oké ^^ <3 egyéb óhaj-sóhaj? *jegyzetel*

a sárga rózsát leírtam ^^ a többi virág is az legyen? vagy ebből legyen sok?
*felvési a japán zenét is*  még valami?

Tulipánt milyen színűt?

és soha többet nem megyünk ki hozzá?

Tetemre hívás

Örülök Szegény Keiko, itt meghal, mi meg mulatunk XD

Oké, rakhatunk még rá pár követ (de lehet egyszerűbb lenne akarata ellenére, elhamvasztani )

Keiko ^^ gratulálok az új TS posztodhoz ^^

Jó reggelt

Krisztián *-*

A puszimra két puszi a válasz, és nem tudom mi ez, de nagyon boldoggá tesz, szóval csak vigyorgok és már azt sem bánom, hogy én leszek a hunyó. Jó, eddig sem bántam, de mégis sokkal lelkesebben állok hozzá, mert bár tudom, hogy a gyerekek közvetlenebbek, azt is tudom, hogy megmondják - pont ezért - ha valakit nagyon nem bírnak, és Krisztiánnal pont nem ez a helyzet. Annyira aranyos, és imádni való, hogy most rögtön hazavinném, de persze hiányozna biztos a családjának, szóval nem teszek semmi meggondolatlant, csak visszamegyek vele a faházba, biztosan fogva őt, hogy ne essen le. Miután körbenézünk leteszem, mert a lépcső nem tűnik túl biztonságosnak, ahhoz, hogy ketten együtt menjünk le, és nem szeretnék vele együtt legurulni.
- Húszig. Rendben - bólintok, és megfogom a kezét, vagy ő az enyémet?, ahogy lefelé haladunk a lépcsőn. Lent aztán elenged, és meg is kapom a feladatomat, hogy számoljak. Szétnézek, de végül hozzá hasonlóan én is egy babzsákba vetem le magam, majd takarom el a szemem, és kezdek bele:
- Eeeeeeegy... Keeeetttőőőőőő... háááárooom... - és így tovább szépen elnyújtva mindent. Közben hallom, hogy elszalad, meg azt is, hogy halkan visszalépked. De nem adom jelét, hogy tudnám mi történik körülöttem. A számoláson sem gyorsítok, így bőven van ideje elbújni a szobában.
- Húúúúúúsz! Aki bújt, aki nem jövök! - kiáltom, és kinyitom a szemem, majd felállok. Épp csak szétnézek, rögtön látom, a zöld takarót, ami eddig máshol volt, és természetesen azt is látom, hogy egy gyerek lapul alatta, de nem rontom el Krisztián örömét. Mosolyogva megindulok kifelé, hiszen először arra szaladt, ezért logikus, hogy ott keressem. Nem? De.
- Hallottam ám, hogy kimentél! - mondom még magabiztosan, bízva benne, hogy ezzel is megtévesztem, aztán megyek egy kört odakint, hogy utána megállapíthassam. - Hmm... nem vagy kint... akkor talán rosszul hallottam, és felmentél? - lépek a lépcsőhöz, és fel is pislogok, de természetesen ez nem elég, kénytelen vagyok felmenni, és fent is mindenféléket megmozgatni, hogy Krisztián hallja, én igen csak keresem. Természetesen hiába. Remélem, nem leplezi le magát nevetgéléssel vagy ehhez hasonlókkal. Virág mindig úgy csinálta, de a másik húgom Bogi már rafináltabb, ő meg sem nyikkan.
Mikor úgy gondolom eleget kutattam fent is, lemegyek és közben eldöntöm, hogy ideje megtalálni az én kis pajtásomat.
- Hmm... De jól elbújt! De nem adom fel! - körbe járok, egyszer még el is megyek mellette, aztán szépen felemelek pár babzsákfotelt, nincs-e azok alatt, aztán odalépek a zöld színű takaróhoz, és afelett megállva gondolkodom hangosan tovább - Nem emlékszem, hogy ez eddig is itt lett volna... - s mint egy végszóra, megfogom és lehúzom kis barátomról az őt takaró anyagot.
- MEGVAGY! - kiáltom vidáman, és fel is kapom újra, egy kis repülésre, közben pedig elmondom neki, hogy mennyire ügyesen elbújt. - Te aztán igazi bújócska király vagy! Ilyen sokáig még soha senkit nem kerestem! - persze ez nem igaz, de ezt neki nem kell tudnia. Hadd legyen meg az öröme.

