Martin RombergKATTKialakult bennem valamiféle féltés, állandó készenlétben tartottam a karomat mögötte, hogy ha kell, akkor elkapjam és ne találkozzon a koponyája a kemény jéggel. Elvigyorodtam, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy kételkedése ellenére igenis megtetszett neki az alkotás.
- Á, tényleg! Elfelejtettem - mondtam bocsánatkérően. Na nem mintha tudnám, hogy hozzánk képest az hol van és milyen hely, nem jeleskedtem földrajzból sosem.
- Nem igazán figyelek az emberekre. Beszólogattak sokszor, de nem azért, hogy nincs rajtam elég ruha, hanem mert majdnem elgázoltam őket a folyosón...Mindegy. Nem értem, miért öltöztök annyira be - nem érzem én azt, amit ők. Soha nem fázok és nincs melegem, mert azt nem úgy élem meg, ahogy az átlag ember. Engem kavargó gyomor, fejfájás és ájulás vár amikor melegben tartózkodok.
- Nem lenne melegem. Mi is hordunk ruhát, de nálunk nincs megszólva aki nem szereti viselni az anyagokat - vontam meg a vállam és amikor láttam, hogy képes megállni a saját lábain biztosan, csúszva tettem körülötte egy nagyobbacska kört.
- Téged zavar? Szégyellős vagy? - talán nem szokványos kérdés, de kíváncsivá tett. Mit csinál akkor a strandon?
- Látnod kéne a lányokat nálunk - vigyorodtam el miközben lelki szemeim előtt megjelentek a dögös szőkéink képei.