz. Sőt, Álmos szemszögéből nézve ki tudja, talán még rosszabb is. Egészen véletlenül azt találtam hazudni egyetlen szerető szüleimnek, hogy Álmos is táncos. Ezzel pedig elég hamar rövidre is zártuk a témát. Egy párkapcsolatról kérdezősködtek volna, azt viszont már megtanulták, hogy a balettosokról soha nem kérdeznek. Ők is hallottak az ilyen helyek belterjes dolgairól, hogy sokszor nehéz eldönteni, próbálni vagy éppen teljesen más dolgokat (vagy hát végül is, hajlékonyság mindkettőhöz jól jön) csinálni járunk át egymáshoz, ennek pedig nem tagadom, egy nagyon rövid ideig én is része voltam, bár már régen volt. Még Ákos előtt, pontosabban a "se veled, se nélküled" időszakunkban, aminek már jó pár éve. Azóta másik társulatnál vagyok, befejeztem az ilyesmit, de ezt a szüleim nem feltétlenül tudják és nem is szeretnének megbizonyosodni róla, így a "táncostárs" afféle olyan műfaj lett, amiről egyszerűen nem kérdezősködünk. Én pedig ezt Álmos kapcsán nem túl elegánsan ki is használtam. Nem biztos, hogy erről szeretnék beszámolni neki, kicsit furán venné ki magát. "Igen, a szüleim valószínűleg abban a hitben élnek, hogy csak azért jársz ide (milyen ironikus, hogy valójában csak azért nem) de legalább nézd a jó oldalát, a sötétben a tested simán elmegy egy profi táncosénak?" Bájos beszélgetés lenne, nem köszi, inkább kihagynám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Picit megemelem a szemöldököm és finoman elmosolyodom, a jelentése pedig nagyjából az, hogy "hát ezt gondoltam". Végül nem fecsérlek több szót az ingre, annál többet viszont Álmos lila foltjaira. Tudom én, mert éppen elég ideje ismerem hozzá - mintha ugyan kettő perc alatt nem lehetne bárkinek világos -, hogy nem adja könnyen az intim szféráját (sőt, nem hogy könnyen nem, máshogy sem nagyon), de valószínűleg ő is eléggé ismer ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy milyen vagyok. Hogy úgysem fogok tudni úgy tenni, mintha nem számítana, mert én vagyok a világ legbénább Rellonosa. Vagy csak mindenki más értené félre a Rellonosságot? Nem tudom, de én foglalkozom a körülöttem levőkkel, és semmiféle örömömet nem lelem abban, ha ennek az ellenkezőjét kell tettetni, így nem is teszem. Szerencsére beadja a derekát, talán ő is tudja, hogy nekem ez fontos. Na nem mintha semmi mazochisztikus nem lenne a kérésemben, elképzelni is elég szar volt, látni még annál is inkább, de azt is tudom, hogy érezni még rosszabb lehetett, úgyhogy még messze sehol nem vagyok Álmoshoz képest.
Látom rajta, hogy észreveszi a be nem fejezett mozdulatomat, pedig reménykedtem benne, hogy esetleg nem fogja. Nem tudom mit szégyellek rajta egész pontosan, már ha egyáltalán szégyent érzek, mert nehéz volna behatárolnom. Szeretném tudni, hogy mit gondol, mert hiába járkálok esténként ki-be a fejébe, nappal soha semmit nem tudok megállapítani ezekből.  Én nem kérdezem, ő pedig nem mondja.
- Most örüljek? - kérdezem enyhe cinizmussal a hangomban, nyilván nem várok választ. Sosem szerettem, ha egy rossz helyzetet azzal próbálunk takargatni, hogy "volt már rosszabb is". És? Azt már meg sem említem neki, hogy szerintem messze nem említhető egy lapon az, amikor a saját elméddel püfölöd magad szét, mint amikor egy gurkó teszi ezt veled. Úgyis csak erre is megvonná a vállát, vagy legalábbis valahogy így képzelem.
Közben átfekszem az oldalamra, ő pedig nyilván kérdezősködni kezd. Továbbra sem nézek rá, már éppen azon tűnődöm, vajon hogyan fogom megmagyarázni a bizonyítványomat, de aztán az utolsó megjegyzésével megment engem. Jókedvűen emelem fel a tekintetemet a párnáról, vissza rá, úgy válaszolok.
