Kamillának címezve
I.
Épp akkor léptem ki a kádból, s ahogy ott álltam meztelen, véletlenül egy nő nyitott be hozzám, egy nő, egy idegen. Fiatal voltam, ő is az volt, és egész testem elpirult, a szégyen szennye nyakon öntött és rám tapadt és lángra gyúlt: úgy éreztem, hogy tetten értek valami nagy gyalázatot, pedig mindössze az derült ki, hogy az vagyok, ami vagyok.
A könyvtárban csend és dohszag volt. Csak a szórt fényt adó aprócska lámpatestek zizegtek halkan, és csak annak a néhány diáknak hangjait lehetett hallani, akik a sorok között kábán jártak, néhol megálltak, s kiválasztottak egy-egy könyvet, hogy aztán fakó gerincükre egy pillantást vetve gyorsan visszacsúsztassák azokat helyükre. Csend volt, a szokásos, amit volt már időm megszokni, és amit annyira kedveltem. Nekem ez volt a legkedvesebb zene.
Csend és nyugalom honolt mindenütt, egyedül az én asztalom körül volt zaj. A helyemen ültem, háttal a falnak, előttem lefejtett könyvborítók és hiányos könyvtestek feküdtek. Mellettük többféle tinta és többméretű penna várakozott. Én a pálcámmal babráltam, ami valamiért nem akart úgy dolgozni, ahogy én azt szerettem volna. Előre, az asztal fölé görnyedve nézegettem a fát, fordítgattam jobbra-balra, majd újabb és újabb bűbájokat mormogtam neki, hogy kiderítsem, mi lehet a probléma. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a fa nemes, érett illatát.
Az egész csak egy pillanat volt, véletlen, gonosz pillanat, s a nő menekült, iszonyodva, hogy a ház rögtön rászakad. Menekült szegény, iszonyodva, hogy ezért még lakolni kell, én meg ott maradtam a bűnnel, amit nem is követtem el.
Akkor lépett oda hozzám a szőke lány, akinek a déli szárny egyik folyosóján nemrégiben tíz szem gyógyszert adtam. Hunyorogva pillantottam fel rá, halk gondolataimban neve csengett vissza. Hadarva kezdett beszélni. Némán, mozdulatlanul figyeltem az arcát, ahogy küszködött a szavakkal. Magamra emlékeztetett.
És töprengtem és tiltakoztam és lassan elfogott a düh, aztán meguntam és nevettem s minden jó lett és egyszerű. Régen történt, van vagy tíz éve. Mennyi rossz és jó odavan! Ma már se lélekben, se testben nem tudom szégyellni magam.
Szavaira végül lesütöttem a szemem, és az asztalon tornyosuló szakadt, borítónélküli könyvekre pillantottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, így először testemmel feleltem; lábfejeim fel-le kezdtek mozogni, térdeim összekoccantak. Majd hintázni kezdtem, s csak azután, jó néhány perccel később fordultam újra Kamilla felé.
Szőke haját néztem, az arcélét, orrát, álla hegyét. Nagyot nyeltem, mikor tekintetem szeme világához ért, és én még mindig nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani.
- És ha-ha-hatott a gyógyszer? – kérdeztem tőle aztán, barna szempárom elválasztva övétől. A kezeim között tartott pálcámra néztem, tekintetem egyetlen apró hibájához ragadt. Szerettem a hibákat.