epershake *---------*

Tudta, hogy valamikor majd eljön ez is, mármint az, a nap, amikor a felelőssége, mely a jelvényével jár, komolyodik. Tudta, de most mégsem a legnyugodtabb módon áll hozzá. Nem tudja eldönteni, hogy izgul, fél, vagy egyéb kavarog benne, de a nyugodtság nemigen megy számára. Napközben pihent, és olvasott, hogy gondolatait elterelje a dologról, és felkavarodott érzéseit is elrejtse. Némileg sikerült is neki, hiszen, mire becsukta a könyvet, hogy szundítson kicsit, már egész jól volt.
Pár órát aludt csak, nem sok, de felfrissülésnek tökéletesen megfelelt, sőt. Amikor felébredt, és tudatára jutott ismét, hogy mi vár rá, rátört kissé a pánik, nagyokat szusszanva higgadt le, és bújt bele egy sötét ruhácskába, melyhez papucsot húzott. A haját szabadon hagyta, a hullámos tincsek vállára omlottak, és megindult kifelé, kissé szaporán dobogó szívvel. Még nem volt takarodó idő, kicsivel előbb indult el, hogy vacsorázni is tudjon, amelyet hamar lerendezett a Nagyteremben, kicsit beszélgetve a háztársaikkal, és, míg nem jött el az idő, visszavonult olvasni a könyvtárba. Ahogy eljött viszont az tényleges takarodó ideje, kilépett a könyvtárból, nagyot sóhajtva, a kiürült folyosóra. Kissé fura volt, hiszen ahhoz szokott, hogy mindig hömpölyög rajta a tömeg, mindig zsivaj van a sok, beszélgető diák miatt, de most ijesztően nagy volt a csend. De, ilyenkor ez így is volt rendjén, hiszen visszahúzódtak a diákok a maguk klubhelyiségébe, és ott folyt tovább az élet, míg aludni nem tértek. Ő maga ezt most még nem ejthette meg, kicsit arrébb volt az, addig még le kell ellenőriznie, hogy nem-e settenkedik valaki rosszban. Nagyon remélte, hogy nem lesz ilyen eset, hisz nemigen tudja, hogy mi lenne a helyes fellépés, és, a kis büntetések, amelyeket a saját fejében agyalt ki, biztosan nevetségesek lennének a tapasztaltabbak szemében. De ő próbálkozik, nagyon is.
A folyosókon lépdelve, a festményeket figyelte, akiknek nagyja, a kastély lakóihoz hasonlóan már az igazak álmait aludták. Ez varázsolta el mindig is, hogy ennyire életszerűek, hogy nekik is megvannak a maguk kis életfejezetei, és hasonlóan a hús-vér emberekhez, ők maguk is alvásigényesek. El is bambult kicsit, de haladt tovább, tanulmányozva, mely portrélakók éberek még ilyenkor - meg persze, ki említi fel neki, hogy ilyen későn még erre mászkál -, de csak pár, ehhez hasonló mondatot kapott, hiszen a jelvény jól láthatóan rajta van. A fejetlenség folyosóján folytatta tovább az útját, tekintete ismét a berendezésen akadt meg, nem azon, hogy épp a lába elé kellene néznie, így történhetett meg, hogy a szembeforgalmat későn észlelte. Mire odafordult, már késő volt, a lány beleszaladt, így, a lendülettől és a váratlanságtól fogva a fenekére huppanva végezte a földön.
- Jaj.. - rázta meg a fejét, majd felfele pislogott, a lányra, aki beleszaladt.
- Ne haragudj, nem figyeltem! - kért automatikusan elnézést, miközben tápászkodott fel, és porolta le magát, majd, felocsúdva, kihúzta magát, hiszen eszébe jutott, hogy neki mi is az igazi feladata.
- Ühm.. ugye tudod, hogy hány óra van? - próbált szigorúbb lenni, mint ami, több-kevesebb siekerrel.

