Lány aki túl sokat csacsog

 Összevont szemöldökkel hallgatom végig a lány litániáját, eléggé ellenemre van az effajta madárkaféle csacsogó hangnem, de nem ítélem el előre, az nem szokásom. Lehet zavarát palástolja ezzel. Érthető persze mindez, hisz idegen a hely, s a légkör sem ismerős még.

- A nénizést kérem mellőzze, a megszólításom Rubya professzor vagy egyszerűen tanárnő.

 Szúrom közbe hidegen és minden érzelemtől mentesen. Határt kell szabnom, s még csírájában a jó irányba terelnem. A lány hozzám való, nyalókával történő közeledését egy fej és kézmozdulat kombinációval hárítom. Nem pazarlok szavakat annak kifejtésére, hogy ez nem illendő és ráadásul a nyalókát sem szeretem. Neki aztán látom mindegy, folytatja tovább a csipogást, amit némán hallgatok tovább.
 Végre megtudom a nevét, amiből keleti származásra asszociálok. Nincs ezzel gond, az ég világon semmi, ahogy azzal sem, hogy a nővérét jött meglepni és vele lenni. Nem úgy a lopással, mert hiába javította gyorsan nyelve botlását azért ahhoz nem elég gyorsan, hogy ne tudjam kikövetkeztetni az első szótöredékből mit tett valójában és, hogy honnan is szerezte a követ, amit a kezében tart és felém nyújt.

- Nos ez egy szép Realgár, avagy Vámpírkő, ezt a nevet azért kapta mert kemény tárgyhoz koppantva fokhagyma illatot áraszt, mely az őt képező Arzén miatt van. Elég instabil ásvány, látom már kezd sárgás színt ölteni, vagyis Auripigmentté változni. Ez egy mérgező kő, melynek malíciája a bőrön át ivódik be a szervezetbe. Ezért jobb, ha most elszeparálom önt tőle.

 Előveszem pálcám és egy átlátszó tetejű dobozt varázsolok a lány keze és a kő közé. Jobb a békesség és a nyugalom a fő szempont. Nem hiányzik, hogy hulljon a haja, vagy görcsrohamot kapjon és egy idő után meghaljon. Mert igen az Arzén ez a veszélyes félfém sajnos erre is képes.
 Remélem ezzel valamicskét komolyítottam a leányzó hozzáállásán. Gondolom nem szándékozott bántani sem testvérét sem magát, de ehhez vezet a felelőtlen viselkedés. Idegentől elvenni valamit bűn, mely mint most is kiderült megbosszulja önmagát anélkül, hogy én vagy bárki más papolni kezdene róla.

- Ennek fényében javaslom keressen egy megfelelőbb ajándékot a nővérének Kisasszony. Ami pedig a Realgárt illeti jobban jár, ha visszajuttatja annak akié, vagy ha ez nem megy, kellő megbánás mellett adja át nekem és én elhelyezem a Gemmológia szertárban annak ígéretével együtt, hogy nem vesz el máskor senkitől semmit, mert lehet, hogy magának árt vele.
 Ajándék ügyben pedig esetleg a javasolnám a Rózsakvarcot, mely teljesen veszélytelen és a szeretet kövének is nevezik. Nem csak szerelmesek, de testvérek is adhatják egymásnak a köztük lévő kapcsolat megerősítésére. Ha nincsen pénze venni, akkor adok egyet önnek, annak jeléül, hogy megbízom önben.

 Azt hiszem ez a felajánlás sorozat hatásos lesz és nem fogja visszautasítani a lány. Nem fogom bepanaszolni, kár volna, de a tanulópénzt meg kell fizetnie. Szerencsére időben összetalálkoztunk, így nem eshetett komoly baja, ám ha belemegy a kő átadásába leget meg is vizsgálom. Míg válaszára várok pálcám segítségével kettőnk között a levegőben tartom a Realgárt dobozával együtt. Csodaszép vörös és aranyló színe van, de a szépség néha veszélyesebb mint gondolnánk.

Év nyitó/záró - Vécsey kolléga

 Valahogy ma nem megy a beszélgetés. Jobban esik hallgatni Andrást mint hittem, hangja eltereli figyelmem. Ahogy lassan sétálunk figyelem szavait, szája mozgását szeme pillantását. Látom őt is összezúzták, lelke romokban van de ő férfi másként dolgozza fel a veszteséggel járó traumát. Jobban teszem, ha én is a munkámba temetkezem, mert azzal legalább házamnak és az iskolának hasznára leszek. Gyógyítom Dolánszky urat, mert most már mindennél jobba akarom, hogy lábra álljon, talán még nála is erősebb bennem az ez iránti vágy. Ha általam érhetné el óhaját az nekem öröm lenne, igazi tiszta és szívből jövő. Jutalom. ...Olyan jó volna megint átélni a betegségből gyógyult ember adta boldog mosoly okozta eufóriát, ami semmi mással össze nem hasonlítható...
 Megint elkalandoztak gondolataim, ezért gyorsan visszarántom magam a valóságba és agyamat ráveszem, hogy feldolgozza azokat a szavakat, melyeket András eddig elmondott. Szerencsére ezzel nincsen gond és elmerengésem lehet neki fel sem tűnt. Kedves ember, erős elhivatottsággal tárgya iránt, amit nagyra becsülök. Hirtelen megcsapja orrom egy érdekes szag, nem kezdek el fuldokolni mert sokszor a laborgyakorlataimon sokkal undokabbat is szagoltam már, és a halál illatánál semmi sem rosszabb, de kellemetlen az szent igaz. Aztán hirtelen, mintha elvágták volna tűnik el a bűz, s az ájerbe az ibolya jellegzetes illata árad, Tőle. Tudom, hiszen elemi mágus és kedvenc eleme a levegő, ez annyira jellemző. Kerülni akarom és mégis minden hozzá vezet vissza, de tartom magam és nem fordulok felé. Maradok Kollégámé testben és szellemben, csak lélekben és gondolatban kalandozom Ádám mellé.  

- A diákok mindenütt elevenek, csak itt sok színes és szagos eszközük is van hozzá, hogy mindezt számunkra egyértelművé is tegyék.

 Nevetek egyet, szívből, de nem mélyről. Jól érzem magam, a felszínen, de odalenn és odabenn már készülnek gyűlni a viharfelhők, a ritmusom szabálytalan, amikor lelassul akkor nehezen nyelek, ettől megrémülök, amitől meg az égbe szökik és akkor vadul kalimpál éltetőm. De ezt nem mutatom, bár a sápadtság jelezheti, hogy épp nem vagyok a legjobb formámban.

- Azt hiszem itt az ideje leülni. A tanári asztal ott van, én a bal szélen ülök, te pedig, ha gondolod foglalj helyet mellettem. Azt hiszem nem soká kezdődnek a díjátadók. Doléance már ugyan átvette a házkupát, de a java még csak most jön. Szerintem idén nagyon jól teljesítettek a Levitások, és a Rellonosok sem szégyenkezhetnek, köztük is vannak kivételes tehetségek. Jövőre lehet ők nyernek. Te mit gondolsz erről?

