Ajajaj. Mire készül ismét? Azt tudja, hogy épp elkésni készül, ha nem szedi össze magát időben, és úgy néz ki, ezt fújhatja is, mivel sikerült többet pepecselnie, mint kellett volna. A lökött ötleteire úgy néz ki, itt több vevő akad, mint régi iskolái egyikében, így a lelkecskéje roppantul boldog, és kiegyensúlyozott. Igaz, vannak még nyelvi nehézségei, de ez sem érdeklik őt, mert valahogy mindig kidumálja magát, még ha hibásan is. De egyre szebben halad, mondjuk az imbuszkulcs és társai igencsak kiverik nála a biztosítékot, ha szembetalálkozik valamelyikkel. Szerencsére, nem sűrűn fut bele a dolgokba, és nem kell sokat szörnyülködnie.
Na de kanyarodjunk vissza ahhoz, ami most épp az aktualitás. Magára kapkodja épp a gönceit, sietősen, kapkodva, hiszen elmenni készül, és nem, nem a folyosóra. Pulóver, bakancs, sötét farmer, igen, lopakodni nem sárgában és pirosban kell mennie. Nyakában valami ismeretlen, misztikus akármire hajazó lánc lóg – ezzel szenvedett annyit, és ez miatt fog elkésni, vagyis.. már el is késett? Remeeek! Indul azonban, csendesen, hogy ne verje fel szobatársait, az Eridon népét, vagy bármely kastélylakókat. Csilingelő láncát pólója alá rejti, arcát mikor megvilágítja a csekély fény, ahova pár jelet rajzolt, mit valami indián, de ő inkább törzsi varázslónak alkotta meg magát. Nem,. Megint elszállt az agya, és nem bírt magával, ez tény. Viccesen fest, nagyon is, főleg úgy, hogy baljában a pálcája, jobbjában egy kisebb petróleumlámpa pihen. Minek is az, ha az emberfia varázsló? Mert, csak. Még a régiségboltban kukázta össze, és úgy gondolja, hogy ez illik ahhoz a legjobban, amit ma tenni akar. Feltéve, ha startból le nem tépik a fejét, amiért már igencsak elcsúszott a megérkezéssel. Szerencséjére akadály nélkül elér a bejáratig, kisurran, és már szalad is, hogy elérje a célt, a falut, pontosabban a temetőt. Azonban nem futva közeledik az utolsó métereken, és nem is zihál. Már egy ideje gyalogol, mivel nem akart kifulladni, és mert egy madártollat is összevadászott, melyet füle mögé tűzött. Most már végképp komikus képet mutat, de élvezi, és ahogy a távolban sejteni véli a célt, fellélegez. Kihúzza magát, nem, nem félt a temetőtől, sőt, hanem inkább attól hogy letolást kap. Nem tudja magát jól megvédeni szavakkal, vagyis, anyanyelvei egyikén igen, csak azt kevesen értik itt meg. Hjaj..
Végül el is ér a kapuhoz, be is löki azt, és körbepillant. Nem tudja, pontosan merre van, nem beszéltek meg olyan koordinátákat, amelyek lefedik azt, hányadik sor, hányadik kövénél fussanak össze, így csak elindul a nózija után, egyenesen. Meglepve kiált fel, mikor végül kivágódik elé az, akit nemrég még keresett gondolatban, megtorpan, és mikor elindítja a lavinát, behúzott nyakkal pillog a főnixből sárkánnyá avanzsálódott lányra. Húha. Tényleg egy órát késett? Aztaku…
- No, no, no! Várni már, várni. – csitítgatta picit, mikor levegőt vehetett végre, és kihúzta magát. Így pillantott végül a másikra, megcsóválva a fejét, mert hát, ő nem csinálta ezt szándékosan. Annyira.
- Fagyni? – kérdez vissza, majd leteszi a lámpáját a lába mellé, pálcát a toll mellé tűzi füle mögé, és a cipzárt lehúzva, bújik ki a pulcsiból, és nyújtja a másik felé. Azalatt egy póló van, az a tipikus zenekaros felső, de nem, jele nincs annak, hogy a másik fázna egy pillanat erejéig sem.
- Vedd. Meleg és finom. – vagyis, ezzel csak azt akarta közölni, hogy nem büdös kanszagú, hanem illatos, parfümös, tehát nem kap biomérgezést, ha magára kapja. Azzal már le is hajol, felveszi a lámpáját, és megvárja, míg vagy a fejéhez vágják a pulcsit, vagy felveszi.
- Tudni késés, de nézd.. menő, mi? – mutat a láncra a nyakában, mintha kuruzsló lenne. – Bocsánat. – nyögi ki végül, de ez neki inkább csak szó, mint az érzet, így már indul is beljebb, hogy megkezdjék, amiért ténylegesen jöttek.
