Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Szóval... ja. A dohánypapírral ügyködő aurornak nem kell tovább boncolgatnia egyébként is egyértelmű szavait ahhoz, hogy a mozdulatait csendben figyelő rellonos értse, amit mondani akar. A fiú fürkésző tekintetét Warren arcára vezeti, és noha vele csak a legritkább esetben meri ezt megtenni, most mégis hosszan tartja a szemkontaktust - már, ha a férfi hagyja.
- Nem kísértem többet a sorsom Cyanne-nel - feleli óvatosan, titkon valamiféle köztük meghúzódó határmezsgyék után kutatva. Bár fogalma sincs arról, hogy a szemben ülő, magának való alaknak mit jelent az éjszaka villámaival játszadozó szőke vad, a gyanú - hogy ha Cyanne-nek miatta bántódása esne, ő azt nagyon megemlegetné - felsejlik az agya egy hátsó szegletében, valahol a túlélés érdekében lüktetve zakatoló félelemközpontban.
- Nem akarok odakerülni. Elég volt a javító. Félreért - hangja elhalkul, ahogy ellentmond a férfinak. Szemeit lesüti, a hol elülő, hol felélénkülő feszültség visszatér mellkasába. - Nem lesz következő.
Úgy ígér, mintha ígérni tudna. Úgy beszél, mintha hitelt tudna adni saját szavainak, mintha legbelül nem éppen arra vágyna mindennél jobban, hogy véget vessen az egész átkozott világnak.
Aztán megvonja vállait és felpillant. Van valami, amit már régóta tudni szeretne, de vagy alkalma, vagy mersze nem volt megkérdezni Warrentől. Most viszont épp mindkettővel rendelkezik, így szemeiben szokatlan, kíváncsi fénnyel várja meg, hogy a férfi ránézzen, majd egy apró levegővétel után kérdését hagyja szabadon kitörni rekedtes torkán.
- Kit ölt meg először?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hogy miért akarja tudni? Jó kérdés. Maga sem tudja, de benne még csak a kérdés gondolata sem merült fel. Kíváncsi tekintetét elválasztja a mellette ülő lány világos arcától, és fejét a másik irányban álló polcok felé fordítja. Önkéntelenül is felrémlik előtte Annelie kék szempárja, s azzal együtt kérészéletű kapcsolatuk is, mely annak ellenére is mély szakadékot hagyott maga után, hogy úgy érzi, mindent megtett annak érdekében, hogy életében először, csak most ne rontsa el. Mindent, azaz semmit; egyetlen dolgot sem erőltetett, nem kacsintgatott félre, még csak gondolni sem gondolt másra. Tiszteletben tartott mindent, amit egy ártatlan lánnyal szemben tiszteletben lehet, úgy csinálta, ahogy a nagykönyvben is meg van írva.
Gondolatára egy pillanat alatt szárad ki torka, megreszkető száját beharapja, és bár igyekszik teljesen hangtalan maradni, úgy érzi, az egész könyvtár hallja, amint éppen nyel. Zavartan megköszörüli torkát, és borostás állához kapva, megvakargatja azt. Az apró, szúró szőrszálak sercegnek ujja nyomán, s a finom hang az egyetlen, amit most hallani lehet a helyiség sarkában.
- Mert nem tudom milyen vagy - szólal meg vállait alig láthatóan megvonva. - Nem tudom mit várhatok tőled, mire mit lépnél. Ötletem sincs mikor mit fogsz válaszolni.
Kénytelen belátni, hogy túl jó néhány kalandon és két, kezdetétől fogva halálraítélt kapcsolaton, még mindig vakként áll a másik nem talánya előtt. Megfejthetetlen rejtvényként tekint az összes lányra, akik bár félelmet nem, valamiféle velük szembeni tartást mégis kiváltanak belőle. Már nem tudja hogyan közeledjen hozzájuk, és abban sem biztos, hogy egyáltalán, szükséges közelednie. Arra ugyanis, amire alkalomadtán kellenek, lelket kiszipolyozó, végeláthatatlanul hosszú beszélgetések nélkül is talál partnert.
Visszapillant Izabellára, zöld szemei a drága talárjába takarózó mozdulatait figyelik. Aztán felkúsznak a lehunyt szemekre, a levitás rezzenéstelen szemhéjaira. Háta mostanra áthűlt a faltól, de az érzés inkább jóleső, mint kellemetlen.
- Hm? - kérdezi, és jobbját Izabella hozzá közelebb eső kezére teszi. Tenyerével betakarja kézfejét, ujjbegyei a hideg ujjhosszt érintik. Saját meleg bőre pillanatok alatt átmelengetheti a fázós kezet, ha ő is úgy akarja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Izabella