Szatmári Sára Liliana

Elegem lett a rúnatanból. Jó tárgy, szeretem, de ha az ember 4-5 órát görnyed rúnák felé és azokat próbálja értelmezni, jegyzeteket készíteni, és közben beadandót gyárt, egy idő után már mindenhol rúnákat lát. Ezt pedig nem tudtam elviselni. Így amikor az órám csipogni kezdett, és a római számok helyett rúnákat láttam rajta még két pislogás után is, akkor eldöntöttem, hogy mára elég a rúnákból. Ahogy felálltam az íróasztalomtól enyhén meg is szédültem, ami rossz jelnek bizonyult, így rögtön ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és a diétámnak megfelelően ettem is egy keveset. Végül pedig, úgy döntöttem, friss levegőre van szükségem, ezért felkerekedtem, és elindultam, hogy a kastély falain belül, mégis kívül legyek. Erre pedig egy helyet tudok, ami nagyon megfelel. Még az első napomon találkoztam itt azzal a fura Rellonos lánnyal, aki először nem akart segíteni, aztán pedig nagyon nagy segítségnek bizonyult.
Menet közben a nevét próbálom felidézni, de nem tudnám pontosan megmondani mi volt az. Olyan furcsán csengett, és nem is igazán értettem. De majd eszembe jut! Vagy nem. Ha nem az sem katasztrófa, amíg nem futok vele újra össze.
A nem túl mélyen szántó gondolataimból arra térek magamhoz, hogy oda is értem, az általam kiválasztott helyhez. Előbb a falak mentén megyek egy kört, s közben meg is pillantom az éppen festő lányt. Elmosolyodok, mert úgy látszik ez a hely, mindenkit megihlet. S bár nem szeretném megzavarni, a kíváncsiság szokás szerint erősebb, mint az illemtudásom, ezért csöndesen közelebb lépkedek, és pár méterre a háta mögött megállva figyelem, mit is alkot.
Egy darabig csak nézem, próbálom értelmezni. Hamar rájövök, hogy ő nem ezt az udvart festi, hanem egy, a képzeletében levő alakot. Vagy ha nem a képzeletéé...  igazából mindegy. Az alakról a nem rég készített rajzom jut eszembe, bár azt most rögtön megállapítom, hogy ez a lány sokkal szebben fest, mint én. Persze csak gyakorlás kérdése, tudom ám... Csak nézze meg valaki Virágot, aki negyed annyi gyakorlással most művészeti iskolába jár. Nem mintha én odavágynék... Sőt! Örülök, hogy itt vagyok, hogy ha már nem lehetek Szöulban, legalább a varázsvilágban lehetek, de attól még szeretnék én is jól rajzolni.
Közelebb megyek, és mivel nem figyelek rálépek egy faágra, ami recsegve kettétörik a talpam alatt. Nem tudom mennyire dolgozik elmélyülten, de bízom benne, hogy ezzel nem zavartam meg, tettem tönkre a munkáját. Abban bízva, hogy már tudja, hogy itt vagyok, szólalok meg.
- Nem túl vidám... - oldalra döntöm a fejem, hogy a lányt is jobban megnézhessem  aztán folytatom - talán valami baj van?
Tudom, tudom, semmi közöm hozzá. Nem is tudom mikor lettem ilyen irgalmas szamaritánus, aki mindenki iránt érdeklődik és segíteni akar. De azt hiszem, mindig is ilyen voltam, csak általában ott van a húgom, hogy neki segítsek, és nyilván, most hogy nincs velem, másokon próbálom kiélni az ilyen kényszereimet. Aztán lehet elküldenek melegebb éghajlatra. Az is egy lehetőség.

Kicsi a rakááááás!!!! *futva beront és ráugrik Ombira meg Kivára*

*röhögve figyeli a műsort egy sarokból*

Akkor égetett cukor leszek ^^ az is finom

én is akarok gyrost *-* am, a grillázs szerintem odatartozik, de nem értek hozzá

Reggelt...