 Miközben beszélek elindulok és leülök az asztal mellé, vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg gond lehet. Nem számít semmi, akkor is kibírom és akkor sem fogom megkeresni a gyűrűt. Én döntöttem így és vállalom minden következményét. Ha Ádámnak ennyit jelentett, akkor nekem miért jelentsen sokkal többet. Akit halálra szántak úgyis meghal egyszer és, hogy ennek ideje mikor érkezik el azt csak sorsfonalunk szövőnői döntik el. Ha úgy íratott, hogy ma éjjel még életben maradok, akkor úgy is lesz, ha pedig el kell mennem, hát méltósággal teszem és örökké független szabadon. Érzem szédülök, majd kisvártatva émelyegni kezdek, ezek az első jelek. Egy perc sem telik el és hiába nyitom ki lecsukott szemem nem látok semmit, ez a látóidegem vérellátási zavara miatt van. Testemből minden erő elszáll és lassan csúszom le székem mellé. Az ájulás sötétségében vakként keresi öntudatom a kiutat, tapogatózik, emlékek nyomán halad, hogy visszatérjen, de minden kísérlete kudarcba fullad.

Két megmentőm Ádám <3 és András

 Tu-pup...Tu-pup...Tu-pup...Először hatalmas elánnal dörrennek az ütések, majd mind finomabban erősödik pillanatról-pillanatra normál iramra életetőm. Remélem ez a kis lelassulás elég pihenő volt neki. Még így a sötétség börtönében is érzem valami felszabadít, lilás fény villan fel és pulzálni kezd lelki szemeim előtt. A dobbanásokat Ametisztjeim generálják újra, és vérkeringésem reagál is az új egyenletes ritmusra. Kezdek magamhoz térni. Furcsán lassan kecmereg azonban vissza öntudatom, lassan tisztul ki elmém, melyben egy dallam sorai cikáznak mantraként.

~...I'm gonna run to the edge of the world
Run to the edge of the world
Feel that i'm gonna get home if i try
I'm gonna run to the edge of the world
Run to the edge of the world
Need to find my way home...~

 Kinyitom szemem, látásom még kicsit kusza és homályos, de egy Peridotszín szempár megragadja tekintetem. Hangokat hallok zörejek zúgó egyvelegét, de élek és ez a lényeg. Óvatosan nyitom ajkam szóra, hiszen ki tudja hangom akad-e még. Agykárosodást is okozhat a vérellátási zavar, ha nem kezelik hamar. Szerencsére azonban működik mindenem, ezt onnan tudom, hogy aprót rezzen a testem és ezt érzem. Erősnek kellene lennem és keménynek, de ez most nehezemre esik. A rémület most uralkodik el rajtam, ami miatt könnyezni kezdek.

- Sajnálom...

 Egyetlen szó, ennyire futja nem többre, és még pár mozdulatra amivel jelzem a mellettem lévő két férfinak, hogy fel szeretnék kelni a földről. Amikor végre ismét a széken ülök a könnyeket szemem alól letörlöm és rendezem vonásaimat. Nem mutathatom ki mennyire riadtnak és kiszolgáltatottnak érzem magam ebben a pillanatban. Szerencsére nem lett nagy körülöttem a riadalom, így talán majd csendben és feltűnésmentesen távozhatok az est végén. Ádám és András, róluk megfeledkeztem és a gyűrűről, ami most a mutatóujjam második perce fölött pihen.

- Most már jól vagyok!

 Lehúzom és átteszem a gyűrűsre, ahol a helye van. Mindezt úgy viszem véghez, hogy csak esetleg Ádám lássa és egy halvány mosollyal jelzek neki. Nem tudom mit mondhatnék, nem tudom mit vár tőlem, de az, hogy most itt van sokat jelent nekem, de vagyok olyan fenemód dacos, hogy ezt nem mondom el neki. András felé egy néma - Köszönöm! hagyja el a számat és pillantásommal jelszem, hogy később mindent elmesélek neki, ha igényt tart rá. Közben lassan az Igazgató ismét beszélni készül így igyekszem inkább arra koncentrálni. Miután elhangzott a beszéd feltűnés nélkül, Ádámmal együtt távozom.

Írország - Ardmore

Egy különleges útinapló margójára


 A szirt szélén állva karomat enyhén már gömbölyödő pocakom köré fonva állok. Előttem a tenger mögöttem a zöld dombok ölelte vidék. Hajnal van, a szél lágyan leng körül és simogatja arcom, ahogy a víz felől érkező sós permet is egyként vele. A nap kelet felől lassan bújik az ég felé, ahogy szerető párjához édesdeden. Magam vagyok, szeretek egyedül sétálni és közben gondolataimon mint csónakon sodródni messze-távol a nyüzsgő világtól.
 Mostanság sok bánat és sok öröm ért, s most és itt jött el az ideje, hogy magamban rendezzem ezekből adódó érzelmeimet. Sikerült is talán, mert már nem fáj semmi és mosolyogva nézem a tájat, ahová mindig is visszavágytam. Gyermekként éltünk itt úgy egy évet, de már akkor megfogadtam, hogy eljövök újra és beváltottam ígéretemet. Bakancslista, volt, van és lesz is. De már sok dolgot kihúzhattam róla, ami jó.
 Ádám még aludt amikor kiléptem a kis házból, amit egy domb tetején vettünk ki nem messze innen. A karját féltőn körém fonta, alig tudtam kikecmeregni az ágyból, de szerencsére nem ébresztettem fel. Egy cetit hagytam a párnán, hogy aggodalmát,ami mostanság egyre erősebb valahogy lenyugtassam. Kellett egy sóhajnyi magány, egy könnycseppnyi igazi magány, amit én választottam.
 Egy dal jutott az eszembe, amit nem régen hallottam először és azóta az elmémben motoszkált, nem hagyott nyugodni. Nem tartva a lámpaláztól elkezdem dúdolni, ám alig hagyja el ajkam az első pár akkord távolról, mintha csak kíséretet akarna adni, egy furulya szólal meg mögöttem. Hátrapillantok gyorsan, de egy lélek sincs az ég egy adta világon rajtam kívül a vidéken. Nem ijedek meg, hiszen ez a varázslatos Írország, ahol mindennaposak a rejtelmek és az apró csodák. Folytatom hát tovább a dúdolást és élvezem a végtelen nyugalom eme véges és értékes pillanatát. Közben eszembe jut egy ötlet, amire remélem Ádám is helyeslően reagál majd, ha felvetem neki.

Írhon - Ádámom

 Ajka a nyakamhoz ér, átjár az a jóleső bizsergés ami hónapok óta mindig. Örülök, hogy utánam jött és most átölel. Szemem  a tengerre függesztem, miközben köszönök neki, majd elmosolyodom, hogy azután kisvártatva elé tárjam az imént elmémből kipattant ideát.

- Neked is szépet, Álomszuszék...Házasodjunk össze! Itt, ma vagy holnap! Tudom korán van és még kávét sem ittál, de ennél szebb hely és jobb alkalom sosem adódhat. Csak mi ketten, semmi cicoma és családegyesítés...