Érzi, hogy jelenléte, mozdulatai, talán még sajátos természete is megijeszti a mellette ülőt, és ez, ha egy kicsit is, de őt magát is elbizonytalanítja. Nem a jelenben vagy jövőbeni vágyaiban. Bizonytalansága ezeknél sokkal mélyebb rétegeket érint, amikkel sem most, sem később nem akar újra találkozni. Úgy hiszi, azok jó helyen vannak ott legbelül, elszigetelve a külvilágtól, s azzal együtt kiszámíthatatlan gondolataitól is.
Kételyekkel teli pillantást küld a szőke fürtök felé, majd tarkóját fáradtan a falnak dönti. Izabella suttogó szavait ízlelgeti, újra és újra visszajátssza őket, és csak azután válaszol, hogy jobbja betakarja az apró, fázós kézfejet.
- Miért kérdezel ennyit? - maga elé meredve kérdez vissza, és egy mély levegővétel után továbbfűzi gondolatát. - Talán félsz tőlem? Izabella... miért ne szeretnélek megismerni? Évek óta veled dolgozom. Azt hiszed hátsószándékom van?
Lepillant kinyújtott lábaira, tekintete végigsiklik nadrágján, az azt tartó bőrövön, pulóvere szegélyén, végig saját karján, hogy végül a levitás lágyan érintett kezén állapodjon meg. Arcát oldalra billentve fürkészi a másik vonásait.
- Itt szeretnéd? - suttogva néz aztán körbe, de ha a helyiségben vannak is rajtuk kívül, valószínűleg még egyiküknek sem tűntek fel. Kezét lehúzza a hűvös bőrről, majd felülve kiropogtatja elgémberedett hátát, megmozgatja nyakát. Lassan feltérdel és szembefordulva a lánnyal, hozzá egészen közel helyezkedik kényelmes törökülésbe.
- De aztán meg ne büntess gyújtogatásért... - vigyorog már csukott szemmel, laza tenyereit maga előtt, az ég felé fordítva tartja. Összezárt száját ide-oda mozgatja, hozzá játékos, mormogó hangot ad ki. Tenyerei egy pillanat alatt forrósodnak fel, bőréből csakhamar vörösen izzó lángok csapnak fel, melyek gyorsan megrövidülnek, s apró kacsokként kezdenek hullámzani. Noel szája széle hosszú mosolyba nyúlik, ahogy csukott szemei mögött elképzeli Izabella arcát a tűz láttán. És ez még semmi...
A lángok a levita ház címerének színeibe öltöznek át, alakjuk megváltozik; a formátlan, rövid lángkacsok szfinxalakot öltenek, mely a kék és a bronz színeiben tündöklik a férfiú kezei között.
- Tetszik? - kérdezi kedvesen, szemeit lassan kinyitva, aztán önkéntelenül is elneveti magát, hiszen nem minden címerállat megy neki ilyen tökéletesen. - Ne tudd meg hogy néz ki a főnix. Csirke, hallod, rózsaszín kopasztott csirke...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Furcsa dolog a félelem. Nagyon hasonlít a bizalomhoz, olyanok, mintha édestestvérek volnának. Léteznek együtt is, külön is, de tagadhatatlanul összefüggnek. Bízom benned, de rettenetesen félek attól, hogy egy nap elhagysz. Félek tőled, ezért nem bízom benned. Félek, mégis bízom, mert látok benned valamit, amit másban még soha. Talán éppen emiatt félek.
Homloka ráncokba szalad, egy hosszú pillanatig értetlenül mered Izabella fakó arcára. Eddig meg nem látott szépségét figyeli csendesen, s közben halk kérdését ízlelgeti. Magában csámcsog a szavakon, azok hallott értelmén, és esetleges mélyebb jelentéseiken.
- Csak ha átlépsz egy határt - feleli szája széleit elhúzva, majd vállait megvonva pillant bele a levitás tekintetébe. - De nem akarok tőled semmit. Semmi olyat. Szóval félned sem kell.
Jó volna tudni, hogy lesz még lány, nő, aki nemcsak férfiasságának érdeklődését, de egész lényét is felkelti, akinek a jelenlétében végig vigyorogni fog, akinek önként visz virágot, akivel jó érzés lesz beülni egy cukrászdába. Jó volna tudni, hogy nem lesz mindig ekkora kietlenség benne, és jön majd valaki, akiért ismét érdemes lesz élni.
- Gyönyörű - ismétli meg aztán az üsttársat, mikor a szfinx már kivehető, kék-bronz alakjában ül tenyerei között, akár egy fészekben. Formáját sokáig kitartja, a színekkel viszont óvatos játékba kezd. A levita házcímer állata vérvörössé sötétül, majd lassan a fekete tömény színében kezd pompázni. Noel a lángjai fölött pillant rá Izabellára, s kérdésére kiszalad száján egy apró hümmögés. Mély levegőt véve egyenesedik ki, tenyereiből kialszik a tűz. - Pótolhatatlan. Olyan érzés, hogy ha elvennék, valószínűleg meghalnék. Nélküle nem én lennék. Már nem. Úgy érezném, hogy a gerincem tépték ki belőlem. Nincs semmi a világon, ami felérhetne ezzel.
Szavai bizonyításául jobbjába visszaidéz néhány lángocskát, s tekintetével jelzi a lánynak, hogy most azokat figyelje. A vörös tűz emberi szívformát ölt, mely véresen dobban meg újra és újra. A körülötte lobogó kacsok a rellon jól ismert zöldjébe színeződnek, s belőlük dobogva tűnik ki a véres szív.
- Bízol bennem? - kérdezi a lángokon át figyelve a lány arcát. - Te is érezheted a tüzet. Csak érintsd meg.
A tenyerében lüktető lángszív észrevétlenül veszíti el forróságát, egy kósza pillanat alatt hűl ki teljesen. Már-már hideg, tökéletesen veszélytelen. Érintése kellemes, puha.
A bizalom és félelem olyanok, mintha édestestvérek volnának. Bízom benned, ezért benyúlok a tűzbe. Tudom, hogy megéghetek, hogy könnyűszerrel bánthatsz, emiatt félek is tőled, de teszem, amit mondtál. Félek, hogy fájni fog, de van benned valami, ami bizalmat ébreszt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Komoran lépdel Bogolyfalva macskaköves utcáin. Szeretett szarvasbőr bakancsainak sarka élesen kopog a kora reggel hűvösében, szoros ütemet adva ezzel útjának. Fagyos kezei a szövetkabát zsebeinek mélyén szorulnak ökölbe, gyomra egy hete görcsben áll. Elfedett testén túl arca is megviselt, szemei alatt súlyos karikák éktelenkednek, zöld tekintetében aggodalommal teljes elszántság ül.
Rettenetesen fél. Féli édesapját, féli a bukást, fél attól, hogy Merkovszky tanár úrra szégyent hoz és vele együtt képtelen lesz helytállni a maga elé gördített kényszerben is. Úgy érzi, hogy ha a mai nap kudarccal végződik, az megpecsételi egész további életét, akkor kevesebb és törékenyebb lesz. A félelem összeszorítja tüdejét, kiszárítja torkát és a gombóc, ami hajnalban még alig volt érezhető, mostanra hatalmasra duzzadt. Olyan nagy, hogy félő, egyetlen hang sem tud majd áttörni rajta. A rettegés elnémítja Ombozi Farkas egyedüli, élő fiát.
Egész testében reszket, ahogy belép a hivatal nehéz ajtaján, és a portást megpillantva azon nyomban megtorpan. A rátelepedő riadalmat lepleznie kell, így nem mehet tovább. Nagy levegőért kap, elnyíló ajkait lilára festi a kétely. Ezt ő ma nem fogja tudni megcsinálni. Nem fog menni. Szaporán szedi a levegőt, hangosan nyel, és egyik lábáról a másikra állva, hátradöntött fejjel mered a plafonra, figyeli a lámpák bántó, metsző fényét. Levegő be, levegő ki. Ennyire nem félhet! Az erejét nem vehetik el tőle, erről mestere többször is biztosította. És mégis riadt, hiszen mindenki gyávává válik, amikor van valamije, amit meg akar védeni. Ilyenek az emberek.
- Kezét csókolom! - nyitja ki néhány perccel később a vizsgaterem ajtaját, és a szemkontaktust azonnal felveszi az asztal mögött ülő idősödő asszonnyal. Jobbjával halkan hajtja be maga mögött az ajtót, s miután kattant a zár, ujjait fenekénél kulcsolva össze lép előrébb. Nem sétál el az asztalig, megtartja az illendő, s kellő távolságot. Biccent a bemutatkozó nőnek, és a semmiből előtűnő székre pillantva először mozdulatlan marad.
- Ombozi Noel vagyok, tiszteletem - mutatkozik be udvarias hangon ő is, majd határozottan megközelíti a széket, leveszi kabátját, és a támlára hajtva azt helyet foglal. Felnéz a nőre; mélységről árulkodó, öreg szemeibe engedi saját, égő zöld szempárját, melyekben az aggodalom már csak halványan, a magabiztosság azonban egyre erősebben csillog. - Mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást sem Önnek, sem Merkovszky tanár úrnak.
Sem pedig önmagamnak - gondolja. Feleslegesnek tartja kimondani, úgy hiszi, azzal csak kétségeit erősítené, és olyasmit ültetne el Borbálában, ami bár létezik, tagadhatatlanul jelen van és leküzdhetetlen teherként mellkasát nyomja, a külvilágnak nem kell róla tudomást szereznie. Így a hölgynek sem.
- Értem - bólint, és a szemben ülő korosodó nő pillanatnyi mosolyán elmélkedik. Az nem tűnik kénszeresnek, ugyanakkor az azt követő komor vonások sokkal őszintébbnek hatnak. A szavak az udvarias hanggal együtt is zordak és figyelmeztetők. Többen voltak amellett, hogy soha ne kaphasson igazolványt, és képességének elfojtására kötelezzék. Noel gyomrába belehasít a félelem, torka tovább szűkül. Gyorsan biccent egyet, ennyivel jelezvén: nem kedvére való a törvényszegés vagy javítóintézet, mint lehetséges témakörök. A lelki szemei elé betolakodó emlékképekre tekintete árnyalatnyit sötétebbé válik. Ideges jellemét nem leplezi, azt, hogy milyen, bárki tudhatja. Ha ez egy teszt, ezzel együtt kell átmennie rajta. Az időközben az asztal lapjára eső pillantását visszaemeli a hölgy ráncos arcára, és noha már nem az a higgadt fiatalember, aki akkor volt, mikor belépett az ajtón, valódi önmaga felszínre törésével válik még határozottabbá. Erő van abban, ahogyan a szemben ülőt nézi. Aztán meghallja Ádám nevét, és még inkább megbizonyosodik arról, hogy a mai vizsga nem végződhet másként, az egyetlen elfogadható végkifejlet a siker. Túl sokat köszönhet tanárának, mesterének, barátjának és apja helyett apjának ahhoz, hogy tanári pályafutásának szégyenfoltja legyen.
- Jöjjön, aminek jönnie kell - mosolyodik el a száraz kijelentésre, és majdnem pontosan akkor szólal meg, mikor Csoknyás asszony úgy dönt, kiadja vizsgafeladatát. Öregedő keze az ablak felé lendül, mire Noel nyomban követi mozdulatát, de arra nem számít, hogy a furcsa hölgy magukra gyújtja a termet. Őszinte meglepettséggel mozdul, a szék feldől, ahogy felpattan, és a tűz felé lépve még visszapillant a nyugodtan üldögélő, s hasonló nyugalommal beszélő vizsgáztatóra. Lehetőleg azelőtt oltsa el a lángokat, hogy mindannyian bennégnénk. Mi az, hogy mindannyian? Hányan vagyunk?
Szíve egyre hevesebben ver, miközben egy végtelennek tűnő pillanatig a ropogó deszkákat, pattogó ablakpárkányt nézi. Belemered az övénél sokkal erősebb, sokkal fékezhetetlenebb tűzbe, és a lángok látványától, a hatalmas erő érzetétől megfagyva áll. Csoknyás asszony eltűnik, a feldőlt szék nincs többé. Egyedül ő van és a tűz, ami megbabonázza, élteti és egyszerre tanítja szeretetre, kitartásra és türelemre. Egyszerre érzi magát dühösnek, bosszúsnak és békésnek. A tűz a mindene.
Önkéntelenül is közelebb lép a terjedő lángokhoz, ereiben sajátjai zsongnak. Kiakarnak jönni, csatlakozni a már megidézett erőhöz. A rellonos kezei úgy emelkednek, hogy azt észre sem veszi. Zöld szemeiben csillog a felgyújtott terem, a jellegzetes füst szaga beleivódik tüdejébe. Ez minden, amit akar.
Csak most fogja fel, hogy ebbe szerelmes. A pusztításba, megsemmisítésbe, a halál lehetőségébe. Döntésbe, irányításba. Még soha nem látott szebbet ennél.
A vizsga. Merkovszky tanár úr, intézet, karperec, korlátozás, az égő faház, az apja. Borbála. A hölgy itt van és figyeli.
Hirtelen mozdul, az agya éppen, hogy csak az utolsó pillanatban kapcsol. Még nem jött el az az idő, hogy hagyja porrá égni a világot. Előbb még vizsgát kell szerezzen, többeknek bizonyítani, jónak lenni. Most kell jónak lenni.
Kinyújtott kezeit, melyekbe először lángokat akart lobbantani, most leengedi, és a köré terjedő tűz lángjaira koncentrál. Lehűti önmagát, kihűti szívét, az erejét. Kitisztítja zakatoló elméjét. Elenged minden rosszat, mindent és mindenkit, ami és aki valaha bántotta, most nincs helye indulatoknak. Kizárólag a forró tűzre koncentrál: hogy kihűtve őket magába szívja, eltüntesse és úgy váljanak semmissé, mint ahogyan a vizsgáztató hölgy előidézte őket. Lehunyt szemekkel áll a ropogó, hullámzó lángok között, a forróságot már mindenhol érzi. Csukott szemein át kéknek látja és hűvösnek érzi őket, mint ahogyan a termet is. A ropogást halkabbnak véli, a lángokat kisebbnek képzeli. Szemeit összeszorítja, szája vicsorba alakul küzdelme alatt, amit magával és a feladattal vív. Érzi, hogy fárad, felemészti az az erő, ami ebben a tűzben lakozik. Koncentrálásában felnyög, bár ezt ő már nem is hallja. Eggyé válik a tűzzel, és ahogy magában, úgy a teremben is kioltja a magot. Nyöszörög, halántékán sűrű izzadtságcseppek gurulnak le. Aztán, mikor minden elnémul, kinyitja szemeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Megjelenés