- Uhum. És amikor jössz, mindig megtanítasz egy-két új trükköt a balett kontyaimhoz, én pedig cserébe meghallgatom a sírámaid a tapló férfiakról, aztán kibeszéljük az összes közös lány ismerősünket - mondom, a hangom persze csak úgy tocsog az iróniától és nem kell hozzá idegsebésznek lenni, hogy tudja, hogy nem ezt mondtam a szüleimnek. De adott egy kiskaput hogy elüssem a témát, így ezt meg is tettem. Jót vigyorgok az elképzelésen, aztán én is átfekszem a hátamra, így pedig már az éjjeliszekrényemen álló kislámpa kapcsolóját is elérem.
- Ééérdekes, ilyesmit a Navinésekből néznék ki - mondom még végül, mielőtt leoltanám a villanyt. Pár másodperccel később sötétség borul a szobára, én pedig még gyorsan hozzáteszem:
- Ki tudja, talán ma kivételesen alszunk is. - Persze tudhatja, hogy az alvás alatt nem szó szerinti alvást értek, hanem pihentető alvást. Olyat, amikor nincsenek rémálmai. Ritka dolog, de egy alkalommal már megesett, hogy "potyára" jött ide, mert nem álmodtunk végül semmit. Néha felmerül bennem lefekvés előtt, hátha ezúttal is megesik, bár azután az egy alkalom után sosem volt rá többet példa.
Nem mondok mást. Néha szkeptikusan, vagy viccelődve úgy köszönök el tőle alvás előtt, hogy "szép álmokat", de most nem érzem ideillőnek. Inkább becsukom a szemeim és próbálok elaludni, ami nem megy egyhamar, mert helyette azon gondolkodom, vajon ő elaludt-e már, és ha igen, akkor most nekem is sietnem kellene-e, hogy utána menjek a rémálmába, mert egyedül van ott. De persze mivel sürgetem magam, csak még kevésbé megy. Aztán hallom picit mocorogni és megnyugszom, hogy talán még ő is ébren van. Néha megfordulok egyik oldalamról a másikra, amíg aztán végül szépen lassan el nem alszom. Már félálomban is érzem, hogy az agyam zagyva hülyeségeket kavar ide-oda, úgyhogy talán nem is baj, ha a sajátjaim helyett Álmos gondolatai veszik át a terepet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bólintok, de nem válaszolok. Nem, tényleg nem lesz jobb. De azt azért remélem ő is tudja - és csak ez a remény tart vissza abban, hogy hangosan is közöljem vele -, hogy ezek a dolgok nagyon nem így működnek. Nem tudom csak úgy kikapcsolni, nem hat a "nyugodj meg, majd attól megnyugszol", nem tud nem összerándulni az idegességtől a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ott van nélkülem. Nem az a működésmódja ennek az egésznek, de az nem lehet, hogy ezt pont neki kellene magyarázni. Kicsit szenvedős arccal nézek rá, de aztán hagyom, hogy másfelé tereljük a témát.
Vigyorom mostanra mosollyá szelídült, nézem ahogyan végigsimít a haján, ami mostanra már jóval hosszabb a megszokottnál. Szívesen megmondanám neki, hogy nekem sokkal jobban tetszik így, mint ahogyan ő szereti hordani, de tökéletesen tudom, hogy ez egyáltalán nem érdekelné, úgyhogy inkább nem mondok semmit, legalábbis nem kifejezetten erre.
- Nem a saját hajadat kell megcsinálnod. Az enyémet - mondom egy apró nevetés kíséretében, mert vicces vizualizálnom, ahogy Álmos a hajammal kezd ügyetlenkedni. Biztosan egy katasztrófa lenne a végére a fejem, efelől szemernyi kétségem sincs.
- Nem tudom őket hibáztatni, a kastélyban néha elég unalmas tud lenni - vonom meg kicsit a vállam, bár szerintem így fekve már nem látja. Persze mondhattam volna valami együttérzőbbet is, de úgy érzem mára az együttérzésemből már éppen eleget kapott, talán még sokat is. Majd holnap folytatjuk.
Nem tudom mennyi idő telhet el, talán olyan húsz perc, amíg mindketten rendesen elalszunk. Aztán már csak álmodom.