Ashley

Veszek egy nagy levegőt és lepillantok a kis sárkányrókára. Félreértés ne essék, nem kételkedem benne, hogy elrohant volna segítségért, csak abban nem vagyok biztos, hogy az elég gyors megoldás lenne. Vagy hogy éppen, akibe beleakad, értené, hogy mit is akar. Túl sok a kockázat, és ebből kifolyólag továbbra is felelőtlenségnek tartom. Ugyanakkor... Az is igaz, hogy mivel nem lett baja, nem sok értelme lenne papolni neki. Ismerem ám az ilyen kislányokat, simán rávágják, hogy de nem lett bajuk, és a feltételes mód onnantól kezdve hasztalan.
A levegővel együtt, azt hiszem, a korábbi aggodalmam is távozik, ezért is kérdezem inkább az élményeiről. Olyan lehet, mint a mugli Bungee jumping, amit nekem anya, szigorúan megtiltott. Pedig egyszer kipróbálnám, de ha nem nem. Lenyelem és mosolygok, lehetne sokkal rosszabb is.
- Szerintem egy medencényi toll nem lenne elég, de örülök, hogy jól érezted magad - válaszolom még mindig mosolyogva. Mert tényleg örülök neki, meg annak, ahogy kivirult ettől az apró élménytől, vagyis attól, hogy elmondhatta.
Leülök a fűbe. Nem áll szándékomban megakadályozni. Bízom abban, hogy igazat mondott, és láttam is, hogy elsőre sem lett baja. Persze azért figyelek, és ha mégis félresikerül valami, első dolgom lesz segíteni neki, de erre igyekszem nem gondolni. Figyelem, ahogy magasabbra repül, viszont amikor leugrik, becsukom a szemem. Tévedtem, ez ijesztő. Még akkor is ha nézi az ember.
Természetesen a nevemre odapillantok, és végül, végig is nézem, ahogy leesik. Csak amikor nagyon közel ér a földhöz, hunyom be a szemem, de nem hallok puffanást, sem semmilyen más zajt, így hamar ki is nyitom megint és bizony Ashley sértetlenül néz rám. Felállok, közelebb megyek. Végigmérem. Szerencsére egyben van.
- Eszméletlen! - állapítom meg fejcsóválva. Tudhatnám már, hogy a varázsvilágban semmi sem lehetetlen, de ez akkor is felfoghatatlan csodának tűnik. - Szóval... hogy működik ez? Azért van, mert elemi mágus vagy és a föld ezt felismeri, vagy te varázsolsz?
Érdeklődöm, mert tökre nem tiszta. Nem vagyok elemi mágus, nem is tanultam soha. Koreában csak az tanulhatta, akiben meg volt az adottság. Én épp csak olvastam róla. De egyre kíváncsibb vagyok és remélem, Ashley mesél nekem.

Ashley

Oké. Ez jó. Elismerem. Bár nem pontos, így egy rövidre zárt kuncogás után közlöm vele a tényt:
-  A tömegtől függ. Zuhanás közben egyébként is súlytalan az ember. Csak a becsapódáskor lesz súlya... De a súlyt a tömeg és jelen esetben a Föld gravitációja határozza meg. Bár az valószínű, hogy az enyém több lenne mint a tied...
Nem kéne fizikát magyaráznom a varázsvilágban, mégis... azt hiszem hiányzik az, hogy ilyen egyszerű és logikus dolgokról beszéljek. A mágia hátránya, hogy akármennyit tanulok róla, még mindig, nagyon sokszor, most is, nem értem, hogy lehetséges valami. Egyszerűen ellentmond mindennek, amit ép ésszel fel tudok fogni. Egy barátom egyszer azt mondta, azért mert mugliként gondolkozom, de nekem ez nem kielégítő válasz, és egyszer úgyis rájövök majd mindenre... Addig pedig marad, hogy kérdezek, és szükség esetén, mugli módon magyarázok.
Ashley újra ugrik, és megint semmi baja. Egyre jobban érdekel, és irigységgel vegyes tisztelettel nézek rá. Egy része irigy, mert azt kezdem észre venni, hogy az, hogy "tudok varázsolni" olyan snassz. Mindenkinek van valami plusz képessége. Legilimencia, illuzionista, elemi mágus, metamorf, animágus... Tudom ezek egy része tanulható, de akkor is. Na de, a másik részem, meg igenis tiszteli, mert eddig, olyan lánynak tűnt, aki nem él vissza a képességével, nem használja ki. Most is. Sokkal inkább az az érzésem, hogy csak ismerkedik, a még fel nem fedezett rejtelmekkel. Tanulja, hogyan használja a legjobban ezt az adottságot. S bár nem ad kielégítő választ a kérdésemre, nem bánkódom annyira.
- Az. Ahogy az, hogy boszorkány vagy én meg varázsló szintén varázslat - ezen most nekem kell nevetni, mert lássuk be, a válasza olyan volt, mintha azt állapította volna meg, hogy a fű zöld az ég meg kék. De nem baj. Majd informálódom máshonnan. Vagy csak figyelem még egy kicsit, hátha attól is okosabb leszek.
- Hajrá! - kiáltom utána, ha már trükközik, legyen bátorítása, én pedig szépen hátra fekszem, ne keljen a nyakam kitörni, ahogy őt nézem. Így sokkal egyszerűbb, majd ha földet ér - most már nem aggódom miatta, annyira - akkor felülök újra.
- Ennél én valami nagyobb mutatványra számítottam! Mondjuk egy csuka mozdulatból indított Auerbach-ugrás, szabad testtartásos tripla cukiharával zárva... - igazából nem tudom mi az, de hallottam egy műugró versenyen és nagyon megtetszett, így megjegyeztem. Viszont, nem akarom kedvét szegni, ezért rögtön folytatom is - Na de! Van egy ötletem. Ha csinálsz egy forgást, kapsz tőlem valamit.
Rá is kacsintok, közben pedig előre nyújtom a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. És végül is, tényleg komolyan gondolom, más kérdés, hogy egyébként is megkapta volna. De így legalább van okom odaadni a nyakláncot. A csak úgy, még mindig fura indoknak hangzik.