Jócskán eljárt már felettük az idő, noha nem azért, mintha öregebbek lettek volna, csak épp már egy ideje itt üldögéltek, és beszélgettek. Nem gond, hiszen Lillus sem siet, és ahogy elnézi, Bence sem épp az óráját figyelgeti, mikor jön el az ideje annak, hogy elléphessen. Az erődből, melyet olyannyira figyeltek, nem lépett elő semmi, csak pár madár szállt ki a lombok sűrűje közül, de sem egy veszélyes, vagy ártatlan lény nem tört ki a törzsek közül. Nem is gond, hisz így nem volt ijedelem, se semmi, békésen maradhattak ott, ahova ültek. A növények, amelyeket olyannyira megvizsgálni akart, már el is felejtődtek, és csak akkor fognak felbukkanni, ha épp ismét a füzetkébe néz, de most nem volt rá ingere. El is tette a nagy ücsörgés közepette azt, a táska mélyére, ezzel a problémát, amely az egész találka előtt foglalkoztatta, egy időre meg is oldódott. Szerencsére van még ideje dolgozni vele, és a tatár sem hajtja semerre, így nem kell a körmeit tövig rágnia, hogy mi lesz most így vele, hogy nem dolgozott vele estig.
A bambulásból, mellyel az erdőt tisztelte meg, felkapta a fejét, mikor Bence ismét megszólalt, és bólintgatott. Igazat mondott, ő sem mondhatta volna szebben, bár ő nagyon ritkán hangoztat bármi rosszat, inkább magában tartja, hisz túl jóindulatú az ilyesmihez, amit egy ideig, de lehet, hogy egy életen keresztül nem tud, és nem is akar egyelőre lemosni magáról. Akinek nem tetszik, annak nem kötelező ismerkedni vele, ezzel így volt mindig is.
- Mert az is. – adott szavakat gondolatainak röviden, de nem ment bele jobban a dologba, hiszen semmi ilyen tapasztalata nem volt. Megtanulta, hogy nem neki kell futnia a fiúk után, hanem, majd ha eljön az ideje, akkor majd azoknak őutána. No meg, a családja is igencsak pislogna, ha szaladgálna egy kiszemelt után, mint valami pincsikutya. Nem, nem fogja. Majd megtalálja a szerelem, ha úgy adódik, és ezzel többet nem is foglalkozik, nem is szokott, egyelőre nagyon jól megvan úgy, ahogy most, barátokkal körülvéve. Nem is kell ennél több neki.
- Óóó, értem. Jójó na, nem látok a fejedbe, no meg, nemigen szoktalak arról kérdezgetni, mit csinálsz olyankor. – pillázgat rá, főleg a kacsintásra, amelytől kissé zavarba jön, de ezt még igencsak leplezni tudja. Nem néz ő úgy rá, ahogy azt nem lenne szabad, a mostani baráti kapcsolat neki tökéletesen megfelel, kellemes, és, ahhoz képest, hogy Bence fiú, igencsak jól megvan. Nem kell, és nem is akarja ezt ilyesmivel elrontani, mert akkor csak neki lesz kényelmetlen. Az újabb szavaira figyel inkább, és az erdős kalandra kissé megborzong, de hát, a fiú most nem arra invitálja. Kicsit örül is a másfajta programnak, hiszen nem épp a legalkalmasabb arra, hogy az erdőben bóklásszon, így, a felvetülő alternatív dologra már rá is bólint, nem is tiltakozik.
- Tökéletesen megfelel a konyha, menjünk. – azzal mosolyogva elfogadja a kinyújtott kezet, belekapaszkodva áll fel, és leporolja nadrágját, és a táska is a vállára kerül.
- Mehetünk. Nem akarom, hogy éhezz itt nekem. – nevetett kissé, és megindult a kastély felé, lassú léptekkel, hogy ne hagyja le a másikat. No persze, amilyen kicsi lábai vannak, és kicsi léptei, ez igencsak nehéz művelet lenne.