Drága bakancsának sarkai a bárszék aljához koppannak, ahogy egy vidám mosollyal helyet foglal a puha bőrön, s rákacsint nagybátyjára. A férfi lefogyott, mióta nem látta, és a hetekben tudomást szerzett arról is, hogy eddig mindenki előtt titkolt lánya nemhogy a faluba érkezett, de még be is iratkozott a tanodába. Noel sokat sejtető vigyora felett kérdő pillantást küld Zsiga bácsi felé, majd a márványlapon kezéhez tolt sörért nyúl. Az üvegbe fogódzkodva hallgatja nagybátyja hümmögését, nézi fejcsóválását, és a mosogató mellé hanyatlását. Na, még így sem látta az egyébként mindig különösen életvidám férfit.
- Ott vagy még? - kérdezi tőle könyökeire támaszkodván, pult mögé dőltében kissé felemelkedve a székről. - Rebi tök jó fej, és tényleg kösz, hogy te mutattad be nekünk...
Vigyorogva beszél a bajuszt és szakállt növesztő csaposhoz, zölden csillanó tekintetében látszik, hogy bár haragudott rá, mikor megtudta a nagy hírt, már egyáltalán nem bánja a dolgot. Mindez csupán haveri piszkálódás, semmi több, hiszen valahol sejti, hogy Zsigmond nélküle is eleget szív mostanában.
- Jó, hogy visszajöttél - mondja már visszahelyezkedve a bőrülésre, és egy széles mosoly után körbenéz a helyiségben; a fiatalok szép számmal gyűlnek, ráadásul a csajok még ebben a hideg időben is kidobták, amit ki kell. Noel egy elismerő pillantással biccent vissza Zsiga bácsinak - ezzel jelezvén, hogy nincs ellenére a ma esti koncert -, akivel világéletében őszintén beszélhetett a lányokról. Végtére is, majdnem ugyanaz a korosztály érdekeli őket. Elég belegondolni abba, hogy míg ő a Balaton mélyén élvezte a javítóintézet biblikus örömeit, nagybátyja gondolkodás nélkül belekóstolt Michelle ajkaiba.
A gondolatra rekedtesen felnevet, majd sörével együtt megfordul, és baljával megtámasztva a márványt kortyolgatja tovább a hideg, felhabzott italt. A banda lassan elkészül, a csárda betelt, mindenki iszik - kezdődhet az este.
Mellőle épp egy szőke ciklon indul el a tömeg felé, aki eddig sajnos elkerülte a figyelmét, így most egy utolsó, hosszú korty után leugrik a bárszékről, és öltönyzakóját megigazítva követni kezdi őt egészen az első sorba. Nem messze tőle áll meg, és míg a hangzavar fokozódik, a zene egyre inkább gerjeszti a hallgatóságot és az percről percre intenzívebben őrjöng, ő alig-alig mozdulva figyeli az ismeretlent. Aztán, az első szám után közelebb durakszik hozzá, és vállával nekilökődve levigyorog rá.
- Bocs... nem direkt volt, csak hát beléd sodort a tömeg - kiabálja neki, aztán üvegét a szájához emelve újra megízleli a mézsört. - Még nem láttalak itt, új vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Béna szövegének tökéletes tudatában vigyorog bele sörösüvegének szájába, majd a szőkéhez hajol, s erőlködésében összeszaladó szemöldökkel fülel. A zenén túl olyan harsányak a körülöttük szórakozó emberek, hogy még így is csak mondattöredékeket hall, s azokból igyekszik minél gyorsabban kisilabizálni, mit is kiabálhat neki éppen a prédának is kiváló leányzó. Hétvége, elkerülték egymást, tanév elseje(?). Ühm, hát biztos úgy van, ahogy mondja.
- Aha - tarkóját vakargatva, komoly hangon kiabál vissza, de kétli, hogy az újra és újra feltörő üdvrivalgáson át bármit is halljon a lány. Némi csalódottsággal egyenesedik vissza, és az együttes felé fordulva végre engedi, hogy az ő teste is megmozduljon; az üveg nyakára markol, kezei azzal együtt emelkednek, lábai maguktól járnak, tánc közben ide-oda csoszog. Pillantása közben többször is a mellette ringatózó fenevadra esik, és az egyik alkalommal hozzá is tapad. Ó, Noel, hát persze!
Felismerésére nevetni kezd, és szabad kezét átemelve Odett vállán, jókedvűen húzza őt magához. Széles vigyorral hajol füléhez, de mielőtt megszólalna, még kihörpinti az üveg alján várakozó utolsó korty mézsört. Aztán cuppant egy nagyot, és homlokát egy röpke pillanatra a lány halántékának dönti.
- Azon a nyáron írattak be ide - búgja a szőke fülébe, ösztönösen mély lélegzetet véve a parfümös nyakból. - Huhú, milyen rég is volt már!
A lelki szemei elé tolakodó emlékképeken egyre nagyobbakat nevet, keze közben Odett válláról egészen ujjaiig csúszik, hogy sajátjaival összekulcsolva őket, kihúzza őt az első sorból.
- El ne engedd a kezem! - válla fölött pillant hátra a Gátfalvi lányra, és a pulthoz húzza, ahol még éppen akad egy hely. - Ülj le. Zsiga bá', kérünk két erőset!
A sanda mosolyú nagybácsi tekintete találkozik Noelével, biccent, de mivel bőven akad dolga a pult másik végén, egyelőre esély sincs kiszolgálásra. A rellonos a márványlapra könyökölve nézi Odettet, arcáról nem akar lehervadni a hosszú percek óta ott éktelenkedő bárgyú vigyor.
- Kinguci, micsoda meglepetés! - mondja fejét csóválva, aztán egy óvatlan, de leplezetlen pillantást vet domborulataira. - Jó megnőtté', hallod. Négy-öt éve még... hát, egész más voltál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

A vigyor beleégett a bőrébe. A siker, az öröm és adrenalin ott motoszkál az ereiben, a vágy pedig, hogy mindezt, amin ma keresztülment, amit látott és érzett, elmondja Warrennek, megfékezhetetlen.
Még csak haza sem üzent, úgy siet a hűvös szélben fel a kastélyba, egészen a második emeleti irodáig, ahol bár többet fél, mint érzi magát megkönnyebbültnek, vagy nyugodtnak, most mégis odahúzza a szíve. El kell mondania Warrennek! Meg kell mutatnia, neki is látnia kell... ha tehetné, megmutatna mindent; vizsgát, tüzet, érzést.
Érkeztét máskor három elegáns koppanás, kopp, kopp, kopp jelzi, ebben a pillanatban viszont félőrültként dörömböl a fán, öklével újra meg újra rávág, hogy jelenléte még véletlenül se maradjon titokban a férfi előtt. Muszáj beszélnie vele.
- Warren! - homlokát az ajtónak döntve kiált be, nyirkos tenyerei a teste mellett tapadnak rá a fafelületre. - Ombozi vagyok, engedjen be!
Izgatott, rekedt hangját visszaverik a régi falak. A folyosók csendesek, sötétek. A festmények alszanak. Egyedül Noel kiabál, hangjával felverve boldog-boldogtalant, élőt, s holtat.
- Engedjen már be... - türelmetlenségében lecsukódó szemekkel suttog maga elé. Szíve a torkában dobog, teste szinte reszket. A benne dolgozó adrenalintól alig kap levegőt. Elnyíló száján át, kapkodva szedi a levegőt. Hirtelen azt sem tudja, boldog-e vagy kétségbeesett. Most, hogy ennek vége, hogyan tovább? Mi lesz vele?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Megreszket közöttük a csend. Szótlanul figyeli a szemben ülő lányt; fürkészi rebbenő pilláit, mozdulatlanul is mesélő vonásait. Nem kell, hogy megszólaljon, így is érti minden szavát. Érti, szinte hallja, ahogyan gondolatai szóvá érnek, s átszöknek az ő fejébe. Érti minden kételyét, pulzáló bizalmatlanságát, összes ellenző észérvét. Érti, mégis jól tudja, hogy a lány kifogja nyújtani a kezét és ujjai megmártóznak majd ártalmatlan lángjaiban.
Ajkai szilárdan tapadnak össze, arcán nem látni mást, csak azt, ami van: ő egy a rosszabb fajta rellonosok közül, akiről semmi jót nem hallani. Valaki, aki megjárta Balatont, végigment a fél iskolán, és látszólag egyetlen céllal kel fel reggelenként: hogy felégesse a világot. Legyen az pletyka vagy valóság, abban, hogy negatív, mind megegyezik.
Érzések nélkül mered Izabellára, hallgatja megrekedő, nyugtalan légzését. Ő nyugodt, nem érez semmit. Egyenesen, sokáig nézi a lányt, hagyja neki, hogy gondolataiba merüljön.
Izabella vágyódó pillantást küld a tenyerében türelmesen lobogó tűzbe, mire Noel szája lassú félmosolyra húzódik. Tudta, hogy így lesz, mert tudja, hogy felébresztette a lány kíváncsiságát, és azt is, hogy az ennyivel nem fogja beérni. Már nem. Hiszen már jóval többet akar, kóstolni, ízlelni a kecsegtető rosszat, valamit, amit nem adhat meg neki egyetlen háztársa sem. Ezt csak egy pincelakótól kaphatja meg, mert csak ők képesek az izgalom legtávolabbi szegmenseit ennyire közel hozni egymáshoz. Benne van a szemükben. Benne az érintésükben. Minden szavukban.
- Soha nem veszítem el - suttogja közelebb hajolva a szőkéhez, tenyerét úgy zárva össze, hogy egy pillanatra foglyává tegye a vékony ujjakat. Egyetlen pillanat, és a kígyó méregfogai máris áldozata húsába martak. Mosolya egyszerre kacér és értelmezhetetlen. Egyetlen pillanat, míg sajátjai a lány hűvös ujjait szorítják, aztán mintha soha nem is ért volna hozzájuk, szabadon engedi őket. - Minden, amit akarok, az enyém.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Nagybátyja mindent elmondó, pillanatig sem sejtelmes kacsintására vigyora kiszélesedik, fogai előbújnak ajkai rejtekéből. Köhögős nevetéssel fordul vissza Odett felé, és bár leplezni igyekszik, kipirult, forró arca elárulja, hogy zavarban van egykori legszebb emlékeinek főszereplője előtt. Azon a nyáron, sőt, még kastélyba kerülése után is sokszor eszébe jutott a zavarában szőke tincseit arcába húzó lányka, akivel életében először tapasztalt meg intimebb kapcsolatot. Noha az csak egy ártatlan csók volt, ami mostanra, közel húsz évesen már csak a mélyebb érintkezés előfutára lehet, sokat jelentett. Az a csók volt kamaszkora első emlékezetes momentuma, és ő onnan, attól a pillanattól számítja lényegi életét. Ott kezdődött el minden.
- Mondjuk úgy - nevetve felel az őt figyelő macskaszemekbe, és az előzőleg még a szőke dekoltázsát fixírozó tekintetével most az évek alatt megnőiesedő vonásokat járja be. Széles vigyora visszafogott, finom mosollyá szelídül.
Aztán egy apró sóhajjal lepillant a pultra, torkában dobogó szívének esélyt adva ezzel a megnyugvásra. Nagyon furcsa, nagyon-nagyon érdekes ez a helyzet, ami nemcsak az emlékeket hozza vissza, de önkéntelenül is izgatni kezdi a rellonos fantáziáját. - Nagyon megváltoztál. Én akkor is ilyen voltam, csak a hajam nőtt meg, meg nemtom, megszőrösödött az arcom. Ja, meg azóta sokkal jobban csókolok...
Visszafogott mosolyába leplezetlen huncutság költözik, lesütött, csillogó, zöld szempárja újra az ovális arcot mustrálja, keresi a szemkontaktust. Emlékszik, hogy a táborban milyen ideges volt, ha Odett a közelébe került és arra is, hogy mennyire reszketett a keze, mikor a nagy pillanatra végül rákerült a sor. Nem volt egyszerű, de a tudat, hogy mióta nem találkoztak, neki rengeteg alkalma volt gyakorolni, egészen izgalomba hozza.
- Sok dolgot nem tudsz rólam - egészíti ki a kacagó eridonos szavait, és bár vigyorog, hangja komoly marad. Félelmetes, hogy mennyi minden történt vele öt év alatt, az pedig, hogy bőven akad köztük olyan is, amire nem lehet büszke, nem dobja fel. Jobb keze a zene ütemére dobol a márványon, szemei átsiklanak Zsiga bácsira, aki fáradhatatlan kedélyességgel szolgálja ki vendégeit. - Kiderült, hogy van egy kis érzékem az elemi mágiához. Pyromágus lettem. Pár napja volt a vizsgám, ha minden igaz bejegyeztek.
Beszélni kezd, hogy a régi kedves ismerős betekintést nyerhessen mostani élete egy, talán legfontosabb szegletébe. Hol a pultra, hol a lányra néz, szája széle félmosolyra húzódik.
- Te jössz. Mit nem tudok rólad? - kérdezi hangosan, hogy a másik a tomboló fiatalság mellett is biztosan meghallja őt. Még magának is furcsán hat, hogy nemcsak kérdez, de figyel is. Szemeiben kíváncsiság sejlik fel, szája összetapad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

