Beszélgetés - Tender úr

 Egyik anyanyelvemen szól hozzám a férfi, aki bejött ezen a kései órán mert valószínűleg meghallotta lövéseim zaját. Amikor mind a tíz vessző ismét a tárolójában pihen odasétálok hozzá, kezet fogunk és én bemutatkozom neki, viszonozva iménti gesztusát, ám mindezt inkább magyarul teszem hiszen ez a nyelv szívemnek talán nüansznyival kedvesebb.

- Artemisia Rubya, Gemmológia professzornő és Levita házvezető helyettes, vagyok. Örvendek a szerencsének és elnézést, hogy megzavartam a nyugalmát, de sajnos csak ilyenkor érek rá egy kis gyakorlásra, ha megbocsát folytatom is még egy kör erejéig.

 Jelzi, hogy nem zavarja, ha visszatérek a pályához. Leakasztom hát ismét az íjat a helyéről, vesszőt helyezek az idegre, feszítek, célzok és lövök. Már veszem is a következőt, hogy aztán pár pillanattal később célra tartsak, amikor a férfi hangja hasít a köztünk beállt csendbe.
 Ujjam lepattan az idegről, mely megüti az orromat és az ajkamat egyaránt. Szokványos eset ez, nem is olyan fájdalmas, de bizonyára nem következett volna be, ha frissen megismert kollégám nem vonja el figyelmemet azzal, hogy egyrészt óva int másrészt még le is tegez, majd ezt azonnal javítja is.

- Az ördögbe!

 Mondom fennhangon majd letámasztom az íjat lábamhoz, s szabad kezemmel megdörzsölöm az orromat. Egy kicsit sajog, semmi komoly, a vessző is eltűnt és visszakerült a tárolójába közben, hála a rajta lévő varázslatnak.
 Ha ez nem történt volna meg egyenesen a falban landolt volna a pálya végénél. Egy tévesztés belefér, ám inkább úgy döntök óvom szaglószervemet és tényleg befejezem mára.

- Így jár akinek az orra egy sísáncra hajaz és még süket is, igaz? De arról nem volt szó, hogy rögtön kapok is egy jóslatot. Esküszöm Ön rosszabb mint Kasszandra.

 Szólítom meg Kollégámat bosszankodva, s igyekszem megtartani rideg tartásomat mert nem szeretném, ha nem venne komolyan. Mostanában nem vagyok egészen önmagam, de ezt továbbra is Ádámnak tudom be, mintsem bármi másnak. Ez olyan dolog amit átéltem már de most ennyi idősen teljesen más aspektusú lett a szerelem számomra.  
 Az is, hogy ma este erre kószálok szintén jelzi, hogy valami megváltozott bennem azóta amióta először itt oktattam. Öregedtem, bölcsebb és megfontoltabb lettem, vagy nem...Nem tudom, minden esetre más vagyok mint akkor voltam.
 Kezdem megszokni a helyem és egyre több emberrel ismerkedtem már meg. Minden új munkatárs egy új kaland, remek kihívás, de csínján bánok "kegyeimmel" és nem engedtem meg eddig Fela papuson, Alexandrán és Andráson kívül másnak, hogy tegezzenek.
 

 

Párbaj - Eredményhirdetés és távozás

 A Rellonos ifjú arcán látom nem tetszik neki valami, pedig minden tiszta és egyértelmű, aki párbajozott már az ismer minden szabályt. Igen, belátom, talán túlzottak az óvintézkedések részemről, de ez egy iskola és nem a kinti világ. Itt és most én felelek a testi és szellemi épségükért, ha bármi történik velük a párbaj alatt annak nem csak én, de az egész Bagolykő látja kárát és ezt nem akarom.
 Az, hogy hova célozzon a varázslat kimondásakor is elég evidens, az ellenfelére és nem a vakvilágba. Na de ezen én sem agyalok tovább. Miután kiejtem ajkamon az utolsó számot az Eridonos kisasszony egy kábító ártást harsog el és kivitelez sikeresen megelőzve ezzel ellenfelét, aki elinalt inkább mint, hogy méltón vállalja a vereséget.
 Mire a tömeg felocsúdott már hűlt helye volt, ettől függetlenül úgy döntöttem kihirdetem az eredményt, ami azért mégis csak megszületett és a hölgy is megérdemli, hogy fürödhessék ügyessége dicsfényében. Felállok a pástra és belekezdek mondandómba.

- A szétlövésben sikeres az Eridon diákja, aki ezzel a bravúrosan gyors igézettel a párbajt is megnyerte! Gratulálok és Éljen a Győző!

 Kezet fogok a hölggyel miközben egy lovagi tornákról ismert szófordulattal élek. Miután elül a moraj és a taps a kisasszony boldog mosollyal távozik. Még levezetek pár tusát, mert hirtelen megnő az érdeklődés, ezt követően felöltöm ismét állat alakomat és visszasietek a Levita klub helységébe, ahol már várnak rám.
 Nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült párbaj-felügyelőkénti debütálásom, ez a jövőre nézve is biztató számomra. Ki tudja mikor fog jól jönni a most megszerzett tapasztalat és az, hogy a diákoknak tetszett az ahogyan levezettem a küzdelmeket. Nyugodt szívvel és lágy mosollyal lépek be a Kastélyba.

Navinés Kisasszony


 Látom a lányt mélyen érinti az ez a fránya pályaválasztási ügy. Elgyengül, szemében könny csillan, de összeszedi magát. Elmondja, hogy az első év nem fogta meg gemmológiából. Van az úgy, nem lehetünk egyformák érdeklődésünk terén. Nem akarom én őt leckéztetni azzal amiket mondok neki, csak szeretném, ha tudná, mások kívülállók miként látják őt szinte ismeretlenül.

- Higgye el rá fog lelni azokra a dolgokra, amik igazán önhöz illenek.

 Próbálom biztatni, ha már így őszintén elmondtam mit gondolok a hozzá hasonló döntéseikben még nem sziklaszilárd, fejlődő jellemű de lángoló lelkű emberekről. Magam is ilyesmi voltam egykor, bár a gyógyítás és a kövek szeretete születésem óta bennem voltak így az út előttem le volt fektetve csak rá kellett lépnem és járnom rajta. Választhattam volna mást is de affinitásom volt hozzá és nem kényszer, hanem vágy vezetett felé.
 Nézem és hallgatom a lányt, figyelem rezdüléseit. Nagyon kattog valamin az agya, szinte hallom a fogaskerekek finom koccanását. Lehet az aurorságon jár az esze, hiszen azzal példálóztam neki. Úgy döntök rátérek ismét a dologra, mert bár így hirtelen nem biztos, hogy javasolnám neki, mégis azt hiszem kellő motiváció mellett akár még az is válhatna belőle.

- Lehet önből végtére is Auror. Ha valóban ezt szeretné akkor van rá mód, hogy azzá is váljon, csak elszántság kell és önbizalom. Higgyen önmagában ez az első lépés. A második pedig az, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi elcsüggedt.

 Szavaim után várom miként reagál, lehet kitámad, hogy szakadjak már le róla diák szlenggel élve, de az is lehet, hogy kap egy cseppnyi löketet és feltárja előttem erről alkotott elképzelését. Bármelyik is legyen a kettő közül én készen állok rá, ráadásul amúgy is mindjárt vége annak a bizonyos ellógott órának és nekem is mennem kell megtartani a sajátomat a következőben.

 

Carl

 Jót derül megjegyzésemen, ennek örülök, valahol titkon ez is volt a célom. Nem tudja melyik a Levita ház, ezen ugyan meglepődöm, de csak jót mosolygok, mert az jut az eszembe, hogy így biztosan nem kivételezik senkivel, ami remek dolog. Ennek ellenére elmondom persze neki kik is azok akikre vigyázok és akiknek a kisebbik főnénije vagyok.

- A Levita a Kék-Bronz-Szfinx ház.

 Ennyi, nem ragozom túl, úgysem az számít honnan jött valaki hanem csak az, hogy mire képes. Ezért nem is fecsérlek tehát több időt és szót házam képességbeli dolgaira. Diákjainkra könnyen rá lehet azt hiszem ismerni, mert kedvesek és igyekvők mindannyian. Míg ezen gondolkozom a kolléga egy kérdést intéz hozzám, felelek neki természetesen.

- Év elején érkeztem, de egyszer már közel két évig oktattam itt de annak már jó ideje. Ön úgy tudom év közben érkezett közénk, igaz? Hogy érzi magát ezen ódon nemes falak közt?

 Érdeklődöm tőle egy halvány mosollyal ajkamon, majd amikor megkér tanítsam meg az alapokra mosolyom egy kicsit szélesebb lesz. Lelki szemeim előtt megjelenik ugyanis a képsor, ahogy átavanzsálok íjászatoktatóvá és szerencsétlen férfit elkezdem fogdosni váll és deréktájt. Bizarr helyzet tény ami tény, de ő akarta ezért ennek fényében beszélek hozzá.

- Nos, ha szeretné, nagyon szívesen, megtanítom. Azt azonban előre jelzem, hogy többször önhöz fogok érni, a karjait a vállait és a derekát fogom beállítani, minden lövés előtt ha azt szükségesnek ítélem. Az íjászat elég bonyolult sportág, még ez a varázslók által használt verzió is.  

 Eközben leakasztok egy íjat magamnak, majd egyet neki és felé nyújtom. Mivel angolszász bot íjról van szó könnyen el tudja venni, hiszen az eszköz nagyjából két méter hosszú. Kíváncsian várom elfogadja-e és él-e most azonnal szolgálataimmal, vagy inkább megfutamodik a kihívás elől, bár ez utóbbit kevéssé tartom elképzelhetőnek. Meghallom, hogy az előbbi orrontó lövés és a zavarása miatt érzett bűntudata miatt meghív magához teára.

- Rendben, el fogok önhöz menni, mert nagyon szeretem a teát, de tényleg nem zavar és máskor is előfordult már hogy az ideg az orromon pendült meg. Szóval emiatt ne eméssze magát kérem.

 Szavaim jóindulattól teltek és zengők. Nem történt semmi komoly ezért nincs oka, hogy aggódjon. Máskor is lesz még nyugodt éjszakám, hogy eljöjjek ide és hódoljak szenvedélyemnek. Elég független és bagoly típus vagyok, tehát nagyjából éjfél környékén jó ha ágyba szoktam kerülni, és a takarodó utáni hosszú órák mind alkalmasak lesznek az edzésre, kivéve persze amikor Ádámmal vagyok.
   

Carl

 Elveszi tőlem az íjat, megfogja és elsőre egészen jól mutat a kezében. Odasétálok a pálya végéhez, megjelenik a cél úgy öt méterre velem szemben, gondolom a bűbáj lereagálta, hogy oktatás következik. Odainetm a Kollégát és rámutatok a kifüggesztett képekkel illusztrált útmutatóra, mely lépésről lépésre elmagyarázza mit is kell tenni.

- Ezt olvassa először át kérem, majd próbálja lekövetni a látott akat és ha ez megtörtént beigazítom az esetlegesen rosszul tartott tagjait.

 Remélem nem gond neki, hogy hosszas magyarázat és mutogatás helyett a tökéletes leírásra bízom őt. Ha az alapján áll be baj nem lehet. Ha esetleg tényleg nagyon nem menne neki a testhelyzet felvétele akkor jövök én a képbe és fogok beszélni illetve mozdítgatni rajta.
 A legfontosabb az íjat tartó karjának helyes beállítása, hogy a lövés pillanatában csapódó ideg ne üsse meg. Első alkalommal nekem az egész alkarom tiszta kék-zöld folt volt, de megérte. Azóta hordok persze alkarvédőt is, de a tanulópénzt azt gondolom mindenki fizesse meg, hogy ezáltal megtanulja tisztelni az eszköz erejét. Kérdésén amit közben feltesz nézek egy nagyot, és elmosolyodom.

- Ami azt illeti igen, ők hordanak csuklyás zöld öltözetet, főleg mugli képregényekben és Tell Vilmosról szóló mesékben. Általában az angolszász íjászok lenvászon ruhákat, felette vastag páncél alatt viselt védőt, úgy nevezett aketont hordtak, arra pedig vagy láncing, vagy nehéz vért került. Ez kortól és helyzettől függött.

 Mondom, miközben figyelem a férfi minden rezdülését. Úgy érzem azzal, hogy megkért tanítsam valami szándéka van. Jóslástant tanít, ez alapot ad számomra a női megérzésem maximális bevetésére. Aki ismeri a jövőt azzal nem szabad oktalanul vagy elővigyázatlanul viselkedni, mert nagy kincs ő, titkok tudója. Bölcs, ki tudásának bűvkörében él és veszi komolyan az idő haladó sodrát.