ez nekem túl bizarr

tényleg vannak ennél bizarabbak

mert? mmint.. miért kelll annyi idő? O.O

jesszus de macerás O.O ilyet se eszek

majd az inas megcsinálja

jó éjt ^^

Tovább figyelte a fiút, aki még egy ideig a könyv sorait bújta, így, nem is zavarta tovább szavaival. Majd ő maga is belekukkant a könyvbe, hátha okosabb lesz tőle, vagy legalább is, tapasztaltabb elméletben, hogy mit, és hogyan kell. A beálló csendben óvatosan simítja meg a bagolyka épp szárnyán a tollakat, figyeli, ahogyan nézi az odatolakodó ujjakat a kisállat, és hagyja, hogy megpiszkálja. Ezzel el is foglalja magát, de lassan Gergő is leteszi a könyvet, vagyis, szünetelteti, hiszen még jócskán van vissza oldal belőle, és ahogy megszólal, úgy pillant rá ismét, elvéve a bagolyról a tekintetét.
- Tényleg néha belehetne, de szerintem a könyvtáros nemigen örülne neki. De aztán ki tudja. – elmélkedik a dolgon, de marad annál, hogy nem lenne okos ötlet, viszont biztos csendes hely lenne alváshoz, és a sorok közt még egy kisebb ágy is elférne. Gondolatban inkább megrázza a fejét, hogy ne ezeken gondolkodjon épp, amikor amúgy is sületlenségek, és pislogva pillant a morgolódó fiú felé, meglepett pofival. Nem tudja, mi miatt morcos épp, mi juthatott eszébe, vagy épp mi az oka.
- Valami gond van? – kérdezte meg azért óvatosan, de szinte mellétűzte, hogy nem kötelező elmondania, nem ragaszkodik ő ahhoz, hogy válaszoljon is neki, szimplán csak érdeklődik, vagy legalábbis próbálkozik vele.
Visszakanyarodva a jelvényre, ismét lepillant, hogy tényleg ott van-e, hogy nem-e csak beképzelte, de nem, ott virít, ott mutogatja magát, és nem mászott még le róla. Sóhajt csak, halkan, aprót, és elűz minden rosszat, ami eszébe juthat.
- Jaaj, nincs semmi olyan, amit nem tudnék kimondani. Csak fura.. mármint az, hogy pont én. Vannak, akik sokkal jobbak nálam, de ez csak az én önbecsüléshiányom. Lehet, hogy Véda néni olyat lát, amit én nem. Mindegy is. – rázza meg a fejét, azt már nem is taglalva, hogy szerinte nem is lesz nála sokáig a jelvény, mert a Házvezetője rájön, hogy tévedett, és mégsem alkalmas. Már ez is eszébe jutott, de ebbe sem biztos. Jelenleg inkább örül, hogy megbíznak benne, és megpróbál teljes mértékben teljesíteni mindent, amit csak kell.
- Szóval vigyázz, mert nagyon szigorúan büntetek, ha rosszalkodsz. – vette kissé mókásabbra a figurát, kihúzva magát, mintha tényleg egy hatalmas prefektus lenne, akitől mindenki csak fél, és aki tényleg olyan dolgokat agyal ki, amitől tartani lehet. De nem volt az előbbi komoly, hiszen csak úgymond ugratja a másikat, tényleges büntetésnél igencsak nem tudná hirtelen, hogy mit, és hogyan. Ez még a jövő, és más ember, nem kell előrehaladnia.
- Óóó.. na akkor keresek neki valamit. – bólintott, azzal körbetekintett, találhat-e valahol olyat, amelyben nevek vannak listába szedve, és felugorva szaladt el az egyik polcig, keresgélve, ujjait végigfuttatva a könyvek gerincén. Hamar talál is valami olyasmit, mint elképzelt, lekapva pedig, visszaszaladt, leült, és a másikra pillantott, remélve, hogy nem maradt le semmi komolyabb dologról.
- Szerintem is – mutatta ki egyetértését, miközben az emlegetettre pillantott, apró mosollyal.
- Válasszunk nevet véletlenszerűen, te mondasz egy oldalt, én meg hogy melyik sor, és úgy nevezzük el. Mit szólsz? – mutatott le közben a könyvre, miközben a bolond ötletét hozta fel neki, de ezt tűnt mégis a legkreatívabbnak számára.