- Szép vagy - mondja egyszerűen; Odett talán nem is hallja szavait a hangosan dübörgő zene és a mögöttük tomboló tömeg miatt. Félmosolya felett fürkészi a másikat, és mielőtt folytatná, közelebb dől hozzá, hogy a füléhez hajolva beszéljen tovább. - Régen is az voltál, de most öt évvel szebb vagy.
Meleg lehelete borzolhatja a lány bőrét, és ő, ennek tökéletes tudatában érinti meg szőke haját. Félre, a füle mögé söpör egy tincset, majd kiszélesedő mosollyal távolodik el tőle. Maga sem tudja, hogy bókja udvarlásnak számít-e, nem is érdekli, hiszen sohasem törődött ilyesmivel. Azt nem tagadná le, hogy még mindig pont úgy tetszik neki a táboros lány, mint annak idején a tűz körül, az egyetlen különbség csupán annyi, hogy ma már kezdeni is tudna vele valamit. Akkoriban... nehezen ment. Kapkodó, ideges mozdulatai voltak, tétova, céltalan érintései, nem úgy, mint ma. Már magabiztos, irányító, egészen férfivé érett.
- Köszönöm, erre az egyre büszke vagyok - feleli, és bár azonnal eszébe jut az intézetben töltött időszak, arról nem akar beszélni. Helyette a csiripelni kezdő Odettet hallgatja, emelkedő szemöldökkel és vigyorra húzódó szájjal. Képzeletbeli bakancslistáján régóta szerepel már, hogy meglátogassa a Beauxbatons-t, és saját szemével nézze meg azokat a hírhedten szépséges lányokat. Na, nem mintha a Bagolykő hiányt szenvedne szemrevaló hátsókból, azért még érdekli, érdemes volt-e bedőlni a városi legendáknak.
- Hé, hé, hé! Ne mondj nekem olyat, hogy nem bírod a piát, mert még a végén visszaélek az információval... nem félsz? - jobb szemöldöke leheletnyit feljebb szalad, ahogy vigyorogva kérdez. Hangjában huncutság cseng, fogai elővillannak vastag ajkai alól.
- ...éppen időben - dünnyögi Zsiga bácsi és italaik érkeztekor, de mikor nagybátyja Odetthez fordul, és még óvatosságra is inti őt, vigyora gyorsan leolvad arcáról. Elnyíló szájjal, pislogás nélkül kezd meredni a férfira. - Köszönöm, tényleg.
Bosszúsan megcsóválja a fejét, és a Zsigmond szemeiben ülő néma kérdésekre haragos pillantással felel: minden oké. Aztán, mikor a férfi elfordul, saját italáért nyúl, és koccintásra emeli.
- Minden szavamat elhiheted, nem vagyok rossz - kedélyes csibészséggel mondja, s közelebb hajol a másikhoz, hogy poharaik végül összekoccanhassanak. - Örülök, hogy újra találkoztunk!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Odabentről valami hihetetlenül rossz minőségben szól valami hihetetlenül fura zene, amit így ajtón kívül biztosan nem fog felismerni. Valójában odabentről sem, hiszen még soha nem hallott mugli zenét, egyetlen együttesről sem tud, és ha már itt tartunk, rádiót sem látott. Warren hangját azonban felismeri; a jelenlétének határozottan és szívből örvendő hanglejtését és megszólítását, ó igen, jól ismeri.
Elvigyorodik, majd a zár élesen kattanó hangjára kiegyenesedik, és már löki is be az ajtót, hogy minél hamarabb kiordíthassa magából a jó hírt. Csakhogy bentről a recsegő mugli ketyere még rémesebben szól, mint küszöbön kívül, Warren pedig úgy döglik a kanapén, mintha csak otthon lenne.
Noel megtorpan, keze a kilincsen marad. A férfit körbelengő cigifüstön át, hunyorogva keresi vele a szemkontaktust.
- Az előbb még lángolt az egész hivatal - fájón ráncolt homlokkal dünnyögi, míg pillantása a magnóra vándorol. - Hát ez retek sz*r. Nem hallja, hogy mennyire recseg?
Összehúzott szemöldökökkel csóválja meg a fejét, majd becsukja maga mögött az ajtót, és közelebb lép a gumilabdáját szorongató aurorhoz. Az arcán terpeszkedő vigyor kiszélesedik.
- Átmentem a vizsgán! Bejegyeznek! - a kelleténél hangosabban beszél, hiszen még az ordító zenét is túl kell harsognia. - Az egész szoba lángolt, és gyönyörű volt, fantasztikus és olyan erővel éreztem, Borbála olyan erővel táplálta, amit én még soha nem éreztem... csodálatos volt.
A szemei ragyognak, Warren talán még soha nem látta őt ilyen izgatottnak. A hangja remeg, felemelt kezeivel beszéd közben végig teste mellett kalimpál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Végzős bál, Kowai oldalán
Én így. Te hogy?

Öt évvel ezelőtt ugyanebben az időpontban, ugyanígy lépték át a karácsonyi hangulatba öltöztetett nagyterem küszöbét. Akkor nem törődtek végzősökkel, még csak a végzős táncot sem kísérték figyelemmel, hiszen annál - és minden másnál is - fontosabb volt a tervük: felégetni a világot. Olyasfajta láthatatlan erő hajtotta őket, ami a legtöbb kamaszban ott lappang, csak éppen nem meri átengedi magát az ismeretlennek.
Noel akkor minden kétséget kizáróan hitte, hogy egy napon övé lesz a világ, mert nincs semmi, ami megállíthatná. Három év elteltével aztán egy vízalatti intézetben találta magát, karpereccel a csuklóján, és rá kellett döbbennie, hogy ő sem több, mint más, sőt arra is, hogy ő is ugyanolyan végtelenül esendő, mint bárki más.
Most, tizenkilenc éves fejjel is úgy hiszi, nagy dolgokra hivatott, és még mindig szívesen látná, ahogy elporlik a Földkerekség, csak már nem beszél ezekről a gondolatairól. Megtanulta, hogy jobb a békesség. Azt is, hogy minden következményekkel jár, némelyek pedig igen súlyosak.
Kowai hófehér keze ráfonódik a felé tartott öltönyzakó fedte karra, és a végzős rellonos pár elindul, hogy az ismerős-ismeretlen arcok között utat találjanak a színpad felé. Végtére is, övék az utolsó tánc.
- Figyelj - köhintése aligha hallható a mindent betöltő zenétől. - Nekem sokat jelent, hogy elhozhattalak.
Zölden csillanó tekintete a fiatal nő arcát csúfító keresztet észre sem véve, egyből szemeire esik. Pillantása nyílt, mintha szavak nélkül, így akarna üzenni Kowainak, de hogy mit, azt csak ők ketten tudhatják. Hűvös érintésű balját ráteszi a karjához simuló ujjakra, és egy félszeg félmosolyt küld partnernőjének.
- Nem tudom mi lesz velünk jövőre, hogy ha ennek vége, látlak-e még valaha - szavait elhaló hangon, dünnyögve ejti ki, ajkait közben be-beszívja, folyton mozgó szemeiről lerí, hogy nem tudja, mit mondhatna. Azt úgysem tudja kimondani, amit odabent valóban érez. - Szóval... az, hogy most velem fogsz táncolni, olyan, mintha minden most kezdődött volna el, és szerintem szép befejezése lesz ennek az öt évnek.
A torkán növekvő gombócot képtelen lenyelni, hiába is próbálkozik, az ott marad. Arcát elfordítja a lányétól, és a többiek felé pillant. Hamar észreveszi nővérét, Sárát és Annelie-t is, aki épp a színpad felé tart. Valószínűleg a végzős táncot fogja felkonferálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Hámori Vanda