 Felé fordulok, hogy lássam vajon sokkot kapott-e vagy sem és, hogy pillantásom erejével hassak rá, persze csak finoman lágyan, hiszen a szabad akarata fontos nekem és tiszteletben tartom azt is, ha nemet mond.
 Sosem vágytam nagy esküvőre, erről látott álmaimban is inkább megszöktem a férjemmel a násznép elől és elszáguldottunk egy motoron a naplementébe úgy menyasszonyi és vőlegényi díszben. Így hát adta magát a dolog, hogy ha már itt vagyunk miért ne válthatnám valóra egy részét álmaimnak.

- Azt hiszem, most aztán elvetettem a sulykot. Ramóna elájulna ha nem lehetne örömanya, ahogy az Apám sem repesne, hogy nem ő vezetett oltárhoz, de ez a mi életünk...

 Mondom halkan és nagyon, nagyon óvatos hangon mert mindkét említett arca megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy közöljük velük, hogy már házasok vagyunk. Persze látom kedves öcséim elfojtott vigyorát is és Ádám Apjának helyeslő arckifejezését is és persze Anyuét.
 Ő tudja mi ebben a kérdésben a véleményem és mint eddig mindenben ebben is a pártomra állna a konokokkal szemben, de majd kiderül mi lesz, ha Kedvesem végre felocsúdik és válaszol. Gyomromat enyhe görcs rántja meg, és az a bizonyos émelygés is elfog kissé, de legyőzöm mindkettőt.

Ádámom <3

 Beszéd és csók mindkettőt szeretem és mindkettő kell nekem, s most amit mond talán jobban mint puha ajka sajátomon. Beleegyezett, hogy összeházasodjunk, s bennem máris ezer kérdés és megoldandó ügy képe gyülekezik hadseregként állva csatába hevesen dobogó szívem ellen.

- Adj nekem hat órát, addig szerezz egy öltönyt meg két gyűrűt és légy a város főterén álló templom előtt pontban kettőkor.

 Rákacsintok Kedvesemre és szenvedélyes csókot adok neki mielőtt beszaladnék a házba, hogy ott gyorsan magamra kapjak egy farmert egy pólót és egy kardigánt, majd belebújjak túracipőmbe. Ismét kilépve a házból varázspálcám segítségével egy vasparipát kreálok magamnak, majd gyakorlott mozdulattal pattanok fel a motorra. Mindig is imádtam nyeregben lenni, tudtam ezt a szabadságot mugli körülmények között, ahol nem célszerű hoppanálni, semmi sem adhat.
 Persze a szüleim kitértek tőle a hitükből, de mivel az öcséimnek van jogosítványuk nem aggodalmaskodtak tovább. Öles gázzal farolok ki az útra és már száguldok is a város felé, hogy ruhát, cipőt és ehhez hasonló csacskaságokat szerezzek, valamint, hogy legszebb mosolyomat előszedve a talonból rávegyem Ardmore papját, hogy bár a magam részéről nem vagyok megkeresztelve, de eskessen össze bennünket Ádámmal.

Egyetlenem

 A gépet leállítottam a templom mögött, majd bementem és átöltöztem, szerencsére az Ír vendégszeretet a papra is jellemző volt, így egy hatalmas kacagás és egy jóféle barna sör ajánlata mellett az esküvő után elvállalta a szertartás lebonyolítását. Magas volt, negyven év körüli és vörös haja kócosan meredt mindenfelé mint egy szalmaboglya, de rendkívül jó lelkűen állt hozzám, ami tetszett. Most hogy átöltöztem, a sebtében bérelt ruhámba és megszépítettem magam pár egyszerű fodrász és sminkbűbájjal kisétálok az épület elé. Nyomban észreveszem Ádámot.

- Én készen állok, ha Te is.

 Lépek oda hozzá és megfogom a kezét. Sajátom egy kicsit hideg, ha izgulok ez általában így van. Remekül fest, csodásan áll rajta az öltöny, amit választott, ha nem lennék belé szerelmes, most biztosan totálisan beleszeretnék. Remélem ő is hasonlóan érez irántam, mert igencsak kitettem magamért, már ami a ruhát és a többi kiegészítőt illeti. Szerencsére Dublinban mindent meg tudtam szerezni, a legutolsó hajtűig és még egy csodás diadémot is tudtam venni egy antikvitásban. Míg várom, hogy elinduljunk körbepillantok és látom páran már figyelnek bennünket.

Roxforti kiküldetés

 Az utolsó feladat, amit ellátok mielőtt várandóssági szabadságra megyek. Már lemondtam a Levita házvezető helyettesi posztjáról, a folyamatban lévő egyéb iskolai ügyeimet lassan sikerül lezárnom, férjhez mentem néhány héttel ezelőtt és gyermeket várok a férjemtől. Ennél jobb már nem is lehet az életem és ez tényleg boldoggá tesz. Ez a kirándulás is inkább izgalommal mint aggodalommal tölt el, pedig Ádám kicsit ezt is túlaggódja, de imádom őt és csak mosolyogtam tegnap este is amikor arról beszélt mennyire hiányzom pedig még el sem mentem. Néha picit besokallok de olyankor ott a Kastélybeli lakom. Most is innen indultam el a felügyelő tanári tisztem betöltésére. Egykori fogadott gyermekem Keiko Sama és egy Rellonos leányzó a két szerencsés, akik eljuthatnak a Roxfortba ebbe a méltán világhírű intézménybe, melyre én magam is kíváncsi vagyok.
 A jegyemnek lába kélt, de minden megoldódott, s ha ez nem következett volna be sem estem volna pánikba, hiszen Blas öcsém vasutas így én magam is elég jól kiismerem magam a sínbohócok világában és tudtam volna valahogy jegyet szerezni, magamnak de szerencsére nem kellett bevetnem eme ismereteim széles skálájú tárházát. Tehát nem volt más hátra mint az út, amit szokásom szerint félre vonulva,-a diákokat szemmel tartva persze- fülemben megbűvölt zenelejátszómra feltett zenéim hallgatásával és olvasással töltöttem el. Szerencsére egyszerre több dologra is oda tudok figyelni és még pihentetni is tudom közben az agyam, így kipihenten szálltam le a vonatról. A peronon már vártak bennünket és amikor a szerelvény kihúzott mögülünk és túlestünk a kölcsönös tiszteletkörökön, úgy mint bemutatkozás és hasonlók kísérőinkkel elindultunk a csónakok felé, ami nekem kicsit kénye téma mert nem tudok úszni és a víztől is félek, de úgy voltam vele, hogy majdcsak túlélem ezt is valahogy, elvégre a Roxfort megér ennyi szenvedést.