Carl

 Beáll, ahogy kell, célra emel, ahogy nem kell, de mielőtt javíthatnám tartását már old is és a vessző a kilövést követően eltűnik és a táblától távolabb jelenik meg egy pillanatra, majd ismét köddé válik és visszakerül a rajta lévő mágia miatt a tárolóba. A férfi kárál, és látom megcsapta az ideg is az alkarját.

- Nos igen, így jár aki nem vár és kapáslövést csinál. Miután a vesszőt az idegre helyezi és az íjat a célra irányzékolja picit várjon, lélegzetét fojtsa vissza, s csak akkor indítsa útjára a nyilat, amikor a szíve is kihagy a dobbanásban. Ja és ezeket vegye fel.

 Magyarázom miközben leoldom saját alkarvédőmet és odaadom neki három ujjas kesztyűmmel együtt. Miután magára applikálja a védőeszközöket felelek kérdésére is, melyet közben tett fel nekem.
 Valahogy számítottam rá, hogy feljön ez a téma, ráadásul még azt is megjegyzi, hogy nyulak között töltött egy hetet, közben pedig végig csak gombával táplálkozott.

- Ha nem az életem múlna rajta biztosan nem lőnék állatokra. Nem kenyerem az esztelen vérontás. Az íjászat nekem épp úgy kikapcsolódás mint a vívás vagy éppen a tánc és az olvasás.

 Ennyivel le is zárom a csevegést, időközben felvett állását úgy korrigálom, hogy mögé lépek egyik kezemmel a eszközt tartó vállát forgatom be, míg másikkal lapockái közt tartom meg hátát, lábammal pedig az övé közé lépek és a hátrébb lévő végtagját kicsit kijjebb húzom. Ezután elengedem és hagyom lőni. Meg sem fordul a fejemben férfiként végignézni Kollégámon, annak ellenére, hogy igen kisportolt testtel áldották meg az égiek.

Rubya Kúria
Spanyolország
Néhány nappal Karácsony előtt


Ádám

 Az idei minden tekintetben különleges Karácsony lesz számomra, hiszen ennyi hó már rég hullott és ilyen erősen még nem aggódtam egyetlen párom bemutatásakor sem. Hiába az ember lánya minél idősebb annál több a félelme is.
 Zsupszkulcsot használunk, ez a legpraktikusabb és könnyebb megoldás, hiszen így a csomagjaink is biztonságban velünk utazhatnak. Jó húsz percnyi sétára érkezünk meg a Szüleim házától és most itt ballagunk egymás mellett a bokáig érő szikrázóan fehér hótakaróval borított úton, ösvényt taposva magunknak.
 A haza küldött leveleimben már mindenkinek írtam pár sort róla, kinek többet-kinek kevesebbet, hogy előre felkészítsem szeretteimet a tényre, hogy ebben az évben eggyel nő a létszám a vacsoraasztalnál. Furcsa mód egyik válasz sem sikerült részükről valami magasröptűre, az öt-tíz szót alulról karcoló róla szóló terjedelem előre jelezte nekem, hogy ez nehéz menetnek ígérkezik ez az összeimertetési ceremónia.  
 Egyszerű, kapucnis fekete combközépig érő szövetkabátot, térd alá érő fekete csizmát, beletűrve világoskék farmernadrágot viselek, hátamon egy tágító bűbájjal ellátott szürke táska van, melyben ott lapulnak az ajándékok amiket jó előre, novemberben megvettem a családom minden egyes tagjának és természetesen Ádámnak is rejt egy kis meglepetést a bugyor mélye.

- Előre szólok a hangulat lehet, hogy elsőre fagyos lesz. Faggatni fognak, keresztkérdéseket tesznek fel és sandán méregetnek majd. Különösen Apa és Juan, ők nagyon ki vannak hegyezve a partnereimre. Eddig egy sem volt abból a háromból aki megfelelt volna nekik. Anya és az Ikrek kicsit már kellemesebb társaság lesznek ezt megígérhetem, különösen Anya és Blas, ők az én jobbik feleim.
 Egy tanácsot viszont fogadj meg tőlem, ha jót akarsz magadnak, vagyis nekünk akkor mindenképp magázd őket, már a Szüleimet. Ez a heppjük, azt hiszem én is tőlük örököltem az erre való háklisságot. Amor Míó, iszonyatosan tartok ettől az egésztől. Mi lesz ha nem lesznek neked szimpatikusak, és mi lesz, ha te nem leszel nekik? Már a puszta gondolatba is beleborzongok...

 Nézek a mellettem haladó férfira és tekintetemben kétségbeesettség és izgalom furcsa elegye csillan. A gyomrom görcsbe rándul, a tüdőm és a torkom elszorul így köhintek párat. Leheletem látszik a hidegben, hogy azután egy pillanat alatt el is tűnjék. Lassan közeledünk, és nem csak az időjárási viszonyok miatt.
 Szerencsére Ő annyira más mint az eddigiek, hogy talán épp emiatt könnyebb dolgunk lesz mint hinném. Ebben reménykedem. Ekkor megpillantom a házunkat, ha jól látom Blas épp égőket varázsol fel az eresz alá. Jégcsapokat formálnak, de színesen villódznak egy lassabb ütemes ritmusra.
 Testvérem háttal áll nekünk így egyelőre nem vesz észre bennünket, csak akkor, amikor megbököm a lapockáját és elváltoztatott hangon megszólítom. A vasútnál dolgozik így biztosan nem fog meglepődni azon amit csinálok és mondok neki. Egy kicsit kuncogok miközben igyekszem visszafogni magam, nehogy kiessem szerepemből és eláruljam kilétemet.

- Elnézést, jóember! Megmondaná hogy jutok ki az állomásra a hat húszas gyorshoz?
 
 Ahogy megfordul reflexből majdnem elküld az említett vonat és a pályaudvar helyett melegebb éghajlatra, ám mielőtt bármit is mondhatna egy puszit kap tőlem arra a végtelenül megrökönyödött arcára. Csintalan-rosszalló pillantását szavaival támasztja alá ezután.

- Temi, hányszor mondtam már neked, hogy nem tudsz átejteni...Na ácsi, biztosan Te vagy az a srác akivel tele vannak a nővérem levelei. A legutóbbiban például minden második sorban megemlített téged. Üdv nálunk Blas Rubya vagyok!

 Egyik kezében pálcájával még mindig tartja az égősort, így állunk egymás mellett, s le sem tagadhatnánk rokonságunkat. Ugyanaz a habitus és külső karakter jellemez bennünket. Míg én örömmel figyelem és fürkészem rajta az eltelt idő nyomai ő Kedvesemhez kezd el beszélni, én pedig hiába bököm oldalba csak lebuktat. El is pirulok, amikor kikottyintja, hogy mennyit is áradoztam neki Ádámról, aki felé most kezét nyújtja.
 Öcsém fekete üstökén sapka, arca enyhén borostás, fülében fülbevaló, örök lázadó, akárcsak én, de ő más eszközöket használ. Nem lett sem mágus, sem borász, nem használ varászlatot csak itthon hiába jártas benne. Táncot tanít egy apró stúdióban, mellette fest és fotókat készít és még hálókocsi kalauzként dolgozik is. Igazi polihisztor.

Carl - Távozás

Egészen belejön a végére, kitartó és hallgat a jó szóra. Elismerően biccentek az első körére amit egymaga lő le, majd beállok mellé és a következőt már egymás mellett paralel visszük végig. Nem talál a tábla közepébe, én sem mind a tízet, csak hatot tudok oda juttatni, már ez is csoda jó arány ahhoz képest mennyi ideje nem volt íj a kezemben. A Rutin meg az évek csodákra képesek kérem. Míg edzünk beszélgetünk persze tovább két oldás közt. Feljön először a küzdősport témája.

- Vívni karddal és bottal megtanultam és ezen felül van az íjászat. Egy hagyományőrző egyesületbe jártam a három öcsémmel, innen az ismeret. A kicsik kezdték, nekünk nagyobbaknak pedig megtetszett és beszálltunk hozzájuk. Ugyan ennek már jó pár éve, úgyhogy nem merném azt mondani, hogy még menne bármelyik is ezen kívül.

 A vesszők röppennek tovább, az idő telik, lassan éjfél is elmúlik, lassan indulnom is kellene, mert holnap azért vár rám hat óra, amit nem feltétlenül mosott rongy aggyal, kialvatlanul illene leadnom. Ahogy így elgondolkozom Kollégám több kérdést is feltesz nekem, ám az elő azonnal ki is megy a fejemből mert a második olyan felháborító számomra, hogy úgy érzem a húrt is vissza kell engednem, mert félek mellélövök.
 Hiába magyarázkodik az a tény, hogy kíváncsi és megérzései vannak nem jogosítja fel a magánéletemben való vájkálásra. Ha az elméjét nem is tudja elzárni a jóslatok elől melyek megrohanják, a száját pont ezért illene. Ilyen rövid ismeretség után pláne udvariatlannak érzem mondatait. Ennek fényében nyitom szóra számat.

- Tessék?! Elnézést, hogy ezt mondom, de ehhez az ég világon semmi köze. Meglátogat? Tudja a választ? Miket beszél? Uram, ennek a beszélgetésnek itt és most vessünk véget.

 Íjamat felakasztom a tárolójára, majd elindulok kifelé, megkerülve őt. Nem érdekel, hogy mit szól hozzá. Egy férfinek sincs joga így letámadni engem. Ennek nem ez a módja, még akkor sem, ha a Kastély zárt közösség és kevés a partner foltáció. Tudom jóstehetség. Kolléga. De nem barát, nem testvér. Csak nem egy oknyomozó riporter...Dios Mío!

- Jó éjszakát! Viszlát!

 Köszönök el a férfitől illendően, mert a jólneveltségem kötelez erre. Ezek után biztosan nem fogok elmenni hozzá ebben most szikla szilárdan biztos vagyok. Még akkor is, ha valóság az amit lát, mert Ádám egyszer volt már nálam akkor is megsértett. Ráadásul rémeket látok, kezd üldözési mániám lenni azt hiszem. Gyors léptekkel hagyom el az Erőnlét termét és meg sem állok lakteremig. Bezárkózom. Aludni azonban még egy ideig nem tudok, ahhoz túlságosan zaklatott vagyok. Végül épp lelkiállapotomból adódó fáradtságom ólomsúlya húz le mély nyugtalan álomba.

Ádám és a Családom

 Csendben hallgatom, ahogy bemutatkozik egymásnak az Öcsém és a Kedvesem. Míg ők ezt megteszik zsebemből gyorsan előveszem pálcám és fellebbentem a helyére azt a bizonyos jégcsap formájú fényfüzért, amivel Blas az előbb szöszmötölt. Amikor végezek már szeretteim túlestek a mai nap egyik legnehezebb részén a megismerkedés protokollján.

- Mi akkor nem is zavarunk tovább, csinosítsd csak a házat...

 Mondom visszafordulva öcsémhez és ajkamon egy szemtelen-kedves mosoly suhan át. Közben belekarolok Ádámba, hogy érezze a jelenlétemet, én pedig az ő közelségét. Ezt követően elkezdem húzni magammal, hogy a többieknek is be tudjam mutatni. Már a házba vezető lépcsőnél tartunk, amikor megszólal mögöttünk kedvenc fekete bárányom.  

- Oh, Temi te egy tündér vagy...Köszi...Már csak hat kiló lampiont és díszt kell felaggatnom...Ja, csak szólok, hogy a Don és a Dinka, akarom mondani Apa és Juan bementek fenyőért a városba, úgyhogy rajtam kívül Anya és Alberto Valerió ő aurorsága van itthon. Amúgy elég harapós kedvében van az uraság, szóval csak finoman bánj vele.

 Blas hangja ugyan kicsit maliciózus, de vigyora és pillantása cinkos velem. Int nekünk és elindul hátra a fészerbe az említett rakatnyi dekorációért, mi pedig az ház felé vesszük az irányt. Mivel félig Magyarok vagyunk így Karácsonykor van nálunk fenyő és betlehem is, és Szentestét és Háromkirályokat is ünneplünk Spanyol szokás szerint.
 Ajándékot december huszonnegyedikén adunk egymásnak, míg január hatodikán van a nagy családi vacsora, ahová minden rokont és jó barátot meg szoktunk hívni. Olyankor vagy harmincan legalább összegyűlünk Szüleim nem olyan nagy belső méretekkel megáldott házában.
 Belépünk a kellemesen meleg laktérbe, s azonnal a rusztikus stílusban berendezett nappaliban kötünk ki, ahol Édesanyám ücsörög a kandalló mellett és nagyban köt, fázós akárcsak én ezért meg sem lep hogy még egy plédet is terített magára. Azt mondják rá hasonlítok, szerintem meg inkább Édesapámra, de ennek a kérdésnek az eldöntését Páromra fogom bízni, ha már Apámat is látta biztosan meg tudja majd ítélni kire hajazok jobban.

- Szia Anya! Megjöttünk!