Széles vigyorral az arcán lép ki sötét varázslatok kivédése óráról. Jobb válláról drága bőr hátizsák lóg, mely rosszul becipzározott kisebbik zsebéből kikandikál varjúpennájának szénfekete hegye. Nem törődik vele, zölden fénylő tekintetét egy pillanatra sem veszi le az előtte sétáló szőke lányról. Pillantása hosszasan időzik a hullámos, a háztársnő minden lépténél fodrozódó tincseken, majd lejjebb araszol; az íves, csinos vállakról át derekára, le csípőjére, hogy végül gömbölyű tomporán állapodjon meg. Fejét oldalra billenti, ahogy szemügyre veszi a jobbra-balra riszáló hátsót.
Az órák közti szünet kezdetét jelző, pletykáló-viháncoló diákoktól zsibongó folyosót most aligha hallja, a mellette sétáló évfolyamtársak beszélgetéséből teljesen kimarad. Vigyorra álló szája felett, az orcái kellős közepén aprócska mélyedések jelennek meg, amik csak a lehető legritkább esetben bújnak elő. Ők szavak nélkül árulják el a szemlélőnek, ha a fiatalembernek különösen jókedve van.
- Hé, Vanda! – kiált rá az előtte sétáló lányra, míg gyorsít léptein, hogy valamelyest behozza őt, s mellé érjen. Jobbjával belekapaszkodik hátizsákja pántjába, balját farmernadrágja zsebébe rejti. – Ember, honnan szalajtottak ennyi diákot?!
Halkan morran rá a szembejövő forgalomra, amitől csak nehezen tud a Hámori lány mellé kerülni. Összepréselt ajkakkal vesz lendületet, és vállával nekiütközve egy látásból ismert levitás mestertanoncnak, felveszi Vanda járásának ritmusát. Séta közben egyik kedvenc együttesének legújabb dalát dúdolja, és csak olykor-olykor pillant le a másikra. Aztán, még mielőtt elérnék a lépcsőházat, megköszörüli torkát és lassítva léptein, legtermészetesebb mosolyával fordul háztársnőjéhez.
- Tudod, ezer meg egy éve ismerjük már egymást, és mindig érdekelt, milyen vagy bizonyos helyzetekben – mondja, hangja és stílusa is pimasz. A mosoly arcának jobb felére húzódik, mely alól kivillan hosszúkás, hegyes szemfoga. – Adj már egy kis ízelítőt...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Sacamanó♥

Bal karját nővére vállán pihenteti, míg jobbjának fagyos ujjai zsebe mélyén dideregnek. Szemeit egy pillanatra sem veszi le a tejfelszőke hajú nőről, beszéd közben olykor odahajol hozzá, és a sállal védett törékeny nyakszirtbe dugja arcát, hogy újra és újra beszippanthassa az otthon édes, anyját idéző illatát.
Habár Sára, mi több, mára már ő maga is felnőtt, gondolataiban néha még mindig akként a szeleburdi szöszke kislányként jelenik meg, mint aki hosszú évekkel ezelőtt volt. Akivel a hátsó kertben verekedett, akivel megtanult repülni, aki először megátkozta. Akkoriban Sára jelentett mindent; ő volt a szeretet, a megértés, a diadal és a vigasz. A legidősebb testvér.
- Olyan szép lettél, mint anya volt - szólal meg azután, hogy átrágták magukat a legújabb iskolai pletykákon és az elmúlt kviddicsidényen egyaránt. - Remélem a másik feled semmiben sem fog hasonlítani az övére.
Fejét ingatva pislog nővére csillogó szemeibe, mosolya csak azután szélesedik ki, hogy találkozik azzal - a már várt - lemondó pillantással, amit mindig megkap, ha apjuk szóba kerül. Pillanatokkal később elneveti magát, majd vesz egy apró lélegzetet, hogy folytathassa.
- Szerinted nem kéne levágatnom a hajam? - hümmög tovább, tekintete csak most kalandozik el a nőről. A szökőkút most, télvíz idején is csobog. - Nemt'om. Most, hogy folyamatosan csinálok valamit, egyfeszt ilyen baromságok jutnak eszembe. Szerintem kezdek megzakkanni.
Ujjai a szőke fürtökkel játszanak, hol magukra fűzve egy-egy selymes tincset, hol elengedve azokat babrálnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Nemcsak elképzelni nem tudja Sárát magányos öreg hölgyként, akinek egyedüli társaságát a nyamvadt, szutykos, büdös macskái jelentik, de egyenesen meg is tiltja(!) neki, hogy így végezze. Már megtiltaná ugyebár, ha be merne neki szólni. Talán ő az egyetlen nőszemély, akitől retteg, méghozzá okkal, hiszen a szőke éppolyan kiszámíthatatlan, mint saját maga.
- Jaj már, hogy a francba maradnál te egyedül? Minden ujjadra három jelentkező jut - mondja nagy bölcsen, még bólogat is mellé, de mielőtt Sára bármit is tehetne, gyorsan tovább is fűzi szavait, nehogy a sürgető lényeg bent maradjon. - De hozzáteszem, csak azokról akarok tudni, akik esélyesek a Jackpotra, különben egy szép napon tényleg sittre vágnak.
Nos, mint a legtöbb jó fiútestvér, ő sem rémül meg a nehéz fizikai munkától, ha arról a bizonyos, eladósorba került lánytestvérről van szó, akit a világon a legjobban szeret. Mint ahogy nővéréért, úgy mindkét húgáért is felsértené szépen ápolt tenyerét, míg csengőbongó gramofonszóra felássa a hátsó kertet, majd visszalapátolja a földet az aktuálisan kellemetlenkedő gazfickóra. Pfej! Még a gondolatba is beleborzong, így azt észre sem veszi, hogy az elmúlt néhány percben Sára pulzusa megduplázódott, és akár egy vérszemet kapott bika vonszolja őt a szökőkúthoz.
- Mi? Mitől? Aú! Sára! Mit csinálsz? Magadnál vagy?! - füléhez kap, de mivel nővére ujjai éppen szolidan marják a húsát, kezét csak annak apró csuklójára tudja rászorítani. - Aú, hé, hé, ez nem jó poén! - kiabál, miként szófogadó gyerekként engedelmeskedik a szorításnak és előredőlve, egyre tisztábban látja saját, közeledő tükörképét. - Mi a fa...?
Placcs.
Összeszorított szemekkel tűri a jéghideg víz érintését, bőrét egyszerre csípi, marja és égeti az odalenti iszony. A víz olyan hideg, hogy már melegnek érzékeli, így nem csoda, hogy első gondolata az önmaga lángra lobbantása. Aztán Sára kihúzza a fejét. Noel fogai vacognak, elkékült szája reszket.
- B***MEG! - üvölt, ahogy oxigénhez jut, és mint ahogy az várható, nem megfelelő válasz esetén ismét víz alatt találja magát. - Ez k***a hideg! Megfojtasz! - köpködve kiáltja, amint ismét levegőhöz jut. - Felgyújtalak, nem viccelek, véged lesz!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Az ígéretre csupán egy cinkos mosollyal és némi kételyt sejtető, halványan megemelkedő szemöldökkel felel. Ugyan csak futólag pillant rá nővérére, tekintetében most is ott ül a nevelőintézetben odaköltöző bűnbánat. Akkoriban keményen hibáztatott mindenkit, aki nem látogatta meg, okolta azokat, akik elhagyták őt, ma viszont már belátja, hogy az a helyzet nem csak neki volt nehéz. Talán pont, hogy ő volt az, aki cserbenhagyta a többieket, különösképpen azokat, akik addig a legfontosabbak voltak az életében.
Múltban vesztegelő gondolataiból a fülcimpájánál érzett csípő fájdalom, majd a vízalatti jéghideg élmény rántja vissza a jelenbe.
- Mizsamnhemhemmhegfhogshalni! - üvölti a szökőkút ocsmány, koszos, fagyos vizébe, mielőtt Sára kihúzná belőle a fejét. Ellilult, didergő ajkakkal köp maga elé, hogy mihamarabb mély, ziláló lélegzetet vehessen. Ujjai rászorítanak a nő csuklójára, de érdemben nem tehet semmit, hiszen ismét víz alatt találja magát. Lehunyt szemeit összeszorítja, kiált még valami szép, felszínen érthetetlen jókívánságot, majd elhallgat és átadja magát az elméjét ellepő, mindent felemésztő ropogó, füstös semminek. A testét önkéntelenül is lázas melegség járja át, szíve tűzzel keveredő vért lüktet magából, az erei, s bőre forrón izzanak, tagjait azonnal zsibbasztani kezdi a már oly régen érzett, lángok általi felszabadulás. Sára mostanra érezheti öccse felforrósodott tenyerét, de provokáló szavai és a levágott barna tincs csak még tovább fokozza indulatait. Olaj a tűzre.
- Middel kezdjem?! - dühösen kiált rá testvérére, amint újra levegőhöz jut. Összeszűkült szemekkel rántja le magáról a nő kezét, s kiegyenesedve parányi, hideg lángfészket idéz jobbjában, melybe aztán gömbalakban egymásba fonódó zöld csóvák születnek. Az a fészekkel ellentétben forró, fekete füst áramlik belőle, és Noel egyetlen vágya, hogy nővére arcába vágja. De ha megteszi... fejében zavarodott, kivehetetlen gondolatok keringnek, egyszeriben nem tudja mitévő legyen, mit tegyen, mit lépjen, ki ő, mit akar?
Oldalra billentett fejjel végül Sára lábához dobja forró, gyönyörű gömbjét, mely a kopár földet körülötte vékony csíkban felégetve, halkan dalolva bekeríti őt. Időnyerés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Csermey Natália Babett