Ashley

Az az érzésem, hogy nem is figyel rám. Egyszerűen nem érdekli, csak megy, és ugrik. Aztán meg úgy bólint rá a kérésemre, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig én csak hülyéskedtem, hiszen az értelmét sem tudom annak, amit mondtam. Ashley viszont a magasba emelkedik, én pedig érdeklődve figyelem minden mozdulatát. Nem számítottam rá, hogy fel áll a seprűjére és úgy ugrik le. Csak azt látom, hogy fordul és megint fordul majd máshogy fordul és azt hiszem tátva marad a szám, a szó szoros értelmében. Ez. Egyszerűen.
- Wááooo! - fejezm ki magam, tőlem szokatlanul értelmesen. Ez pedig önirónia, mert ugye ebbe semmi értelmes nem volt. De még arra sincs időm, hogy kettőt pislogjak, már előttem is terem. Szép a mosolya, és igazából ez is elég lenne, hogy lenyűgözzön, de az előbbi mutatvány után nem igazán találom a szavakat.
- Hát ez... hűűű - mondom elismerően, és remélem hallja az elismerést, mert nem tudom jobban megfogalmazni. Az előre tartott kezére nézek, elmosolyodom, bólintok, majd a zsebembe nyúlok és megkeresem a kis dobozkát, amibe a nyakláncot csomagolták. Egyszerű fekete, hosszúkás doboz. Talán sejthető is, hogy mi van benne. De azért bízom benne, hogy így is meglepődik. Na meg, hogy tetszeni fog neki, a nyaklánc, amit hirtelen felindulásból vettem a faluban.
- A jutalmad - mondom, és a kezébe teszem. Ha eddig ő figyelt kíváncsian, most én fürkészem az ő arcát, hogy mit reagál erre az apró figyelmességre tőlem. Zavaromban zsebre vágom a kezemet, hogy ne kezdjek el őrült mód gesztikulálva magyarázni. Bár némi magyarázatnak szükségét érzem.
- A legutóbbi szabad hétvégén lementem a faluba, és amikor megláttam, valahogy meg kellett vennem... - mert te jutottál róla eszembe. De az utolsó részt nem fűzöm hozzá. Nem szeretném ha félreértené. Elvégre ez csak egy apróság, igazán nincs semmi jelentősége.