Előbb magam, majd Ombozi Zsigmond
[zárt játék]

 Ahhoz, hogy életet adj szembe kell nézned a halállal, az létezés mulandósága ott van minden pillanatban, a legboldogabban is. Számomra most olyan időszak következik, amikor tisztának és kiegyensúlyozottnak kell lennem lelkileg. Testileg és szellemileg a táncpróbák teljesen egyben tartanak, hiszen mióta kiderült, hogy továbbjutottunk -ráadásul másodikként- a tehetségkutatón újra gőz erővel készülünk a férjemmel, hogy megint valami olyat mutassunk, amit még nem nagyon láttak a tisztelt egybegyűltek és persze a zsűri tagjai.
 Ám most itt sétálok a temetőben kora reggel, amikor még a faluban sem sokan járnak. Furcsa álmom volt emiatt jöttem, hogy békére leljek a néma sírok közt. Az olyan embereknek, akik mellett kísérőt játszik a halál néha kell, hogy együtt legyenek vele, s bár én félek tőle mégis megteszem ezt. Megállok egy egy kőnél és elolvasom a rávésett szavakat, az idézeteken gondolkozom, megérintek egy egy síremléket és elképzelem hogyan élték túl családtagjaik elvesztését a gyászolók.
 Kelni nap nap után, tenni a dolgodat és közben bízni abban, hogy egyszer még viszontlátjátok egymást a túloldalon, odaát a boltív alatt. Hinni, hogy egy halvány függöny válasz csak el és néha hozzád oly közel van akit szeretsz, de elvesztettél. Most az új életekkel magamban ez olyan félelmetesnek tetszik, és olyan veszélyesen közelinek. Rettegem a napot amikor világra hozom majd a kicsiket, mert álmomban három drágakőből kettő szilánkokra tört, s csak egy vérből kiemelkedő gyöngy maradt ép ám sötéten ragyogó. És én hiszek az álmaimban.

Ombozi Zsigmond
[zárt játék]

 Messze repülő gondolataimból egy arc és egy hang ránt vissza a valóságba. Fahéjszín íriszem emelem rá előbb és nézem meg magamnak jól. Egy férfi az, hangja is ezt támasztja alá. Furcsán átszellemülten bámul ő is, és alig értem mit mond és kérdez, de végtére is eljut a tudatomig.

-  Jó reggelt önnek is. Deákék, nos azt hiszem a főkaputól balra a harmadik sorban vannak elhantolva. Netán a rokonai, hogy ilyen korai órán ellátogat hozzájuk?

 Érdeklődöm puszta illendőségből, hiszen, ha már így összehozott a sors szeszélye nem lehetek vele sem szótlan sem faragatlan, nem de? Az arcát nézem továbbra is, ahogy ő az imént az enyémet fürkészte. Nem hoz zavarba, olyan vagyok amilyen. Közben az egyszerű, sablon kérdést már fel is teszem neki, s épp elégnek érzek ennyi közeledést.
 Ahogy nemrég a pubban Adammal megismerkedtem, úgy most itt is alkalmam nyílik újabb férfi rokonszenvét elnyerni és ezzel nincs is baj míg megvan a határ. Férjes asszony és várandós hölgy révén semmi komolyat nem kívánok egyetlen úrnál sem elérni, nekem már van Kedvesem, akihez hű vagyok.

Ombozi Zsigmond
[zárt játék]

 Végighallgatom a férfit és mosolyommal jelzem, hogy megértem a muglik közt való élethez szokott tévelygők érzéseit. Számomra az a világ vonzóbb, sosem tudtam igazán varázslóvá válni, s ehhez Szüleim életszemlélete is hozzájárult, akik inkább neveltek bennünket emberré sem mint muglivá vagy mágussá. Megismertettek mindkét világgal és hagyták, hogy válaszunk vagy épp két világ határán éljünk, ahogy én magam. Gyermekként a varázsló iskola mellett mugliba is jártunk és kviddics ugyanúgy szerepelt szabadidőnk eltöltésének módjai közt mint a zene tanulás vagy a hagyományőrzés. És ez így is volt jó. Sajt gyermekeimet is ebben a szellemben szeretném nevelni, és ehhez szerencsére férjem kiváló partner.

- Artemisia Rubya de Merkovszky, Gemmológia professa, örvendek. Nem, nem ismerem a nevezett hölgyet, de ha ön a csárdában lesz, akkor biztosan be fogok térni, feltéve, hogy készítenek tárkonyos vadragulevest. Fenn van a menüsoron, ugye?

 Először távozni készül, majd észbe kap és bemutatkozik, viszonzom és szóba igyekszem elegyedni vele. Ennek módját ő adja meg amikor jelzi, hogy egy itteni intézményben lesz dolgozó, ami ráadásul csárda, tehát ételeket lehet benne kapni. Számomra az evés élvezet ezért keresem fel sűrűn a legkedvesebb éttermeimet. Remélem a szóban fogó is egyszer az lehet.  

 

 

Ádám

 Utoljára még! Ezzel a jelszóval lépek be a terembe, vállamon a nálam magasabb táskával. Ugyan elég méretesre nőttem horizontálisan mégis úgy érzem szükségem van egy kis kikapcsolódásra, s erre nincs is jobb ,mint az íjászat. Leteszem a táskát egy padra a lőtér mellett, kiveszem belőle az én szépségemet, hogy felajzzam. Miután ezt megtettem, elláttam magam védőeszközeimmel vesszőket veszek magamhoz és odalépek a pástra, jó 8-10 méterre a céltáblától, mely nőként egy kényelmes távnak mondható.
 Az első vesszőt felillesztem az idegre, majd finom és begyakorolt mozdulatsorral feszítek, célzok és lövök, mindezt néhány másodperc leforgása alatt. Nem zavar senki és semmi ezen szombati kora délutánon, amikor mindenki tanul vagy csavarog. A vessző a cél közepétől pár centire ér táblát, s ez örömmel tölt el. A többit kell most már csak mellé küldenem. Döntöm el magamban és megnyugtat a tudat, hogy nem rozsdásodtam be a kihagyott hónapok során.  


Írj az egyik játékba olyat, ami egyértelműen a Húsvéttal kapcsolatos (pl. Címlapba nyuszifüles kép).
1 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Érkezésem
Öltözékem - képzeld el mindezt fehérben

 Mint a világ legnagyobb fehér bálnája úgy libegek be a Nagyterembe, persze Halloweenhoz illőn hullaszínre festve. Na jó ez azért barokkos túlzás. Nagyságom oka jókorára nőtt pocakom, de nem zavartatom magam miatta különösebben. Egy fehér ruha van rajtam, mely kicsit úgy fest mintha megszaggatták volna, a szemem alá pedig az összhatás kedvéért vörös-szürke karikát pingáltam. Szellemesen nézek ki, azt hiszem. Csinosnak most úgysem kell éreznem magam, de szabadnak mindenképp. Végre ugyanis tudtam adni magamnak némi kimenőt, aminek nagyon örülök. Elegem lett már az ágynyugalomból és a heti egyszeri Kastély vizitből, pedig Ádám fogadott leánykája Runa ott van velem és nagyon kedves hozzám, ám ez mégsem igazi szabadság.
 De most, itt vagyok, ünneplésre készen, s partnerem egy kivételes ember, egy új kolléga Rothman Anton. Legutóbbi látogatásomkor ismerkedtünk össze, amikor bejöttem, hogy Dettinek segítsek egy nagyobb csapatnyi kő beprogramozásában, a mestertanoncok képzéséhez. Anton odajött bemutatkozott, s nekem rögtön felcsillant a szemem. Az egyetemen az Aurorok által tartott önvédelmi és harctéri elsősegély nyújtási gyakorlatok voltak a kedvenc fakultációim. Szóval, ha ma este mást nem is de beszélgetni biztos fogunk, bár szívem szerint többet is tennék, táncolnék például.
 Minden esetre most megállok nem messze az ajtótól és várom őt. Hogy hol van a férjem, nos elutazott. Haza a szüleihez, de azt mondta nekem nem kell jönnöm, nehogy megterheljem magam. Chö...Majd azt én tudom Kedvesem, hogy mi terhel meg és mi nem. Kuncogtam amikor kitette a lábát a küszöbön túlra, alig tűnt el a látóhatáron én már szedelődzködtem is, hogy ideiglenesen visszaköltöztem a saját lakrészembe. Ez volt két napja, azóta persze beszéltünk és elmondtam mit tettem és hová megyek ma. Nem engedélyt kértem, csupán jeleztem, mondtam mosolyogva. Pár perc csönd után szusszant egyet és csak annyit kötött a lelkemre, hogy vigyázzak a helyes Kollégákkal.
Ez csak természetes...  