A hetek óta tartó kínzó, olykor izgatott, máskor ideges várakozás néhány nappal ezelőtt ért véget. A vizsgaidőszakra a tőle telhető legnagyobb szorgalommal készült fel, annyi szorgalmit és gyakorlati projektmunkát vállalt és teljesített, mint az elmúlt öt évben soha. Eltökéltsége, hogy az alapképzést kitűnő eredményekkel zárja, legyen annak bármi is az ára, azóta sem csitult, sőt, még csak most csúcsosodik ki.
- Hali - dünnyögi az orra alatt, álomfejtés tankönyvéből éppen csak kipillantva, az ajtót sarkával csukva be. - Úgy látom ráfér még egy-két lecke.
Hangja dörmögős, rekedt, az állathoz le sem hajol, annak mancsai akkor csúsznak le farmerjáról, mikor ő továbbsétál és a társalgó sarkában árválkodó fotelbe dobja magát. Noha szereti az állatokat, most nincs kedve kutyázni, amit a fiatal lányka remélhetőleg nem vesz bunkóságnak, de ha mégis, nos, jelenleg azzal sem akar törődni.
Elhelyezkedik, lábait feldobja a puha karfára, s a kötetet a szamárfülnél kinyitva újfent elmélyül az érzékszervi ingereknél. Olykor hunyorog, máskor az orrát mozgatja, tekintete gyorsan szeli a sorokat. Az olvasottak alapján idén szokatlanul könnyű vizsgára számít.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Csermey Natália Babett

Csak éppen, hogy kezd belemerülni az egyébként nem túl izgalmas, tőle igencsak távol álló tudományba, mikor a kutya gazdája újra megszólal. Először fel sem pillant rá, úgy tesz, mintha rosszul, illetőleg egyáltalán nem hallaná, de hiába. A fiatalnak tűnő lányka nem hagyja abba, szavait továbbfűzve mesél a szerencsétlen, ezidáig magányosan kóborló jószágról.
Noel ide-oda billegő lábfeje megáll a mozdulatban, feje előtűnik a könyv mögül, majd kisvártatva kisandít a lapszél mögül, hogy megbizonyosodhasson arról, a lány valóban hozzá, és nem Maszathoz, az oly nagyon szeretett ebhez beszél.
- Aha - jegyzi meg, még az első gondolat után, az azt követő fecsegéssel kapcsolatos részt egyszerűen jobbnak látja figyelmen kívül hagyni. Helyette visszasüpped a kényelmes fotelba, bokái újra mozogni kezdenek. Úgy hiszi, legalábbis jó reményeket fűz hozzá, hogy most majd eljut a fejezet végéhez. Hát... majdnem sikerül.
A kutya ugyanis nem hagyja békén gazdáját, addig szenved, míg fel nem jut az ölébe, mire a lány hangos kiáltással kezdi letessékelni magáról. Noel egy hosszú pillanatra lehunyja zöld szemeit, és szamárfület hajtva az aktuális oldalra, összecsukja vaskos könyvét.
- Lehet nem ártana megkérned egy hozzáértőt, hogy segítsen neked a nevelésében - mondja lassacskán, kissé ugyan érdektelenül, de semmiképpen sem bunkón. - Vagy nemt'om.
Ő aztán hangyafingnyit sem ért ezekhez a dolgokhoz, náluk otthon a testvérei és az édesanyja tanították a kutyákat, így az ő reszortja az ellenőrzés maradt, miszerint ügyesen mennek-e már a parancsszavak, vagy még van min dolgozni. Általában volt min.
- Nem, ha jól tudom, ezt a tárgyat majd csak ötödévesként veheted fel - pillant le a könyvborítóra, majd vissza a lánykára. - Elsős vagy? Hogy megy a vizsgaidőszak? Sikeresen veszed az akadályokat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Minabella

Hiába beszéltek róla olyan sokat, Svédországban végül nem jutottak el sehova, aminek legnagyobb oka talán a számtalan kültéri helyszín és az egyetlen darab kocsma volt, mint beülős, ismerkedős hely. Oda pedig semmi szín alatt nem akarta elvinni Minát. A füstös, külföldi csárda nem illett volna egy első randevúhoz, vagy nevezzék bárhogy is, a találkozó megkívánta, hogy a végzős kellő odafigyeléssel válasszon éttermet.
A levitás még régebben említette Bogolyfalva teaházát, amit Noel már ismert, volt néhányszor ott, és bár nem hagyott benne túlontúl mély nyomot a hely, nem volt ellenére, hogy ott töltsenek egy estét. Pár nappal ezelőtt személyesen jött asztalt foglalni; az étterem lehetőleg legszebb, legeldugottabb sarkába kért kétfős asztalt, ahol most kissé türelmetlenül, folyton-folyvást az órájára pillantva várakozik.
Egy díszes, elegáns gramofonból halk, kellemes zene szól, de a férfiú izgatottságát nem képes lecsitítani. Támlának döntött háttal bámul ki az ablakon, a kinti, lassan már sötétségbe boruló fákat, éppen csak kivilágított utcácskát fürkészi. Gondolatai valahol a vasárnap délután és az azt követő napoknál járnak. Sára szavai visszhangoznak a fejében, a kezében tartott ollót látja maga előtt és a szökőkútba hulló, göndör fürtöket, amiktől nővére minden további kérdezősködés nélkül megszabadította.
Percekkel később meghallja a közeledő cipősarkak kopogását, és a tükröződő ablaküvegről Mina felé fordul. Megköszöni a pincérnek, hogy odakísérte hozzá őt, és kér még néhány percet maguknak, hogy választani tudjanak az étlapról.
- Szia – mosolyodik el, s ahogy a lány végignéz rajta, egy zavarodott mozdulattal hajába túr. Ujjai szokatlanul hamar végigszántanak a tincsek között, szíve hevesen dobog izgalmában. – Sára levágta vasárnap. Furcsa még, de szeretem.
Nem magyarázkodik, egyszerűen csak közöl, mosolya beszéd közben kiszélesedik borostás arcán. Ha a haja és azzal együtt a fizimiskája más is lett, a mosolya és pillantása ugyanaz maradt.
- Remélem, így is van kedved velem vacsorázni – kérdőn felhúzott szemöldökkel jegyzi meg, de szavai inkább játékosak, mintsem komoly szándékúak. Valójában egy pillanatig sem gondolja úgy, hogy emiatt a csekélység miatt Mina a hazamenetel mellett döntene. Felnevetve folytatja, pillantása a mélyen dekoltált ruha gyönyört okozó domborulataira esik. – Csinos vagy, csak nem tudom hosszútávon hogy fogom tudni tartani a szemkontaktust.
Visszapillant Mina tekintetébe, hagyja, hogy szavak nélkül, egyedül a szemükkel üzenjenek. Keze az asztalon pihen, a zene lágyan bújik közéjük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Nővére kérdését, az azt követő szavakat először mintha meg sem hallaná, nem tudja hova tenni őket, képtelen kihallani azokból a lány üzenetét. Pedig volna mit. Érzi egy ideje, hogy valami nem jó, hogy megint kezd kicsúszni alóla a talaj, amit ha nem állít meg, ugyanott végzi, mint legutóbb – ha nem rosszabb helyen. Szótlanul, vízcseppes arccal mered a lányt körülfogó lángokba, az általuk érzett gyönyör végigjárja testét, a még több utáni vágy megtelepedik a csontjaiban, a lágyan pattogó hang, az áramló füst megszédíti elméjét. Szereti, talán a tüzet szereti a világon a legjobban, és mikor megidéz belőle egy darabkát, mindig nehezére esik megszüntetni azt. Olyan ez neki, mintha szeretett gyermekeit kellene elhallgattatnia. Sára köhögése beleveszik a narancs lángokba, füsttől fuldokló hangjai csak tompán jutnak el a végzőshöz.
Földbegyökerezett lábakkal áll, vállai előreesnek, arcára kiül a semmi lét egyszerű csodája, bőre kisimul, ahogy leveti magáról a hétköznapok gondját. Most minden tökéletes. Nem gondol semmire, csak nézi a magának utat törő gyermekét, akinek fogságában alig látja már testvérét. Ha hagyja, eltűnik, mint ahogy eltűnik minden más is, hogy helyébe léphessen a létezés egymaga. Hiszen nem fér meg mellette más.
Aztán meghallja Sára hangos, egészségtelen köhögését, és megdobbanó szívvel kapja oda fejét. Sűrűn pislog, a tűz varázsa, a lángokkal való különös, intim kapcsolata szertefoszlik, és ő egy kézmozdulattal vet véget a tűzgyűrűnek.
- Hé, hé, hé – ugrik előregörnyedt testvéréhez, s torkában lüktető szívvel öleli magához. Rémült suttogással folytatja. – Ne haragudj, nem akartam.
Egyik keze a lány vállait, másik a tarkóját öleli, úgy húzza őt magához. Szemeit lehunyja, így próbálva meg nem történtté tenni az előző néhány percet.
- Igazad van – motyogja az orra alatt, egészen belebújva Sára nyakába. – Elengedek mindent, ami eddig történt. Nem gondolkodok feleslegesen, nem rágódok olyasmin, amin képtelen vagyok változtatni.
Fojtott hangon, csukott szemekkel beszél.
- Vágd le a hajam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Csermey Natália Babett

Ő aztán nyugodt. Valószínűleg nem azon fog elkezdeni aggódni, hogy az idegen elsőévesnek tűnő lánykának megengedték-e kutyát, vagy sem. Amíg nem az ő gondja, és az állat nem az ő pincebéli szobájában randalírozik, neki aztán édes mindegy. A magyarázkodásra fél szemöldöke árnyalatnyit feljebb húzódik, de nem szólal meg. Feleslegesnek tartja, hogy újabb semmitmondó aha és ja hangozzon el, helyettük csak bólint egyet, jelezvén: felfogta. Pillantása a kutyára esik, de nem sokáig figyeli, hiszen a lány csakhamar újra csacsogni kezd. Bebizonyosodik a végzős igaza, a másiknak az idei élete első vizsgaidőszaka. A várakozáson felüli eredményére halványan, biztatóan elmosolyodik.
- Gratulálok - mondja, mire eszébe jutnak saját, már sikeresen teljesített vizsgái. - Nem minden vizsgád lesz ilyen egyszerű. Vannak tanárok, akik kifejezetten élvezik, hogy látnak minket órákig szenvedni egy-egy nehezebb feladattal.
Szavai alatt önkéntelenül is legutóbbi bájitaltan vizsgájára gondol, ahol mind az elmélet, mind pedig a gyakorlat nehéznek bizonyult, és amit bár hibátlanul teljesített, hazudna, ha azt állítaná, hogy nem izzadt bele.
- A bűbájtantól ne félj, Szikszai tanár úr az egyik legsegítőkészebb oktató az egész iskolában - egészíti ki mondanivalóját, majd elutasítóan megcsóválja fejét. - Szívesen odaadom a könyvet, ha szeretnéd megnézni, de én nem fogok belőle felolvasni neked. Nem vagyok az a csoportban tanuló fajta.
Lábait ritmusosan mozgatja, s miután elhallgat, fejét is hátrahajtja. Jobbjával beletúr frissen vágott, még szokatlan hajába, élvezi annak könnyed, egészen más érintését.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Minabella

