Nem fér még mindig a fejébe, hogy hogy nem hordhat magánál valaki pálcát pont itt. Pedig ez az a hely, ahol orrba-szájba varázsolhat az ember, nem kell félnie a törvénytől, persze, csak ha nem átkoz le mindenkit. Jóformán mintha a keze egy része lennek sokaknak a vessző. Jó, megérti a feledékenység dolgot, mert olyanja neki is van, nagyon is, így nem lovagol tovább gondolatban a témán, ellapozza, és ráhagyja a lánykára azt, mit tesz, és hogyan. Ő megtette, amit tudott, és kész. Szabad kezével megvakarja oldalát, mintha bolhás eb lenne, de gyors mozdulat, olyan, amit ő már észre sem vesz, csak megteszi, mert meg kell tennie. Hamar le is ereszti a kezét, immáron elkönyvelve, hogy ma felírhatja magának, hogy jót cselekedett, és biztos nem fog már csak szenet kapni a csizmájába, ha eljön az idő, és várja a nagyszakállút. Feltörő ásítását elnyomja, hiszen nem akarja megmutatni, milyen szép a torka, sem azt éreztetni, hogy baromira unatkozik. Egyszerű fáradtság kezd rátörni, hiszen nem épp annak a híve, aki kialussza magát éjszaka, a nappali alvás, meg mint tudjuk, feleannyira sem pihentető, mint az éjszakai, de nem tehet róla, nehezen szokik le a fordított életformáról. Sőt, talán sosem lesz képes rá teljesen.
Megrázza inkább a fejét, és felfele pislog tovább. Amint lesegíti a székről, tekintete igencsak lecsúszik, hiszen, amint nem a széken, hanem a földön áll a leányzó, megmutatja, milyen apró teremtés is ő. Megmosolyogja csak a dolgot, de nem szól semmit, miközben hóna alá kapja a széket, amelyet odacipelt létra gyanánt, és visszalöki a helyére, az asztal mellé. Enged annak is, hogy a nemrég említett bútorlapra lepakolja a könyveket is, majd pár körzéssel kiropogtatja a vállát, és visszapillant az apró lányra.
- Ez semmi. Szívesen. – rendezi le a hála dolgot, hiszen nem olyan nagy kunszt kézbe lebegtetni egy könyvet. A tanulás viszont már más tészta, így pillant válasza előtt az asztal felé. Hú, tényleg stréber mennyiségnek tűnik.
- Igen, ez muszáj. Én tanulni nyelvet, mert nem jó. Anyanyelv francia és angol, de nem magyar. Ez nekem nehéz. – mutat a szótárakra, nyelvhelyességi segédekre futólag. Megérti a meglepettséget, hiszen még szünet van, épeszű ember ilyenkor nem tanul, de ez nem is Bájitaltan, meg a többi okosság, ez csupán nyelv, amelyre, mint hallani, nagyon is rászorul. Sőt.. Nem dicsekedhet még nagyon azzal, miket tanult. Szerencsére, a nyelv ragad az emberre, ha használnia kell. A bemutatkozásra ismét visszahúzza féloldalas mosolyát, és lapáttenyerébe fogja az apró kezet.
- Én Julien. Örvendek neked, Keiko. – rázza meg finoman, majd kihúzva a széket, lehuppan rá. Lassan begörcsöl a nyaka a lefele pislogástól.
- Tudni azt, hogy itt mókus van asztalon? – böki ki a random, felbukkanó kérdését. Mert tényleg, komolyan. Itt egy mókus!