kukucs Off

Levegőt! Komolyan elgondolkodott rajta a napokban, hogy leköltözik az alagsorba. Nem, nem mászik be a rellonosok közé, azért annyira még nem bátor, hanem csak egyszerűen leül a labirintus előtt, vagy egy folyosón var tábort, egy félreeső sarokban, hátha ott kicsivel hűvösebb a levegő. Az nem is érdekli, hogy sokkal dohosabb a levegő, mint a navine körleteiben, de most nem tud ennek a plusznak örülni, hiszen emellett neki nagyon is melege van. Nem egyszer mártózott már meg az újdonsült medencében, amely a klubhelyiségbe került, de állandóan ott sem lehet - sajnos. Az alternatív módszerek közül mindent kipróbált, amely a kastélyban kipróbálható volt, de hosszabb távon ezek sem váltak nagyon be, így maradt az eredeti terv, hogy leköltözik.
Persze, ez csak annyiban merült ki, hogy hivatalos körútját oda intézte, hosszadalmasabban járt-kelt, hiszen élvezte, hogy a hűs falak közt kicsivel könnyedebben kap levegőt. Karján néha-néha libabőr jelent meg, hol a hűs miatt, hogy a hely ijesztő mivolta végett, vagy csak egyszerűen a krémszínű, lenge ruhácskája volt kevés a klímához. Lábára saru került, melyből kikandikáltak napsárgára mázolt körmöcskéi, mely kezén is ezt az árnyalatot vették fel. Haja, kivételesen felkötve pihent feje tetején egy copfban, mozdulataira lassú táncba kezdett tarkóján. A hely maga csendes volt, szerencsére, így bőven volt ideje felfrissülni, de valahogy gondolataiban jobban tetszett neki a hely. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért, de borsódzott a háta néhány ponton, mintha valaki figyelné, vagy épp követné, viszont pontosan olyan kihalt volt minden, mikor ideérkezett. Leült hát, egy kiálló ablakpárkány-szerűségre, amely véleménye szerint valaha szobortalapzat lehetett, de mintha lakója elsétált volna róla, és figyelt. Sehol semmi. Sem hangoskodó diákok, se rosszban sántikálók, semmi, csak néha hallott valami motoszkálás szerűséget. Pedig meg volt róla győződve, hogy ide mások is járnak, rajta kívül. Egy fél óra után kelt csak fel, eddig bírta, hiszen már igencsak fura hangokat hallott, így hát megindult a "felszín" felé. Elsőre furcsán sok volt az a zsivaj, amely egy népesebb folyosón fogadta, no meg a tömeg, melybe belesétált, de nem zavarta annyira, mint az a megmagyarázhatatlan valami odalent. A levegő mintha kissé frissebb volt, vagy csak most tűnt neki annak, nem tudta megmagyarázni. Inkább nem morfondírozott ezen tovább, örült a ténynek, és már el is indult, egyelőre az orra után. Csak pár diákra szólt rá ismét, óvatosan, hogy kissé kisebb lendülettel rohangáljanak - mindig belefut egy szaladgáló csoportba -, de más prefektusi munkát nem kapott, így megindult előre, afelé a hely felé, ahol ugyan még nemigen járt, csak futólag. A konyhától nem remélt mást, csak egy hideg shake-et, fagyit, és valami szendvicset, húsmenteset lehetőleg, hiszen azzal mindig meggyűlik a baja, bárhol jár. Valahogy szokatlan az embereknek, hogy ő nem él ilyesmivel, csak tojással, és tofuval, amely hasonlít hozzá.
Halkan dúdolva érkezett meg a Nyugati szárny szintjére, és már látta maga előtt az ajtót, melyet nemsokára ki fog nyitni. Ha kicsit korábban jött volna vissza, még elkapta volna a Nagyteremben a lakomát, de időrézékét elvesztette, ahogy az óráját is, amit azóta is bán, és nem merte megemlíteni otthon sem, hogy mi történt vele. Pedig elkélne neki, annyi biztos. Benyitott végül, még mindig dúdolászva, besurranva a résen, melyet nyitott, és becsukta maga után az ajtót. Elsőre nem is nagyon érzékelt semmit, csak a sürgő-forgó manókra tekint, mosolyog rájuk. Nem telik sokba, míg az egyik megtalálja, és hatalmas szemeivel nézve kérdi, mit szeretne. Lilla hamar a tudtára adja rövid kívánságlistáját, nagy köszönettel megtoldva, hiszen nem akarja feltartani nagyon őket, majd felegyenesedik, és megfordul. Ekkor szúrja ki a sarokban ücsörgőt, akinek hirtelensége ösztönösen lepi meg őt, összerezzenve figyeli a fiú alakját, hiszen ezidáig olyannyira lefoglalta az, hogy a kis világában éljen, illetve a manókkal társalogjon, hogy sikerült figyelmen kívül hagynia.
- Ühm, szia. - köszönt oda kurtán, mikor a kezdeti ijedtség elmúlt, és, leült egy neki szimpatikus asztalhoz, hiszen nem ismerte a másikat, nem akart így névtelenül csatlakozni hozzá, és ráadásul még előbb is érkezett. Most majd biztos bolondnak nézi, hogy így sikerült elsétálnia mellette, majd még rá is ijesztett a lánykára. De ez már mindegy, most inkább azzal foglalkozik, hogy a manókat figyelte csendesen.