Kísér(t)őm - Anton

 Roppant ötletes és hozzá feltétlen illő kalóz jelmezben suhan be mellém laza lépteivel kedves Kollégám. Anton szerfelett kellemes társaságnak bizonyul, jót beszélgetünk, fél szemmel figyelve csak a teremben zajló eseményeket. Nekem néha le is kell ülnöm, hiszen elég nagy súlyfelesleg van gerincemen és lábaimon, hogy elfáradjak álltomban.

- Rémesen kellemes ez az este, nem gondolod?

 Kérdem és tőlem szokatlan közvetlenséggel viszonyulok a férfihoz. Mi tagadás némi változást hoztak magukkal azok a bizonyos hormonok, na meg, hogy szimpátiám azonnali és erős volt Antonnal kapcsolatban. Mindig is tiszteltem és becsültem az aurorokat, régen még amikor szakosodásról kellett döntenem majdnem én is az lettem, de a gyógyító ösztön erősebb volt. Ezen elmélkedve hirtelen ötlet jut eszembe.

- Mit gondolsz nem jönne jól a Mestertanoncoknak valamiféle egyesítése a Te és az én tudományomnak? Harctéri sérült ellátás, amolyan felcser képzés féle...Áh szólj ám, ha badarságnak tartod!

 Nevetek fel a férfira és belekortyolok a puncsomba, nem, ez nem alkoholmentes, spanyol lévén tartom a mondást egy korty itókától csak erősödik a szervezet, még egy várandós fehérnépé is. Persze rágcsálni valókkal is fel vagyok pakolva, különösen kedvemre valók azok a virslik melyeket ujjaknak álcáztak és néha megmoccannak a tányéromon.

- Kicsit elfáradtam, nem volna kedved feljönni és nálam cseverészni tovább? Hagyjuk meg a bulit az ifjúságnak. Ígérem semmi olyat nem teszek, ami rémisztésedre volna.

 Kacagok és felkászálódom székemről, amin mindeddig ücsörögtem. Várva Anton válaszát körbepillantok és látom a sokaság jól érzi magát. Rám is jó hatást tettek, vidám vagyok és sokat mosolygok, ismét csak tőlem szokatlanul, pedig nincs sajnos minden rendben. Koránt sem olyan az életem, mint szeretném, s mint vágytam rá.
 Ádámom kissé eltávolodott tőlem, talán félt de ezt sajnos rossz módozattal hozza tudtomra. Sosem szerettem, ha kalitkába zárnak, még ha aranyból van is. Neki sem tűröm el, csak a helyzet miatt maradok nagyrészt veszteg. Ha megszületnek a picik minden más lesz, tudom, s lassan kezdek tőle tartani. Nem akarok belesüppedni az anya szerepbe. Szükségem lesz továbbra is a függetlenségemre.

Ádám

 Egy hang, az Ő hangja üti meg fülem, s oldásomat rögtön elvétem, így a vessző jó tíz centire a többitől ér célt. Megzavar a beszéde, mert megdobban a szívem tőle. Jó érzés tudni, hogy itt van a közelemben, ezért az íjam leeresztem és odalépek hozzá. Csókja lágy és édes, mint mindig. A bentiek is megérzik jelenlétét, s ennek erős mozgolódással adják tanúságtételét.

- Add a kezed Kispapa!

 Fogom meg Ádám csuklóját, majd tenyerét hasamra illesztem úgy, hogy tapintásával átélhessen valamicskét a bennem zajló dolgokból. Mosolyogva figyelem arcának minden rezdülését, várva a reakcióit. Minden rendben van köztünk, szerencsére az öröme töretlen annak ellenére, hogy Anyósom teljesen kiborult a hirtelen esküvőtől és a terhességem tényétől.

Ádám

 Minden könnyem elsírtam már. Csak a csend, a némaság és a fájdalom maradt, mely mardos és metsz gyilkos hullámokkal minduntalan. Az egyetlen hely, ahol megnyugvást lelek a sírjuk. Hármuké. Mindegyik gyermekem elvesztettem. Két és fél hete már, hogy észrevettem a túl nagy békét. Nem mozdultak egy apró moccanásnyit sem. Megrémültem, elmentem az orvosomhoz, aki retenetes hírt közölt az elvégzett vizsgálatok után. Nem hall szívhangokat, a magzataim meghaltak bennem. Nem kaptak elég oxigént, a betegségem miatt. Ez volt az ok, magamat hibáztatnom felesleges. Nem menthette volna meg őket senki és semmi.
 Most hull a hó idekinn, hideg szél kap hajamba és égeti vörös-kisírt szemeimet, de nem tántorít el az idő attól, hogy kijöjjek hozzájuk. Gyöngyvérhez, Ákoshoz és Bencéhez. Így hívtuk volna őket. Ez áll a sírjaikba vésve és Ádám. Ő is kijár azóta minden áldott nap, hogy eltemettük a gyermekeinket, de mindig elkerüljük egymást. Nem tudtam egy percet sem mellette tölteni azóta, hogy különböző praktikákkal világrahozatták velem a három kis élettelen apróságot. A Kastélyban laktam, zárt ajtóm mögé nem engedtem be senkit és én is csak a Temetőbe jövet léptem át lakrészem küszöbét.

- Szia. Szépek a virágok, ma is.

 Szólítom meg csendesen férjemet. Megállva mellette tisztes távolságban figyelem a hóból kiemelkedő csodás növényeket. Ádám ereje mindig is elképesztett, ahogy most is ez a csoda, amit szemem láttára tett ezen a fagyos kegyetlen földön. Arcán látom megtörtségét, dühét és bánatát. Olyan üres lett akárcsak én, érzem elnyelt bennünket a sötétség és talán végleg elváltunk egymástól lélekben. Félek ez az érzés nem múlik el többé már és a közelség is csak nehezíti nyugalmunk megtalálását, mert felejteni úgysem tudunk soha. Ezt nem lehet. Ilyen fájdalmat az ember csak elboríthat más gondolatokkal, akár a hó most a tájat, vagy tóba dobott követ a víz, de a hó elolvad és a kő is odallenn marad. Örökre.

Ádám

 Kérdése kedvesnek szánt, tudom jól, mégis csak egy sóhajra futja első hallására tőlem. Hát hogy lennék? Mond! Kínoz az üresség a tehetetlen önmarcangolás, a "Mi lett volna, ha?" érzés. Keserű a szám, mint a legszörnyűbb epe. Fojtogatja a torkom a csüggedtség és láss csodát, a sírás, pedig azt hittem ennyi könny sehol sem terem. De hiába szándék, ha fáj a szív a szem nem marad szárazon. Elmorzsolom, hát a kiserkenő cseppeket és csak ezután szólalok meg.