 Sietek oda hozzá, leguggolok elé és rögtön két puszit adok az arcára. Még most is olyan szép és kedves a mosolya. Imádom. Sokszor csak az ő optimizmusa mentett meg attól, hogy megőrüljek. A kórházban, a lábadozásom idején is mellettem volt mindig. Lelket öntött belém még a legsötétebb óráimban is. Ragyogott akár a Nap, nem csoda, hiszen Oroszlán a csillagjegye és akként is viselkedik.
 A legjobb barátnőm, akivel mind a mai napig megoszthatom minden gondomat a legapróbbaktól a tragédiákig bármit, és vevő szinte az összes bolondságomra is és ez számomra igazi ajándék a sorstól. Ráadásul egyfajta telepátia szerűség is van köztünk, megérezzük például amikor hiányzunk egymásnak, s általában egyszerre írunk levelet a másiknak. Ha fáj valamim ő is érzi, és viszont. Valódi Anya-Lánya kötelék a miénk.

- Szia Kicsim, ilyen hamar ideértetek, Apád még nincs itthon. Elmentek fáért Juannal és nem tudom mikor jönnek vissza.

 Nagyon jó látni őt. Hiába a sok üzenetváltás, az élő szó és az a kellemes illat ami belengi pótolhatatlan, ahogy a hangja is. Kicsit magasabb az enyémnél, de tónusa szinte azonos. Sokszor kevertek össze bennünket ha egyszerre szólaltunk meg és nem láttak minket, ebben főleg Apám járt élen, aki néha mostanság is összetéveszt vele.
 Hátrapillantok vállam felett jelezve Kedvesemnek, hogy nyugodtan közeledhet, minden rendben van és nincs mitől tartania, aminek megjegyzem örülök, mert ez segít nyugodtnak maradni. Anya közben felkel a kerevetről, a kötést leteszi az ülőalkalmatosságra, ezután meg is öleljük végre egymást.

- Hiányoztál Nyuszi!...Alberto? Fenn van a szobájában?  

 Még félig ölelve suttogom a fülébe az első mondatot, s csak ezután engedem el. Miközben várjuk, hogy Ádám megérkezzen kérdésemre anyukám csak egy rosszalló-odázó bólintással válaszol. Értem szavak nélkül is, hogy mennyire nem szereti, hogy ilyen magának való a fia.
 De szabadnak és függetlennek nevelt bennünket, így sosem kényszerítené őt sem olyasmire, amit nem akar megtenni. Rajtam még kabát van, most jutok el odáig, hogy levegyem és karomra terítsem. Amint az én Egyetlenem odaér hozzánk belekezdek a ceremóniába, melynek keretében összeismertetem életem egyik legmeghatározóbb személyével.

- Anya, Ő itt Merkovszky Ádám. Ádám Ő pedig az Anyukám.

- Eva Rubya, vagyok örülök, hogy látom, foglaljon helyet. Temi menj fel nyugodtan és szólj az öcsédnek, hogy jöjjön le ő is, nyugi nem eszem meg ebéd helyett a fiatalembert.
 
 Kezet nyújt anyu neki és mosolyog. Nagy kő esik le a szívemről. Vitára nincs okom kérése miatt, ezért kabátomat és hátizsákomat leteszem az egyik fotelbe, majd elindulok felfelé az emeletre. Rákacsintok Ádámra és jelzem nyugodtan beszélgethetnek, anyának ránézésre szimpatikus. Ennyi év után már a szeméből és beszédstílusából is ki tudom következtetni hogyan viszonyul valakihez.
 A maradék három személy esetében ez már nem ilyen egyszerű. Felsétálok az emeletre és bekopogok a "Berto" névtáblával jelzett ajtón. A szabad jelzést követően lépek csak be és igyekszem rávenni a még nálam is komolyabb és eltökéltebb kisöcsémet, hogy hagyja ott rejtekét és csatlakozva hozzám menjünk le a nappaliba.
 Kell pár perc amíg rá tudom beszélni, az állítása szerint sok munkát hazahozó  uraságot. Csökönyös mint egy vadszamár és zárkózott, mogorva fráter ma tényleg. Szerencsére sikerül azonban megpuhítanom. Saját készítésű forrócsokit ígérek neki, ezzel gyermekkorában is meg tudtam vesztegetni és hála az égnek ebben az egy dologban jottányit sem változott.

Karácsony Párommal és Családommal

 Mire kirángatom Öcsémet szobája rejtekéből odalenn már áll a bál. Mindent látunk, amit kell mind a ketten. Fenn állunk az emeletről levezető lépcsősor tetején, egyelőre takarásban. Már indulnék lefelé, amikor Berto a bordáim közé bök. Nem értem mi a csudát akarhat, hátrapillantok hát vállam fölött.

- Mi van? Gyere már, különben nem kapsz sk forrócsokit!

 Halkan szólal meg, spanyolul suttogva, hogy csak én halljam. Nagyon vigyorog és azt kérdezi "Miért nem mondtad, hogy kivel jársz?" Ekkor nehezen ugyan, de végre leesik a tantusz. Neki nem írtam meg csak Kedvesem keresztnevét és azt, hogy kollégák vagyunk. Arról, hogy hajdan kviddics bajnok volt elfelejtettem regélni.
 Pedig Alberto mindőnk közül a legnagyobb rajongója a sportnak és, mint most kiderült ismeri Merkovszky Ádámot a nagy hírű fogót. Bevillan egy régi poszter kollégiumi szobájuk faláról. Igen Szerelmem is rajta volt. Széttárom karjaim, visszavigyorgok rá és egy kacsintással tetézem, amitől pukkadozni kezd.
 Ekkor ér elénk a nevezett és kér útbaigazítást s én, hogy mihamarabb lenn legyek a lépcső korlátján csúszom le hozzá. Apám utálta, ha ilyesmit csináltunk, de most még nincs itt. Ezért Berto is csatlakozik hozzám és utánam suhan, mutatva mekkora vagány is ő. Engem persze nem tud átrázni, de nem kezdem el piszkálni, felesleges volna. Örülök, hogy így reagált szívem választottjának kilétére. Leérve összemosolygom Anyuval, öcsikém pedig szinte átgázolva rajtam rögvest odaugrik Ádám elé és nagy vehemensen köszönti, akár egy rajongó kisgyermek. Csak pislogok rá, majd arrébb állok és csendben figyelem tovább, ahogy a morózus auror átváltozik hadaró-lelkes sráccá.

- Szia, gyere majd én megmutatom a konyhát, amúgy Alberto Rubya vagyok, de szólíts nyugodtan Bertonak. Nagy rajongód vagyok! Egek, Temi nem is mondta, hogy Te Te vagy, illetve írt rólad, de azt nem tudatta, hogy a híres fogóval Merkovszky Ádámmal jár. Hihetetlen, hogy itt vagy a házban. Ez fantasztikus! Ugye, játszol velem és a tesóimmal az udvaron egy meccset?
 
 Míg a két jómadár a konyhában bíbelődik a váza megtöltésével kintről zaj hallatszik, emiatt nem is vesszük észre egyáltalán Ádám mocorgó táskáját. "Gyere! Fogjátok és vigyük be!" ismerem meg Apám jellegzetes hangját. "Rendben! Blas segíts te is mert iszony nehéz!" és Juanét, akié hozzá hasonló. "Megyek már!" hangzik a válasz és mi sokatmondóan egymásra nézünk Anyuval. Érzem, ahogy elfehéredem és a félelem megmarkolja a szívem. Ekkor nyílik az ajtó és belép Apám a fenyő csúcsát tartva, bearaszolnak utána sorban a többiek. "Állítsuk fel!" jön a parancs és két testvérem engedelmesen talpra fordítja a közel két méteres fát.

- Szia Apu! Juan!

 Köszöntöm őket és közelebb sietek. Apu morózus arccal néz rám, hogy azután megenyhüljön kissé, majd félszegen átöleljen. Ezt követően Juannal is összeölelkezem köszöntés gyanánt, Blas a fa takarásából szemét forgatva a két érkezettre néz. Tudom mire gondol. Igyekszem megelőzni a kellemetlen helyzetet, de Apám megelőz.

- Nem úgy volt, hogy csak Karácsony első vagy második napjára érkeztek haza Temi? Gondolom akkor most a férfit is magaddal hoztad, igaz?

 Kemény szavak, éles hangsúlyok, lányos apa szindróma. Megértem, de nem szeretem, hogy így áll minden aktuális választottamhoz. Meglehet emiatt sem maradt meg mellettem eddig hosszútávon senki. Hidegen nézek rá és pillantásommal jelzem fogja visszább déli temperamentumát. Szavaim azonban kedvesek, ahogyan beszélni kezdek.

- Hamarabb tudtunk elszabadulni a Bagolykőből, de nem maradunk csak Karácsony másnapjáig, azután az Ő szüleit látogatjuk meg. Hiányoztatok.

 Szerencsére Berto és Ádám ekkor jönnek vissza, a konyhában tett körutazásról. Kedvesem egyik kezében a vázával. Apu és Juan mint akik egy szalaggal össze volnának fűzve egyszerre fordulnak felé és néznek rá. Bennem pattanásig feszül az izgalom, mint íjon a húr oldás előtt. Rettegésem a tetőfokára hág.
 Apám tüzetesen végigméri Ádámot, kemény tekintettel mint egy szikla. Vonásról vonásra, porcikáról porcikára, s Juan fiatal másaként, mert úgy érzi kötelessége vigyázni rám és követni atyánk példáját ugyanígy tesz. Szerelmem bemutatkozik Apámnak, majd legidősebb öcsémnek, akik viszonozzák gesztusát.

- Jó napot! Juan Alberto Herrero Rubya vagyok. Üdvözlöm.

 Szokás szerint a hivatalos iratokban szereplő nevét mondja ki, ez rossz jel. Így még senkinél sem kezdett, általában szimplán azt szokta mondani, amit használ vagyis a Juan Alberto Rubyát de van, hogy csak Juan Rubyaként aposztrofálja magát.
 Kezdek pánikba esni. Sosem hallottam még, hogy Spanyol rend szerint említette volna mindkét szülője vezetéknevét. Pedig sokakkal ellentétben ő az Anyja vezetéknevét használja, mivel az Apjától kapott annyira sűrűn előforduló, hogy számtalan félreértése adódott belőle.

- Szervusz, Juan Rubya vagyok, Artemisia legidősebb öccse.

 Hangzik az újabb néváradat. Talán kicsit erősebben nyomja meg a "legidősebb" szót Juan a kelleténél. Fogadni mernék ezzel szeretne tekintélyt parancsolni, pedig felesleges. Ádám remélem nem retten meg tőlük. Csak féltenek, aggódnak értem. Mindkettőjüknek én vagyok a védendő személy. Berto és Anyu mentik meg a jegessé dermedő helyzetet.

- Képzeld Apa, ő a legjobb fogó a kontinensen! Már rá is vettem, hogy játsszon velünk egy meccset odakinn délután.

 Auror öcsikémnek sosem tudott haraggal reagálni egyetlen ötletére sem, hiszen ő a család mintaképe, a legmagasabbra ő jutott. Mugli létére Apu értékeli a sportokat, így a kviddicset is megszerette, elfogadta ahogy a varázsvilág létezését is. Annak idején nagyon örült annak, hogy beálltunk abba a hagyományőrző egyesületbe és megtanultuk a bűbájjal élni nem tudók néhány védekezési technikáját. Maga is jó kardforgató, ez valahogy minden Spanyolnak életeleme.

- Ez remek, addig mi feldíszítjük a fát...Vagyis, Temi te gondolom kinn drukkolsz majd nekik, úgyhogy én majd feldíszítem a fát Apátokkal.

 Elmosolyodom és bólintok, megkönnyebbültem egy kicsit magamnak be kell vallanom, hiszen látni vélek egy mosolyszerűt átsuhanni Apu arcán. Nem ritka ez annyira, de mivel hangulatember kiszámíthatatlan, hogy miként veszi az ilyen dolgokat. Még mindig aggódom egy kicsit de remélem ez a kviddicsezésesdi meghozza a várva várt áttörést.