Egy fa mögül kitárulkozó világot látok. A színek sötétek, jótékony félhomály borul a legtöbb dologra, a lombok és a magas bokrok zavarják a látásomat, de mégis látok mindent. A távolban ott állok Álmossal. Hát persze hogy itt van. Furcsa, mert egészen távol vagyunk, de mégis tökéletesen tudom, hogy mi történik. Nem kell, hogy közelebb álljak ahhoz, hogy tudjam, hogy egymás kezét fogjuk. Nem úgy mint az általános iskolában, vagy egy kötelező csoportfeladatnál, amikor az ember lazán tartja a másik kezét muszájból, hanem úgy igazán, összefont ujjakkal, kapaszkodva a másikba. Dehát miért is ne tennénk? Egészen természetesnek érződik. Azt is látom - talán inkább érzem -, hogy Álmos fél. Na nem úgy tudom, mint aki belelát a másik fejébe, nem-nem. Annyira és éppen úgy érzem, amennyire az ember a mellette álló félelmét érzi, akinek éppen a kezét szorítja. Egyszerre vagyok ott és mégsem vagyok. Olyan, mintha egy filmben kizoomoltak volna, messziről látom saját magunkat újra, háttal állunk. Szemben is fák vannak, de sötétebbek, mint az itteniek. Mozgásba kezdenek, mi pedig megfordulunk és közeledni kezdünk, egyre jobban ki tudom venni magunkat. Most már lassan futunk, Álmos kicsit előrébb, én kicsit mögötte, húz maga után, de én nem érzem, hogy félnék. Furcsa, pedig mintha a környezet teljesen azt sugallná, hogy van mitől, Álmoson is látom, hogy érti mitől kell félni. Én mintha lemaradtam volna. Az arcomon látom az ijedtséget a távolban, de nem érzem. Kicsit mintha kettészakadtam volna. Várok, figyelek. Nem teljesen értem, hogy mi történik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Köszi, majd szólok - vetem oda egy vigyor kíséretében, mintha ugyan bármelyik létező vagy nemlétező alternatív dimenzióban lenne olyan eshetőség, hogy hagyom neki, hogy egy nullás géppel végigmenjen a fejemen. Előbb halnék meg.
Befészkelődöm és hamarosan alszunk, először még az ágy két különböző pontán, aztán ahogy telik az idő, egyre inkább egymásba gabalyodva. De nem csak fizikailag, az álomvilágban a gondolataink is egyre inkább összefonódnak.
Már a valódi, reális világban is hallótávolságnak számító messzeségben vagyunk Álmossal, én pedig továbbra is csak szemlélem, hogy mi történik. A növényzet mögül kissé kilépve (lépés egyáltalán? nem érzem vagy látom, hogy testem lenne) nézem meg jobban magunkat, Álmos éppen engem próbál rávenni, hogy elmeneküljek, de én nem megyek. Természetesen, ebben semmi meglepő nincs. Csókot nyom az arcomra, igen, csóknak nevezem, mert ez most egészen más, nem légpuszi, nem csak gesztus, nem olyan, mint szokott lenni. Mint szokott? De mikor szokott? Az agyam szegletében mintha valami derengeni kezdene, de mielőtt végig tudnám gondolni, a gondolataim visszakanyarodnak az eseményekre. Szinte érzem a nyomát az arcomon, de mégsem érzem, csak tudom, hogy megtörtént. Miért búcsúzkodik? Tudja, hogy úgysem hagyom itt. Ugye nem hagyom itt? Bizonytalanul nézek önmagamra, most vizsgálom csak meg magamat először igazán. Az arcomon rémület, melyet továbbra sem érzek, de a ruhámmal valami nem stimmel. Egy világosrózsaszín ruhát viselek, fehér virágokkal, muszlin ujja van és picit a térdem fölött van vége. Nem tudom összerakni, valami nem stimmel. Ismerős a ruha, de nem tudom, hogy honnan. Nekem nincsen ilyen ruhám. Vagy mégis van. Közelebb lépek önmagamhoz - hangozzék ez bármilyen furcsán - és akkor rájövök. Nekem két ilyen ruhám van! Van egy földig érő világosrózsaszín, és egy fehér virágos, aminek a mostanihoz hasonló szabása van. Dehát akkor hogy lett a kettő egy...?