- Nem jobban mint Te...Ádám én úgy sajnálom, ha jobban vigyáztam volna, ha többet feküdtem volna...Ha, a fenébe is ez ellen nem tehettem semmit...Az orvosom megmondta nem az én hibám! Dios Mio, mégis úgy érzem miattam történt! Átkozom a percet amikor elhittem, hogy minden rendben lesz majd...

 Adom ki magamból haragomat és alig tudok levegőt venni. A szél ami férjem felől árad fullaszt. Tudom ő is dühös, de képes magában tartani és nem rámzúdítani ami a lelkét nyomja, de én erre képtelen vagyok. Kiabálnom kell, örjöngenem, hogy lecsillapodjak.
 
 - Bocsáss meg! Szeretlek, tudod, de így nem élhetek veled tovább...Nem bírok rád nézni, nem érzek erőt ahhoz, hogy megérintselek anélkül, hogy ne tudnám csalódást okoztam és nem voltam képes igazi nőként tenni amire a természet szánt...Időre van szükségem, idő kell!...Meg tudod ezt érteni, és el tudod fogadni, ha elhagylak Téged és Bogolyfalvát?...

 Szemeimből folynak a könnyek és gyöngyként peregnek alá a nyakamban viselt szürke sál szövetére, hogy az magábafogadja őket, mint a hideg-fagyos föld gyermekeink testét. Csak nézem a halmokat mereven, ezt tettem míg beszéltem és most, hogy ajkam a csend pecsétjével lezártam sem tudom levenni róluk tekintetem. Hiányzik Ádám már most, pedig el sem mentem, de semmi sem lenne ugyanaz többé és ez egyszerűen megőrít. Ha átölelne, ha megcsókolna sem változna semmi és mégis várok rá, mert akkor talán felébredek és kiderül, hogy mindez csak egy rossz-rémséges álom. De sajnos ez a sötét, komor és gyötrő valóság.

Ádámom

 Minden lépést érzek négy puha tappancsomon, mint sziklák súlyát a szívemen. Egy éve, tán több is már, hogy utoljára itt jártam. Itt a Játszótéren, itt, ahol megismertem őt. Csendben lépkedek, jégen járó sem óvatosabb nálam. Félek, mert tudom vétettem, vétkem az önzés, saját lelkemre a gyógyír keresés. Kellett a magány, hogy összerakjam magam, hisz gyermekeink elvesztésekor darabokra hulltam. Most jobban vagyok, újra egész vagyok és visszatértem. Hozzá. Érte.

Vajon megérezte jöttömet?...Nem, az nem lehet...vagy talán mégis, hisz...

 Ott fekszik, kutya alakjában, mozdulatlan, mint egy kőszobor. Odalépek elé és csak nézem őt. Ha emberi formámban volnék most könnyeim apró gyöngyökként peregnének le arcomon. Az örömmel vegyes bánat keserédes cseppjei volnának ezek. De most macska vagyok, így csupán figyelni tudom őt és várni mit tesz. Szeme nyitva de lelketlent üveg tükre. A kósza szél pedig szüntelen borzolja mindkettőnk bundáját.  

Ádámom
 
 Felnéz végre rám, szomorúságot látok elképesztő zöld szím szemében. Elkeseredett csalódást, amit talán megjelenésem még jobban felerősített most benne. Magára hagytam, hogy ne maradjon egyedül mellettem, mert velem ez az egy év maga lett volna a totális magány.
 Aztán megtörik a jég és ő megcsókolja homlokom, vagyis megnyalja a bundám a fejem tetején, de ez egy és ugyanaz nálunk. Több van ebben az egy mozdulatban bármely szép-csúf szónál. De el kell jönnie azoknak is, ezért deanimálok.

- Bocsáss meg!

 Nem jön ki más a torkomon, túl nagy a nyomás most odabenn. A szívem is csak kalapál, hasztalan próbálja felülvezérelni a ritmusszabályozóm. Csak azt éri el hogy még kuszábbá tesz minden dobbanást. Butának, kegyetlennek és szánalmasnak érzem magam. Nem tévedek nagyot azt hiszem, mivel én hagytam el őt és erre csupán az a mentségem, hogy egyedül akartam lenni. Nem akartam, hogy lássa a fájdalmam, ahogy üres marionett bábu módjára járok nap nap után. Akàrhovà mentem is szavamat csak akkor vették ha kérdeztek tőlem, máskülönben egy hang nem sok annyit sem adtam ki magamból. Amikor hazaértem aktuális szállásomra, bolyongásom x-edik színhelyére, csak ültem és sírtam. Elsírtam mindem könnyemet és ezzel lassacskán könnyítettem lelkemet.

Ádàmom

 Férjem szavai éles szikeként metszik fel lelkem frissen zàrult, érzékeny sebeit, melyek ismét vérezni kezdenek. Minden, amit mond egyértelmű és kétségbevonhatatlan. Megérteném, ha nem kellenék màr neki. Elkéstem. Visszavonhatatlanul sokà tértem vissza hozzà. Hirtelen megràzkódom a hűvös széltől, hisz egy vékony kabàtot viselek csak magamon, hajam mind őszebb fürtjei pedig bőszen tàncolnak a légben.

- Még mindig szeretlek, s bàr vissza tudnàm forgatni az idő kerekét addig a percig ott a temetőben. Most is, mint akkor, visszahúztad a kezed...kérlek ne tedd! Ragadj meg és szoríts erősen, mert nélküled üres minden...

 Az utolsó szavakat szinte suttogom, de tudom, hogy ajkamról leolvassa, ha nem is hallja. Nyúlok felé, ujjamon a gyűrűt, összetartozàsunk jelképét rendületlenül ott  viselem jelenleg is. Pillantásommal az övét keresem, làtnom kell mit érez valójàban és neki is làtnia kell, hogy én mit. Mert a szavak néha tévútra vezethetnek, de lélektükreink sohasem. A fahéj a zöldet kutatja, csillanàsa mutatja mi rejlik legbelül. Emésztő bànaton felülemelkedő erő, a szerelem hatalma, ami a legvégső hatàrról a szìvet helyére, tàrsàhoz visszahúzza. Ezt làtja ha ràm veti tekintetét.

Ádámom

 Szögesdrótként feszül szívemre a fájdalom ami feltör belőlem mialatt szavait hallgatom némán. Szemem sarkában könny ég de visszafojtom a sírást. Az nem segít a helyzeten. Helyette elmosolyodom, ahogy régen és bólintok egyet mielőtt megszólalnék.

- Igazad van Ádám, legyünk most még barátok, ismerjük meg kikké vàltunk az eltelt év alatt.

 Hangom lágy fátylát egy köhintéssel tüntetem el és teszem ismét élettelivé orgánumom. Színén is emelek kissé, hiszen a búbánat sötétjére mélységére nem építhetsz ragyogó gyöngyház kacajpalotát.

- Kezdhetnénk egy jó kis kávéval és vagy forrócsokoládéval a Kastélyban ma este, persze csak, ha neked is megfelel.