Szenteste Ádámmal és a Családommal

 Az eltelt napokban az Öcséim és Kedvesem lejátszották az első meccsüket, aztán a többit is, naponta egyet minimum. Bolondoztak akár a kamaszok, s ezalatt közelebb is kerültek egymáshoz, ahogy számítottam rá. Úgy is mondhatnám, hogy a haver hadművelet rendben lezajlott és az is kiderült mi lapult Párom táskájában.
 Sajnos Apu már keményebb diónak bizonyult. Pont elkaptam egy pár mondatot, melyben Juant és Bertot faggatta Ádámról. Azután pedig Szenteste délutánján, ahogy jöttem lefelé az emeletről kezemben az ajándékokkal amiket odafenn az imént csomagoltam, meghallottam Szüleim hangját, kikukkantottam a korlát takarásából, hogy lássam közrekapták Szerelmemet és faggatják, illetve inkább oktatást tartanak neki, melynek témája én vagyok.
 Anya azt kérdezte tőle "Szereti ön Temit, képes elfogadni a tényt, hogy nem olyan mint a többi korabeli nő?" Apám szavába öltve sajátját folytatta "Tudom, hogy maga híres és gazdag, a lába előtt hevernek a nők, adódik hát a kérdés: Miért épp az én lányomat választotta? Mert szép és jól mutat majd maga mellett a címlapokon? Ő nem olyan erős mint amilyennek hiszi, törékeny és sebezhető. Ha csak hírét veszem, hogy kihasználja, vagy csak a pillantását szomorúnak látom, higgye el lépéseket fogok tenni."
 Anyám erre csitítani kezdte déli habitusú férjét "Bízunk magában, csak azt szeretnénk, ha óvná őt, sokat szenvedett már, megérdemli, hogy valaki boldoggá tegye és őszinte legyen hozzá."
 Ekkor futottak be az öcséim akik kórusban kántálni kezdték ugyanezt. Betelt nálam a pohár. Letrappoltam, mire felkapták a fejüket és szétrebbentek. Nekem sem kellett több, el akartam terelni a szót magamról ezért múltam árnyfüggönyének takarásából előhúztam egy emléket.

- Tudjátok mi jutott eszembe, az előbb? A hagyományőrző rend karácsonyi ünnepsége. Emlékeztek fiúk, amikor egy bemutatót kellett összeállítanunk? Mit szólnátok ha megint megcsinálnánk?

 Nagyon furán néztek rám mindannyian, aztán Blasnak felcsillant a szeme. El is vártam tőle, kiskamasz volt és imádta. Megbökte Juant akivel nagyon beszédesen összenéztek, beugrott neki is a dolog és rájött mire is megy ki a játék.

- Oké, próbáljuk meg.-helyeselt Juan
- Rendben, legyen. -Bólintott rá nagy nehezen Berto
-Próba szerencse, max beégünk, ennyi év után tuti be vagyok rozsdásodva.

 Fejtette ki véleményét végül Blas, amire a többiek is egyöntetűen bólintottak. A szüleim és párom értetlenül néztek ránk. Megkértem őket üljenek le a nappaliban és Anyát, hogy csináljon helyet, mi pedig mindjárt itt leszünk. Ezután libasorban felrohanunk az emeletre. Gyors megbeszélést tartunk, míg előbányásszuk gyakorló botjainkat és azokkal felszerelkezve, szinte teljesen egyforma apród öltözetben térünk vissza nézőink elé.
 Juan egy gombnyomással elindítja az aláfestő zenét, hogy azután kezdőpozíciót vegyünk fel. A dallam ritmusára botjainkkal koppantunk, közben Öcséim körbevesznek engem és támadni kezdenek rám, előbb hárman egy ellen, majd Blassal párban folytatva a csatát. Botharcot vívunk egymással, mely tűzben izzó tánc is egyben.
 Rúdjaink hangosan csattannak egymáshoz, fejeink felett, elhajolva testünk mellett suhannak el az ütések. Nem érintjük egymást, nem ez a lényeg, épp az hogy elkerüljük, vagy megállítsuk a botokat pár milliméterre a másiktól ebben rejlik a harcos hatalma. Mozgásunk finom, mégis erőt sugároz, pusztítani képes hatalmat.    
 Végül egy körtámadásos bekerítés után fegyvereikre lépve ők kiemelnek engem, hisz könnyű vagyok akár egy tollpihe. Nem magasra, mert tériszonyom van, de ahhoz épp eléggé, hogy látható legyen én diadalmaskodtam felettük. Ennyit arról, hogy gyenge vagyok és törékeny.

Bálra érkezésem

Öltözetem


 Eljött ez a nap is. Karácsonyi Bál lesz ma este. A múlt jut eszembe, régi történetek, egy szellem és az ő testet öltése. Régen volt, réges-rég, dőlt a fény a terembe...Ismerős, bennem él...Már felsejleni sem mer... Dúdolok magamban egy dallamot ahogyan mélyzöld estélyimben igyekszem a Nagyterem felé.
 Hajamat az alkalomra félig feltűztem egy malachitdarabokkal mozaik szerűen kirakott csattal, sminkem lágy de nőies, fülemben a két szokásos pár fülbevalón kívül egy termetesebb rombusz alakú darab van, nyakéket nem viselek és gyűrűt is csak egyet az ónix köveset. Lépteim zaját visszavetik a vaskos, masszív és hűvös kőfalak.
 Belépve teljesen ámulatba ejt a csodás díszítés, a hófehér varázs, akár egy jégbe zárt tündérvilág olyan lett a miliő. Pislogva nézek körbe, s egy pillanatra kislánynak érzem magam akit átjárt a karácsony igézete. Szabadon lévő vállaimra hópihék hullnak a megbűvölt mennyezetről, de nem fázom tőlük mert eltűnnek olvadás helyett.
 Látom a Kastély lakói jórészt már megjelentek, de nincs még itt az akire várok. Csendben elsétálok a tanári asztalsor felé és kíváncsian szemlélődöm tovább, nem elegyedem szóba senkivel csak, ha megszólítanak. Úgy tűnhet petrezselymet árulni jöttem, ám igazából leperegnek előttem annak az öt évvel ezelőtti hasonló bálnak az emlékei.  
 A heg eltüntető bűbájt alkalmaztam ugyan, de a tetoválás láthatatlanná tevőt nem. Azt hiszem itt az ideje a felvállalásnak, ha már a szeretet és elfogadás ünnepe van. Ennek értelmében gerincem mentén a szürkeárnyalatos borostyán indákat, melyek felfutnak a tarkómig, a ruha alatt pedig le egészen testem támaszát adó csontjaim végéig, és a bal csuklómra varrt, szintén szürke, arcot formázó levélmotívumot is láthatják a szemfülesek.
 Kíváncsi leszek a Levitások reakcióira, ha egyáltalán lesz ilyen. Kiismerve a többi ház diákjait, talán a Rellonosoktól számíthatok bármiféle megjegyzésre. De valahol el kell kezdeni a valódi Artemisia Desideria Rubya adagolását, aki nagy dózisban eléggé mérgező tud lenni. Tehát most csak egy cseppnyi lesz belőlem itt jelen. Azután meglátom, hogy legyen.

Karácsonyi Bál - Ádám és Kalászi úr


 Mint űzött vad ki prédaként fut keresztül a vad pusztaságon, úgy kerülget embert, s asztalt Kedvesem, hogy ne lepleződjünk le. Megéreztem jöttét, ahogy belépett megláttam mert tudat alatt belém ivódtak testéből áradó sejtszintű rezgései. Na jó ezt mondanám Gemmológusként, nőként inkább azzal magyarázom a jelenséget, hogy szíveink közt a szerelem arany szálat húzott mely megpendül, ha egymáshoz közeledünk.
 Romantikus vagyok, legbelül mélyen, ám ezt igyekszem palástolni mert gyengének tüntet fel, bár mások szerint ez tesz kívánatossá egy nőt. Nem osztom ezt a nézetet, hiszen az életet nem nézhetem csak rózsaszín szemüvegen át mert akkor nem veszem észre, hogy kik és hányan ejtenek éppen át. Ezért csak elmémben és szívem legmélyén élem meg a meghitt érzelmeket, illetve csak azok felé akiket erre érdemesnek ítélek és Ő ezek közt a személyek közt van.
 Odaérve hozzám némán meghajol előtte és táncra kér. Rámosolygok, mert ha látom ezt érzem helyesnek és biccentek felé, majd kezem kezébe helyezem és hagyom had vezessen a táncparkett felé. Tetszik a külleme, nagyon elegáns, milyen is lenne más, csodás és férfias. Karjában megnyugvást lelek és finoman ringatózom a zene ritmusára.
 Hirtelen tör rám a vágy és az ötlet, melyet szinte azonnal tettem követ. Szegve szabályomat, hogy védjük titkunkat - kettőnk ügyét, megszegem és ajkam az övére helyezem. Finoman érintem nem tolakszom, ha akarja saját száját csak elhúzza és a csóknak vége is, ám ha kívánja tovább tarthat egy lélegzetnél, hogy ezzel lebbentse fel végérvényesen a fátylat és hozza tudtára a világnak: Egyek vagyunk Ő és én. Miután a táncunkat Ádámmal eljártuk észreveszem, hogy néhány Levitás diák megérkezett.

- Ne haragudj Kedvesem, de egy tartozásom le kell törlesztenem.

 Mondom Szerelmemnek és rákacsintok majd elindulok a Kékek asztala felé és meg sem állok addig míg eléjük nem érek. Megvárom míg a diákok beszélgetésüket befejezik, majd illőn köszöntöm őket, most nem csak professzorukként, hanem Házvezető helyettesükként is jelen vagyok közöttük, s egy nebulóhoz külön szavakat is intézek.

- Jó estét! Ugye csodás ez a Bál? Nekem nagyon tetszik, a díszítés mesés, jövőre a Levitát öltöztethetnénk ilyen hólepelbe, mit szólnának hozzá?
 Oh, jut eszembe Kalászi úr köszönöm az ajándékot, nagyon hasznos és kedves volt öntől, hogy gondolt rám. Ezért cserébe és mert kérte azt hiszem itt az ideje, hogy táncoljunk, nemde?

 Kérdezem a fiatalembert és mosolyogva főt hajtok előtte. Kíváncsi leszek hogyan reagál erre a hölgyválaszra, mivel kiskamasz még, lehet zavarba hozom, ki tudja majd az idő ezt is kiforogja. Ádám biztosan nem lesz féltékeny, hiszen ez egy ilyen este, tudjuk be annak hogy a karácsony a fagyos hideg kőszívebe is becsempészi a szeretet remény melegét. Amíg az ifjúra várok körbepillantok és egyre több tanulót és kollégát látok, s az a vicces mindebben, hogy mivel főleg a lakteremben vagy a termemben tartózkodom egy részüket nem is láttam csak talán az évnyitón, így szinte idegenek a számomra.

Ádám és a különös Karácsonyi séta

 A családommal való megismerkedés kisebb zökkenőkkel ugyan, de sikeresen lezajlott. Szerencsére mindenki rájött ez a férfi tényleg nem arra hajt, hogy skalpgyűjteményének díszévé tegyen. Persze Apámnak továbbra is vannak fenntartásai, mert ő a tettek embere és bizonyíték gyanánt szavak helyet cselekedetekre vágyik, ám ennek ellenére úgy fest elfogadta a helyzetet.
 Eljött végül a Szenteste és a szép arany-vörös köntösbe öltöztetett fa alatti ajándékbontás ideje is. Kedvesemtől egy édes rőt kis cicát kaptam, őt rejtette a táskája. Meglepett, de mivel macskabolond vagyok azonnal beleszerettem az ártatlan ábrázatú szőrgombócba, s nyomban nevet is adtam neki. Selva lett a fiatalúr, aki mint kiderült nevéhez illőn vadóc, de imádni való.
 Ma, vagyis az ünnep első napján reggel még indulás előtt Ádám megkért menjünk el egy kicsit kettesben sétálni. Gyanakvón pislogok rá pár pillanatig, majd természetesen beleegyezem és most kéz a kézben bandukolunk a faluban. Puha szőrmével bélelt, natúr színű velúrbőr kabátomban vagyok, melynek csuklyáját a házból kilépve menten felhajtottam, s így kissé kizárom a körülöttem lévő rideg-csendes világot.
 Nem fázom, kivételesen, pedig farkasordító hideg van a szél pedig csontig hatóan velőt metsző. A környék hólepel alatt alussza téli álmát, egy lélek sincs a Főtéren, csak a csinosan feldíszített fenyő árválkodik magányosan a fagybiztossá tett szökőkút előtt. Megrázó látvány szívderítő helyett. Nesztelen lépkedünk egymás mellett, ahogy ő úgy én is belefeledkezem gondolataimba. Nem gyors-e a tempó? Nem túl sok ez az egész? Mi lehet a következő lépés? Elértük-e azt a pontot ahonnan már nincs visszaút és kell-e az egyáltalán?
 Nagy elmélkedésemből mozdulatai és szavai rántanak vissza a valóságba. Először nem is fogom fel miről beszél, pedig tekintetemet szemei és szája mozgása közt járatom, azután mint egy ködfátylon át eljutnak tudatom értelmes részéig az általa kimondott szavak. Nem tudok felelni, torkomon akadnak a hangok, s amikor még egy kis mélykék dobozkát is elővesz és felém nyújtja lovagias féltérdről a szívem furcsán-fájón nagyot dobban. Megkéri a kezem, s én csupán egyetlen szót vagyok képes kiejteni hidegtől megdermedt ajkaimon miközben könnyek gördülnek le arcomon.

- Igen...