A kérdésre elválasztja tekintetét az érdeklődő szempártól, és egy távolabbi asztal felé pillantva vesz egy mély lélegzetet. Nehéz megmagyarázni, miért is volt szükség arra, hogy megszabaduljon a hosszú hajától. Talán, ha megpróbálná sem érthetné Sárán és rajta kívül más, hiszen aligha akad olyan személy, akinek bepillantást engednének testvéri kötelékük erejébe és titokzatosságába. Kettejüknek sokszor mondaniuk sem kell ahhoz semmit, hogy a másik pontosan tudja mit érez, mire vágyik, mire van szüksége. A döntés, hogy levágják az ő rá oly jellemző hosszú, göndör fürtöket is szavak nélkül fogalmazódott meg közöttük.
Ujjai a sótartóval játszanak, mikor végül visszatalál Mina szemeihez, és elmosolyodva megvonja vállait.
- Itt volt az ideje - mondja, míg ajkait összepréselve lebiggyeszti és vállai újra megrándulnak. - Már nem én voltam, ráadásul gyerekkorom óta nem volt rövid hajam. Egyszerűen csak tudtam, hogy szükség van erre.
Utolsó szavainál még szokatlanul rövid haja felé nyúl, hosszú ujjai végigszántanak a beállított tincsek között, majd leengedi karját, és Minára mosolyog.
- Hm? - visszakérdez ugyan, de már követi is a levitás pillantását. A vörös lány valóban szembetűnő, de nem azért, mert olyan szép. A haja felviszi, kiemeli a tömegből, hogyne, azonban ez a végzős rellonost egyáltalán nem hozza lázba. - Ez olyan női dolog, hogy itt vagyok veled, és te más lányokat ajánlgatsz nekem?
Felvont szemöldökkel, ajkán bujkáló vigyorral kérdezi, de még mielőtt Mina megválaszolhatná azt, továbbfűzi szavait.
- Egyébként is... miért rajta gondolkozol? Nem is értem..., engedd el magad - mondja kissé értetlenül, hiszen neki jelenleg semmi más nem fordul meg a fejében, mint a szemben ülő lány és az előttük álló este. - Ti folyton gondolkoztok, kombináltok, ötletem nincs, hogy van erőtök ennyi mindenre egyszerre.
Megcsóválja a fejét, majd lepillant és kinyitja az étlapot. Még nem tudja mit kíván, nem is igazán éhes, úgyhogy gyorsan ellapoz a nehéz, húsos ételekről a tésztafélék felé.
- És anyukád tudja, hogy velem vagy? - kíváncsian pillant fel, érdekli, hogy vajon Zója mit szól ahhoz, hogy a lánya és ő végül mégis egy randevún kötöttek ki. - Nem mintha bánnám, kedvelem őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Sacamanó♥

Némán engedelmeskedik testvérének; leül a szökőkút hideg kövére, és bár kezeit először combjai mellett támasztja meg, a változás izgalmától meg-megreszkető alkarjai miatt szinte azonnal mocorogni kezd. Nem szégyelli, hogy hosszú hajával együtt a múltat is fél elengedni, mégsem szívesen fedné fel érzéseit Sára előtt - habár jóllehet, nővérének vannak sejtései, mi is zajlik le benne éppen. Szíve mellkasában zakatol, az ereit duzzasztja az adrenalin, és mire lehullanak az első göndör tincsek, fogai belemélyednek beharapott alsó ajkába.
- Arra gondoltam, hogy mesterképzés után elmegyek a Hebridai Feketesárkányokhoz - dünnyögi lehunyt szemekkel, az olló vékony, karcos hangjára egészen ellazulva. - Szendrei Véda tanárnővel beszéltem már erről, úgy gondolja, hogy a MacFusty klán szívesen látna, annak pedig különösen örül, hogy ebből az iskolából én lennék az első diák, aki közöttük végzi a gyakorlatát, illetve... aki ott, náluk kötelezi el magát.
Hangja elhalkul, szemöldökei összébb húzódnak, hiszen azt még maga sem tudja, hogy ha egy szép napon odajut, és MacFusty lesz, akkor onnan létezik-e a visszaút, eljöhet-e, vagy egyáltalán elakar-e majd valaha is szakadni új - és valószínűleg legigazabb - családjától.
- Emlékszel a sárkányos pizsamámra? - nevetése áttöri mellkasát, feltépi összetapadt ajkait, az emlékképre megcsóválja fejét. - De szerettem! Valahol még biztos meg van. Hm, rég voltunk otthon, a vizsgák után nem megyünk haza?
Sára gyengéden lesöpri vállait, ekként közölve a tényt: kész vagy, ideje változni, kicsit felnőni, kicsit jobb lenni. Noel kérdő tekintettel pillant fel a hirtelenszőke lányra, széles mosolyának aprócska görbülete megremeg.
- Huh - sóhajtja, míg feláll és kiegyenesedve mindkét kezével beletúr megkönnyebbült, sokkal rövidebb tincseibe. - De más - mélyről jövő nevetéssel hüledezik, miközben újra és újra végigszánt fejbőrén. - Na? Milyen?
Szembefordul törpe nővérével, arca már így, látatlanban is ragyog, szemei csillognak, vigyora alól kilátszik az összes foga. A változás gyönyörködtet, kétség sem fér hozzá.
- Köszönöm - mondja még, és közelebb lép Sárához, hogy lehajolva hozzá egészen belebújjon a nyakába. - És persze, ha valamikor neked is fodrászra lenne szükséged..., rám bármikor számíthatsz. Csak, hogy tudd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Évnyitó, Rubya kisasszony és Annelie
Megjelenés

A nagyterem ajtaját átlépve gombolja be utolsó inggombját is, és igazítja meg zakóját, hogy mind vállain, mind karjain jól álljon a drága anyag. Rápillant a csuklóján feszülő órára, majd felemelt állal, a tanári asztalnál helyet foglalókat figyelve sétál végig a Rellon asztala mentén. Végig Rubya professzor asszony tekintetét keresi, és ha a nő felnéz rá és pillantásuk találkozik, ő halványan elmosolyodik, s néhány hosszú másodpercen át tartja vele a szemkontaktust, majd elválasztva tőle zöldjeit, vigyorogva ül le Annelie mellé.
- Hali - köszön neki halkan, míg elhelyezkedik a zsúfolásig telepakolt asztalnál. - Kicsit késtem. Miről maradtam le?
Habár nem jellemző rá a késés, vagy az efféle nagy rendezvényeken való illetlen viselkedés, most mindkettő mögé sikerült pipát tennie. A tanári asztal felé pillant, egy ideig Merkovszky tanár úr gondterhes arcát figyeli, majd végignéz a rengeteg ismeretlen személyen. Merlinre, ezer, hogy a legjobb részről maradt le!
- Kik ezek? - dől a mellette ülő, svédül csivitelő füléhez, hogy meglepettségét egy pillanatra sem palástolva érdeklődjön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Annelie és Zsóka

Hol a tanári asztalnál ülőket, hol a mellette bosszankodó lányt figyeli, szavaira éppen csak, hogy megemelkednek szemöldökei. Igaz, hogy az iskolában történtek már nem odavaló dolgok, többek között ő is áthágott jó néhány házirendi pontot - amiből köszöni szépen, lett elég baja, le is rótta büntetését -, de mindeddig úgy gondolta, hogy ezekre elegendőek a prefektusok és Warren. Sőt. Ha a minisztériumnak eddig megfelelt Warren és az enyhén szokatlan módszerei, a továbbiakban miért nem lesz jó?
Hümmentve dől a barna arcához, és míg az a Rellon otthonos színeiben pompázó nagyteremben gyönyörködik, ő a szája szegletében bujkáló mosollyal kifúj egy tincset az arcából.
- Kitalálunk valamit, ne félj - mondja, mikor rápillant a másik, és az asztal alatt futólag végigsimít combján. - Majd tanácsot kérünk Ádámtól, meg egyébként is, az elemistáknak muszáj gyakorolniuk.
Fojtott hangon beszél, hogy csak Annelie hallja, más viszont nem ügyel ennyire az illemre, közvetlenül mögüle ugyanis felharsan egy kislány bájos hangocskája. Nos, legalább a hangja az, mert amit mond, az nemhogy nem bájos vagy kedves, egyenesen felháborító. Hogy ő tartozzon valami ismeretlennek?!
Mint aki rosszul hall úgy dermed meg, ráncba szaladó homlokkal néz Annie-re, majd a lehető leglassabban fordítja arcát a bizonyosan rossz ajtón kopogtató törpe felé. Mit merészel ez?! Egy ideig csak nézi őt, minden értetlenségét és felháborodottságát belesűrítve egyszeri pillantásába, majd, első mérgét nehézkesen lenyelve, kissé megbillentett fejjel, hunyorogva szólal meg.
- Nem tudom ki vagy - szűri fogai között - azt sem, hogy ki a testvéred, de hogy én egy árva knúttal se tartozom nemhogy neki, de senki másnak sem, az biztos. Tudod egyáltalán ki vagyok, Merlin bökjön meg?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Lorelai K. Riviera