 Mosolyogtam rá beszélgetőtársamra, s fahéj árnyalatú íriszem hamvában zsarátnok gyúlt. Egykor szemeim fedték fel előtte emberi mivoltomat, s csak remélni tudom most is segítenek visszakapnom a társamat.

Dr. Mácsai Zója
(Pár nappal azután, hogy Ádám elhagyott)

 Nap napot követett, csak néha keltem fel, hogy igyak néhány kortyot és mosdóba menjek, de a tükörbe nem néztem fel. Nem tudtam a saját szemembe nézni, ismerem magam annyira, hogy láthatatlanul lássam hogyan festek most. Élettelen vagyok pedgi lélegzem, ver a szívem és mozogni is tudok, de belül üresnek érzem a testem, hisz a lelkem már talán végleg odaveszett.
 Ma reggel is azzal a rémálommal körülölelve ébredtem fel, mellyel azóta az este óta minden hajnalom pirkad. Gyermekeink közt látom magam, körben állnak körülöttem és nevetünk, aztán hirtelen mindegyikük eltűnik én pedig zuhanni kezdek a semmibe. Nincs erőm mégis felkászálódom ágyamból, takaróim és párnáim, kihűlt koporsóm gyászlepleiként hevernek rendetlenül, pedig mindig meg szoktam igazítani fekhelyem.
 Tennem kell valamit, élnem kell, bár halni vágyom, menni tovább, hátha van még reményem az úton, a rögök között. Segítséget kell kérnem. Meg kell próbálnom. Ezért lemegyek az Átriumba, az iskola pszichológusának irodájába és aztán...lesz ahogyan lesz.
 Fekete minden rajtam és bennem, hajam kiengedve lebben utánam, lépteim enerváltabbak de még mindig keményen koppan talpam alatt a kövezet. Elérek az iroda elé, kezem nehezen emelem, mégis megteszem, három kisebb koppantással kérek bebocsátást. Nincs semmim, már könnyeim sem. Talán ő azokat vissza segít szereznem.

Zója

 A kihallatszó "Szabad" jelzésre lenyomom a kilincset és benyitok a rendelőbe. Erőm nincs sok, de tartom magam ahogy csak tudom, hogy ne törjön ki belőlem azonnal a szavak árja. Inkább ahogy a kedves Kollegina invitál leülök a kerevetre. A hatalmas ablakon árad be a fény, ragyogása bántja homályos lakteremhez szokott szemem, így le is hunyom egy kis ideig és veszek pár mély lélegzetet mielőtt válaszomba kezdenék.

- Boldog voltam. Ez volt az átok, ami beteljesült és ami mára mindent rommá tett, ami valaha egész és ép volt bennem. Megéltem azt amire vágytam, férjet találtam. Egy embert aki szeret és akit viszontszerethetek. Szerelem volt a miénk Ádámmal első látásra, a Játszótéren találkoztunk, macska alakomban napoztam és elaludtam a hintán, ő odajött, felvett az ölébe és dorombolásig simogatott, aztán mikor deanimáltam meghökkent, de randevút beszéltünk meg végül. Ez már történelem, ködös álomkép, ahogy az ardmori esküvőnk és a várandósságom is... Tavaly pont szülés és egyben a születésnapom előtt megtudtam, hogy meghalt az öcsém, Blas, őt szerettem a legjobban, sokban hasonlítottunk, vele értettem meg leginkább magam...Egek olyan fiatal volt még...A hír hatására beindult a szülés, de a gyermekeim közül kettő holtan született, a harmadik pedig pár órával később követte a bátyjait...

 Miközben beszélek hangom, mely eddig hideg és kemény volt, monoton mint egy narráció most akadozik és elfúl. Érzem megtelik élettel, először merek erről beszélni olyannak, aki nem családtag mióta megtörtént. Könnyek égetik a szemem de nem tudok sírni, valami visszafogja a gyöngyök pergését. Elhallgatok, talán mert túl sokat beszéltem ki a bánatomból egyszerre. Zójára nézek, mintha tőle várnék megváltást, pedig tudom, hogy még enyhülést sem biztos, hogy adhat. A történetem vége még bennem van, mint szunnyadó vulkánban a láva, fortyog és kitörni vágyik. De most csendben maradok kicsit. Mert a némaság jól esik.

Zója

 A sajnálat szó hallatán egy pillanatra visszatér eredeti énem szilajsága és szememben fel is csillan a tiltakozás szikrája, hogy azután olyan hirtelen illanjon el, mint ahogyan megjelent. Nincs értelme kikérem magamnak a szánakoást, hisz való igaz kibabrált a sors velem de rendesen, nem csak pár pofont, nagy verést adott nekem.
 Zójára nézek, figyelem miként reagál, tudom magában ő is átgondolja mi lenne, ha... Ha ez mind vele esett volna meg, így hangolódik talán rám... Nem tudom, de a kérdés, amit feltesz ezután, az kardként a csontomba vág. Metsző a név éle, a hagok szilánkok, minden szó jelentése pengeként hasít. Rosszabb mint egy arculcsapás.

- Nem tudom, hogyan élte meg, mert nem voltam mellette. A temetés után elutaztam, magányra vágytam, össze kellett szednem magam. Ami mint a mellékelt ábra mutatja, remekül sikerült. Megigérte megvár és meg is értette mi zajlott le bennem, tudta nem őt büntetem. Csak nem akartam, hogy lássa az agóniámat.  Most pedig, hogy visszatértem, elhagyott, mert nem szeret már. Jogosan persze...

 Önirónia és tömény malícia, tessék, lásd ez vagyok én. Nincs mit szépítsem, Ádámot nem érdemeltem meg, csak azt amit kaptam, azt viszont teljesen. Mit kapálódzom? Nincs helyem ezen a világon, hisz céltalan az életem. Családom nem lehet, a férjem nem szeret, a családom darabokra hullott. Egy mozdulat elég volna, egy lépés a semmibe, egy vágás az erekre, és ennyi...Ezt fogom tenni.

Egyelőre egymagam

 
 

Zója

 Elgondolkozom a Kollegina szavain és ettől talán még rosszabbul kezdem magam érezni, mint mielőtt beléptem volna a helységbe. Egy önző, lelketlen és pont ezen jelzők miatt hitvány némber volnék csupán, aki magát előtérben tartva mindenekfelett elhagyta azt, aki őt a legjobban szerette? Elsöprök arcomból egy kóbor, kócos tincset. Mostanában nem volt erőm még fésülködni sem. A tükröm nem barátkozott velem, az arc amit mutatott olyan üres, fakó és élettelen nézett rám, mint egy halott. Inkább kerültem és fekete lepellel lefedtem.

- Ha így is volt, szólhatott volna, hiszen nem csak hűséget, őszinteséget is esküdtünk egymásnak. Nem mondott ellen, nem tiltakozott, nem ragadta meg a kezem és húzott vissza magához és nem is keresett. Lemondott rólam félúton, csak elfelejtette közölni velem. Amikor visszatértem, mert életképessé tett az eltelt majd egy év, akkor mondta el.

 Pár pillanat hallgatás után belátom mit sem ér itt lennem, hiszen a döntést már magamban meghoztam. El kell mennem, de most másként és talán véglag. A megfelelő alkalom elérkezett arra, amit már többször majdnem megtettem. Nincs már értelme itt lennem, ezért felkelek ültömből.