 Elhal a szó messze viszi a szél, mint egy ígéretet a jövő titkának különös neszét. Lehúzom kesztyűmet és remegő balomat elé nyújtom. Nekem a tett most könnyebben megy mint bármi más kifejezési módja örömömnek. Nem visongok, nem ájuldozom, hiszen tudom nagy ára lesz ennek a boldogságnak, komoly dolog az elköteleződés, talán nekem nehezebb is lesz mint gondolnám.
 Felnyílik a dobozka teteje, s amit megpillantok benne az maga a fémbe-kőbe zárt eskütétel. Fektetett nyolcasra, az önmagába visszatérő idő jelképére hasonlító foglaltba helyezett két lágy fényű, levendulaszín ametiszt, a bölcsesség és hűség köve ragyog rám, elmosolyodom. Kedvesem ujjamra húzza a gyűrűt, s közben én elsuttogom a télnek szerelmi fogadalmamat.

...Te és én örökre együtt, talán még tovább! A végtelen köt össze, s ő a határ. Melletted maradok míg el nem ragad a Halál...

 Lehet nem hallja, nem tudom, de most ebben a pillanatban ezt gondolom és ki is mondom. Sikerül. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit éppúgy meglep majd ez a lépés, mint most engem. Amikor ismét egymással szemben állunk csókban és ölelésben válunk eggyé, s tán órákig tart ez a helyzet mire áthűlünk annyira, hogy rászánjuk magunkat és lassan elinduljunk haza.
 Idegesen lépem át küszöbünket, mert nem tudom hogyan fogadják a hírt szeretteim, ám legnagyobb meglepetésemre a Szüleim és az Öcséim mind elismerően, meghatódott szeretettel és kötözködés helyett kitörő örömmel koccintanak velünk egy pohár különleges, épp annyi idős konyakkal amennyi én vagyok. Jó pár órával, ebéd és hosszas búcsúzás után Vőlegényemmel, milyen furcsa erőt adó szó, visszaindulunk a Kastélyba, hogy onnan Ádám Szüleihez utazzunk egy nappal később tovább. Immár mint Jegyespár.

Kalászi úr és a KékKisasszonyok

 A lányoknak tetszik az ötletem, miszerint a Levita klubhelyiségét is hasonlóan kellene feldíszíteni a következő évben. Amikor táncba hívom Kalászi úrfit felpattan a hölgyek szeme, furcsállják a dolgot, amit nem csodálok.
 Különösen Sama kisasszony viselkedik félreérthetetlenül, aki mint észrevettem gyengéd érzelmeket táplál iránta, hiába a tagadás ez látványos áhítozás, ám a fiú kissé csapodár és hetyke. Ami nem baj, de tőle az ember nem várhat mélyenszántó érzelmekre, egyelőre. Mentsége erre kora és kedves külleme, amit jól használ fel.
 Kiérünk a parkettre és elkezdünk keringőzni. A fiú átfogja derekam és egészen jól vezeti a ritmust, nem tiszteli meg azzal, hogy nem lép rá és ezt örömmel konstatálom. Közben feltett kérdésére az ajándékával kapcsolatban csak ez után reagálok.

- Nem fogom velük sem fenékbe, sem hátba lőni, ettől ne féljen. A vesszők itt maradnak a Kastélyban. A tegezt pedig holnap haza fogom vinni és egy rakat magában veszteglő nyilat tervezek tárolni benne.

 Lépéseink lassúak az idő ólomlábakon jár míg táncolunk, szó nem hagyja el számat. Tekintetemmel Ádámot keresem, de eltűnt szemem elől, remélem szerez egy egy pohár innivalót. Jól fog esni, eléggé megszomjaztam. A zene utolsó taktusa is elhal, mire én kecsesen meghajtom fejem és beszélni kezdek.

- Köszönöm a táncot és további kellemes estét, illetve békés ünnepeket kívánok. Viszlát Kalászi úr!

 Elbúcsúzom majd komótosan sétálgatni kezdek a teremben, érdeklődve sorjázok az egyre sűrűbb embertömeg között. Amikor végül megtalálom Kedvesemet megegyezünk, hogy szép csendben eltűnünk mindketten és kihasználva a pillanat háborítatlanságát összepakolunk a holnapi útra.
 Korán reggel találkozunk a falu határában majd útra kelünk, hogy meglátogassuk a Családomat Spanyolországi otthonunkban és ezzel együtt megejtsük Párom bemutatást. Már előre tartok az egésztől, de talán a Karácsony hangulata enyhíteni fogja a helyzet kellemetlen komolyságát. Csak remélni merem, hogy végül mégis minden rendben lesz.

Karácsony második napján, Ádám Szüleihez tartva

 Korán reggel, még napkelte előtt indultunk, szinte teljesen sötét volt és hideg, de engem átjárt a nyugalom melegsége, ahogy belekaroltam a férfiba aki mellettem sétált kifelé a Kastély kapuján. Ujjamon ott a békét hozó Ametiszt, kettő is. Szakmai ártalom, de ahogy tegnap kora délután hazaértünk és visszavonultam lakrészembe egy kézi nagyítóval, úgynevezett lupéval tüzetesen megszemléltem a köveket.
 Az egyikben csodaszép, a lila ásványra jellemző toll alakú zárványt, vagyis a kő belsejébe növekedés közben bezáródott levegő és víz megjelenési formáit találtam. A rávetülő fényt is érdekesen töri, színt változtat ami ritkán mutatkozik ennél a fajtánál, egyfelől levendula másfelől rózsába hajló az árnyalata. Beleszerettem, ahogy abba is akitől kaptam, teljesen és visszavonhatatlanul.
 Eddig nem kedveltem ezt a nemeskövet, mert arra emlékeztetett milyen szürkéslila, idegen szóval cianotikus voltam a betegségem miatt, de ez megváltozott tegnap délután óta. Olyan lágy a hangja ahogy megszólít, szinte simogató, mintha maga Ádám fogná vele a kezem, és lenne mellettem általa.
 Úton vagyunk. Fogalmam sincs ugyan hol laknak pontosan Vőlegényem szülei, annyit árult el csupán, hogy Pest környékén. Na szép ez azért elég tág fogalom, de nem türelmetlenkedem, hiszen a nehezén, az én díszes kompániámon már túl vagyunk és jó vége lett a dolognak.
 Az ő szülei nem lehetnek rosszabbak, ráadásul egyke így testvérekkel sem kell megbarátkoznom, mint neki az én három öcsikémmel. Szóval nyert csatába indul a bátor úrhölgy. Gondolom én, nem számítva arra, hogy esetleg egyik felmenője keményebb dió lehet mint az én családom összes tagja együttvéve. Nos mindez nem soká kiderül. Addig is naívnak tűnő nyugalommal a szívemben ballagok mellette és csak egy kicsit remeg a gyomrom attól ami vár.  
 

Ádám és a Szülei

 Egész úton házuk felé azon gondolkodám, hogy tud ennyit beszélni az én édes egyetlen Drágám. Hallgatom csendben néha bólintok, hangja olyan nekem mint a méz az égő toroknak. Lágy, kellemes és nyugtató gyógyír. Nem gátlom, gondolatmenetét meg nem szakítom, had mondja el mindazt, amit a gyermekkoráról és a családjáról szeretne. Jobb, ha nem én szólok helyette, hiszen nekem azért ennyi mondandóm úgysem lenne.
 Megtudom úti célunk hamar oda is érünk és már mire gondolataimat összeszedem, s egy lopott utolsó csóktól kipirul arcom az ajtóban állunk, mely hirtelen kinyílik magától, vagyis pontosítok Ádám apjától magától. Merkovszky úr morózus, hangja szigorral teli, szeme nem fürkész inkább pillantásomba váj, fahéj szín íriszem nem rebben, állom tekintetét. Bemutatkozásában kemény pattogók a szavak, mintha azt hinné nem értem nyelvét. Nos talán meglepem, talán nem tiszta magyarsággal mondom el én is a nevem, főleg mivel erre rá is kérdez.

- Igen, Artemisia Rubya vagyok, örvendek a találkozásnak Uram!

 A férfiú már indul is tovább útja elszólítja, nem sértődöm meg ezen, de az meglep, hogy még visszaszól fiának és láss csodát szája szegletén egy halvány mosolyféle suhan át. Arcom rideg marad, de magamban elteszem ezt emlékbe, és megállapítom, hogy Ádám saját mosolyát tőle örökölte. Ahogy az atyai szó is jelezte odabenn már várnak ránk, érzem a meleget mely nem csak a fűtésnek köszönhető.
 Két Hölgy repdes felénk és köszönt bennünket, kicsit leblokkolok, nincs mit tenni hiába szándék, ha a tudatalattim tiltakozik az ölelgetés és női csacsogás ellen. Udvariasságból persze viszonzom amit kell és mosolygok is szívből őszintén. Azonban azok után, hogy halálra cikizik szegény Szerelmesemet egy kissé megkeményítem lelkemet és vonásaimat egyaránt.

- Hogy valóban én volnék-e az aki értelmet ver belé? Nos azt erősen kétlem. Nincs rá ugyanis semmi szüksége, helyén a szíve és az elméje.

 Felelem és talán lélegzetnyit élesebben ejtem a szavakat mint az várható, nem szeretem ha ok nélkül aláznak meg embereket, még ha viccnek is szánják a beszólásokat az illető személyek. Ezt valahogy egy ilyen helyzetben soknak ítélem, az én lökött Öcséim is visszafogták magukat és ez náluk nagy szó. Eléggé érzékeny vagyok az ilyesmire így a Hölgyek enyhe mínusszal indulnak nálam, még a beharangozás szerint kemény szívű apához képest is. Azután Ádám bemutat engem Menyasszonyaként.

Ádám és Szülei - a vallatás

 Jó kicsit talán túllőttem a célon ez íjjal a kezemben ritkán esik meg, de az emberi kapcsolatok terén sajnos annál többször. Ennek okán állok most Vőlegényem mellett is, de az legalább jól sült el. Viszont most kivont karddal állnak előttem s arcukat a kedvesség csuklyája fedi el előlem.
 Rémeket látok, gyorsan megérintem gyűrűm két Ametisztjét, mielőtt még elborulnának gondolataim. Egy észrevétlen simítás és a nemeskövek azonnal énekelnek nekem. Kezdek lehiggadni, épp időben, hiszen állnom kell Ádám mostohájának pillantását, ami még hagyján lenne, ha nem akarna bevonni a "mézeskalács ház" készítésbe. Közben a gyűrűm is mustra alá kerül Gabriella részéről.

- Azt hiszem mindannyian jobban járunk, ha nem kontárkodom bele az építkezésbe, nagyon rossz a térlátásom, a kézügyességemről már nem is beszélve.

 Szabadkozom egy elodázó mosollyal és imádkozom, hogy a Családfő mihamarabb visszatérjen. rá nagyon  kíváncsi vagyok, mert olyan hűvös erőt éreztem felőle áradni, ami saját magamra emlékeztetett és a saját Apámra. Alig, hogy kimentem magam a sütésből Megint újabb szóáradat következik Kedvesem tanítójától, mire ő vehemensen mentené a menthetőt de hiába. Nagy a fölény, tehetetlen az "egyszem" a helyzet menthetetlen.
 Figyelemelterelése a lehető legrosszabb hatást váltja ki. Ramona asszony nekiáll kérdezni a megismerkedésünkről. Előtte azonban megjegyzi, hogy észrevette nem rajongok azért ha zsonganak körülöttem. Ez tény kár volna tagadni. Épp elég a saját Családom, őket is jobb távolról szeretni. De vissza a kérdéshez. Felelek, hiszen mi sem könnyebb ennél. Közben Ádámot elküldi mellőlem. Az oroszlánok közé vetett bárány érezheti így magát, azt hiszem.

- Nem sokkal év kezdés után történt, zsongott a fejem a sok újdonságtól, öt év távollét után tértem vissza a Bagolykőbe oktatni és rögtön felkértek az egyik, a Hollóháttal rokon ház vezető helyettesi posztjára. Kimentem levegőzni és mivel animágus vagyok állat alakomban tettem meg mindezt. A faluban lévő játszótéren kötöttem ki. Egy hintán aludtam épp amikor zajt hallottam. Felébredtem és megláttam közeledni Ádámot.
 Észrevett engem ő is, illetve egy hintázó apró fekete macskát. Odajött hozzám. Simogatni kezdett, az ölébe vett. Úgy éreztem ez nem helyén való ezért leugrottam karjai közül és deanimáltam. Látványosan szedegette az állát a földről, majd szó szót követett és nekem vissza kellett mennem a Kastélyba, de szerettem volna még látni. Ezért elhívtam táncolni a családom egyik jó barátjának és nejének táncstúdiójába, ide Budapestre kérésemet pedig egy arcára adott csókkal erősítettem meg. Végül ismét állat alakot öltöttem és elszaladtam. Röviden ennyi.

