Ashley
Ha azt gondoltam, nyugodtan végignézem, ahogy egy lány seprűn röpköd, akkor tévedtem. Márpedig ezt gondoltam, és nagyon nagyot tévedtem. A szívbaj jön rám, ahogy leveti magát a seprűről és semmiféle értelmes magyarázatot nem tudok rá. Természetes hát, hogy megijedek, és aggódva - kicsit talán mérgesen - pattanok fel, futok oda hozzá, és kérem számon, hogy mégis mit művelt.
Láthatóan semmi baja, és valószínű, hogy a hangja is csak miattam, lehet olyan akadozó, félénk. A magyarázata úgy-ahogy rendben van, de azért összeráncolom a homlokom, mert ez akkor is butaság.
- Éééés... mit csináltál volna teljesen egyedül, ha esetleg nem működik ez az elmélet? - teszem fel a teljesen logikus kérdést, mert tényleg. Itt feküdt volna órákig, talán napokig, míg valaki erre jár és összekaparja? Vagy mégis hogy gondolta ezt? Komolyan nem értem, és nagyon remélem, hogy nem azt válaszolja, hogy de nem történt semmi baj, és működött az elmélete, mert ez akkor is, nagyon-nagyon nagy felelőtlenség volt a részéről. Ezt nyilván ő is belátja, mert nagyon okos lánynak ismertem meg.
Kérdőn pislogok rá, és várom a választ, közben meg a kezem nyújtom neki, hogy felsegítsem a földről. Aztán ha elfogadja, ha nem, amikor feláll, és látom, hogy tényleg semmi baja, egészen megenyhülve, megkérdezem.
- Na és, milyen érzés volt? - leugrani, zuhanni és nem megsérülni. Minden érdekel, és természetesen itt maradok, amíg gyakorol. Aztán amikor befejezi, akkor majd odaadom neki a nyakláncot is, mert mondjuk ügyes volt. Bár igazából mindegy. Amúgy is neki akartam adni, szóval nem értem, hirtelen miért is kell ehhez indok...
de futni is szerettem 
de ha neked tetszett, akkor jó 