Arról lemaradt, hogy az előtte érkező mit kért, vagy mit nem, így nem tudhatta, hogy csak egy pohár italért, vagy egy komplett ebédért tévedt be ide. Arra sem számított, hogy itt ilyen meleg lesz, melegebb, mint eddig a folyosón, vagy bárhol amerre járt, de szerencsére lenge ruhácskája nem fűti túlzottan. Ő maga türelmesen ücsörög az asztalnál, apró lábait lóbálva helyezkedik el kényelmesen, nem messze a másik diáktól, aki felé oda-odapillant. Láthatólag ő sem épp a külvilágra figyel, hisz egy könyvet búj, ki sem tekint onnan, ő is csak pár kusza tincset lát a könyv mögül kikukucskálni, az arcát nem, így ki tudja, lehet ismerős arc bújik meg a kötet között. De nem bizonyosodik meg erről, nem zökkenti ki a másikat - amit amúgy lehet nehezményezne -, így csak a címet olvassa el a számára ismeretlen kötetből, és visszapillant előre. Körülötte ugyanúgy sereglenek fel-alá a manók, vélhetőleg már most a vacsorán ügyködnek, vagy arra állnak készen, hogy esetleges harmadik félt kelljen kiszolgálni, ha idetéved. Csak párszor találkozott a konyhán kívül manókkal, akkor is egy hatalmas kupacot cipelt, és mikor felajánlotta, hogy segít, a manó tiltakozva köszönte meg, és elsietett, nem fogadva el az igyekezetét. Nem haragszik arra a manóra, akit most már nem tudna beazonosítani, hisz annyira hasonlóak, hogy nem tud köztük különbséget tenni. Talán, ha kis névtáblát tűznének ki a ruhácskájukra, könnyebb lenne, de fura lenne felhozni az ötletet, amelyet egy mugli étteremben látott még tavaly nyáron, csak ott embereken. Mondjuk, nem szívesen menne vissza oda, mert mindenben hús volt, így alig tudott pár falatot enni, na meg csak sütit. Mindegy is.
Eközben a fiú felé indul az egyikük, szállítva a rendelést, amelyet elnézve már nem is érzi magát olyan éhesnek. Sosem tudta elképzelni, hogy a fiúk hogy tudnak ennyi mindent enni, de hát ez lányos dolog, fordítva sincs megértés. Ahogy közeledik felé a szervírozás, úgy bújik elő a könyvből, pillanthatja meg végül az arcát, amely így már biztosan nem ismerős számára, és segít az őt kiszolgálónak, hogy ne ejtse el a tányérokat, amit valószínűleg nem tett volna meg, alaptalan félelem volt csupán. A köszönésre reagál viszont, kicsit megkésve ugyan, de ez sem zavarja őt, mivel közben elé is odakerül a szendvics, shake és még a fagyi is, amelyből elnézve még sokat is kapott. Nem tudja, hogy fog megbirkózni végül vele, de majd megoldja. Felszusszan inkább, és közelebb csusszan az asztalhoz, hogy nekilásson a másoknak madármennyiségű ételnek, de előbb a másik felé fordul, hiszen, ha nem is akarja zavarni, tudja, hogy ott van.
- Jó étvágyat. - szól apró, de félénk mosollyal a fiú felé, majd visszafordulva harap a szendvicsébe, és kezd el nyammogni rajta. Belegondolva, ő maga is magával hozhatott volna egy könyvet, hogy falatozás közben elfoglalja magát, de már nem szalad vissza, és hagyja itt a dolgait, felesleges lenne. Bizony is, hiszen, ha nem tőlük függő, de éles hangú csörömpölés jelzi, hogy egy tányérnak annyi lett, hiszen leesve törött darabjaira, és ő már automatikusan áll is fel, hogy segítsen nekik, de hamarabb megoldják, mire léphetne, így, tehetetlenül ácsorog az asztal mellett, mintha bármiféle dologra válna. Így csak feleslegesen tett bármit is, de továbbra is a pakolászó brigád felé tekint, hátha mégsem volt olyan fölös az, hogy segítséget akart nyújtani nekik.