 Mesélem és kicsit megenyhülök, ahogy a kedves emlékek mind sorra bevillannak lelki szemeim elé. Még el is sikerül mosolyodnom és ez nagy előrelépés. Azonban tartok tőle történetem után megdől az "Én vagyok a komolyabb, a megfontoltabb, aki majd megzabolázza és vigyáz rá" hipotézis. Mit szépítsem néha nekem is lehetnek flúgos időszakaim és a KőSzív érző lelket takar.
 Más kérdés persze, hogy mit fog mondani a mese másik hőse, mert őt is biztosan megkérdezik azért, hogy mégis hogy gondolta ő ezt az idegen macska simogatósdit. Mert ugyebár lehet, hogy hebehurgyának hiszik mégis úgy látom Apja után ő a legmegfontoltabb és ez szerintem így van jól. A férfi legyen ilyen.  

Ádám és Szülei - Akkor jó az anyós, ha porhanyós, főleg ha kettő van belőle

 Megkapom az első "bókot" a kedves Mamától. Akárminek is szánta én csak egy boldog mosollyal nyugtázom, hogy emlékeztetem őt Merkovszky úrra. Legalább előre láthatóan egy tagnak Kedvesem családjából tetszeni fogok, mert ahogy Mentornője szavaiból kiveszem igencsak elástam magam mindkettejük előtt éles nyelvemmel.
 Ki tudja lehet az a gondja, hogy féltékeny? Ugyan hiszen idősebb jóval Ádámnál. De attól félhet, hogy elveszti a legkedvesebb "játékát" vagyis a sütés közben is engem védő Szerelmemet. Megismerkedésünk története tehát nem győzte meg őket. Valahogy ezt lelkem mélyén sejtettem. Elkerülte figyelmem, hogy több kérdés is elhangzott az előbb. Ebben a dupla támadásban az ember azt sem tudja hova kapja a fejét és ki mit beszélt.
 Mindegy ki kell köszörülnöm ezt a csorbát is. Ráadásul most is egymást kontrázva faggatnak tovább, szóval nagyon figyelek, míg beáll végre a régen várt csend. Mély levegőt veszek, bólintok egyet miközben ismét megérintem gyűrűköveimet majd megszólalok.

- Most gondolom azt várják, hogy a külseje és a hírneve lesz a válaszom. El kell keserítenem önöket, nekem ezek mit sem számítanak. Szörny csúfan és koldusszegényen is szeretném a Fiukat. Remek emberismerő vagyok és érzem, hogy Ádámból árad a jóság. A szeme tükörként mutatja meg mindezt, csak látni kell és olvasni belőlük.
 Miért lesz jó férjem? A válasz egyszerű, mert kiegészítjük egymást. Ami benne megvan az belőlem hiányzik, és fordítva. Egymás jobbik felei vagyunk. A kalandjai a múltja részei, ha minden este hozzám tér haza és a szemében lobogni látom azt a tüzet, amit idefelé és mióta megismerkedtünk minden nap, akkor nincs okom kételkedni benne.

 Tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. Kimondom az igazat felfedem magam, kerül, amibe kerül, különben örök kétkedés lesz osztályrészem. Nem fognak hinni nekem, tudom, hiszen azt gondolják és ezt sugallja minden mondatuk, hogy ráakaszkodtam szeretett gyermekükre. Talán az én szüleimmel neki mégis könnyebb dolga volt, szerencsés flótás. Nem hittem volna, hogy így lesz, de ahogy látom ő sem erre számított. Eláraszt a kétség és a félelem árja, egy út vezet napvilágra. Folytatom tehát.

- Önnek nem kell féltenie Asszonyom, higgye el jobban féltem én őt saját magamtól és attól ami a velem való élettel jár. Mint láthatja nem vagyok tipikus korombeli nő, nehéz a természetem, ennek az az oka, hogy szívbetegen születtem s nőttem fel.
  A mellkasomat és a hátamat hegek szabdalják, amiket okkal nem tüntettem el, gyermekem szintén emiatt nem lehet a tudomány jelenlegi állása szerint. Rettegtem tőle, mit fog szólni Ádám ehhez a tényhez, de elfogadott úgy ahogy vagyok. Felnőtt férfi, ahogyan önök is mondták. Engem választott, s én áldom érte.

 Ahogy utolsó szavam elhagyja ajkaim becsapódik mögöttem a bejárati ajtó.  Rémülten kapom hátra a fejem. Vajon mióta van itt Merkovszky úr? Mennyit hallott ebből az egészből? Igen, ezzel eddigi összes párom családjában szembesülnöm kellett.
 Féltik a fiaikat az anyák egy olyan nőtől akit csak a sors kegye tart az élet tenyerén, aki védelemre és elfogadásra kárhoztatott halála napjáig, bármennyire erősnek is mutatja magát. Az apák pedig, a vérvonalat óvandó szólalnak fel keményen. Ez esetben pedig még a karrier is bejátszik a képbe, a hírességi státusz. Mit szól majd a világ? "A kviddics sztár és a kripli!" vagy ehhez hasonló szalagcímek.
 Menekülnöm kellene, kifutni innen, elrohanni, mindent hátrahagyni és eltűnni. Szívem nagyokat keményeket dobban érzem ahogy szinte a szegycsontom is beleremeg. Meg kell nyugodnom, intem magam és görcsösen szorítani kezdem a jegygyűrűmet, míg a Család ítéletére várok bűntelen vétkesként.

Ádám és a Szülei - amikor az Apai szív hívebb az Anyai szónál

  Némán, mint sírjába szálló lélek követem Merkovszky urat, akinek reakciója mindenkit megdöbbentett, legfőképp engem és Kedvesemet. A két Hölgy sem tudott hirtelen megszólalni sem, talán az általam mondottak, talán a férfi jelenlétének súlya forrasztotta torkukra a szót. Nem tudom, minden esetre nagyon megkönnyebbültem, hogy magam mögött hagyhatom őket. Mély lélegzettel engedtem el gyűrűmet és a kő dallamának rezgését, mint hegedű hangját hallva fordítok hátat a hármas kompániának.
 A férfi udvariasan enged be a lakás ezen részébe, ahol kellemes, csendes nyugalom és meleg fogad. A kandallóhoz legközelebb eső különálló fotelben helyezkedem el, míg vendéglátóm az íróasztalához sétál és elővesz belőle valamit, hogy ezután ezt átadja nekem. Egy ékszeres dobozka pihen kezemben. Értetlenül nézek fel a Családfőre, de hamar megtudom mit kell tennem. Kinyitom a dobozt és megpillantok benne egy ezüst láncra fűzött medált. Meghallgatom a hozzá fűzött szavakat, s csak ezután kezdek beszélni.

- Csodás darab, egy félbevágott kabosonra csiszolt Almandin gömb díszíti, a foglalata alul nyitott, hogy átjárhassa a fény.

 Egyelőre ennyit mondok, majd szemem elé tartom a medált és átnézek rajta. A kövön áthatoló vérszín fénysugár megfesti fahéj árnyalat íriszemet. Először csak halkan észlelem a kő hangját, zongorafutam formájában veszi fel velem a kapcsolatot, majd kellemes meleget sugároz, biztonságérzetet kelt. Elmosolyodom, közben Merkovszky úr tovább beszél hozzám ezért óvatosan visszahelyezem tartójába az ékszert, majd pillantásomat felemelve, ismét minden figyelmem neki szentelem. Minden rezdülését de főleg a szemeit nézem, melyekben megcsillan a szeretet és az aggodalom szikrája táncot lejt a pattogó tűz lángjainak tükörképével.
 A férfi nem idős, nem reszketeg apóka, élete teljében lévő férfi, aki olyan felelősséggel viseltetik szerettei iránt, mellyel azok talán nincsenek is tisztában igazán. Tiszteletreméltó. A legendát a kőről igaznak ítélem, de látom ő kétkedik hitének valóságalapjában. Miután nagyobb szünetet tart úgy érzem itt az ideje, hogy mint egy arra érdemesnek ismét kaput nyissak lelkemen és leendő apósomat beengedjem. Azonban még mielőtt megszólalhatnék felveti az elemi sakk ötletét. Elmosolyodom és elkezdek beszélni.

- Gránát van a medálban, ezt jól tudja. Sok legenda szól arról, hogy ez a nemeskő színe változásával jelzi, ha baj közelít ahhoz, akihez kötve van. Olyan varázslat ez melyet már évszázadok, sőt év ezredek óta alkalmaznak. Régebben sokkal többen voltak rá képesek. A középkorban még a muglik közt is elterjedt, hogy hölgy a lovagjának vagy vitéz szíve választott asszonyának ezt ajándékozza talizmán gyanánt. Ráadásul az ő világukban nem is fejti ki teljes valójában az erejét, csak azok birtokában, akiknek ereiben, legalább heted íziglen mágus vér csörgedezik. Ezt a különleges kötést manapság már csak egy igen képzett Gemmológus tudja létrehozni kő és ember között, ami elszomorító, tekintve, hogy a kövek ereje jottányit sem csökkent az eltelt idő alatt, mint azt ez a darab is bizonyítja. Sajnos, amint azt halhatta a továbbadása nem rajtam múlik, hanem az orvostudományon és higgye el minden alkalommal átkozom a sorsot, hogy elvette tőlem a gyermekáldás csodáját, de bízom benne, hogy egyelőre legalább én magam méltó legyek rá, hogy viseljem az ajándékát. Nagyon köszönöm, hogy megbízik bennem.

 Mondom, miközben lassan egy pillanatra megemelve és az égi erők oltalmába ajánlva felveszem a nyakéket, s ezzel együtt az Őrzőkő hatalmát elfogadva magamra veszem. A két dallam, az Ametiszteké és a Gránáté harmóniává olvad össze bennem, ekkor megértem mi is történik velem. Arra azonban nem fogok reflektálni, amit a Ádám apja a kő egyszeri elsötétüléséről és arról a nőről mondott. Megesküdtem Vőlegényemnek, hogy szülei előtt nem említem, tartom tehát szavam. Szerencsére megérkezik elénk a különleges sakktábla, figyelmemet most inkább erre összpontosítom.
 Telnek a percek és szokás szerint már megint vesztésre állok, nem vagyok jó sakkozó, ahogy Családomban senki sem az. Nálunk a kártya a divat, abban vagyunk szinte verhetetlenek. Ennek ellenére nem szégyenkezem, hanem megfelelve Merkovszky úr óhajának inkább a beszéddel terelem el figyelmét szánalmas játékomról. Nagyon jól esik, hogy rám kacsint és biztosít arról nem én voltam modortalan nebáncsvirág, már ami Ádám két Anyját illeti. Tehát átveszem ismét a szót és mesélek egy kicsit magamról neki, hálagyanánt.

-  Tudja igazából Gyógyító is vagyok a tanítás a másik szakom. Nem sokkal az után, hogy végeztem az egyetemen elhelyezkedtem a Bagolykőben, de nagyjából két évi oktatás után el kellett mennem, mert egészségügyi gondjaim nem engedték, hogy tovább maradjak. Ezután utazgattam és ápolónőként vagy épp gyógyítósegédként dolgoztam szerte Európában. Végül Prágában kötöttem ki, innen vezetett vissza az utam ismét a Bagolykőbe.
 Nagyon szeretek tanítani és gyógyítani is és szerencsére nem kellett soha választanom a két tevékenység között mert az élet mindig úgy hozta, hogy mindkettőbe belekóstolhattam és alkalmazhattam sokévi tanulásom eredményeit. Emellett persze számtalan dolgot csinálok még, ott van a Levita ház vezetőjének helyettesítése, a Levita Lovagrend szervezése és a legnagyobb szerelmem Ádám után persze, az íjászat.

 Elbukom, víz királyom mattot kap és párává válik mégsem szomorkodom egy percig sem, sőt jót nevetek mamlaszságomon. Teljesen feloldódtam és nyoma sincs a nem sokkal ezelőtti ideges merev görcsnek bennem. Hálás pillantást vetek apósomra és várom hogyan oldjuk meg a kintiekkel való újra találkozás kérdését, mert orromat megcsapja a kintről beszökő sült hívogató illata. Gyomrom is megkordul, bocsánat és tanácskérő arckifejezésem minden szónál többet mond. A férfitől kapott medált egy finom mozdulattal berejtem galambszürke V-nyakú pulóverem alá, amihez remekül illik a nagyon halvány kék farmer, valamint a pulóvernél két árnyalattal világosabb színű bő szárú, nőies vonalvezetésű, bőrcsizma. Ezeket viselem ugyanis ma. Nem túl ünnepélyes, mégis elegáns összeállítás, megfelelőnek érzem a bemutatkozáshoz, remélem nem lőttem mellé még ezzel is.