- Önző vagyok ezt elismerem, ő viszont feladta, és ezért csalódott vagyok és azt hiszem feladom én is. Köszönöm, hogy meghallgattál! További kellemes napot és minden jót neked! Szia!

 Miután elismerem vétkemet, s ezzel egy lépéssel megváltásomhoz közelebb kerülök, elköszönök, majd kisvártatva suhanó léptekkel távozom, magam mögött hagyva az elmondott szavak súlyos terhét. Megkönnyebbülve sétálok vissza szobám rejtekébe, ahol előkészítek mindent a Kastély elhagyására és vele együtt talán a reményére is.

Lorelai K. Riviera

 Amikor a hóhért akasztják, az a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet, főleg az egészségügy terén, pláne Karácsonykor. Az ünnepeket a Kastélyban töltöm az idén, ide jönnek majd el hozzám a Szüleim és a két Öcsém. Olyan nehéz szívvel mondom ki, hogy már csak ketten vannak, de az élet megy tovább, élni kell, hisz Blas is ezt akarná. Azt mondaná: "Temi, élj, mert csoda minden nap, ami megadatott neked, nem tékozolhatsz el többet szomorkodással" Igaza van, mint a borostyán a kőfalon úgy kúsztam fel a porból, melybe a gyász taszított, s most új erővel tudásom továbbadására készen és talpig náthásan állok a Gyengélkedő ajtajában.
 Nekem a fa alatt Szenteste láz jutott és fekvés, de ma már kicsit jobb. Sajnos azonban ezen a nyavalyán a köveim valamiért nem segítettek. Kijöttem a gyakorlatból, be kell vallanom. Így hát szégyenszemre, és mert nem bírtam tovább itt vagyok és kikérem hivatalos Gyógyítónk tanácsát, akihez eddig még nem volt szerencsém. Azt mondják kedves és szép a hölgy. Nos ez hamarosan ki fog derülni számomra. Kopogtatok és lenyomva a kilincset Rudolfhoz a rénszarvashoz -én mondjuk inkább rémszarvas lennék- hasonló ábrázatú fejemmel bekukkantok.

- Jó napot! Ban itt balaki?

 Érdeklődöm borzalmas orrhangon miközben belépek a helységbe, ahol rögvest szét is hintek néhány kórokozót egy tüsszögéshullám kíséretében, hiába vagyok gyors zsebkendő kezelő, azért az első váratlanul jön sajnos. Végre úgy hat tüsszentés után végre jobban körül tudok nézni, de nem látok egy teremtett lelket sem, nem vagyok csalódott, hiszen ez benne volta a pakliban. Karácsonykor ki a fenének lenne kedve máshol lenni, mint otthon. Minden esetre elkezdek körbejárni, hátha csak a gyógyital-és ragálykence raktárban van a Doktornő.

Lorelai K. Riviera

 Nem vagyok hozzászokva az ilyen szíves fogadtatáshoz, amerre csak járok megfagy a lég is általában, ezért most meghökkenve nézek enyhe hőemelkedéstől csillogó szemeimmel a Doktornőre. Ám elgyötört mivoltomból kifolyólag nem tiltakozom, sőt jól is esik ez a fajta erős, viccelődős, barátságtól túlcsorduló törődés. Leülök egy székre, amihez vezet és igyekszem pontos anamnézist felmondani, elvégre magam is gyógyító vagyok csak épp inaktív.

- Három napbja kezdődő sinusitis jeleit tabaztaltam, vagyis fáradságot, lázat, levertséget és fejfájást. Ezekre megbróbáltam hegyikristályt alkalpazni, de a tünetek dem szűntek, sőt rosszabbodott a helyzet. Már alig kabok levegőt és az egész koponyám hasogat. Ezért bettem rá bagab, hogy eljöjjek. Kérem Kollegina segítsen!

 Nézek fel elkeseredetten a nőre , aki mindeddig higiéniás óvintézkedéseket tett. Remélem tud adni valamit vagy ismer olyan újfajta varázslatot, ami használ, mert ez az orr-melléküreg gyulladás már komolyabb, mint amire én hatással lévő gyógykövet ismerek. Szégyen szemre felsültem, pedig ez nem szokott velem megesni, na persze az ember a saját baját másként kúrálja.

Várkonyi Arnold

 Kit is izgat az, hogy felszed az ember ilyenkor pár kilót? Nos engem nem, sőt mondhatni teljes mértékben hidegen hagy. Ha éhes vagyok eszem és ez nincs másként most sem. Mióta eldöntöttem, hogy változtatok pár dolgon, azóta számtalan esemény tarkította a napjaimat, s ma ez a későesti Konyhatúra is egy ilyen színfolt a palettán, amivel életem pár napja színezem.
 Lesétálok hát és célba veszem az éléskamrát, hogy, terveim szerint süssek iga nagyon tartalmas rántottát magamnak. Most csak ez jutott eszembe, pedig számtalan finomságot el tudok készíteni, mert úgy tartom, hogy aki enni szeret az főzni se legyen rest. Ahogy benyitok látom, hogy nem leszek egymagam, mint hittem. Egy fiatalember toporog a hűtő előtt, látványosan nem tudva "merre nyílik az ajtaja".

- Jó estét! Látom nem csak én éheztem meg erre a hosszú napra! Mit fog enni, tudja már, vagy csak a szekrény szépségében gyönyörködik?

 Kérdezem miközben pár lépéssel a fiú mellé kerülök, s mint imára váró hívő kémlelem én is a nevezett szerkezetet. Szeretnék bejutni és kincseiből kotyvasztani végre valahára, hogy korgó gyomrom panaszos szavára finom étellel feleljek. Ha úgy alakul még ezt a jó lelket is megkínálom, hiszen enni többen sokkal jobb, mint egyedül. Valahogy jobban kijönnek a zamatok.

Várkonyi Arnold

 Ahogy sejtettem az ifjú még nem tudja mit is szeretne enni. Persze valóban bőséges a választék, van itt szinte minden ami szem-szájnak ingere, tehát tényleg céltudatosnak kell nekem is lennem, hogy csak azt válasszam ki, amire valóban szükségem lesz a rántottához. Miközben elkezdek pakolni válaszolok a nekem feltett kérdésre is és, mert tényleg jó adagot tervezek csinálni ajánlatot is teszek az éhes nebulónak.

- Igen, úgy tervezem, hogy csinálok egy nagy adag rántottát. Minimum hat tojásból, füstölt-kolbásszal, hagymával, paradicsommal, zöldpaprikával és sajttal, valamint, ahogy Apámtól tanultam, némi kenyérbéllel megbolondítva. Ha gondolja szívesen adok belőle, feltéve ha besegít, hogy hamarabb elkészüljünk.

 Mondom, halvány, de barátságos mosollyal, majd sorjában előkotrom a felsorolt hozzávalókat és első lépésként elkezdem megmosni a tojásokat. Nagyon figyelek a higiéniára, hiszen ez nagyon fontos, senkinek nem hiányzik egy röpke románc sem Szalmon Ellával, pláne nem ennek a diáknak, akit ha igent mond megvendégelek.