Adrian
- Budapest egyik kávézója
Ott van a nyelvem hegyén a csípős válasz, könnyedén visszaszólhatnék neki ezzel kapcsolatban, mégsem teszem. Bólintok, aztán ismét a teámat kezdem fixírozni, hogy azért addig is csináljak valamit, míg ő kibámészkodja magát. És itt jön a feketeleves, tőlem szokatlan kertelés nélkül osztom meg vele a véleményem, holott pontosan tudom, ez őt mennyire nem fogja meghatni. Adrian nemcsak borzalmasan makacs, hanem még tökéletesen is játssza a szerepét, amitől egyszerűen kiráz a hideg. Nézem az érzelemmentes szemeket, közben nem tudok másra gondolni a legrosszabbnál, de nem hátrálok meg. Állom a tekintetét, miközben észre sem veszem, és körmeim már a tenyerembe vájnak. Nem tudom, mikor lettem ilyen dacos, de abban egészen biztos vagyok, hogy Adriant nem lepem meg.
- Én nem ezt kérdeztem. Shayleent szóba sem hoztam, nem is akartam - rázom meg a fejem, szemeimet még mindig az övéibe fúrom. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem ő fogja először elkapni a fejét. - Arról beszélek, hogy ez a rengeteg edzés, meg ide-oda rohangálás két kontinens között tönkre fog tenni. Lehet, hogy nem érzed magadon, de látszik rajtad, hogy megvisel.
Érzem, hogy a pulzusom egyre feljebb szökik minden egyes kiejtett szónál, körmeim hegye piroslik a véremtől. Kezem hirtelen húzom az ölembe, mielőtt még a makulátlanul hófehér terítő piros lenne, pilláim megrebbennek a mozdulat közben - de nem teszek semmi mást. Meg sem próbálom mély levegővételekkel lejjebb küzdeni az adrenalinszintem, csak hagyom, hogy a szívem majd' szétfeszítse a mellkasom. Nem, most valami sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznom.
Adrian elfordul, én pedig kétségbeesetten hunyom le pilláim a kelleténél is hosszabb időre, hogy aztán újult erővel kezdhessek el beszélni.
- Tudod, hogy nem így van. Szereted ezt csinálni, és amíg ez így lesz, addig nem fogod tudni meghúzni a határt. Sosem fogod tudni, hogy mikor elég, hogy mikor nem fogja megérni, hogy mikor állsz majd a szakadék szélén. Legközelebb már csak zuhanni fogsz, Adrian.
*