Szeged (Egy januári hétköznap este, egyelőre egymagamban)

 Miután a szilvesztert Keresztapámmal töltöttem, (amiről jó pár fotó is készült, még az utcán is...a népszerűség átka...) úgy döntöttem kicsit kitolom ott tartózkodásom idejét és nála maradok. A helyiek által "Napfény városa" néven emlegetett település számomra keserédes emlékek tömkelegét takarja, minden épület mesél nekem. Itt operáltak meg, többször is, itt kaptam a ritmusszabályzómat és igen, itt készült a megbűvölt kövem, mely életben tart. Dél-Magyarország legszebb városában Szegeden töltök tehát most még pár napot, mielőtt visszatérnék a Kastélyba.
  Egymagamban sétálgatok a Tisza partján, majd megállok s az árvízi emlékmű tövében csendben figyelem a fények játékát a víz színén. Elgondolkozom az elmúlt idők eseményein. Túl gyors, túl szép és tökéletes mindez, hogy igaz legyen, valami úgyis elrontja ezt a csodát, ami köztem és Ádám között kialakult.
 Apjától kapott medálom színe tiszta, átható vörös, tehát kedvesem jól van és ez nyugalommal tölt el, ám mégis belül a lelkem mélyén félelem ébred és kúszik felfelé torkomig, hogy elszorítsa azt. Ott kezdődött, azon a vallatós délutánon, erős dobbanásokkal, melyek felhatottak szegycsontomig. Pedig nem féltem, nem volt okom rá, mégis megremegtem beléjük és szinte fájtak az ütések.
 Lassan ideje visszamennem a keresztszüleimhez, nem laknak messze, pár perc séta a Dómon át, még pár pillantás és elindulok hát. Lépteim lassúak, komótosak de erőteljesek. A kihalt szűk utcák sötétje körbevesz, mintha nem akarna elereszteni, s én megint érzem azokat a fájdalmas szívveréseket.
 A félelem hirtelen utat tör magának bennem, s szinte fuldokolni kezdek. Tudom hol vagyok, az Apáthy utcában, de hiába szándék, ha torkomra forr a sikoly, a kiáltás. Lerogyok a földre, erőm elszáll, szemem előtt mindent fehér "rizspor" von be, hányingerem támad, forog velem a világ. Nincs más reményem a hideg földön fekve utolsó erőmmel előveszem kabátom zsebéből pálcám, közben mélyeket lélegzem, ami segít pár pillanatra visszanyerni tiszta öntudatomat. Átjár az emlék, egy másodpercre csupán, de most ennyi is elég.

- Expecto Patronum!...

 Mondom remegve, mire pálcám hegyéből előszáll a kékesen derengő fénysugár, hogy kisvártatva egy apró macskává inkarnálódjon. Sikerült a varázslat, még éppen időben az újabb kínzó roham előtt. Patrónusom előttem áll és mintha várna, pedig csak erőm tartja ott, az emlék ereje. Újabb lélegzetekkel enyhítem a görcsös fájdalmat és odahajolok az állathoz, hogy suttogjak néhány szót neki.

- Hívj segítséget...Siess...Kérlek...

 Alig ejtem ki e szavakat a kékes fénylény szertefoszlik, elillan szemem elől, akár a füst. A szívem, mint rab, kit bordák rácsa tart féken ismét eszeveszett tombolásba kezd mellkasomban, ám ezt már nem bírom elviselni éberen. Fejem lehanyatlik és függesztőszálait vesztett marionettbábuként heverek a fal tövében, egymagam a sötétben.

Doléance (A Klinikán, pár órával később)

 Az ébredés a legrosszabb. Altatás után a fejem kavarog, benne kósza szürreális képek járják útjukat, míg szemem fel nem nyitom. Először egy szempárt látok tisztán, azután az arc is élessé válik előttem. A felettesem az, akit én magamban csak Kékasszonynak hívok, annak ellenére, hogy jó pár évvel fiatalabb nálam. Torkom száraz, akár a sivatag pedig még lélegeztetőgépre sem voltam kötve. Hangom halk, erőtlen, mégis megszólalok.  

- Ne haragudjon...Remélem a patrónusom nem zavarta meg semmi fontos dologban...

 Szabadkozom, mert nem rá számítottam. Szüleim, Öcséim, Keresztapám és Ádám voltak azok, akikre akkor gondoltam amikor megidéztem a macskát, s ő mégsem egyiküket értesítette. Nem értem mi vezette Doléancehoz, ám ez már nem számít mert sikeresen eljuttatott a Varázsragály Kezelő Központi Klinikáig, mely a mugli Sebészeti klinika igézetekkel elrejtett ikerépületében található.
 Már épp folytatnám, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet. Fejem az üdvözlő szavak forrása felé fordítom és halványan elmosolyodom. Egykori párom, jelenkori jó barátom áll az ajtóban, nevezetesen Dr. Darányi Zoltán aneszteziológus. Besétál miközben gyorsan, érthető szavakkal elmondja mi is történt tegnap este velem. Inkább hozzám beszél, a mellettem ülő nőre csak ritkán pillant, talán mert nem ismeri és nem is emlékszik rá, mint családtagomra.

- Nem akarlak megijeszteni, de tegnap este megtapasztalhattad milyen az, ha a köved felmondja a szolgálatot és lemeríti a ritmusszabályzód telepét. Szerencsére időben érkeztél, hála a melletted ülő hölgynek. Gyorsan kicseréltük a telepet és a gyógyító kollégák új köveket programoztak be a varázsvilági működésre. Az a fekete kő, ami eddig volt ugyanis teljesen működésképtelen lett.
 Az okát nem tudták megmondani, úgyhogy most a lilák, azt hiszem Ametiszt a nevük, na azok lettek a vezérlők. Letesztelték őket, ezek teljesen biztonságosak. A nagyobb lett a fő vezérlő, a kisebb pedig a vésztartalék. Így legalább hat évig megint bírnia kell, sőt tudod, mivel van saját ritmusod is néha, ezért talán még tovább is kitart a telep szuflája. Szóval nincs okod aggodalomra. Most mennem kell vizitre, de még benézek. Vigyázz magadra!

 Mielőtt bármit is mondhatnék orvos barátom már el is tűnik a szemem elől. Visszafordulok hát Doléancehoz, látom rajta, hogy fáradt és talán nem ért semmit abból ami az imént elhangzott. Vagyis lehet, hogy mindent ért, csak nem akar rákérdezni a történtekre. Nagyon tapintatos és barátságos, ezt becsülöm benne, még ha néha szédült és furcsán habókosnak is tűnik megvan a maga bája és jósága.

- Köszönöm, maga nélkül már biztosan nem lennék az élők sorában...Tudja betegen születtem és több műtéten estem át, de nem akartam, hogy ennek alapján ítéljenek meg...Ezért titkoltam szinte mindenki előtt, hogy mi is a helyzet...Kérem bocsásson meg nekem. Tudom talán nem alkalmas rá az idő, de el kell, hogy mondjam nagyon jó önnel dolgozni. Azért fogadtam el a felkérését, mert különlegesnek találtam, olyannak akinek a kiegészítője lehetek. Kihívás egy önhöz hasonló különleges emberrel munkálkodnia egy hozzám hasonló különcnek. Aztán később az Igazgató úr megbízott azzal, hogy figyeljem és ellenőrizzem a módszerei helyességét. Visszautasítottam a kérését, mert nem tartottam etikusnak, ahogy akkor úgy most sem. Főleg az eltelt idő tükrében, tudom helyesen cselekedtem.

 Kezdek fáradni, a sebem, mely a rekeszizmom felett van fáj, a kartotékomban benne áll, hogy nem kérek mágikus eltüntetést, így most szenvedek a gyógyulás első jelétől. De hamar lohad a kín ereje így megint teljes figyelmemmel a felettesemre tudok koncentrálni, várva reakcióit az általam elmondottakra. Mert biztosan lesz hozzáfűzni valója, miután bevallottam, hogy kémévé kellett volna avanzsálnom.

Dol és Ádám <3

 Sok téma feljön beszélgetés közben, kolléganőm nem vette nagyon a lelkére vallomásomat, aminek jelen körülmények között nagyon örülök. Most már tudja és ez a lényeg, hogy a későbbiek folyamán mit kezd a birtokába jutott információkkal, konfrontálódik-e esetleg az Igazgatóval, az már csak rajta áll. Ezek után felhozza egy kirándulás ötletét. Nekem rögtön beugrik az egyik ismerősöm és az ő élmény építménye.  

- Van egy szellemes-logikai és ügyességi játékokkal telerakott varázskastély Norwichben, Angliában. Esetleg meg tudok beszélni oda egy időpontot. Régi ismeretség fűz a tulajhoz. Szerintem a Levitásoknak is tetszene, mert nem csak az eszüket, de az erejüket is próbára tudnák tenni. Lovagrendünk beavatását is megejthetnénk ott egyúttal. Mi a véleménye?

 Még a nő kérdésére nem is jutott időm felelni, máris, szinte a semmiből berobban közénk Ádámom. Nagyon zilált és szemében félelem csillan. Túlzott aggodalma most jól esik, látom felfogta mivel is jár velem élni és engem asszonyának tudni. Cirógat, mint kincsét a fösvény. Szerencsére nem kegyetlen, irigy ragaszkodással érint és fordul szíve szívem felé.

- Minden rendben van, Doléance időben behozott és most már kutya bajom...Ne aggódj Kedvesem.

 Rámosolygok előbb a Kékasszonyra elodázón, majd igyekszem erősnek lenni és megnyugtatni a mellettem ülő magába roskadt férfit, életem jövendő társát. Remélem érzi milyen jó, hogy itt van, de nem viszi túlzásba az aggódást. Tudom, csak szerető féltés az övé, mégis ha fojtogatna egy percig sem hagynám, elűzném mint elődjét, aki nemrég lépett ki a kórterem ajtaján.

 

Év záró/nyitó ünnepség

 A szünet olyan gyorsan telt el, ahogy a szél fújja a lehullott leveleket az udvaron. Szaladtak a napok és most azon kapom magam, hogy már itt ülök megint a tanári asztalnál bal oldalt, legszélen. Levita kék-bronzban áll a helység és a teríték, aminek örülök és büszkén vezetem körbe pillantásom, de korán van még a diákok jó része odakinn tobzódik és csevegi el társainak a nyár élményeit. Jó nekik, gondolom magamban és eszembe jut saját diákkorom. Nosztalgiázgatok szépen csendben és figyelem, ahogy lassan mégiscsak megtelik a Nagyterem.
 Fekete dísztalárom alatt egy vérszín estélyit viselek, hozzá a szokásos ékszereimet, egyet kivéve. Vőlegényem apjától kapott medálom nincs rajtam, veszekedésünk óta az most talonban, egy puha selyemmel bélelt dobozban pihen, szerelmünkkel együtt. A féltékenységet nem tűröm, szabad vagyok de hűséges, ha ezt nem tudja felfogni nincs közös jövőnk. Kár féltenie, mert fogadtam: Az övé vagyok. Hordom a gyűrűjét, nem tehetvén amúgy sem mást mert egészségemnek is záloga az ékszer, illetve a benne lévő kövek. Azért jöttem ide ilyen hamar, hogy lássam bejönni. A vitánk, vagyis év vége óta nem találkoztunk. Ahogy én úgy ő is családjához tért haza. Furcsa lesz ismét a közelemben tudni, hogy vajon megbocsátottunk-e egymásnak az majd ezen az estén kiderül.
 Addig is míg várok csendben tovább szemlélődöm. Nézek, de nem látok, lélekben máshol járok, fahéj íriszem fénytelen ürességgel fixíroz immár egyetlen pontot és valami látenset keres, ami sohasem volt ott. Koncentrálok, kizárom a világot és csak a mellkasom közepét érzékelem. Smaragd baglyom zölden ragyogó fénye világítja be lelki szemeim előtt szívem s negyedik csakrám, gyógyítva sebeit, mint a hegedűből kicsalt édesbús dallamok, ez a kő is így szól hozzám. Befelé figyelek csupán,  hiába vesz körül a mind hangosabban zsibongó ember orkán.

Kilt úr

 Még van pár nap évnyitóig, a nyár utolsó meleg napjai ezek, a levegőben már az őszi avar illata árad, sorra veszi be a házak közé, s az én szívembe is magát a komor barna bánat. A csend ami egész nyáron táram volt most még erősebben körülölel. Előző este érkeztem vissza a Kastélyba és ma elindultam, hogy pár könyvet beszerezzek, amikben hiányt szenvedek.
 Utam komótos léptekkel teszem, ruhám hollófekete, cipő, szoknya és blúz, hozzá mell alatti fűző, csak a vadság kedvéért. Hajam fonatból tekert kontyban tarkómra tűzve viselem, szemüvegem a nap sugarától sötéten ül orromon. Belépve a könyvekkel zsúfolásig pakolt boltba a zárt térhez hozzá kell még szoknom. Pár pillanat után odalépek az eladóhoz és megérdeklődöm merre találom a Gemmológiával foglalkozó köteteket. A hölgy irányt mutat én pedig elindulok mélyen a helység hátuljába.
 Böngészek, kezemre halmozok vagy öt-hat írást és azokkal balanszírozok kifelé, hogy fizessek, amikor egy bohó diák, ismereten, elsős fajta hirtelen kilép elém és meglök. A lendület engem nem, de a könyvhalmot leborítja amit hordoztam. Nagy csattanás, pergő lapok hangja hallik, és én csak magamban szitkozódom nagyot. Leguggolok és elkezdem felszedegetni a könyveimet, a gyermeket keresem szememmel, de az már eliszkolt, s árkon bokron túl jár.