mindenkinek van munkája csak nekem nem sikerül

Kedvesen mosolygott a másikra, mikor megszólalt, és hasonlóan jót kívánt neki. Annyira akkor nincs elveszve a könyvében, hiszen érzékelte a hangját, de azt se bánta volna, ha nem szólal meg, hisz nem kötelezte rá, nem is akarja. Nem él ő vissza azzal, hogy jelvénye van, hogy prefektus, ugyanolyan lány ő, mint a többi diáktársa, csak épp több feladata akad a kastélyban. De jelenleg csak egy, csak annyi, hogy elfogyassza a kis ebédkéjét. Ahogy elékerül, úgy falatozik belőle, kortyolgatja a shake-t, jólesően fogadva, hogy hideg, pont ahogy szereti, és még finom is. Nem is kívánhatna immáron semmi többet sem, bár a hűvösebb időt igen, de ha nagyon nem bírja, maximum ismét lemegy az alagsorba kicsit hűsölni, vagy csobban egyet a ház medencéjében. Belegondolva, lehet, hogy a kis ebédkéje után oda kellene egyből mennie, nem megint le, hogy a libabőr rázza attól, amiket nem lát, de valamilyen szinten érzi.
Megrázza inkább a fejét, lágyan csak, hogy ne tűnjön se a manóknak, se pedig a másiknak bogarasnak, és körbepillantva állapodik meg a tekintete a fiún. Ő is épp enni készül, csakhogy, nagy pislogásokkal kísérve követi nyomon, hogy épp igencsak meggyűlt a baja a falattal. Nem tudja mit eszik, innen nemigen látja tisztán, de a vöröslő arca – ami neki már-már túlzottan is vörös -, és könnybelábadó szemei igencsak nem mutatnak jól. Nem mer moccanni, nem tudja, hogy most mást miatt örül, vagy szomorkodik, netán túl forró, vagy erős volt az a bizonyos falat. Persze, nem bámulhatja nagy szemekkel, inkább visszatér a maga kis dolgához, tányérjához, de azért odapillantgat, nehogy baj legyen abból a bizonyos falatból. Ahogy viszont a szájához emeli a poharát, és iszik, Lilla meggyőződik arról, hogy nem volt gondja, nem akadt meg semmi a torkán, más miatt váltotta ki a dolgot, nyilván az, hogy csípőset kért, és így birkózik meg vele. De hamar tért vissza a tányérhoz ismét, ő is már a szendvics felénél jár, mivel eléggé bámészkodik, lassabban is halad, ráadásul még bele-belekortyol az italába maga is.
A beálló csend, amely nem is akkor nagy csend a manók serénykedése mellett, hamar elillan, amikor is bekövetkezik az a bizonyos tányértörés, és ő már csak azt észleli, hogy egy ideje ácsorog. Ösztönös dolog volt ez, nemigen figyelt arra, mit tesz, mit kellene, és nem is gondolt bele. Nem hiszi, hogy a manóknak kellene segítség, de mégis riasztotta magát, mintha egy diáktársával történt volna ilyesmi. Pislog is párat, majd összerezzenve hallja meg a fiú hangját, maga mellől. Felé pillant, kis fáziskéséssel kapcsolva, és megvakarva karját, majd csak bólint egy aprót.
- Biztosan. Nem szoktak hozzá, hogy nekik segítenek. De én nem vagyok olyan, hogy ne. – nézett vissza a manókra egy pillanatra, majd, mivel szemrevételezte, hogy tényleg nem kell nekik segítség, visszaült a helyére, és nekiállt, hogy a maradék falatokat is eltűntesse a tányérról. Miközben ő már eltolja a megüresedett szendvicses tányért maga elől, a fiú ismét olvasni kezd, nem is zavarja, hiszen most jön a desszert, a fagylalt, amelyet a szendvics mellé kért. Ez már kicsivel nagyobb adag, nemhiába, hisz nagyon szereti, ki ne szeretné, nem fogja vissza magát. Kanalazgatja ráérősen, lábacskáit lóbálva támasztja magát meg az asztalon, és nézelődik. Most nem törik tányér, viszonylag békésen folynak a munkálatok, vélhetően a vacsora előkészítései. Kíváncsi, hogy mi lesz a menü, de az évek alatt hozzászokott, hogy itt mindig terülj, terülj asztalkám van, nincs kifejezett választék, mindenből van egy jó adag. De igaz, ennyi emberre nem is lehetne máshogy főzni, annyi ízlés, annyiféle étel. Ő meg van vele elégedve.
Bambulásából ismét egy hang rázza fel, noha nem tányér, de ismét a fiú az, akiről pár pillanatra meg is feledkezett, holott nem akarta. Kanalát letéve nyelte le a falatot, melyen egy ideje már igencsak nyammogott, és felé fordult.
- Hmm? – pislogott párat, fejében visszajátszva a kérdést, hiszen túl hirtelen volt neki, és túlságosan fura kérdés. De gyanítja, hogy nem csak úgy a fejéből pattant elő, hanem nyílván a könyv olvasása közben bukkant fel a gondolat, amelyet ő maga álmában sem tudott volna elképzelni.
- Hááát.. remélem, hogy nem, mert ijesztő lenne. – válaszolta végül, őszintén, mert hát neki bizony az lenne, még a gondolattól is a hideg futkos a hátán, nemhogy még szembe kellene néznie egy ilyennel.
- Miért, a könyvben megtörtént? – pislog ismét a másikra.