A gyengélkedő ajtaját életében először, most szúrja ki, éppen Warrenhez igyekezvén egy újabb kötelező találkozó miatt. Hogy eddig hogy kerülhette el figyelmét a kviddicsesek talán legfontosabb helyiségének egyszerű, környezetébe olvadó bejárata, maga sem tudja. Mint ahogy azt sem teljesen érti, hogy az itt töltött öt, olykor igencsak ínséges, küzdelmes éve alatt hogyan nem jutott még ide. Vajon Kowai sem járt itt soha? Ez egyáltalán nem menő... sőt, hi-he-tet-len gáz!
Gondolatára még el is kuncogja magát, s rövidre nyírt szakállán ujjaival végigszántva lenyomja a kilincset.
- Hali - szendvicse utolsó falatján csámcsogva lépi át a küszöböt, s csörtet végig az ágyak között egészen az ablakig. Az ajtót már csak sarkával löki meg, hogy becsukódik-e, az már nem rajta múlik. Ráérős sétája alatt halk, de annál kifinomultabb megjegyzéseket tesz.
- Minimum lepusztult trollodúra számítottam - bohókásan megingatja a fejét, majd megáll a párkánynál. Közel hajol hozzá, végighúzza rajta az ujját, hátha poros, természetesen, aztán, mikor elég tisztának ítéli meg ahhoz, hogy új ingével érintkezhessen, rákönyököl. - Hm, nem is rossz a kilátás.
Nem mondhatni, hogy nyugtalan az idegen hely, vagy az ott tartózkodó fekvőbetegek miatt, egyedül csak az zavarja, hogy nem sietett elé egyetlen manó sem, hogy hogyléte felől érdeklődjön. Pedig hát ez volna a minimum, mind tudjuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Lorelai K. Riviera

Összehúzott szemekkel figyeli az ablakon túli világot - az iskola helyenként megvilágított udvarát -, várja a már említett, iránta érdeklődő házimanó felbukkanását, s közben azon mereng, hogy bár megevett jó néhány csirkehúsos szendvicset, kissé mintha mégis éhes maradt volna.
Aztán, csak úgy a semmiből megszólítja egy hang. Nem manóféle, sokkal inkább emberi eredetű, kedves természetű, vékony, dallamosan csilingelő női hang, mire lassan felemeli és feltételezett irányába fordítja fejét. Helló, cica.
- Hát csókolom - köszön kisvártatva, miután végignézett a nő kezében várakozó izén, s kellőképpen megszeppent annak túlzottan is intimnek tűnő látványától. Merlinre fogadok, hogy azokkal a dolgokkal embert lehet ölni!
Tekintete a tálcáról felkúszik az egyelőre ismeretlen kisasszony alakjára, megbiccentett fejjel végigjárja annak dombocskáit, majd mikor végül felér, s megállapodik az őt vizslató szempáron, köhint egy elegánsat.
- Még soha nem jártam itt, aztán gondoltam... hm, tudja, épp útban voltam a felügyelőmhöz... - közben gyorsan kipillant a hármas ágyon fekvő lányra - ...mert kötelező, rendszeres randevúzgatást ítélt meg nekünk a bíróság... - kacsint egyet a somolygó betegnek, majd fél karjával a párkányon könyökölve kezdi fürkészni az előtte álló gyógyítót.
- Ha letette ezt a... tálcát, akkor szívesen be is mutatkozom - mondja egy halvány mosoly kíséretében. - Csak, hogy az archoz tartozzon név is. A jövőben tudja, kit keressen.
Nem, nem flörtöl. Csak önmagát adja. Az pedig tudvalevő, hogy minden kapcsolat ennél a sarkalatos pontnál kezdődik. A bemutatkozás fontos és illendő, Noel meg egyébként is híres udvariasságáról. Már egy pillanatra sem választja el zöldes tekintetét a szemben álló nőről, nagy valószínűséggel azt el is felejtette, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a helyiségben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Csermey Natália Babett

Kényelmesen hátradőlve, lábait kinyújtva hallgatja a kis vöröst, tekintetét le sem veszi folyton csacsogó szájáról. Hihetetlenek ezek a navinések! Iménti gondolata újra meg újra felsejlik agya egy hátsó szegletében, hiszen már-már biztos abban, hogy egy másik ház gólyája nem merne ennyit beszélni - egy hatalmasra nőtt, unott arcú rellonoshoz legalábbis.
A fotelban szétzuhant végzős bólint egyet, s közben azon mereng, hogy a lány fejében vajon megfordul-e a gondolat, hogy erre ő esetleg nem is kíváncsi? Bizonyára nem. Mint ahogy az sem, hogy olykor aranyat ér a csend, és férfikorba érő idegenekkel ne legyen ennyire nyílt. Idővel majd megtanulja.
Mélázásából egy újabb kérdés ébreszti fel. Lustán pislant egyet mielőtt zöldes szemeit a másikra emelné, majd egy észrevétlen, aprócska sóhajt követően válaszra nyitja ajkait.
- Én ebben az évben döntöttem el véglegesen, hogy a jövőben sárkányokkal szeretnék foglalkozni - mondja, és kissé feljebb tornázva magát a fotelban tovább is fűzi szavait. - De valaki már ötéves korában tudja, hogy gyógyító akar lenni. Időd addig van, míg ötödévesként - ha maradni szeretnél mestertanoncnak - kötelezően szakot nem kell választanod.
Vállait megrántva pillant vissza könyvére, de az ujját sem tudja megmozdítani, hiszen Natáliából úgy soroznak a kérdések, mint egy jól felépített kiképzőtábornokból. Noel felsandít rá, vesz egy mély levegőt, majd lehunyja szemeit, s jobbját arcához emelve ráérősen megdörzsöli orrnyergét.
- A bájitaltan és a sárkánytan - feleli készségesen, de az egyébként is rávalló türelmetlenséget egyre erőteljesebben érzi elhatalmasodni magán. Nem, nem, hiába, képtelen tovább maradni és ezzel a kislánnyal beszélgetni olyan témákról, amik bár kedvesek, édesek és a társaság láthatóan lelkes, neki most minél gyorsabban friss levegőre van szüksége, különben a Navine házvezetője Merlinre, hogy szénné égve kapja vissza a Csermey lányt.
- Ne haragudj, de... - emelkedik fel, s mondatát be sem fejezve, a másik felé csak könyvét mutogatva indul el az ajtó irányába. - Minden jót, hajrá, meg...
Szabad kezével int, és már kint is van a társalgóból, hogy sietős léptekkel visszavonuljon a kastély legszentebb helye felé, a pincébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Lorelai K. Riviera

Magabiztos mosolyába mintha árnyalatnyi szégyellőség költözne a jó tanács hallatán, egy fél pillanatra még szemeit is lesüti. Úgy tűnik, számára az, hogy mestertanoncként jár itt először sokkal inkább egy kellemetlen fiaskó, mint olyasvalami, amire méltán lehetne büszke. Hát hogy a fenébe tudta mindig megúszni?!
Gondolatai válaszokat várva ostromolják kusza, egyre sápadtabb emlékeit, szája széle meg-megrándul néma merengése alatt. Pedig nem egyszer megsérült, de... de valahányszor hozzáértő gyógyító segítségére szorult, ő akár egy makacs öszvér, inkább a feketepiacot jól ismerő Kowaihoz fordult. Egy alkalommal olyan mélyre süllyedt a gyógyszerszükség miatt, hogy könyörgésre vetemedett, majd pedig dühében - mivel a lány többször is elutasította - életében először teljes testét felgyújtotta.
A felismerésre tekintete ismét élénkké válik, ajkai kiszélesednek. Az arca felderül, vonásai újra markánsak lesznek.
- A bíróság... - ismétli meg az emlékeiben kutató nőt, s pillantását ráemelve kiegyenesedik. Látja az arcára kiülő értetlenséget és a felé irányuló vibráló feszültséget is érzékeli, így jobbnak látja megválaszolni a még fel sem tett kérdést. - Igen, én vagyok az a srác.
Noel csípőjét az ablakpárkánynak dönti, ujjait lábai előtt kulcsolja össze, s kissé megbillentett fejjel figyeli az egyébként egyre ismerősebbnek tűnő arcot. Az arc pedig továbbra is értetlen, a nő mozdulatai óvatosak, lassúak. A fiatalember megmerne esküdni arra, hogy valahol már találkozott a gyógyítókisasszonnyal. Ez biztos.
Aztán a barna tekintet rászegeződik, mire a rellonos mestertanoncban abban a szent minutumban megáll az ütő. Igen, ezekre a szúrós szemekre tökéletesen emlékszik. Méghozzá ragálytan óráról.
- Tanárnő! - a nővel egyszerre hördül fel, azonnal ellökve magát a párkánytól. Száját eltátja, szemöldökeit úgy ráncolja, mint aki még éppen nem rakta össze a képet, de aztán csak sikerül... Hú de ciki!
- Ombozi Noel vagyok, tudja, ... izé - bal mutatóujjával ráérősen megvakargatja pajeszát - éppen időt nyer magának-, majd előrébb lépve egy elegáns mozdulattal kinyújtja a kezét. Udvariasan, nem feltűnően mentve a menthetőt. - Csak - mutat a haja és szőrös arca felé - levágattam a hajam meg nem borotválkoztam meg. De... hú ha - elneveti magát kínjában, jobb tenyerével végigsimít egész arcán. - Gondolhattam volna, hogy itt találom Önt. El kell mondjam, tök jó ez a hely, a hangulat is kiváló, és amilyen pompásan kézben tartja itt a dolgokat, hát... Tanárnő, minden elismerésem.
Komolyan bólogatva pillant körbe a gyengélkedőn, beszéd közben kezeivel sűrűn gesztikulál, majd megkerülve Riviera kisasszonyt elindul az ágyak között, hogy a hármas számú betegnél megállva belekapaszkodjon az ágyvégi rácsba. Megmozgatja, stabil.
- A berendezés is... - fejét hátraveti, a mennyezetet kezdi bámulni, mintha onnan remélne segítséget - hát hm, olyan amilyen, de... - a tanárnőhöz fordul - oké, abbahagyom, csak ne haragudjon, hogy indokolatlanul benéztem. Légyszi.