A felismerés akkorát koppan, hogy kis híján felébredek tőle, pedig Álmossal sokat gyakoroltuk, hogyan ne történjen ez meg. Talán éppen így sikerül megúsznom végül az ébredést, helyette döbbenettel nézek végig most már a saját testemen, amely a gyűrött pizsamanadrágban áll a bozótban. Elakad minden szavam, ahogyan magamra nézek. Most már hirtelen nem tűnik minden olyan evidensnek mint az előbb, amíg a saját álmomban hittem magam. Most minden átértékelődik. Sosem láttam még magamat Álmos gondolataiban, és legyek bármennyire felszínes, az első gondolatom egyáltalán nem a miértekkel foglalkozik. Az első gondolatom az, hogy meglepően szépnek tűnök innen kívülről, kicsit sem vagyok olyan, mint a valóságban - a ruhám a pizsamanadrágom gyűröttségét nem ismeri, a hajam nem kócos, a szemem még ijedten is csillog. Csak ezután kezdem el összerakni, hogy Álmos elméje formált ilyenre, amilyennek a valóságban talán csak a balett előadásokon tűnök, amikor tökéletes játékbabának sminkelnek - de talán még ott sem. A második gondolatom az, hogy talán mégiscsak én álmodom az egészet, így megpróbálom rávenni magam, hogy arrébb fussak a veszélytől - ha már egyszer erre kértek -, de semmi sem történik, meg sem rezdülök. Elismeréssel tartozom Álmosnak, mert az álom-Lilla élethűre sikerült. Tényleg semmit nem tudna mondani a valóságban sem, amivel rávenne, hogy egy ilyen helyzetben otthagyjam. Kicsit visszahátrálok a fa mögé. Vajon tudja, hogy itt vagyok és látom ezt? Azt hiszem nem látott meg. A fejemet a fa törzsének döntöm egy pillanatra, zakatolnak bennem a gondolatok, ahogyan fogja a kezemet, ahogyan közém és a veszély közé áll és hogy olyan gyengéden búcsúzkodik tőlem, aminek még csak a nyomát sem láttam rajta soha máskor. Ez gyorsan lepereg mind a fejemben, de aztán rögtön újra kikukucskálok a fa mögül, kicsit ki is lépek, hogy jobban lássam az eseményeket. Bármi is lesz itt, most már biztos, hogy látnom kell.
A valóságban - a budanekeresdi szobámban - pedig az ölelésébe simulok automatikusan, mintha az alvásnak nem is lenne máshogy értelme.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Álom-Lilla nem tágít, én pedig ennek kifejezetten örülök. Valamiért így érződik rendjén valónak, ezt tényleg a saját reakciómnak érzem, az a felismerés pedig, hogy Álmos is pontosan erre vágyik - különben miért ezt álmodná - biztosan kicsit kihúzná alólam a talajt, ha nem lenne túl instabil már így is. Újra egymás kezét fogjuk, így nyel minket el a sötétség, ez pedig szinte már-már filmbeillően szimbolikus, ami a közös kis időtöltéseinket illeti. Ijedten ugrom vissza a fa mögé, mikor Álmos pillantása megtalál, de már láthatóan késő.
Aztán felébredek. Először elkezdem érezni, amit eddig az álom alatt nem éreztem - hogy mindenhol ott van körülöttem. A karjai érintése, az illata, a szuszogása, a szívdobogása, mindene, ettől pedig olyan gyorsan válok teljesen éberré, amit száz kávé sem tudna előidézni. Mintha nem is aludtunk volna, nem érzem az álom kómáját magamon, nem vagyok fejbeverve, nem ébredezem.
Úgy ébredek, mint aki légiriadóra ébred, zakatoló szívvel és menekülésre kész éberséggel, de a szemem nem nyílik ki, csak a légzésem változik nekem is. Próbálom visszalassítani szuszogássá, mintha csak aludnék, ami sikerül is, de a szívem nem lassul le tőle és nem tudom elképzelni, hogy Álmos ne érezze, mert annyira közel van, az pedig lehetetlen, hogy a szívdobogásom ami kis híján mintha lukat ütne a torkom, észrevétlen maradjon ilyen távolságból. Mozdulatlanságommal próbálom elhazudni azt, hogy ébren vagyok, láthatóan ő is ezt a taktikát választotta. Csak egy kis időt szeretnék még nyerni, azzal áltatom magam hogy neki, de sokkal inkább magamnak.