Van valakinek kacsás úszógumija? elkélne nekem O.O

sziasztok

én meg most érkezem sziasztook *-*

miújság erre?

*gyorsan ír ide, hogy tudja, eddig akarja átlesni ma a csevegőt*

kukucs

Ombozi Noel - 2014.07.21. 13:59


beírom ám modnaplópa, hogy csúnyát írtál, és megcibálják a füledet!

szia Elena

Ombozi Noel - 2014.07.21. 15:00


lehet epres a samponom, de nem olyan az íze

velem semmi, amúgy. örülök, mert végre fúj a szél *-------*

Ombozi Noel - 2014.07.21. 15:05


juuj *--*
mert az epres a jó *-* a kókuszosnak is jó az illata*-*

Ombozi Noel - 2014.07.21. 15:10


ne edd meg a hajaaam kell még nekem!

szia, Anita

Szép napot Petya bá és Adam bácsi

itt már fúj a szél. kapok levegőt *---*

ó*inkább leül, nehogy ő essen elsőnek *

elvitte a cica az OFF lakók nyelvét?

jaj! nem ijedtem ám meg

sziasztok

sziasztok

*letelepszik Adam bácsi mellé* ne legyen egyedül ^^

Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.07.23. 21:04


én felelek az OFF békéjéért, legközelebb szappant hozok és kimosom a szád, ha ilyet mondasz egy lánynak    

kemény vagyok, mint a kád széle
bárkinek kimosom a száját  

Misiiiii

Mihael Gérard Saint-Venant - 2014.07.23. 22:27


én? nagyon is az
sarokba is állíthatlak