Kilt úr

 Egy ifjú toppan elém a semmiből és kapkodja fel villámnál gyorsabban a könyveimet. Miközben lehetőséget kér, hogy segíthessen és szólni sem tudok, pislogok kettőt és már volt-nincs szertehullott kötetkupac. Mind a kezében van és nyújtja őket felém. Átveszem a szakirodalmat miközben csak egy halvány mosolyra futja megjegyzésére. Nincs jó kedvem, nem tudok még annyira sem kedves lenni mint szoktam, ami úgy szólván alapjában véve is morózus természetemből fakad. Amíg ez átjárja agyam tekervényeit a fiú bemutatkozik, a neve ismerős, de talán csak Zoli miatt, ó a fene vigye már megint eszembe ötlött az az átkozott levél. Gyorsan elterelem gondolataimat és viszonzom az illendő üdvözlést.

- Artemisia Rubya, örvendek. Ön is vásárolni jött, vagy csak azért ugrott be, hogy egy ügyetlen professzornő segítségére siessen lovagként?

 Kérdezem és közben megindulok a boltos nő felé, asztalára teszem a könyvet és míg a hölgy azokat beblokkolja és fizetek várom az ifjoncot. Ilyenkor szoktak megszeppenni és elinalni, mert ugye azért az a felnőtt aki őket egyenrangúként kezeli elég szokatlan, bár lehet, hogy csak én vagyok e témában tudatlan. Mindig így bántam a környezetemben élő gyermekekkel, a betegeimmel sem úgy beszéltem egykor, hogy ők alacsonyabb rangúak nálam és ezért sokszor meg is kaptam, hogy lealacsonyítom a Gyógyítók rendjét. Nem érdekelt, mert a visszajelzések mást mutattak, míg utánam a gyógyulni vágyók kutattak, pedig csak segéd gyógyító voltam, addig a neves öntelt kollégáimat messze elkerülték.  

Kilt úr

 Korához képest nagyon választékosan beszél ez a fiú, gondolom magamban, ahogy hallgatom hozzám intézett szavait. Elkísér a pultig, ahol az eladónő szakszerűen beblokkolja és csomagolja is a köteteket, melyeket kifizetek. eközben Kilt úr körbenéz és látom elmereng, néha jó is az ha megmártózunk emlékeink hűsvízű tavában.
 Elnézést kér azért, hogy egy társa fellökött az imént, ez számomra furcsa, de persze jól esik. Elgondolkozom vajon melyik ház tagja lehet. Rellonos talán, mert bár illedelmes valami végtelen elszántság bujkál a hangjában, Ombozi úr az aki beugrik róla. De nem, azt hiszem mégsem a Sárkányok gyermeke, inkább az enyéim közül való lesz mégis. Ezt bizonyítja az is, hogy felajánlja elkísér és cipeli könyveim, Szfinx a lelkem, immár nem vitás, igazi Levitás.

- Köszönöm. Akkor indulhatunk is vissza a Kastélyba, egyenesen a házvezető helyettesi laktérbe. Közben pedig elárulhatja mitől lett hirtelen ilyen zaklatott?

 Kérdezem, mert tekintetében furcsa fényt láttam csillanni és minden rezdülése ezt sugallja számomra. Mintha marcangolná magát mélyen legbelül és nem értem az okát, hiszen nemesen cselekedett, hogy segítségemre sietett és most málhásomként cipeli terhemet. Becsületére válik mert elég nehezek azok a fránya köves könyvek, pedig csak papírok nem malachitlapok.

- Ha azért aggódik, hogy segít és ez nem válik javára, ne tegye. Az önfeláldozás képessége áldás. A gyógyításhoz kötődők egyik mértékadó jellemvonása.

 Nem kell semmilyen különleges adottság, hogy sejtsem valami a pillanat töredéke alatt változott meg benne és mivel szeretek tisztán látni ilyen ügyekben ezért érdeklődtem nyíltan arról, ami foglalkoztat vele kapcsolatban, s nem titkolt célom kizökkenteni is egyeben az előbbi nyílt rákérdezéssel és utóbbi mondataimmal.

Nagyterem -Év záró/nyitó ünnepség -Ádám

 Egyre csak jönnek és jönnek diákból és kollégából egyre több és több lesz. Nekem csak foltok ők, suhanó árnyak, testtelen hangfoszlányok zümmögő tömege. Minden a kék-bronz pompában töltött perccel egyre szürkébbnek érzem most magam, csak smaragdbaglyom zöldell örök, mély-sötét reményként szívem felett. Érzem bevonja, átjárja energiája, de a sebek nem hegednek hiába, csak mélyültek a szünet alatt és ebben a minutumban is. A szüleim nem vettek ebből észre semmit, jól titkoltam bánatom, előttük megszokott-mosolygós álarcot hordtam, Vőlegényem hiányát munkahelyi kiküldetésével odáztam.
 Amikor szinte minden éjjel álmatlanul forgolódtam feladtam, inkább kiszöktem sétálni a közeli folyópartra. Végighallgattam minden kedvenc számomat és néha csak hajnalban tértem haza. Egyik ilyen kóborlásomkor belebotlottam Blasba, aki jött meglátogatni minket, és szabadidejét azzal töltötte, hogy a napfelkeltét fotózta a víz mellett. Észrevette a könnyeket amiket törölgettem, rögtön tudta mi történt velem. Nem mondott semmit, csak átölelt. Tudta hiába szólna, hallgatott és hagyta, hogy vállán zokogjak. Szörnyű időszak volt, de elmúlt, ahogy a nyár is.
 Lélegzetvételnyi idő, hosszú órák és napok vágyai öltöttek előttem hirtelen testet, mert végre megérkezett. A pillantásom azonnal rávetült és újra élesen láttam, úgy mint talán soha ezelőtt. Ő is észrevett engem, de hiába szándék, ha a harag fala, mi közénk épült magas gát és áttörni egyikünk sem kész még. Ádám elfordult és más után néz. Egy szőke hajzuhatag, egy nálam sokkal arányosabb alkat köti le immár figyelmét. Bennem pedig a világ víztiszta tükre szilánkjaira omlik össze. Nem látja senki, ki venné észre, hisz zsibong a lég, hogy egy furcsa nő szívét idebenn a Nagyteremben ismét összetörték.
 Felkelek a Tanári asztal mellől és olyan könnyedén, mintha nem fájna semmi kín sétálok el mellette, majd észrevétlen ejtem le a gyűrűt, ami minket és engem az élet biztonságával köt össze. Amíg tart az est kibírom, erős vagyok és nem haldoklom. Ahogy véget ér azonnal elutazom Szegedre és ott, majd új követ állítanak e kettő helyére. Még nem érzek semmit, csak a lassuló ki-ki maradó dobbanásokat, amíg mozgok gondom remélem nem akad, ám ebben biztos nem lehetek.
 Viszont lassan eltelik az este és indulhatok a megoldást keresve. Ha nem kellek neki hát legyen szabad, engem erre tanítottak, engedd el, s örökre veled marad, ha nem testben hát emlékezetedben. Fülembe csengenek ezek a szavak, ahogy Apámé is, és lásd igaza lett ismét. Ha gondja akad elhagy majd hamar egy másikért, és te ott maradsz megint egymagad, mondta. Így lett. De nem bánom, van családom és számtalan Levitás gyermekem, életemet nekik és a köveknek szentelem.      

Év-záró/nyitó - Vécsey kolléga

 Magamon érzem Kedvesem pillantását, ahogy elhaladok mellette, de nem hagyom, hogy felkavarjon az a ragyogó Peridotszín szempár. Az csak ártana. A pici gyűrű koppanását még látom a padlón, de zaját teljesen elnyeli a tömeg zúgolódása. Nem követem hová vetődik el, okkal ejtettem le és további sorsa most már nem érdekel. Sétálgatok a Kékek asztala táján és látom, ahogy Ivy elbotlik és belehuppan annak a fiúnak a karjába, aki pár napja segítette néhány szakkönyvemet felcipelni a lakterembe, elmosolyodom magamban, de arcom mozdulatlan marad, tekintetem szomorú és fénytelen.
 Mozognom kell, hogy ne lassuljon le a pulzusom túlságosan, így akkor is razziázom épp a Zöldek térfelén, amikor hozzám szól és nevemen illet egy ismerős hang. Odafordulok forrásához és Andrást pillantom meg magam előtt, jól eső a látvány számomra, mert ritkán találkoztunk mostanában. Amikor idekerültem ő volt az első akivel közelebbről megismerkedtem az új kollégáim közül. Az eltelt év alatt jó ismerősök lettünk, mondhatom barátomnak is talán és most jócskán felvidít, hogy az estét mégsem kell egymagamban, bánatommal és bajommal eltöltenem. Lesz magam helyett kire odafigyelnem és ezzel gondolataimat vidámabb mederbe terelnem.
 
- Jó estét András. Öröm itt látnom téged.

Több férfival vagyok jó viszonyban mint nővel és ez az élet minden területére elmondható, s talán természetemnek róható fel. A nőkhöz túl férfias vagyok, úgy hiszem. Nagyon megörülök Vécsey kollégának, mert most jól esik egy kis kellemes és bölcs társaság, tőle pedig pontosan ezt kapom. Kapóra jön hát kérése, hogy kalauza legyek. Pár pillanatra elmélázik, ezt kihasználva felöltöm a nyugalom és kiegyensúlyozottság nehéz és tömör álarcát, majd kedvesen mosolygok rá miközben ismét beszélni kezdek.

- Előbb sétáljunk egyet, a fontos dolgok úgyis később lesznek. Menjünk körbe a teremben és beszélgessünk közben. Mesélj miért nem láttalak mostanában? Nem hoztad el a fülbevalót sem, talán már neked sincs kinek odaadnod?

 Utolsó mondatomból bármennyire is próbáltam kordában tartani érzéseimet szinte süt a keserűség és a fájdalom. Remélem nem haragszik meg rám és nem veszi zokon, hogy ennyire megnyíltam előtte. Gyorsan el is kapom a tekintetem felőle és saját kezeimre viszem le. Balommal szokásom szerint, ha ideges vagyok szegycsontom tetejét érintem. Keresztben vetve karomat mellkasomon védekezés gyanánt elzárom szívem tájékát, lelkem lakhelyét.

Az engem szólongató (Nayar kisasszony)

Az év kezdete óta nem sokat kószálok a Kastélyban, épp csak teendőimet látom el a Levita háza táján és a termemben is csak oktatás címén fordulok meg. Dolánszky úr kezelése szépen halad, most értünk el ahhoz a ponthoz, hogy a rehabilitációjába egy másik személyt is bele tudok vonni.
 Aileen Aurora kisasszonyt fogom felkérni, hogy legyen a segítőm. Ennek két oka van: Először is az, hogy a hölgy gyógyítói ambíciókkal van megáldva, a második pedig az, hogy jó érzéke van az emberekhez. Kelleni fog a segítsége, mert a felállás nagyon kemény erőpróba lesz a fiatalember számára, és támaszra lesz szüksége. Ezért igyekszem most a folyosón, amikor egy hang megüti a fülem. "Halihóóóó... köves néni"... Elindulok a hang irányába és meg is látok egy lányt.

- Jó napot! Hallom szólított, bár a Rubya professzor megszólítást jobban kedvelem. Segíthetek önnek valamiben kisasszony?

 Nézek a lányra szigorúan, nem szívlelem ha nem adják meg nekem a tiszteletet, s ezt hangom ridegségével érzékeltetem is, miközben tudakolom miért hangoskodik ezen a szép kora őszi napon, ahelyett, hogy tanulna odakinn. Valami oka biztos lehet, hogy kifejezetten engem keres, tudtommal én vagyok ebben az Intézményben az egyetlen aki kövekkel foglalkozik.
 Míg várom válaszát megcsap az egyik nyitott ablakon át beáradó levegő. Illata friss és megidézi bennem azt a napot tavaly ilyenkor, amit a játszótéren töltöttem és megismerkedtem Ádámmal, a gyors elkalandozás után elmémet ismét visszaélesítem és koncentrálok a fiatal lányra és fahéj szín íriszemmel fürkészem tekintetét.