Nagyon szeretném késleltetni még egy kicsit a kínosnak ígérkező beszélgetést, holott kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit fog mondani. De kell egyáltalán beszélnünk? Egy rövid pillanatra elképzelem, játszom magamban a gondolattal,  hogy teljesen más módon is tudtára adhatnám, hogy ébren vagyok - megcsókolni most egészen kézenfekvő és kívánatos opciónak tűnik - igazán nem lenne nehéz, megmozdulnom sem nagyon kellene hozzá, annyira közel van, hogy így is érzem az arcomon a lélegzetét. Éppen csak egy kis mozdulat kellene behozni a távolságot, pár izomnál többet még csak használatba sem kellene venni hozzá, időbe sem nagyon telne. Mégsem bírok megmozdulni, a gyávaságom teljes erővel nyom az ágyba, pedig maga a helyzet annyira félreérthetetlenül kínálja a megoldást. Ő is ébren van, ez valamiért tökéletesen egyértelmű most már számomra, még csak az sem kizárt, hogy hasonló dolgok járnak a fejében. Ki tudja, meddig tart ez a helyzet még, őt ismerve már nem sokáig. Eszem ágában sincs kifejteni magam a karjai alól, mert tudom hogy lassan "felébred" és akkor talán tönkre fog menni minden közöttünk, így aztán még kicsit kapaszkodom a másodpercekbe, amit így töltünk.  Már az ágy sem tűnik puhának, semmi sem rajta kívül.
Vajon mit fog mondani? Próbálom emésztgetni a látottakat, vagy egyáltalán értelmezni, hogy mit is láttam pontosan. Eszembe jut, hogyha Álmos önmagához hűen megpróbálná elbagatellizálni az egészet, igazából simán megtehetné, igen, rám tudná fogni, hogy csak túlreagálom. Elvégre mit is láttam pontosan, mi történt? Nem sok. Fogta a kezem, adott egy puszit, vigyázott rám - semmi olyan, ami a valóságban valamilyen formában ne történt volna már meg. Ha objektíven nézzük, talán ki sem derült semmi új. Amiről már sokkal nehezebb - és nyilván rendkívül kínos is - beszélni, az minden más, az apró részletek, az egész érzelmi töltete, vagy egyáltalán maga a tény, hogy velem álmodik... Kicsit úgy tudnám megfogni, mint a hangleejtés jelentőségét. Azt a szót hogy "igen", hányféle módon lehet kimondani? Ezerféle dolgot jelenthet kontextustól és hangsúlytól függően, pedig ha lehántjuk róla ezeket és az érzelmeket, csak egy teljesen ártalmatlan szó. Álmos álmának a tartalmával is ez a helyzet - akár lehetne teljesen ártatlan is, de nem az.
Abszurd a helyzet, amibe bele lettünk kényszerítve. Bármit is gondoljon vagy érezzen velem kapcsolatban, nyilvánvalóan elmondta volna már, ha el akarta volna mondani, de ő meg akarta tartani magának, ám erre nem kapott lehetőséget. Emiatt kis bűntudatot érzek, mert belegondolok, milyen lenne fordítva. Én gondolhatok, álmodhatok, érezhetek bármit róla és miatta - ezen jogomat gyakorlom is rendesen, ami azt illeti - de amíg nem döntök úgy, hogy elmondom neki, addig ez mintha nem is létezne. Tőle ezt a lehetőséget elvették, ez pedig szomorúsággal tölt el. Mindenki megérdemli a titkait.
Nem bírok én lenni az, aki megszakítja a pillanatot, pedig a jobb kezem már kezd zsibbadni kicsit, de csak azért sem moccanok meg. Pedig ha mindketten ilyen bátorsággal folytatjuk a dolgot, pár nap múlva rendkívül romantikusan kilapátolhatják az ágyamból az ölelkező földi maradványainkat, amiért egyikőnk sem merte tönkretenni ezt az ölelést. Nicsak, egy morbid gondolat, Rellonos énem már-már táncra perdül örömében.