Ashley

Ha nem lennék ledöbbenve biztos foglalkoznék jobban azzal, hogy Ashleyt mennyire feldobja ez a tény, de nem sokat érzékelek belőle, csak a mosolygós kis pofiját. Átadom neki, a korábban vásárolt ajándékot, és bár azt mondtam, hogy jutalom, mégis elmesélem, hogy miért is vettem. Nem pontosan értem én sem. Ahogy azt sem, hogy miért is akarom megmagyarázni. Egyszerűen szükségét érzem, de közben meg magamban szitkozódom, mert nem így képzeltem el korábban ezt az egészet. Pedig lehet így a jobb.
Szerencsére örül. Az arcára van írva, hogy tetszik neki, így hamar kifújom az eddig bent tartott levegőt, megnyugodva, hogy nem nyúltam mellé. Az ölelés azonban elég váratlanul ér. Bár jól esik, nem igazán van időm reagálni rá. Inkább csak pislogok nagyokat, és elkönyvelem magamban, hogy: elszoktam attól, hogy ölelgetnek; hogy hiányzott, hogy valaki megöleljen.
- Öhm... örülök, hogy tetszik - hallom magam kissé bizonytalanul megszólalni. De aztán, amíg Ashley a nyakláncot forgatja, nézegeti összeszedem magam, s pár másodperccel később már sokkal magabiztosabban szólalok meg.
- Szabad? - nem igazán várok választ, a nyakláncért nyúlok, aztán a háta mögé sétálok, hogy a nyakába tegyem. Remélhetőleg kapok annyi segítséget, hogy  haját félresimítja az útból, de ha nem igazán az sem baj, meg tudom oldani. Ebben nagyon gyakorlott vagyok, Virág összes nyakláncát nekem kell ki-be kapcsolni. Egy pillanat alatt végzek is, aztán visszalépek Ashleyvel szembe, hogy megnézzem most már a helyén, az ékszert.
- Jól áll - állapítom meg mosolyogva, aztán megjegyzem - az eladó szerint nem egyszerű nyaklánc, segíti a viselőjét a varázslásba.
Gondolom csak a föld elemmel kapcsolatos varázslatokban, de az bőven elég. Igaz, ahogy elnézem, Ashleynek nem sok szüksége van segítségre, de egy kis plusz, sosem hátrány.

Kiva Faraday - 2014.06.04. 20:20


Ezzel 10000% egyetértek

Gryllus Matilda - 2014.06.04. 21:10


Nekem a kutyus a kezedben

Ez természetes Lillus  

*tűvel a kezében beoson, és kipukkasztja* hihi  

Szia bocsi, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyot pukkansz  

nagy volt a kísértés...

nálunk alma van meg citrom

lekváááár *-* nekem még baracklekvárom van *-*

Nekem csak barack van és az is mindjárt elfogy

Keiko Sama - 2014.06.05. 20:25


Küldj *-*

ha valakinek van Boczisa azt is kérek

Jó reggelt OFF!

Park Ha Eun (박하은)

Vannak fura emberek. Ő is ez a kategória. Vagy nem tudom. Mégis csak lehetne kicsit nyitottabb. Persze lehet én is túlzásba estem, de na, ha egyszer egy szép napon ennyire begubózik, elképzelni sem tudom mit csinál, ha esik az eső?
- Aaaah! - még a számat is eltartom aztán odébb csúszom, persze rájöttem már korábban a megnyilvánulásából, hogy mi a szitu, de hadd élvezze fél percig, hogy... hát nem tudom mit, de remélem élvezi, aztán fűzöm csak hozzá - Kár lenne a könyvért.
Aztán megvonom a vállam, és mivel nagyon kis magába forduló, próbálok nem foglalkozni vele, de végül a kíváncsiság győz és megkérdezem mit is olvas. Feltételezem megtiszteltetésnek kéne vennem, hogy egyáltalán válaszra méltat. Felhúzom a szemöldököm, úgy vizsgálom tovább, de nem fejti ki bővebben, és sajnos a cím, meg a szerző sem mondott semmit. Szerintem megjegyezni sem fogom, mert ahogy válaszolt abból nem érzem, hogy lelkesednem kéne a könyvért, vagy hogy ő lelkesedne. S mivel hosszabban nem fejti ki, néhány másodperc után lemondóan sóhajtok. Már-már megfordul a fejemben, hogy felállok és itt hagyom elvégre egyértelmű, hogy nem fogunk beszélgetni, amikor az órám csipogása emlékeztet rá, hogy uzsonnázni akartam, és ezért ültem le mellé. A pálcámmal elhallgattatom a ketyerét, és elő is keresem a táskámból az enni-innivalómat.
Magam mellé pakolok mindent, vagyis inkább közénk, és remélem, ez megnyugtatja, mert így nagyobb lesz köztünk a távolság. Egy csomag keksz is kerül a padra, s bár nem volt eddig kedves, miután kibontom, felpillantok ismét a lányra, aztán vissza a kekszre, majd újra rá, és egy szemforgatás után, megszólítom ismét.
- Kérsz? - felemelem a zacskót, kissé felé döntve. Ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolom. Ennyit egyedül úgysem eszem meg, és azt sem szeretném ha szétgurulna a táskámban...